Ott szeretném folytatni, ahol abbahagytam ezt múltkor. Vagyis azzal, hogy mit jelent egy pici ember számára – és fõleg a pici ember számára, amikor már nem pici, hanem megnõ – az, hogy milyen lehetõségek és adottságok között nõtt föl a mínusz kilenc hónapban, meg aztán az elsõ plusz kilenc hónapban.

És most egy kicsit elszakadnék már attól, amit hosszan ragoztam a különbözõ példák segítségével, hogy a konkrét, akkori élethelyzetben és életkorban milyen hatásai lehetnek annak, hogy valaki nem kapja meg azt a megfelelõ hátteret, amiben kialakulhat õbenne a bizalom. A bizalom nemcsak emberekkel kapcsolatban, hanem úgy egyáltalán a világgal kapcsolatban és önmagával kapcsolatosan. Mert hiszen egy kisgyerek élete – fõleg egy csecsemõnek, egy egészen nulla éves emberkének az élete – nem differenciálódik abból a szempontból, hogy mondjuk én egy jófej kis csecsemõ vagyok, édesanyám közepes, apukám egész jó, a világról még nem tudom, de majd kiderül. Tehát egy kis csecsemõ teljes egységben éli meg azt, ami õ, meg azt, ami az édesanyja, meg az édesapja, meg a környezete és azt, amit a tárgyak vagy a körülötte lévõ világ alkotnak. Ez számára egyetlen egy egység. Nem különül el ÉN-re meg TE-re, meg világra az õ világa, hanem ez egy világ.

És azért nagyon fontos, hogy ezt elvileg lássuk, mert ennek olyan gyakorlati következményei lesznek, hogyha egy kisbaba mondjuk hosszú távon ebben az idõszakban nem kapja meg azt, ami az õ alapvetõ szükségletei kielégítésére kell, akkor õ nem azt a következtetést fogja levonni, hogy én egy nagyon normális kis csecsemõ vagyok – sírtam, ami belefér, tehát átadtam szüleimnek az üzenetet, hogy ezt meg ezt meg ezt kérem, csak a szüleim erre nem adták a megfelelõ választ. Nem azt fogja mondani, hogy én O.K. vagyok – emlékeztek erre talán: a szüleim nem O.K.-k, a világ meg, mondjuk semleges, de jött egy-két rokon és azok nagyon jófejek voltak, tehát inkább pozitív -, hanem egy kisgyerek számára ez az egész egy nagy, összetett negatívum lesz. Tehát, mondjuk, a gyereket nem teszik tisztába elégszer és rendesen, és nem kap enni, és hogyha sír, rendszeresen nem törõdnek vele, akkor ez a fejében a következõképp fog összeállni, amikor már ezt megfogalmazhatná – és tudjuk, akkor már szinte régen rossz -, hogy az én vágyaim valahogy nem stimmelnek. Ezek biztos, hogy nem jó vágyak azért, mert hiszen nem kaptam meg rá a megfelelõ választ, ez azt jelenti, hogy a szüleim sem túl O.K-k, ez az egész házasság, meg család nem túl jó dolog, sõt az egész világ egy elég nem túl bizalomkeltõ hely, és hogyha az Isten sokféle vonatkozásban összefügg velem, meg a szüleimmel, meg a világgal, akkor az Istenrõl sem mondhatok túl sok jót. És ez az egész egyetlen egy egységben jelenik meg benne és késõbb, felnõtt korban, persze mindez árnyalódik. De az az örökség, amelybõl kiindultunk – és ezek a gyerek számára tökéletesen logikus összefüggések, amelyek egy felnõtt számára természetesen nem logikusak de egy gyerek számára teljesen egyértelmûek -, na ezek meghatározzák alapvetõen az életünket. És viszont is. Hogyha az én szükségleteimre pozitív válaszokat kaptam a világ részérõl, akkor ez a következõ, nagyon egyszerû következtetéshez fog engem elvezetni, hogy velem minden rendben van. Az én vágyaim teljesen jók, hiszen megkaptam rájuk a választ, nyilván azért, mert a vágyaim is helyesek, és ebbõl pedig az következik, hogy nem csak a vágyaim voltak helyesek, hanem én egy normális, rendes, klassz ember vagyok. És természetesen az ilyen ember számára nem olyan nagyon megerõltetõ a világot is jónak látni.

Ebbõl a szempontból a teremtéstörténetnek nagyon fontos üzenete van. Az a refrénszerû kijelentés, hogy ebben a világban minden jó, ez lehet nagyon naivnak, vagy ábrándosnak tûnõ megfogalmazása valaminek, mégis hallatlanul fontos üzenetet hordoz. Hogyha valaki úgy nõtt fel a különbözõ tapasztalatai által, hogy sem az Isten nem jó, sem a világ nem jó, sem a szüleim olyan különösebben nem jók és ez által én sem vagyok jó – nem vagyok se szeretetre-méltó, se értékes -, akkor éppen a kinyilatkoztatás segíthet valakit ahhoz, hogy alapvetõen, mondjuk így, bár tudom, hogy ez már a kinyilatkoztatás elfogadása által lehetséges, az Isten nézõpontjából szemlélve önmagamat, a világot, és sok mindent, azt mondjam erre, hogy jó. Még akkor is, ha a saját tapasztalataim ezt nem igazolják. Ez lehet egyébként a keresztény hitnek a gyógyító ereje – hogy képes a mi személyes tapasztalatunkat valamiképpen fölülírni. Ha az ember legalább azt az egy- két piciny lépést megteszi a hit útján az Isten felé, hogy a kinyilatkoztatás számára eligazító érvénnyel rendelkezik, akkor saját negatív tapasztalatainkat képesek vagyunk egy tõlünk független, most nem akarok ennek az értelmezésébe belemenni, mondjuk csak így, tõlünk független, nálunk magasabb szempont által gyógyítani.

De most még nem akarok ennyire elõreszaladni, ezt csak bevezetésnek szántam, mert még szeretnék arról beszélni, hogy az élet késõbbi szakaszaiban, fõleg, mondjuk, ami benneteket érint, mire figyelhetünk föl a rossz örökségünk miatt. Elõször is lesz ennek egy olyan következménye, hogy amikor nagyon nehéz helyzetbe kerülünk az életben – mondjuk, a házastársatok vagy a jegyesetek vagy a barátotok vagy barátnõtök megcsal, vagy kiderül arról a munkahelyrõl, amibe hatalmas reményeteket vetettétek, hogy hát az is csak olyan, mint a többi, vagy volt egy nagyon jó barátotok, akirõl öt év múlva kiderül, hogy hú hát mégsem olyan, mert egy nagyon kényes szituációban nem állt ki mellettetek, és mondhatnám ezeket, majd fogok is ilyen dolgokat mondani -, ezek az események arra vezethetnek titeket, hogy azt mondjátok, hogy most megtört bennem valami. Most vesztettem el a hitemet. Most ábrándultam ki a világból. Mostantól kezdve nem vagyok hajlandó emberekben bízni. Tehát lehetséges, hogy többé-kevésbé zökkenõmentesen nõttök fel és egyszer csak – ez lehet, hogy felnõttkor, lehet, hogy serdülõkor, lehet, hogy gyerekkor, tök mindegy, de a késõbbi fejlõdésetek egy pillanatában – ér benneteket egy olyan esemény, ami nem föltétlenül kellene, hogy oda vigyen benneteket, hogy kiábrándultak lesztek, vagy valamiféle negatív reakciót adtok erre az eseményre. De mégis, ti sebzettek vagytok, mert ott, a kezdetek kezdetén ez a bizalom és ennek a kialakulása nem volt elég erõteljes. És ez az esemény benneteket megfektet.

