2001.01.16.

Megosztom
Elküldöm
A múlt alkalommal beszéltem arról, hogy fontos volna, hogy hitünk egészen gyökeret verjen a létezésünknek a mélyében. Hogyha a hitünk valahol előrébb megáll, és mondjuk, csak az erkölcs világáig ér le, vagy a szokások világáig, vagy a hagyományok világáig, akkor onnan is forrásozhat éppenséggel erő, és ez a hit nyilvánvalóan alakítani fogja az életünket, viszont éppen az életnek a legnehezebb pillanataiban lehet, hogy gyöngének bizonyul. És akkor szóltam arról, hogy beszélhetnénk nyugodtan velünk született Isten-ösztönről és Isten-érzékről és Istenre való szükségletről, hogy ezek megjelennek bennünk, de hogyha nem ebből a mélyből adják az erejüket, hanem az Isten bennünk a szokás szintjénél él, akkor csak a szokás szintjén fog minket megerősíteni a hitünk is. Ha csak a törvény szintjén él bennünk, akkor a törvény szintjén kapjuk a megerősítést, és így tovább. Tehát valamiképpen a hitünknek a legmélyre kellene hatolnia személyiségünkben vagy a lelkünkben, és akkor válhatnánk csak termékennyé, cselekvőképessé. És utaltam nektek arra, hogy ahogyan Jézus azt mondja, hogy egy egészen picinyke hit is hihetetlen nagy dolgokat volna képes tenni vagy cselekedni, akkor ebből levonhatjuk azt a következtetést, hogy még az elképzelhető talán, hogy a hitünk leér a létezésünk mélyére, de lehetséges, hogy onnan nem tud föltörni. És most azzal foglalkozunk, hogy hogyan háríthatnánk el az akadályokat, vagy hogyan teremthetnénk meg az utat a létező, csak talán ki nem munkált Isten-szükségletünk számára, Isten-ösztönünk számára, hogy az valóban a hétköznapi életünkben is cselekvővé válhasson. Néztem fölméréseket. Ezekből akarok nektek átnyújtani egy csokrot, hogy hogy is vagyunk ezzel, és miért tud annyira a hitünk valóban nem életünket alapvetően mozgató lenni. És itt még szinte nem is csak a hívő ember hitére gondolok, hanem úgy egyáltalán, bár ezek az adatok inkább az hívő világba visznek el bennünket. 1993-ban Magyarországon végeztek egy fölmérést, hogy mi az, ami az embereknek célt ad az életében vagy az életükben, mi az, ami őket motiválja, és állítsák ezt a 18 dolgot egymás után sorrendbe. És voltak elég piszkok ezek a kutatók, hogy az üdvösséget is oda tették mint célt. Ami itt és most bennünket meghatároz. Magyarországon az üdvösség mélységesen leszakadva a 18. helyen végzett, gondolom, hogy ez semmiféle – nem tudom én – megdöbbenést nem kelt bennetek, viszont volt egyébként azért egy-két cifrább dolog is, például hogy ezt reprezentatív módon pártok képviselői között is elvégezték. Most érintve vagyunk ezen a helyen, de nem baj. És nem erről van szó, mondjuk nem gondolnám, hogy be kéne fogni a szám, és ezért a következő adat áll rendelkezésünkre: Az, hogy mondjuk az MSZP-tagok a 18. helyre tették az üdvösséget mint célt, ezen nem csodálkozunk. Nem is szidjuk őket érte, mert nagyon megfelelően viselkednek ahhoz képest, amit gondolnak. Ámde, hogyha az MDF-et vagy a kisgazdákat vesszük alapul, ők is a 18. helyre tették az üdvösséget, bármiféle szép eszméik dacára is. A Kereszténydemokrata Néppárt a 10. helyen szerepeltette az üdvösséget. Az Egyesült Államokban reprezentatív felmérés alapján az üdvösség a 9. helyen szerepel, miután annyit szidtuk őket, hogy hát hogy lehetnek olyanok, amilyenek, ők legalább a 9. helyre tették. És akkor most jön egy érdekesség. Mit gondoltok, hogy a Pázmány Péter Katolikus Egyetem hallgatói között hanyadik helyen szerepel az üdvösség? (Beszólások: 18., 15…) Hát a 9. helyen. 9. helyen van. Úgy látszik, hogy a Pázmány Péter Katolikus Egyetem jutott el először Amerikába ebből a szempontból, és annyi vigaszunk azért lehet, hogy aki már szerepeltette az üdvösséget, az azért nagy százalékban az első helyre tette. Ez egyébként, azt gondolom, hogy tanult dolog, nem meggyőződést tükröz, hanem mondjuk, egy egyetemista logikai fölkészültsége azt gondolom, elér odáig, hogy az üdvösség oly érték, amely ha már szerepel, akkor logikai önellentmondás volna, hogyha nem az első helyen lenne. Tehát szerintem ez pusztán csak ilyen kérdés, nem úgy, mint a meggyőződés kérdése. Ráadásul elmondom, hogy mik előzték meg. Azt mondja: család, ez azért szép dolog, földi boldogság, belső harmónia, barátság, béke, szabadság, bölcsesség és a kedvencetek: a szerelem. Igen. Természetesen az üdvösség elé került, az ötödik helyen, ezt Csilla kedvéért megnéztem, az ötödik helyen. Magyarországon a megkérdezettek 2,2%‑a helyezte az üdvösséget az 1. helyre. Csak. Na most egy Örkény István egypercest fogok felolvasni arra nézve, azt mondja, hogy három egypercest is akarok ma fölolvasni nektek. Ez az egyperces arról szól, hogy… kicsit visszavezetve a fölmérés után minket arra a pályára, hogy valamiképpen a hitünk akkor lehetne termékeny, hogyha az életünk legmélyére hatolna, és erről szól ez, már az én értelmezésemben. A címe az, hogy Budapest. A Kálvin téren egy autóbusz nekirohant egy fának. Hirtelen az egész városban megállt az összes villamos. Minden megállt, még a kisvasút is a játéküzlet kirakatában. Csönd lett. Később még felzörgött valami, de csak egy újságpapírt söpört magával a szél. Azután nekisodródott egy falnak, és még nagyobb lett a csönd. Nyolc perccel az atombomba robbanása után kialudt a villany, rögtön utána a rádióban lejárt az utolsó gramofonlemez. Egy óra múlva szörcsögni kezdtek a csapok, azután nem folyt több víz. A lomb is száraz lett, akár a bádog. A szemafor szabad utat jelzett, az utolsó bécsi gyors már nem futott be a pályaudvarra. Mozdonya kazánjában reggelre kihűlt a víz. Egy hónap alatt elgyomosodtak a parkok, zab nőtt a