Hanganyagok‎ > ‎2000-2001‎ > ‎

2000-10-17

Ott hagytam abba a múltkori gondolataimat, hogy megpróbáltam összeszedni néhány pontba, összesen hétbe, hogy milyen következményei lehetnek annak, amikor a bizalom vagy a hit mint alapvető emberi adottságunk nem tud úgy kiformálódni, ahogy az a legoptimálisabb lehet. És ennek aztán lehetnek negatív vagy nagyon negatív következményei is. Azokkal kezdtem, amelyek még viszonylag jó megoldásokat adnak arra, hogy legalább képesek legyünk ezzel a sebzett természetünkkel együtt élni, de ezek a megoldások is, ahogy beszéltem is róla, elég statikusak. Vagyis, hogy az ember beáll valamilyen rendszerbe, eszerint alakítja az életét, és ettől se jobbra se balra aztán nem nagyon tér el. És a második volt, emlékszem, erről beszéltem, az állandó kísérletezés, próbálgatás, próbára tevés, vizsgáztatása a másiknak, ez az, amikor nagyon hülye helyzetbe tudjuk hozni a másik embert. Mert hogyha ez összekapcsolódik egy rossz kommunikációval - márpedig összekapcsolódik, egész bátran mondhatom, össze fog kapcsolódni -, akkor ez azt eredményezi, mondjuk, amit ti is tapasztaltok, napszámra, óraszámra, hogy valaki, akinek sebzett ez a bizalom- és biztonságérzete, ez az ember, amikor éppen belekerül egy ilyen helyzetbe, akkor támadni fog benne. Minden kritikát magára fog venni. Azt fogja gondolni, hogy a legegyszerűbb mondat is, amit mondjuk kérdésként föltesztek feléje, az őt személy szerint érinti, és őt támadja. Voltam most egy nagyobb körben, ültünk húszan, és azt vizsgálták a vezetőink, persze a mi kérésünkkel és beleegyezésünkkel, hogy milyen a magyar ember vitakultúrája… Hát tragikus. Ugye ezt nem is kellett volna vizsgálni, hogy ezt kimondhassuk, de nagyon izgalmas, hogy tulajdonképpen olyan emberek ültünk ott húszan, akik azért nem most jöttünk le a falvédőről. De ültünk, és hamar kiderült, egy-két óra alatt, hogy mi is bizony nehezen bírjuk azt, hogyha nézeteltéréseket kell fönntartanunk huzamosabb ideig, bizony egy pillanat alatt azt éljük meg, hogy a személyünket megtámadták. És hogy nekünk védekeznünk kell. És elkezdünk érzelmileg teljesen fölfokozottan reagálni, egész egyszerű helyzetekben, amelyekben a másik fél adott esetben nem is érti, hogy mi most mért húztuk föl magunkat ennyire, hogy mért kezdtünk el védekezni meg támadni.

Na és amikor mondjuk egy párkapcsolatban jön elő ez, akkor szinte elviselhetetlen, hogyha többé-kevésbé az illetőkhöz normálisan hozzátartozó helyzetek az egyik vagy a másik fél számára állandóan azt az érzetet keltik, hogy őt megtámadták, hogy ő veszélyben van, hogy ő most veszélyeztetett, és akkor támadni fog vagy védekezni, vagy egyszerűen csak kiépíti az ő védelmi rendszerét. Az legalább ugyanannyira nehezíti az elmélyült kapcsolatot. Van, aki ezt választja, hogy jó, akkor húzok magam körül legalább hat árkot meg egy csomó falat, és ezen aztán jöjjön át, aki bír. Ez őt nagyon jól meg fogja védeni, de ellehetetleníti abból a szempontból, hogy nem fog tudni mély, bensőséges kapcsolatokat teremteni. És akkor ettől fog szenvedni. És akkor feltölt egy-két vizesárkot, és akkor rögtön azt éli meg, hogy hú, ezt nem szabad, mert túl közel jöttek hozzám, és akkor megint kiássa őket. Ez az, amikor ebben a helyzetben nincsen fejlődés.

Aztán, a harmadik, és erről szeretnék egy kicsit bővebben beszélni. Nem sokkal bővebben, mint az eddigiekről, de azért… azért ez egy nagyon lényeges dolog. Hogy igen gyakran az az önkéntelen és nem tudatos reakció erre a sebzettségre, hogy menedéket keres.

Teljesen alávetheti saját magát. Ez legalább annyira nem kielégítő megoldás, mint az előző kettő. Például a szektáknak a térhódítása meggyőződésem szerint többek között erre vezethető vissza. Egy általános elbizonytalanodás, mindenki keresi azt a biztonságot adó, oltalmazó, anyai nemtudoménmit, ölet vagy kart vagy mellet, és ezt akkor mi másban találhatná meg, mint mondjuk egy olyan közösségben, ahol aztán kőkeményen megmondják, hogy merre van jobbra meg merre balra. Ez azt jelenti, hogy az ember a szabadságát áldozza föl, az önállóságát, a szabad véleménnyilvánításnak a jogát, azért, hogy ezt a biztonságérzetet megkapja felnőtt létére. És az, hogy ezeknek a szektáknak a legnagyobb hatása és eredménye éppen azok között van, akik, mondjuk szenvedélybetegek vagy akik nagyon nehéz helyzetből jönnek, és ezek a mozgalmak nagyon is ki szokták hangsúlyozni, hogy hát ti katolikusok vagy ti reformátusok nem tudjátok fölmutatni azokat a gyümölcsöket, amiket mi fölmutatunk, mert nálunk ennyi és ennyi állami gondozott gyerek tért meg. És nálunk ilyen és ilyen szenvedélybetegségben szenvedők itt vannak és megtértek, és nézzétek, milyen jól élnek. Nekik ebben igazuk van, és fölösleges velük szembeszállni ebből a szempontból. Ténylegesen tudnak ilyen oltalmazó, védő légkört kialakítani, és ezek a nagyon sebzett személyek, személyiségek, ezek tényleg megtalálják a biztonságot, amit lehet, hogy addig sehol nem találtak meg. De nagyon komoly árat fizetnek érte, és ez az ár lehet, hogy mondjuk később kerül majd kifizetésre. És akkor ez már nem ennek a szektának vagy mozgalomnak vagy ki tudja minek a feketelistájára fog kerülni, hanem valahol egészen máshol fog előjönni, hogy ez a megoldás mégsem valóban megoldás ezeknek az embereknek. De most ez a szélsőség. Hogyha a magunk esetét nézzük, nyugodtan mondhatjuk, hogy a mi lelkiségünkben is ott lehet ez a jelenség. Ezért szoktam nagyon mondani azt, hogy legyetek hallatlanul kritikusak - ha nem is az első pillanattól kezdve, de legalább a másodiktól – mindenféle mesterekkel szemben, példaképekkel szemben, tanítókkal és szentekkel szemben, legyetek nagyon kritikusak. Az első pillanatban talán ne. Mert egy picit éljétek meg, hogy otthon vagytok a szent szárnyai alatt, ez nagyon jó lehet. Meg lehet, hogy kell a gyógyuláshoz. De a második pillanattól kezdve legyetek nagyon kritikusak és érzékenyek. Ne dobjátok oda a szabadságotokat rögvest. Mert ez túl nagy ár azért a biztonságért, amit megkaphattok.

