2000.10.31.

Megosztom
Elküldöm
Ezt a kapcsolatot a hit felől nézve apavetően befolyásolja az, hogy milyen istenképünk alakult ki. Egyetlen egybe kezdtem bele, ezt be is fejeztem, amit úgy definiáltunk, hogy a „bíró” Isten. És mielőtt folytatnám, egy rövid részletet szeretnék felolvasni egy könyvből. Mégpedig azért, hogy próbáljam érzékeltetni azt, amiről talán mondtam néhány szót, de semmiképpen nem hangsúlyoztam ki, hogy istenképe minden embernek van. Annak is, aki gyermekkorában ezzel kapcsolatosan semmit nem kapott. Mondtam ezt, hangsúlyoztam? (Igen.) Háhá! Akkor tévedtem máris. De ezt viszont biztos, hogy nem olvastam el, és nagyon jól mutatja ezt a tényt, és aztán egy másik következtetésig is elvezethet bennünket. Mária esete. „Értelmiségi szülők egyetlen gyermeke volt, apja is, anyja is sikeres egyetemi tanár. A kezdet kezdetén kijelentette, némiképp harsányan és büszkén, hogy ateista, igazi ateista, aki abban hisz, hogy az emberiség sokkal szerencsésebb volna, ha megszabadulna Isten létezésének illúziójától. Érdekes módon Mária álmai telis-tele voltak vallásos jelképekkel. Egyelőre nem hívtam föl erre a tényre figyelmét, sőt, a két évig elhúzódó terápia során egyáltalán nem foglalkoztunk vallásos kérdésekkel. A kezelés során a javulás kínosan lassú volt, de drámai. A legfontosabb összetevő ismét az volt, hogy lassanként, lépésről lépésre olyan közeli, és meghitt kapcsolatot sikerüljön egymással kiépítenünk, amilyen szüleivel sohasem létezett. A második év elején Mária egy reggel új táskával állított be. Nagyságra talán egyharmada volt a régi táskájának, és rikító színekben pompázott. Ettől fogva minden hónapban valami új színnel gazdagodott a ruhatára. Élénk narancssárga, sárga, világoskék, zöld, olyan volt, mint egy virág, amely lassan bontogatja szirmait. Az utolsó előtti foglalkozáson saját érzésein tűnődve ezt mondta: „Tudja-e, különös dolog ez. De nemcsak belül változtam meg, olyan, mintha a környezet is megváltozott volna. Bár még mindig ugyanabban az öreg házban lakom, és nagyjából ugyanazt csinálom, az egész világot másnak látom, és másnak érzem. Meleg, biztonságos, izgalmas, és szeretet honol benne. Emlékszem, hogy azt mondtam egyszer, ateista vagyok. Most már nem vagyok ebben olyan biztos. Pontosabban nem hiszem, hogy ateista lennék.” Ez egy jó mondat: nem hiszem, hogy ateista lennék. „Nem lehetne a világ ilyen jó Isten nélkül. Furcsa, de nem tudom jól szavakba önteni ezt az érzést. Úgy érzem, mintha része volnék egy valami, nálamnál sokkal nagyobbnak, amit nem látok át, de tudom, hogy van. És jó érzés a részének lenni.” Azért is akartam külön felolvasni hogy, egyrészt egy teljesen semleges vagy semmilyen, inkább negatívba hajló istenkép közvetítése sem ellehetetlenítő akadály, hogy valakiben kibontakozzon egy egészen másfajta istenkép, és ennek kapcsán annak a lehetősége, hogy Istennel pozitív kapcsolatot tudjon létesíteni. A kérdés csak az, és ez az eset ezt nagyon jól megvilágítja, hogy létezik-e olyan közeg, amelyben sikerül a negatív képet pozitívvá alakítani. Ezért az, ahogyan beszéltem arról, hogy a gyerek számára az Isten, a világ, a másik ember és az önmaga egy egységet képez, és nem differenciálódik. Ugyanígy nyugodtan mondhatjuk azt, hogy, ha valakinek az istenképével probléma van, mindnyájunknak az istenképével probléma van, akkor legalábbis négy felől meg tudjuk közelíteni ezt a problémát. És lehet, hogy elsődlegesen nem is az Istenkérdéssel kell foglalkoznunk. Olyan helyzetbe kell hoznunk magunkat, mondjuk az embertársakkal való kapcsolatunkban, vagy az önmagunkat illető megfogalmazások meg eszmélődések szempontjából, vagy a világban jártunkban-keltünkben, aminek a következménye az istenkép megváltozása lesz. Tehát nyugodtan alkalmazhatunk indirekt módszereket, sőt, a legjobb, ha alkalmazunk magunkkal kapcsolatosan. Meg persze másokkal kapcsolatosan is. Ezt roppantul szeretném hangsúlyozni, mert ez azt jelenti, hogy amikor valaki az istenképében akar gyógyulni, legalább annyira fontos, hogy megtalálja azt a közeget, amiben ez a gyógyulás létrejöhet. Azt a világot, azt a kis világot, azt a néhány embert, amiben ez egyáltalán valóságos lehet. Amikor Jézus arról beszél, hogy kimegy a magvető vetni, és veti a magot, akkor nemde ugyanazt a magot veti el? Mondhatnánk azt is, hogy ugyanazt az istenképet közvetíti Jézus Krisztus mindenkinek, aki Őt hallgatja. Ő maga ugyanaz mindenki számára, és mégis az a benyomás, ami éri az embereket Jézussal találkozva, egészen más lehetett. Nem mondhatjuk pusztán csak azt, hogy az Isten megadta egyeseknek Palesztinában azt a kegyelmet, hogy megtérjenek, és higgyenek az Istenben, míg másoktól ugyanaz az Isten megtagadta ezt a kegyelmet. Hogy az ember és az egyház beszél arról, hogy a hit valamiképpen kegyelem, akkor szerintem sokkal inkább arról beszél, hogy a hitnek és a hit kialakulásának vannak olyan összetevői, melyek nincsenek a mi kezünkben. Vagy adott esetben nincsenek a mi kezünkben. Vagy ahogy az kialakult, az nem volt a mi kezünkben. És ezért jobb, hogyha ezt az egészet úgy fogalmazzuk meg, hogy a hit az némiképpen kegyelem kérdése. Hogy mindenképpen van benne valami kegyelem-szerű is. Na de egy gyerek, amikor fölnő, és visszanéz a gyerekkorára, és azt mondja, hogy bizony engem teljesen érdemtelenül nagyon sok jó élmény ért, nemde ez is kegyelem-szerű? Nyugodtan mondhatjuk, hogy ez nem volt a mi kezünkben. És ha hívő vagyok, akkor azt mondom, hogy az Isten kegyelme az, ami által nekem jó élményeim lehettek. Nem érdemeltem ki. Tehát, amikor az Egyház a maga szemléletmódjában azt