játszóterek homokozóiban, ezalatt a söntések polcain is beszáradtak az étvágygerjesztő italok. Minden élelmiszert, bőr- díszműárut és a könyvtári könyveket pedig megették az egerek. Az egér roppant szapora állat, ötször is lefial egy esztendőben. Nem sok idő múlva úgy ellepték az utcákat, mint valami bársonyos, iszapszerűen hömpölygő kövezet. Birtokba vették a lakásokat, a lakásokban az ágyakat, a színházakban a zsöllyéket. Bejutottak az operába is, ahol a Traviáta került színre utoljára. Amikor az utolsó hegedűn átrágták az utolsó húrt, annak pendülése volt Budapest búcsúszava. De már másnap az Operával épp ellentétben egy romház kövein megjelent egy cédula. “Hozott szalonnával egérirtást vállal dr. Varsányiné.” Tehát, ha a hitünk képes lenne erre, amire dr. Varsányiné, mindennek dacára, akkor mondhatnánk azt, hogy a hitünk evangéliumi méreteket öltött, különben velünk együtt pusztul és nem ért meg az üdvösségre. Jung írja egy helyen, arra utalva, hogy ha nem ér a hitünk elég mélyre, akkor tehetetlenné válunk. Emlékszem, ezt egy vasárnap említettem is nektek. 1938-ban írta ezt, hogy Argentínában hogyha a gyerekek játszanának, vagy valakik játszanának teniszt – ő legalábbis ezt a példát hozza –, és a teniszpályáról kigurulna a labda. És odaszólnának egy kisgyereknek, hogy dobja már vissza a labdát, és erre a kisgyerek azt mondaná, hogy “ne haragudjatok, de nincs ganám”, akkor ezt mindenki megértené, mert hiszen ebben a világban – legalábbis akkor, Jung ezt így írja – ez egy tökéletesen érthető indoklása annak, hogy ő miért nem hajlandó lehajolni a labdáért és miért nem dobja azt vissza. Ez, hogy gana, ez azt jelenti, hogy nincs hozzá kedve. És az 1930-as években Jungnak lehetett ilyen élménye, hogy ezen a földgolyón valaki tökéletesen egyértelmű indoknak találja azt, hogy még lehajolni sincs semmiféle kedve és indíttatása, akkor, hogyha belső késztetést nem érez. És az ottani kultúrában, legalábbis akkor – már szinte hitetlenkedem is ezen –, ez egy elfogadható válasz lehetett, hogy nincsen kedvem. Most akkor menjünk tovább, ezt szántam egy picit olyan ismétlésnek, hogy eddig legalább három lábam lett volna vagy három kezem, hogy négy pontban foglaltam össze, ez lenne az egyik út, és aztán majd egy másik út is lenne, de most először ez, ahogyan kimunkálhatnánk magunkban azt a hitet, ami mélységet ígér, és ami az életünkön képes volna alakítani. És ehhez először is meg kellene tanulnunk szemlélődni. Ez az első pont. Még mielőtt elkezdenénk cselekedni, azelőtt újból meg kellene tanulnunk semmit sem csinálni, egyszerűen csak létezni. Ez most lehet, hogy ilyen nevetségesnek vagy költőinek tűnik, vagy paposnak vagy elvontnak, vagy nem tudom, keletinek vagy akármilyennek, de szeretnék erről hosszabban beszélni. Ugyanis azon, hogy szemlélődni kéne megtanulnunk és ezt gyakorolnunk kellene tudni és életformává tenni a szemlélődést, ezen azt értem, hogy készségszinten kellene hogy bennünk legyen az, hogy a dolgokhoz képesek vagyunk nem viszonyulni, hanem hagyni őket olyannak, amilyenek. Nem ítélkezni semmi fölött, hanem egyszerűen csak hagyni a másik embert létezni úgy, ahogy ő van. Nem összefüggéseket teremteni, nem logikai láncolatokat gyártani, nem érzelmileg kapcsolódni dolgokhoz, nem… Most a szónak nem erkölcsi, hanem mondjuk racionális értelmében ítéleteket, megjegyzéseket, szempontokat fűzni bármihez. Vagyis egyszerűen csak lenni, és a dolgokat is szűken magunk körül is hagyni, hogy hadd legyen. Ez látszólag hihetetlenül primitív, amit mondok:… “ja, kimegyek, aztán menjenek a dolgok, ahogy akarnak menni”, - de nem így működünk, hanem rögtön az érzelmi érintettségünk, a vágyaink, az ösztöneink, a kívánságaink, az érzelmeink, az ítéleteink, az előítéleteink és az összes előbb elmondott dolog révén máris ösztönösen kapcsolatban vagyunk mindennel, ami körülvesz bennünket, és ez a kapcsolat arra indít bennünket, hogy nagyon gyorsan cselekedjünk. Sok esetben inkább csak hogy nyüzsögjünk, hogy össze-vissza rohangásszunk, hogy csináljunk valamit, hogy történjen valami. Egy olyan helyzetbe hozzuk magunkat azzal, hogy nem engedjük a dolgokat egyszerűen csak lenni és nem viszonyulni a dolgokhoz, hogy a dolgokat állandóan át akarjuk alakítani, meg akarjuk változtatni, meg akarjuk magyarázni, és lehetne mondani az összes többit, ez az emberekkel kapcsolatosan is így van. Talán az egyik legmegdöbbentőbb élményem az – általánosságban beszélek csak erről, nem akarok sérteni semmiféle titkot –, hogy együtt vagyunk egy olyan csoportban, ahol a segítő kapcsolatot tanuljuk. Azt, hogy hogyan képes az egyik ember segíteni a másiknak. Például úgy, hogy nem ront neki a másiknak azzal, hogy tanácsot ad neki, hogy mit kellene csinálnia, vagy hogy ő ezt hogy csinálta, nem oktatja ki, nem moralizál, stb., stb., a legegyszerűbbeket mondtam, ezeket úgy is tudjátok. És akkor a legérzékenyebb pillanatok ebben a csoportban akkor történtek, amikor az a valaki, aki tanulta ezt a folyamatot, erkölcsileg, érzelmileg, értelmileg és világnézetileg egyszer csak érintve lett egy helyzetben. Mondjuk egy olyan valaki ment el hozzá, aki arról beszélt, hogy én most el fogok válni a házastársamtól. És ebben a pillanatban hihetetlen erőkkel betör az, hogy ezt mi valamilyen módon akarjuk elintézni a másik helyett. Vagy tanácsot adva, vagy lebeszélve, vagy fújolva, vagy fölháborodva, vagy bármiféle másképpen. És nagyon megdöbbentő élmény még számomra, hogy én lelkészként vagyok ebben a csoportban, és azzal találkozom, hogy nekem kellene valamiképpen segíteni őnekik azt a belátást elősegíteni, hogy ebben a helyzetben