A kérdés az, hogy mit kezdünk egy ilyen esemény vagy események után. Emlékeztek talán, idéztem a dogmatika professzoromat, Fila Bélát, aki talán az egyetlen olyan tanárunk volt, akire emberileg is messzemenõen föl tudtam nézni – ezzel a kijelentésemmel nem vagyok túl kritikus -, õ mondta ezt mindig, és én ezt nagyon szeretném átadni nektek, hogy “az élet akkor kezdõdik, amikor az ember a halálos sebet megkapta”. Igazából az életünk nagy kérdései akkor fognak fölmerülni, amikor ki-ki eljut arra a pontra, amikor azt éli mag, hogy nincs tovább. Hogy elvesztette a bizalmát, vagy az életkedvét, vagy valami totálisan reménytelennek tûnik már. Nincs kedve élni, vagy nincs kedve bízni, vagy nincs kedve valakire rábízni az életét, nincs kedve megházasodni, mert… Ismerjük, hogy ez milyen. Az élet igazából ekkor kezdõdik. Az “igazából” szó azt jelenti, hogy itt jön egy olyan kihívás, aminek a megválaszolása csak a hit elmélyítése által lesz lehetséges.

Mondanék nektek olyan eseményeket, amelyek kiváltó okai lehetnek annak, hogy elkezdünk negatív válaszokat adni az életre. Hitünket vesztjük, most a szónak nem vallásos értelmében. Adott esetben pedig keresztény értelmében. (Többé-kevésbé mindnyájan sebzettek vagyunk. Majd fogom azt mondani, mitõl lehet, ha valaki nem sebzett. Az nagyon nehéz örökség. Majd arról is lesz egy-két mondatom. Ne örüljél! Ha most te azt gondolod, hogy “á, én nem”, akkor hú de nehéz dolgod van. Majd azt is elmondom, hogy miért.) Szóval fölirkáltam egy csomó ilyet. Amit fontos ezekrõl tudni: aki egy ilyenbe belekerül és egy ilyet átél, az nem fogja azt gondolni, hogy az õ tapasztalata és élménye egy viszonylagos élmény. Az érzelmeink, a kríziseink éppen azért olyan hihetetlenül embertpróbálóak, mert teljesen beléjükzuhanunk. Ott pedig azt éljük meg, mintha ebben az esetben törvényszerûen mindenkinek be kellene dobnia a törülközõt. Tehát, mondjuk valakit elhagy a szerelme, vagy valakinek meghal az édesanyja és õ azt éli meg, hogy ebbe törvényszerûen bele kell dögleni. Közben nem kell! De õ ezt éli meg. Kinek-kinek eljönnek ezek a pillanatok. A gyógyulásnak az már egy komoly lépése, amikor képes vagyok viszonylagossá tenni a saját, ezzel kapcsolatos élményemet és tapasztalatomat. Én azért mondom ezeket, mert ha még nem estetek bele ilyenbe, vagy beleestetek és még mindig ott vagytok a mélyén – már öt éve, ötven éve, tök mindegy… Na neki nem, de az elõadás szempontjából igen -, akkor egy nagyon fontos lépés az, hogy picit eltávolodom ettõl az élményemtõl és azt mondom, hogy a szomszédom ebbe nem döglött bele. És ez nem azért van, mert az õ füve zöldebb, vagy ott mindig esett, amikor nálam szárazság volt. Nem azért, mert a külsõ események voltak másmilyenek, hanem az én reakcióm volt másmilyen. Tehát: viszonylagossá kell tennünk ezeket az élményeinket, és azt kell mondanunk – persze nem kell, de lehet és érdemes -, hogy miközben ezeket viszonylagossá tesszük és föléjük emelkedünk, megnézzük azt, hogy hogyan tudnánk kimászni belõle. Ez nagyon nehéz folyamat, mert érzelmileg hihetetlenül érintve vagyunk. De aki azt mondja, hogy én már beleestem ebbe és innen nincs kiút, az téved, mert van kiút. Csak nem szabad, hogy általánosísuk ezt a tapasztalatunkat és azt mondjuk, hogy ebbe mindenképp bele kell dögleni. Na mondok ilyeneket.

Például kisgyerek korban lehet ilyen élmény, amikor az ember elveszti ezt az õsbizalmát és bizalmatlanná válik mindennel szemben, hogy látja a szüleit hazudni. Látszólag egy roppant egyszerû dolog. Ugye a szülõknek föl sem tûnik, hogy éppen most következett be az a pillanat, amikor a gyermeküket halálosan megsebezték. Nem kell, hogy a szüleinket mi emiatt okoljuk vagy bántsuk, mert majd mi is megadjuk ezeket a sebeket a gyerekeinknek. Jó ha tudjuk! Nekem például ilyen élményem volt – hogy még mindig emlékszem rá, az arra utal, hogy ez milyen sebzõdés lehetett -, hogy egészen pici fiú koromban, amikor hallottam, hogy édesanyám fölveszi a telefont és hangosan azt mondja: “Szervusz Pisti! De örülök, hogy hívtál!”, és apukám a foteljébõl integet. Természetesen Pisti apukámat keresi, és akkor anyukám azt mondja, “Ó, hát a Zoli nincs itthon. Nem tudom. Honoluluban van.” (És lehet, hogy tényleg ott van, ez benne a legdrámaibb, mert édesapám pilóta volt, úgyhogy erre nem nagyon lehet mit mondani. Honolulu az Honolulu.) És bennem ez nagyon hosszú ideig tökéletesen feloldhatatlan ellentmondást teremtett. Hogy lehet az, hogy az én szüleim, nem így mondtam. hogy a szemem láttára, de képesek hazudni? Ez hogy lehetséges? A gyerek megint csak sokkal inkább egységben látja a dolgokat, mint a felnõtt. Ez bennem a következõképp áll össze: ha az én édesanyám és édesapám összejátszanak egymással azért, hogy egy harmadik személyt becsapjanak, engem miért ne csapnának be. Persze az egész folyamat nem tudatos. Ezt én kiskoromban nem fogalmaztam meg, nem is tudtam megfogalmazni. De ez egy olyan élmény volt, amely engem három lépés távolságra “penderített” a a szüleimtõl. Aztán persze sokszor átléptem ezt a távolságot, de máig érzem az ezáltali sebzettségemet.

