2000.11.21.

Megosztom
Elküldöm
Remélem, talán egy-két hét múlva tényleg találunk olyan helyet, ami a megnőtt létszámhoz elég lesz. Amikor elkezdtük itt szeptemberben, én nem gondoltam volna, hogy ennyien leszünk. Nagyon boldog voltam, hogy ez egy nagyszerű hely itt, jól el fogunk férni. Aztán most már nem így van. Ott tartottam, hogy belekezdtem néhány mondat erejéig a szégyen kérdésébe. Egy pár perces bevezetőt hadd mondjak most azzal kapcsolatosan, hogy miért olyan nagyon fontos az, hogy a szégyenről bővebben és kimerítőbben beszéljünk. Azért, mert ugye próbálunk a hitről, mint egy minden emberre jellemző adottságról beszélni, ami képes arra, hogy bent fejlődjön, és ez által mi magunk is fejlődünk. Emlékeztek a Mahabharata-ra a Bhagavad Gítá-ban, hogy mondd meg vagy mutasd meg, hogy hogyan és miben hiszel, és megmondom, hogy ki vagy? Tehát a hitünk nagyon jól tükrözi azt, hogy kik és mik vagyunk mi. Amilyen a hitünk, olyanok vagyunk mi. Nem azt mondja a Bhagavad Gítá, hogy amilyen a hitünk, olyan az istenünk, hanem sokkal inkább azt, hogy olyanok vagyunk mi. Tehát a hit sokkal inkább jellemző ránk, mint az Istenre, akiben hiszünk. Azért olyan fontos ez, mert néztük az állomásait ennek a fejlődési folyamatnak és ott azt tudtuk megállapítani, hogy az érett hit kifejlődésének a legalapvetőbb és legkoraibb akadálya az, hogy ha nem tudunk bízni. Hogyha a világba, a másik emberbe, önmagunkba vagy az Istenbe vetett bizalmunk alapvetően sérült, ott akkor, amikor szinte ezek a kérdések még fel sem merülnek. Egészen pici korban. És a második lépés pedig az (a sebzettségünk második, mondjuk legkritikusabb állomása), amikor a szégyen által sebződünk. A szégyen megakadályoz bennünket elsősorban abban, hogy érett hitre jussunk, de abban is, és errefelé szeretném a mondanivalómat kihegyezni, hogy cselekvőképesek legyünk. Ebből a szempontból vizsgáljuk tehát a szégyent, és azért olyan nagyon fontos, mert ahogyan meg tudtuk közelíteni azt, hogy a bizalom készségének a gyöngesége vagy hiánya bennünk alapvetően lesz képtelen arra, hogy tudjunk hinni. Nem feltétlenül Istenben; ha valaki köztetek ateista, akkor számára is lesz mondanivalóm, mert akkor azt mondom, hogyha megvan benne a sebzettség, akkor nem fog/fogsz tudni bízni önmagadban. Tehát a bizalomnak, az alapvető bizalomnak a hiánya az önbizalmat is mélységesen érinti, a második lépés pedig a szégyen. Ha a szégyen alapvető emberi érzésed, érzésünk és minél inkább jellemez bennünket a szégyenre való hajlam, vagy az erre való képesség, annál inkább kialakul bennünk a szégyen érzete akkor, hogyha valamilyen esemény ér bennünket. Ez alapvetően ott és akkor lehetetlenné teszi a hitünknek a fejlődését. Szeretném most ezért, hogy ezt egy picit megvilágítsam, a szégyent szembeállítani a bűntudattal. A kettő egyáltalán nem azonos egymással. Emlékszem, egyszer egy vasárnap beszéltem erről tíz percig, de a téma ennél sokkal bővebb, és azért szeretném ezt most megint idehozni, mert pontosan ellentétes belső folyamatról van szó. Amikor az ember bűntudatot él át, ezt pozitív érzésnek mondhatjuk. Azért, mert a bűntudat az embert cselekvésre indítja, és a bűntudat feloldása a bűn bevallása által lehetséges. Ezért akinek nagyon erős bűntudata van, és nem szégyelli magát, az a valaki egyszer természetesen és ösztönösen keresni fog valakit, akár egy gyóntatási helyzetben, akár egy baráti beszélgetésben, akár bocsánatot kérve valakitől, ahogyan a bűntudatát képes feloldani az által a cselekvés által, hogy a bűnét bevallja és kimondja, és akár az Istentől, a másik embertől vagy akár, ad abszurdum, önmagától bocsánatot kér. Ezért a bűntudat pozitív érzés, mert a bűntudatnak egyik jellemzője éppen az, hogy cselekvésre és a feloldására serkent bennünket. Ha valakiben egészséges bűntudat van, az az ember hanyatt homlok rohan ahhoz a valakihez, akitől bocsánatot akar kérni és utána önfeledten éli át, hogy milyen nagyszerű, hogy neki megbocsátottak. A szégyen pontosan ellentétes ezzel. Míg a bűntudat kitárulkozásra és az én/szív megnyitására indít minket, a szégyen az bezárkózásra késztet és szeretnénk elbújni és elrejtőzni. Ugye a bűnbeesés történetére lehet gondolni, elrejtőzni az Isten elől, a másik ember elől, ad abszurdum elrejtőzni önmagunk elől is, amit befelé úgy tudunk megoldani, hogy elleplezzük a saját szégyenünket, és hazudunk, és önmagunkat áltatjuk. Ezért a szégyennek kettős, mondjuk, irányultsága van: kifelé az, hogy rejtőzködik, befelé, hogy a szégyenről próbálok nem tudomást venni ill. amennyiben ez elég erőteljes, a szégyen néha tökéletesen leveri az embert. Akkor megpróbálok ezzel a szégyennel valahogy nem foglalkozni. Nem utána menni, nem gyógyulni. Az ember szégyelli a szégyenét. Ez egy ördögi kört hoz létre. Szégyelljük, hogy van mit szégyellnünk. Nehogy azt gondoljuk, hogy van mit szégyellnünk. A bűnbeesés története azért nagyon becsapós, mert van benne egy, hogy fogalmazzam ezt meg, idegen szóval jutott eszembe és azt nem akarom mondani, van benne egy ördögi kör. Mert az a valaki, akit eléggé jellemez a szégyen, az a bűnbeesés történetét olvasva azt mondja, hogy lám-lám, jogosan szégyellték magukat azok, akik bűnt követtek el. És milyen ösztönös és milyen helyes és normális Ádám és Éva szégyenéről az, hogy a bűnük által szégyent éltek meg és ez által elrejtőztek a különböző szinteken. Közben ez már annak az embernek a tévedése, aki maga is hajlamos a szégyenre. Akiben ösztönösen erősebb a helyes bűntudat, mint a szégyen, az képes felfogni, hogy ez a történet becsap abból a szempontból, hogy itt már a szégyen által sebzett ember reakciójáról van szó. Nem pedig annak az embernek a megfelelő reagálásáról, aki bűnt követett el, és