2000.10.24.

Megosztom
Elküldöm
A múltkor sikerült befejezni egy nagyon nagy témakört, mely csak az első pontunk volt abból a hétből, amely a hitet főleg lélektani megközelítésből, mint valami fejlődő folyamatot írja le, ami általánosan jellemző emberi jelenség.A második pont: ezt így definiálta az a kutató, akire hivatkozunk, hogy ez intuitív és projektív hit. Ez volt a definíciója. Ezeket most egyáltalán nem szeretném megmagyarázni, hanem beszélek róla bőségesen és aztán majd a szavaim szerintem úgyis értelmezni fogják ezeket a definitív kijelentéseket.Amikor valaki elmúlik kilenc hónapos, már úgy, hogy ezen a világon már olyan látványosan egyedül, mer’ az már azt jelenti, hogy legalább tizennyolc hónapos, de szóval amikor a második kilenc hónap elmúlik, akkor belép, hát persze nem napra pontosan, de elkezdődik egy második fázis. Az első fázisnak a nagyon nagy kérdése, hogy az az alapvető bizalom, ami akár hittel is fordítható nagyon sok esetben, az kialakul-e, vagy hogyan alakul ki, vagy miféle sebzettség fog bennünket jellemezni, hogy ha ebben az időszakunkban nem alakult minden a legjobban, illetve, hogyha mi nem fogadtunk mindent a legjobban. Mert nem csak egyirányú felelősségről vagy dologról van itt szó. A második fázisban pedig, akinek volt kistesója, vagy esetleg visszaemlékezik tíz hónapos korára, aki visszaemlékezne erre, az tudhatná azt, hogy elkezdődik az önállósulás és a kisgyermek elindul, hogy fölfedezze a világot és a szó szoros értelmében egy kicsit, vagy nagyon is, főleg az édesanyák számára eltávolodik a szülőktől, vagy az anyucitól, és megpróbálja a saját akaratát és a saját önállóságát kifejleszteni. Persze nyilván nem ezzel a szándékkal indul el, hogy szeretném az önállóságomat kifejleszteni, ennél sokkal normálisabb egy kisgyerek. Hanem azért, hogy fölfedezze a világot. És ebben a második fázisban történik az meg, hogy ha nem kap elég teret arra, hogy a saját akaratát, a saját készségeit, a saját képességeit és a saját fantáziáját meg egy csomó mindent, a saját érdeklődését megfelelően honorálja ez a világ és megfelelően válaszoljon rá, akkor itt az akaratával nagyon súlyos problémák fognak fölmerülni. Ez tehát az első megközelítésem. Hogy a hitnek van egy akaratlagos jellege. A nem vallásos hitnek is van egy ilyen akaratlagos jellege. Ugye hogy ha valaki puhány és nem képes összeszedni magát, az sokszor úgy jelentkezik, mint hogy ha hitetlen volna. Nem tud nekiindulni, nincs ereje hozzá. Kifogy valami, ami abban az emberben, akiben ez bőségesen van, adott esetben akaraterőként jelentkezik. Lehet, hogy nem is úgy tűnik, mint valami vallásos, vagy hívő megnyilatkozás, hanem egyszerűen csak erőként, akaratként tud megnyilatkozni. Ha itt sebződik valaki, akkor ez az akarat gyönge lesz. Ezért ténylegesen van olyan, hogy valakinek kicsi az akaratereje. Emögé persze teljesen fölösleges elbújni, mer’ ha ezt valaki fölismerte, akkor őneki fokozottan kell iparkodnia, hogy gyógyuljon, mer’ az meg az ő felelőssége. De ilyen létezik. Ezt próbálták sokan, adott esetben keresztény szempontból megcáfolni, mint hogyha akaraterő is ugyanannyi jutna és mindenkinek csak össze kellene szednie magát. A dolgok nem így működnek. Ezt jól tudjuk a saját bőrünkön, hogy mindnyájunknál van egy határ, persze helyzete válogatja, meg belső helyzete is válogatja, mikor azt éljük meg, hogy nem megy tovább. Hogy összeszedhetjük magunkat huszonnyolcezredszer, ezen a ponton nem tudunk túljutni. Itt akkor egy ilyen mélyen fekvő sebzettségről van szó, ami szintén gyógyulásra szorul, ami gyógyítható. Majd erről aztán sokat szeretnék beszélni.Aztán most közbevetnék egy-két félmondatot, hogy beszélgettem valakivel, és azt mondta, és nagyon köszönöm neki, hogy sajnálja azokat és egy picit aggódik azok miatt, akik mondjuk idősebb testvéreink, itt mondjuk 35-40 fölött, esetleg már szültek egy-két gyereket. A hatvan körüliekért meg már nagyon aggódik. Én próbáltam őt megnyugtatni, de nem az volt a cél persze, hogy ő megnyugodjon, hanem... azt gondoltam ki, hogy most az előadás elején, vagy nem tudom én mi ez, a beszéd elején mondjam nektek, hogy a 35-40 fölöttiek csak a saját felelősségükre vehetnek részt ezen az alkalmon... a többiek jöhetnek felelőtlenül is. Ez alatt azt értem, hogy tényleg azt gondolom, hogy úgy a megközelítéseim főleg fiatal embereknek szólnak, és lehet, hogy nem elég, mondjuk ezt a szép magyar szót, empátiát tanúsítok az idősebb testvérek felé, mert úgy nagyon, mondjuk a szülők felé rengeteg kritikus megjegyzésem van. Ha csak szülők ülnének itt, akkor azt hiszem sokkal óvatosabban fogalmaznék, de így... így... hát nem. Ezt nem akarom visszavonni, de tudjátok azt, hogy ez nem arra szolgál, hogy néhányotokat becserkésztük és akkor itt adunk a fejeteknek. Szóval ez nem erre megy ki, de ténylegesen el tudom képzelni – próbáltam visszapörgetni a magnószalagot – hogy mondjuk egy fiatal ember kicsit... úgy levegőhöz jut, mikor hall egy-két dolgot a szülei generációjáról, ti meg esetleg elfogytok. Szóval, na, tehát semmiképp se akar ez ilyen vágás lenni felétek.És akkor most folytatom ott, hogy, remélem tudom folytatni, ahol elvesztettem a fonalat, tehát az akaratról szóltam. Arról, hogy ennek az időszaknak, és a hit szempontjából is egy lényeges időszak, az egyik jellemzője, hogy kialakul vagy nem alakul ki az akarat. Erről majd még fogok szólni, most csak hadd hozzak ilyen jellemzőket egymás után. Aztán, gyerekekkel kapcsolatos tapasztalat a következő. Volt egy kisgyerek, körülbelül ez az időszak olyan három éves korig tart. Ez a kisgyerek volt talán két és fél, három éves, és minden reggel a következőt csinálta: kinyitotta a szemét ahogy fölébredt és egyfajta rituálé gyanánt megnevezte a környezetében lévő tárgyakat. Egymás után azokat a tárgyakat, amelyek persze számára ismerősek voltak, de ezeknek minden reggel nevet adott. Azt a nevet, amit a szüleitől tanult. És kutatók töprengtek azon, hogy vajon ennek a magatartásnak mi van a hátterében? És valami olyan, mint ahogyan a Szentírásban olvassuk, hogy az Isten azt mondja Ádámnak, hogy adjon nevet mindannak, amit ő megteremtett. És ebben nem csak az van, hogy aminek az ember nevet ad, afölött uralmat gyakorol. Ez is benne van. Hanem az is, hogy amit meg tudtunk nevezni, az a dolog számunkra már ismerős. Mi adtuk neki a nevet, ez azt jelenti, hogy egyrészt uralkodunk fölötte, birtokoljuk is azt, és az a dolog jóindulatú velünk szemben, hiszen mi határoztuk meg a nevét. Mi határozzuk őt meg és nem ő határoz meg bennünket. Aminek tehát tudjuk a nevét, az jóindulatú az emberrel kapcsolatosan. Aminek nem tudjuk a nevét, azzal óvatosan kell bánnunk. És adott esetben mesékben ez nagyon