Másik: amikor például a szülõk elárulják a gyerekeiket. A gyerek azt tapasztalja, hogy az édesanyja vagy az édesapja az egymással való kapcsolat érdekében nem tartja be a szavát, amit a gyerekének igért. Ekkor, megint csak, egy felnõtt számára irreális, vagy mindenesetre irracionális következmény jön. A gyerek számára azonban mindez tökéletesen logikus és a gyerek eljut egészen odáig, hogy a saját létét fogja megkérdõjelezni. Azt mondja: nyilván a szüleim azért hazudnak nekem, vagy azért árult el engem az apám az anyámnak, mert én rossz gyerek vagyok, mert én erre rászolgáltam. Egy gyerek ebbõl a szempontból, egyrészt hihetetlenül sebezhetõ, másrészt tökéletes naivitással rendelkezik. És miután az élete abból áll, hogy a szülei fönntartják-e õt, vagy nem, számára ez a bizalom létkérdés. Mert, ha a szülei nem nevelik föl és nem adnak neki ételt meg italt meg ruhát, akkor neki annyi. Tehát ebbõl az adódik-megint csak nem racionálisan-, hogyha a szüleim ezt velem megcsinálják, ennek egyetlen oka lehet: nem az, hogy a szüleim rosszak, hanem, hogy én rossz vagyok.

Na aztán mondok még ilyeneket. Például, ezt azért mondom, mert tapasztalom, gyakran… “Gyakran”, szóval rendre, újból és újból jöttök, vagy jönnek, vagy kerülök ilyen probléma elé: gyerek látja a szüleit testi kapcsolat közben, szexuális együttlét során. Számára ez az élmény vagy ez az esemény tökéletesen érthetetlen és értelmezhetetlen. Mert, mondjuk, ez úgy közvetítõdik felé, hogy apa bántja anyát. És nem érti ezt az egészet, és legszívesebben, mondjuk, kettejük közé feküdne, szétválasztaná õket, és megmentené az anyját a brutális apjától. Vagy pedig valami olyasmi történik, amit õ eleve egyáltalán nem képes érteni, és hogyha egy picit is ezt szóba hozza, akkor ,ugye, ez tabu, meg nem tudom én mi, errõl nem lehet beszélni. És megint csak arról arról van szó, hogy itt megint, szép lassan ez az élmény rávetül a saját életére. És önmagát kezdi el negatív színben látni. Ezek nagyon furcsa következmények, és mégis, a dolog így mûködik. Vagy pedig a következõ történik: mondjuk egy rendes kisfiúról van szó, aki három évesen egy hõs és egy grállovag. És eldönti, természetesen nem tudatosan, hogy ez az a pillanat, amikor a szülei között választani kell. És, miután édesanyja volt alul, és minthogyha õ nyögött volna jobban, ezért bizony anyja a vétlen fél, akit bántanak, és ezért õ elkezd az édesapjával szemben élni. És ez az egész egy hihetetlenül hasadt helyzetet teremt, megint teljesen nem tudatosan. És megpróbálja az édesanyját megvédeni és az édesanyjának valamiképpen a férjévé lenni. Ez lehetetlen helyzetbe hoz egy kisgyereket – ez nyilvánvaló – mindaddig, amíg erre a helyzetre tudatosan rá nem tud nézni.

Aztán, monjuk, szeretne a szüleivel beszélni. Számára, adott esetben, egy problémájának az elmondása, hogy miközben játszott a dzsippel, eltörött a kocsinak a tengelye, ez számára élet-halál kérdés. Ezt mindenképpen el szeretné mondani az apukájának, esetleg abban a reményben, hogy van még egy dzsip valahol, de sajnos se dzsip, se idõ nincs arra, hogy õ ezt, mondjuk, elmondja. Valakitõl hallottam egy olyan jó történetet. Már iskolás volt, amikor kapott egy autót, és az autó egy olyan dobozban volt, ami annak az autócsaládnak más gyártmányait is ábrázolta. Õ egész éjszaka könyörgött a szüleinek, hogy azt a tûzoltó autót vágják ki a dobozról, mert meggyõzõdéssel hitte azt, hogyha kivágják a dobozról a tûzoltó autót, akkor az ott meg fog jelenni és ugyanolyan lesz, mint az az autó, amit õ ki tudott venni a dobozból. Ez egy már iskolába járó gyereknek a fantáziája. Hogy erre õ emlékezett, és el tudta mondani, ez azt jelenti, hogy benne ez egy hihetetlenül negatív élmény volt: kivágták neki azt az képet és az az autó két dimenziós maradt. Ez egy trauma a gyerek számára, és a szülõk lehet, hogy ezt mosolyogva veszik, mindnyályan ilyen bizalmunkat alapvetõen megkérdõjelezõ helyzetek által vesztjük el a hitünket, vagy kérdõjelezzük meg a bizalmunkat.

Mondok még ilyeneket, csak azért, mert hátha pont rád illik. Lehetne még ötvenet mondani, de csak a legfontosabbakat. Például meghal az állat, amit õ kapott. Az az övé. Az õ tengerimalaca, az õ hala, az õ nyula,az õ poloskája – teljesen mindegy -, az övé, és úgy ugrik, ahogy õ szeretné. Vagy ha nem, akkor õ nyomhatja el, de a lényeg, hogy az övé. És akkor ad neki enni, meg inni, és az átkozott tengerimalac jobblétre szenderül. Az a “dög disznó”. De a kisgyerek nem azt éli meg, hogy “dög disznó”, hanem legalább is, jó esetben, temetési szertartást rendel a szüleinél. És a szülõknek kutya kötelessége ezt a temetési szertartást megtartani. Jobb esetben papot is hívjanak! Ugye, tudjátok, mi volt ez a, ez a … (valaki bemondja: tamagocsi) … tamagocsi. Ugye, katolikus papot hívtak a tamagocsi temetésére. Ez megtörtént. Kicsiny hazánkban. És, hogyha egy gyerek hívta, akkor jól tette. És, ha a pap elég jófej volt, legalább is egy imát mondott érte. (Valaki bemondja: “A gyerekért” – nagy nevetés.) Ha a tamagocsiért már mondott, akkor a gyerekért már nem kellett. Mert ezek a dolgok így mûködnek. Nem csak állat lehet ilyen, hanem akár egy tárgy is. Egy tárgynak az elvesztése, ami õt nagyon szorosan összefûzte a szüleivel.

Tegnap, vagy tegnapelõtt belebambultam a tévébe. Volt ez a… ez az amerikai film… Fegyecjárat, vagy mi? Az ugye? Az. Na, és akkor a mi fegyenc fõhõsünk mit hurcolt mindenen keresztül? A nyuszit! És a fõ jelenet, amikor a kisgyerek elfogadta a nyulat. Szóval, még egy…

Na mondom tovább. Például, egy gyerek nem kap meg valamit, amit nagyon- nagyon szeretne. És adott esetben a szülei megigérik. Az amerikai filmeknél, szerintem, legalább három pszichológus, meg két pszichiáter vesz részt azért, hogy eladható legyen, meg benyaljuk, meg az összes többi, de abból a szempontból is, hogy, mondjuk, minden második amerikai filmben ugye van kutya és gyerek, de az egyik biztos, hogy van mindegyikben. És akkor abban milyen általános jelenet, hogy az apa tudja, hogy elmegy fölfedezni a… nem tudom én… a “Keleti-sarkot”. Ez egy nagyon-nagyon hosszú út lesz, és a gyerekének megígéri – ugye, szinkronizálatlan változatokban “promise”, (nevetés) promise a gyerekének, hogy visszajövök, és hozok egy követ a “Keleti-sarkról”. Ezt megígéri. És akkor tudjuk, hõsünk hihetetlen kalandokba keveredik, levágják mind a három lábát, és az összes többi ilyen, de a “promise” az “promise”. És akkor jön, nincs lába, teljesen mindegy, de hozza a követ. Mert az amerikai filmekben nyilvánvaló, hogy hozni kell a gyereknek követ, mert különben baj lesz. És tényleg baj lesz.