mondja, hogy a hit kegyelem, akkor nem azt mondja, hogy az Isten egyeseknek megadja, másoktól pedig elveszi, vagy nem adja meg a lehetőséget. Abban a pillanatban, hogy valaki azt gondolja, hogy az Egyház, amikor azt mondja, hogy a hit kegyelem, akkor egy olyan Istent állít elénk, aki egyeseknek ad, másoknak pedig nem, attól teljesen függetlenül, hogy ők milyen életet élnek, máris torz istenképről tett tanúbizonyságot. Tehát itt egy dupla csavar van, lehet, hogy éppen az Egyház tanítása erősít meg valakit abban, hogy hát neki nincs is hite, nem is akar hívő emberként élni, mert ez az Isten ezt neki vagy megadja, vagy nem, és úgy látszik, hogy ezt neki eddig nem adta meg, akkor ő köszöni szépen, ezt a dolgot lerendezi. Majd, ha az Isten meg akarja adni neki, akkor megadja, anélkül is, hogy ő bármit tenne. Ez már nyilván abból a torz szemléletből fakadó értelmezés, aminek a hátterében egy torz istenkép van. Ez lett volna egy picit amolyan bevezető, mert hiszen azt tudatosíthatjuk magunkkal bátran, hogy az az istenkép, ami bennünk él, mindenképpen torz. És az én jelenlétem itt, köztetek, az fokozottan azt szeretné aláhúzni - miután az élő Istenről szinte egyáltalán nem beszéltem még, pedig már vagy két hónapja találkozunk, csak az istenképről -, hogy ezzel kapcsolatban nekünk hihetetlen sok lehetőségünk és munkánk van. És ha mindenkiben kialakul az istenkép, attól függetlenül, hogy neki beszéltek-e Istenről vagy nem, akkor a nem-hívő ember is egy feladat elé áll, amikor azt kell tudatosítania magában, hogy létezik bennem egy istennek a képe, és ráadásul ez a kép hat rám. Ez benne a fantasztikusan izgalmas. A kutatók azt mondják, hogy az Isten bennünk élő képe energiával bír. Sőt, úgy tűnik, hogy a lelkünkben olyan módon működik, és olyan módon hatékony, hogy az a tudatos énünktől független. Vagyis, ez azt jelenti, hogy a nem-hívő emberben is él egy istenkép, ami tele van energiával. A tudatos megfontolásoknak, adott esetben főleg a racionális megfontolásoknak ellenáll, és végigkíséri az életünket olyan módon, hogy hat ránk. És miután az istenkép egy nagyon erőteljes kép bennünk, ezért biztosak lehetünk abban, hogy ennek a képnek nagy hatása van az életünkre, még akkor is, hogyha ateistának tartjuk magunkat. Tehát itt mindenféleképpen egy egyetemes feladatról van szó, és ebből a szempontból szinte kultúrmissziót kellene végeznünk a nem-hívők között. Amikor mondjuk etika óra van, (nem tudom, hogy lesz-e, vagy ez hogy megy, fogalmam sincs, hogy hogyan van az oktatásügyben ez) bizony órákat kellene szentelni a téves istenképnek, és annak, hogy hogyan hat ki az ember életére. Mert lehet, hogy valaki azt, mondja, hogy: de jó, én nem vagyok hívő, de ezáltal nem került ki az istenkép hatása alól. A következő példám éppen ez szeretné bizonyítani. Aztán majd mondom részletesen megint ezeket a képeket, csak ahogy töprengtem a múltkor azon, hogy jó volt-e, ahogy rögtön beleszaladtam ezekbe a példákba, odáig jutottam, hogy nem. Szóval, pici bevezetőt ez igényel. Ez a másik, és az… Jaj, még egy pár gondolat, hogy miért van nehéz dolgunk! Azért, mert lehet, hogy amit most én elmondok, és amit az értelmünkkel fölfogunk, az látszólag egy viszonylag könnyű munka. És azt mondjátok, mondjuk, hogy: nekem 70%-ban pozitív istenképem van, néha esetleg fölsejlik egy-egy ilyen-olyan negatív kép. A helyzet azonban ennél azonban sokkal bonyolultabb. Ugyanis az istenkép a lelkünknek nagyon a mélyén élő kép, és nagyon erőteljes kép, ami éppen azáltal, hogy erőteljes, nagyon furfangos. A hatalma nemcsak abban mutatkozik meg, hogy egy-az-egyben nagyon erőteljesen hat ránk, hanem abban is, hogy képes magát álcázni, és képes nagyon mélyre a saját negatív vonásait elrejteni, a lelkünknek a bugyraiba. Tehát lehetséges, hogy adott esetben csak egy nagyon kemény helyzetben derül ki önmagunk számára is, hogy az az istenkép, ami bennünk él, egyáltalán nem pozitív, hanem adott esetben nagyon negatív. És a racionális megfontolásaink, amelyekkel próbáljuk megközelíteni a szívünkben élő Istennek a képét, az egyszerűen képtelen lehatolni addig a mélységig, ahol bennünk az Isten képe esetleg nagyon negatív módon hatást gyakorol ránk. Tehát ezzel most azt szeretném nektek hangsúlyozni, hogy lehet, hogy viszonylag könnyű szívvel ültetek itt eddig, és azt mondtátok, hogy: jó, jó, ezeket átgondolom, meg minden, osztályozzuk, de érdekes, csiklandoztam a fülem, a beszéd, meg nem tudom én, micsoda, és mondjuk többé-kevésbé biztonságban éreztétek magatokat. Én most, ugye a gonosz mester tanítása, szóval ne legyetek biztonságban, hanem kételkedjetek abban, hogy ez a kép valóban olyan pozitív-e, mint ahogy eddig gondoltátok. Éppen tegnap vagy tegnapelőtt beszélgettem valakivel, aki azt mondta, hogy elment a kórházba. Jó előre megmondták neki az orvosok, hogy az a vizsgálat, amin át fog esni, az bizony kő kemény lesz. És akkor ő bement, hívő emberről van szó, természetesen bement, és mondta, hogy mosolyogva beszélt az orvosokkal, hihetetlen bátorságról tett tanúbizonyságot. A nővérek meg a dokik ott hüledeztek, hogy hogyan lehet valaki ilyen… És ekkora hit! És micsoda önuralom! - teljesen el voltak ájulva, hogy kirakta a nyakába a keresztet, hogy lássák, hogy miről van szó. És utána, amikor mondjuk a tű legmélyebben volt benne, akkor azt mondta, hogy ő olyan mérhetetlen, hogy is mondta, hogy az ellehetetlenülésnek és a sötétségnek olyan vermében érezte magát, hogy még azt is elfelejtette, hogy Isten egyáltalán létezik. És, hogy amikor átment ezen az időszakon, amit csak úgy tud leírni, hogy olyan sötétség, hogy azt