a bűne nyilvánvalóan arra indítaná, hogy odaálljon az úr elé minél hamarabb és elmondja, hogy nagy baj van Uram és Éván kívül Te segíthetsz egyedül. Tehát itt a történet a legtöbb embert abban erősíti meg, amit aztán egyébként az egyház története során igazolva láthat bárki, hogy a szégyennel operálunk. Valahogy, mintha az egyháznak az egyik legfontosabb pedagógiai eszköze lett volna adott korokban, hogy bennetek szégyenérzetet vált ki. Ez sajnos ténylegesen így volt és az Isten előtti szégyent negatív értelemben, túlzottan is felfokoztuk bennetek. Azt közvetítettük felétek, hogy minél inkább képesek vagytok szégyellni valamit, ti annál inkább igazak vagytok. Ez tökéletes ellentmondás, mert aki szégyelli magát, az mindennek megéli magát, csak igaznak nem. Ez skizofrén helyzetet teremt az ember lelkében. Aki egy picit is egészséges, az megpróbál erre vagy arra kitörni. Vagy tökéletesen belemegy abba, hogy önmagát semminek tekinti, vagy pedig az Istent tekinti semminek. Valahol dönteni kell, és nagyon sokan, akik elég erős, mondjuk, lélekkel rendelkeztek, inkább a szégyent hagyták el. Ez azt jelentette, hogy az Istent is szépen elhagyták, miközben ennek nem kellett volna így lennie. Ugyanis a bűntudat és a szégyen közti különbség abban is leírható, hogy a bűntudattól mikor bűntudatot élünk át, akkor azt mondjuk, hogy rosszul érzem magam, mert rosszat tettem. Rosszul érzem magam, mert rosszat gondoltam. Rosszul érzem magam, mert mulasztottam. Nem pedig, ahogyan a szégyennél, azt mondom magamnak, hogyha egyáltalán ezt megfogalmazom, hogy szégyellem magam, mert ilyen vagyok. A szégyen az ember lelkét legmélyében érinti. A bűntudat nem. Legalábbis ezt… Nem, ezt a mondatomat visszavonom. A bűntudatnak van egy formája, ami szintén a lélek legmélyét érinti és ez helyes. A kettőt nagyon könnyen össze lehet téveszteni. Mondanám, a kettő közti különbséget. Létezik olyan, amit a kutatók így fogalmaztak meg: egzisztenciális vagy ontológiai bűntudat. És létezik a szégyen. A kettő majdnem tökéletesen hasonlít egymáshoz, a hatásaiban azonban pontosan ellentétes. Amikor a lélek legmélyén átéled azt, hogy sebzett az emberi természeted, ezt erkölcsi szempontból kifejezve, bűntudatnak szoktuk nevezni. Testi szempontból betegségnek nevezzük, lelki szempontból pedig tudatlanságnak. Ez egy nagyon pozitív valami. Azért, mert az emberi létezésnek az alapvető jellegét sejtjük meg ilyenkor. Azt, hogy emberek vagyunk. Az emberi élet végtelen töredékességét, kiszolgáltatott voltát éljük meg az egzisztenciális bűntudat tapasztalatában. Ez nagyon jó, ha így van. Ez az élmény löki az embert arra, hogy szeresse a másikat. Vagy, hogy elfogadja egy másik ember szeretetét. Vagy, hogy akarjon mit kezdeni az Istennel. Vagy, hogy el tudja fogadni önmagát olyannak, amilyen. A szégyen azonban pont ellenkezőleg, a szégyen nem arra indít, hogy bárkit is elfogadjunk, legkevésbé magunkat. Amikor szégyellünk valamit, akkor az ember szeretne megsemmisülni. Éppen, hogy nem elfogadás, hanem éppen hogy önmagunk elpusztítása volna a szégyen radikális megoldása. Minél inkább szégyellem magam, annál inkább az jelenik meg bennem, hogy ez elől az érzés elől egyképpen tudok menekülni, ha nem vagyok. Mert a szégyen úgy érinti a lényem legmélyét, hogy egyetlen orvosság van, ha nincs lényemnek legmélye. Amit eltölt a szégyen. A kutatók azt mondják, ugye játszottak ezzel, hogy hány alapvető érzelem létezhet. Nem nagyon tudták eldönteni, hála Istennek. A világ eléggé kerek ahhoz, hogy ezt valaki is megmondja. Úgy nagyjából azt mondják, hogy hét-nyolc, esetleg kilenc alapvető érzés van. Nincs több. Ennyi van. A többi ezeknek az árnyalata. A szégyent azt mindig alapvető érzésnek tekintették, akármilyen felosztásban is. Másra vissza nem vezethető, és ez azt is jelenti, hogy a szégyen hihetetlen erős. Valahogy annyira erős, mint ahogyan az ember bizalmatlan tud lenni vagy képtelen önmagában hinni vagy mondhatnánk ezt: a szégyen, ha megjelenik, akkor letarolja a többi érzést, végez a többivel. A szégyen felismerésének az az egyik legnagyobb akadálya, amit próbáltam mondani, hogy szégyelljük a szégyenünket. Ezért fogok arról beszélni nektek, hogy milyen köntösben jelenik meg a szégyen. Azért, mert nagyon sokszor nem ott keressük a gyógyulást, ahol a betegség forrása van. A szégyenünknek megvannak a tünetei. Mi elég gyakran csak a tünetekig megyünk el: ott próbálunk gyógyulást vagy fényt keresni, és azután csodálkozunk, hogy igazából a lélek nem gyógyul, és nem jutunk előbbre. Mert a szégyenig nem tudtunk eljutni, ahol az alapvető sebzettségünk van. Ahogy néhány alkalommal ezelőtt a bizalommal kapcsolatos témát azzal zártam be, hogy hogyan tudunk gyógyulni. Úgy, hogy olyan kapcsolatokban kellene léteznünk, ahol átéljük azt, hogy bennünk bíznak. Ahol minket alapvetően elfogadnak, ahol lényünket elfogadják, ahol arra igent mondanak. Ez sokféleképp lehet. Van, akinek ez egy Istenélmény. Van, akinek ez egy beszélgetés. Van, aki ezt úgy éli meg, hogy egyszer csak órákon keresztül ott ücsörög egy hegynek a tetején és azt mondja, hogy tulajdonképp az embereket utálom, magammal se vagyok megelégedve, az Istenben nem hiszek, de valahol itt a hegy tetején, nagy egyedül, mégiscsak megtalálom a helyem. Tehát van, aki a természettel él meg ilyen élményt. Ez igazából mindegy, hogy melyik úton keresztül történik, a lényeg, hogy akinek sebzett ez az emberi adottsága, annak a gyógyulása is ilyen úton lehetséges. Közösségekben, beszélgetések… Na ezt nem ragozom, mert erről beszéltünk. De akinek a szégyen által sebzett a lelke, ott megint csak arra van szükség, hogy a szégyenre találjuk meg a gyógyszert, ne pedig a tünetekre. A mai alkalommal egyetlen