2001.01.09.

Megosztom
Elküldöm
Eltelt az első nagy időszak Karácsonyig azzal, hogy arról beszéltünk, hogy hogyan juthatnánk el egy kiérlelt, és számunkra is megfelelő hitre, és két nagyon nagy témakört beszéltünk meg: az első, hogy a hit egy fejlődő folyamat, amely bennünk fejlődik, és amelynek adottságai meg vannak bennünk, akkor az első a bizalomnak a kialakulása szemben a bizalmatlansággal. A második fázis pedig az, hogy sikerüljön a szégyenünket levetkőzni, és merjünk és tudjunk cselekedni, és képesek legyünk a kezdeményezőkészségre. És azzal fejeztem be az elmúlt alkalmat, hogy nagyon vázlatosan elmondtam, hogy hogyan vagyok én hihetetlenül tehetetlen a karácsonyi ajándék vásárlását illetően. Tudom, beszéltem arról, hogy hogyan lehetne elkerülni azt, hogy lépten-nyomon azokba a gyermekbetegségekbe essünk, amelyek alkalmatlanná tesznek minket a cselekvésre. Ez volt a legvégén. Szeretnék egy kicsit mélyebbre menni ebbe a kérdésbe, hogy hogyan lehetne, hogy fölszabaduljunk valóságos cselekvésre. Mert eddig szinte kizárólag a szégyen szempontjából néztük ezt a kérdést, és nyilván nagyon egyoldalúak lennénk, ha azt mondanánk, hogy a szégyen az egyetlen dolog, ami ellehetetlenít bennünket a cselekvéstől. Márpedig ez kulcsfontosságú kérdés, és a saját élményemet hadd mondjam rögtön. Ugye, kaptam egy Aral kártyát, azért, hogy ha nem sikerülne megfelelő módon cselekednem az ajándékvásárlást illetően, akkor be tudjam azt pótolni egy Aral-kútnál. Tisztelettel jelentem, hogy sikerült használnom a kártyát, mert az összes elszántságom ellenére is a testvéremnek jó pár ajándékot a benzinkútnál vettem meg, és ott dühöngtem, hogy kávé miért csak olyan kicsiben van, és nagyban nincs, mert az olyan snassz, kicsi kávékat adni, egyszerre sokat. Ez tiszta lebukás. Látszik, hogy ez nem valami megfontolt karácsonyi vásárlás, hanem ez ilyen „ad hoc” dolog. De legalábbis arra vezetett – igaz nem most ismertem fel - hogy akaratunk édes kevés a belátással együtt is arra, hogy a magatartásmódunkat megváltoztassuk. Az akaratunk hihetetlenül gyenge ahhoz, hogy éppen ott váljon cselekvőképessé, vagy alakítsuk át cselekvésünket, ahol a legnagyobb szükség volna. Ezért ezekben az esetekben azt mondani valakinek, hogy szedd össze magad; ez majdhogynem szembeköpése a másik embernek, aki ezt már huszonötször kipróbálta. És amikor mi mondjuk neki, hogy szorítsa össze a fogát, akkor ez körülbelül annyit jelent, hogy hülyének nézzük őt, evvel együtt magunkat is, ha azt gondoljuk, hogy evvel bármiféle segítséget is adtunk a másiknak. Úgyhogy most eleve töröljük le ezt, hogy én bárkinek is azt akarnám mondani, hogy szedje össze magát, mert ez úgysem működik. Most akkor mondhatnánk azt, hogy ha az akarat nem működik abban, hogy valóban tudjunk cselekedni, és a hitünk az cselekvő legyen és a hitünk bennünket egyáltalán alkalmassá tegyen a cselekvésre, akkor mondjuk az értelemre van szükségünk. És Viktor Franklnak a könyvei, amelyeket szívesen idézgettem nektek, talán meggyőzni látszik bennünket, hogy igen, ahhoz, hogy egy teljesen reménytelennek tűnő helyzetben képesek legyünk cselekvő módón hinni, vagy a hitünket cselekvésben megmutatni, ahhoz arra van szükségünk, hogy valami értelmet adjon az életünknek. Gyökössy Bandi bácsinál olvastam egy történetet, most, Karácsony előtt készülve. Hozott egy-két lágeres, koncentráció táboros, meg munkatáboros karácsonyi történetet az egyik könyvecskéjében. És onnan írja azt, hogy az egyik barakkban már szinte teljesen föladták azt, hogy túl fogják élni ezt az egészet, és így köszöntött rájuk Karácsony estéje. És ez még sokkal mélyebbre sodorta őket az elkeseredésben. És azt írja az a valaki, aki túlélte – nem csak ezt a Karácsony estét, hanem az egészet is - hogy sokan ténylegesen úgy voltak, hogy ha eddig nem őrültek bele, akkor ebbe a Karácsony estébe biztos, hogy bele fognak zavarodni. És akkor volt valaki, aki szerzett valahonnan egy krumplit, és a krumpliba beleállított egy gallyat, összekötötte egy másikkal – keresztbe. És ezt a krumplit a gallyal, mint valami karácsonyfát, fogta és betette a barakk közepébe, és utána elkezdett énekelni egy karácsonyi éneket. És először mindenki ridegen és mereven, és a maguk szenvedésétől elgyötörten csak