már leírni sem lehet, mert minden sötét volt, hogy akkor így utólag jutott eszébe, hogy: és miért nem imádkoztam? Vagy miért nem jutott eszembe bármi, ami pont akkor, amikor a legmélyebben voltam, valami kis pozitívum lehetett volna ebben a helyzetben. És azt mondta, hogy: nem jutott eszembe semmi, egyszerűen csak tökéletes tehetetlenségben átéltem azt a helyzetet, amibe úgy gondoltam, hogy bele fogok dögleni. És akkor beszélgettünk ezen, és ő kérdezte, hogy akkor ez most mi? Hogy most vele mi történt, hogy akkor mi van az Istennel? Vagy akkor ez az egész hogy van? Most azért akartam ezt mondani, mert valóban lehet, hogy még szinte nem is éltetek meg olyan helyzetet, ahol lehetőségetek lett volna arra, hogy igazán szembesüljetek azzal, hogy az „Isten” kiféle és miféle bennetek. Az Istent most idézőjelbe tettem. Az a kép, ami hat rátok, kiféle és miféle bennetek. Jó, ezt a második történetet el sem olvasom, azért a Járatlan út című könyvben elolvashatjátok. Nem annyira érdekes, mert most rájöttem, hogy ezzel, amit elmondtam, tökéletesen elmondtam azt is, amit szerettem volna. A lényeg, hogy kételkedjetek abban a képben, amire úgy gondoljátok, hogy már megragadtátok a bennetek lévő Istent illetően. És akkor most folytatom. Nagy hatást gyakoroltam önmagamra a múltkori előadás kapcsán. Legalább saját magamra. (Egyébként képzeljétek el, hogy nekem nagyon megéri itt beszélni, szóval órákon keresztül még a saját beszédem hatása alatt állok, és majdnem minden alkalommal rá szoktam jönni egy-két dologra. Úgyhogy ez jó, ajánlom nektek is. Ténylegesen így működik, és hogy ha, és ez milyen érdekes, hogy ha azt gondolnátok, hogy már valamit értetek, hogy valamit tudtok, ugye, nyilván ha azt gondolnám, hogy fogalmam sincs, hogy miről fogok beszélni, nem nagyon mernék ide állni. Azt gondolom, hogy amiről beszélek, arról elég pontos fogalmam van, és minden másfél óra után rájövök, hogy egy csomó dolgot nem tudtam abból sem, amiről pedig beszéltem. Úgyhogy, csak a kételyeteket akartam ezzel erősíteni, hogy még ebben a helyzetben is pontosan így működik ez.) Na, hogy miért voltam magamra jó hatással, legalábbis remélem, mert pozitív énképem van, legalábbis a fölszínen, a mélyről ne essék szó, de úgyis esik, hogy elővettem a Bátyai mesék és mondák című kötetemet, amit már többször kiolvastam, nagy kedvencem. És az összes fölmerülő istenképhez el fogok nektek olvasni egy maximum egy oldalas rövid mesét, mert nagyon jól illusztrálható egyetlen egy, végül is elég szűk kultúrkörből vett mesék révén az, hogy hogyan él és virágzik elevenen a különböző torz istenképeknek a… hát nem tudom… a mezeje. Vagy hú, ez már túlzás. És akkor kezdem azzal, amiről már beszéltem. Ugye a mesék azért jók, és azért jó, hogy ezeket olvassuk, mert ez a kultúra, amiben bátran beszélnek Jézusról, Szent Péterről, Atyaistenről úgy, ahogy a Szentírásban nyomát sem látjuk, ez a kultúra segített az embernek abban, hogy megfogalmazta azt, hogy milyen képünk lehet az Istenről, legalább szembesültünk azzal, hogy milyennek vagyunk képesek látni az Istent. És lehet, hogy miközben mondták ezeket a meséket, azt az erejét is sikerült némileg, mondjuk gyöngíteni, hogy ez olyan ösztönösen és tudattalanul hasson az emberre, mert esetleg a mese végén jót nevettek, és azt mondták, hogy: na jó, de hát ez egy mese. És ugye, senki nem veszi komolyan. Beszélünk így Szent Péterről, az Úristenről és Jézusról, Szűz Máriáról, de hát ez csak mese. És pontosan úgy hat ez a dolog, vagy úgy hathatott ez a dolog, mint amiről beszéltem nektek, hogy a gyerekek esetében a csomó szörnnyel tűzdelt mesék pozitív hatással vannak, mert sikerül a gyereknek eltávolítania magától azokat a negatív képeket, amik egyébként beleszorulnának a lelkébe. Nagyon nehezen megszerezhető könyv, nagyon sajnállak titeket, csak itt tudjátok meghallgatni. És egyébként elképesztően drágák, egy ilyen kötet 1000 Ft, pedig mese. Azt mondja: ez az ítélkező Isten. Jó ízes mesék, úgyhogy aki olyan, az fogja be fél fülét! „Miért nincs végig szem a búzaszáron?” Ugye ilyen eredetvizsgáló mese. Nagyon próbálom majd árnyaltan olvasni, mert a szöveg is ízes, és nehezen érthető. „Annyi búza vót ezelőtt, hogy a fődtűl egész a végig a szalmán kalász vót.” Megvan a kép? Jó. Ez nagyon fontos, ebből indulunk ki. „Az asszonynak vót gyereke. Becsúnyút. Közelibe vót búzalángos, azzal tőrűte ki a gyerek seggit. A Jézuska azt mondta: - Nem fogtok enni többet kenyeret. Lemorzsolom végig a szalmát kézzel.” Ugye, bosszú. Mit képzel ez az anya! „A Szent Péter meg a Szűz Máris azt mondta:” ugye azért legyenek pozitív szereplők is az égben „- Jaj, mestre, neka brez kruva!” Szó szerint a Szűzanya ezeket a szavakat mondta, le van írva. Magyarul: Jaj, Mester, ne hagyj minket kenyér nélkül! Ugye édes rác nyelven olvastam. „Kenyér nékű hagyni a népet! A Mária, amennyit bírt, megfogott a kalász végin. Azt mondta: - Ezt a macskának meg kutyáknak köll hagyni.” Vagyis azért van a búzakalász végén pár szem, mert a Mária azt megfogta. De az Isten nem túl pozitív, ugye? Még ha Jézuskának hívják se. Elég bosszúálló teremtés. Mindegyik képhez fogok majd egy-egy mesét mondani. Mese, ez mese. Azt mondja: a második, amiről akarok nektek beszélni, a hivatalnok Isten. A hivatalnok Isten az a valaki, aki mindent tud, mindent jobban tud. Ő az egyetlen, aki tudja az összes törvényt és szabályt, és természetesen mi nem tudjuk elkerülni azt, hogy a hivatalnok Istennel találkozzunk, mert az életünk nem működik nélküle. És mondjuk, beadjuk a pályázatot, ugye az utóbbi időben így működik, lehet, hogy már előre