is az erkölcsi hozzáállásunkat ehhez a helyzethez…, hogy ezt távol kellene egy kicsit tartani. Nem kellene ezt kifejezni. Nem azért, mert nincsen véleményünk egy adott helyzetről adott esetben, vagy az erkölcseink ebben a helyzetben – főleg, ha nem mi vagyunk benne – akkor… mert gondolok egy egyértelmű utat. Nem erről van szó persze, vagy hogy egyet értenénk valamivel. De hogy egy segítő helyzetben, éppen azért, hogy segíthessünk a másiknak, hogy ő tudjon cselekedni, ráadásul megfelelő módon, meg kellene próbálnunk megtanulni szemlélődni. Egyszerűen csak befogadni, hogy ez a valaki nekünk azt mondja, hogy ő el akar válni. És mi nem akarunk rögtön ezzel a helyzettel, ezzel az emberrel valamilyen helyzetet kialakítani. Egyszerűen csak ezt meghallottuk, és találtunk valakit, aki el akar válni és kész. És ami még érdekesebb volt – ugye feszítem a húrt, de ez valóságosan így történt –, hogy ez a folyamat azoknál is lejátszódott, akik nem voltak hívők ebben a csoportban. Vagyis hogy mondjuk ez a fajta alapvető erkölcsi megítélése a dolgainknak a nem hívő ember esetében is hihetetlen erővel fog működni. És adott esetben képtelenné teszi őt arra, hogy ebben a helyzetben képes legyen szemlélő lenni, amennyiben ez kell és amennyiben javára válik ez annak, aki segítségért fordult hozzá. Nyilván vannak helyzetek, amikor nem kell szemlélőnek maradnunk, ez természetes, de vannak helyzetek, amikor meg kellene tudnunk ezt csinálni. És szinte ennek az egy év tanulásnak a legnehezebb fejezete az volt, hogy mit kezdjünk akkor, amikor egyszer csak érzelmileg kapcsolatba kerülünk egy ilyen helyzettel és egy ilyen emberrel. Képtelenek vagyunk szemlélődni. Egyszerűen elfogadni a helyzetet olyannak, amilyen. Képtelenek vagyunk rá, szinte képtelenek vagyunk rá. Tehát szükség volna arra, hogy ne akarjunk viszonyulni, átalakítani, megváltoztatni, minősíteni, hanem csak lenni. És erre például nagyon jó lehetőséget teremtene nekünk az, hogy ha relativizálnánk a saját nézőpontunkat, vagyis mondjuk egy ilyen esetben nem azt mondanánk, hogy én természetesen az Isten kinyilatkoztatásának a birtokában följogosított vagyok arra, hogy ebben a helyzetben téged úgy lenyomjalak, hogy ihaj-csuhaj. És hogy nekem ebben tökéletesen igazam legyen. Hanem hogy eleve azt mondjuk, hogy az a nézőpontom, hogy mi most ezt a helyzetet látjuk, ez a mi nézőpontunk, és ez egy relatív nézőpont, még ha mi ezt összefüggésbe hozzuk a kinyilatkoztatással, akkor is relatív nézőpont, mert hiszen mi emberek vagyunk. Ebben a helyzetben mindenképpen, és egyébként is, amíg itt vagyunk. És eszembe jutott egy élményem, ahogy amikor levették a kötést a lábamról a második műtét után, akkor én azt csináltam, hogy be volt pakolva a kocsiba néhány nap hideg élelem, és miután akkor már rengeteget feküdtem és utáltam a kórházat és a tehetetlenséget, rögtön az útlevéllel a zsebemben elmentem Ausztria legmagasabb hegyére, a Glossglocknerre, mert azt gondoltam, hogy engem ez fog kiszabadítani ebből az örökségből vagy múltból vagy élményből, amit átéltem a kórházban. Más is kiszabadított volna, de ez nagy ígéretnek tűnt előttem. És akkor ott, hogyha voltatok már, fölmentem ott a legmagasabb hágóra, és ott van egy múzeum. És a múzeumnak a tetején egy nagyon érdekes kiállítás, ahol azt mutatják be, hogy azt a tájat, amit mi emberként látunk, hogyan látja egy madár, meg hogyan látja egy rágcsáló. És nemcsak a gyerekek hüledeztek ezen, hanem az összes felnőttek ott lökték el a gyerekeket, mert hogy ez őket is roppant mód érdekelte, hogy hogy lehet az, hogy ami egyértelműen úgy néz ki, ahogy mi látjuk, az egy ugyanolyan földön élő lény számára egészen másképp tűnik. Tudom, ezzel nem mondtam semmi újat, de amikor nézitek ezt magatok előtt, akkor az valahogy nagyon megüt minket. Vagy engem legalábbis nagyon megütött, és látod, valahogy ennek az indíttatására is most karácsonykor a barátaimnak játékot akartam készíteni, és kitaláltam, hogy egy olyan… hát először is írok nekik egy mesét, és a mesének a hangya volt a főszereplője, és azt találtam ki, ez egy szilveszteri játék, azt találtam ki, hogy ez a hangya nagyon nehéz helyzetbe kerül, mert a családjára egy 2000 éves olajfa rázuhan. És ezért a hangyának kell cselekednie, és csak akkor mentheti meg a családját, hogyha a jó tündértől megkapja a megfelelő utasításokat, hogy mit kell tennie. A jó tündér pedig ebben a mesében azt mondja neki, hogy menjen vissza 0-ba, amikor is elvetették ennek az olajfának a magját, és akkor ő gyorsan egye meg. És ha megeszi, máris megszabadult a család. Jó mese, ugye? Kár, hogy ilyen kutyafuttában tudom csak elmesélni. És akkor ez még csak a kerettörténet, mert ez egy interaktív mese. Úgy kell készíteni interaktív mesét, hogy be kell vonni a hallgatóságot. Mégpedig ez úgy történt, mert úgy tud visszamenni a kis hangya 0-ba, lehet, hogy a-ba vagy nem tudom, hogyha a különböző századokhoz rendre arra a századra jellemző érdekes kérdésekre meg tud felelni, amit az erődben különböző állatok tesznek föl neki, és akkor minden századra írnak különböző kérdéseket. De ha már kérdések, olyan kérdéseket írtam, ami mondjuk egy hangya szempontjából érdekes. Tehát nem a nagy kérdésekre voltam kíváncsi, hanem például arra, hogy mondjuk festményeken milyen állatok láthatók. Nyilván gondoltam, hogy a hangyát az érdekli, hogy mondjuk Dürer milyen állatot rajzolt le, és ez mondjuk a Bécsi Múzeumban található-e vagy nem. Persze hogy található, különben nem kérdeztem volna így, és tudjuk, hogy például Dürernek van egy nagyon nyuszis, nyuszis rajza, azt talán láttátok is, nagyon… reprókon, meg