Aztán, hogyha például, ez most már egy felnõtt ember esetében, egész jól mennek a dolgok, és a gyereke megbetegszik. Mondjuk, a gyermeke nagyon súlyosan megbetegszik, egy egész életre szólóan. Ez egy felnõtt embert alapvetõen kizökkenthet az addigi bizalmából. Egy gyerek esetében meg fokozottan. Ezt megint nagybetûvel szeretném fölírni: a gyerek átéli nagyszüleinek, vagy szüleinek a halálát. Ezt kibírni gyerekfejjel! Hihetetlen jó környezet kell ahhoz, hogy valamennyire egészségesen és a bizalomnak valamilyen fokával tudjon az a gyerek továbblépni. Szinte megemészthetetlen ez gyerekfejjel. Ezért nagyon mondom nektek, a gyerekeket el kell vinni a temetésre. Nem lehet, el kell vinni! Oda kell állítani õket a koporsó mellé és elmondani, hogy ott fekszik most a nagymamából az, ami megmaradt belõle. Ezt lehet szebben is mondani. De akkor is oda kell állítani. A gyerek roppant naturális. Nincs neki ezzel semmi baja. El kell mondani: nagyon hideg a nagymama, nagyon hideg és nem fog fölkelni. És a gyerek számára ez érthetõ lesz. A maga módján. Elég néhány mondat, nem kell ezt túlragozni. De át kell hogy élje, hogy elbúcsúzik a nagyszüleitõl, a keresztanyutól, a szülõjétõl… Reméljük, nem így van, de hátha. És akkor is! Mert megy tovább az élet, és senki nem gondolja, hogy ott, a szívében nõ az a seb, de van seb. Van. És adott esetben, monjuk, a párválasztásában ez kijön. De a kettõ soha nem kerül összefüggésbe addig, amíg te rá nem jösz, hogy itt összefüggés van. Mert én itt most mondok általános dolgokat, de a munka a tiéd. Az én munkám az, hogy én a saját életemmel foglalkozzam, meg hogy ezt elmondjam nektek. De a munka java az a tiétek.

De mondok még. Hívõ embereknél tipikus, fõleg akkor, hogyha a hitüket összefüggésbe hozzák a jótettekkel. Tehát számukra a hit egyenlõ az erkölccsel. Emlékeztek erre, mondtam, hogy nem, de ez nagyon általános. Mondjuk a “jó ember” barátjuk meghal. A legjobb barátjuk, a legjobb ember, akit ismernek, meghal. Mondjuk negyven évesen. Mondjuk autóbalesetben, vagy rákban. És akkor azt mondják, hogy ebbõl nem lehet fölállni. Ettõl a pillanattól kezdve nincs alapja az Istenbe vetett bizalmamnak. Lehetne, ha volna erõtartalék. A kérdés mindig az, hogy van-e elég erõtartalék vagy a gyerekkorból, vagy a már tudatos, felnõtt munkámból, ami egy ilyen helyzetben bennünket meg tud tartani.

Aztán a háború. A tévében többször is leadták azt a dokumentumfilmet a délvidéki háborúról. Azoknak az embereknek a beszámolóit. Megrendítõ. Szóval, hogy azt valaki ép ésszel és a bizalom megõrzésével képes átélni! Képzeljük el, hogy a mi kultúránkban a nagyszülõkig visszamenõen nem telt el idõszak úgy, hogy a háború valamiképpen ne hatott volna a következõ generációra. Nem létezik ilyen nemzedék ezer éve Pannóniában. Ez pedig azt jelenti, hogyha nem is a szüleink, vagy nem is a saját tapasztalataink által, de legalább is a nagyszülõk tapasztalata által – ami persze ott van a szülõkben – hat ránk ez a krízishelyzet.

Aztán, például a tanár vagy a pap, aki nem szülõ, de olyan szerepben van, hogy mindenképpen bizalommal viseltetünk iránta, vagy pl. az orvos, méltatlannak bizonyul erre a szerepre. Vagy azt gondoljuk, hogy méltatlannak bizonyult. Ugye, ti sokat beszéltetek már arról, hogy az a pap, akiben ti bíztatok, egyszer csak megházasodott. Vagy nem “egyszer csak”, hanem hosszú folyamat révén. (nevetés) Annyira nem rossz a helyzet, hogy “egyszer csak”. Szóval megházasodott, és akkor nagyon sokan azt monják, hogy “itt vége a világnak, az a pap, aki nekünk a hitet, meg az Istent, meg minden, az megházasodott…”. Nincs vége a világnak! A hitednek van vége. A hitednek ebben a formában vége van. Vagy a bizalmad itt megrendült, de nem kell, hogy vége legyen se a világnak. Se a hitednek, se a kereszténységnek nem lesz vége. Például ez egy olyan helyzet, amit sokatoktól hallottam, szintén ez a jelenség, hogy abszolútizáltátok ezt a tapasztalatot. És azt mondtátok, hogy na ettõl kezdve a papoktól tartsunk távolságot.

Aztán, ezt már szinte csak utószóként mondom, mondjuk, az elsõ gyerek. Minden elsõ gyerek, akinek tökéletesnek kellett lennie, akinek, természetesen, mindenét oda kellett adnia a kistesóinak, akinek példát kellett mutatnia azoknak a piciknek, akik még gyámoltalanok és még nem eléggé nõtt be a fejük lágya, ti-di-di-di-di-di-di… Ez is elég lehet ahhoz, hogy valaki kipurcanjon. (nevetés) Vagy a középsõ gyerek, az összes középsõ, aki nem utolsó és elsõ. Ezek mind középsõk, akiket elhanyagoltak, aki nem elsõ és nem is a legkisebb, mind középsõ. És végül a legutolsó… (általános nevetés) …Ugye, milyen reménytelen? A legutolsó, akit meg nem hagynak felnõni. Ez kulturális gyakorlat volt ilyen “macho”-s országokban. Az elsõ huszonhetet elengedték, de a huszonnyolcadik, az a pici, az otthon maradt ápolni a beteg szülõket. Ha tetszett nekik, ha nem…

