Itt vagyunk még. Teljesen az a benyomásom, hogy valahogy egy könnyebb időszakban vagytok. Nem kell vizsgázni, meg ilyesmi, mert múltkor a végén sem voltunk ennyien, mint most. Ez az utolsó alkalom ebben az évben és ezért szeretném lezárni és befejezni ezt a nagyobb témát, ami a szégyen kérdése, és a szégyennek a ránk gyakorolt hatása. Illetve az, amibe már jócskán belekezdtünk múltkor: hogy hogyan tudnánk megszabadulni a szégyentől és azoktól a negatív hatásoktól, amelyek a szégyenkezésünkből fakadnak az egész életünkre vonatkozóan. És beígértem nektek azt, hogy szeretnék most a Szentírás felől beszélni néhány szót, azért mert ezt a megközelítést szinte teljesen mellőztem idáig, hogy most aztán egységben tudjak róla beszélni. Hiszen a szégyennel kapcsolatban olyan gyakran emlegették és emlegetik az Istent. Ugye az a valaki, aki nem szégyenkezik az Isten előtt, egészen úgy tűnik, mint valaki, aki egy negatív beállítottságban van az Istennel kapcsolatban: Hogy még el sem szégyelli magát az Isten előtt? Hogy nem történt még olyan az életében, amit el kellett volna szégyenlenie, szóval ami miatt szégyenkeznie kellett volna? Szinte pozitív tartalmat adunk annak, hogyha valaki tud szégyenkezni az Isten előtt, minthogyha ez volna az, amikor valaki tényleg fölismeri a reális helyzetét az Istennel szemben, hogy ki is az Isten és ki is ő. És minthogyha ennek a viszonynak a megfelelő reakciója volna az ember szívében az, hogy hát természetszerűen összezsugorodik az Isten előtt és elkezdi magát szégyellni. Ez egyáltalán nem így van! És hatalmas bűne volt az az Egyháznak - amennyiben ezt így lehet mondani -, hogy ha az Istennel való megfelelő kapcsolatot összekötötték az Isten előtti szégyenkezéssel! Hiszen, ahogy két- vagy három alkalommal ezelőtt mondtam, a teremtés történetében Ádám és Éva szégyene már a megromlott emberi természetnek a következménye. Csakhogy, nézzük most meg, hogy az Ószövetség hogyan gondolkozott a szégyenről! Nagyon érdekes módon, nem úgy, ahogy mi! Bár azután majd fogjuk látni az összefüggéseket. Az Ószövetség embere azt tartotta a szégyen forrásának, hogyha valaki olyasvalamiben vagy olyasvalakiben bízik, aki őt, akkor amikor a bizalmát belé veti, nem segíti meg. Ezt tekintették szégyennek. A szégyen az az volt, amikor valakinek az életét az a másvalaki, akiben ő bízott, nem igazolta. Tehát mondjuk valaki, az Ószövetségben a pogány, nem létező istenekhez fordult, mire ezek a nem létező istenek őt nem segítették meg a bajban! És erre az Ószövetség embere azt mondta: na ez a szégyen! Szégyenben maradt valaki. Megszégyenült az Isten előtt, önmaga előtt és a többi ember előtt. Az egész világ előtt megszégyenült. Mert hiszen úgy bízott, hogy az a bizalma nem talált fogadtatásra. Nyilván nem azért, mert az Isten packázott vele, hanem azért, mert helytelen módon bízott. És ezért mindent szégyennek tekintettek, ami olyan módon volt kapcsolatban az élettel, hogy az ember ott kudarcot szenvedett. Tehát az életnek mindenféle vereségét és mindenféle kudarcát ezért egyértelműen szégyennek tartották. Mert abban az bizonyosodott be, hogy van valaki, aki rábízhatná