jól előjön. Hogy mit jelent, hogy valaki tudja-e valaminek vagy valakinek a nevét. Ugye, jól tetted, hogy öreganyámnak szólítottál. Nem mindegy, hogy a dolgokat minek szólítjuk. Csak ha jól nevezzük meg a dolgokat, akkor viselkednek velünk jóindulatúan. Nagyon sokfelől ugyanabba a jelenségbe botlunk, hogy a névadás a biztonságérzetet képes kifejezni. És ez a gyerek ösztönösen is, amikor reggel megnevezte a dolgokat, akkor azt a fölkeléskor egy számára új és ismeretlen világot, ami minden reggel egy új és ismeretlen világ a gyerek számára... A gyerek ebből a szempontból hihetetlenül archaikus. Mert ő az éjszakában meghal, az éjszakában megsemmisül, az éjszakában átlép valami tökéletesen ismeretlen világba, aminek ő nagyon-nagyon nem ura. És aztán reggel egy kicsit föltámad. Nem csak fölébred, nem úgy, mint a felnőtt ember, aki már megszokta, hogy föl szokott ébredni, és számára ez nem tét. A gyerek számára az... hogy fölébred-e? Nem a haláltól fél, úgy ahogy mi, hanem a totális megsemmisüléstől, attól, hogy elveszti önmagát, azt a nagyon képlékeny valamit, ami ő. És amikor reggel fölébred és újból nevet ad a dolgoknak, az ténylegesen egy újjáteremtése a világnak, és ezáltal, hogy megnevezte a dolgokat, biztonságban van és biztonságban érezheti magát egy számára ismerős és általa birtokolt világban.Mondok még ilyen jellemzőket. Ez tökéletesen összhangban van azzal a jelenséggel, ahogy az ókori Babilonban újévkor – tudom, ezt egyszer már elmondtam – de ott újévkor a főpapnak az volt a dolga, hogy elmondja a teremtésmítoszt. Azért mert csak úgy lehet átmenni az új évbe, és akkor lesz az új évben az új világ megint az a megszokott és ismerős világ, amiben tudnak élni, hogy ha a teremtésmítosz által ezt alkalmassá teszik; az életre alkalmassá ezt a világot. Újból megnevezik és egy kicsit újból a saját akaratuk által is megteremtik ezt a világot.Aztán, talán ezt is említettem már nektek, de olyan jól idepasszol. Gyerekekkel végeztek kísérletet – most a szónak jó értelmében – azt kutatták – és ezután ez majd nagy témánk lesz –, hogy hatéves korra a szülői behatásnak megfelelően milyen istenkép alakul ki bennük. És nem csak hogy milyen istenkép, milyen a világlátásuk, hanem hogyan közelítenek a világhoz, és ez a megközelítés milyen forrásokra vezethető vissza. És akkor, ahogy beszélgettek, kiderült, hogy három gyerek, aki benn volt ebben a csoportban, egyszer egy késő délutánon elveszett az erdőben. És – na ez nagyon megtetszett a kutatóknak, mert ez egy jó élmény, legalábbis a kutató szempontjából, hogy a gyereknek az-e, azt nem tudjuk. És akkor három gyereket kérdeztek erről, „Na és milyen volt, hát féltetek? Na mit éltetek meg? Hogy mitől féltetek?” És erre a gyerekek, nagyon vidám szájjal azt, hogy mi egyáltalán nem féltünk, hát nagyon tuti volt az erdőben. És erre elcsodálkoztak a kutatók, mert ők nem erre számítottak. És kérdezték, próbálták lebontani, na jó, de hát kezdett rátok sötétedni, és ott voltak azok a hatalmas fák amiket a szél rezgette a levelüket, na nem féltetek? Na ilyen egy felnőtt, ugye... És akkor a gyerekek majdnem egyöntetűen azt mondták, „Hát hogy nem féltünk” „Na de hogy-hogy nem féltetek?” És akkor az egyik gyerek kihúzta magát és azt mondja, hogy „Hát azért nem féltünk, mert hát a fákat az Isten teremtette. Hát a fák jók. Hát a fáktól miért félnénk?” És akkor aztán vérszemet kaptak a kutatók: „Na és az állatoktól, ott szöszöltek az erdőben, ott huhogtak, attól nem féltetek? Hát voltak ott ragadozó állatok is!” És erre egy másik gyerek azt mondja, hogy „Hát a ragadozó állatoktól se féltünk, azokat is az Isten teremtette, és hát az nagyon jó, hogy vannak ragadozó állatok, különben nem tudnának enni és éhen pusztulnának, ha nem ragadoznának kedvükre.” Úgyhogy a kutatók teljesen megdöbbentek, hogy egy olyan élmény, ami a legtöbb gyerek számára – legalábbis az ő kutató fejükben – egyértelműen negatív, ezeknek a gyereknek az esetében pozitív volt. Ja még egy valamit kérdeztek: hogy a víztől nem tartottak-e, hogy ott volt egy patak, meg folyó, nem tudom mi, azon át kellett kelni, meg hogy nem féltek-e? Dehogyis, hát a víz, hát a víz nélkül nincs élet, meg mondtak ott ilyen nagyon szépeket.Szóval az, hogy hogyan látjuk a világot, hogyan látjuk az Istent, magunkat, a másik embert – erről persze volt már szó – ez nagyon nagyban függ attól a háttértől, amiből jövünk. És ez a következőt jelenti, mert most szeretném kihegyezni a mondandómat az istenképre. Erről szerintem fogok beszélni legalább egy fél órát, lesz az egy is. Ugye ez egy ilyen ószövetségi fordulat, hogy „kettőt mondtam, három lett belőle”. Ez egy ilyen közlésforma a bölcsességi irodalomban. Szóval félórát beszélek és egy órát mondok. Szóval, szeretném kihegyezni ezt az istenképre. Hogy hatéves korig, ez egyértelmű ma már, minden gyerekekben kialakul egy istenkép. Azokban a gyerekekben is kialakul, akiknek a szülei nem hívők. Azoknak is, akiknek a környezetükben soha senki nem beszélt az Istenről. Ezeknek a gyerekeknek a fejében is kialakul egy istenkép. Ebben a kutatásban kérdeztek olyan gyerekeket – mert direkt beválogattak olyanokat, akiknek semmiféle ilyen tapasztalatuk és indíttatásuk nem volt, vagy nem lehetett –, és kérdezték őket arról, hogy a szüleik, vagy nagyszüleik hisznek-e az Istenben. És jópáran mondták, hogy „nem, egyértelmű, hogy nem hisznek, ezt meg is mondták nekünk, hogy nem hisznek, azért mert Isten nincs, ezt csak, nem tudom, ez és ez találta ki”, Marx apó, meg Engels anyó, szóval teljesen mindegy, valaki. És akkor megkérdezték a kutatók, hogy „na jó, ezt mondta Apu, Anyu, ez lehet, hogy így van, és ti mit gondoltok erről?” És a gyerekek majdnem minden esetben bizonytalanul válaszoltak, valami olyasmit mondtak, hogy legrosszabb esetben is, hogy „azt tudjuk, hogy az Apu és az Anyu nem hisz benne, de mi ebben nem vagyunk, nem vagyunk teljesen bizonyosak. Néha azt gondoljuk, hogy van. Apu, Anyu meg nem hisz benne, de ettől még lehet, hogy van”. Ez volt a leg-... leg-..., mondjuk, puhább változata annak, ahogyan a szülőktől, vagy a közvetlen környezetből adott információkkal szemben megnyilatkoztak a gyerekek. Voltak olyanok is, akik azt mondták, hogy „Van! Hogy Apu meg Anyu nem hisz benne, de mi tudjuk, hogy van!” Ennek aztán megvan a másik oldala is, mert a gyerekeket arról is kérdezték, hogy kitől félnek? És akkor, ez tényleg,  ebben a fölmérésben négy dolog került a csúcsra. Mondjátok: szerintetek mitől félnek hároméves gyerekek? ... „Sötétség?” Ne, személy, szóval, nem személy, hogy mondják ezt, élőlény. Farkas! Igen, a farkas benne van. ... Mit mondtál? Orvos? Ja nem... Lehet, hogy van némi kapcsolat... „Zsákos ember?” A zsákos ember? Ez egy nagyon speciális kultúrkör... a zsákos ember. Jó, a horror, meg a Kampókéz nem... Mondjuk olyan gyerekekre gondoljunk, akiknek horrorfilm-élményük nincs. „Rendőr?” Rendőr? Hát, ez határeset... Nagyon személyes élmény kell hozzá... Szóval, a farkastól, az oroszlántól... „Medve?” A medve! Medve, a medvétől, és a szörnyektől... A szörnyek közé tartozik a sárkány is. És akkor a kutatók kérdezték azt, hogy „szerintetek ezek közül melyik valóságos?”