mindenhol az a nyuszi, vagy így egymás után különböző állatokra kérdeztem rá. És hát persze szegények, olyan is lehetett, hogy visszacsúsztak, ez többször megtörtént. Erre… Hát igen, mert hangyaként nehéz látni a világot, emberként se könnyű, és akkor olyat lehetett csinálni, hogy dobókockával átlendíthették magukat, ez ilyen utolsó… Az egészet csak azért akartam elmondani, mert ahogy készítettem ezt, egy ilyen hatalmas, felfokozott élményt éltem át, hogy jé, hogy soha nem gondoltam, le tudtam volna élni úgy egy életet, hogy a számomra érdekes és szép képeket soha nem nézem meg hangyaszemmel vagy állatszemmel. És észrevettem, hogy különböző festményeken itt-ott cicák, kutyák, madarak és egyéb állatok találhatók, például ugye Delacrois-nak van az a képe, Szent Pálnak a megtérése, és onnan van az, azt hiszem, az a gondolata az embereknek, hogy Szent Pál leesett a lóról. Szó sincs róla. A Szentírásban erről egyetlen mondat sincsen, csak annyi, hogy földre zuhant. De az nem lóról. Viszont van ez a kép, ami miatt a butuskák azt gondolják, hogy lóról esett le, és ott térdel, amíg ez a ló nem fekszik a földön. Egyszerűen csak a két mellső lába… Jól mondom? A mellső végtagjai érintik a földet. Ezt persze senki nem tudta, máris röpültek vissza, hát ez egy nagyon nehéz szilveszter volt némelyeknek. Na. Azt akartam még ezzel mondani, hogy nagyon sokféleképpen gyakorolhatnánk azt, hogy először is ne csak hogy ne viszonyuljunk a dolgokhoz, hanem engedjük őket olyannak, amilyenek. Erre egy jó módszer az, hogy másféle szempontból nézzük meg a dolgokat, és csak úgy értékeljük őket, és nem úgy, ahogy egyébként szoktuk. Az út és az erény könyvéből akarnék felolvasni két rövidet arról, hogy meg kellene tanulnunk zárójelbe tenni a cselekvésünket. Relativizálni azt, amit mi egyáltalán azt gondoljuk, hogy mi csinálunk és kéne csinálni és fontos csinálni satöbbi. Azt mondja: Az út örök és tétlen. Mégis mindent végbevisz észrevétlen. Ha fejedelmek, királyok megőrzik, minden magától rendeződik. Ha kapálóznak és intéznek, letöri őket a titkos természet. Vágytalan a titkos természet, s a vágy hiánya: béke. Az ég alatt a rend teljessége. Ez Az út könyvéből volt és egy másik rövidet Az erény könyvéből: A nagy erény nem jótékonykodik, ezért jó. A kis erény jótékonykodik, ezért nem jó. A nagy erény cselekszik, nem-cselekvéssel cselekszik. A kis erény sürög, erővel cselekszik. A szeretet cselekszik. Eredményes, ha nem cselekszik. Az erkölcs sürög, erővel cselekszik, A tisztelet cselekszik, és mert nem viszonozzák, kényszerít a tiszteletre. Ezért az út, ha elvész, itt az erény. Az erény, ha elvész, itt a szeretet. A szeretet, ha elvész, itt az erkölcs. Az erkölcs, ha elvész, itt a tisztelet. A tisztelet, a hűség és a bizalom hiánya és a zűrzavar kezdete. Talán keresztény emberként a szeretetet kivenném ebből a sorból, és az összes többivel nagyon egyet tudnék érteni. Még most továbbra is: hogy tegyük zárójelbe azt a látást, ahogyan mi látunk, nagyon-nagyon zárójelbe. Megnéztem egy festőművész ismerősömnek a kiállítását, aki nagyon mondta, hogy feltétlenül menjek el, mert nemsokára vége van, és aztán olyan jó lenne, ha tudnánk róla beszélgetni. És egy más valakivel mentem, aki – miközben mentünk ezen az úton – végtelen végig ócsárolta ezeket az alkotásokat, és azt mondta, hogy hát ha én azokat meg fogom látni, hát ott egy normális kép nincsen, hát egy olyan nincs, amit meg lehetne nézni, hát majd meglátod, hát én egyszerűen csak becsületből jövök el, mert nincs képem azt mondani, hogy én nem akartam elmenni az ő kiállítására, mekkora ciki volna, hát keresztény vagyok, tehát inkább elmegyek erre a kiállításra, de hát igazából ez nulla. Amikor 13 éves volt ez a festő barátom, na, akkor még tudott festeni. De amióta nagy lett és kamasz, ismeritek ezt, a Janikovszky Éva, amióta fölnő, nem tudom, kire ütött ez a gyerek, de hát normálisan nem tud már képzőművészkedni, ez biztos. Ezen ő azt értette, hogy nonfiguratív az, amit ott láthatunk, és a kiállítás nagyon nagy élmény volt, tele volt egy csomó-csomó remek ötlettel, meg szóval egy csomó mindennel, és hát a barátom képről képre ment és teljesen ki volt borulva. Volt egy olyan kép, amelyen egy esztelenül szerepeltek alakok, azon totálisan fölháborodott, azt mondta, hogy hát már a magánéletét is ide hozza? Kiállítja a magánéletét? Szóval nagyon-nagyon nem tetszett neki, és én ezen nagyon elgondolkoztam és így tulajdonképpen biztos lehet… Biztos, hogy lehet vitatkozni azzal, amit én szűrtem le ebből, hogy mondjuk az a művészet, ami megpróbálta a valóságot ábrázolni olyannak, amilyen, a maga módján többet hazudott, bár nem akart hazudni, mint az a művészet, amely nem tűzi ki célul azt, hogy a világot olyannak ábrázolja, amilyen, hanem a világot olyannak szeretné megmutatni, amilyennek a művész látja. Talán lehetne ezt mondani… persze ez egy nagyon hosszú folyamat már, aminek ki tudja, hogy hol, milyen állomásán tartunk, de hogy mondjuk megvolt az az aranykor, amikor a művész azt gondolta, hogy amikor elkészít egy szobrot vagy lefest valakit, akkor ő a valóságot fogja ábrázolni. És annál jobb művésznek tűnt valaki, minél inkább fotót készített a festészet eszközeivel. És aztán, ahogyan nagyon sok szempontból kezdődött az átalakulás és elkezdtük megkérdőjelezni azt, hogy amit mi mondunk, ahogyan ítélünk, amit mi látunk, amit gondolunk és ahogy cselekszünk, az valóban az‑e, amit gondolunk, látunk, cselekszünk vagy valóságnak vélünk, akkor elkezdődött egy folyamat, amiben már nem az volt elöl, amit valóságnak gondoltunk, hanem az, aki a valóságot