hallgatták ezt az egyetlen egy valakit, és azután szép lassan átvették az éneket, és kezdtek együtt énekelni azzal, aki behozta ezt a karácsonyfát. És aki túlélte, az azt mondta a visszaemlékezéseiben, hogy életében ez volt a leggazdagabb Karácsony. Ez volt az a Karácsony, amikor ő a legközelebb jutott a Karácsony titkához. Ezentúl mindig sokkal több volt körülötte Karácsony este mindenféléből, és a Karácsonyok mégis sokkal gyöngébbek, szegényesebbek voltak, ehhez képest. És miközben ez a történet árulkodik arról, hogy életünket menti meg, ha értelmet tudunk adni az életünknek, de nekem ténylegesen úgy tűnik, ha értelmet találunk az életünknek, az többé-kevésbé a túlélésben segít minket. Az, hogy van értelme az életünknek, az még különösképpen nem lendít minket, ez még semmit sem árult el abból, hogy ez mennyire örömteli élet, hogy mennyire vagyunk harmonikusak vagy a hitünk milyen. Egyszerűen csak azt jelenti, hogy képesek vagyunk nap, mint nap felvenni a magunk keresztjét, de hogy ezt a keresztet hogyan hordozzuk, arról nem sokat árul el. Tehát megint csak szeretném zárójelbe tenni az akarat után az értelmet is. Miközben az akaratra nagyon nagy szükség van, az értelemre meg hihetetlenül nagy szükség van, de talán nem elsősorban itt, amikor azt kérdezzük, hogy hogyan tudnánk a hitünket valóban cselekvővé tenni; a hitünkkel hogyan tudnánk élni, ténylegesen élni, nemcsak vegetálni. Eszembe jutott most ez a szilveszter. Négy legjobb barátommal voltam együtt, már vagy 20 éves a barátság. Este 11-ig örültünk egymásnak, hogy hű, de tök jó ez, hogy megint együtt vagyunk, rég voltunk így együtt. És akkor elhatároztuk, hogy játszani fogunk, és el is kezdtünk játszani. 11:58-kor az asszonyok, akik a konyhában ültek, beszóltak, hogy most már jó lenne ezt abbahagyni, mert 1-2 perc múlva kezdődik egy új évezred. Mire mi azt mondtuk, hogy annyira jól játszunk, nem lehetne-e az, hogy mi 1-kor koccintunk. Ugye tudjátok mi volt az asszonyok reakciója? Két perc múlva ott álltunk kezünkben a pohárral, mert az asszonyoknak van érzékük hozzá, hogy mikor minek van itt az ideje. Mi kissé érzelemben megsebzetten álltunk ott a pezsgős poharakkal, és azt gondoltam, hogy a csudában van ez, hogy én semmit sem érzek abból, amit érezni lehetne, vagy érezni kellene. (Nem kellene, mert akkor semmit se éreznék.) Úgyhogy különösebben nem hatott meg ez az éjfél. És aztán ez elindította nagyon a gondolataimat, és másnap már kellett beszélnem, reggel. És eszembe jutott, hogy valaki így köszönt el a telefonban: Jó átlépést! Állítólag Németországban már így köszöntek el az utolsó egy-két héten, hogy jó átcsúszást! Én azon töprengtem, hogy én egyáltalán nem csúsztam át. Én ott voltam január elsején, és azon töprengtem, hogy hogyan van ez velünk: képesek vagyunk-e itt és most cselekedni. Képesek vagyunk-e valóban élni itt és most. És szerintem nem. Mondjuk, itt vagytok kétszáz valahányan, és biztos vagyok benne, hogy nem mindenki csúszott át. Hanem nagyon sokan ott éltek, ahol megsebződtök a cselekvésre való készségben. Ha egyáltalán képesek vagyunk valódi, igazi cselekvésre úgy egyáltalán. Lehet, hogy mi egyáltalán nem is élünk. De erről majd még akarok beszélni, akkor már nem lesz ennyire nevetséges ez a mondatom. Mert valamiképpen, ahol az ember megsebződik a cselekvésre való készségben, ahol a hite elfogy, a hite meggyengül, ott ő megállt az életben, és ő tulajdonképpen ott él 5 évvel ezelőtt, 15, 20 évvel, valahol ott, ahol egy nagy sebe van, ott él. Itt csak van. Épp csak létezik, de élni nem itt él, hanem valahol a múltban, Úgyhogy hagyjuk az akaratot, és hagyjuk az érzelmet. Menjünk oda, hogy Jézus azt mondja, hogy ha csak egy egészen piciny hitetek volna, akkor nemcsak egy fügefa száradna el; ha ti azt mondanátok, hogy hittel mondom, száradj el, hanem akár a hegy is beleszakadna a tengerbe. Ha ezt egy egészen picinyke hittel akarnátok, megtörténne. Jézus kinyilatkoztatásában a hit valami hihetetlenül aktív dolog, amivel hegyeket lehet mozgatni. Bennünk pedig a hit még arra se elég, hogy túléljük egyik napot a másik után. Jézus kritikáját a hittel kapcsolatban magamra veszem, és azt mondom, hogy ha az én hitem nem elég termékeny, és nem elég cselekvő, nem elég aktív, akkor ez azt