magát az Istenre, és az Isten neki segíthetne. De ha ez nem sikerült, akkor őneki szégyenkeznie kell emiatt! Ez tulajdonképpen, miközben nagyon izgalmas tartalmat hordoz, azért fals is. Ezt majd később fogjuk látni, Jézus Krisztus személyében. Mert ebben az van, hogy tulajdonképpen az ember szégyenre ítéltetett. Mert hiszen lehetetlen, hogy úgy éljük az életünket - Jób története talán a legjobb példa erre, már a Szentírás kérdés-feltevésében -, hogy lehetetlen, hogy valakit az Isten mindig abban a formában igazoljon, hogy az a többiek előtt is meggyőző legyen. Ez pedig azt jelenti akkor, hogy az embernek mindenképpen szégyenkező lénynek kell lennie! És nagyon érdekes, hogy ezt az ellentmondást az Ószövetség nem is tudta föloldani! Tehát olvassuk a zsoltárokat egyre másra,- majd az egyik zsoltárból szeretnék idézni – ahol az igazak az Istenhez fohászkodnak, hogy az Isten vegye el az ő szégyenüket. De ez alatt kizárólag azt értették, hogy az Isten egyszer csak jöjjön és mentse meg őket a többi ember szeme láttára. Vagy segítse ki őket a bajukból. Tehát mindenképpen vegye el úgy a szégyent, hogy a többi ember előtt ők igazolást nyerjenek az életükben. És tudjuk azt, már Jób történetében is, hogy ez az igazolás nagyon sokáig késlekedhet. Sőt, Jób története tulajdonképpen kikerüli az igazi problémát azzal, hogy végül Jób evilágon nyer igazolást a maga életében. És ezzel, miközben a kérdésfeltevés már túlmutat az Ószövetség gondolatvilágán, a válasz nem (mutat túl). A válasszal tulajdonképpen adós marad az Ószövetség és visszahullnak oda… Én ezen mindig is csodálkoztam, hogy mondjuk józan ember ezt gondolhatja-e igazi igazolásnak ugye, hogy Jóbnak meghal az összes szerette, még úgy pluszban, úgy ráadásul, és akkor azt olvassuk a Jób Könyvének a végén: na de hát az Isten adott neki új feleséget, új gyerekeket, meg ilyesmi… Hát nem tudom, hogy ez kinek volna vigasz! Olyan jó mennyiségi szemlélet! Valahogy a végén kerekítsük ki, és akkor a végén nem öt gyereke volt, hanem új hat gyereke lett… hát ez egyáltalán nem vigasz, szerintem. Ez, mondjuk az Ószövetség világában, lehet egyfajta egyensúly, de mondjuk a dolgok ezzel egyáltalán nem állnak a helyükre! Ezért mindenképpen el kell jutni az Újszövetségig; de még most hadd ragadjak le az Ószövetségnél! A 25. Zsoltárban van nagyon jól összefogva az, amit próbáltam elmondani: „Ítélj meg igazságod szerint, Uram Istenem! Ne engedd, hogy kinevessenek! Ne mondhassák magukban: ez az, ezt akartuk! Ne mondhassák: végeztünk vele! Szégyenkezve piruljon mindenki, aki örül bajomnak; szégyen és gyalázat borítsa azokat, akik dölyfösek velem szemben!” (25. Zsoltár 24-27.) Tehát ebben a világban tulajdonképpen az Isten, ilyen értelemben a szégyennek forrása, mert hiszen az igaz embert úgy védi meg, hogy az igaztalan embert, aki az igaz ellen támad, megszégyeníti. Szégyen volt az Ószövetségben tehát minden, ami kudarc, ami vereség, ami a másik szeme láttára, „szégyenszemre” történt. És ezért olyan dolgokat is szégyennek tekintettek, amire mi azt mondjuk, hogy az nem szégyen, bár nagyon sokan kapcsolnak ehhez szégyent. A legnagyobb szégyen