És ez az, ahol bennünket egyébként a történelem során nagyon sok kritika ért. Mert azt mondták, ahogy az emberiség fejlődik, eljutott egyszerűen abba a korba, hogy nincs szükségük az Isten eszméjére. Mert hogy ezt az ember találta ki magának azért, hogy aztán az oltalmába szegődjék. Vagy pedig, hogy hatalmat gyakoroljon olyanok fölött, akiknek szükségük van erre az oltalomra. És hogy mikor az ember már eléggé felnőtt, akkor nincs többé rá szüksége. Sem az Istenre, sem erre az eszmére. Sem arra a hatalomra, ami őt óvó, védő közegbe helyezi. Ez a kritika jogosan ért bennünket annyiban, amennyiben valóban jellemző volt ránk az, hogy mondjuk az egyházi igehirdetés valóban nagyon segítette az ilyen embereknek az előfordulását, sőt rátett néhány lapáttal. Mondjuk az a lelkiség - erről tavaly nagyon sokat beszéltünk – amelynek a legfontosabb erénye a vak engedelmesség és a vakbuzgóság, az a lelkiség nagyon is táptalaja volt annak, hogy emberek, kilépve a szülői közegből, olyan egyházi közegben érezzék otthon magukat, ahol nem kellett véleményt nyilvánítani. Nem csak hogy nem kellett, nem volt szabad, nem volt jó. És hogyha valaki a szabadságával akart élni, azt ferde szemmel nézték. Tehát amikor valaki a hitében azokat a jegyeket mutatja, hogy ő egy mérhetetlen alázattal és szinte gondolkodás nélküli vakbuzgalommal veti bele magát az Isten világába, ez nagyon gyanús. Ez roppant gyanús, és én a magam részéről egy picit óvakodom azoktól az emberektől, akik a szentségnek ezeket a jeleit mutatják. Szeretném őket nagyon kipiszkálni ebből az odúból, hogy lázadjanak már egy kicsit, vagy legyen már néha ellenvéleményük. Hogy mondjam… mondjuk lelkipásztorként nagyon jó, hogyha az embert körülveszik azok a hívek, akik mindent levesznek tőle. Roppant kényelmes! De hogy ezt Isten áldásának tekintsem-e… kétlem én, hogy ez helyes volna. Nem azt mondom, van, hogy hirtelen valamit kéne csinálni… és van, aki rögtön pattan. Ez a papnak nagyon jó. De ezzel visszaélni nagyon-nagyon nagy bűn. Visszaélni azzal, hogy valaki ebben vagy csak ebben éli meg a kereszténység iránti elköteleződését. És ebben az a nehéz, hogy egy hajszálvékony nemistudommi választja el a valóban tökéletesen elkötelezett hívő embert, aki képes lerakni a maga dolgait azért, hogy egy ügy vagy egy hiteles ember szolgálatára álljon - ez huszonnyolcadlagos, hogy a hiteles ember attól hiteles, hogy Krisztust közvetíti ebben az esetben legalábbis, mondjuk a hit világában – attól az embertől, aki a tökéletes szolgalelkűségét bizonyítja ezzel a gesztusával. Néha papként sem tudom eldönteni, hogy miről is van szó. Nagyon nehéz. Fiatal emberek esetében nyilván nem tételezem föl a hatalmas szabadságot, hanem még sokkal inkább azt, hogy itt valaminek a kialakulásáról van szó. De fiatalok esetében ez még nem is szolgalelkűség, mert hiszen így épül föl az élete. De egy felnőtt ember esetében… nagyon komolyan meg kell vizsgálja magát, a szüleit vagy a nagyszüleit… Nagyon sokatoknak lehet olyan élménye, hogy a családban volt olyan nagypapa vagy nagymama… főleg nagymama, akit ki sem lehetett vakarni a templomból. De azért abban, amit otthon adott a családjának, abban nem volt sok köszönet. Az én dédnagymamám például ilyen volt. Az én személyiségemet is alapvetően alakította az a dédnagymamám - mert hiszen alakította a nagymamámat, a nagymamám meg az édesanyámat, az meg elég alaposan alakított engem – ez a dédnagymamám volt olyan, hogy az aztán stoppolta a papnak a zokniját reggeltől estig. De a nagymamám nevelésére nem sok időt fordított. Ennek aztán meglettek a súlyos következményei… de ezzel nem untatlak titeket. Indirekt hatásaival úgyis találkoztok… nem csak a kipukkadt zoknijaimra gondolok itt… valamint én nem stoppoltatom a zoknijaimat kellemes nagymamákkal… bár lehet, hogy kéne. Édesanyám volt az… mindig vittem haza a mosnivalót, és ő mindig szelektált. Ezt csak abból vettem észre, hogy hiányzott az a nagyon jó zoknim, amit annyira szerettem, az a szürke. Igaz, hogy nyolc lyuk volt rajta, de… ebből a szempontból egész más nézőpontot képviseltünk. De képzeljétek el, mikor édesanyám meghalt és pakolni kellett utána, akkor ezekből a zoknikból jó párat megtaláltam a szekrényében, és visszaraktam a staffírungba, vagy mi az… nekem az nincsen… szóval, a gardróbszekrénybe.

Emlékeztek-e arra a történetre, hogy fejben-golf? Ott ül az az amerikai fogoly már hónapok óta, és azt mondja, hogy hónapokon keresztül semmi mást nem csináltam, csak imádkoztam az Istenhez, hogy segítsen rajtam. Eltelt néhány hónap, és rájöttem, hogy ha ezt tovább folytatom, meg fogok őrülni. És akkor elkezdett golfozni fejben. Ez tulajdonképpen egy nagy kihívás. Mert itt arról van szó, hogy valaki élte a hitét, Istenhez fordult, hogy segítsen rajta, majd néhány hónap után rájött, hogy ha ebben a formában éli a hitét, akkor bele fog őrülni. És akkor választott ebből a szempontból egy tökéletesen profán megoldást. Hogy elkezdte a golftudását javítani. És látszólag vonhatták le azt a következtetést, hogy itt arról van szó, hogy lám-lám ezen az emberen sem segített az Isten, hát az egész egy humbug. Azoknak van igaza, akik a New Age zászlaja alatt azt mondják, hogy önmagunkat kell megvalósítani. Hát ennek az embernek sem az Isten segített, hanem a golf. Tehát, mondjuk, Woods (?) – az a nagy golfos? – az a mi nagy prófétánk. Teljesen mindegy, hogy ki. Evilági célokat tűzünk ki, meglesznek a magunk prófétái és kiteljesítjük magunkat, és az összes többi. De ez a történet nem erről szól. Hanem arról, hogy ez az ember egy olyan hitformával élt, ahol akkor, mikor nehéz helyzetbe került, akkor a saját kezéből kiengedett mindent. Azt mondta, hogy Uram, mindent Te csinálj. Csakhogy ez a helyzet, ami egy kis kalitkát jelentett, és neki látszólag semmi nem volt már a kezében, még akkor is rengeteg minden volt a kezében. Még akkor is. És ő, mondjuk így, kerülő úton, egy profán kerülő úton volt képes kifejleszteni a hitének egy érettebb formáját. Azt, hogy a leglehetetlenebbnek tűnő helyzetben is az ember még tud valamit csinálni. Nem is keveset. Mondjuk, képes nem csak az őrületet meg a halált elkerülni, hanem javítani a golftudását.