tudod, hogy nem fogsz nyerni, meg nem vagy benne a kalapban. De mondjuk, még van benned némi remény, hogy talán vannak csodák, ugye még az Istennél ez mégiscsak lehetséges, és akkor bemész, és egy ilyen hihetetlen viaszarcú ember ül előtted, és akkor azt mondja neked, hogy hiányzik egy pont. Ki vagy szórva. Hiába 150 gyereket vittél volna el kirándulni, nem számít, nem volt pont. A hivatalnok Isten ilyen. Mindet tud, mindent jobban tud, mint bármelyikünk, muszáj vele kapcsolatba kerülnünk, és hihetetlenül szenvtelen. (Ismeritek azt a hivatalnokot, akihez hogyha beléptek, tudjátok azt, hogy ti hihetetlenül terhesek vagytok neki, hogy ő nem azért van, hogy a tudásával segítsen, hogy minden tudásával segítsen, hanem azt érezteti felétek, hogy semmi esélyetek. Hogy ha nem jöttetek volna, akkor most tudna, nem tudom én, Nők Lapját olvasni, mondjuk. Azért mondom a Nők Lapját, mert a női hivatalnokoktól mentsen meg bennünket a Szűzanya. Hamvas Bélának igazat adok, aki azt mondja, hogy „az arany kornak valamikor akkor lett vége, amikor a világon megjelentek a női hivatalnokok”. Ő ezt már az Egyiptomi Birodalomra teszi, nem vagyok kompetens, de remélem, ha börtönbe jutok, nem nők lesznek ott smasszerként, hanem férfiak. A Csilla nagyon csúnyán nézett rám. Ezzel csak Hamvas Bélát idéztem.) Szóval. A szőrszálhasogató Isten, aki, ugye… Nem egyszer jöttetek hozzám, s mondtátok azt, hogy fölkészültetek hetekig a gyónásra, hónapokig, sőt évekig készültetek a gyónásra, és akkor bementetek ilyen hihetetlenül felkészülve. Egy őszinte, gyönyörű gyónás volt, és akkor az atya egyetlenegy dolgot kérdezett csak: a böjti napokat megtartotta? És akkor összeomoltatok, hogy hát ennek semmi nem elég, bevallottátok a gyilkosságot, s akkor a böjti napok… Na, szóval, hogy a hivatalnok Istennel szemben az embernek semmi esélye nincsen. A hivatalnok Isten bürokrata a végtelenségig. Nem annyira bíró. Ugye érzékeljük a különbséget? Van különbség. Ugye egy végtelenül száraz valaki, akivel kapcsolatban az embernek az összes életkedve elmegy. És azt éljük meg, hogy ebből az emberből pont az életkedv hiányzik, miközben a szabályokat nagyon jól tudja. Ugye, emlékszem arra, voltak köztetek is olyanok, akik ezt Sztankay Istvántól hallottátok, hogy az ötvenes években, amikor ő jelentkezett a Színművészeti Főiskolára, akkor ez egy nehéz helyzet volt, ugye életrajzot kellett beadni. És, mint tudjuk, Sztankay Istvánnak az apukája görög katolikus lelkész, volt. És ez egy nehéz helyzet, ha beírom, hogy édesapám egy görög katolikus lelkész, akkor sose nem lesz színész. És akkor töprenget, hogy mit csináljon, ugye hívő ember lévén nem akart nagyot hazudni, csak egy kicsit, hogy ugye át lehessen vágni azokat, akiket kell, és akkor beírta, hogy apám foglalkozása pásztor. Majd elolvasták, hogy pásztor, ez jó, a papám is pásztor, fölvették, nem is derült ki. Valahogy az Istennel is így vagyunk. Számomra hihetetlenül, hogy mondjam, mosolyogtató, mert bizonyos szempontból, legalábbis néhány percig gyöngéd érzelmeket vált ki belőlem, amikor úgy írtok körül egy bűnt a gyóntatószékben, hogy pontosan lehet tudni, hogy miről van szó, de ahogy azt mondjátok, hát inkább mosolygok. Mert hogy úgy azt ki nem mondanátok, hanem szóval ilyen mmmm meg áááááá, s akkor a végén esetleg megjegyzitek, hogy „Ugye érti atya?” Ha értsem, akkor meg miért nem mondod, hogy mi van, ha úgyis az a cél, hogy értsem? Hát, egyébként értem, akkor meg lehetne egyenesbe is mondani. De, hogy nem mert, hogy ilyen „kisbetűs”, hogy a fölmentés érvényes legyen rá. Úgy. Ne legyen annyira gázos. Amikor jövök az autóval és hallgatom, hogy nem tudom én ki beperelt kit, és három pontban alperes volt, három pontban felperes volt, ezt lehetett bizonyítani, ezt nem, ez mindenki tudja, hogy így volt, de nem lehetett bebizonyítani, hogy úgy volt, a másikból meg, hát szóval… Hát az Istennel szemben ez teljesen értelmetlen, hogy amikor a papnak mondjuk úgy fogalmazom, hogy azért, szóval ez pontosan olyan, na, ment, ez, n… na! Most rájöttem hogy a, a szívemnek egy mélyebb rétegéből fogom elárulni... Ugye, megyek a hitoktatási felügyelőségbe azért, hogy a gyönyörű szép tanmenetemet leadjam, és azt lepecsételjék. Ugye, ezért megyek, el sem olvassák, hogy mi… Bármit odaírhatnék. Írhatnám azt, hogy első óra: Inci-Finci kalandjai, vagy Brumi az erdőben, tökmindegy. A hitoktatási felügyelőségen csak azt nézik, hogy hány óra. Ezt az egyet nézik, megszámolják, pecsét, puff, vihetem haza. Se fénymásolat, semmi nem történik, csak pecsét kerül, ez a lényeg. De azért föl kell menni. S akkor fölmegyek, ugye van ott parkoló. Egy ilyen végtelenül laza srác ül egy ilyen bárnak a korlátjánál, ugye látszik, hogy zzz mmm, dddd, szóval látszik ez rajta, amit nem mondtam el, és akkor mondom neki, hogy: legrövidebb időre kérek egy papírt. Mire ilyen hihetetlenül lazán azt mondja, hogy egy óra kétszáz, fél óra számla nélkül nyolcvan. Szerintetek melyiket kértem? Azt. Nem mondom ki, azt. Nem mondom ki. Nyolcvan forintot fizettem. Illetve nem, mert száz forintot adtam, borravaló, ugye az ember ért a szóból. Legközelebb megyek, hátha hetven lesz. Úgy, és aztán vittem a hitoktatói felügyelőségre, hogy a tíz parancsolat megtanítása gyermekeimnek. Szóval körülbelül ennyire vagyunk következetesek, meg… Szóval az istenkép. Antall József mondta azt, ő elég bölcs volt ahhoz, hogy az ötvenes évek elején megírta az első önéletrajzát, s attól kezdve mindig azt adta be. Nem tudom, milyen idők várnak még ránk, nagyon-nagyon ajánlom nektek. Ha megvan már egy-két önéletrajz, szakmai