gondolta, maga a művész. És egy művészettörténész ismerősöm azt mondta erről, hogy a XX. században gyakorlatilag mindenki önarcképet készít. Bármit látunk, bármit hallunk, bármit tapintunk, az önarckép. És hogyha valaki azt mondja azzal a becsületességgel, hogy én ilyennek látom a dolgokat, sőt, azzal a becsületességgel, hogy tulajdonképpen itt nem is a dolgot látod, hanem engem látsz elsősorban, és már nem is az a vágyam, hogy te a dolgot lásd, hanem engem lássál légy szíves, mert én vagyok a művész, talán eljutottunk ide, és nekem az a benyomásom, persze inkább élmény ez és az élményhez fűzött gondolatom, hogy egy olyan művész, aki eleve ezzel áll neki bármit is tenni, egy olyan keresztény ember, egy olyan gondolkozó, egy olyan apuka, egy olyan testvér, egy olyan barát, aki eleve úgy áll a dolgokhoz, hogy milyenek a dolgok önmagukban, ugyan ki tudja azt? Arról be tudok számolni, hogy én hogyan látom a dolgokat, és ezért kötelességem legalábbis a lehető legnagyobb távolságot tartani a dolgoktól, időről időre mindenképpen, hogy legalább ne legyen kritikátlan azzal a szubjektív nézőponttal, ahogyan én látom a dolgokat, mert nem arról van szó, hogy valaki objektíven látja a dolgokat vagy szubjektíven, mert mindenki szubjektíven látja, ennek ellenére vannak objektív dolgok, csak ezeket mi szubjektíven látjuk. Tehát nem az a kérdés, hogy most ha eléggé messze megyek és jól vetődik rá a fény, akkor úgy látom, ahogyan az van, erre nincs esélyünk. Arra van esélyünk, hogy elég kritikusak legyünk azzal, ahogyan látjuk a dolgokat, ez pedig szemlélődés nélkül egyszerűen nem megy. Erről a szubjektivitásról egy rövid történet a mester és a tanítvány között. Megy a tanítvány a mesterhez panaszolva: Jaj, mester, egyre fáradtabb és egyre öregebb vagyok, képzeld. Eddig legalább arra képes voltam, hogy a háztömböt megkerüljem, az utóbbi időben eljutok a háztömb feléig, vissza kell fordulnom, annyira gyönge vagyok. Na most innen lépnék tovább, hogy a… Persze szóval most abba a hibába estem, hogy elmondtam valamit, nem tudom, mennyi időben, és totálisan elméletinek tűnik most, hogy így hallgatom a magnót, így megy bent bennem, hogy szerintem aki ezeket hallotta, az azt mondta, hogy jaj, hát ezt már ezerszer hallottam. Aki meg nem hallotta még ezeket a dolgokat, azt mondja, hogy hú, hát ezzel eddig sem tudtam semmit sem kezdeni, eztán sem, úgyhogy most kritikát szeretnék gyakorolni önmagam fölött és a kritikát úgy kimondva, hogy gyakorlás nélkül ez ténylegesen szinte semmilyen jelentéssel nem bír, csak azoknak, akik szívesen jártatják az agyukat ilyen dolgokon. Az életüket lehet, hogy nekik sem befolyásolják ezek a gondolatok, esetleg el tudnak játszani ezekkel. Tehát itt hogyha ezzel valamit szeretnénk kezdeni, akkor gyakorolni kell. Nem szívesen mondom ezt a szót, hogy kell. Kell, kell, persze, semmit sem kell, de hogyha ezt valóban szeretnénk élni, akkor gyakorlás nélkül nem megy. Mégpedig sokat kell gyakorolni, sokat. És kifejezetten gyakorolni naponta mondjuk fél órát kellene minimum. Az volna a minimum. Azért mondok ilyen nagyon konkrét dolgokat, mert különben mindabból, amit elmondtam, semmi sem lesz, legföljebb egy-két gondolat, az meg nem sok, mert abból rengeteg van már ezen a világon. Tehát ezt gyakorolni kéne, de most én ennyire nem akarok belemenni, hogy most ezt mint csináljuk, meg hogy csináljuk, vannak erről nagyon jó könyvek, meg nem tudom én, lehet, hogy majd egyszer ez lesz a téma, hogy mindent a gyakorlatban. De akkor azt csinálni is kéne, úgyhogy annak meg nincs értelme. És akkor még mélyebbre mennék vagy legalábbis szeretnék, és akkor azt akarnám kimondani, hogy amit mi cselekvésnek hiszünk és azt gondoljuk, hogy ezek megfelelő helyzetből, fölismerésből stb., távolságtartásból, szemlélődésből, valamiből származó cselekvések, azok a legtöbb esetben nem cselekvések - még csak nem is cselekvések. Egyrészt azért, mert lehet, hogy nem is élünk, nem is élünk. A Szentírás hihetetlen keménységgel szembesít minket ezzel, hogy élő, látszólag élő embereket holtaknak nevez. Mondjuk Jézus. De nem csak Jézus, Pál apostol is. János apostol is. Egyszerűen ezt a szót használja emberekre, hogy ti halottak vagytok. Holtak. Nem éltek. Látszat, hogy éltek. Ez olyan, mint a keleti gondolat, egy picit tehát tőlünk keletebbi, az biztos. De igazából ez nem keleti gondolat, hanem, mondjuk, szinte hogy a mi kultúránknak a gondolata. Ez pedig azt jelenti, ha valaki nem él, az nem is cselekszik. De semmit. Csak látszólag. Ebbe szeretnék belemenni. Én azt értem itt ezen, hogy ahogyan mondjuk a szavak segítenek nekünk, hogy mi szinte mindig csak reagálunk, nincsenek akcióink, csak reakcióink, az életünk egy folyton-folyvást reakció. Könnyen kimondhatja valaki azt, én ezt nemegyszer megtettem, talán nem csak krízisekben, hogy amit eddig csináltam, az majdnem száz százalékig semmi más, csak reakció. Különböző ösztönök, programok, társadalmi igények, elvárások, mit tudom, én, mire való reakciók. Ugye vagy így, vagy úgy. Vagy a tigris zabál meg minket, vagy mi zabáljuk meg a tigrist, mindenképp tigrisek leszünk. Egy harmadik utat kéne kitalálni, ahol sem mi nem zabáljuk meg a tigrist, sem a tigris nem zabál meg minket, ez látszólag megint csak okoskodás. Valójában pedig azt gondolom, hogy nagyon-nagyon a lényeghez közelítünk. Egy Örkény-egypercest szeretnék fölolvasni. Fantasztikus, ahogy ebben benne van az, amit próbálok itt az előbb mondani. A színész halála, ez a címe. Ma délután az Üllői út egyik mellékutcájában eszméletét vesztve összeesett Zetelaki Zoltán, a népszerű színművész. A járókelők