Most arról beszélnék, hogy milyen következményei vannak annak, ha itt, a kezdetek kezdetén ez a bizalom megtört, vagy pedig, hogyha ez a bizalom valamikor a fejlõdésetek során megtört. Próbálok megint nagyon gyakorlatias lenni és a ti élethelyzeteteket alapul venni. Egy pozitív példát hadd mondjak. Hogy milyen az, amikor egy gyerek töretlenül ebben a bizalomban van. Amikor nehéz helyzetben voltam, mert éppen azt vizsgálták, hogy én alkalmas vagyok-e papnak, akkor éppen a legkritikusabb pillanatban jött be az egyik hittanórámra a rám felügyelõ atya. Éppen azt találtam mondani – akkor már bejött, egy kicsit eltöprengtem azon, hogy akkor mondjam-e, vagy ne, de arra gondoltam, hogy én vagy így leszek pap, vagy sehogy -, hogy az életemben két nagyon fölemelõ megbízatást kaptam. Az egyik, amikor diakónussá szenteltek és mondták, hogy hirdesd az igét meg a többi. a másik pedig: egy négy, talán akkor még három és fél éves kisfiútól származott, aki keresztfiam, a következõt mondta, amikor megérkeztem, de neki nagyon kellett kakilnia. Ezt mondta: Feri! Gyere, csináljuk azt, hogy én nyitva hagyom az ajtót, te üljél le velem szembe, és beszélgessünk így, addig is! Én meg mondtam, hogy jó! És akkor így beszélgettünk, ebben a nagyon bizalmi helyzetben, majd pedig a bizalmi helyzet megkoronázásaképp a következõ megbízatást kaptam tõle: Most akkor töröld ki a fenekem! Ez a két megbízatás a szívemig hatolt és mind a kettõben, az egyikben az Egyháznak a mérhetetlen bizalma irántam, a másikban pedig keresztfiam mérhetetlen bizalma irántam, fejezõdött ki. Direkt azért hoztam egy ennyire szarkasztikus példát (hatalmas nevetés), mert bizony a bizalom áthidalja ezeket a vermeket és gödröket, amelybe az amber legszívesebben nem lépne bele. De a bizalom által mégis csak hidak épülnek és hatalmas élmény az, amikor az ember járkálhat ezeken a hidakon. Na jó.

mondok egy másikat, ez megint csak pozitív, mert mindig negatívumokat mondok, ez az én sajátos nézõpontom, most mondok pozitívat. Jár hozzám egy édesanya; felnõtt korában keresztelkedett meg. És eljön, mondjuk, háromhavonta gyónni. Mindig hozza a kisbabáját, aki egyre nagyobb. És most betöltötte már az elsõ évet, és ez azt jelenti, hogy önálló életre kelt a szónak sokféle értelmében. Azzal játszott a szobámban – ti is tudjátok, élére állított könyveim vannak -, hogy a fölhalmozott könyveimet a polc végéig nyomkodta, ahogy csak bírta. Ez nagyon szép ábrát adott a könyvespolcomon, és az anyuka hárompercenként kérdezte, hogy nem baj? Nem ciki? Mondom, egyáltalán nem, gyermeked egészséges. És tényleg, mert azt mondják a szakemberek, hogy egy kor után egy gyermek, egy pici, ha nem a tárgyi világ felé fordul és nem azt próbálja fölfedezni és megismerni, hanem csüng az anyán még hároméves korában is, ott baj van. Ott van a baj. Mert az azt jelenti, hogy még háromévesen is azt a melegséget várja, és nem tud tõle elszabadulni, amit sokkal kisebb korában kellett volna megkapni. Ez a kislegény viszont nagyon jól fejlõdik, mert õt nem érdekelte édesanyja óvó tekintete és fenyegetõ ujja, hanem benyomkodta az összes könyvemet.

Aztán: együtt voltam most egy papi társasággal, és ott beszélgettünk – hát fõleg az idõs atyák beszélgettek, én nem – a börtönélményekrõl. És akkor azt mondja az egyik atya, hogy náluk, a ferenceseknél volt egy idõs pap, akit jó sokáig bennhagytak a börtönben, s õ volt a legnépszerûbb. A népszerûségét annak köszönhette, hogy a legnehezebb helyzetekben mindig tudott érdekes történeteket mondani. És ezzel újra és újra tudott hitet önteni a többiekbe. És miután kiszabadultak – most hetven-nyolcvan évesek ezek a bácsik – most is szállóige közöttük, hogy a két börtönviselt jóbarát együtt üldögél, és így szól az egyik: gyere, Töhötöm, mondj valami érdekeset, nem baj, ha nem igaz! Szóval ezek az élmények pedig fönntarthatják azt, ahogy az ember képes hittel, bizalommal élni nagyon nehéz helyzetekben is.

Aztán: megint csak ferencesek, Margit körút. Ott van egy idõs atya, aki mikor nyolcvan évesen mutatta be az ünnepi misét, akkor négyszáz diákja ment el együtt ünnepelni. Egy csodálatos ember. Agylágyulásban szenved most. És hogy hogyan tér valaki vissza ebbe az õsi bizalmi állapotba… senkinek nem tudja már a nevét. Senkirõl nem tudja, hogy kicsoda, de van ott egy atya, akivel nagyon jó kapcsolatban volt. Az õ nevét sem tudja, de mikor meglátja ezt az atyát, akkor mint egy kisgyerek odamegy mellé, és megkéri, hogy hadd legyen vele. És azt mondják, nemegyszer megtörtént, hogy ez az atya – nagyon munkaképes, életerõs valaki – mondjuk, jegyespárt oktat, és kopogtatnak, és ez a bácsika jön, és mondja, engedd meg, hadd üljek ide le. Pontosan olyan, mint egy kisgyerek! Hadd üljek le! És az atya annyira szereti ezt a másik atyát, és érzi, hogy mi van vele, hogy temetésekre meg ilyen programokra – tudja, mikor hova kell mennie, az egész elég jól strukturált – viszi magával. Tökéletesen életképtelen. Teljesen. Az egyetlen dolog amit tud, hogy az általa jól ismert kerengõben megy körbe- körbe. Erre képes, de már az udvarra nem tud kimenni, mert ott elbizonytalanodik. Bizalmát veszti a világban, mert ott már nem ismeri a dolgokat. És mégis van egy pap, aki mellé úgy odaáll, odaszegõdik, mint a gyerek a szülõjéhez.

Aztán van egy ilyen… hát ez igazából egy vicc, de talán ebben a viccben jól megfogalmazódik az, hogy az örökségeink hihetetlen módon meghatároznak minket minden józan megfontolás ellenére is. Lehet, hogy ismeritek, nekem egyik kedvencem. Két ember találkozik és az egyik kérdezi: – Mondd, hiszel te a reinkarnációban? Mire a másik: Én? Nem! Már az elõzõ életemben sem hittem!

Aztán: valaki nagyon jól írta azt le, hogy mi történik akkor, abban a folyamatban, mikor jön egy pillanat… számára ez az édesanyjának a halála volt, és addig töretlenül fejlõdött a hite, de ekkor jött a vákuum. És akkor, azt mondta, nagyon érdekes jelenségre lett figyelmes. Ezt most azért mondom el, mert általános következtetéseket tudunk belõle levonni. Ment a pénztárhoz fizetni, és a pénztárosnõ többet adott neki vissza, mint amennyi járt volna. És õ szokásból – fontos szó, szokásból, rutinból – visszaadta azt, ami neki nem jár. És aztán kiment a boltból, és valahogy elkezdett töprengeni azon, hogy most mi történt másképpen, mint ahogy eddig szokott történni. És a következõt írja: azon döbbentem meg, hogy rájöttem, hogy az, hogy visszaadtam a pénzt, semmiféle örömet nem okozott. Hogy eddigi életemben megtanultam, elsajátítottam azt, hogy ez egy klassz dolog. Hogy én jobb ember vagyok, ha visszaadom, hogy ez nekem örömet okoz, és a másiknak is jót teszek vele. Ez egy örömforrás volt és megerõsített a hitemben. De én most krízisben voltam, a gödörben egy teljesen más dolog miatt, és ez a gesztus nem okozott nekem örömet. És még évekig nem okozott örömet. És akkor kezdtem el egy kicsit gyógyulni, illetve akkor tudtam már, hogy egy kicsit gyógyulok, mikor egy ilyen dolog ismét örömet kezdett okozni.