. És volt jópár gyerek, aki volt, aki azt mondta, hogy „hát a medve, meg az oroszlán, meg a farkas, azok laknak az állatkertbe’... Szörnyek nincsenek az állatkertben, de azok is vannak.” Lehet, hogy még nem láttak, de azok is vannak. És ez nagyon jól mutatja azt, hogy ahogyan kialakul egy istenkép, ugyanígy kialakul a szörnynek, vagy a gonosznak a képe is, attól teljesen függetlenül, hogy ezt mennyire precízen, vagy pontosan közvetítették a szülők vagy a nagyszülők, akkor amikor meséltek. A szörny a gyerek számára ugyanúgy tökéletesen valóságos lény.Miért? Itt jön ez a szó, hogy ez a fázis a projektív hitnek a szakasza azért, mert a gyerek a benne élő tartalmakat, dolgokat, fantáziákat, jelenségeket kivetíti arra, amire lehet. Tehát például hogy ha mondjuk a dédit nagyon sokat szidják otthon, akkor szörny lesz belőle. Ugye, ténylegesen így, hogyha a pappal nagyon sokat ijesztgetik a gyereket, akkor a paptól fog félni. Tök mindegy, hogy a pap félelmetes-e vagy nem, egy gyerek azt úgy fogja földolgozni magában, hogy ki fogja vetíteni a pap alakjára azt, ami benne mindenféle sötét tartalom. Ez így tökéletesen normális. Hogyha mondjuk tudnánk ilyen emberi megközelítést mondani, hogy miért jó egy gyereknek, hogyha mesélünk gonosz szereplőkről, és nem csak mindig ilyen nagyon szép meséket, amikor minden szereplő jó, akkor - többek között - ezért. Mert a gyereknek szüksége van arra, hogy az, ami benne sötét, az tőle független lehessen, azt ki tudja vetíteni valamire vagy valakire. Ez az ő egészséges lelkéhez hozzátartozik, hogy legyen egy tárgya, legyen egy vászon, amire tud vetíteni. Különben képtelen együtt lenni azokkal a tartalmakkal, amik benne vannak. Mert a felnőtt, az képes megkülönböztetni önmagában ezeket a dolgokat. Egy felnőtt ki tudja mondani, hogy „én nem vagyok az Isten”. Miközben az istenélmény bennem játszódott le. De a gyerek erre nem képes. A gyerek sokkal ösztönösebben, együtt él meg mindent saját magában. Létszükséglete, hogy kivetítsen sok mindent másokra. ami őbenne jelenik meg. Ami adott esetben nem ő, de őbenne jelenik meg. Ezt látjuk a sötét... Ja, a mondatot nem fejeztem be. Hogy, ha másért nem, ezért nagyon nagy értelme van annak, hogyha a gyerek találkozik gyerekkorában a Sátán fogalmával. Hogy létezik a Gonosz Lélek. És, hogy ő rávetítheti a lelkében élő sötét tartalmakat. Jó, ha ezt a farkasra vetíti is, mindegy. De nem jár rosszul. Ezt nagyon csúnyán mondtam, nem jár rosszul, hogyha a Sátán lehet az a személy számára akire ezeket  kivetítheti. Most ezzel persze nagyon kényes, dologba nyúltam bele, hogy most van, vagy nincs; most kivetítettük, vagy most ez hogy van. Ezt most nem akarom teljes egészében... most nem akarok ebbe belemenni. Ez tényleg egy komoly kérdés, majd később erre rá fogok térni, jóval később. Most csak a jelenségről akarok beszélni, a hatásairól, meg hogy mit kezdjünk vele. A teológus értelmezése majd később jön.Tehát... Minden gyerekben kialakul az istenkép. És ez az én személyes tapasztalatom, lehet, hogy valamennyire tévedek, de azt gondolom, hogy nagyon nem. Hogy a mi Istennel kapcsolatos problémáink, nehézségeink, kríziseink, mondjuk minimum háromnegyed részben tulajdonképpen nem istenproblémák, hanem azzal a képpel van problémánk, ami bennünk az Istenről kialakult. Ezzel most nem mondtam szerintem semmi rendkívülit, de a gyakorlat szempontjából ennek a kijelentésnek hihetetlen nagy fontossága van. Hogy van az Isten – ugye kör – és a mi fejünkben mindenképpen nem kör van, hanem valami sokszög. Ez tökéletesen természetes, hogy így van. És amikor a hitünk krízisbe jut, még a krízisekben, az igazán nagy válságokban is, szerintem az eseteknek háromnegyedében, de lehet, hogy kilencven százalékában, kilencvenöt százalékában, nem az Istennel van a baj, de így éljük meg. És mi adott esetben szakítunk az Istennel, miközben csak arra lennénk felszólítva a lelki élményünk által, hogy azzal az istenképpel szakítsunk, hogy azon módosítsunk, vagy változtassunk valamit. Erre mondjuk a krízisünk felszólít bennünket.Lehetne párhuzamba hozni ezt azzal, ahogyan férfi és nő megházasodik egymással. És két-három-négy-öt-hat-hét-nyolc-akárhány év, és szép lassan egyszerűen, hogy mondjam, kénytelen-kelletlen be kell azt látni – a szó nagyon jó –, hogy az akit elvett feleségül, vagy akihez hozzáment, az az ember nem az, akinek gondolta, akinek látta. Ez ténylegesen így van. Hát biztos, hogy nem az. Két-három év ismeretség pont arra jó, hogy olyan, olyan nagyjából-egészéből a szerelem által sikerüljön egy felnőtt fiatalembernek kivetítenie az összes vágyát, álmát, képét, mittudomén miét, arra a valakire, akibe szerelmes lett. Természetes az a krízis, ahogyan házastársak, nagyon sok esetben bőven a házasságkötés után azt kell, hogy kimondják maguknak, hogy ez az ember egyszerűen, nem az, akihez hozzámentem. Tulajdonképpen rosszul fogalmaznak. Ez az ember többé-kevésbé ugyanaz, akihez hozzámentek, csak ők egészen másnak látták, akkor, amikor hozzámentek. És itt nem föltétlenül arról van szó, hogy „ja hát a szerelem vakká tesz”. Nagyon egyszerűen persze benne van az igazság ebben. Inkább az, hogy a szerelem által – ugye, gyermeki állapot – az ember kezd ugyanúgy működni, mint egy egyéves gyerek vagy kétéves gyerek. Vetítővászonnak használjuk a másikat. És amikor megrendül bennünk ez az alapvető bizalom, hogy „csalódtam ebben is, meg ebben is, meg ebben is, az összes lényeges kérdésben már csalódtam”. Többé-kevésbé ezt megjóslom nektek. Tehát „csak a lényeges kérdésekben, de ott mindenben csalódtam. Egy-két lényegtelen dologban hűséges önmagához, mondjuk nem szeret zoknit mosni. Ebben kitart, rendületlenül. Az összes lényeges dologban azonban más.” Most akkor a kérdés az - ugye, nagyon sokan ugyanúgy reagálnak, mint az Istennel való krízisükben, ami nem istenkrízis, istenképkrízis -, hogy „hát te nem az vagy, mekkorát csalódtam benned!”, ugye? Csak a kivetítés szerint fogalmaznak. „Óriásit csalódtam benned!” És ugye erre józan érzékű ember, hát, ha már nagyon elfajult a válság, akkor azt mondja persze, hogy „én sose vótam jó ember”. De azért ez elég ritkán következik be, ugye inkább azt mondjuk, hogy „hű, ne, háát... ” - valamit mondunk. Nem tudom, mit