könyvet sem hoztam. Ez nem tudom jó-e nektek vagy sem? De most ez ilyen lesz. Két szerzőnek egy-egy mondatát szeretném felolvasni nektek a szégyenről. Nietsche, aki eléggé mélyére bányászott az emberi érzéseknek, azt mondja, hogy az ember fölött az ég mindig ugyanolyan mértékben lett egyre sötétebb, ahogy nőtt az ember ember előtti szégyene. Milyen érdekes, hogy valaki, aki utálta az Istent, mégis az égről beszél és az ég besötétedéséről. Akár ösztönösen is. Azután a másik: Rousseau pedig azt mondja, hogy nem a bűnös dolgokat a legnehezebb bevallani, hanem a nevetséges és szégyenletes dolgokat, és ebben teljesen igaza van. Sok mindenben van igaza, de ebben nagyon. Ez nagyon érdekes, ugye azt gondoljuk, minél nagyobb a bűn, annál kevésbé merjük azt bevallani. Ez nem így van. Mert ha a bűnhöz bűntudat kapcsolódik, akkor azt viszonylag könnyű bevallani. Amikor egységes bűntudatom van egy nagyon nagy bűnt illetően is, akkor azt be fogom vallani. Sőt, ki sem bírnám, hogy ne valljam be. Nem így van? Hány és hány olyan élményünk van, amikor mindegy, hogy kinek, de valakinek elmondjuk. Akkor a villanypóznának is mondanánk, csak legyen valami, ami szemnek tűnik. A tükör előtt is mondod vagy magadban beszélsz. Nem beszéltetek még magatokban? Dehogynem! Szégyellitek, ugye? Én már beszéltem magamban, nem egyszer. Van olyan helyzet, mindegy csak menjen a szó. Olyan mintha lenne ott valaki, pedig csak én vagyok. Ugye a szégyennek a természete: csak én vagyok… Miért az nem elég? Nincs abban semmi szégyen, ha magamnak mondom. Szóval, amikor egy iszonyatos bűnt követ el valaki, akkor egyáltalán nem az a problémánk a bűn kimondásában, hogy bűnt követtünk el (ez talán nagyon furcsa, de nem ez), hanem az, hogy milyen a viszonyunk ehhez a dologhoz. Ha bűntudatot élünk át, akkor minél nagyobb a bűn, annál inkább fogjuk mondani. Ki se bírjuk. Beszéltem egy börtönlelkésszel, aki azt mondja, hogy igazából számára a börtönmissziónak az a legnagyobb nehézsége, hogy bemegy a börtönbe, és egy olyan emberrel nem találkozott ott, aki azt mondta volna, bizony én bűnös vagyok. Ezt és ezt csináltam, sőt még olyanokat is, amire nem jöttek rá, ezt most nem akarom elmondani, de sokkal nagyobb gazember vagyok, mint ami miatt itt ülök, és stb. Legalábbis külső fórumon nem így történik. Lehet, hogy belül esetleg mer magának egy-két dolgot bevallani. A kutatók azt próbálták kideríteni, hogy lehet az, hogy aki a börtönben van, mindenki azt mondja, hogy ő nem bűnös, és mégis ezek az emberek lebuknak. Szóval, hogy lehet ez a kettősség, hogy mindenki, mielőtt a bűnét elköveti, azt mondja, hogy ez lesz a tuti bűntény. Hát, nyílván, mert ha valaki azért követne el bűnt, mert meggyőződéssel hiszi azt, hogy előbb utóbb a rendőr elcsípi, akkor nem valószínű, hogy ezt megtenné, mert nem éri meg. Ez teljesen nyilvánvaló. Nyilván mindenki azért követ el bűnt, ha már elkövet – most ne a kényszerítő körülményekről beszéljünk, belső, külsőről – hanem azért, mert valahol hite van abban, hogy nem fog lebukni. A kutatók azt mondták a vizsgálat végén, hogy majdnem mindegyiknél felfedezték azt a pontot, ahol ők maguk idézték elő azt, hogy lebukjanak. Valamilyen formában. Most talán nagyon ingyenes kijelentésnek tűnik, nyilván nagyon árnyalt ez a dolog, leginkább arra szoktak hivatkozni, hogy miért van az, hogy elképesztően intelligens bűnözők előbb-utóbb elkövetnek valami gyermeteg hibát. Azt mondják azért, mert ösztönösen is a bűn az után kiált, hogy az ember bukjon le. Mert azt az állapotot, hogy az ember tudja, hogy bűnt követett el, nagyon ösztönösen, az emberi jó és ösztönös természet csak úgy tudja orvosolni, hogy a bűnünket kimondjuk. Ennek a szerencsétlen vetülete az, hogy az ember a bűn után bűnhődik. Erről sokat beszéltem, most nem akarom ezt mondani. Ugyanilyen szerencsétlen dolog az, amikor, nem azért nehéz bevallani a bűnünket, mert bűnt követtünk el, hanem mert azt szégyelljük. A szégyen miatt nehéz, és a szégyen tulajdonképpen nem is azzal kapcsolódik össze, amit tettünk. Mert adott esetben bármit nagyon szívesen elmondunk, csak legyen, aki feloldoz. Ugye, az emberek azért félnek attól, hogy egyáltalán ezt szóba hozzák, mert félnek attól, hogy nem kapnak feloldozást. Hogy attól kezdve nem állnak meg a másik ember előtt. A bűnt azért nehéz bevallani, mert szégyelljük magunkat. Ez a szégyen már nem a bűnre vonatkozik, hanem a bűn mögötti lelkiállapotunkra. Arra, hogy magunkat tökéletesen azonosítottuk a bűnnel. A szégyen által azt mondjuk magunkról, hogy mi senkik vagyunk. Nullák, nekünk meg kellene semmisülnünk. És a megsemmisülés, ami a szégyenérzetből veszi az erejét, a megsemmisülés utáni vágy indítja az embert arra, hogy egy életen keresztül önmagát pusztítsa. Valamilyen formában. Mondjuk, egy bűnöző lebukjon. Egy másik eset, mondjuk, hogy ne engedje meg magának, hogy boldog legyen. Lehetne ezt tovább mondani. A következő: nem megsemmisíteni kellene magunkat, hanem nagyon sokféleképpen megvédeni magunkat, életre kelni, részesülni a megváltásból. De az, hogy mi tudjuk megvédeni magunkat, éppen a szégyen megakadályozza. Hát a szégyennel ezért olyan nagyon-nagyon nehéz a helyzetünk. Mert pont a gyógyulás útjában áll. Nem arról van szó, hogy van egy bajunk és egy másik oldalról azt gyógyítjuk. Pont azért nem tudunk gyógyulni, mert az a bajunk, ami. Ezért ez egy nagyon kacifántos dolog. A lelkipásztori gyakorlatban igen ritkán jöttök azzal a problémával, hogy a lényem legmélyén szégyellem magam. Valami mással jöttök. Amikor az ember ilyen végtelenül szégyelli magát, akkor ezzel a problémájával nem jelentkezik. Ezért igazából nem baj, ha vannak tünetek. A tünetek által el lehet jutni a mélyre, a szégyenhez. Most