bevitték a közeli klinikára, de ott hiába próbálták a tudomány legújabb vívmányaival, még vastüdővel is életre kelteni. A jeles színész hosszú haláltusa után este fél hétkor kiszenvedett. Tetemét átszállították a Bonctani Intézetbe. A Lear király esti előadása e tragikus esemény ellenére zavartalanul folyt le. Zetelaki késett ugyan egy kicsit és az első felvonásban föltűnően fáradtnak látszott, néhol szemlátomást a súgó segítségére szorult, de aztán egyre jobban magára talált, és a király halálát már oly meggyőző erővel jelenítette meg, hogy nyíltszíni tapsot kapott érte. Utána hívták vacsorázni is, de nem ment. Azt mondta, ma nehéz napom volt. Valahogy, valahogy úgy utálok ilyenkor megszólalni. Mert az van bennem, hogy ezután nem, nem lehet, szóval agyoncsapom a történetet, ha egy mondatot is mondok. Vasárnap elmondtam egy olyan történetet, amiről azt gondoltam, hogy fogják érteni, és nem. És ettől annyira megdöbbentem, hogy elkezdtem magyarázkodni, hogy de hát értitek, hogy ez most azt jelenti… és már agyon volt csapva az egész. Úgyhogy szeretnék nem magyarázkodni. Mondtam-e nektek a VIII. osztállyal a bajomat, a konfliktusomat? Nem meséltem nektek? Nem? A VIII. osztály szerepcserében vagyunk… Szóljatok, ha mondtam. Szerepcsere. Én 45 percen keresztül próbálok tanulni abból a helyzetből, amiben vagyok, ők pedig engem oktatnak 45 percen keresztül, majd pedig elegánsan távoznak az óráról. De ebben a helyzetben próbálunk arról beszélgetni, hogy mondjuk a példabeszédek hogyan próbálják az embert cselekvésre késztetni. Nem meséltem ezt? És akkor mondtam nekik, hogy hát tudjátok, úgy van ez a példabeszédekkel, hogy a példabeszéd egy olyan helyzetet teremt, ilyen a műfaja, hogy a példabeszéd világa szemben áll a valósnak tartott világgal. Ez az embert jó esetben elgondolkoztatja. Most akkor melyik az igaz? Ha nem vagyunk elég szemlélődő típusok, természetesen azt mondjuk, hogy hülyeséget olvastunk. Ha egy picit megállunk és azt mondjuk, hogy lehet, hogy hülyeséget olvastunk, de egy picit nézegessük ezt a hülyeséget, mert lehet, hogy nem is akkora hülyeség, akkor kiderülhet az, amit a példabeszéd, szinte minden példabeszéd el akar érni, hogy elkezdjük megkérdőjelezni és relatívnak tekinteni azt a világlátást, ahogyan eddig láttuk a világot. Tékozló fiú története, az, aki ugyanannyi bért kap egyórai munkáért, az igazságtalan bíró, aki igazságos lett, a végén igazságos lett, nem tudom, valamilyen bíró története, és a példabeszédeknek a kulcsa, egyik kulcsa ez. És erre mondom a gyerekeknek, hogy hát látjátok, erre… de nagyon értetlenül néztek rám. És mondom, hogy hadd mondjak egy példát. Mondjuk, vegyünk titeket. Vegyünk titeket, ti semmi tanújelét nem adtátok annak eddig, hogy érdemes volna nektek bármiféle órát is tartani, mert tök jól elvagytok nélkülem, szemlátomást bizonyítjátok percről percre, tehát rám nem sok szükség van itt, szinte semmi biztatót nem olvasok ki a tekintetetekből, magatartásotokból pláne nem, de hogyha én a világ logikája szerint gondolkodnék, akkor azt mondanám, hogy ez egy reménytelen osztály. Hogy hát lepergett már annyi idő, hogy ez teljesen reménytelennek tartsam, ezért én a minimális energia-befektetéssel titeket leírlak, beskatulyázlak, néha jól lefeleltetlek, egyeseket kiosztom stb., és akkor találtam azt mondani, de hogy én nem reagálok arra ebben a viszonylatban, ahogyan ti viselkedtek velem, hanem én próbálok akciókat tenni. Hát ezt nem így mondtam nekik, csak most már így mondom itt. Szóval hogy próbálok cselekedni, attól függetlenül, hogy milyen reakció volna logikus ebben a helyzetben. És erre néztek rám, hogy ez teljesen meghülyült. Szóval megint nem jutottunk közelebb egymáshoz, úgy tűnik, de én hiszek a tinédzserek viaszarcában, hogy ilyen maszkokat készítenek, és talán a szívük valahol mégiscsak, mégis csak úgy ül, szóval valahogy mint hogyha az életünk semmi másból nem állna, mint reakcióból. Jött hozzám valaki, hogy közben pedig érzékenyek vagyunk erre. Azt mondta, hogy tizenvalahány éve nem gyóntam. Egyik legnagyobb bűnöm az, hogy ha valaki engem megbántott, én annak visszaadtam. Milyen zseniális érzék van ebben. Az erkölcs nyelvén ezt érzékeljük. Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel. Ez az, amit a nem hívő emberek is rengetegszer szoktak ugye idézni azért, mert nem szerepel a Szentírásban. Tudjátok, ez nincs benne a Szentírásban. Ez népi bölcsesség. Szóval az erkölcs szintjén van azért erről tudomásunk, de közben a legtöbb ember azt mondja, hogy na ehhez már nagy hit kell, hogy én ne reagáljak egy ilyen dologra, és van is benne sok igazság. Ostromolták Korinthoszt. Ókori történet. Erre föl az emberek eszméletlen sebességgel elkezdtek kapkodni, cselekedni, mire a filozófus Diogenész egy hatalmas, a történetben egymázsás kőtömböt kezdett el gurigatni maga előtt, néhány méterig, aztán visszagurigatta. Az emberek tökéletesen hülyének nézték. Volt valaki, aki megkérdezte, hogy ugyan már, miért csinálod ezt? A következőt válaszolta. Miért? Hát én is nagyon elfoglalt vagyok, azt szeretném, hogy ne én legyek az egyetlen unatkozó a sok elfoglalt között. És nem kell föltétlenül hívőként ezekre a fölismerésekre jutni. A filozófia bőven elég ehhez. És nyilván ott, akkor, abban a helyzetben őt totálisan mindenki hülyének nézte. Miközben lehet, hogy az egyetlen értelmes ember volt, mert a többiek, persze, logikusan, az ösztöneik, az elvárásaik, mások elvárása satöbbi, satöbbi alapján cselekedtek. Átolvastam, még a múltkor, a motivációs elméleteket. Az összeset átolvastam, és egyáltalán nem lepődtem meg azon, hogy tulajdonképpen