mondunk, de valamit... Persze lehet próbálkozni: „jó emberek vagyunk, csak te rosszul látod”, de hát... nem tudom, valahogy, valamit csinálunk. De a lényeg az az, hogy általában nem mi alakultunk akkorát. Hát, az ember nem nagyon alakul, sajna-bajna. Ahhoz, hogy ugye... Carl Gustav Jung azt mondta nagyon bölcsen – bár, ki vagyok én, hogy azt mondjam, hogy ő milyen bölcset mondott –, hogy az ember a változásra csak halálvészben képes. Egyébként mérhetetlenül lusta dögök vagyunk. Csak senki ne zargasson minket, minden jó úgy, ahogy van. Ez még akkor is igaz, ha valakinek az a természete, hogy ő mindig változtatni akar. Akkor ő nyugodni nem akar. Úgyhogy nehogy becsapódjunk, hogy ő állandóan alakul! Ő abban nem képes változni, hogy ne egyszer akarjon alakulni. És csak a halálvész, az ami az embert képes némi változtatásra. Ez nagyon nagy bölcsesség, mert az emberi természetünk felől ebből a szempontból se legyenek illúzióink!Szóval..., az Istenről kialakul bennünk valamilyen kép. Most... a szárazat mondjam, vagy az érdekesebbet? ...<hangzavar>... Ez megint miről szól, ugye ez is rólatok szól, hogy ki mit vár? Hát... most nem lettem okos, ez olyan, mint a „Mindent vagy semmi”, megkérdezem a közönséget, és akkor ötven-ötven százalék. Nem fogom elvinni a nyereményt.Mondom a szárazabbat, jó? És akkor, utána meg majd, nem tudom… majd megöntözzük. Szóval, ez se olyan száraz, csak... Mer’ most ezt azért fontos, hogy tudjuk, hogy mi az a négy összetevő, amiből kialakul az emberben az istenkép. És aztán pedig majd arról szeretnék beszélni, hogy melyek a legáltalánosabb torzulásai a bennünk kialakult istenképnek. Ezeket megint csak kutatások igazolják... Tehát nem, nem az én agyszüleményeim...Az első, ez a szülők, nagyszülők, azoknak az embernek a jelenléte, a tőlük kapott mindenféle információ és élmény és tapasztalat, a hozzánk közelálló emberekkel való kapcsolat révén szerzett élményeink. Ez az egyik nagyon nagy kör. Mindezeket az élményeket hajlamosak leszünk kivetíteni az Istenre. És itt egy valamit szeretnék hangsúlyozni, mert erről nagyon sok szó esett, meg úgyis tudjátok, ezt nem érdemes nagyon ragozni, hogy nem csak a gyereknek, a vele való kapcsolatban átélt élményei vetítődhetnek ki az Istenre. Vagyis, mondjuk az Apu engem nagyon szeret, de az Anyut nem. Akkor nem csak az fog kivetülni az Istenre az apukámmal való kapcsolatomból, hogy engem szeret, tehát az Isten egy nagyon szerető lény, hanem az is, ahogy ő az Anyuval bánik. Sőt, ez egész megdöbbentő, de a pedagógiának ilyen kétszeresen aláhúzott tapasztalata, hogy ahogyan az Apu az Anyuval bánik, az sokkal fontosabb a gyerek számára, mint ahogy vele. Ez nagyon furcsa, és mégis így van. Fontosabb. Több minden jön át abból, hogy milyen is az Apu, vagy milyen is az Isten, ahogy az Anyuval bánik, mint ahogy velem. Ezt én nem értem, miért így van, de mégis így van. Tehát ezek a tapasztalataink is, ugye lehet... Hogyan láthatjuk ezt a hétköznapi életben? Onnan, hogy például Magyarországon nagyon „jónak” tűnő családmodell az, hogy megszületik az első gyerek és már válságban van a házasság. Ezt sokan gyakorolják! És utána van még egy mentő ötletük, hogy szülessen meg a második gyerek, mire tökéletesen szétesik a párkapcsolatuk, és akkor azt mondják, hogy „ha már van két gyerek, nem válunk el”. És akkor aztán jön az élmény húsz évig, ami csak belefér, és mi történik ösztönösen is? Az, hogy a szülők a szeretetüket a gyerekeikre... árasztják. Öntik, ömlesztik, ami belefér, hogy a gyerekek fuldokolnak ezen szeretet alatt, ha ki tudnák fejezni, akkor azt mondanák, hogy „inkább egymást szeressétek már egy kicsit, minket meg hagyjatok játszani!”, de nem, egy gyereket meg lehet téveszteni ezzel az áradattal, és ez egyáltalán nem azt hozza maga után, hogy ezek a gyerek egy ilyen hihetetlen fölhőtlen, nem tudom milyen élménygazdag gyerekkorról beszélnének, ahol ők megtapasztalták, hogy milyen is az Isten, és... Pedig lehet, hogy a szülők – külön-külön – minden nap „Mekibe” vitték őket, már csak azér’ is. – És akkor milyen menük vannak? Én nem is tudom milyen, mittudomén, nem, én nem tudom, nem... De vannak barátaim, akik... tele van a polc ilyen izé, ilyen „Meki” akármikkel, nem is tudom...Szóval, egy gyerek számára egyáltalán nem az az elsődleges, hogy az Apu meg az Anyu őt külön-külön, egymást túllicitálva szereti-e? Hanem sokkal inkább az, hogy ő látja-e azt, hogy a szülei egymást szeretik-e? És ha igen – persze, jó, hát ha őt nem szeretik közbe’, azér’ az elég gázos, nyilván nem ezt mondom –, tehát, hogy ebbe a tapasztalatba – csak azért akarom ezt hangsúlyozni, mert a sztereotípiáink közé ez nem mindig kerül be, inkább csak az, hogy „igen, a szüleinkkel való kapcsolatunk...”, ezt tudjuk –, de hogy az egymással való kapcsolatnak ilyen alapvető fontossága van, ez nagyon lényeges!Namost... A második, hogy ide kerül az idealizált szülőkép. Tehát az istenképnek a forrása az, ahogyan a gyerek elképzeli a tapasztalatai révén azt, hogy „ha az én apukám ebben a helyzetben így-és-így csinálta rosszul, akkor egy igazi apuka így-és-így csinálná”. A gyerekben kialakul egy fantáziakép arról – a képzelőereje révén, ami ugye nagyon fontos –, hogy milyen lenne az Apu akkor, hogy ha igazi Apu lenne, amilyennek én szeretném az Aput; akkor milyen lenne? Ez nagyon érdekes, hogy vannak olyan hitű emberek, akiknél a dolog látszólag megdől. Ugye, az történik, hogy nagyon sok rosszat kapott az apukájától, mégis egy ilyen önfeledt bizalomban van az Istennel. Na lehet, hogy azért, mert olyan jól kompenzálta – ú, ez jó magyar szó – olyan jól kompenzálta a szülő... élményeit, hogy kialakult benne egy nagyon rossz szülőhöz képest egy nagyon jó szülőkép. És ő ezt tökéletesen egy-az-egyben kivetítette az Istenre. Ezt a fantáziát. Hogy az Apu ilyen, ilyen és ilyen szörnyű, és milyen lenne: ilyen, meg ilyen, meg ilyen meg ilyen... És teljesen elolvadt ettől az Istentől, ami az ő elsődlegesen nem a tapasztalataiból, hanem a képzelőerejéből született.Aztán... A harmadik ilyen elem... Hát, ezt most bocsássatok meg, hogy így mondom, majd próbálom érthetően is: a Gyermek Grandiózus Self-maradványai. Tudtátok, hogy van nektek ilyen? Pedig van! Szóval, ez az, magyarul, hogy amikor szimbiózisban éltünk a szüleinkkel, ilyen teljes aranykor volt. Minden ilyen csodás, nem tudom… magzatvízben úszkáltunk, és tehát, szóval, tök jó volt. És, hogy akkor az ember – ugye erről beszéltem – az Istent, a világot, az embereket és önmagát még nem különbözteti meg, ugye, nem differenciál. És ezért minden egyben van. És az énképben, az önmagamról kialakított képbe belekerül egy csomó minden, ami nem én, hanem ami a világ, meg ami az Isten, meg