egyike volt a bálványimádás: a hamis, nem igaz, nem létező istenekhez fordulni, mert hiszen azok nem tudnak segíteni. Aztán szégyen volt a meztelenség. De azért, mert a mezítelenség az életre való képesség minimumának a tagadását jelentette. Vagyis az, akinek még ruhája sincs, akit lemeztelenítenek nem pusztán az a szégyene neki, hogy nem tudja eltakarni magát, hanem az, hogy ruha nélkül az ember, mondjuk éjszaka, odafagy még a sivatag homokjához is. Ugyanígy szégyen volt a meddőség. Ez, azt hiszem, hogy egyfajta máig ható lelki terhet jelent azoknak, akik ebben az élethelyzetben vagy életállapotban vannak. Miközben ez egyáltalán nem szégyen! Hát miért volna az? És mégis. Hozzuk a lelkünk mélyén azokat a gyökereket; és abból fakad ez föl, hogy ha valaki az életben ekkora vereséget szenved, hogy nem tudja az életet tovább adni, a szégyen. Miközben nem az, de ez az Ószövetség világa. Ezért szégyen volt az is, ha egy nő nem házasodhatott meg. Pedig miért volna szégyen? Ugye, érdekes módon, ebből a szempontból, ha egy férfi nem házasodik meg, azt sokszor még olyan vagánynak is tartják. – És nem gondoltam magamra. (általános derültség) - Ha egy nő nem házasodik meg, az minimum ciki! Vagy hihetetlen módon igazolnia kell az életét, ha nem házasodik meg. Minimum eszméletlen karriert kell, hogy befusson. Vagy gyűjtenie kell a férfiakat, vagy nem tudom… ahhoz, hogy igazolást nyerjen ez. Látjuk, hogy nem az került a szégyen körébe, amit mi annak gondolnánk, hanem minden olyan, ami közvetlenül az életre vonatkozott, és ami az életnek a vereségét jelentette az ember életében. A választ pedig úgy adták meg a szégyenre, hogy az fog megmenekülni a szégyentől, aki eljut a hitre. Aki megfelelő módon képes bízni: mindig ott és akkor és úgy, ahogy az megfelelő. Az a valaki, megszabadul a szégyenétől. Hiszen ez a megfelelő bizalom mindig igazolni fogja az életét! És itt befejeződik az Ószövetség és kezdődik az Újszövetség, ami egy hatalmas fordulatot hoz! Azért, mert az élet nem ilyen, ahogy az ószövetségi ember gondolta. Sok szempontból ilyen, de alapvetően nem ilyen. Mert az evilági élet az embert nem igazolja minden szempontból. És akkor itt jön először az apostolnak a szava, aki azt mondja, hogy: „Krisztushoz tartozom, Ő az élet, nem szégyenülök meg.” Eszméletlen izgalmas összekötése a Filippiekhez írt levélből, hogy Krisztushoz tartozom, Ő az élet és miután én az élethez tartozom, ezért az életemet nem érheti semmiféle szégyen. De nem azért, mert az Isten engem mindig igazolni fog. Vagy minden bajból megment, vagy nem leszek soha beteg, vagy nem leszek néha tehetetlen, béna, ügyetlen és egy csomó minden. Nem ezért. Hanem azért, mert miközben én ügyetlen vagyok, miközben esetleg nem házasodtam meg, miközben esetleg nem tudok gyereket szülni, miközben, miközben, miközben, eközben én mégis ahhoz a Krisztushoz tartozom, aki föltámadt a halálból és az életnek a forrása. És ha én Krisztushoz tartozom, aki az élet forrása, akkor bármi történhet az én életemben, ez még sem szégyen. Nem szégyenülök meg emiatt soha. És aztán a másik. Jézus nem szégyellt bennünket testvéreinek nevezni. Ez