ugyanarra vezetik vissza a mi cselekvésre való képességünket, amiről eddig én egy egészen más megközelítésben – ezeket nem elolvasva – már beszéltem. Tehát az ösztönökre, a szükségletekre, másfelől pedig a társadalmi elvárásokra, illetve arra, hogy ha valakiben valamilyen zavar keletkezik abban a tekintetben, hogy most ezt így kell‑e csinálni, vagy úgy, az most helyes‑e vagy nem, tehát hogyha valami zavar támad a gondolatban, a rendszerben, amit fölállítottunk magunknak, az is motivál bennünket a cselekvésre. Ezekről egyáltalán nem szeretnék beszélni, csak a gyöngéje ezeknek az elméleteknek az, hogy önmagukban oké, csak hiányzik belőlük az, ami összeköti ezeket az elemeket. És ezt pedig nyugodtan nevezhetjük hitnek. Mert miért van az, hogy egy bizonyos helyzetben valakinek a gondolkodásmódja sarkall valamire, sarkallja őt valamire, a másik embert pedig egyáltalán nem. Hogy valakiben kisebb, mintha kisebb ösztön lenne, és a másikban meg erősebb. Itt akkor egy nagyon esetleges dologig jutottunk el. Ami valakiben ezeket képes a fölszínre hozni, az a hit – a szónak nem vallásos értelmében. Mert a hit rendezi ezeket össze, és állítja egésszé. Nagyon sokan vannak, akik hihetetlenül kritikusak ezzel szemben, és azt mondják, hogy ha motiváció, csak az… most nagyon egyszerűen, az ösztönökre vagy pedig társadalmi elvárásokra alapul, hogyha semmiféle másfajta motiváció az életünkben nincs, akkor nem élünk. Akkor mi bábok vagyunk. Valóban, vagy az ösztöneinknek vagyunk kiszolgáltatva, ugye Freud mondta, hogy vagy az ösztönöknek a szolgája, vagy a társadalomnak a lakája az ember. Azért elég durva, nem? És igaz. Akkor igaz, hogyha ténylegesen semmi más nem létezik, csak ezek a motívumok, amelyek bennünket cselekvésre késztethetnének. De – és itt nem magamra mutatok – úgy tűnik, hogy ez szerencsére nincs így. Hogy létezik egy olyan út, ami nemcsak az ösztönök és szükségletek, és nemcsak a társadalmi elvárások mentén tesz alkalmassá bennünket a cselekvésre. Ami viszont legalább annyira mélyen gyökerezik a természetünkben, mint ahogy az ösztönök vagy a másik ember jelenléte, ami mondjuk a társadalmi elvárásnak ilyen alapesete, hogy egyáltalán már van mellettem valaki, és ez engem cselekvésre ösztönöz. Az az összefüggés jutott eszembe, hogy milyen érdekes, az 1960-as években, már az én hangya-nézőpontom szerint, történt, mondjuk, két hatalmas nagy, az én lelkemet érintő változás vagy esemény - nagyon sok történt, de két ilyen nagy elem az én életemben: az egyik a diáklázadások és forradalmak, és minden, ami ehhez kapcsolódik, a másik pedig a II. Vatikáni zsinat. És hogy a II. Vatikáni zsinat előbb volt. Ez így nagyon bárgyú, tudom. De az jutott eszembe, hogy milyen érdekes, mint hogyha a II. Vatikáni zsinatkor a Szentlélek megelőzte volna az ösztönöket, a tiltakozást, a vágyakat, a szükségleteket, és mindent megelőzött volna. Lehet persze, hogy ez csak arról beszél, hogy az egyházban nagyobb baj volt, mint a világban, azért kellett oda néhány éves előzés, mert legalább annyival, ha nem sok száz évvel voltunk lemaradva a világhoz képest. Persze ez is lehetséges. De mondjuk az én naivitásommal hadd értékeljem egy picit így is ezt az eseményt. Ahogy valaki mondta, tudom, ezt többször idéztem már, de olyan frappáns, hogy az egyházban a reformok azok vagy direkt a Szentlélektől, vagy az oroszoktól jöttek. Az oroszok ebből a szempontból a szükségleteknek és az ösztönöknek megfelelő késztetés, de úgy tűnik, hogy ezek mellett létezik egy másfajta késztetés is, mégpedig legalább olyan mély. De ahhoz, hogy ezt a késztetést fölismerjük magunkban, el kell kezdenünk szemlélődni. Napi fél óra. Kezdetnek. Utána több, de az már nem fog rosszul esni. Egyre normálisabb állapotba fogunk kerülni és szép lassan egy csomó mindenben szemlélődőként fogunk cselekedni. Vagy legalábbis állandóan föl fogjuk ismerni azt, hogy hol voltunk motiválva, érintve, indítva, nem a saját… legalábbis pillanatnyilag saját akaratunkból vezérelve. Amiről majd két év múlva kiderül, hogy az sem az volt. Amiről majd három év múlva derül ki, hogy amiről azt gondoltuk, hogy az volt, az sem az volt. De ez egy nagyon normális folyamat, mert ez egy folyamat valóban. Nem az a dolgunk, hogy tökéletesek legyünk ripsz-ropsz. Mert hosszú távon sem leszünk azok. Hanem hogy belelépjünk ebbe az áramlatba. És ez szemlélődés nélkül egyszerűen lehetetlen. Ma sok történetem van, remélem, nem unjátok. A mester és a tanítvány találkoznak. És azt mondja a tanítvány: jaj, már évek óta itt vagyok a kolostorban, te újból és újból lelkigyakorlatokat, aszketikus gyakorlatokat, nem tudom én milyen meditatív gyakorlatokat és munkát és egy csomó mindent írsz nekünk elő, napi 24 órában küzdünk és hajtjuk, és ennek mintha semmi eredménye nem volna. Mondd már meg nekünk végre, hogy mit tehetünk az üdvösségünkért? Mire azt mondja a mester: Ja, az üdvösségünkért, azért semmit. Még itt nincs vége, mert a tanítvány fölháborodik, mert józanul gondolkozik evilági logika szerint, és azt mondja, hogy na de hát akkor minek virrasztunk mi nap nap után, nem alszunk egy percig sem. Hát azért, hogy ébren legyetek, amikor följön a nap. Ez egy ilyen hét. Vasárnappal kezdődött, még annyi minden van előttem. Nem baj. Hagyjuk. Aztán a szemlélődéshez hadd kapcsoljak valamit, hogy jött hozzám múltkor valaki, és azt mondta, hogy jaj, atya, meg akarunk házasodni, de hát van itt egy csomó baj, ki se látunk belőlük. És akkor egy órán keresztül beszélgettünk, és így mondták, mondták, mondták. És nagyjából ezzel el is telt az egy óra. Én semmit nem csináltam, csak hallgattam. Egy