ami az Apu meg az Anyu. De ez az énképbe került bele, mert hiszen még nincsenek ott fiókok, meg semmi nincs, még egy az egész. És azt mondják a kutatók, hogy ebből az ősi állapotból hozunk magunkkal élményeket, ki tudja, hogy miket. És ide tartozik bele az is, amiről megint csak van tapasztalatunk, hogy létezik kollektív tudattalan. (Ú, mindjárt befejezem ezt... Hogy... érthetően…) Hogy öröklünk egy csomó mindent. És nem csak a fizikai alkatunkat örököljük, hanem a lelki alkatunkat is örököljük. És nem csak a szülőktől meg a nagyszülőktől öröklünk, hanem ahogy a szüleink és a nagyszüleink egy nagyobb egésznek, az emberiség fejlődésének is a folyamában vannak benne, ezért a lelkünk is örököl nagyon sok mindent, ami az emberiségre úgy ahogy van, érvényes. Adott esetben, persze az emberiségnek ugye vannak ilyen részhalmazai. Mondjuk a mi kultúránk. A mi lelkünk, az nem a keleti ember lelki struktúráját örökli, abból alig van bennünk. A nyugati ember lelki struktúráját azonban örököljük. És ez más, mint a keleti ember lelki struktúrája, és más, mint a déli emberé. És erről lehet nagyon... nagyon korrektül beszélni. Ez pedig azt jelenti, hogy az istenképünk is másmilyen lesz. Mert hiszen a lelki struktúránknak megfelelő lesz az a kép, amit egyáltalán képesek vagyunk kialakítani az Istenről. Ez megint csak nagyon izgalmas, mert azt jelenti, hogy lehetséges, hogy valakinek olyan... olyan erőforrásai vannak, és ezekhez az erőforrásokhoz ő képes nyúlni, ami nem a személyes életéből fakad, hanem mélyebbről. Örökletes dolog. Nem ő küzdött meg érte, nem ő élte meg, nem ő tapasztalta, nem vele történt meg, és mégis az övé. Álmokban ez nagyon-nagyon jól tetten érhető. Roppant jól. Nem, nem akarok ebbe... Meg nem akarok ilyen… nem is tudom… ilyen gagyi lélektant tartani itt. Csak épp annyira, amennyi jogos az én számból. De, hogy ez létezik, ez nagyon fontos! És ez... Ettől már tényleg csak egy lépés az, hogy tudjuk, hogy a személyiségünk mélyén az Isten lakik! Ugye, amit most, hogyha átfordítunk az istenképre, hogy mindnyájan olyan személyiséggel születünk, amelynek a magvában egy istenkép rejtezik. És az istenkép - persze a hívő embernek a gondolata ez –, képes közvetíteni az élő Istent. Csakhogy, az istenkép az szűrőként működik. Ha ez a szűrő jó bennem, ez a kép jó, akkor a bennem élő istenképen keresztül az élő Isten képes a maga erejét... belémtölteni. És akkor ezt mondjuk adott esetben „életerőnek” nevezzük. Vagy „szexuális energiának” nevezzük. Vagy „életösztönnek” nevezzük, hogyha nagyon így akarom megfogalmazni. Ha ez a szűrő nagyon rossz, alig-alig enged át valamit, akkor azt mondjuk, hogy nincs valakinek „életereje”. Nincs akaratereje, és egy csomó mindent. Tehát, ugye, az akaraterő nem csak a mi személyes tapasztalataink által alakul, hanem innen... innen is forrásozhat. Egészen mélyről. Ezért lehetséges az, hogy valaki, aki hihetetlen rossz élményeken ment át, adott esetben mégis szent lehet. És egy, a racionális, evilági okokból levezethetetlen hitet produkál. Ez lehetséges, mert a személyiségnek ilyen a struktúrája, hogy képes átereszteni az Istent. Hogyha nem vagyok hívő, akkor személytelen energiákról beszélhetek, mint mondjuk a taoizmusban. Ezért nyugodtan lehet taoista dolgokat olvasni, rengeteg bölcsesség van benne! Csak éppen személytelen megfogalmazásban beszél dolgokról, ez körülbelül olyan... ezzel semmi baj nincsen. Hát ahogy beszélgetünk egymással, nagyon sok minden, ami átjön innen oda, az személytelen. Ez nem jelenti azt, hogy mögötte nem áll egy személy. Ugye, valaki bejön a sekrestyébe, otthagy a nevemre egy dobozt. Én bemegyek, én csak a dobozzal találkozom. Leírhatom, hogy ez a doboz milyen, és olyan és amolyan és kinyitottam és ez van benne és így működik, meg ezt kaptam tőle; ez nem jelenti azt, hogy a dolog mögött nem valaki van, aki ezt a dobozt odatette nekem. Hát nekem semmi bajom nincs a buddhizmussal sem... Mert nagyon... Persze, bizonyos dolgokkal nem értek egyet, vagy kritikus vagyok. De nagyon sok dolgot hallatlan pontossággal írnak le. Adott esetben éppen a valóságnak vagy a világnak a személytelen oldalát. Mert hiszen, miután nincsen Isten - személyes Isten - ezekben a rendszerekben, ezért a személytelent tudták nagyon jól kidolgozni. És ezt nagyon... nagyon átvehetjük, nagyon sokat tanulhatunk tőlük. Ez volt a harmadik.És a negyedik: ez az tulajdonképpen, amiről a legtöbbet tudunk beszélni - ez a kultúra. Az a nagyobb közeg, mondjuk a papoknak a beszéde, a hitoktató néninek az igehirdetése, és egy csomó minden. Nem csak ilyen direkt módon, hanem mondjuk a népmeséink, ahogy a népmesékben megjelenik az Isten, vagy az Ördög. Erdélyi mesékben, vagy cigány népmesékben, hát olyan istenképek vannak, hogy... ejha! Szóval, hogy mondjuk Szent Péter meg a Jóisten kitolnak a székellyel, meg... szóval vannak ilyen nagyon eredeti mesék. Különböző örökségek vannak, mondjuk, bizonyos szempontból az Ószövetség! Az Ószövetség egy sokkal ősibb istentapasztalatot tükröz. Ezért, hogyha… Ugye, ez szokott lenni velünk, hogy ez egy érdekes dolog, meg ugye... Ahogy növünk föl, a lelkünk ősi, archaikus. Ez azt jelenti, hogy egy kisgyerek nagyon jól érti az Ószövetséget, mert az Ószövetség is archaikus. Tehát ha én megkérdezem egy ötéves gyerektől, vagy egy nyolcéves gyerektől, hogy ki üdvözül, akkor nem azt fogja mondani, hogy „az irgalmas és teremtő Isten akaratából bárki üdvözülhet”. Egy gyerek nem ezt mondja, hanem azt hogy: „a jók üdvözülnek, a rosszak nem”. Ez pontosan az Ószövetség világa. Azért, mert ez a struktúra megfelel a lélek struktúrájának. Úgy is mondhatnánk, hogy ezért van az, hogy az Ószövetség nyugodtan lehet nekünk kinyilatkoztatás, semmi bajunk... (Látjátok, ma senkivel semmi bajom nincs, az Ószövetséggel sincs semmi bajom!) Hát ahogy, egy gyerektől nem várom azt, hogy egy ilyen végtelenül cizellált és strukturált, irgalmas Isten képéről számoljon be. Igenis legyen benne ez a „igen-nem”, „fekete-fehér”, ossza szét a világot, hát ez való az ő alkatának! És itt jön például az a krízis, amikor valaki felnő, és még mindig az ószövetségi Isten képe van benne. Mert mondjuk, egy nagyon klassz hitoktatásban részesült, és ténylegesen ezzel tud valamit kezdeni. Annak, abban a korban ez kell, ez való. „Jó, igaz üdvözül, rossz kész, aztán elkárhozik, nem tudom, az mi, de... ez történik vele”. És ez kell a gyereknek, mert különben elbizonytalanodik, mert különben mi a csudát csináljon? Ha azt mondom, hogy „hát, végülis, bárki üdvözülhet”, hát egy gyereket ezzel tökéletesen tönkre lehet tenni. „Hát az lenne jó, ha rendes ember lennél, de tulajdonképpen... ha rossz vagy, még akkor is üdvözülhetsz”. Hát