mondok egy történetet, ami velem történt meg, és pont ide illik, és nagyon jól mutatja azt, hogy milyen mélységben érintheti az embert a szégyen. Első osztályos voltam. Hét éves, és annyira szégyelltem magam az osztályban, hogy nem mertem soha megmondani az osztályban, ha pisilni kellett. Nem tudom volt-e veletek ilyen? (Egy valaki jelentkezett, a pisi ügy rá is jellemző.) Szóval ott ücsörögtem és a kínok kínját álltam ki, de tényleg… Hát azt tudjuk, milyen. Hát az őrjítő. Na és akkor az történt, hogy nem mertem szólni az osztályban, hogy ez van, és utána kicsöngettek. Ez volt talán az utolsó óra, és valahogy az volt bennem, hogy nem megyek el az iskolában, hanem hazarohanok. Talán el kéne gondolkoznom, miért volt így. Lehet, hogy egy biztonságos WC-re vágytam, ami ápol és eltakar és körben puha meg minden. Na és ahogy rohantam, a rohanás éppen nem tett jót a belső igényeimnek, és tökéletesen emlékszem, hogy hét évesen eltértem a Jakobinusok terére a Keravill és a Patyolat határára… És ott tétován megálltam, mert azt pontosan tudtam, hogy lenne még 300 méterem, de ezt nem bírom ki. Ez teljesen biztos. A lépcsőt meg pláne nem, mert az másképpen irritál. És akkor választhattam, hogy a patyolat előtt, vagy a Keravill előtt fogok bepisilni. A Keravill tűnt a szimpatikusabbnak. A Patyolatba nem akartam bemenni, hogy mossanak ki. Úgyhogy a Keravill előtt megálltam és bepisiltem. Hatalmas élmény volt… Az a mókás benne, hogy tényleg az volt. Egyszer csak, ahogy pisiltem, ezzel egy csomó feszültség, egy csomó félelem, az összes szégyenemet kipisiltem. És akkor, hét évesen, óriási folt… egyre terjed… és mentem haza, és nem futottam. És az volt ebben a jó, hogy ezt nem tudom, minek köszönhetem, hogy ez akkor tényleg felszabadított. És akkor, ahogy töprengtem ezen, rájöttem arra, hogy ettől még nem dőlt össze a világ. Képes vagyok tovább élni. Azt gondoltam, hogy ez a világ vége és mégsem. Nem történt semmi. És hogy ez, ahogy a szégyenemből ki tudtam kerülni. Nem tudom, hogy kitől kaptam ezt a feloldozást. Valamiképpen ez az. Óriási megkönnyebbülés a szó szoros értelmében. Ez egy életre szóló élmény volt nekem, hogy amikor szégyent élek meg, akkor ne féljek ettől annyira. Persze ezzel együtt én nagyon sokat szégyelltem magam gyermekkoromban. Nem tudom, ti ezzel hogy vagytok, egyáltalán össze lehet-e mérni ezt. Azt gondolom, hogy a gyerekek úgy általában nagyon sokat szégyenkeznek. Rengeteget. Azért, mert a gyerek nagyon védtelen és kiszolgáltatott. Felnőtt korban is. Most eszembe jutott egy másik történet. Megint csak arról, hogy milyen nagyszerű az, amikor az ember ki tud kerülni a szégyenéből. Ezt egy férfi mesélte nekem néhány nappal ezelőtt, akinek szinte tönkre ment az élete. Ő maga mondta ezt így. Elvált a feleségétől, tönkre ment az üzlete, megbetegedett. Hát szóval tudjuk a baj csőstül jön. Elment a barátaival, férfi napokat tartanak. Abból áll, hogy kitalálják, csak férfiak mennek el, milyen próbákon fognak részt venni. Felnőtt, 40-50 éves emberek. Ezt mindig megbeszélik, szóval nagyon élvezik. És ezen a három férfinapon ő is ott volt, tökéletesen padlót fogva. Elvánszorgott oda, hogy legalább ne legyen egyedül. S akkor volt ott egy feladat, hogy az akkor éppen megáradt Tiszán egyedül át kell evezni. Nem volt egyáltalán rutinja, nem sikerült neki. Egy kilométert lecsúszott és akkor úgy kellett őt visszahozni. És a többiek, akik tudták azt, hogy milyen hihetetlenül nehéz helyzetben van, azok egyrészt várták, másrészt mentek elé és nagyon féltek. Az volt bennük, hogy miért pont vele történt ez. Hogy bármelyikük szívesen elvállalta volna. Ez a szerencsétlen ide jön a férfinapra, és akkor kap még egy jó nagy pofont. Evezni se tud. És érdekes módon nem ez történt, hanem a férfi hihetetlen fölszabadultan jött föl. Azt mondta, hogy fú, de jól érzem magam. Hát hihetetlenül nem tudtam átevezni… Elképesztően nem sikerült. Valahogy ez volt az az élmény, amitől az összes többi feloldódott benne. Hogy ez se sikerült, meg ez se, meg az se. Ezektől majdnem kipurcant, és itt történt egy váltás. Hogy na és, ha nem eveztem át. Na és, hogy ha ez, na és, hogy ha az… Jó értelemben persze, nyílván nem mondom azt, hogy na és, hogy elvált vagy beteg. Nyílván nem erről van szó. De hogy képes vagyok ezután élni. Tudok cselekedni, nem kell elpusztítanom magam. Na, mondok most olyanokat a szégyenről, ahogyan az rejtőzködik. Erről rengeteg szempontot fogok mondani. Vagy húszat. Azért, mert érdemes ezt életünkben egyszer ennyire átgondolni. Hiszen az életünket ez keresztül-kasul járja. Tehát a nőknek és a férfiak a szégyene különbözik egymástól. Ezt még ma is állítják. 100 évvel ezelőtt sokkal drasztikusabbak voltak a kutatók. Azt mondták, hogy a szégyen kifejezetten női érzés. Ezt férfi kutatók mondták természetesen. Az elfogultságukhoz nem fér kétség. Azóta nyilvánvaló, hogy ez nem így van. A szégyen alapvetően férfi-női érzés. De, hogy a szégyen érzete mihez kapcsolódik legnyilvánvalóbban, abban mégis csak van különbség. Azért, mert a nők esetében általában a kapcsolatokhoz kötődik. Az emberi kapcsolatokhoz. Ahhoz, hogy most kiszolgáltatott vagyok-e e férfitól vagy sem. Most szükségem van-e rá vagy nem. Bírom-e vele, bírom-e nélküle. Hogy ez a se egy férfival, se egy férfi nélkül… tehát sehogy se jó. Az, hogy elviselem-e, hogy eltartson egy férfi, vagy elviselem-e, hogy ne tartson el egy férfi. Szóval minden, ami a kapcsolatokhoz, elsősorban a férfihez való kapcsolatokhoz kötődik. Ott egy nő nagyon könnyen éli át a szégyent. Szinte elsődlegesen ezen a területen. A férfiak pedig sokkal inkább a teljesítményükhöz, az eredményeikhez, a munkájukhoz kapcsolódóan élik át a szégyent. Persze szégyen