Jó esetben ilyenkor az történik, hogy ez a férfi megőrzi valami módon az istenhitét, és ami beépült neki ezen a kerülőúton, legalábbis mondjuk profán úton, az beépül az ő Isten-kapcsolatába. Rosszabb esetben az történik, hogy totálisan elveszti a hitét. Valójában csak annyi történt, hogy az a hitforma vált elégtelenné nyilvánvalóan az élet kihívásával szemben, amiben ő eddig élt. Csak a kérdés, hogy ő erre rájön-e vagy nem. Hogy mi rájövünk-e ezekben a krízisekben, hogy nem a hitünket vesztettük el, csak az a forma tagadtatott meg az élet kihívásai által, amely eddig a miénk volt.

Csakhogy, mondjuk, ez milyen összefüggésben van az életerővel, képzeljétek el, volt egy magyar néni, aki 110 évig élt. Keresztúri néni, rákoskeresztúri néni, most már mondhatom, hogy egy kicsit a földim – látjátok? És ez a néni 1867-ben született, és 1977-ben halt meg. Tökéletesen elképzelhetetlen! Az én plébános atyám hozzá járt áldoztatni. Százéves korában még új dolgokat fedezett föl, és szidta a nyolcvanéves fiatalokat, mint a bokrot. Ez a néni tele volt lendülettel, életerővel és igazi, élő hittel. Ő mesélte ezt a történetet: igazából nem szeretett a lányokkal játszani – megalkuvó természetek, mondta róluk, és mindig (hát ez még az 1800-as éveknek majdnem a közepe, egészen más kultúráról van szó), ő fiúkkal játszott, és mondta ezt a történetet, hogy a fiúkkal mentek ki a jégre. És egyszer csak látták, hogy egy pengő belefagyott a jégbe, ott volt a jég alatt. És akkor összeültek mindnyájan – voltak legalább hét évesek –, hogy mit kell ilyenkor csinálni. A fiúk mondták, hej, hát megyünk, vágunk éles botokat, kitúrjuk a jég alól a pengőt. És hát a férfiak, hahh, cselekedtek is, mentek mind vágni botokat. Főhősünk pedig, akkoriban még csak hétéves gyermek, letolta a bugyiját, rápisilt a mondott helyre, kiszedte a pengőjét, majd pedig futásnak eredt, mert tudta, hogy az ostoba férfiember legalábbis leveri rajta ezt. És így is volt, és rohantak egymás nyomában, és az édesanyja mesélte, hogy ott dörömbölt az ajtón, és kinyílt az ajtó, és a következőt mondta: Nem kérdezni, beengedni! A loholó férfiak pedig már csak a zárt ajtókkal találkoztak. Ő mesélte, hogy az édesanyja, mikor meghallotta ezt a történetet, úgy kacagott, hogy nem adott neki maflást. Hogy mennyire dicsérte meg, ezt nem tudom, de…

Szóval ez a néni még száznyolc éves korában is tele volt életerővel. Azzal kezdte a napot, hogy azért egy felest benyomott. Anélkül nem kezdődött a nap. „Nehezen indul a napom…” Szóval csodálatos történetek vannak róla… De azért akartam ezt mondani, hogy a hit bennünk élő volta és ereje nyilvánvalóan nagyon-nagyon szoros összefüggésben van az életerőkkel. És hogyha látunk egy száz-száztíz éves embert – hát nem valószínű, de mondjuk –, akkor érdemes ráfigyelni. Nem föltétlenül ezzel a végtelenül materialista megközelítéssel, hogy vegetáriánus-e vagy nem, vagy hogy szokott-e alkoholt fogyasztani, mert nem ez számít, nem ez a lényeg, hanem a hitére kellene rákérdezni. Nem föltétlenül a vallásos értelemben vett hitére.

Jó. Olvasok egy történetet. Megint „Erőleves a léleknek”. Hogy milyen roppant gyakori az, ahogy éppen az életerő hiányából következtethetünk a hit gyöngeségére. Amikor valaki – látszólag esetleg nagyon hívő gesztussal – az életét az Isten kezébe ajánlja. Valójában, ez sajnos az ő nagyon gyönge hitének a jele. Mert az tükröződik benne, hogy lemondott arról, hogy ő bármit is képes lenne tenni ezen a földön az Isten segítségével. „Mindenkinek van egy álma”, ez a történet. „Néhány évvel ezelőtt elfogadtam egy megbízást az egyik déli megyétől” – az Egyesült Államokban vagyunk -, „hogy foglalkozzam szociális segélyen élőkkel. Munkám során azt kívántam bizonyítani, hogy mindenkiben megvan az önellátás képessége, csak fölszínre kell hozni. Azt kértem tehát, hogy állítsanak össze egy csoportot különféle etnikumú és családi állapotú segélyezettekből, én pedig péntekenként három órát fogok velük tölteni. Kértem továbbá egy kis készpénzkeretet, amit szükség esetén igénybe vehetek a munkámhoz. Miután kezet ráztam a csoport tagjaival, először is közöltem velük, hogy szeretném megismerni az álmaikat. Na és mi volt gyerekkorukban? Nem volt valami, amire vágytak? Az álmaink? Nekünk nincsenek álmaink! Na de gyerekkorukban csak volt valami! Nem volt valami? Nem tudom, mit akar az álmainkkal, vont vállat az egyik asszony. A patkányok megzabálják a kölykeinket. Istenem, ez borzasztó. Érthető, hogy nyomasztja ez a patkány-ügy. Nem lehetne valamit csinálni? Hát, nem. Illetve, nem ártana egy szúnyoghálós ajtó, mert a régi már csupa lyuk. Nincs itt valaki, aki ért az ilyesmihez? Én régebben csináltam effélét, jelentkezett egy férfi, bár mostanában nagyon fáj a gerincem. Esetleg megpróbálhatom. Mondtam neki, hogy állom a költségeket, ha beszerzi a szúnyoghálót és rendbehozza az ajtót. Gondolja, hogy meg tudja javítani? Azt hiszem. A következő héten, miután összegyűlt a csoport, az asszonyhoz fordultam. Na, jó az ajtó? De mennyire! Akkor ugye, nincs további akadálya, hogy tovább álmodozzunk? Félszeg mosoly. Hogy érzi magát, tudakoltam a hátfájós férfitól. Nagyon érdekes, mondta, kezdek jobban lenni. Ez megadta az első lépést. Ilyen, látszólag apró sikerek révén értettem meg a csoporttal, hogy az álmodozás nem őrültség. Ezek a kis lépések ráébresztették az embereket, hogy valóban történhet valami. Sorra kérdezgettem őket álmaikról. Az egyik nő elmondta, hogy mindig is titkárnő szeretett volna lenni. Na és mi az akadálya? Mindig ez a következő kérdés. Hát gyerekem van és nincs aki vigyázzon rá, ha elmegyek otthonról. Ekkor azt kérdeztem, nincs-e valaki a csoportban, aki egy-két napot vigyázna arra a kicsire.” Satöbbi, satöbbi, satöbbi, írja ő, és akkor az a legvége: „Tizenkét hét alatt a csoport minden tagja kikerült a közellátásból.” Három hónap alatt. „Ezután még sok csoporttal értem el ugyanezt az eredményt.” Ez olyan kicsit amerikás történet, de nagyon benne van az, ami számunkra tanulság.