A folyamat nagyon tipikus. Mikor megrendül a bizalmunk, akkor az érzéseink, érzelmeink is ennek a megrendültségnek megfelelõek lesznek. És ez hoz bennünket nagyon nehéz helyzetbe. Nagyon megvisel minket, hihetetlen energiákat köt le. Az ember gyerekkora óta belenõtt egy istenes, igaz világba, és a szokás tartotta fönn ezek alatt az évek alatt. A szokás. Nem volt jó érzése, nem volt öröme benne, nem élte ezt át pozitív élményként éveken át, semmi ilyen jellegû gesztusát. Hány olyan ember van, aki azt mondja, ugyan miért legyek én hívõ? Ugyan ki segíthet rajtam, ugyan mit tudsz nekem mondani? Vagy ugyan miért tudnék én attól boldog lenni, amitõl te boldog vagy? Nekem ezek nem okoznak örömet, nem okoznak semmiféle pozitív élményt. És az embereknek erre a tapasztalatára nagyon nehéz mit mondanunk. Szinte lehetetlen. Szinte lehetetlen. Mert az érzéseim és a tapasztalataim hihetetlen módon befolyásolnak, és ha valaki nem kapott jó elveket, jó szokásokat, akkor nagyon-nagyon nehéz helyzetben van, mert az elvek, az eszmények nem lesznek elég erõsek. Miért lennének elég erõsek?

Tudom, ezt mondtam már, de sokan vagytok, akiket kevésbé régóta ismerek. A hajléktalanszállón, mikor ott laktam, akkor hihetetlen csodálattal és igazán értetlenséggel fogadtam azt mindig, amikor egy kivert kutya, egy olyan ember, aki az életlehetõségek minimuma alatt él és ráadásul semmi evilági reménye vagy biztosítéka nincs, hogy egy kicsit is jobb lesz, hogy az az ember miért kel föl reggel hat órakor, miért megy el dolgozni, miért dolgozik mondjuk 12 órát egy… majdnem mondtam egy jelzõt, egy ilyen rabszolgatartó keze alatt, mert nyilván csak ott tud dolgozni, hogy miért nem lép a bûnözés útjára, hogy van ereje visszamenni egy szállóra, ahol lehet, hogy azóta ellopták a cuccait… mit tudom én. Hogy honnan vesz valaki egy ilyen helyzetben erõt? Szerintem ennek nincs logikus magyarázata. Egyszerûen nincsen. Nem is sokan bírták ezt. Ezért ilyen hihetetlenül nehéz egy ilyen embernek fölkapaszkodni. Azért, mert van a kõkemény negatív örökség, erre halmozottan még negatív élmények, és akkor egy ilyen ember elé oda lehet állni elveket mondani? Mikor a gyomra gombostûfejnyire szûkült az örökös stressztõl, aggodalomtól, fájdalomtól? Hát mit számít egy ilyen embernek három gyönyörû igazság? Nem, nem számít, alig számít. Vagy meghal, és azt mondja, igen, tudom, hogy így kéne, de nincs erõm. Mert az erõ nagyon nagy részben az érzésekbõl, érzelmekbõl fakad, az átélt tapasztalatokból forrásozik. Ha negatív érzéseink, érzelmeink vannak, akkor nincs erõnk. Egyszerûen nincsen.

És ezért is muszáj óvatosnak lenni, én ezért is vagyok óvatos adott esetben veletek. Amikor valaki a hit-krízisérõl mesél, és mondja esetleg, azt gondolja, hogy ez papi füleknek milyen csúnyán hangzik, hogy õ kiábrándult az Istenbõl. Egyáltalán nem hangzik csúnyán, nagyon természetesen és normálisan hangzik. És jó, hogyha ezt egy pap elõtt ki meri mondani, és jó, ha a pap elõtt ki lehet mondani. És ezekben az esetekben az erkölcsi megközelítés szinte hasztalan, vagy másodlagos kell legyen. Mert itt az élet sebzõdött, és az élet gyógyításáról kellene beszélni. És ha egy pap egy ilyen helyzetet, amikor épp megsebzett vagy, erkölcsi vagy eszmei pirulákkal próbál gyógyítani, akkor tökéletesen értelmetlen dolgot cselekszik. Lehet, hogy te ezeket beveszed, de a meghasonlottságod, sebzettséged csak még jobban el fog mélyülni. És ki fogsz alakítani egy fölszínes vallásosságot, egy soha el nem mélyülõ kereszténységet. Azért, mert ott, amikor neked gyógyulnod kellett volna, akkor nem érkezett a gyógyszer. És ez pontosan elég ahhoz, hogy az ember szépen megálljon. Ez pont olyan, ha az ember túl sok pofont kap, akkor köszöni szépen, megfelelõ távolságot vesz. Miért lépne közelebb, miért keresne bizalmi kapcsolatot, hát nem fog keresni.

Egy lélektani szakember teológiából írt dolgozatot, mert el akarta végezni a teológiát is. És megdöbbenve tapasztalta, hogy azok a szerzõk – elsõsorban német századfordulós teológusok -, akik közelítették a katolikus teológiát, azok mind nagyon távoli istenképet rajzoltak föl elõtte. És ez szinte kivétel nélkül minden századfordulós elismert német teológusra érvényes volt. És neki szöget ütött ez a jelenség a fejébe, s azt kérdezte, mi lehet az oka. Elkezdett a barátaival beszélgetni, és kiderült az – nem lehet persze ennyire leegyszerûsíteni a kérdést, de mégis elgondolkoztató -, hogy éppen akkor, amikor ezek a teológusok gyerekek voltak, az dívott, hogy a gyereket nem vesszük föl, mikor sír. Kõkeményen neveljük õket az életre. Már pici korában szokja meg, hogy milyen nehéz kihívások elé kell állnia. Tudjátok, ez a XX. század második felében is fölkapott eszme volt, hogy úgy tudjuk a gyereket a farkas-világra fölkészíteni, hogy már gyerekkorában hadd tanulja meg! Ez egy õrületesen badar dolog. Késõbb aztán azt írja: lélektani praxisomban ezek a teológusok számomra azokat az embereket képviselték, akik számára az apa és anya fényévnyi távolságban van, mert hiába sírok, akkor sem jön közel. És ebbõl rögtön kialakul egy istenkép. És akkor jön egy pap, és azt mondja: “De nem! Hát hidd el, atya! Vagy apuci! Hát olyan.” Hát hogy lenne már olyan? Nekem semmi ilyen élményem nincs. Hogy apuci? Hát arról van. Az én apucim az olyan apuci volt. És hihetetlenül nehéz a tapasztalattal és érzésekkel szemben hitet kialakítani. Ezt már mondtam párszor.