mindkét esetben a lényük legmélyét érinti, ezek csak a tünetek vagy azok a területek, ahol a szégyen feljön valakiben. Ennyit bevezetőül és akkor mondanám azt, hogy mit szoktunk mondani akkor, amikor szégyent élünk meg. Ennek a kifejezése az, amikor azt éli meg valaki, hogy jelentéktelen vagy szánalmas. Hogy én egy senki vagyok, hogy én egy nulla vagyok. Legszívesebben tényleg összezsugorodnék. Aztán egy formája az, amikor azt élem meg, hogy végtelenül nevetséges vagyok. A szégyennek van egy olyan jellegzetessége, hogy amikor az ember szégyelli magát, akkor a környezetének, beleértve az Istent is, az elképzelt reakciója és látásmódja által látja önmagát. Azt gondolom, hogy azért kell szégyellnem magam, mert az Isten is olyannak lát engem, amilyennek én magamat látom. Én azt gondolom, hogy az Isten olyannak lát engem, ami miatt magamat szégyellni kell. De mégiscsak így van. Nem, nem lehet egyszerűsíteni. és ezért a nevetségesség érzése, ahogy Rousseau mondja: nevetséges dolgokat beismerni milyen hihetetlenül nehéz. Azt tapasztaltam már, hogy a bűnt nem is olyan nehéz bevallani. De, hogy valaki merje magát nevetségessé tenni, például egy pap… hú most témánál vagyok. Ha egy pap, mondjuk, a prédikációja során, merje vállalni azt, adott esetben, hogy nevetséges. Hát az szerintem nagyon nagy érettséget feltételez. Ha olyan helyzetben, amikor ő azt gondolja, hogy a környezete azt várja tőle, hogy kinyilatkoztató szerepben, nem tudom én, milyen dicsőségesen nyilatkozzon meg, és mondjuk csinál valami olyasmit, ami őt eltölti szégyennel. Ha akkor azt valaki ott papként, abban a helyzetben, be tudja ismerni. Amikor azt gondolja, hogy most mindenki előtt tökéletesen nevetségessé vált. Emlékszem egy esetre, amikor barátaim esküvőjén, akkor még nem voltam pap, megkértek arra, hogy ministráljak. És akkor, a pap, hogy gyorsítsa a misét, azt csinálta, hogy a szentmise végén a kehelybe ő maga öntötte bele a vizet, meg tisztította ki, stb. De én ezt nem vettem észre, nagy áhítatomban. És az történt, hogy a pap ezt megcsinálta és az egész templom leült,a pap is, meg a ministránsok, és mindenki ült… És én tudtam, hogy nekem az a dolgom, hogy vigyem a vizet a papnak. Erre már akkor semmi szükség nem volt… Az volt ennek a liturgiája, hogy ünnepélyesen felálltam, odaálltam az oltár elé, meghajoltam, átmentem a túloldalra, volt egy kis asztalka, fogtam a kancsó vizet, odaléptem az oltárhoz és ott nem volt senki. És természetesen a pap, ahogy én elindultam a magánakciómra, már nem állt föl. És akkor láttam, hogy nincs ott senki, néztem a kelyhet, a papot, körbe pillantottam, természetesen a templom már nem nagyon imádkozott… nézte a magánakciómat. Visszaálltam a kisasztalhoz, letettem a vizet, meghajoltam, végtelen méltóságteljesen leültem és azt gondoltam, ha én most láthatatlan lehetnék… Uram, tíz évig nem kérek tőled semmit. Szóval, ha az ember nevetségessé lesz… Most, néhány nappal ezelőtt meghívtak arra, hogy most volt 70 éves a Testnevelési Egyetem. Ugye nekem vannak sportvonatkozású múltbéli dolgaim, és akkor én vagyok az erre alkalmas ember, hogy én mutassam be a mentálhigiénés tanszéket. És akkor beszéltem a mentálhigiénéről, és egy olyan példát hoztam, amit elmondtam nektek is. Emlékeztek arra a történetre, amikor megy a repülős, és kényszerleszállást kellett volna végrehajtania, de azt nem tudott, és ezért katapultált. Az ejtőernyővel leereszkedett, de hatalmas fák voltak és megakadt a fák lombjában. És fogalma sem volt-vadászrepülős volt- hogy éppen hol jár. Arra ment lent egy ember. Ő föntről lekiabált első zavarában, hogy: hol vagyok, mondja már meg? Erre az ember fölnézett, és azt mondta, hogy a fa tetején. Mire a pórul járt főhősünk visszakiabált, hogy ugye maga pap? Na ezen viszont a pap csodálkozott el, hogy honnan tudja? Azért, mert igaz, amit mond, csak semmi értelme nincs… Szóval, nagy büszkén elmondtam ott egy csomó professzor meg mindenki előtt ezt a kis történetet. Amikor befejeztem az előadást vagy micsodát, akkor egy csomóan odajöttek hozzám, hogy jaj, de jó volt meg de tetszett ez nekik. Én azt gondolom, hogy elsősorban az, hogy valaki ott előttük nevetséges lehetett. S az, amikor ezt merjük vállalni, akkor ez nagyon-nagyon felszabadítóan hat ránk, gyógyít minket. Hogyha olyan kapcsolataink vannak, ahol, amikor a szégyenünket ilyen nevetségessé válás felől éljük meg. És akkor a társunk erre nem tesz rá egy lapáttal, hanem tart minket akkor, amikor mi nagyon nevetségesnek tartjuk magunkat. Ez például kifejezetten gyógyító pillanat. Emlékszem, van nekem egy barátom, azt beszéltük meg, úgy 19-20 évesek lehettünk, hogy ha taknyosak vagyunk, tehát úgy lóg a cucc az orrunkból, akkor baráti becsületszavunkat adjuk egymásnak, hogy szólunk a másiknak. Ez egy nagyon fontos dolog, mert ezzel a barátommal mindig nagy megkönnyebbülést érzek. Ugyanez vonatkozik arra is, ha a sliccem nem jól áll. És ezek azok a dolgok, milyen érdekes, ugye, a szégyen szégyent szül. Nemde? Gondolom éltetek meg már ilyet. Ha kigyógyultatok belőle, akkor hurrá, hurrá! De, szóval milyen érdekes, egy vadidegen emberhez nem megyünk oda, hogy… mert szinte legalább akkora szégyent élünk meg mi is. Miért? Hát ennek szinte már nincs is oka, hogy én miért szégyellem magam, hogy őneki van lehúzva a slicce? És mégis szégyelljük magunkat. És ugye milyen eszméletlen ez, hogy valakit hagyunk órákon át nevetségesnek lenni. És tényleg hagyjuk. Oda se nézünk. Elkezdünk mi is rejtőzködni. Legszívesebben meg… Akkor próbáljuk őt elkerülni, mert hát mégiscsak egy olyan helyzet, hogy érezzük ennek a kihívását. Ja ehhez még. Hogyan tanuljuk meg, hogy nevetségesek vagyunk ilyen esetben. Például: kisgyerek odamegy az