ez, ez... egy gyerek ebbe belebetegszik. Az más kérdés, hogy amikor nem tudom én... nagy galibát csinál, akkor is adok neki egy puszit. Ez egy egész más kérdés, de nem fogom helyeselni amit csinált... Na, értjük már ezt. Szóval, hogy nagyon sok esetben például az istenkapcsolattal összefüggő probléma ide vezethető vissza. Él benne egy archaikus, az Ószövetségnek és a gyerek istenképének megfelelő világ a fejében. És persze, hogy ez nem elég egy felnőttnek! Hát az volna a csoda, hogyha ebből ösztönösen is nem rúgná ki az élet! Hát kirúgja! Ugye ez az, amit a farizeusok nem akartak elfogadni. Nem akarták elfogadni, hogy az istenkép lehet egy picit más, egy picit árnyaltabb és színesebb. Nem! Jók, rosszak, állandóan: válasszuk szét a világot minden felé. És persze mi mindig a jókhoz tartozunk, ugye ez a farizeus... Valaki azt mondta... Bergyajev - filozófus. Azt mondta, hogy nincs – hogy is mondta... – „nincs visszataszítóbb az alázatos ember gőgjénél”. Nagyon, nagyon frappáns! Valahogy tényleg így van: a katolikus ember nagyon sok kritikát kap. Az olyan „hagyományosan” katolikusnak tartott ember. Ugye most mindenkiben megjelenik egy kép, hogy milyen is ez, nagyjából szerintem egyfajta kép jelenik meg, hogy nem lehet velünk szót érteni. Hát, ilyen... dölyfösen, lekezelően: „nálunk az igazság, csitulj el, fogd be a szád; vagy megtérsz, vagy elkárhozol!” – szóval, ilyen teljesen lekezelően. Hát ennek semmi köze a katolicitáshoz, egyébként. A rossz képhez igen. Amiért mi is felelősek vagyunk persze. De ez farizeusi. Totálisan. Sikerült a farizeusok örökségét átmenteni. Nagyon jól egyébként. Roppant jól.Na, ez volt a száraz. Most jön az „őszi” beszéd. Ugye, Rahner mondta azt, hogy - Karl Rahner, nagy teológus, ha jól emlékszem, ő mondta ezt, hogy... (Írt verseket is, de jókat!... A II. Vatikáni Zsinat egyik legnagyszerűbb teológusa, még ma is nehezen emésztik meg egyesek.) Ő mondta azt, hogy - nagyon szép kép - a teológiánk amolyan „téli teológia”. Ezt ugye a „hagyományos” katolikus teológiáról mondta.***...Eddig volt a téli beszéd, és most mondom a nyári beszédet. Ez olyan jó kép, ezt nem akarom megmagyarázni. Az intuitív hitetekre hagyom ezt, hogy mit kezdtek vele.Most jöjjön az istenkép! Megint csak nem a saját bölcsességemet mondom: németországi... hát, mondjuk fölmérés ez, hogy azt vizsgálták, hogy a keresztényeknek milyen istenképük van. Kidolgoztak egy rendszert, egy szisztémát, és akkor bele lehetett helyettesíteni, tidididi, satöbbi... Mit gondoltok, hanyadik helyen állt a Jézus Krisztus által kinyilatkoztatott Isten? Ez mostani, néhány... talán több, mint egy picit tíz éves. „Tizenöt?” Azért ennyire nem rossz a helyzet. „Nyolc?” „Ötödik!” Ötödik helyen áll, előtte bőségesen a legnagyobb többségében a keresztény embereknek négy torz istenkép volt. Tudtok mondani ilyet? Most... fogadjunk, hogy kettőt nem találtok el! Ez nagyon izgalmas azért, mert azt jelenti, hogy ez a vakfoltunkat fejezi ki. Hogy még csak azt se tudjuk, hogy hogyan látunk rosszul! Mit gondoltok? Egyet biztos eltaláltok! „Büntető?” Büntető? Igen, ez valamilyen képnek a része vagy tulajdonsága. Ki lehet ez? Na, nem hóhér, azért ennyire nem rossz a helyzet. „Bíró?” Bíró! Igen, ezt gondoltam, hogy kitaláljátok, bíró. Milyen lehet még? „Csak negatívakat mondjunk?” Most még negatívot, mert most a torzulásokat akarom mondani. „Bosszúálló? Féltékeny?” „Haragvó?” Aha, ez a bosszúálló, haragvó, féltékeny, ez nem jelent meg olyan markánsan. De az, hogy korlátozó, az igen. ...  Aha, ilyen bárgyú alak. Ilyen nagy szakállas, már nem tudja megenni a szilárdat. Ez sokakban, hát... aki jön és akkor gyón, és azt mondja, hogy az „Istenke”. „Istenke”, „Jézuska”, „lelkecske”... hát, anyóka ne! Ne, a gyerekeiteknek ne mondjátok azt, hogy „Jézuska”! Ne már! Ne már! Legalább „kis Jézus”! Ne, mert egy életre magával viszi! Hát felnőtt emberek, hogy „én úgy szeretem a Jézuskát!”... Na mondjatok még! A korlátozó az valamelyikbe nagyon belepasszol. „Mondjuk, nem törődik a világgal?” Igen! Nem törődik a világgal. Ez is, ez is az egyiknek, ez egy, ez egy negyediknek. Igen, nem törődik a világgal. „És mit nem találtunk ki?” Egybe... hát… egy picit a korlátozó abba is illik, szóval... Jó, nem voltatok nagyon rosszak, veletek sincs semmi bajom! Van... Aha, hogy csak akkor szeret, ha csinálunk valamit, ha megérdemeljük. Igen, igen, ez is benne van. „Automata?” Igen, igen, ez benne van az egyikben. ... Igen, hogy robotoknak tekint bennünket, ez benne van. Mondom akkor a négyet, és aztán ezekről szeretnék beszélni. Ez, szerintem, nagyon fontos! „Ez egy német felmérés, lehet, hogy a magyarok egész máshogy vannak ezzel.” Lehet, hogy a magyar ember más, igen, ez német, de azért... azért ez sokat mondó. Azt mondja, hogy a „bíró”, a „hivatalnok” – ez lehet, hogy svábos... de bennem is van olyan vér, úgyhogy ez nem kritika –, aztán a „jóságos zsaru”. Ebben tudták összefoglalni: a jóságos zsaru. Zsaru, rendőr. Egy ilyen Piedone-szerű. Nagy gáz van, mi? Ott ültök a templomban és a Piedone van a fejetekben! És a negyedik: élettelen, a „halott Isten”. Ez az, hogy nem törődik velünk, ez tartozik bele. A halott Isten... Ezek nagyon bennünk vannak. Most próbálom közel hozni ezt hozzátok, hogy le tudjátok buktatni magatokat. Szerintem, ugye ezek nem úgy vannak, mint ahogy a típusok sem, hogy valaki csak ez, hanem... hanem árnyalt a kép... (Ugye, ez olyan mint amikor… Akik lélektant meg ilyesmit, orvosi egyetem, tanultak és ott vannak a kóros viselkedésminták. És ülsz az előadáson, és az első a skizofrén. És akkor, legalább nyolcvan százalék stimmel... Húú, de gázos! Egyetlen reményed van csak, hogy még hat van, ezt pontosan tudod, még hatot mondanak, hogy legalább az nem... És akkor, jön a depresszív. És az meg kilencven százalék! Nem lehet igaz! És akkor mondjuk, hát lámpással kell keresni a hétből mondjuk egyet, ami úgy nem nagyon illik rád, de azért abból is jócskán akad. És akkor évekig ez alatt szenvedsz, hogy az összesérvényes rád! Ez egyébként ilyen nem is lehet már, gyakorlatilag teljesen rendben vagy. Aztán szép lassan kitisztul a kép, és marad három-négy... Na... Hát, ha egy van, az is elég... )Tehát, most a bíróról. Talán ez a legközismertebb számunkra. Azt mondja hogy, a bíró az, amikor az Isten semmi más, csak aki ítéletet tart fölöttünk. És tulajdonképpen ebből a szempontból az életünk egy per. Ezt Kaffka annyira jól megírta! Az életünk egy folytonos per, ahol tudhatjuk azt, hogy mi mindig bűnösök vagyunk, az ítéletet már jó előre kimondták ránk, az igehirdetés még rátesz egy lapáttal... Ugye minden vasárnap halljátok, hogy „Ti bűnösök, ti ilyenek, ti olyanok! Hogyhogy most eljöttetek a