a Zsidókhoz írt levélben van. Tehát nem csak énnekem nem kell szégyenkeznem semmi miatt - mert hiszen az Istenhez tartozom -, hanem az Isten is olyan valaki, aki nem szégyell bennünket, nem szégyell hozzánk tartozni, pedig az ószövetségi logika szerint szégyellhetne minket. Az ószövetségi logika az, hogy az Isten körbenéz a világban, és azt mondja, hogy: „Annyira romlott ez a nemzedék; szinte elszégyelltem magam, hogy ilyen csúf ez a teremtés. Elpusztítom és csinálok újat.” Ez a Noé történetét megelőző gondolat, ami persze emberi gondolat, nem az Isten gondolata. Az ember gondolata, ahogyan azt gondolta, hogy az Isten is így gondolkozik. És Jézus gyökeres fordulatot hoz, mert azt mondja, hogy: „Én nem szégyellek benneteket. Bármit is tesztek.” Viszont nagyon izgalmas az, hogy hogyan köti mégis csak össze önmagával az embert. Azt mondja, hogy: „Egyetlen baj van csak, ha ti szégyelltek engem!” Ez az, amikor Jézus azt mondja, hogy: „Egyáltalán nem szégyellek titeket, hozzátok tartozom, és ti hozzám tartoztok, de hogyha ti szégyelltek engem az emberek előtt, ha ti szégyelltek engem az emberek előtt, akkor én is szégyellek benneteket Mennyei Atyám előtt.” Ez pontosan az, ami látszólag egy ilyen adok-kapok logika. Igaz? Ha én így, na majd akkor az Isten is úgy! Pedig nem erről van szó! Ugyanúgy ahogy a Miatyánkban sem arról van szó, hogy ha én nem bocsájtok meg a másiknak, akkor az Isten sem bocsájt meg nekem, mert akkor Ő is ugyanolyan dölyfös lesz, mint amilyen én vagyok. Hanem az, hogy akkor kiesek abból a világból, amiben az Isten szeret engem, miközben én úgy élek, ahogyan az evilági logika szerint az szégyenletes élet. De az Isten mégsem szégyell engem. De ha én azt gondolom, hogy létezik olyan, ami szégyellni való, adott esetben a Jézushoz való tartozásom, akkor az Isten nem tud engem megszabadítani a szégyentől. Nem tud mellettem kiállni az Isten előtt, mert én a szégyen gondolatába bezárkózom és elrejtőzöm az Isten elől. Nemde? Én szégyellem az Istent, elrejtőzök az Isten elől. Nem vallom azt, hogy az Isten egy ilyen tűzzel-vassal térítő, nem-tudom-én-mivé akar bennünket gyúrni, hogy állandóan a keresztet kellene vetnünk az utcán, hogy mindenki lássa, hogy mi hívők vagyunk, és nem szégyelljük Őt. Nyilván nem erről van szó! Hanem, hogy alapvetően fölfogtuk-e, hogy a megváltás az a szégyenünk tökéletes föloldását is jelenti, többek között annak a szégyennek is a föloldását, hogy mi az Istenhez tartozunk. Mert hiszen ez is okozhat bennünk szégyent. És ha mi az Isten által feloldódtunk a szégyenünktől, akkor már nem lesz miért szégyenkeznünk az istenkapcsolatunkat illetően sem. Megszabadulunk ettől. És akkor vagyunk benn az Isten világában. Ez pont olyan, mint most a vasárnapi evangélium, hogy az igazaknak mondja Keresztelő János, hogy: „Gyertek ki a pusztába, és tartsatok bűnbánatot!” Mire az igazak azt mondják, hogy: „Nekünk nincs szükségünk bűnbánatra! Azért vagyunk mi igazak. Akkor minek menjünk ki a pusztába bűnbánatot tartani?” És erre Keresztelő Jánosnak az a szava, hogy: „De ha ti nem jöttök ki, ha nem vagytok hajlandók fölismerni, hogy bűnösök