anyukájához, akkor, amikor az sír. És akkor azt mondja: Anyu, te sírsz? Az anyukája gyorsan letörli a könnyeit, és azt mondja: „Hát, hogy lehetsz ilyen nevetséges, nincs nekem semmi bajom. Menj és játssz!” Ez egy egyértelmű üzenet arra, hogy bizonyos dolgokat rejtsünk el. És, hogy akkor, amikor észreveszünk valamit, ilyen érzéseket, ilyen dolgokat, akkor mi kezdjünk szégyenkezni. Ezért, amikor letagadjuk az érzéseinket, az a szégyenérzet kialakulásának egyik alapvető forrása. Ilyen még az, amikor valaki azt mondja, hogy milyen gyönge vagyok. Vannak emberek, akik szinte ezzel köszönnek, ezzel kelnek és ezzel fekszenek. Én annyira gyönge vagyok, én annyira szerencsétlen vagyok. Annyira béna vagyok. Annyira ügyetlen vagyok. Ezek ennek a módosításai. Ha hallod a fejedben ezt a hangot -van, aki ezt sokat hallja- annyira béna vagyok, semmi nem segíthet rajtam, annyira béna vagyok. Mert belülről mondogatja ezt valaki. Indult egy sportosztály az ügyeseknek és indult egy a bénáknak. Az volt a feladat, hogy a két lábad egymásután való helyezésével sikerüljön az egyik pontból a másikba eljutni anélkül, hogy leesnél. Ez nem egy olyan nagy gyakorlat hét évesen se, de nekem nem sikerült. Ennek egyik oka az volt, hogy a gerenda közepén álltam szédítő mélységet átélve, akkor természetesen kinéztem az édesapámra, hogy most mi lesz?! És ebben a pillanatban, ahogy segélykérően ránéztem, már le is estem a gerendáról. Ennek az lett a következménye, hogy a testvéremet felvették a sportosztályba, engem meg nem. Emlékszem, eszméletlen szégyenérzettel töltött el, hogy én alkalmatlan vagyok arra, hogy sportosztályba járhassak. Szüleim ezt nagyon érzékelték rajtam, és ezért elzavartak atletizálni. Emlékszem, hogy amikor elküldtek minket, akkor az edző azt mondta, na fussatok 100 m-t. És akkor futottam a tesómmal 100m-t, és éppen ott őt megvertem. Az apukám meg tíz évvel utána mondta el nekem, hogy közben ő arról beszélgetett az edzőmmel, hogy én egy nagyon (?) gyerek vagyok, velem nagyon vigyázni kell. Az edző egy nagyon jó ember volt, most is él, nagyon sokat köszönhetek neki. Az csak úgy nézett, meghallgatta édesapámat, és azt mondta, hogy éppen most veri meg a testvérét… Úgyhogy jó kezekbe kerültem. A szégyenérzetemet sikerült azután gyógyítani. Ilyen még az, amikor valaki azt mondja, hogy én egy örök vesztes vagyok. Tehát: történik valami, tök mindegy, hogy mi, teljesen mindegy, nem 5-öst kapok csak 4-est. Mindegy a kiváltó ok, teljesen mindegy. Lehet pici ok, lehet nagyon nagy ok. De, ahogy szinte ösztönösen beindul ez a reakció. Hát, mert nekem semmi sem sikerül. Még erre se vagyok képes. Aztán, hú de…. mindannyian átéltük ezt már magunkban. Azután ilyen az, amikor azt mondom, hogy buta vagyok, hülye vagyok. Ez az iskolának egy nagyon nagy átka. Hogy kialakítja bennünk azt, hogy buták vagyunk. Ezt én nagyon… Haj-aj. Ugye az, hogy tanítok iskolában és osztályozok és napló, meg minden csuda van, és számon kell kérni … és ez az egész. A naplóba még egyetlen vonást sem írtam szeptember óta. Csak nem mertek nekem szólni. És mi van? November közepe, ugye. Hát elég rázós. A mai órán is jelentkezik egy gyerek, hogy ő pedig most felelni szeretne, mert 1-es lett a dolgozata. És akkor próbálok hihetetlen érzékeny lenni arra, hogy tudjanak megbízni bennem a gyerekek, másrészt arra, nehogy megszégyenüljenek. Próbálom ezt állandóan valahogy orvosolni. És akkor úgy felel, hogy leülhet, nem kell állnia, nem kell az osztálynak mondania, hanem üljön le velem szemben. Akkor így szinte beszélgessünk arról, hogy ő hogy van. És totálisan szinte semmit sem tudott. Most ez egy olyan helyzet: mit kezdjünk egy ilyen gyerekkel? Ő jelentkezik, hogy szeretne javítani, ráadásul azt kérdeztem tőle, amit a dolgozatban rosszul tudott. Hát mi a fenéből készült akkor? Fölment a vérnyomásom, most mit csináljak vele, ott az egész osztály, jelentkezik, hogy javítani akar és, hát… jaj, szörnyű volt. És azt gondoltam, hogy, ha én megint adok neki egy egyest, hát ennek a gyereknek vége van. Ezt nem lehet kibírni, egy ilyet. Én hiába mondhatom azt, hogy figyelj, nem tanult, meg ezer indokom lenne, nem kellene bűntudatomnak lennie. Nem tudtam semmi mást csinálni, csak azt, hogy látom, még ezt nem tanultad meg elég jól, szerintem gyere vissza legközelebb, és így a gyerekek már röhögtek rajtam. hogy én kérek bocsánatot, hogy ő nem tanulta meg. Dehogy! Hogy-hogy ez nehéz, a pedagógusokra nézek. Ez szinte lehetetlen: úgy nevelni egy gyereket, hogy ne éljen át gyakran szégyent. Egyszerűen lehetetlen. Ezért is, ne azt keressük, hogy kit hibáztassunk. Nem az apun, az anyun, a tanárokon, a papon verjük el a port, mert ennek semmi értelme nincsen. A megfelelő szégyen-dózisunkat megkapjuk így is, úgy is. Még, hogyha nem is akarták. Ebből a szempontból érdekes Jézusnak a szava, ki azt mondja a Hegyi Beszédben, hogy ne mondjatok senkit sem hülyének- ez van a Szentírásban– ostobának, kreténnek. Ne mondjatok senkit se kreténnek, mert aki az embertársát kreténnek mondja– milyen érdekes, hogy Jézus ezzel az Ószövetségi paranccsal köti össze– az gyilkosa testvérének. Aki a társát hülyének mondja, az megsemmisíti a testvérét. Fantasztikus, ahogy ezt Jézus összekapcsolja. Ez ténylegesen így van, mert az ebből adódó szégyennek ez a mechanizmusa. Bizonyára átéltétek már nagyon sokféleképpen azt, hogy milyen hihetetlenül érzékenyek tudunk arra lenni, ha valaki azt mondja nekünk, hogy: Te hülye. Te szerencsétlen. Te béne. Ez tulajdonképpen nem egy olyan nagy sértés, nem? Szóval, ez a szó … annyira nem sértő. És mégis, ez a szívünk legmélyéig tud hatolni. Lehet, hogy csak magamról beszélek, nem tudom. Én nagyon-nagyon meg tudtam ettől, sokszorosan, rendülni. Nekem