templomba?” Ugye ez a csúcsa ennek, hogy „Mit képzeltek, hogy most idejöttök? És eddig hol voltatok?” Ugye... Szóval, teljesen mindegy, hogy mit csinálsz, az ítélet már megvan, koncepciós per. Tulajdonképpen egy koncepciós per folyik az ember ellen, amelyben már előre kimondatott az, hogy ő bűnös, tehát nincs is esélye, hogy ezt az ítéletet egyáltalán megváltoztassa?! Hanem, hogy téged ártatlannak mondjanak ki, nincs esélyed... És ezért, tulajdonképpen, az életben csak az történik, hogy mondjuk jó esetben, ha te ezt még bírod így – bár nem nagyon bírod, de egy-két hős van, az bírja, van úgy, hogy becsukja a szemét meg az orrát, és akkor bejön a gyóntatószékbe, és akkor ott ideiglenesen fölmentik. Ugye, ideiglenesen szabadlábra helyezik, óvadék ellenében. Csak ennyi történik. És az egészben az az abszurd, hogy egy megrögzött tolvajról van szó, és megfogadja a bíró előtt, hogy soha többet nem lop, Isten őt úgy segélje! És akkor fölszáll a négyes-hatos villamosra és már nézi a zsebeket...Körülbelül az embernek ilyen a helyzete egy ilyen Istennel szemben. Hát, én ezen egyáltalán nem csodálkozom! Hogy a legtöbb, mondjuk, „posztmodern” lélek azt mondta, hogy köszöni szépen, talált egy-két nagy alakot Nietzschétől Marxig, Freudtól mittudomén kiig, aki őt megerősíti, és azt mondja, hogy ő ebből nem kér. Tehát, hogy ő egy életen keresztül bűnösnek tartsa magát, akit az Isten „állítólag” szeret. De hát ebben semmi szeretet nincs, folytonosan csak... mondjuk ennek a Krisztusnak az érdemeire való tekintettel, a Krisztus fizeti az óvadékot. Letette az óvadékot, de egyébként a végén, meg biztos, hogy bűnös! Hát ez egy... ez egy annyira reménytelen világ, amiben nem lehet... nem lehet jó lélekkel hívő embernek lenni. Egyszerűen reménytelen.Hadd hozzak most egy ilyen ellenpontot, hogy már az Ószövetség sem gondolta ezt így, egyébként! Egy hároméves gyerek lehet, hogy így gondolja, vagy egy hat, még egy nyolcéves gyerek is így gondolja, de az Ószövetség nem, mert amikor a Tízparancsolat megfogalmazódik, akkor… Tudom, ezt már egyszer kérdeztem tőletek, hogy mivel kezdődik a Tízparancsolat? Tessék? Igen! „Én az Úr vagyok a te Istened...” És hogy folytatódik? Úúú, már majdnem megvan! „Aki kihoztalak téged a szolgaság földjéről.” Vagy valami ilyesmi. Tehát a Tízparancsolat nem úgy kezdődik, hogy Mózes jön a kőtáblával és már ver is fejbe téged! Nem ezzel kezdődik! Hanem azzal kezdődik, hogy a népet kimenti a szolgaság földjéről. Szó szerint így kezdődik. Olvassátok el Mózes V. Könyvében: „Én vagyok a te Istened, aki kivezettelek téged Egyiptomból, a szolgaság földjéről.” Na ezért! Erre föl, erre hivatkozásul mondom neked, hogy ha én ezt tettem veled, akkor az a normális, ha partnerem vagy! És a partneri kapcsolatnak az első három pontja vonatkozik erre a partnerviszonyra. A többi hét pedig az emberi kapcsolatainkra. Tehát már a Tízparancsolat sem az, hogy „Ne, ne, ne, ne...”, hanem az, hogy „Én ezt adtam, meg ezt, meg ezt, meg ezt... Ezt ti mind átéltétek. Én erre hivatkozva mondom nektek, hogy...”. És ráadásul a héber nyelvben – bár ezt óvatosan mondom, mert a nyelvészek ezt nem tartják perdöntőnek, de mégis csak érdekes, hogy – a Tízparancsolat jövő időben van. Vagyis, hogyha úgy fordítanánk, mint ezt az igeformát, vagy ezeket az igeformákat az ószövetségi Szentírás legnagyobb többségében, akkor úgy kellene fordítanunk, hogy „Nem fogsz ölni”. „Nem fogsz lopni”. Jövő idejű. Ha mondjuk nem is így gondolta ezt az ószövetségi ember, hogy „ha az Isten engem kimentett a szolgaságból, megmenti az én életemet – ezzel kezdődik a történet –, és én erre válaszolok, akkor a válaszom az lesz, hogy nem fogok lopni, nem fogok ölni, nem fogok a másik becsületében kárt tenni, és az összes többi. Mert ez számomra olyan élmény és tapasztalat és minden, hogy ebből következik a reakció.” A Tízparancsolat reakció. A szó jó értelmében. Az Isten már bőven lépett felém egy csomót. Ha ez nem is ennyire így van, mert a héberben, nagyon érdekes módon, nem nagyon vannak igeidők. Van azért, de... de nem annyira precízen, mint a latinban. Nem... nem úgy gondolkoztak. De azt mindenképpen jelenti, hogy van a Tízparancsolatnak egy következmény jellege. Ami a szövegből derül ki. Akár a magyar fordításból. Abból, hogy van valami az elején, az Isten tette, és ennek következménye a Tízparancsolat. Ez roppant fontos! Azért, mert már... mert azt látjuk, hogy már az Ószövetségben is, ahol aztán tényleg nagyon előszeretettel – ugye hivatkoztak arra, hogy Jézus radikálisan újat hozott az Ószövetség ilyen és ilyen és ilyen istenképével szemben – már ott is sokkal árnyaltabb a helyzet; arról nem is beszélve, hogy az Ószövetségben nagyon hangsúlyosan az Istennek női és anyai vonásai is vannak. Gyönyörű... gyönyörű vonásai vannak ebből a szempontból. Ami pedig aztán minden csak nem bírói, legalábbis a szónak ilyen klasszikus értelmében – bár vannak női bírók már bőven. De akkoriban nem voltak... Vagy bírák. Az is volt, női bírák is voltak. Igen... Na...Aztán azt írtam még, hogy ha az Isten semmi más, csak egy bíró, akinél az ítélet, és mi mindenképpen bűnösök vagyunk, ez tökéletesen aláássa az önértékelésünket, az életkedvünket, meg mindent persze, de erről sokat szóltam. Ez azt jelenti, mondjuk hogy ha belemegyek ebbe a képbe, hogy az ember megpróbál „peren kívül” megegyezni az Istennel. Hogy ne jussunk el odáig, hogy ítélet legyen! Ez pedig azt jelenti, hogy megpróbálunk formális módon ennek a bírónak egy jó, nem tudom én, „kliense” lenni. Vagyis, hogy „költő hazudj, de rajt’ ne kapjanak!” Pontosan így van; tehát ha az istenkapcsolat egy jogrend és abba illeszkedünk bele, akkor megpróbáljuk úgy csinálni, hogy ez vagy ne derüljön ki, vagy ha kiderül, akkor hogy lehet megúszni.