vagytok, akkor nem lehet titeket megváltani!” Épp az a belépőjegy a megváltásra, hogy fölismerem azt, hogy nem vagyok méltó a megváltásra. Látszólagos ellentmondás. Csak azt lehet megváltani, aki fölismeri, hogy nem tehet semmit azért, hogy őt megváltsák, hanem az Isten kegyelme az, ami őt megváltja. Ez a belépőjegy: a méltatlanság fölismerése. Ugyan így vagyunk a szégyennel is. Hogy ameddig nem lépünk be abba a világba, ahol az Isten elveszi tőlünk minden szégyenünket, addig az Isten tényleg nem tudja ezt megtenni, és tényleg nem tud megszabadítani bennünket. És akkor itt jön Jézusnak a személye, aki megdöbbentő módon, pontosan úgy, mint ahogy a bizalommal kapcsolatban - hogy kérhetünk bocsánatot az Istentől és Ő megbocsájt nekünk, és ezzel adja az élet lehetőségét -, így vagyunk a szégyennel is, hogy Jézus nem csak a bűneinket vette magára és a bűneink következményét és annak minden terhét, és nem csak bűnhődött helyettünk, hanem a szégyennek is a legmarkánsabb megnyilatkozásait Ő magára vette. Mert hiszen a kereszten lemeztelenítették Őt. Teljesen ruhátlanul függött a kereszten, ezt tudjuk jól. Tehát magára vette ezt, az ószövetségi ember számára egyértelmű szégyent. Azután - nem volt családja: nem voltak gyerekei és nem volt felesége. Magára vette annak az embernek is a szégyenét, aki nem tudja az életet tovább adni. Azután - az Istenhez kiáltott, miközben körülötte mindenki azt mondta, hogy hát az Isten nem menti Őt meg. Hát éppen azért marad Jézus szégyenben, mert egy olyan Istenhez kiált, aki Őt nem szabadítja meg. Ezzel szinte azt mondták, hogy Jézus bálványimádó. Magát egyenlővé tette az Istennel és egy olyan Istenhez kiált, aki talán nincs is, csak Jézusnak a fantáziájában. Mert ha volna, ha Jézus igaz volna, akkor most el kellene hogy vegye az Atya az Ő szégyenét. Tehát Jézus átélte annak az embernek a szégyenét, aki hiába kiált az Istenhez. Látszólag! Az emberek tekintetében hiába kiált az Istenhez. Szóval pont azokat, a szégyennek ezeket a kulcsjelenségeit magára veszi Jézus. Most befejezem ezt a teológiai megközelítést. Ahogy a középkori teológia mondta, ez ténylegesen magához öleli nem csak a bűneinket, az összes szégyenünket, és fölviszi az Atyához, és megvált bennünket általa. Ez most talán már nem egy kegyes szöveg, ahogyan most eljutottam idáig. Attól nagyon félnék, hogy: „… na, belementünk a kerékvágásba. Jó, hát ezt hallottuk ezerszer!” De mindaz, amit elmondtam most sok-sok órán keresztül, tulajdonképpen ide visz el bennünket, hogy tudunk-e az Élet Urához tartozni, aki képes elvenni a szégyenünket. Nem az által, hogy nekünk minden össze fog jönni, hanem, hogy nincs olyasmi, ami miatt nekünk szégyenkezni kellene, még az Isten előtt sem. Főleg az Isten előtt! Sőt, a szégyenünkben kellene leginkább az Istenhez menni. Mert a szégyenünktől meg tudjuk szabadítani…, szóval… tudunk segíteni egymásnak, hogy a szégyenünket föloldjuk. De végső soron ez nem lesz elég! Nem lesz elég, mert az ember legalábbis a halálban mindenképpen vereséget szenved. Hát, vége van neki... Minden, amit elkezdtél, annak egyszercsak vége van. Ez persze emberi szempont, emberi