Aztán. Elsőáldozás volt a múlt héten Rákoskeresztúron. Ott ücsörgött az első padban a negyven kisgyerek, negyvenegy, és akkor kérdezte tőlük a pap, ugye, most akkor ti már felnőtt fiatalként – voltak legalább 9 évesek – újítsátok meg a keresztségi fogadalmatokat. És akkor érces hangon: ellene mondtok-e a sátánnak és minden kísértésének? Válasz: (cérnahangon) Ellene mondunk! Ugye, ezt még háromszor megismételték. Nagyon komoly voltam, nehogy azt gondolják, hogy kinevetem őket, de azért a szívem derült. Szóval, hogy nagyon sok felnőtt ember is valahogy ilyen gyerekként válaszol. Szóval nem, nem arról van szó, hogy ő tényleg ellene mond. Tudjátok, a bérmálás szertartásában mi volt, ami sajnos kikerült a szertartásból? A püspök három ujjával megpofozta a bérmálandót. Adott neki egy nagy maflást. Azért, hogy ezzel szimbolikusan és egy kicsit fizikálisan is átélje azt, hogy édes fiam, az élet nem habostorta. (Amit, ugye, Bástya elvtárs is megtanult később. A malac pedig jóval előbb. Ő már a legelején megtanulta, szegény… Dezső. Szegény Dezső!)

Szóval, amikor valaki kimondja azt, hogy én ellene mondok, az azért mégiscsak első sorban egy felnőtt embernek a gesztusa. Az, ahogy a 9 éves gyermekek ezt cincogják, az persze nagyon kedves, és persze, egy 9 éves gyerek is kimondhatja ezt a maga szintjének megfelelően nagyon őszintén és nagyon komolyan. De azért, mondjuk, most ha idáig futtatom ki a dolgot, ezt nagyon hangsúlyozni szoktam, a kereszténység nem gyerekvallás. Akkor is, hogyha a felnőtt embereknek mondjuk 0,01 %-a jár felnőtt katekézisre, ez még akkor is így van.

Na, a negyedik… Ja, nem még van… van még ezzel kapcsolatos… A püspök atya templomot szentelt nálunk… mennyi érdekes dolog történik Keresztúron, látjátok, milyen jó hely? Na. Szóval, fölszentelte a templomot, és az én főnököm arról híres, hogy felnőtté vált keresztény hite van, ténylegesen, nem ijed meg a saját árnyékától. És akkor hosszasan kellett várni arra, hogy a fogadásra mindenki odaér már, és tudunk koccintani. És akkor hát olyan kínos helyzet alakult ki, és a bíboros úr megkérdezte az én főnök atyámtól, hogy mondd csak, Gyuri, mióta vagy te itt Keresztúron. S hát ő mondta, bizony már 25 éve. És erre a bíboros úr azt mondta, jaj, szegény keresztúri hívek! Ezt viccesen mondta. És erre az én Gyuri atyám a következőt mondta, de teljesen ártatlan szemmel, ahogy egy paphoz illik is, hogy bíboros úr, mióta vagy te az egyházmegye élén? De itt nincs vége a történetnek, mert a bíboros úr lépre ment, és mondta, hogy mióta. A következő mondatot, sajnos papi szemérmességem tiltja, hogy elismételjem nektek, de mindenesetre a keresztúri hívek kihúzták magukat, hogy ilyen a mi papunk. Felnőtt. Ennek a másik oldala az, hogy elkeserítő az, tényleg, hogy feltűnik egy püspök három kilométeres körzetben, és ez nagyobb hatással van az emberekre, mint autóvezetőre a traffipax. Ez elkeserítő! De hát… nem egy picit leveszek a gázról, meg elveszem a lábam óvatosan, hanem mind így beletaposunk a fékbe, mint a csuda, mindenki meghajol… ez elkeserítő… de miért? Miért? Ez a kérdés, miért? Számomra tökéletesen érthetetlen. Ez olyan, mint a Tábor-hegyen, hogy színünkben elváltozunk! Hát mégsem Illés jelenik meg nekünk, meg Mózes! Hanem csak… nem tudom én, Beton atya. Nem kell színünkben elváltozni, ha ő megjelenik.

Ugye, ez mindig olyan jópofa volt… úgy hívtuk, ugye… állandóan kihúztam a gyufát, és akkor hová mész? Állok a szőnyeg szélére. Ez volt a terminus technicus. Megyek a szőnyeg szélére. És akkor jöttek a barátaim, miután a szőnyeg szélén álltak, és fogták a fejüket, hogy ez nem lehet igaz, miért vagyok én ilyen lépcsőházi vitatkozó? Az tudjátok, milyen? Mikor kijön, már becsukódik az ajtó, akkor jut eszébe, hogy mit kellett volna mondani. Ez a lépcsőházi vitatkozó. Ezért fogták a fejüket mindig. Teljesen lebénulunk, meg vagyunk igézve és annyi nekünk. Ha hajlamosak vagytok ilyesmire, ez is … na, mindegy, nem nézek senkire.

Negyedik. Na, ez is egy megoldási lehetőség szokott lenni, evilági, materiális törekvések. Ez egészen visszavisz bennünket oda, hogy ténylegesen az anyagvilággal is meggyűlt a bajunk. Tehát, csípett a popsink, üres volt a hasunk, könnyes az orcánk és egyebek. Ringatásra szorult volna a gerincünk, de sajnos, nem… ott keményedett a pólyában. És ezek után nagyon sokan milyen választ adnak a sebzettségre ebből a szempontból: akkor kérjük mindezt! Tehát étel, ital, szex, pénz, hatalom, ezek. És van, aki ténylegesen egy életen keresztül – nem meggyőzött hedonistaként, mert nem az az ars poeticája, hogy hedonistának kell lenni, így fogok üdvözülni, hanem valamiképp ezekben a dolgokban szinte megszállottan – keresi ezeket az örömöket és az ezek által az örömök által kapott biztonságot, melegséget és teli hast, ami valahogy pótolja azt, ami elmaradt. Tehát, megint csak azt lehetne erre a helyzetre mondani, hogy vigyázzunk, vigyázzunk, nem föltétlenül erkölcsi probléma az, ami erkölcsi problémaként merül föl. Mert mondhatnánk erre azt, hogy itt a falánkság tipikus esetével van dolgunk, vagy a bujaság megnyilvánulásával, miközben ennek a gyökerében valami gyógyulásra szoruló sebzettség van. És a moralizálással sehova nem fogunk eljutni.

Igen. Ennek lehet egy érdekes módosulása, amikor valaki közben azt mondja, hogy kérem, mindezek az anyagi értelemben vett, biztonságot adó, meleget nyújtó dolgok megtagadtattak, akkor ehhez nekem nincs is jogom. Tehát átmegy a másik oldalra, és folyamatosan egy ilyen szinte önostorozó, önpusztító életet fog élni. Gondolok például arra, aki képtelen nyugton lenni, képtelen rá. Tehát aki azt mondja, hogy atya, ne haragudj, de én egyszerűen nem tudok imádkozni. És megkérdezem: és miért nem? És azt mondja, azért, mert annyi dolgom van otthon. És hát mi? Hát állandóan rendet rakok. Ezt nem föltétlenül kényszeres, hanem lehet, hogy ő állandóan abban a tudatban él, hogy itt ővele nagy baj van, őneki nem jár semmi, neki a környezetét kell állandóan jóvá tenni. Ez az ő dolga. Ugye, nem maga felé irányul mindez, hanem a környezete felé. Mindennek nagyon rendben kell lenni, nincs egy perce sem… Ennek a tipikus esete – mikor először hallottam, azt mondtam, nincs ilyen, de van – tehát mondjuk egy asszony, aki egyedül él, 65 éves, erejének teljében, és vasárnap jön hozzá valaki látogatóba. És akkor ő meggyónja a következő héten, hogy sajnos nem tudott eljönni vasárnap a misére, mert egész napos elfoglaltsága volt. És kérdezem tőle, hogy mi. Hát az, hogy délután jött a barátnője, és ő készült az ő fogadására. És tényleg készült. Ebben az a… nem tudom én milyen, fölemelő vagy lehangoló, hogy tényleg egész nap készült. És azt élte meg, hogy erre szükség van, mindenre, amit ő megcsinált. Huszonötödször a nemtudomén, a porcelánmacskáról letörölni a port.