senki ne mondja, hogy: te hülye, még ha azt is gondolja, vagy nem tudom én micsoda… Azt mondják a Bölcsek - és nagyon igazuk van – hogy lehetőleg ne a másik embert minősítsük, ne azt mondjuk, hogy te hülye vagy, hanem, hogy: Hülyeség, amit csinálsz. Még akkor is, ha az esetek nagy többségében ez számára ugyanazt jelenti. Ez meg már tulajdonképpen a hallgatónak az önismereti munkája, hogy amikor én kapok egy olyan mondatot, hogy „Ez elég bénán sikerült”, akkor én ezt ne fordítsam át ösztönösen magamban arra, hogy „Te egy béna vagy”, mert aki érzékeny a szégyenre, abban működik a tolmács. Rögtön azt mondja, hogy „Nem azt mondta, hogy ez egy szerencsétlen helyzet, hanem, hogy Te egy szerencsétlen alak vagy”. Így fordítja át bennünk a szégyen nyelve ezeket a kijelentéseket. Aztán ilyen kijelentés az, amikor azt mondod magadról, hogy: „Én szörnyű vagyok”. Ez van bennem, hogy szörnyű vagyok. Az elefántember jutott eszembe. Néztük filmekben is. Valamiképpen, amikor én azt élem meg a szégyen által, hogy „Én szörnyű vagyok”, akkor elefántembernek látom magam, egy szörnyszülöttnek, akinek nincs joga élni. A szégyen nagyon érdekes látásmód. Amikor az ember szégyelli magát, akkor ez olyan, mint egy premier-plán. Közelít a kamera, közelít, közelít, közelít és közelít... És, mondjuk, ráközelít a pattanásodra. Óriási kép, multiplexben ülsz. Hatalmas pattanás, az egész képet betölti. (Derek Jerman csinálta, azt hiszem. Az utolsó filmje ez volt, a címe: „Kék” (Blue). De blue abban az értelemben, hogy BLUES. Hogy lehangoltság, hogy mély szomorúság. Szóval ebben az ősi értelmében, hogy lehangoltság, hogy mély szomorúság. Azért volt ez a film címe, mert –most jut eszembe, hogy a filmet Nicholas Ray készítette, aki Wim Wendersnek volt jó barátja-arról csinálta ezt a kb. egy órás filmet ez az igen jó rendező, hogy hogyan küszködik a rákkal. Megtudta, hogy rákos, kb. egy éve van, és azt gondolta, hogy ez igazán egy filmes kaland, hogy megfilmesíti a saját halálát, hogyan odáig eljut. Wim Wendersnek a „ Villanás a víz felett” c. filmje ugyancsak N. Ray -ről szól, aki már tudja, hogy rákos. Ez egy nagyon érdekes filmtörténeti kuriózum, hogy két film születik valakiről egy ilyen életszakaszban. A film azzal kezdődik, hogy még él és azzal fejeződik be, hogy már meghalt. Egy ilyen dokumentarista film nagyon érdekes. Nicholas Ray is megcsinálja a maga filmjét, ami az ő monológja, Ahogyan átéli mindezt, hogy mit jelent elmenni ebből a világból. A filmnek azért „Blue” a címe, mert egy órán keresztül kék vásznat látunk, semmi nincs csak kék, és közben ő maga beszél. Ez egy filmtörténeti unikum is. Érdekes volt, hogy hangalámondással, de angolul szinkronizálva láttam ezt a filmet. Nagyon elevenül él bennem, szörnyű volt.) Na, a szégyenről. A szégyen olyan, hogy csak kék. Csak pattanás, csak akármicsoda. A szégyen ilyen iszonyatosan nagyban felnagyítja azt, ami a szégyent bennünk kiváltotta és semmi más nem jelenik meg ilyenkor bennünk, csak ez. Csak ez a dolog. Elmondok egy mesét, ami ehhez nagyon jól kapcsolódik. Ez egy Andersen mese. A szégyenről, erről a látásmódról. Talán ismeritek is. Van egy gonosz ördög. Az ördög egy olyan tükröt készít, amibe ha belenéz valaki, aki jó, szép és igaz, akkor nem mutat semmit. Ha pedig egy pici hibája is van, akkor azt felnagyítja. A szégyen pont ilyen. A szégyennel teli ember , ha belenéz ebbe a tükörbe, semmit se lát. Akkor van nulla ponton. Ha tökéletes volna, akkor nem lenne semmi baja. Vagyis mindig van valami baja, és mindig küszködik a hitetlenségével. Azzal hogy nem szeretik és mondhatnám a többit. Na, az ördög megcsinálja ezt a tükröt, és hihetetlenül élvezi, hogy az emberek egyre másra akadnak ki attól, hogy belenéznek ebbe a tükörbe. Ez annyira tetszik neki, hogy ördögiskolát alapít. Az ördögiskolának megtanítja, hogyan kell ilyen tükröt készíteni, hogy minden ember életét megkeserítsék. És akkor annyira élvezik ezt a helyzetet. (Tudjátok, hogy kiről mintázta Andersen a Rút kiskacsa c. meséjét? Saját magáról. Ezt ő ismerte be. Úgyhogy nem véletlen, hogy ilyen mesét tudott írni.) És amikor az ördögök hatalmas hahotázások közepette viszik fel az égbe ezt a tükröt, akkor egymás kezéből tépkedik ki, és az eltörik. Leesik a földre. És azt mondja Andersen, hogy ennek a tükörnek a darabjai belehullanak az emberek szemébe. Ezekből a cserepekből készítik az ablaküvegeket, amelyeken át a világot látják, szemüvegeiket, amelyen át a másik emberre néznek. És lehetne tovább mondani. A szégyen pont ilyen. Beleesik valami a szemünkbe, és képtelenek vagyunk szégyen nélkül látni bármit is. És a szégyen felnagyítja azt, ami a szégyenkezésünknek a tárgya. Még egy. Ilyet is szoktunk mondani: hát, nem tudom mi a baj, de valami nem stimmel velem. Ez is a szégyennek a rejtőzködő mondata. Nem tudom, hogy mi van, de valahogy nem vagyok o.k.. Ez az amerikás megfelelője neki. És ide lehetne mondani mindent, hogy valami nem stimmel velem, egy picit azt, ahogyan leglátványosabban szembesülünk azzal, hogy szégyen valami tanult dolog. Ilyen az, amikor valaki szégyenkezik amiatt, hogy férfi, vagy, hogy nő. Ez izgalmas, amiatti bűntudatunk nincsen, hogy férfiak vagy nők vagyunk. Eszünkbe se jut ezt mondani, hogy bűntudatom van amiatt, hogy férfi vagyok. Mert tudjuk, hogy ez nem is jön össze. De azt mondjuk, vagy nem mondjuk, a legtöbb esetben nem mondjuk, hogy van bennünk szégyen amiatt, hogy férfiak vagy nők vagyunk. A nők sokkal kiszolgáltatottabbak ebből a szempontból. Azért, mert nagyon sok olyan szülő van, akik fiút akarnak, és akkor „csak” lány születik. Hát ez most a fülembe cseng, hogy ezt az idén már mondtam legalább egyszer. És akkor az a „csak” lány, az a