jelenti, hogy alig van hitem, még egy mustármagnyi sem. És akkor most hadd mondjak egy történetet, ami szinte olyan, mintha nem is volna. Ez az 1950-es években veszi kezdetét. Egy kisfiú születik akkor, aki agyszélhűdést kapott, és nagyon súlyosan visszamaradva született, és ráadásul ennek következtében tökéletesen vak lett. Ez a kisfiú nem került ki a kórházból, mert 6 hónapon keresztül kórházi ápolásra szorult, és 6 hónap után az orvosok és az ápolónők többé-kevésbé azt mondták, hogy ennek a gyereknek nincs esélye arra sem, hogy túlélje. És ezért a szülők otthagyták a kórházban, mert azt mondták, hogy ők nem bírják; nem akarják se látni, se hallani. És akkor jött egy házaspár, aki örökbe fogadta ezt a kisfiút. A kisfiú gyakorlatilag képtelen volt mindenféle önálló cselekvésre. A szülők, akik örökbe fogadták, azt mondták, hogy mi kivesszük ezt a kisbabát, akiről azt mondják, hogy meg fog halni, és azzal a szándékkal vesszük ki, sőt indulattal, hogy a mi házunkba senki nem jön meghalni, hanem élni. Eltelt 9 év. A 9 év alatt semmiféle reakciót nem mutatott ez a kis ember környezete felé, semmiféle önálló mozgásra nem volt képes. De a szülők folyamatosan beszélgettek vele, tornáztatták őt, az összes izmát, passzívan. A 9. év végen észrevették azt, hogy amikor zenét hall, elkezd az ujjával dobolni. 9 év után ez volt az összes mozgás, amire képes volt. A szülők úgy bántak vele, mintha egészséges volna: úgy beszéltek, meséltek neki, mintha egészséges lenne. Azután 12 éves lett, amikor a dobolást már ritmusra csinálta – lehetett tudni, hogy összefüggés van aközött, amit hall, meg amit csinál. Amikor ezt a szülei észrevették, elkezdtek azért imádkozni, hogy az Isten bontakoztassa ki ennek a kisfiúnak azt a képességét, amit speciálisan neki szánt. És ennek kapcsán, miután látták, hogy a zenéhez van tehetsége, vettek neki egy zongorát. Szinte képtelen volt a zongora mellett egyedül ülni, de rátették a kezét a zongorára, és az édesanyja mellé ült, és ott játszotta mellette a dallamokat, és a fülébe énekelt. A gyerek nem tudott még beszélni sem, amikor megnéztek egy esti filmet, amelynek komolyzene volt az aláfestő zenéje, és lefeküdt az egész család aludni. És egyszer csak hallják, hogy Csajkovszkij egyik zongoraversenyének tétele hallatszik lentről. És erre az édesanya azt gondolta, hogy bekapcsolódott a tévé, vagy a magnó. Lement, és látta, hogy a kisfiú fölküzdötte magát a székre, az egyik kezével tartotta magát, hogy onnan le ne essen, a másik kezével hibátlanul játszotta a zongoraverseny egyik tételét. 19 évesen még mindig nem beszélt, de elkezdett énekelni. Egyik pillanatról a másikra énekelni kezdett. És kiderült az, hogy hallás után szinte bármit képes lejátszani. És ekkor elkezdtek koncertezni, de úgy, hogy ez a vak fiú mindig a szüleivel ment; és közben „tanúságot” is tettek arról, hogy hogyan jutott el ez a fiú oda, hogy vakon, bénán, szinte némán zongoraművész lett. Ez egy olyan eset, amit ha nem egy hiteles könyvben olvasom, akkor azt mondom, hogy nincs. Mondok egy ennél egyszerűbb változatot. Egy orvosnő, aki észleli magán a tüneteket, elmegy egy orvoshoz. Megkapja a leleteket, és azt mondják neki a kollegái: „Te orvos vagy, semmi értelme annak, hogy hazudjunk, vagy becsapjunk.”. Adják neki a leleteit: rákos. Nem kell neki semmit se erről mondani, tudja, hogy kb. 10% a túlélési esélye. Hazamegy az asszony, és fölírja az íróasztal fölé: 10% + Jézus. És meggyógyul. Lehetne olyan történeteket is hozni, meg hoztam is sokat, ahol valaki nem azt írta volna oda, hogy „+ Jézus”, de a 10%, meg aközött, amit odaírt volna, élő hit van. Hegyeket mozgató hit, betegségeket gyógyító hit. Tehát nem akarom most ezt leegyszerűsíteni pusztán vallásos hitre, vagy keresztény hitre, de a kettő között valami élő és termékeny hit van. Visszakanyarodva oda, hogy az értelmünket és az akaratunkat sokkal inkább meghatározza ezekben az esetekben egészen nyilvánvalóan az, ami az értelem és az akarat mögött vagy alatt van, sokkal mélyebben. Tulajdonképpen az, ami valóban a hitünk. Mert a dolgok ténylegesen úgy történnek, ahogy mi hisszük. Emlékeztek a Bhavaghadghitára: mondd meg milyen a hited, és én megmondom ki vagy, milyen ember vagy. Ha megfelel a hitünknek az életünk. Mert