(A Fradi - pályánál, ott, az Üllői úton, ahol van a felüljáró, ott mennyivel lehet menni? Ötven? Ja, bármennyivel lehet menni, mennyivel szabad? Ötven? Biztos? Ötven? Mert ott most én hetvenöttel mentem, és lefotóztak. Mert énszerintem hetvennel lehet, de ha most azt mondjátok, hogy ötven, akkor elkezdek aggódni. Na... Tehát ennek az előadáshoz semmi köze nem volt, csak már annyira szorította a gyomromat... Na jól van, arrafelé fogok hazamenni és megnézem a táblát... )Na mindegy. Illetve nem mindegy, de... Szóval, hogyha mondjuk a gyóntatószékben találkozom valakivel, akinek ilyen az istenképe, az... az erőnek erejével megpróbál az ítélet alól kislisszanni. És engem – ez nagyon érdekes – megpróbál partnernek tekinteni, mert én vagyok az „előszoba”. És akkor az él benne, hogy ha engem „megfűz”, ha engem meggyőz, akkor ez már el van intézve az Istennél, és akkor nincs per. Most lehet... szóval, lehet, hogy... valaki látja, hát ilyen nincsen, de ez annyira valóságos, hogy... hogy el se tudom mondani. Tehát ahogy Gyökössy Bandi bácsi mondta, mikor olvastam, egy életre megjegyeztem, oly zseniális a jelző: a „pityergők”. A pityergő hívő, aki beül – de tök normális egyébként... Ezt mondtam nektek? Tán épp múltkor, igen, ez annyira jó, látjátok. Hogy beül a gyóntatószékbe, és ott elsírja magát. De előtte nem sírt, előtte teljesen normális volt, és ahogy kimegy, utána is teljesen normális. De ott, előttem tört... Pontosan úgy ért, mint az amerikai filmekben, nem tudjuk, hogy mi az igazság, vagy nem is érdekes, hogy mi az igazság, a lényeg, hogy az ügyvéd ki tudja dumálni a védencét. Ez a lényeg, ugye erről szól a film. Az igazság másodlagos kérdés. És a gyóntatószékben is ennek vagyok tanúja, rengetegszer. Hát, tényleg elkeserítő, ahogy... Tudom ezt negyedévente egyszer el szoktam mondani. De azért, mert lehet, hogy te csak azért nem kerülsz ebbe a helyzetbe, mert nem jársz gyónni. Csak azért nem csinálod így. Mert azt mondtad, hogy „hát ezt így nem csinálom, tehát nem csinálom sehogy”. Lehet, hogy csak ezért nem vonatkozik rád. De az, hogy bejön oda és akkor, ugye, tényleg ezt, mondja, hogy „hát, ilyen hazugságféle”... Ezekkel nem tudom... meg „füllentésszerű”. Hát most vasárnap is, beülök egy félórával a szentmise előtt, és jönnek az asszonyok, és akkor mondják: „Gyónom a Mindenható Istennek és neked lelkiatyám, hogy nincs semmi bűnöm”... Három volt ilyen most vasárnap! Három ilyen! Három! Nincs semmi bűnöm! Mondom: „Drága, akkor megáldom magát!” És erre megrémül, ugye, mert érzi, hogy azért ez ciki... „Hát, ha nincs bűn, nincs feloldozás, sajnálom!” És akkor meg tényleg megrémül, mert azért a formai dolgoknak meg kell felelni, tehát őt azért az nyugtatja meg, hogyha pecsét van a papíron. Ha nincs pecsét, hát mondhattam én nagyon szépeket, az nem érvényes. A pecsét meg az, hogy elmondtam a feloldozást. És nem mondom el! És az, hogy „Akkor kedves, adok Önnek egy áldást!” És akkor hihetetlen zavarba jön. De a zavara nem arra indítja őt, hogy akkor elmondja, hogy mi van? Hanem azt hogy: „Hát, úgy csak olyan, mint a többieknek...”, „Hát csak ez-az, úgy a hétköznapi...”. Hát... ezzel semmit nem lehet kezdeni, de a baj, hogy ő se kezd vele semmit. Szóval ez az, peren kívül megegyezni és én vagyok a nem tudom én ki és akkor... És tényleg megnyugszik, tehát ebben ez a drámai, vagy nem tudom én mi, hogy ami... ami benne érzelmileg lejátszódik az az, hogy kilép a gyóntatószékből, és egy hétig jól van. Attól függetlenül, hogy mit csinál. Ez a tragikus vetülete, hogy attól függetlenül jól van. Egy kisgyerek esetében ez az, amikor mondjuk az első gyónáskor még megnézte a lelkitükröt. Akkor volt neki hét bűne. A második gyónáskor már nem nézte meg, de még emlékezett négyre. A harmadik gyónásakor már nem nagyon emlékszik semmire, és akkor a gyónás előtt az osztálytársát megkérdezi, hogy „te, mondjál már egy-kettőt!”, „segíts ki!”. Mert ugye az egy kicsit ciki úgy odaállni, hogy semmi nincs, azért ennyi józan érzéke van, hogy egy semmi, az gázos. Tehát, bemondok hármat, se kicsit, se nagyot, szóval úgy hmm, hmm... Feloldozás pont megjön rá, és a dolog el van intézve. Hát... a gyerek... És... ami benne lejátszódik, az egy valóságos folyamat.Hű, de én már kidumáltam az időmet teljesen! „Még öt perc!” Aha... igen, akkor nem kezdek már bele a hivatalnokba, pedig az nagyon jó! Hmmm... ha ti azt tudnátok! Hanem akkor mondom még ehhez azt, hogy egy picit, mondjuk a gyógyulás felé is hassak, ne csak a kritika legyen. Amikor kisgyerekeket tanítunk a lelkiismeret-vizsgálatra, akkor az a minimum – és van egy-két atya, aki ezt nagyon-nagyon jól csinálja –, hogy a lelkiismeret-vizsgálat nem az, ami megint csak ugye a hagyományos, katolikus fejekben él, hogy leülök, már úúú, már gagyi az egész, már mikor ebbe belekezdek már utálom, meg fáj a hasam, akkor lelkiismeret-vizsgálat, úúú, meg jaj, át kell gondolnom, hogy mit toltam el. Hát ez nem lelkiismeret-vizsgálat! A lelkiismeret-vizsgálat az, hogy átnézem, hogy milyen vagyok. Ott belül. A belső hangot hallgatom, hogy mit mond nekem. Ez lelkiismeret-vizsgálat. És lehet, hogy mondjuk hetven százalékban azt mondja nekem este, hogy: „Hát, nem is voltál rossz!” „Hát jó, azért egyszer-kétszer elhasaltál, de alapvetően egész jó volt!” Ez lelkiismeret-vizsgálat! És fönnakad a szitán egy-kettő, ez oké. Nem az a lelkiismeret-vizsgálat, hogy mondjuk gyerekkortól kezdve pumpáljuk a picik fejébe, hogy a gyónás, meg a lelkiismeret-vizsgálat az, hogy megnézed, mit toltál el. Hát... ez nem lelkiismeret-vizsgálat! Hanem egy nagyon téves képnek a következetes adagolása a kicsi embernek. Én elégtételül szoktam igen gyakran adni azt, hogy mikor látom azt, hogy így lubickol a bűneiben, hogy jól csinálta tényleg, hogy „Akkor most menj, és csináld meg ezt az erényeiddel is! És ezekért mind adjál hálát, és érezd magad jól! De legalább egy hétig!” Mert ez van akkor a másik felén. Mert, ugye a pap itt elárul egy olyat… Bejött a húsz „nincs semmi bűnöm”, és akkor jön egy rendes ember, és akkor még őt megerősítem ebben a képben. Ez nagyon, nagyon torz. Úgyhogy jó az, és szeretem is, ha valakiben ösztönösen van egy ilyen mentalitás, hogy azt mondja, hogy „igen, most gyónni jöttem, de hadd mondjam el az elején azt...” és akkor nagy viruló fejjel elmond valamit, hogy ő mit tudom én, mit csinált meg hogy sikerült neki. Ez egészen normális lélekre vall. Persze, maga a gyónás, ott és akkor, „klasszikusan” persze nem erről szól. Hanem ott a rossz dolgokat vesszük elő. De csak akkor van egyensúly, ha megvan a formája annak, ahol a jó dolgokat elővesszük. Sajnos ez nem természetes, egyáltalán. És ez nagy baj. Nagy baj, és ezért lehet olyan hatalmas keletje annak, hogy mondjuk az Egyesült Államokból, elsősorban, lélektani ihletésre egymásra mosolygunk és dicsérjük egymást. „Tuti jó vagy, marha jó a ruhád, és nagyon jól áll rajtad, és...” Ismeritek ezt. Ezt már Jean Gabin sem bírta. Leírta, hogy elment 45 után az Egyesült Államokba, és ezt nem bírta, hogy mosolyogni kell, és hazajött. Ezt az emlékirataiban írta, hogy neki elege van ebből a földrészből, itt mosolyognak attól függetlenül, hogy mi van. Szóval, ez a... ez a másik véglet. Hogy ilyen teljesen kapomra meg hozomra megerősítlek, meg... te akkor is jó vagy. De azért lehet ennek ekkora keletje, mert még mindig valamiképpen kompenzálja azt, amit - most értsétek jól, idézőjelbe téve - a „keresztény évszázadok” okoztak az emberi lélekben. És ez még abban a lélekben is ott van, ahol mondjuk visszamenőleg két-három nemzedékre már senki nem volt hívő.Köszönöm a figyelmeteket. És akkor a hivatalnokkal fogom folytatni.