létéhez kapcsolja azt az élményét, hogy ő csak lány. És a lányságából, a nő voltából nem tud kilépni. És a szégyen azért tud itt támadni, mert a léthez kapcsolódik. Mint ahogy a szégyennek ez a hatásmechanizmusa, hogy a létünket kérdőjelezi meg. Ahol a létünk kérdőjeleződik meg, ott jelentkezik a szégyen és fordítva: ahol a szégyen jelentkezik, ott a létünk kérdőjeleződik meg. Ilyen az, hogy férfi vagy nő. Ilyen az, hogy milyen a származásunk. Ezt már többeknek elmeséltem, hogy hogyan nem éltem át szégyent, de mondjuk ez az ember létéhez kapcsolódhat. Éppenséggel nem vagyok zsidó származású, de lehetnék. Nem rajtam múlik. Valamelyik nap leálltam a templom előtt beszélgetni a hívekkel. Egy elég jó beszélgetés alakult ki. Megpróbáltam személyesebb vizekre evezni, ezért megkérdeztem, hogy mondják meg nekem, hogyan bírják elviselni, hogy szakállas a papjuk. Azt gondoltam, hogy ennek kapcsán majd elmondják, hogy ez vagy az nem tetszik. Azt mondja az egyik: jaj Atya, az a bajom ezzel, hogy úgy néz ki, mint Szent Ferenc. Ezt nem értettem, miért gondolja, hogy ez baj. Talán azt akarja mondani, hogy úgy nézek ki, mint egy középkori szobor, és ezért nem nézek ki normálisan. A másik azt mondja, hogy nem-nem, inkább az a baj, hogy úgy nézek ki, mint egy zsidó. És akkor itt kezdett megakadni a lélegzetem, mert az antiszemitizmusra érzékeny vagyok. Azért, mert az egyháznak ez máig ható nagy bűne. Szégyent keltünk sok emberben az egyházra hivatkozva. Na, nem az a baj, hogy zsidónak néz ki. És ebben a pillanatban a beszélgetés olyan fordulatot vett, mintha én ott sem lettem volna. Elkezdtek egymás között beszélgetni rólam. Fantasztikus élmény volt. A másik azt mondja. Az nem lehet, hogy zsidó, pap nem lehet zsidó. Ezt mentségnek mondta. Nem, nem, hogy képzelitek, az nagyon nagy baj volna, ha zsidó lenne, de szerencsére nem az. Erre jött valaki, aki megpróbálta a helyzetet menteni. Azt mondja, nem zsidó, örmény. Ez az, amikor az embert már letaglózták, és még belerúgnak holtában. Ezt azért mondom, mert apai ágon székelyek vagyunk, és ahonnan a nagyapám Csíkból elindult a batyujával, ott a mai napig is él egy örmény kisebbség. Tehát, föltételezhető, hogy nem tudom? Úgy nézek ki? Még azt akarom mondani a származásunkhoz kapcsolódóan: most ott vagyok Keresztúron. Keresztúr egy tót falu. Meghívnak ebédelni, és eszünk, majd elkezdenek tót vicceket mesélni. Nagyon vicces, a tót így, a tót úgy. Mire azt mondja a feleség a férjének, aki egészen belehevült a viccmesélésbe, hogy a te anyád is tót, mikor hagyod már abba? Igazából szinte mindegy, hogy mi ez a jelenség, csak próbáljunk zöldágra vergődni, hogy kik és mik vagyunk. És akkor ilyen sztereotípiák: a tótok azok mind részegek. Ezt, amióta Keresztúron vagyok nyolcszor hallottam. Tehát a tót férfi májzsugorodásban hal meg. Ezt jobb, ha tudjátok. Egyetlen halálnemben képes meghalni. Egyébként teljesen mindegy, hogy tót, sváb, cigány, tökéletesen mindegy. Különben is! Magyar ember - ki az vagy mi az, hogy magyar? Hát maximum úgy lehetne definiálni, hogy magyarul beszél vagy Magyarországon él, stb. Ennél jobban ezt nem tudjuk megközelíteni. Ilyen szégyen forrása lehet persze fura módon az is, hogy katolikus vagyok, hogy keresztény vagyok. Ez megint nagyon érdekes, a kígyó a farkába harap jelenség. Nem éltetek még meg ilyet? Gyanítom, ez azért lehet, mert abban a helyzetben, ahol elő kellett volna állni azzal, hogy katolikus vagyok, ott nem álltatok elő vele. Rejtőzködtetek. Ma Magyarországon nem tűnik nagy dicsőségnek katolikusnak lenni. Ez egy komoly probléma. Elmegyek egy protestáns közösségbe, és ott szégyellnem kell, hogy katolikus vagyok. És egy protestáns eljön hozzánk, és szégyelli, hogy protestáns. Ez teljesen képtelen dolog, hogy éppen az, ami bennünket az Istennel való kapcsolatunkban jellemez, az a szégyen forrása, még egymás előtt is. Annyira kedves volt a múltkor egy néni. Jött gyónni, és azt mondja, hogy nagy bűnt követtem el, mert amikor jöttem a buszon, nem mertem keresztet vetni. Ugye tudjátok, régen az volt a szokás, ha a templom előtt elmentek, keresztet vetettek. Mekkorát változott a világ! Az én főnökeim arról beszéltek hogy amikor beteghez mentek és vitték az oltáriszentséget, akkor elől ment egy ministráns és csengetett - idősebb testvéreim bólogatnak - hogy jön Krisztus. És az emberek térdre ereszkedtek az utcán mindentől és mindenkitől függetlenül. Falun is, városban is. Most meg, amikor megyek áldoztatni, szinte szégyellem, hogy nálam van az oltáriszentség. Hova rakjam, hogy ne látszódjék? Az nagyon durva szó, hogy szégyellem, hát mert ez egy nagy esemény, hogy én meg az oltáriszentség megyünk ketten. Nem így lépek ki az utcára, és nem mondhatnám, hogy az él bennem, hogy jaj, ez Krisztusnak ez mennyire ciki. Nem köszönnek neki, nem ismerik fel. Jaj, ez a bűnös világ nem tud vele mit kezdeni. Azt gondolom, hogy amikor eljött a világra, pontosan ugyanazt csinálta, mint mikor nálam van az oltáriszentség. Nagy meglepetések nem fogják érni. És akkor befejezem, hogy mi minden kapcsolódhat a létünkhöz. Mondjuk, hogy paraszt származású vagyok. Apám, anyám munkás volt. Kulákok a szüleim. Ha elkezdenénk beszélgetni, nem tudnánk itt olyan családot mutatni, hogy ne lenne valaki vagy valami a családban, amire valamilyen szempontból ne mondta volna az elmúlt száz év, hogy ciki. Volt, amikor értelmiséginek lenni volt ciki. A lényeg az, hogy a létünkhöz kössük azt, ami miatt szégyenkeznünk kell. A következő alkalommal arról szeretnék beszélni, hogy milyen tünetei vannak, amikor az ember szégyenkezik. Most csak arról beszéltem, mit mondunk ilyenkor, mihez kapcsolódik. Most majd a gyógyulás útját vennénk. Köszönöm a figyelmeteket.