a hit valóban hegyeket mozgató vagy nem mozgató. Ez a hit alapján történik bennünk. Gyakran tapasztalom azt, hogy jön valaki és azt mondja: „Atya, én mindent megpróbáltam mondjuk azért, hogy együtt maradjak a házastársammal. Mindent.” Erre nekem mit kéne válaszolnom, szerintetek? Költői kérdés. Szoktam azért én egy-két akadályt odaállítani, hogy mit jelent neked az, hogy mindent? Ne arról beszéljünk, hogy neked kötelező a házastársaddal maradni, hanem arról, hogy mi számodra a „minden”. Hol lehetetlenültél el abban, hogy együtt akarjál, együtt tudjál élni a házastársaddal. Erről lehet beszélni, de azt mondani neki, hogy neki a házastársával KELL élni, ezt én nem tudom kimondani. Ha valaki eljut oda, hogy azt mondja, hogy én erre képtelen vagyok, erre normális ember mondhat valamit? Mit mondhatok arra, hogy ez volt az utolsó pillanat, amit még képes vagyok leélni. Nem mondhatom azt, hogy na, még akkor anyuci vagy a pap kedvéért még egy másodpercet! Ha nem megy, akkor nem megy. A kérdés azonban az, hogy miért fogyott ott neked el. Mi az, ami megakadályoz, hogy még egy lépést tegyél. És ez az, ami a te felelősséged. Persze az életünk olyan, hogy pörögnek a dolgok. Elképzelhető az, hogy valaki elkezd utána menni, hogy miért nem tudta a következő lépést megtenni, mert van lépés, csak ő nem képes rá. De közben lehet, hogy annyira lepereg a homokórája, hogy nem marad más számára, mint hogy kilépjen egy olyan helyzetből, amiben nem képes tovább élni. Most nehogy valaki félreértsen. Azt gondolom, hogy ez azokra a helyzetekre érvényes, ahol már belehaltál, de nem egyszer, hanem hulla vagy már régóta. Tehát az ember eljuthat ide, de az egész folyamatért, ameddig odáig jutottál, és ott van ez a határ - ezért felelősek vagyunk. És azt gondolom, hogy nagyon sokan, akik azt mondják, hogy nem bírjuk, még bőven bírnák. Csak nem akarják bírni. Nem arról van szó, hogy nem tudják bírni - nem akarják. És miért nem akarják? Erről beszélünk. Mi az, ami miatt elfogy bennük az, hogy egyáltalán akarjanak valamit, de egyébként azt mondanák, hogy helyes és jó. A kereszténységünkkel nem sokat érünk, ha pusztán csak odáig megyünk az erőfeszítéssel, amint beláttunk, hogy helyes, és ami még megy akarattal. Akkor az nagyon gyönge kereszténység lesz, mert az akaratunk is nagyon gyönge. Egy-egy kiemelkedő ember születik csak, aki valóban rendíthetetlen akarattal rendelkezik. Persze én azt gondolom, hogy az akarata mögött nagyon jó dolgok vannak, ami az akaratában megnyilatkozik. Egyszerűen az akaratában hat mindaz, ami az ő szívének mélyén van. Ezért, ha az akarat konfrontálódik a mi belső dolgainkkal, akkor az akarat fog mindig veszíteni. Ezt azért mondom, mert rendre tapasztalom, hogy rendkívül naivak vagyunk az akaratunkat illetően: azt gondoljuk, hogy ha egy kicsit összeszedjük magunkat, akkor ez menni fog. De ez nem fog menni. Van valaki, aki rendszeresen jár hozzám gyónni; nem lehet ebből az illúziójából őt kiverni. Kiderül, hogy mondjuk három féle úton lehetne elindulni, hogy azt a helyzetet, amiben az akarata gyöngének bizonyult, hogyan lehetne túlélni, és kicsit megerősödni abban a helyzetben. És a legvége mindig az, hogy hát el kéne mennem egy jó jezsuita lelki gyakorlatra, és ott összeszedném magam! Ezt most körülbelül hetedszer mondja nekem. Itt megint az a kérdés: miért mondja ő ezt? Megint tovább kellene kérdezni. Az akaratunk tökéletesen tehetetlen azzal, ami a szívünk legmélyén van. Tökéletesen tehetetlen. Mert az akarat egy nagyon ifjú képződménye a lelkünknek, míg az ösztöneink, a vágyaink, a szükségleteink és egyebek sokkal-sokkal erősebbek és ősibbek, ezért a keresztény közgondolkodásunk állandóan becsap benneteket. Mert a szószékről az esetek nagy többségében az hangzik el, hogy erkölcsi buzdítást hallunk, aminek az a záró mondata, hogyha nagyon összeszeditek magatokat, nagyon akarjátok s nagyon imádkoztok, akkor az Isten is megsegít benneteket. Mire ti: „Ez eddig se sikerült, mert az akaratomat húszszor feszítettem meg, de mindig elbuktam; imádkozni se kedvem, se erőm már, mert nem csinálok bohócot magamból. Már neki sem kezdtek imádkozni! Hát miféle ima?! Nem csinálok hülyét magamból! Az Üdvözlégy Máriától ki fogom bírni, hogy a főnököm leordít minden