Vegyünk egy másik nagyon nagy területet: férfi–nõ kapcsolat. Utaltam már egy mondat erejéig erre. Ugye, ez az a kapcsolatforma, ami a leginkább visz minket vissza azokhoz az élményekhez, igényekhez, vágyakhoz, álmokhoz, amelyek a gyerekkorhoz hasonlítanak. És akkor két nagyon tipikus jelenségrõl szeretnék beszélni. Tudom, nagyon egyszerûsítve mondom, de legalább ezek tipikusak. A férfi esetében nagyon gyakran gyerekkori sebzettségre vagy fertõzõdésre és a késõbbi újból és újból ráfázásra utal az, ha nem tud dönteni. Ha nem tud dönteni, hogy most megházasodjon-e vagy ne. Õt vegye el vagy ne. Most szereti vagy nem. A másik szereti-e õt vagy nem. És nem tud dönteni. Az alapvetõ döntésképtelenség hátterében férfiak esetében igen gyakran ez áll, adott esetben, elsõsorban az édesanyával való kapcsolatnak illetve az ehhez fûzõdõ tapasztalatoknak a negatív hatása. Ez olyannyira általános, hogy merem mondani ilyen egyértelmûen is. Ennek aztán megvannak az árnyalatai. Nõk esetében pedig ugyanilyen tipikusnak mondható az, hogy mondjuk tíz évig szeretetben él valakivel, alakul az élet, és egyszerre azt mondja, most már mást szeretek. És akkor vált egyet. És harmadik házasság, negyedik házasság, vagy kapcsolatok egymás után, tulajdonképpen nem is akarok megházasodni, jó ez így. Szabadság meg minden, és akkor jön a nagy ideológia. Ez az, amikor egy nõ nem tud kitartani egy férfi mellett, ez is nagyon sok esetben ide vezethetõ vissza, és fõként az édesapával való kapcsolatra. Ezért ha egy nõnek folyamatos problémát okoz az, hogy “képes leszek-e kitartani… jó, megházasodtam” – ugye, a nõk ilyen szempontból sokkal praktikusabbak, egy férfi az inkább nem házasodik meg. A nõ megházasodik, és a házasságon belül jönnek ezek a dolgok, most akkor ez hogy van, ez jó volt vagy nem volt jó… Egy nõ számára adott esetben ösztönös menekülési út, hogy elkezdi nevelni a gyerekeit. És akkor 20-30 évig ez nem is derül ki. El van fedve a probléma. Fõleg, ha egy kicsit tradicionálisabb közegben nõtt föl, tehát az anyaság az õ számára érték. Ha nem érték, akkor férfiról férfira száll, ha érték, akkor gyerekrõl gyerekre száll. És amikor a gyerekek szállnak el, akkor élezõdik ki újból ennek a konfliktusnak, ennek a sebzettségnek a léte és a földolgozatlansága, gyógyulatlansága.

Ennél dióhéjabban nem tudom ezt mondani, de hogy mondjam, szerintem egy évet hallgattam errõl a kérdésrõl fiatalokat, ha összeadom az idõt. Ennek rengeteg árnyalata van, módosulásai, lehet ragozni, értelmezni, le lehet önteni gyönyörû gondolatokkal, a mélyben nagyon sok esetben ez van. És ezért amikor két ember összeköti az életét, akkor nem két ember házasodik meg, hanem jön az egész pereputty. Sajnos, benne van. Ez úgy van, ha engem elveszel, akkor veszed az apám, anyám, mindenki jön velem, jön velem, nincs mese. Valahogy ezzel számot kell vetni. Sok esetben ez ezért nehéz. Például jön egy házaspár, és azt mondják, nekünk problémánk van egymással. És kiderül egyetlen óra alatt, hogy valójában nem egymással van problémájuk. Ott jön ki az a probléma, ami adott esetben külön-külön a szüleikkel való kapcsolatnak a problémája. De az egymással való kapcsolatban jön elõ! Van-e akkor bennetek elég bölcsesség arra, hogy azt mondjátok, tényleg akkor tudunk gyógyulni, ha a szüleinkkel való kapcsolattal kezdünk valamit. Mert nagyon sokan azt mondják, hogy mindegy, akkor legyen úgy, ahogy van. Ezt meg lehet tenni, gyakorlatban nagyon sokan így reagálnak erre.

Pontokba szedtem azt, hoztam ilyen területeket, hogy hol hogyan jelentkezhet a sebzettség léte. Hogy milyen alapvetõ tendenciák mutatkoznak az ember életében akkor, ha megtörtént ez a sebzõdés. Adott esetben ezekbõl a tendenciákból valaki egész életében sem lép ki. A legjobb, még talán legenyhébb reakció, hogy az ember, ha a bizalmát vesztette, akkor krízis, gödör, és aztán tud újra kezdeni. Keres egy új papot, új tanárt, új férjet, feleséget… ezt nem biztatásként mondom. Szóval az élet nem kerek… Ágas- bogas. Szóval a legjobb megoldás az, mikor valaki – legalább, mikor semmi más lehetõsége már nincs a régit folytatni – valahogy újrakezdi. Ez sokkal jobb, mint ha öngyilkos lenne, sokkal jobb! Az újrakezdésnek aztán megvannak persze a variációi. Lehetséges az, nagyon jó esetben – persze ez is már egy kerülõút –, hogy valaki beletemetkezik az alkotómunkába. Fõleg férfiaknál fordul elõ. Nõknél gyereknevelés, férfiaknál alkotómunka. A dolgok egyáltalán nincsenek meggyógyítva, de mondjuk 60 évig, ha ugyan nem lesz munkaképtelen, igazolhatóan el tud zötyögni az élet. Eh, a házassága meg az önmagával való kapcsolata, meg a többi… úgy-ahogy… néha csalja a feleségét, néha berúg, áh, nem egy téma. Lötyög, zötyög az egész, de valahogy megy a dolog.

Ennek, hogy valaki újrakezdi, ennek lehet egy olyan, mondjuk negatív választási lehetõsége, hogy valaki állandóan teszteli és vizsgáztatja az életet. Tehát azt mondja, jó, hajlandó vagyok újrakezdeni, ha te bizonyítasz. Párkapcsolatban ez lehetetlenné teszi a bizalmi együttlétet, egyszerûen ellehetetleníti. Hát a párkapcsolat akkor tud elmélyülni, ha a páromnak nem kell állandóan bizonyítani azt, hogy szeret. De az ilyen ember rászorul arra, illetve ezt a megoldást választja önmaga megerõsítésére, hogy a másiknak állandóan bizonyítania kell, hogy szeretlek, szeretlek, szeretlek, szeretlek. Nõknél a megsértõdés – ez az irány. Mert ha érinti õket valami, ha érinti ezt az alapvetõ sebzettségüket, akkor lehúzzák a rolót; ez a sértõdés. Nem tudsz megszólalni, könnybe lábad a szemed, nem tudod magadat megvédeni… lehet, hogy egy egészen apró dolog történt, de a régi seb fakadt föl. És akkor a másik, ugye, Canossát jár. Szeretlek, de nagyon szeretlek… de ezt csak mondom… jó, nem téma… ezt már annyiszor mondtam… hát persze hogy annyiszor mondtam, ha annyiszor sértõdtél meg! Ugye, emlékeztek arra, hogy “tényleg… ugye szeretsz?… szeretlek… és az arcom?… azt is… és a lábam?… jaj, gyönyörû a lábad… és a homlokom?… jaj, a te homlokod… és a szemöldökömet… jaj, hát a te szemöldököd!… és a szemhéjamat?… ó, a szemhéjadat…! mind a kettõt? egyiket sem picit jobban?” Ez egy végeláthatatlan, gyógyíthatatlan folyamat. Mert a gyógyulás nem abban áll, hogy valaki aztán tényleg szereti. Mert ez nem gyógyszer rá. Ez egy lehetetlen út.