önéletrajz, semlegesítsétek őket, tegyétek el, bármikor beadható. Nagyon óvatosak legyetek. Aztán… Igen. Például a hivatalnok Istennek egy jellemzője az, hogy időpontot kell kérni. És van neki naptára. Hivatalnok Isten, naptára van neki, ilyen gondterhelt, ráncos arccal nézi, hogy: nem, ma nem érek rá, egy hét múlva sem érek rá, szabadnapom van. Szóval a hivatalnok Isten ilyen. Na most, akkor a hivatalnok Istenről mondom a mesét, merthogy ez mese. Ez egy öt soros mese a hivatalnok Istenről. „Miért dolgozik a kovács sokat?” Ez a cím. „Mikor a Jóisten teremtette a világot, Szent Pétert megbízta, hogy a munkaidőt írja a kovácsnak héttől ötig. Ugyanis nehéz munkát végez. De Szent Péter eltévesztette, és megfordítva csinálta, öttől hétig. Ez volt nekik a rendes munkaidejük.” Kész. Ez a hivatalnok Isten. Ha egyszer megíratott, megíratott. Mesének vége. Most jöjjön a harmadik: a jóságos zsaru. Ugye ez az, amire a legkevésbé lehet gondolni, hogy ilyen létezik. A jóságos zsaruról tudom, már párotoknak elmondtam azt az élményemet, amikor éjjel két órakor mentem át egy körülbelül három méter hosszú zebrán. Éjjel kettő volt, se autó, se kamion, semmilyen forgalom nem volt, és én átmentem ezen a zebrán, és piros volt. És ahogy átértem, akkor ott ált egy civil ruhás ember, aki csak annyit mondott, hogy: „én vagyok a körzeti megbízott”. (Ez tizenöt évvel ezelőtt volt.) „A körzeti megbízott mindent lát”. Egy isteni tulajdonsággal rendelkezett. Ez a XII. kerületben volt, jó, ha tudjátok, ha arra mentek. Óvatosan! A körzeti megbízott mindent lát, és megkérdezte, hogy: „és maga mit csinált?” „Hát… én át… átmentem, nem volt forgalom – mondtam –, és hát gondoltam, három méter volt, egy lépés…” „A piros az piros!” Aztán gálánsan elengedett. Vagy amikor még a Volvócskám volt, amit nektek is köszönhettem, és akkor ugye totálisan a szétesés szélén, lejárt a zöldkártya. S akkor… (Mondtam ezt nektek. Nem mondtam?) S akkor beálltam a zöldkártya-csináló bácsihoz, és akkor ő ilyen… (Nem mondtam?) És akkor ilyen hihetetlenül flegmán rám néz, és azt mondja, hogy: „rohadt a kipufogó, nincs zöldkártya.” Ez azt jelentette, hogy nem tudja lemérni, vagy adjak neki x ezer forintot, akkor lesz zöldkártya. S akkor gondoltam, hogy egye meg a fene, nem kell a zöldkártya. Ahogy kimentem, néhány utcasarokra ott állt a rendőr, ugye tudta, hogy a zöldkártya egy ilyen műsor, s akkor: „zöldkártya?” Mondom: az nincs. Ugye látta, hogy szakadt Volvo, meg én is szakadt voltam… Szerencsére, azt nem kérte, hogy szálljak ki, mert azt nem lehetett azon az oldalon. (A Zsigulimnál meg az ablakot nem lehetett letekerni, ott meg mindig kiszálltam.) De azért, ugye ha az ember ott áll, ott ül a rendőr előtt, már eleve… Ugye, ahogy ott ülsz, s nézel fel, körülbelül az öve van veled egy magasságban, meg a kocsijára, rá van írva: „Szolgálunk és védünk!”, és az övén, ugye lóg a fegyver, meg a gumibot, és „Szolgálunk és védünk!” És az van benned, hogy: csak ússzuk meg ezt a helyzetet, tök mindegy, hogy hogyan, csak engedjen el. És akkor a rendőr megteheti, hogy - hihetetlenül „nagyvonalúan”, és legalább ennyire megalázóan - elenged. És akkor azt mondja, ugye először Pál úr vagy, aztán, amikor elenged, némi jatt reményében, akkor a következőt mondja, hogy: „Ferenc”. Rád néz, és „kedves Ferenc” – az még megalázóbb. Mert, ugye miért lennék én kedves? Ott ülök, a gatyám meg tele van, semmi kedveset nem találok magamban. „Most az egyszer…” és tényleg az az érzésed, hogy csak most az egyszer, ezt megússzuk. Most ezt tényleg… amennyire utólag… Valahogy, így vagy úgy, - nem csak a gyóntatószékbeli élményeinkre akarok itt utalni, hanem úgy egyáltalán – tehát, hogy így utólag elég jóban vagyunk az Istennel, de amikor kéri tőlünk a zöld kártyát, akkor hihetetlenül rosszul vagyunk. Akkor ez egy számunkra roppant-roppant rossz élmény. És szinte még csak, még csak tetézi a rossz élményünket, hogy tudjuk, hogy elenged, vagy tudjuk, hogy lehet nyomni a kétezret. A személyi, átadtad, vissza a személyi. (Múltkor még pénzt is váltott nekem a rendőr, képzeljétek! Mindent tudnak.) Na. Mondom akkor a jóságos zsarunak a meséjét. Hát igen. Ez olyan félig-meddig jóságos zsaru-mese, mert amikor ez a mese született, még nem voltak jóságos zsaruk, csak csendőrök voltak, és azok ritkán voltak jóságosak. Azt mondja: „Miért nem rothad el a béka?” Ez a mese címe. „Mária sírva ment az utcán, mert a fiát megölték. Találkozott a békával, megkérdezte tőle: - Miért sírsz, Mária? Mondta neki: - Ne sírj! - ezt mondja a béka -, neked egy fiad halt meg, nekem meg egyszerre kilenc. Kilencet taposott el a kocsi az úton. Ezért Jézus megáldotta a békát, és megvigasztalta Máriát. A béka pedig, ha megdöglik, nincsen szaga. Elszárad.” Lehet, hogy egy „filmszakadás” volt, amikor készült. Ez egy ilyen jóságos Isten: elengedte a békának a büdöst. Amíg él, büdös, holtában nem büdös. Csinálja valaki utána. Na, jöjjön a negyedik. Azért ez így, így már elég szomorú. Már a negyedik. Ezt neveztük úgy, hogy a tétlen Isten. Vagy az élettelen isten, vagy a halott Isten. Ez alá nagyon sok minden tartozik, ezekről most nem szeretnék bővebben beszélni, mert ez sokféleképpen előkerült. Az Isten, aki semmi más, csak eszme, vagy valami ideál. Az Isten, aki erkölcs, vagy erkölcsi rend. Az Isten, aki törvény, az Isten, aki szabály. Szóval, miden, ami nem Isten, hanem csak valami személytelen jellegű, egyébként, mint minden személytelen dolog, holt. Csak azáltal válik élővé, hogy emberekkel kerül kapcsolatba, hogy emberek élik, vagy emberek tartják igaznak, akkor élő. Vagy, ha az életet szolgálja, akkor