nap?” Ezt ti sem hiszitek régóta. Most nagyon sarkos voltam. Eric Berne nagyon eredeti módón írt arról, hogy ebben az esetben képtelenek vagyunk valóban úgy cselekedni, ahogy azt szeretnénk. Vagy másfelől: pontosan úgy cselekszünk, amilyen gyönge bennünk a hitünk. Ő azt mondja, hogy az amerikai hadseregben az őrmesterek nagyon nagy lélektani bölcsességről tesznek tanúbizonyságot. Mert amikor fölállt az újonc század, és a kiképező őrmester végighordozza gyámolító, erősítő és bizalmat gerjesztő tekintetét az újoncokon, akkor azt susogja az újoncoknak: „Ide figyeljenek maguk - a lelkük az anyjuké, de a seggük az enyém!” Ez az őrmesterek mérhetetlen bölcsessége, mert azt fejezi ki, hogy ténylegesen ami az ember lelkét alkotja, az nincs a hadsereg kezében, de senki emberfia kezében sincs. Hogy egy olyan intézmény, amelynek valóban ebből a szempontból minden eszköz a rendelkezésére áll, hogy egy férfiembert erre-arra rávegyen a maga szelíd módszereivel, legföljebb is azt ismeri el, mint az első nap is, hogy legföljebb ez a felületi rész az övé. Ez ténylegesen nagyon nagy bölcsesség. És ezért lehetünk mi akármilyen szigorú és brutális őrmesterek magunk fölött, vagy gondolhatjuk, hogy az Isten ilyen őrmester fölöttünk, legfeljebb fenékbe rúg minket, de a szívünket nem fogja átalakítani. Belső változás nem fog történni. Maximum újból és újból azt fogjuk átélni, hogy iszonyatosan fenékbe rúgtak már megint. Megint csak Berne azt mondja, hogy hatféle alaptípus létezik. Ezt csak azért mondom el, mert mi, akik azt gondoljuk, hogy mi cselekszünk, ilyen és ilyen fölszabadultságból adódó aktív dolgokra, hogy mi mennyire rabjai vagyunk még a cselekedeteinkben is annak, aki a szívünket bírja. Azt mondja, hogy 6 alaptípusa van annak, ahogy általában cselekszünk egy egész életen keresztül. 1. alaptípus: soha. Vagyis amikor az ember egy egész életen keresztül azt a hangot hallja, hogy látom, szeretnéd megcsinálni, de sose fog sikerülni. Érzem, hogy ezt jó lenne megcsinálni, de soha nem történik meg. Mindenkinek igen, neked nem! Van, aki így éli meg az életét, hogy csinálja és küszködik, és újból és újból azt éli meg, hogy neki ez nem jön össze. Miközben nem erről van szó, hanem arról, hogy őt a „hite” arra indítja, hogy neki ténylegesen ne jöjjenek össze a dolgok. És ténylegesen nem is jönnek össze a dolgai soha. Ez egy külön típus. A beszélgetésekben is gyakran találkozom azzal, hogy én látok megoldási lehetőséget, és amikor azt gondolom, hogy tényleg léptünk egyet, akkor az illető azt mondja, hogy ez azért nem fog menni, mert. És akkor próbálom azt mondani, hogy jó, ez nem az ő útja, biztos csak én gondoltam, hogy ez neki jó. És kiderül, hogy talán egy másik. És azt mondja: nem, nem hiszem, hogy ez menni fog. Vannak emberek köztünk, akik akkor, amikor már ténylegesen csak lépni kéne, azt mondják maguknak – persze ezt nem mondják el, ezért van olyan nagy ereje, mert ösztönösen történik – nem. Ez az első alaptípus, aki egyáltalán nem képes cselekedni. 2. alaptípus: előbb még. Igen, ezt kellene csinálnom, de előbb még ezt és ezt meg kell tennem. Vagy előbb még méltónak kell állnom arra, hogy erre én tényleg méltó legyek, hogy méltó legyek, hogy… de akkor előbb még. Ide tartozik minden, hogy előbb még meg kell érdemelni. 3. alaptípus: örökké. Amikor valaki azt hallja a szívében, hogy örökké. Szerettél játékvasutazni kicsi korodban? Örökké ezt fogod csinálni, egy életen keresztül. És akkor megállt az idő, valahol ott, ahol valamit adott esetben valamikor szívesen csináltak; ott átéltek valami teljességet, és egy egész életen keresztül rátapadnak erre, mint mikor az ember focizás után rátapad a vízcsapra. 4. alaptípus: meglesz még ennek a böjtje. Tehát ő valamennyire cselekszik, de abban a pillanatban, ahogy megtette azt, amit szívesen csinált volna, vagy egyáltalán volt valami önálló és jó, akkor a szívéből egy hang szól: „Haha, nem sokáig lesz így. Gondolod, hogy nem kell ezt megfizetni? Érdemtelenül nem érezheted jól magad. Mindennek megvan az ára.” Ez a valaki, ha kérdezem, hogy vagy, azt mondja: „Képzeld el, az utóbbi időben annyira jól mennek a dolgok! Na, aggódok is… semmi sem tart örökké.” 