Az ötös: lehet egy menekülési út, megint nem tudatosan, az életuntság, fáradtság, közöny, neurózis, és az összes többi, depresszió. Ugye, ez az életerővel van összefüggésben. Ennek a tünete lehet az, ilyenkor még van esély, amikor valaki kinő a nagyon erőteljes ösztönök világából. Tehát mondjuk ez a klimax és a klimax utáni világ. Van, akinek akkor áll meg az élete. Mert érdekes módon addig a mindenféle ösztönei nagyon jól életben tartották őt. Beleértve még valamiképpen az anyai és gyereknevelési ösztönét is. És valahogy, ha ezek az ösztönök már kifutnak, egyre inkább egyfajta szellemi elmélyülésre van szüksége az idősödő embernek ahhoz, hogy valóban az élete egyre harmonikusabbá váljon. Az idős embernek ez az igazi nagy dolga: a szellemi kérdésekre újra nagyon komoly válaszokat adni, és az életét aszerint alakítani. Már nem a teljesítmény, nem a munka, már nem a gyerekek, már nem a szexualitás és az összes többi. Ezek is megjelenhetnek, de már nem ez van előtérben. És amikor valaki ebben a korban megreccsen, ez még természetes lehet. De amikor benne marad ebben a helyzetben, akkor lehet, hogy csak ő 40-50 évesen jut el oda, hogy nagyon keményen szembe kelljen néznie a személyiségének ezzel a sebzettségével. De lehet, hogy ez ide utal, csak sikerült neki egészen eddig nagyon jól lavíroznia. Mert volt éppen elég dolga, amivel foglalkozhatott. Az ilyen ember lehet, hogy nagyon szerencsésnek mondható, ha jönnek az unokák, mint a csuda. És akkor sikerül töretlenül átvinnie oda ezt a problémáját vagy ennek a kezelését. Adott esetben ez nagyon jó. Sokkal jobb, mintha depresszióval feküdne hónapokig az országos ideg- és elmegyógyintézetben, sokkal jobb megoldás! De lehet, hogy a személyiségének meg a hitének a fejlődése szempontjából ez mégiscsak stagnálás, bár tele van nagyon sok értékkel.

Aztán, ez már eléggé durva, de ez is lehetséges: az élet elutasítása és gyűlölete. Ez sem ritka, csak ezt a legtöbb ember nagyon szalonképesen fogalmazza meg. Hogy ő tulajdonképpen utál élni, utálja ezt az egészet. Azok a hívők például, akik fényes hitük bizonyságaképp mindig arról beszélnek, hogy ők már úgy vágyakoznak haza! Hát annyira! Mondtam már ezt nektek? Nem. Mert ez nagyon… hát látlelete ennek. Hogy a Jóóistenhez kerülni végre! Az Istenhez, aki végre megadja nekem – ezt nem mondják ott-, amit az anyukánktól nem kaptunk meg, vagy a szüleinktől, nem ez a mondat folytatása, hanem azt, amit ez a gonosz világ nem ad meg… „Hát, atya, higgye el, én annyira szeretem az Istent, és nekem már nyűg minden nap. Reggel ahogy fölkelek, azt mondom magamban, Uram, ez legyen az utolsó nap!” Hát nem szép? Hááát… Jó, egy picit olyan vitriolosan mondtam ezt, de azt gondolom, ha a lelkipásztori reakcióm a következő, hogy kedves, hát éretlen a hited, ébredj föl! Hát te gyerekkorodban bizalomvesztésben szenvedtél… hát ez nem így működik. Hanem hogy reagál egy ilyen helyzetre Jézus? Hát szerintem valahogy úgy, hogy legyen a te hited szerint. És ha ő valami miatt eszmélődik, ha valami miatt tud egy lépést tenni, mert ő ezt belső kihívásnak éli meg, akkor nagyon szívesen mondok neki bármit, de egyébként legyen a hite szerint. Csak éppen nem fogom azt gondolni, hogy ettől az embertől fogom megtanulni a hitnek a teljességét. Hanem azt gondolom, hogy ő valahol… adott esetben… és ez hihetetlenül elkeserítő… mondjuk 40-50 éves embertől ilyet hallani. És ez nem ritka. Nem ritka ez, amikor valaki azt mondja, hogy atya, én ezt otthon nem merem mondani, mert mondjam el a gyerekemnek? Hát nem merek eléállni ezzel. Vagy mondjam el a házastársamnak? Úgyis tudja. Hát atya, mondom neked… és akkor lehet, hogy nagyon szépen becsomagolja, de ez nagy gáz… ez nagy gáz.

És akkor, mondjuk, ez megint csak jó neurotikus köntösben fogalmazódik meg, az ilyen ember az, hogy „atya, én úgy szeretnék már az Istennél lenni, tényleg hiszek abban, hogy ő magához ölel majd, csak abban nem vagyok biztos, hogy üdvözülni fogok”. És akkor itt mélyül el ez a válság. Én egyébként ezen mindig olyan sokat szoktam töprengeni. Megint csak tünet, hogy komoly hívő emberek hogy tudnak annyit töprengeni azon, hogy mi lesz az üdvösségben meg mi nem. Számomra mindig, komolyan mondom, óriási kérdés. Nem tudom elképzelni, hogyha valaki valóságosan szereti az Istent, és tudja az Istenről, hogy nagyon szereti, hogy számára ez komoly kérdés. Hogy ez hogy lesz, és tényleg, lesz ott csirkehús, mert azt annyira szeretem, és atya, tényleg, nyugtasson meg, hogy lesz csirke. Jó, disznót nem eszünk, mert mégis, piszok ne legyen a mennyországban, de a csirkéket lehet olyan szépen is tartani. Nagyon… szóval, mikor valaki mondjuk… 70-80 éves ember, az elköszönés küszöbén, gyomorgörccsel tekint az üdvösség felé, ez a hiba a hit megrendültségének a jele. Nekem tényleg az a kép jut eszembe, bár eléggé naturális, de hát az élet is nagyon naturális, hogy mondjuk, ülök a kis bilimen… hát, ilyen volt… és vagyok mondjuk, nem tudom, két és fél éves (azért az nem ciki még akkor). És akkor, édesapám, ugye, pilóta, megígéri nekem, hogy mondjuk nem tudom én, Tűzföldről hoz nekem banánt. És ugye, a puha diktatúra alatt vagyunk, nincsen banán, csak ha édesapám, a pilóta hoz nekem, és hát én istenítem az édesapámat, hogy jaj, hoz nekem banánt. És ott ülök a kis bilimen, és mondjuk az jut eszembe, hogy édesapám vajon betartja ígéretét? Édesapám vajon megbízható ember? Lehet, hogy narancsot fog hozni! Vagy, ami még rosszabb, citromot? Ez normális…? Nahát egy két - vagy két és féléves gyerek önfeledten ül a bilin, és eszébe sem jut, hogy az ő apukája nem isten volna – valamennyire -, aki fog banánt hozni a Tűzföldről, ebben semmi probléma nincs. Attól isten, nem? Hogy hozzon banánt. Valahogy az üdvösséggel is így vagyok. Őszintén megmondom nektek, hát… így… hm… esetleg nagyon érdekes róla beszélgetni, de… engem nem nagyon köt le. Tehát nem… egyrészt, mert… a lelki vezetőm mondta mindig azt, mikor őt abajgatták ezzel a kérdéssel, hogy tök más lesz, mint itt! Kész - befejezte. Nem foglalkozott ezzel, hogy „teee, és akkor ott…” Jó, vannak helyzetek, mikor mondjuk egy problémákkal küszködő embernek nagyon fontos, hogy órákon keresztül vázoljuk – amit nem tudunk. De nem baj, vázoljuk, mert őneki ez jó. Akkor vázoljuk. Hülyeségeket nem mondunk, tudjuk, ugye, mi az, ami éppenséggel lehet. De ez akkor is valamiképpen a dolog megrendültsége.