élő, de egyébként holt. A legtöbb ember, szerintem - vagy nem is azt mondom, hogy a legtöbb -, nagyon sokan, akik ateisták valamilyen megfontolásból, talán éppen azért azok, mert semmilyen kézzel fogható, legalábbis pozitív élményük nincs az Istenről. Számukra lehetséges, hogy éppen van Isten, de ez az Isten tétlen, nem szól bele a világ folyásába, főleg az ő életükbe nem, mert lehet, hogy a világ folyásába beleszól akkor, amikor mondjuk, amikor eljön ítélni élőket és holtakat. De ez az embert általában eléggé hidegen hagyja addig a pillanatig. Főleg az ateista embert. De akkor, amikor mondjuk ő kiáltott az istenhez, nem hallott választ. Ez a tétlen és halott, és az emberrel szemben közömbös Isten. Az ilyen Istenhez az ember előbb-utóbb nem fog fordulni. Éppenséggel lehet, hogy van, ebből a szempontból érdekes ugye azoknak az embereknek a megnyilatkozása, akiket az utcán megkérdeznek a statisztikusok, meg a szociológusok, meg akárkicsodák, hogy hiszi-e, hogy van Isten. S azt mondja, hogy: hát persze, hát miért ne volna - úgy sincs semmilyen kapcsolatom vele. Hát emiatt tökéletesen közömbös, hogy van-e, vagy nincs. Melyikért fizetnek többet? Ha azért többet fizetnek, hogy van, akkor legyen, úgyis közömbös a számomra. Egy jópofa történet: a közömbös Isten egy variációja. Az az Isten, aki olyan, amilyen, aztán, hogy az élet milyen, az teljesen közömbös számára. Van valaki, mondjuk legyen szerzetes, s a szerzetes éppen sétál az erdőben. És akkor lecsúszik egy szakadékba, ott hihetetlen tornászmutatványok segítségével meg tud kapaszkodni egy kilógó gyökérben, és ott himbálózik, és az élete valóban nem a kezén, hanem Isten jóindulatán múlik. Az égre kiált, hogy: „Uram, segíts!” S akkor egy pátoszos hang tör elő az ég felhői közül: „Kelj fel és járj!” És a szerzetes azért, ugye mégiscsak hisz az Istenben, és fölkiált az égbe, hogy: „más valaki nincs ott fönt?”. Szóval ez az, amikor neked van egy személyes problémád, és akkor elmész a paphoz, és azt mondja, hogy: „Ja, hát Márk 3, 24. Nyisd ki, olvasd el, és ez a válasz a te problémádra”. És akkor, ha vagy annyira jámbor, tényleg hazamész és tényleg kinyitod, és azt gondolod, hogy most van véged. Ha ez lett volna az a mondat, ami most segít rajtad, akkor neked véged van. Rengetegszer tapasztaltam én azt, hogy mentem a problémámmal, valamivel, és akkor az eseteknek nagy többségében egy ilyen, egy ilyen élettelen, vagy teljesen oda nem illő Isten válaszolt. Mondahatott az akármit, a szentírásból is idézhetett, az rajtam, az én dolgomon egyáltalán nem segített. Igen, ide egyvalamit akartam még mondani, a mesén kívül, hogy ha 22. zsoltárt elolvassuk, ugye azzal kezdődik, hogy… Miért? Ilyen nagyon… megengedően mondtam, nagyon föltételes módban. Hogy, nem? …(Ez is egy ilyen idézet…) Ja, értem. Ez nem volt szép. Szóval. Ez, nem így kapcsolódik az eddig elmondottakhoz. Lehet, hogy ha akkor azt mondom, hogy sokan arra hivatkoznak, amikor azt élik meg, hogy kiáltottak az Istenhez, de az Isten néma volt, vagy elhallgatott, vagy egyáltalán nem szólt, hogy Jézus is a kereszten nemde ezt imádkozta, hogy: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem.”? Hogy Jézus is átélte azt, hogy az Isten mintha tökéletesen pont akkor, amikor szüksége lett volna rá, akkor kilépett az életéből. Na és most jön a 22. zsoltár. Azt nem szokták ezek a jóemberek hozzátenni, vagy gondolni, vagy tudni, hogy a 22. zsoltár az ezzel kezdődik, de nem ezzel végződik. De nem mondom meg, hogy mivel, mert van otthon szentírás, el tudjátok olvas… Na jó, ennyire nem. Gonosz mestert hazaküldtük. Szóval a 22. zsoltár ezzel kezdődik, és aztán fantasztikus képeket hoz abból, ahogyan Jézus meghal a kereszten, de utána az van benne, hogy „de Te vagy az én szabadító Istenem, aki még ebből a helyzetemből is megváltottál. És ezt nemcsak én tudom, hogy Te szabadító Isten vagy, az élők Istene, aki életet adsz annak is, aki ilyen lehetetlen helyzetbe kerül, hanem a népek erről fognak majd beszélni, hogy Te voltál az én szabadító Istenem.” Tehát a zsoltár ezzel fejeződik be! Tehát arról van itt szó, hogy Jézus két dolgot zseniálisan ötvöz, pont úgy, ahogy az imádságainkban ez jó lenne, ha megjelenne. Egyrészt van egy emberi élménye, egy érzet kialakul benne. Az, hogy ebben - mint a mi példánkban, a másodikban, az az asszony, aki a vizsgálat során belehull a semmibe. És az élménye lehet, hogy az, hogy az érzésein keresztül, a fájdalmán keresztül, a testén keresztül, hogy ennél nagyobb fájdalmat már nem bírok átélni, vagy akár a lelkén keresztül, hogy a tanítványok elhagyták őt. Ezt kár volna letagadni, és ezért kiálthat a zsoltáros szavával, hogy: „Uram, a helyzetem olyan, mintha tökéletesen elhagytál volna”, de közben az Istent szólítja meg. Hát az ateista ember, az nem szólítja meg az Istent, vagy pedig milyen furcsa, hogy az ateista ember is azt mondja, hogy: „Istenem, miért hagytál el engem?”, vagy „Uram miért csinálod ezt velem?” - mondja az ateista ember. Hát ez nem az Istenről szól, hanem arról a képről, ami őbenne él. És Jézus - föltehetően - nem tudta végigmondani a zsoltárt, de nem véletlen, hogy ehhez a zsoltárhoz fordul, aminek a végső kicsengése az, hogy: „Te vagy az, aki megszabadít engem abból a helyzetből is, hogy én azt élem meg, hogy Te elhagytál engem akkor, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rád”. Tehát Jézus szava ott a kereszten nem arról szól, hogy az Isten elhagyná az embert, hanem hogy éppen akkor is megszólítható az Isten, és megszabadító az Isten, amikor a tapasztalataink ennek tökéletesen ellentmondanak. Ez a