5. alaptípus: na még egyszer! Ez valami olyasmi, hogy eljutott a célig, még egy lépést kéne megtenni, és akkor puff, visszagurul. És akkor hallja a hangot: na még egyszer! Soha nem fogja átlépni, ezt ő is tudja. Na még egyszer próbáld meg, menni fog ezen az úton… Reménytelen út, ez az akarat útja. Teljesen reménytelen, ha eddig nem ment. Hát ennek egy csomó oka volt, hátha most… Igaz nem imádkozom reggel 79 éve, valahogy elfelejtem. Erős szívvel fogadom Neked, Istenem, hogy többé nem vétkezem, és a holnapi napot imádsággal kezdem. Már felkelés után, persze, mert mégse olyan nagyravágyó vagy. És akkor az első nap, miután megfogadta, hogy több bűnt nem követ el – mire fölszisszenek, hogy ne! ezt ne! Ne fogadjon meg nekem ilyeneket, mert akkor jöhet vissza rögtön, mert akárhányszor mondja, annyiszor bűnt követ el. Mert hamisan esküszünk! Ez látlelete ennek a fajta keresztény gondolkodásnak. Egy ilyen bánat-ima, hogy többé nem követek el bűnt, ráadásul erősen fogadom… Most akkor ki a hülye? Aki mondja, vagy akinek mondják? Már fölfelé nem is merek mutatni. Ki a kedvenc írója az ilyen látszatcselekvőnek? Hát Madách Imre: küzdelem az élet! „Küzdj, küzdj! Miért érdemes küzdeni? Magáért a küzdelemért! Az nemesít engem!” Igaz, hogy az orrán már nincsen bőr, annyiszor pofára esett. 6. alaptípus: úgy lesz, ahogy lesz. Ez a békés fajta. Ez igazából nem az ő élete, kezicsókolom, neki megmondták, hogy mit kell csinálni kis korától kezdve. Ez a szív se az övé; kapta, nem kérte. Ezt kell csinálni, azt kell csinálni? Mindegy, lesz, ahogy lesz. Nem vagyunk boldogok? De hát nem is az a cél! Mondta valaki, hogy ez a cél? Élünk, meghalunk, ez az élet rendje. Akkor az ilyen ember költő lesz. Sehonnan se jöttünk, sehová se megyünk – énekelte kedvenc alternatív együttesem a ’80-as években: épp nem jöttünk sehonnan és épp nem megyünk sehová. Ehhez meg egy jópofa történet – természetesen nem valós. Elmegy az illető gyónni, és meggyónja, hogy ő postás, és ő egy díszes kiállítású Bibliát lopott. Hát neki annyira megtetszett, hogy ő nem tudott ellenállni. De hát miért pont Bibliát? – kérdezi a pap. Hát olyan vallásos beállítottságú ember vagyok. Mi mást lophatnék? Ez a mélyről jövő beállítódásom. A valódi cselekvésre való képtelenségünk megmutatkozik abban, hogy mondjuk 100 gyónóból 99-nek eszébe se jut, hogy létezik olyan bűn, hogy mulasztottam. Márpedig a kereszténység ott kezdődik, ahol az ember elkezd nagyon tudatosan figyelni, hogy mi jót tehetne ezen a földön. Nagyjából az óvódásoknak a kislapáttal való játéka. Innen kezdődik az a fajta kereszténység, amikor a szülők el merték a gyereküket pár órára engedni, hogy mondjuk legyen egy picit magában. Kárt csak nem tesz magában, a lapátocskájában; engedjük útjára. Nagyon régen nem mondta senki, hogy egy éve gyóntam utoljára, és van egy olyan sejtésem, hogy esetleg volt ez alatt a néhány millió pillanat alatt egy, amikor valamit talán egy picit jobban csinálhattam volna. Ehelyett: nem loptam, nem öltem, izé… mit mondjak még? Segítsen már egy picit, atya, annyira nehéz ez a gyónás! Szóval a mulasztásaink. Tele vagyunk félelemmel, hogy állandóan csak kerüljük a rosszat. Szinte ez ószövetségi színvonal: tedd a jót, kerüld a rosszat! A legtöbb keresztény ember ezzel egyáltalán nem foglalkozik; mellékállásban kerüli a rosszat. És ha nagyon megszalad neki, tesz egy-két jót. Akkor jut eszébe ezt mérlegelni, amikor valami nagy baj van. Akkor. De ez a mondat fordítva van: tedd a jót, és mellesleg kerüld a rosszat! Azt tapasztalom, valahogy így kerekedett ki bennem – emlékeztek talán Nagy Szent Teréz mondására: A szomorú, mogorva, kedélybeteg és egyéb szentektől mentsen meg bennünket az Isten! -, hogy a teljes életszentség valahol azt jelenti, hogy valakiben kialakul egy helyes érzület, tehát valahol a szíved kezd helyes dolgokat mondani, és jó érzület alakul ki a szívében. Úgy többé-kevésbé, és általában jól érzi magát, és közben jó érzéssel tesz jót. És amikor jót tett, még az is jó érzéssel tölti el. Hát ilyen nincs is, hát ez mese! Miközben valahol ez volt az elérhető, vagy legalábbis megközelíthető célunk, hogy jó érzület alakuljon ki. Ide tartozik a jámborság lelke. Ezt félre szoktuk magyarázni. Mi az, hogy jámborság lelke? A szerencsétlen tutyi-mutyi alakokat eltölti valami? Annyira jámbor, hogy mellette