Eszembe jutott, amikor síelésbõl jöttünk. Emlékeztek? És akkor ott egy nagyon nívós újságot olvastatok föl, Cosmopolitan címre hallgatott. Sajnos soha életemben nem vettem kezembe ezt a nívós lapot, de áldásos fölolvasásotok révén betekintést nyertem. Következõ: amikor a sebzett emberi természetbõl kultúrát csinálunk. Ez a Cosmopolitan, így fogalmaztam meg. A sebzett emberi természetbõl, a lehetetlen, összevissza megoldásainkból, soha igazán célba nem jutó nyakatekert agyrém dolgainkból kultúrát csinálni, ez a Cosmopolitan. Ha valaki ott dolgozik, attól még lehet rendes ember. Mondom a példát. Ti olvastátok ezt föl, hogy hogyan vizsgálja és vizsgáztatja az ifjú hölgy ifjú partnerét az ifjú párkapcsolatban a tekintetben, hogy komoly és megbízható szándékai vannak-e õvele kapcsolatban. Ha olvastátok, emlékezhettek rá, ott az szerepelt, hogy az ifjú hölgynek ki kell mennie a toalettre, és mikor kilép a toalett- ajtón, akkor meredten kell néznie az ifjú de még nem eléggé megismert párjának a szemét, hogy hova néz. És akkor – aki olvasta azt a lapot, meg tudja mondani, melyik szám, a listát nem fogom közölni – de a Cosmopolitan leírja, hogy mi mit jelent, hogyha ide vagy ide vagy ide néz, és hogy akkor bízhatsz-e benne vagy nem. Komolyak a szándékai vagy nem. Ez az, amikor a tökéletesen értelmetlen, félresikerült megoldásainkból kultúrát agyalunk és gyártunk. Ez úgy, ahogy van, hülyeség. Teljesen használhatatlan. Lehet, hogy ez az az eset, hogy nem baj ha nem igaz, de jól szórakozunk. Akkor jól van, az nem baj.

Ennek lehet következménye az, hogy valaki még a párkapcsolatában is, soha nem lesz képes igazán elmélyült kapcsolatra. Tehát ha azt látjátok, hogy mondjuk házastársak udvariaskodnak egymással, végeláthatatlanul, mint jólnevelt idegenek, akkor sok ilyesmit gyaníthatunk a háttérben. Hogy valaki képtelen vagy retteg attól, hogy a kapcsolata egy ponton túl elmélyüljön. Ez az, emlékeztek, beszéltünk errõl, hogy egy kapcsolat elmélyítéséhez hozzátartozik az, hogy megütközünk, merünk konfrontálódni. De ki mer konfrontálódni a társával, a barátjával? Az, aki tudja, hogy miközben anyázunk, közben szeretjük egymást. Tehát, hogy anyázhatom õt, ahogy belefér, ki fogunk békülni. Nem azért, mert kötelessége, mert keresztény – ez nem az. Hanem azért, mert olyan a kapcsolatunk. Értsétek jól, ez nem fölhívás keringõre, hanem hogy megtehetem, hogy kiborulhatok, kimondhatom, elszállhatok, akármi. Aki ezt megteheti, meg a partnere is megteheti, az valóban csak akkor fogja megtenni, mikor ez kiszakad belõle. Ezzel az ember nem játszik, ez nyilvánvaló, de megteheti. Mert a kimondott vagy ki nem mondott alap õt tartja, és tudja, hogy adott esetben teljesen hülyén is viselkedhet, a társa nem fogja azt mondani, hogy na látod, most telt be a pohár. Vagy “sajnos, drágám, megbuktál”. Amikor valakinek ez egy határ. A szeretetnek nincs határa. A szeretetnek lényegéhez tartozik, hogy nincs határ. Nyilván nem egymás kizsákmányolását jelenti, de ezt igen. És akiben állandó félelem van, hogy ezt már nem mondhatom. Házaspárok nem azért hazudnak egymásnak, mert erkölcstelen, romlott nemzedék, hanem mert nagyon sok esetben nem mernek igazat mondani. Egyszerûen nem mernek. Mert az a tapasztalatuk valami miatt – ez lehet irracionális -, hogy ha megmondják az igazat, annak elviselhetetlen következményei lesznek. Mert az igazság, az valamiképpen elviselhetetlen, s ezért állandóan, akár hazugság árán is, be kell csomagolni. Muszáj becsomagolni. Ugye, szinte minden gyónásban hallom ezt: jószándékú hazugság. Egyébként létezik is ilyen, de nem minden esetben, mikor a gyónók errõl beszélnek. Érdemes egy kicsit rákérdezni, hogy hogy is volt az. Az ember, a legtöbb jószándékú ember nem rosszindulatból, gonoszságból és egyebekbõl hazudik, hogy a másiktól elcsalja az örökségét, hanem egyszerûen fél. Az igazságtól, az élettõl. A házastársától fél. Nem megdöbbentõ ez? Összekötöd az életedet valakivel, és félsz tõle. Ennek az alapja nem a házastársad – adott esetben. Hanem a gyökerek.

Aztán. Ennek vetülete az, amikor valaki görcsösen próbál megfelelni másoknak. Nem a másiknak kell bizonyítania, hanem õ próbál állandóan bizonyítani. Ez is ugyanaz a megoldás, pepitában. Megvan a dolgoknak mindig a párja. Mert akkor arról van szó, hogy õ azt mondja, hogy természetesen én alapvetõen nem vagyok sem szeretetreméltó, sem igazából nem tudok semmit fölmutatni, igazából akármennyit is teljesítek, az elégtelen. Hát én nem vagyok egy jó ember, nem vagyok egy igazi, normális valaki, nekem állandóan teljesítenem kell. Halálra fogom dolgozni magam. Ez az az ember – keresztény mázzal le lehet önteni – hogy “nem, nem drágám, én vagyok a hibás! Tényleg, tényleg, én voltam a hülye! Igaz, hogy te ígértél meg valamit, de hát… nem, nem, nekem ezt nem kellett volna megígérni… én nem vagyok az az ember, akinek bármit is ígérni lehet!” És akkor az ember szépen magára vesz mindent. “Bocsánatot kérek, hogy élek! Tudom, ez az életnek egy ilyen furcsa tévedése, de hát ha már itt vagyok, egy pici helyet, ahol elférjek…” És ezt meg lehet keresztelni. Mekkora alázat! Húszszor szólsz neki, hogy drágám, mondjad, mi a baj, és õ – semmi – de miért semmi? – mert nekem nem lehet semmi bajom! Nekem nem jár az, hogy bajom lehet! Nekem nem jár ki. Mert pici korában hiába volt baja, nem kapott rá reakciót, neki nem járt erre reakció. Hû de… hû de benne vagyunk. Ez még csak a második pont, és hét lesz…

Akkor köszönöm a figyelmet.