Namost. Ugye, ez egy nagyon furcsa logikai menethez vezetheti az embert – gyűlölöm az életet. Gyűlölöm a világot. Az szalonképes, hogy legalább az Istenről azt mondom, hogy nem gyűlölöm, de tulajdonképpen vele sem vagyok jóba. De legalább azért szeretem, mert kiment engem ebből a hülye helyzetből. Tehát legalább valami érdekem fűződik hozzá. És akkor egy életen át mi mást tennék, mint hogy igazolom azt, hogy ez a világ tényleg rossz és tényleg gyűlöletre méltó. És tényleg egy szörnyű hely. És akkor, az ilyen ember végigsiránkozza az életét, végigpanaszkodja az életét. Ez hiába mondja nekem, hogy hívő ember, ha a harmadik mondata az, hogy neki baja van a világgal. Ez hitetlenség. Ez a hitetlenség jele. Na, ezt nem akartam ilyen nagyon paposan mondani, de valami ilyesmiről van szó.

Aztán, és ez a legdurvább, amit így lehet megfogalmazni, hogy kompenzációs erőszak. Amikor nem csak ilyen puha módon bizonyítja ezt valaki, hogy csak a szája jár, és mindig csak ezt veszi észre, hogy mi rossz ebben a világban, hanem a szó szoros értelmében meg is mutatja, hogy gyűlöli ezt a világot. Camus-nek van a Caligula című műve, és onnan írtam ezt ki, Caligula mondja ezt: „Élek, ölök. Annak mámoros hatalmát érzem magamban, aki pusztítani képes. Amelyhez képest a teremtő hatalma csak gyerekjáték.” Azért, ha magunkhoz engedjük ennek a mondatnak a tartalmát, van benne valami. Szóval nem hiszem, hogy ne lenne bennünk annyi ilyen ösztönös pusztító valami, hogy ne sejtenénk meg, hogy mi van ezen mondat mögött. Mert mindnyájan éltük már meg az indulatnak azt a hevességét, hogy legszívesebben… „de jó, hogy nincs a kezemben!” Szóval, tényleg mámorító hatalmat élhet meg az, aki pusztítani tud. Tényleg… ahhoz képest a teremtés szinte semminek tűnik. És hogy… hogy ember kezébe… szóval az ember az nyilván átéli, hogy nincs akkora hatalma, amivel egy világot tudna teremteni. És egészen abszurd, de olyan hatalom van a kezünkben, amivel ezt a világot el tudjuk pusztítani. Ez hihetetlen! És úgy van. Legalábbis mondjuk a mi kultúránkat biztos, hogy el tudjuk pusztítani. És hogy ennek a kísértése piciben megérinthet minket.

Na, ez lett volna ez a hét nagyon látványos és erőteljes út. Ennyire elszaladt az idő! Egyetlen történetet hadd mondjak még ehhez kapcsolódva, és aztán lépek a következő bázisra. Szeretnék a gyógyulásról beszélni. Majd mindig fogok erről beszélni, de ez egy nagyon érdekes történet. Egy pszichiáter írja azt le, hogy ő túl van sokéves analízisen már, rengeteg mindenen, ami az ő gyógyulását volt hivatva szolgálni, és mégis, képtelen elviselni azt, hogy emberek hozzáérjenek. Azért ez elég gázos, nem? Pszichiáter, sok év analízis, és elviselhetetlen számára, ha valaki közel megy hozzá és megérinti. És akkor azt mondja, hogy ő egyszerűen nem tud így praktizálni, ennek utána kell menni, mert egyszerűen ezt a sebzettséget nem lehet így valamilyen akár nem-tudatos formában is és nem akaratlagosan továbbadni a klienseinek. És akkor, hívő ember, és elmegy valakihez, aki a Szentlélek által képes gyógyítani. És tíz percig imádkoznak, és azt mondja neki, hogy meditáljunk most. Képzeljük el azt – itt nyilvánvalóan nem csak arról van szó, hogy ezt az illetőt átjárta a Szentlélek, hanem elég komoly szakmai tapasztalata és tudása volt, mert nem akármit mondott az illetőnek, hanem azt mondta, képzeld magadat a betlehemi jelenetbe, ott pici gyerek vagy, ott fekszel, és melletted áll Mária és József, és akkor, ahogy kell, szépen elmondja azt, hogy az egy jó meditáció legyen. És ő maga is átéli ezt, és akkor azt kérdezi, hogy na, mit éltél át? És akkor a pszichiáter elmondja, hogy ő 6 hónapos volt, nem csecsemő volt, pedig az akart lenni, de 6 hónapos volt, és ezt és ezt látta, és Mária az ölébe vette és ringatta és odaadta Szent Józsefnek, és ez annyira jó volt! És akkor azt mondja ez az ember, az imádságos ember, hogy érdekes, én is 6 hónaposnak láttalak téged, ahogy ezt elmondtam, és azt gondolom, hogy ez valamiképpen kulcsmomentum itt a te sebzettségedet illetően. És arra kérte őt - ugye szakember volt -, hogy többszörösen ismételd meg ezt meditációdat, éld azt át, ahogy téged a Szűzanya a karjába fog és József dajkál. És ő akárhányszor meditált ezen jelenet fölött, mindig 6 hónapos volt. És akkor szántszándékkal azt akarta, hogy ne 6 hónapos legyen, mert hű akart lenni a jelenethez. Azt mondta, hogy hát ez így nem korrekt, hát neki egészen picinek kell lenni, és ő olyan pici akart lenni. És akárhányszor a tudattalan hozta a képet, akkor 6 hónapos volt. Miután már nagyon messze élt az édesanyjától, annyira nem hagyta ez nyugodni őt, hogy fölült a repülőre, elment az édesanyjához, és megkérdezte tőle, hogy édesanyám, mi történt velem 6 hónapos koromban? És akkor az édesanyja azt, mondta, hogy jaj, ne is kérdezd! Akkor kaptál egy nagyon súlyos betegséget, aminek az lett a következménye, hogy tele lett a tested kiütéssel. Tele lettél sebekkel, és az orvos azt mondta, hogy a fertőzésveszély és a gyógyulásod érdekében nem szabad téged fölvennem. Nem szabad senkinek sem hozzád nyúlni, csak az ilyen nem tudom, gyógyító akármivel szabad téged… mit tudom én, gyógyítgatni, mit csinálni, kenegetni. És ez hónapokon keresztül ment, és én annyira szenvedtem ettől, és olyan jó volt, amikor aztán később már megint a karomban tarthattalak. Puff neki.