mese a tétlen Istenről. „Mindig Szent Pétert verik”, ez a mese címe. „Amikor a Krisztus meg a Szert Péter utazott, azok is a világon utaztak, és akkor beesteledett. És akkor szállást kellene kérni. Bementek egy faluba szállást kérni egy házho’. Nohát a gazdát megkérték, hogy adjanak neki szállást, mert hát szegény utasok. A gazda aszongya nekik, hogy hát nem adhatunk benn a lakásba’, hanem csak az istállóba’ adunk, ha jó lesz. Mer’ aszongya: - Sokan vagyunk, nem férünk el a házba, hanem az istállóba ott elfértek. Hát jó lesz nekik az istállóba. Mindjárt szalmát vittek maguk alá, hogy majd ott maradnak. És akkor hát hallgattak ottan. Hallgattak. Mikor tizenegy óra felé, éjfél felé kötéllel elment, a belső felibe feküdt Szent Péter, akkor fogja az a valaki a kötelet, és nagyon megverte belül, aki aludt. No, jó. Reggel panaszkodik a mesternek, aszongya: - Mester, engem úgy megvertek éccaka, hogy – aszongya – igazán megvertek. - No – aszongya -, az semmi se.” (Mármint ez a ’no aszongya’, ez Jézus.) „Gyerünk tovább. Megen mennek egész nap. Megen valahun kell szállást kérni éccakára. Hát a Szent Péter nem tudta, hogy megen csak abba a házba bementek, ahun előző estén aludtak. Aszongya a Szent Péter a Mesternek: - Mester, most én fekszek szérű, te meg belű feküdj. - No, jó van - aszongya -, nem bánom, feküdj te szérű. Mikó’ (ez nem Mikó István, hanem mikor) elgyütt a tizenegyedik óra, akkor aszongya megin az ember, aki bement kötéllel, hogy: - No az éccaka a belsőt vertük, most meg a külsőt verjük. Így oszt megin a Szent Péter kapott ki.” Hány embernek van ilyen élménye, mikor azt mondja: „Hogy a szomszéd, hát annak nem döglött meg a kacsája! Bezzeg az én poloskáim mind megpusztultak!” És az összes ilyen történet, hogy ez így, az meg úgy, és pont engem, hogy ver az Isten, ez mind ide tartozik. De ez mese. Na most ez volt az a négy, tudjátok, amivel elkezdtem, hogy a fölmérés alapján Németországban a négy „sláger” torz istenkép. De én ezt most kiegészítem még öttel. „Azér’, mer’ magyarok vónánk, vagy mi a fene!” És ez az öt kép még mindenképpen fontos. Ha éppen nagyon akarjuk, akkor a négy alá rendelhetjük őket, ha akarjuk, nem rendeljük, mert akkora szabadságot kaptunk. Jöjjön a bosszúálló Isten. A bosszúálló és kegyetlen Isten. Ugye ilyenkor nagyon sokan belekapaszkodnak az Ószövetség istenképébe. Ugye, ezt, szívem szerint minden alaklommal elmondanám, de úgy emlékszem, a múltkor elmondtam. Ahogy az Ószövetségi ember látja az Istent, az pontosan a gyermek látásmódja. És ezért, ha az Ószövetségben bosszúálló és kegyetlen Istenről van szó, az nem az Isten, hanem a gyereknek a látásmódja, aki az üdvtörtének gyerekkorában van még. Tehát ez egy nagyon-nagyon kemény kérdés. Azért én emlékszem, úgy négy évvel ezelőtt majdnem pontosan, amikor a bűnbánat és a bűnbocsánat szentségéről beszéltem, akkor hosszan szóltam arról, hogy az emberben ott létezik az önsors-rontó tendencia, vagyis, hogyha él bennünk egy bosszúálló és kegyetlen szemet-szemért, fogat-fogért elvek alapján működő Isten, akkor ez azt jelenti, hogy megúsztunk valamit, márpedig itt, ezen a földön az ember nagyon sok mindent megúszik. És akkor ez az Isten bennünk tele van erővel, mert kegyetlen, erős, bosszúálló és hatalmas Úr. Ez a valaki bennünk elkezdi az életünket tönkretenni. És bosszút áll felettünk, a bűnünkön. Ez a bosszú annál kegyetlenebb, minél kevésbé tudjuk a bűnbánat és bűnbocsánat szentségében kérni a feloldozást. Hatalmas jelentősége van a gyónásnak azért, mert éppen az a, mondjuk menekülő út az ember számára, ahol a benne - mindnyájunkban él ilyen Istenkép egyébként - élő bosszúálló és kegyetlen és hatalmas Isten hatalma alól ki tud lépni, és a megbocsátás révén megszabadul attól, hogy az életét önnön keze által kelljen elpusztítania. Ahogyan nem véletlen, hogy az Ószövetségben fogalmazódik ez meg, hogy a törvény az, hogy szemet-szemért, fogat-fogért, és aztán Jézus azt mondja, hogy de ennél sokkal-sokkal másabb az Isten elgondolása. És hogy nektek azt mondom most, és hogy felejtsétek ezt el. És akkor közben azt is mondja, emlékeztek, ha ezt mondjuk most lélektanilag közelítjük meg, hogy „de nem megszűntetni jöttem a törvényt, hanem beteljesíteni,” és tényleg a bennünk élő ilyenfajta tendenciák nem szűnnek meg, hanem megmaradnak, csak az ember képes föléjük lépni, mint ahogy az Ószövetségre az Újszövetség világa jött. Az ember képes kimenekülni ebből a világból, ami egyébként még mindig meghatároz akkor bennünket, ha nem lépünk át az Ószövetségből az Újszövetség világába. És hihetetlen kegyetlen az ember önmagával. Hihetetlenül kegyetlen. Én erről már rengeteg történetet mondtam már nektek. Szerintem húszat biztos. Ahogy az ember önmagát bünteti. És ami a legdrámaibb, hogy a legtöbb ember az egész életét tökéletes tudatlanságban éli végig úgy, nem tudja, hogy a saját sorsát alakította és a saját vesztét hozta magára. Persze végig azt gondolod, hogy az Isten az. Végig. Egy ilyen történetet elmondok nektek, hogy azért mégse lógjon senkinek se a levegőben. Ezt nem is mondom, olvasom. Ez a valaki depresszióval megy a pszichiáterhez. Azt mondja: „A depresszió olyan megszokott tünetei mellett, mint az izgalom és az álmatlanság, Stuartnak rendkívüli nyelési nehézségei is voltak. - Nemcsak azért, mert az ételnek rossz íze van – mondta,- bár az íze is elég rossz.” (Ebben is, milyen… milyen… A világ rossz. Az élet, nemcsak az élet, az étel is rossz, rossz az íze neki.) „- De úgy érzem, mintha egy acél penge lenne a torkomban, ami csak folyadékot enged át. Különleges röntgen és egyéb vizsgálatok