megközelítés. Tehát kell valaki, aki az ember életét igazolja, hogy nem hiábavaló a legkisebb tettünk is, amit csinálunk. Igen. Ez lett volna ez a teológiai szempont, és talán sikerült most közel hozni azt, hogy a megváltás az mennyire gyakorlatias dolog. Mennyire a hétköznapi életünket, a legkisebb nyavalyánkat, a szégyenünket, a nyomorunkat érintő, egészen gyakorlatias kérdés. Még egy téma van hátra, ami azért a szégyennek egy oldalága, csak ezt egy picit bővebben akarom mondani, azért különvettem, mégpedig az, hogy ha az ember csak egy kicsit is életképes, csak egy kicsit is képes kilátni a szégyenéből, akkor már nekiállhat annak, hogy elkezdjen cselekedni. A szégyen, a megszégyenítés arra visz bennünket, hogy megtörje az akaratunkat és a cselekvőképességünket. A szégyen bénít bennünket, hogy ne cselekedjünk. Ez azért drámai, mert a szégyen éppen azt is lehetetlenné teszi, hogy tegyünk magunkért valamit. Hogy magunkra vonatkoztassuk a megváltást, hogy az Isten erejéből tudjunk élni. A szégyen ezt is ellehetetleníti bennünk. És ezért most néhány dolgot arról, hogy hogyan tudjuk a lépéseket megtenni, hogy mi az, ami akadályoz konkrétan abban, hogy cselekedjünk. Mert hiszen a cselekvésen áll, vagy bukik a dolog! Ameddig nem cselekszünk, addig…, jó, hát először át kell gondolni, meg ilyesmi…, de ha nem jutunk el a cselekvésig, akkor nem jutottunk igazából sehova! Nem véletlen, hogy a Szentírás az üdvösség kritériumait a cselekvésben jelöli meg. Ez nem jelenti azt persze, hogy az embert ne tudná üdvözíteni az Isten akkor, amikor éppen tehetetlen! Persze, hogy tudja! De hogy mi az üdvösségből élni tudjunk… Mert, nem az a kérdés, hogy az Isten üdvözít-e minket, vagy nem! Hanem, hogy mi itt, ezen a földön élünk-e abból az üdvösségből, amit az Isten ad nekünk, vagy nem. Mert hát ez már itt és most van, és ezt már most élhetnénk. 1995-ben végeztek egy nagy-nagy kísérletet tudományos módszerekkel, és megállapították, hogy mely mondatok azok, amelyek legkésőbb 13-14 éves korig megbénítanak bennünket. Kisebb-nagyobb mértékben létezhetnek ezek a mondatok, ezek amolyan szülői parancsok. Így hívják őket: „szülői parancsok”. Amelyeket nyilván nem csak a szülőktől kaphatunk, hanem bárkitől, akivel találkozunk gyerekkorunkban és fontos számunkra, és érzelmi viszonyunk van vele. Ezek a parancsok nem egy az egyben így, mondatként hangoznak el, hanem egyszerűen csak érnek bennünket. A legtöbb esetben ezek nem is mondódnak ki. Vagy nem kell, hogy kimondódjanak. Mégis, mi gyerekként ezeket a szülői parancsokat nagyon megfogadjuk és ezek a parancsok bénítanak aztán bennünket. Mondok most bevezetőül egy történetet. Ez arról szól, hogy hogyan béníthat valakit egy ilyen szülői parancs. Megy az anyuka, és a babakocsiban tolja a gyerekeit. Ilyen hatalmas elragadtatással nézi őket. És oda megy hozzá valaki, és azt mondja: „Jaj, hát maga ezeknek a kedves gyerekeknek az édesanyja?” „Persze, hogy én vagyok!” „Jaj hát, és hát hány évesek?” És erre az anya azt mondja: „Az orvos kettő, az ügyvéd három.” (derültség) Valahogy ilyen módon… (Csak eddig volt feldolgozható hanganyagunk. A szerk.)