halnak meg, de ő csak imádkozik értük; körülbelül ezt gondoljuk. Tehát valaki fojtogatja a másikat, ő szelíden odamegy: Testvér! Hát pont a torkát! Fáj neki! A jámborság lelke a Szentlélek egy adománya. A jámborság lelke azt jelenti, hogy az embereket helyes érzület tölti el, a szívét átjárja valami nemes érzület. És ezért is tesz jót, és a jó örömöt okoz neki! Nem azért teszi a jót, mert az örömöt okoz neki! Mert akkor már csal. Nem. Teszi a jót, és mellesleg az neki örömöt okoz. Ez a szent. Aki teszi a jót, mert az neki örömöt okoz, az nem szent, az kufár. Üzletel. Ezért tulajdonképpen a legnagyobb üzlet jónak lenni. Nagyon jó üzlet. Mert ha az ember jó, akkor egy csomóan őt szeretni fogják. Nagyon keveset kell befektetni, és rengeteget kapunk vissza. De ez még üzlet. Ehhez az életszentségnek nem sok köze van. És ez akkor derül ki, amikor valaki rabja lesz annak, hogy ő jó. A kényszeres segítők. Nehogy azt gondoljátok, hogy én most itt bárkit is arra szólítanék fel, hogy semmi értelme annak, hogy jót tegyen akkor, ha akaratból megy neki, vagy, mert belátta, hogy így érdemes. Ez nagyon fontos lépés. Csak nehogy itt megálljunk, és azt gondoljuk, hogy hát ez itten vége. Tudjátok, jártam mozgássérültekhez sok-sok éven keresztül, és tőlük hallottam azt, hogy amikor volt még a brigád-mozgalom, akkor rászívódtak erre az intézményre, mert ők „nagyon szerencsétlenek” voltak. Kommunista szombat. És a brigádnaplóba ezt mindig be is írták: meglátogattuk a nyomorultakat. Aláírás. Egy nyomorult. A „nyomorultaknak” alá kellett írni, hogy minket most meglátogattak az egészségesek. Köszönjük szépen. Rendszeresen mentek oda, amíg azt nem mondták ezeknek, hogy ezt nem. Ebből ők nem kérnek. Elérkeztem oda, hogy itt ténylegesen a szívről van szó. Ezt nevezik megtérésnek, de most ne így nézzük ezt, hanem úgy, hogy a hitünk átalakulására volna szükség, de az átalakulás nem az értelmünk és az akaratunk révén történik meg, hanem az érzelmeink, az érzéseink, a vágyaink, a szükségleteink és az ösztöneink nyomán. És ez nagyon kritikusan hangzik a keresztény füleknek. De utalnék a kettővel ezelőttire: éppen a keresztény közgondolkodás a szégyent ezekhez a belső emberi tartalmakhoz előszeretettel társítja, és nevel bennünket, hogy szükségleteket, ösztönöket, vágyakat, érzéseket szégyenként éljünk meg. Adott esetben alapvető szégyenként, hogy egyáltalán ez létezik bennünk. Miközben a hitünk akkor lehetne termékeny és cselekvésre képes, ha lenyúlunk ezen gyökerekig. Különben, ha nem nyúl le ilyen mélyre, akkor egy elszáradt valami, mint az én kaktuszom. Mondok egy történetet. Elmegy a tanítvány a mesterhez, és azt mondja: Mester, én annyira szeretnék találkozni Istennel! Mondd, mit tegyek? Mire a mester: Hát, cselekvésre nincs szükség; vágyakozzál! De hát én nagyon vágyakozom az Istenre. Mire ő: Jó, majd meglátjuk. Később elmennek együtt úszni. Ahogy úsznak, a mester odamegy a tanítvány mögé, és belenyomja őt a vízbe. Végül kiengedi. Ezt most miért csináltad? És akkor a mester azt mondja neki: Na, látod, ha majd az Istenre úgy fogsz vágyakozni, mint ahogy erre a levegőre vágyakoztál, akkor fogsz Vele találkozni! És én ezt nagyon kritikusnak tartom, hogy szinte vágy nélkül vagyunk keresztények. Nincs bennünk az Isten iránti vágy. Ízlelitek a szót? Vágy! Ahogy rászívódsz a csapra a foci után. Úgy, ahogy szeretsz szépen kinézni, mondjuk az esküvődön, hölgy létedre. Nézegetni az esküvői ruhákat. Az vágy! Próbálunk mi ezen totojázni: nagyon nagy bűnt követtem el – a múltkor a 37. Üdvözlégy Máriában kicseréltem a két titkot, és az örvendetes helyett dicsőségest mondtam. Nem tudom, hogy ez halálos bűn-e, de biztos, hogy nem érvényes, azt tudom. Csak nem követtem el szentségtörést, atya, mert én áldoztam is! Tudom, hogy nem kellett volna… Körülbelül ilyen szinten totojázunk, amíg nincs vágy. Ugyan már! A mai világban esztelennek nézik azt a valakit, aki szerelem nélkül házasodik. Azt mondják, hogy: „Szerelem nélkül? Meg van ez őrülve?! Egy életen keresztül?” Miközben mindenki pontosan tudja, hogy a szerelem tart egy, kettő, három évig; aztán kezd ilyen lenni, olyan lenni; visszatér. Ezzel azt akarom mondani, hogy életünket erre a vágyra alapozzuk, hogy szerelem. Miközben az életünk Istenen