sem mutattak ki semmiféle szervi okot. Stuart őszintén beszélt a vallásáról. - Ateista vagyok, egész egyszerűen tudós. Csak abban hiszek, ami látható, és tapasztalható. Talán jobban érezném magam, ha hinni tudnék egy jó és szerető Istenben. De, hogy őszinte legyek, sose tudtam lenyelni ilyen hülyeségeket. Éppen elégszer akarták gyerekkoromban megetetni velem, és boldog vagyok, hogy ennek vége van. Stuart vidéken nőtt föl egy kis faluban. Apja merev, fundamentalista lelkész volt. Anyja nem kevésbé merev, nem kevésbé fundamentalista. Stuart az első adandó alkalommal otthagyta a családot, és a templomot. Még jó néhány hónapja kezeltem, amikor a következő álmáról számolt be: - Otthon voltam, a gyerekkori házban. Ugyanolyan volt, mint akkor, de tudtam, hogy most felnőttként élek ott. Éjszaka volt. Egy férfi jött be a házba, azért, hogy elvágja a torkunkat. Sohasem láttam, de furcsa módon tudtam, hogy kicsoda. Egy lánynak az apja volt, akivel a középiskolában jártam egy darabig. Csak ennyi volt. Az álomnak nem lett vége, szorongva ébredtem, mert tudtam, hogy ez az ember el akarja vágni a torkom. - Stuart - mondtam. - Ön azt mondta nekem, hogy ön ateista, és én ezt el is hiszem. Elméje egyik fele nem hisz Isten létezésében. De kezdem azt gondolni, hogy van az elméjének a másik fele, ami igenis hisz Istenben. Egy veszélyes Istenben, aki el akarja vágni a torkát. Gyanúm helyesnek bizonyult. Ahogy a vonakodást és az ellenállást leküzdve lassan haladtunk, Stuart az ateizmuson túl fölismerte magában különös és torz hitét egy rosszindulatú erőtől, amely a világot irányítja. És amely nem csupán arra képes, hogy elvágja a torkát, de törekszik is erre, hogy megbüntesse vétkeiért. Lassan elkezdtünk foglalkozni „vétkeivel”, rendszerint jelentéktelen szexuális eseményekkel, mint például az állomásfőnök lányának megcsókolása.” (Ugye, a stemplizés nincsen benne, mint a cseh filmművészet egyik jeles alkotásában.) „Végül kiderült, hogy Stuart vezekel, és átvitt értelemben a saját torkát vágja el abban a reményben, hogy így elkerülheti, hogy Isten valóban elvágja a torkát.” Pontosan az, amiről beszéltem. Ugye, mindig dramatizálom a dolgokat, hogy a helyzet azért drámai, azért nehéz, mert mindnyájan követünk el bűnt. És ráadásul az életünket nehezen tudjuk úgy leélni, hogy komoly bűnöket ne kövessünk el. Nem csak piszlicsáré dolgokat. És itt nagyon, nagyon kegyetlen volt a környezet, a közeg, és ezért a kis bűnök is hihetetlen keményen hozták elő az önsors-rontó tendenciát… Mindegy, most nem folytatom, hallottuk a történetet. A helyzet azonban ránk vonatkoztatva a következőképpen szokott kialakulni: a mi helyzetünk általában nem ennyire tragikus, és nem ennyire kegyetlen. Ez azt jelent, hogy mi, mondjuk, nagyobb bűnök esetében élesztjük föl, nem tudatosan, magunkban ezeket a tendenciákat. Fölélednek bennünk. Amikor bajlódtam a lábammal, és mentem egyik orvostól a másikig, és mégcsak azt sem tudtam, hogy mi a baja, már a műtét után. Műtét előtt még tudtam, mert míg orvos nem látta, tudtam, mi a baja, aztán műtét után már nem. És akkor, ugye rohangásztam, három orvos, két gyógytornász, és tényleg meg voltam rémülve, mert az idő ketyeg, és egy idő után nem lehet visszacsinálni a dolgokat. És akkor ugye elmentem egy olyan természetgyógyászhoz, aki egyébként gyógytornász is, és egy olyan valaki ajánlotta, aki azt mondta, hogy egy nagyon hiteles ember, menjek hozzá bátran. És akkor az első az volt, hogy azt mondta, hogy: jó, hát ő úgy szokta csinálni, hogy még mielőtt egyáltalán elkezdi a lábamat, hát, abajgatni, meg noszogatni, azelőtt beszélgessünk egy órát. Ez jó, ez tetszett nagyon. És akkor a következőt mondja, körülbelül fél óra után: látom, maga úgy nagyjából fogja ezeket a kérdéseket, hát föltenném azt a kérdést, nem fog tudni válaszolni, ezt pontosan tudom, nem fog tudni válaszolni, mert ez nem így működik, de ezt maga magának csinálta. A kérdésem az, tegye föl ezt magának minden nap, hogy miért. Miért csinálta ezt magának?” S akkor ugye hetekig jártam hozzá, ez a kérdés állandóan ott lógott a levegőben, minden nap, miközben ő gyógyított engem. Nagyon érdekes helyzet. Hát nem arról volt szó, hogy azt mondta, hogy „hát ezt magának csinálta, fel is út, le is út, hát máskor ne legyen ilyen hülye”, hanem tudta, hogy nagy baj van, segített nekem, hogy meggyógyuljak. Azt mondta, hogy én igazából akkor fogok tényleg meggyógyulni, ha rájövök, hogy ez a sérülés miért volt nekem fontos. Miért volt fontosabb, mint az egészség. Most lehet, hogy ezzel picit elszaladt velem a ló, ezt gondoljátok ti. Én azt gondolom magamban, hogy nem. Ha ti ezt gondoljátok, akkor legyen ez a ti hitetek szerint. Nyugodtan gondoljátok, hogy ez túlzás, nem számít. A lényegen nem változtat. Meggyőződésem, hogy a dolgok, ha nem is csak erre a logikára járnak, de erre a logikára is járnak. És jobb, hogyha a többféle megközelítésünk között ezt is mindig ébren tartjuk magunkban. Hogy a, mondtam már nektek ilyen történetet többet, hogy a látszólag teljesen vétlen helyzetben, ahol föl sem merül a mi felelősségünk, fölmerül az a kérdés, hogy miért csináltad magadnak. Természetesen nem tudatosan. Hanem abból a szempontból a kérdés jogtalan, hogy nem az én csinálta magának, hanem valaki bennünk csinálta, ez az istenkép tette velünk, ami független az énünktől, hatalommal és erővel rendelkezik. Ezt nagyon szívesen hangsúlyozom nektek, mert a lelkünkben rengeteg erő van, és ezek az erők megszemélyesedve működnek, nagyon sok esetben. Nemcsak személytelenül, hanem megszemélyesítve. Na, nem akarok ebbe már jobban belemenni.