Akartam nektek valamit mondani, hogy lássátok, hogy itt - nagyon hosszan soroltam a tévutakat, de - lehetséges a gyógyulás. Lehetséges, nyilvánvalóan... mondjuk úgy, hogy természetes módszerekkel is, de adott esetben még a természetfölötti... és a mi keresztény lehetőségeink is tudnak olyasmit adni, amit lehet, hogy természetes módszerekben nem találhatunk meg, vagy nem úgy... De ezzel most nem akarom a kettőt ütköztetni egymással, egyszerűen csak fölvillantani ennek az erejét. Most még valamit akarok - ezt fontosnak tartom, mert ez egy ilyen csúcs történet, nagyon szép, de hát hol vagyunk mi... mondjatok nekem egy papot, aki ezt végigcsinálja, nincs ilyen -, hogy nagyon egyszerűen hogy gyógyulhatunk meg ezekből a helyzetekből a hétköznapi életünk során. Nagyjából a következő ennek a menete: hogy újból és újból bele fogunk esni olyan helyzetekbe, amelyekről bőségesen beszéltem. Ezekre hevesen fogunk reagálni, vagy teljesen irreális érzelmekkel. Irreális reakcióink lesznek, mi is tudjuk azt, hogy ez valahogy nem természetes - ahogy mondani szoktuk, normálisan reagálunk - vagy a környezetünk mondja ezt. Pontosan tudjuk, hogy ez már huszonöt éve van, és azóta mindig, hogyha valaki nekünk ezt mondja, akkor teljesen padlót fogunk. És ez egy folytonos tapasztalatunk. És akkor ezekben a helyzetekben a kapcsolataink, amelyekben vagyunk, gyógyító erővel bírnak. Az a kérdés, hogy egy ilyen helyzetben az a valaki, akivel kapcsolatban átéljük ezt a szituációt, hogyan reagál erre a sebzettségünkre. Ha ő másképpen reagál, mint ahogy az a reakció volt, amikor ezt a sebzettséget szereztük, akkor a másiknak a reakciója bennünket gyógyítani fog. Ha hasonlóképpen reagál, a sebzettségünk elmélyül. Egyszerű, ez ilyen nagyon pofonegyszerű. Tehát, például hogyha én nagyon, nagyon szerettem volna valamit. Nagyon! És rendre az volt az élményem, hogy amit nagyon szerettem volna, nem kaptam meg, és megházasodom, és kicsit félve meg minden... Mondom a feleségemnek, vagy mondod a férjednek, hogy ezt most úúgy szeretném... Menjünk ma kirándulni (és előtte egy egész élettörténet van) és a férjed azt mondja, hogy jaaj, de uncsi! Jaaj, kirándulni! Jaaj! nee! Nézzük meg inkább ezt a filmet, ez tök jó lesz... egy ilyen Bruce Willis - es film, annyira jó! És akkor mi történik? Nagyon sokféleképp reagálhatsz, ugye: elnémulsz... mert az élettörténeted puff, erős kézként megszorítja a szíved. Nem is tudsz erre reagálni. El sem tudod mondani neki, hogy itt most nem a kirándulásról van szó, hanem a te alapsebzettségedről, el sem tudod mondani. Másik: Megsértődsz. Harmadik: azt mondod, na te milyen egy izé vagy - támadsz! Vagy azt mondod, tényleg igazad van, legyen úgy, ahogy te mondod, tényleg, milyen hülye ötlet volt ez a kirándulás, tényleg, huszonhét fok van, egy csomó madár meg minden… minden sarkon ingyen perec, de tényleg, annyira hülyeség volt, amit mondtam... vagy: elütöd egy tréfával, ismeritek ezeket a kommunikációs izéket, beleesel valamibe, és a másik szépen azt mondja, na jó, ezen is túl vagyunk. De ha ebben a helyzetben a társad elég érzékeny és azt mondja, nagyon akarod? Vagy... mit tudom én, ezt ti jobban tudjátok... és akkor másképpen reagál, mint a sebzettség kiváltó okában a reakció, akkor te gyógyulni fogsz. De általában egy nem elég. Hej, de nagyon nehéz az élet! Öt, tíz, száz kell, nagyon sok kell. Sok kell, de a helyzet egyértelműen javul. Általában nem vagyunk, mondjuk klinikai esetek. Nem vagyunk… vagy nagyon jól leplezzük. De szóval általában nem vagyunk. Ez azt jelenti, hogy a hétköznapi életben a jó reakciók gyógyítani fognak bennünket. De ehhez kezünkbe kell venni azt, ami tényleg a kezünkbe vehető; hogy megtanuljuk azt, hogy hol kommunikálunk rosszul. Hogy, mondjuk mi abba a típusba tartozunk - erről sok szó esett -, hogy egy éve vagy másfél, hogy mi mindig támadunk. Akkor ez a mi felelősségünk, hogy fölismerjük, és amikor jön az indulat, ami a sebzettségből veszi az erejét - annak az ereje, hogy olyan indulatosan tudunk támadni, annak az ereje a sebből van, mert ott van a nagyon erőteljes érzés -, hogy akkor leállítjuk magunkat vagy… na, ezt most nem ragozom, mert ez egy más téma. És az is az én felelősségem, hogy tudjam, hogy az én társam, akivel egyre szorosabb kapcsolatba kerülök, az hogy mutatja föl ezeket a jeleket. Hol – ugye, most direkt mondok egy ilyen szót – hol komplexusos a reagálása. És amikor így reagál, irreálisan, akkor én nem húzom föl magam, hanem azt mondom, hogy itt kell most nekem összeszedni magamat. Lehet, hogy nyolcvanhetedszer is most ugyanazt a hülyeséget csinálja, de ez az ő baja. És én 87-szer is ebben a helyzetben orvos vagyok. Vagy pap vagyok, vagy nem tudom, mi vagyok. És ő a beteg, és a betegre nem mondjuk azt, hogy undorító a betegséged, menj el. Nem ezt mondjuk rá, hanem bekötjük, vagy valami. Még akkor is, ha az a férjünk, feleségünk, kedvesünk, gyerekünk, anyánk, tök mindegy! És akkor, például, hogy próbáljak az életből hozni példákat, a szexualitás az a terület, ahol még egy pár lapáttal rá lehet tenni, tehát aki hülye volt, még hülyébb lesz. És a szexualitás az a terület, ahol pedig ilyen hatalmas léptekkel gyógyulhatunk. Azért, mert a szexuális találkozás, mely nyilván a teljes ember találkozását jelenti, az embert eleve visszavezeti – mert ilyen a szexualitás természete – abba az állapotba, ahol ő gyerek. Ugye, a szerelem gyermeki állapot, és a szexualitásban nagyon sok minden ösztönösen gyermeki. Ahogy ott reagálunk. És ezért ugye ez az érintéstől kezdve akármeddig, a teljes szerelmi egyesülésig érvényes. Tehát a szexuális magatartásunk nemcsak abban nyilatkozik meg, hogy akkor gyógyulok, ha lefekszem vele, hát ez nem ennyire… ha meg megsimogat, az smafu… és akkor „gyógyíts engem, Rozi!”. Elmentek haza, és ezt szűrtétek le? Ne, én nem ezt mondtam! Hanem amikor - nem tudom - gyöngéden az ölébe hajtod a fejed, és megsimogatja a hosszú szőke hajadat (vagy ha nem, hát befested; mindegy, csak simogassa), akkor ez is hallatlanul gyógyító. Mármost ebben a témában nem vagyok szakértő, nem szeretnék belemenni, de kötelességem, úgy gondolom, erről beszélni. Azért, mert… mert itt legyetek… nem azt mondom, hogy óvatosak, nem erről van szó, ha az ember önfeledt, akkor éppen nem óvatos… Na! Az önfeledtség előtt kell óvatosnak lenni, és akkor tudatosítom magamban azt, hogy mire és merre… Tehát, amikor a szexualitásról beszéltem, a házasság előtti nemi életnek a problematikus voltáról, akkor nyugodtan ezt a dolgot is sokszorosan aláhúzhattam volna, hogy sebzett emberek, nem érett személyiségek, tele ezekkel a zűrökkel, próbálnak egy olyan világban mozogni, ahol a legjobb szándékuk mellett is nagyon sok esetben csak még nagyobb terheket rónak egymásra. És végül aztán már ezekből az élményekből is gyógyítani kell őket. Most nem azt mondom, hogy ez mindenütt így működik. De hát éppen azért, mert ugye a gyógyító együttléteknek éppen az a sava-borsa, hogy ezekben az együttlétekben átélek valamit, ami előhozza az én sebzettségemet, és ott nagyon pozitív érzéseket és érzelmeket kapok – ezek az érzések, érzelmek nagyon fontosak – és ezek egy pozitív tapasztalattá állnak össze. És ha valaki erre még nem alkalmas, és nem kész, és még nem látja az egésznek a mélységét, ez nagyon kérdéses, hogy megtörténhet-e így. Ugye a gyógyító együttlétekben adott esetben mesterségesen hozunk létre ilyen helyzeteket. Ugye, ez olyan, mint amikor jön valaki és elmondja a problémáját. Akkor ő föltárja a sebzettségét. És aki meghallgatja ezt a történetet, az ő élettörténetét, az ugye azzal, hogy figyelmesen hallgatja, és befogadja, és együtt sír vele, vagy együtt örül vele, olyan helyzetet teremt, ami akkor nem állt fönn, mikor ő a sebet szerezte.