áll vagy bukik. Mert, hogyha nem mondunk vallásos szöveget, hanem csak azt mondjuk, hogyha egyáltalán lényeges ez, hogy Isten van, hogy lehetne Istennel találkozni vágy nélkül? Sehogy. Ja, de véletlenül lehet, de ez nem fog jelenteni semmit. Nyugodtan mondhatjuk azt, hogy szükségünk van „istenösztönre”. Az volna jó, ha kimunkálnánk magunkban azt, hogy ez az „istenösztön” hogyan alakíthatná a hitünket. Egy humanista ember, ha ateista humanista, akkor azt mondja, hogy életösztön. Mi azt mondjuk. istenösztön. Mert abban sokkal több minden benne van, mert az életösztön egy istenösztön. Az sokkal jobb volna, ha istenösztönünk volna, mintha csak életösztönünk. És látjuk azt, hogy a történelemben voltak olyan korszakok, ahol ténylegesen az a világ kimunkálta az emberben az istenösztönt. Mindenkinek sokkal nagyobb affinitása volt az Istenhez. Tanítok egyháztörténelmet I. osztályos gimnazistáknak. És most megint rácsodálkozok arra, hogy az első néhány évszázadban eszméletlen istenösztöne volt az embereknek; ölni képesek voltak – Madách: Az ember tragédiája. Egyetlen i betű miatt ölik egymást. Egylényegű, vagy nem egylényegű az Atya a Fiúval. És ezért képesek voltak ölni egymást. És tényleg képesek voltak. Olyan erős volt bizonyos korszakban az istenösztön, hogy ténylegesen gyilkolták egymást az emberek, emiatt. Ha elolvassátok a II., III., IV. Egyetemes Zsinat történetét, hát az valami rémregény! Krimi, ami ott történik! A szerzetesek ott bunkóval jönnek, a kedves sivatagi atyák közül néhányan felfegyverkezve érkeznek a zsinatra, hogy a szó szoros értelmében leverjék azokat, akik mást mondanak, mint amit ők hisznek. És meg is teszik, verekednek. Ez az istenösztön egy brutális valódi megnyilatkozása, de valódi megnyilatkozása. És akkor még egy. Ha elolvassuk a tékozló fiú történetét, akkor a tékozló fiú szerintetek miért megy haza az apai házba? Elfogyott a pénze, sőt ennél rosszabb helyzetbe is került, még az étele is elfogyott. Vagyis az éhhalál szélére jutott. Sokan azt mondják, hogy a legszebb példabeszéd az Evangéliumban a tékozló fiú. Van benne valami! És abban a gyönyörű történetben, amit Jézus mond el, mi motiválja a tékozló fiút, hogy hazatérjen Mennyei Atyjához? Az-e, hogy az ő Mennyei Atyja végtelen szeretettel szereti őt, és őneki eszébe jut, hogy ó igen, az én Atyám, vagy belátja, hogy mekkora az ő vétke? A sertések eledeléből lefetyeltem, amíg az én vallásom ezt szigorúan tiltja. Ó, mit tettem én balga, megtévedt lélek! Mondhatnánk ezer verziót, de szó sincs róla. Hazahajtja őt az éhhaláltól való félelem. Ennyi. Be van ijedve, mint a fene. Ez ösztön. És az viszont más kérdés, hogy az apuka hogyan reagál erre az ösztönre. Egy mogorva apuka a következőket mondaná: Na, elfogyott a pénzed? Á, ismerem én ezt! Eddig nem volt jó az én főztöm, ezután se legyen jó! Föl is út, le is út! Most tanuld meg, mit jelent az: beosztani a pénzt! De nem. Az apuka azt mondja: nagyon nagy dolog az ösztön, Az életösztön, az istenösztön - ebben a formában. Tiszteljük! Ezt mondja Jézus a legcsodálatosabb példabeszédében. Szó sincs arról, hogy nézd édes fiam, mit csináltál idáig? Számolj csak be! Hanem messziről észreveszi, eléje siet, nyakába borul, hozzátok ide hamar a köntöst, lábára sarut, ujjára gyűrűt. A hizlalt borjút – nem az, hogy van száz hizlalt borjúm, hát egy gyöngébbet vágjatok le ennek a… - hanem, hogy a hizlalt borjút gyerünk, gyerünk, vágjátok le! Na, ilyen az Isten. De legalább az ösztöneinket engedjük szabadon. Már hogyha az Isten azt akarja. Ez persze ez nem ilyen egyszerű, ezek keresztül-kasul járkálják egymást. De hogyha a hitünk az ilyen fejhit, tehát most homoiusion vagy homousion? Most ion vagy nem ion? Hát ez neon. És akkor belátom, hogy ez nem neon, és akkor én egy életen át élek ilyen meggyőződéssel, és így élek nap, mint nap; emiatt szeretem a testvéremet, embertársaimat, járok betegekhez, mert én ezt beláttam – ez egyértelmű. Szóval nincs gyökere a hitünknek, vagy pedig ez a gyökér sebzett szívig ér, ahol nem életnedvek vannak, hanem mérgező esszenciák. A következő alkalommal belemennék abba, hogy ösztön, érzelem, vágy; hogy mit kezdjünk ezekkel. Hogyan tudnánk aktiválni magunkban ezeket a mély rétegeket, vagy mi akadályoz minket ebben.