Na, ezt már sokadszor ismétlem, ne haragudjatok. Csak ez tényleg…. hogy mondjam, muszáj, hogy ezt elhiggyétek, mert ez nagyon fontos és hihetetlenül használható. Egy párkapcsolatban nagyon jól lehet ezekről beszélni. A párkapcsolat és minden, ami ezzel együtt jár, az gyógyító intézmény. Vagy pedig puff neki. Szóval, ha nem olyan... De különben gyógyító intézmény. Hát nem véletlen, hogy a Szentírás is olyan hihetetlen kijelentéseket tesz, hogy…. Hogy szinte a házastársi szereteten át üdvözül a másik ember! Hát ezek megdöbbentő kijelentések! De nyilván arról van szó, hogy az üdvösségnek a valóságát éppen a párkapcsolatban nagyon intenzíven meg lehet jeleníteni, bele lehet vinni. Ez a barátságra is érvényes. Vagy, és tulajdonképpen az, hogy egyáltalán a lélektan ilyen rendkívüli mértékben földuzzadt, és az emberek a gyógyulást ilyen mesterséges közegekben keresik, ez óriási kritika a normális életre nézve. Hát ez az átlagember végtelen gyöngeségének a kritikája. Hogy nem működnek azok a természetadta intézmények, amelyekben gyógyulnánk. Persze a mester-tanítvány viszony is mindig természettől adott intézmény. Ez igaz. De a házastársi kapcsolat… hol vagyunk mi attól, hogy a házastársi kapcsolat volna az az intézmény – most a szó jó értelmében intézmény –, ahová utaljuk az embereket gyógyulni. Éppen abból jönnek! Ez drámai! Persze, persze nyilván nem arról van szó, hogy a házastársi kapcsolat betegítené meg az embert, hanem hogy ott aztán minden előjön. Előbb-utóbb… a párkapcsolat az egy olyan tészta. Hogy megrohad. Vagy meg kell enni, vagy ki kell dobni, vagy valamit csinálni vele, de ha csak úgy áll, azzal baj lesz. Ugye ez általában olyan… na mindegy…

Én azt hiszem, hogy nem kezdenék már bele egy újba, mert éppen most jönne a következő. Egyetlen sztorit hadd mondjak el befejezésképpen. Ez vasárnap történt, és annyira jó! Olyan jól kifejezi, hogy mindezek a dolgok hogyan történnek meg velünk gyerekkorunkban, és hogy hogyan működik ez. Egy nagyon jó barátom, sokan vagytok itt, akik ismeritek, talán kilenc évi házassági kapcsolat után megszületett az első gyerekük. És vasárnap kereszteltem meg őt, Ákos Miklós. A nevét nem tudom elfelejteni, annyira örültem neki. És utána volt egy ilyen agapé, szeretetlakoma, és akkor én leragadtam egy ilyen három-négy éves kislánnyal. És akkor néztük, hogy… hogy folyik ott az építkezés, és nagyon jól elvoltunk. Sütött a nap, egy csomó madár, ismeritek a helyzetet. És akkor mondom ennek a kislánynak, hogy menjünk, együnk, mert a finom falatokat megeszik mások. És akkor, ugye, ez hatott, és mentünk, és elkezdett játszani. És egyszerre csak patakzó könnyekkel szalad hozzám a kislány. Hát ez eleve jó érzést keltett bennem, mert nem az édesanyjához ment, hanem hozzám. Mindegy, odaszaladt hozzám, és kérdezem, hogy mi történt. A tesóim üldöztek! Hát hogyan, mit történt, és odahívom a tesóit, és azok: nem üldöztük, hát fogócskáztunk! És akkor mondom a kisgyereknek, hát az nem üldözés volt, fogócska! Ez tudjátok, mennyire hatott? Semennyire. Valahogy ez így működik. Tehát kívülről a szülő, a felnőtt, de még az egy évvel idősebb testvér is azt mondja, hogy hát veled semmi rossz nem történt, fogócskáztunk. De a kisgyerek nem azt éli meg, hogy fogócska, mert az egy elvont fogalom, számára semmit nem jelent. Nulla. Őt üldözték. És olyan aranyos volt, ahogy ott gyorsan foldozgattuk a sebét.

Van ez, csak már marha sokszor elmondtam. Gyerektársaságnak, picik voltak, mondjuk, hogy menjünk kirándulni. És napokon keresztül mondtam, hogy szombaton föltétlenül gyertek el, mert kirándulni fogunk. Elmentünk, szombat egész nap kirándultunk, és akkor sírósan, legörbülő szájjal jön egy kisfiú, hogy: atya! Hol van már az a kirándulás? És mondom, hogy hol? Hát egész nap kirándultunk! De nem! Csak mentünk egész nap az erdőben!

Szóval a felnőtt ember bölcsessége csak arra jó, hogy olyan helyzeteket teremtsünk, amelyben az érzések, érzelmek által próbálunk gyógyítani. Különben a férfi hiába magyarázza a feleségének, hogy miért is működik rosszul, az nem fogja őt meggyógyítani, az biztos. Inkább simogassa meg.

Comments