óra vége, mondtam, hogy igen, meghallgattam, akartok‑e még egyszer eljönni. Mondták, hogy hú, hát nagyon szeretnénk, persze, hát nem történt semmi. És akkor eljöttek egy hét múlva, és kérdeztem tőlük, hogy na, akkor hol kezdjük, melyik problémátoknál? És néztek rám, hogy hát hogyhogy melyiknél, hát nekünk egy problémánk van, ez az egész, ez egy nagy probléma, ez a problémánk, mi a problémánkat elmondtuk, hát igazából most nem tudjuk, hogy mit kéne csinálni, mert most ezt elmondtuk, hát mit mondjunk még erről? És ez engem roppant lenyűgözött, hogy valaki ezt így látja, hogy neki egy problémája van, mert én mondtam, hogy én nyolc problémát látok, és hogy akkor elmondanám nektek ezt a nyolc problémátokat. És semmi mást nem csináltam, csak több… pontosan emlékeztem arra abból a tucatból, amit elmondtak, hogy ebben nyolc megfogalmazható, elkülöníthető probléma van, ezeket elmondtam nekik, hogy itt ez és ez és ez és ez. És percekig csönd volt. Ezek a mi problémáink. Ez fantasztikus. És az volt az alap… Tényleg, lenyűgöző, hogy ezek az ő problémáik. Azzal az alkalommal se csináltunk semmit, mert ők ezen hüledeztek, hogy nekik van nyolc problémájuk. Hogy ez csodálatos. Hogy eggyel jöttek, és a beszélgetés végén máris nyolc. Többet nem jövünk, köszönjük szépen. Nagyszerű. Inkább egy másik lelkészhez szeretnénk járni. Mert hogy ők azt gondolták, hogy ez így a nulla felé fog haladni, ez a dolog. És ez azért jutott eszembe, mert hogy ők nemcsak azon lepődtek meg, hogy nekik nyolc problémájuk van, hanem hogy van valaki, aki ezt… körülbelül három hét telt el a két találkozás között, hogy a három hét alatt ezzel egyáltalán nem foglalkoztam. De három hét után pontosan tudtam, hogy mi az ő nyolc problémájuk, és ezt végig is tudtam mondani. És ők ezek hihetetlenül meglepődtek, hogy ez hogy lehet. Hogy hát három hét alatt ez és ez és ez és ez történt, és X találkozás, hát hogy ez lehetetlen. És miután azért jutott eszembe… Nem azért, hogy most kihúzzam magam, hanem azért, mert én is eltöprengtem ezen, hogy ez hogy lehet, mert nekem ez természetes volt. Hát persze, hát ezzel jöttetek, hát persze, itt folytatjuk. És hogy föltételezem azért, mert az alatt az egy óra alatt én nem akartam… nem azon gondolkodtam, hogy mit válaszolok nekik, hogy miért hülyék, hogy hogy gondolják ezt, hogy hol tolták el; nem, én egyszerűen ezt meghallgattam. Voltak hipotéziseim, egy csomó minden volt a fejemben, persze, meg a gyomromban egy csomó érzés. De ezektől én távolságot tartottam – valamennyire persze. Ez már elég volt ahhoz, hogy három héten keresztül ezeket mindenféle megerőltetés nélkül a fejemben tartsam. És ezt ti is így csináljátok, nem tudom, Orsó Miki nem szokott már jönni, de hát vannak még itt sakkozók. Hát egy sakkozó is ezt csinálja a maga módján. És ti is ezt csináljátok a munkátokban, és nagyon sok minden van. Hogy kialakul bennünk azért ez a készség. Csak talán nem tör eléggé felszínre, nem tudjuk, hogy itt tulajdonképpen erről van szó, hogy éppen azért vagyunk alkalmasak egy csomó mindent így, lenyomatként megőrizni, mert ezeket képesek voltunk szemlélni, és ezek így megmaradtak bennünk. És aztán próbáltam azon töprengeni, hogy például mi segített nekem ebben. És eszembe jutott az, hogy én nagyon könnyű helyzetben voltam a középiskolában, mert én félig magántanuló voltam – ezt tudjátok –, és ugye év végén kellett vizsgázni mindenből, ami azt jelentette, hogy nekünk is megadták mindig az érettségi szünetet. Ez természetesen a következőt jelentette, hogy egész évben én semmit nem tanultam, hát arra van az érettségi szünet, ez nyilvánvaló, és az iskolába járást is úgy oldottam meg, hogy egy napot jártam hetente suliba, négy napot pedig szemlélődtem. Én egyszerűen fölmentem mindig valami hegytetőre és nézelődtem, rajzolgattam, olvasgattam, nem csináltam én semmi tétlenséget. És azt hiszem, hogy például ez a négy év ez számomra a gimnáziumnak az egyik legnagyobb ajándéka, hogy én ott nem tiportam magamat agyon. Azt hiszem, ezt meséltem nektek, egyszer lebuktam: édesanyám arról a villamosról szállt le, amire én fölszálltam, iskolai időben persze, és akkor kérdezte, hogy te? Hát mondom, én, én, megyek a Gellérthegyre. Hogyhogy? Mondom, megyek csibéket rajzolni. Ez akkor volt, amikor óvó bácsinak készültem, és a rajztehetségemet igyekeztem valamiképpen kibontakoztatni, és ezt az állatoknál, akkor is az állatoknál kezdtem, fölvittem a Tesz-vesz szótárt, ami akkor már volt, és onnan az állatokat rajzoltam kifelé egy papírra. És emlékszem, hogy ezek az élmények számomra sokkal meghatározóbbak, mint az, hogy mondjuk mi történik egy iskolai órán vagy hogy ott mit tanultam meg, ezekre szinte egyáltalán nem emlékszem. Viszont arra, hogy nekem lehetőségem volt egyszerűen csak létezni, amikor gimnazista voltam, meg szemlélni a magam hülyeségeit, meg a magam gondolatait, ez nagyon sokban segített nekem. Akkor még egy gondolat, egy olyan egyházi vonatkozású, hogy érdekes módon mint hogyha kettészakadt volna a lelkiségünk. Egyfelől egyesek nagyon hangsúlyozzák azt, hogy szemlélődnünk kéne, nem cselekedni. Meg kellene tanulnunk nem cselekedni. Eközben pedig egy hihetetlen erős nyomás van rajtunk, a klerikusokon mindenképpen, hogy engedelmes fiai és lányai legyünk az egyházi vezetésnek. Vagyis hogy éppen hogy ne szemlélődjünk. Miközben azt mondják nekünk, ha mondják ezt, hogy tartsunk kritikus távolságot a társadalomtól, eközben ugye – hasadás, szkizofrénia – ne tartsunk egyáltalán távolságot az adott esetben nagyon esetleges egyházi direktívákkal szemben. Ezeknek hódoljunk be, de tökéletesen. Ez elképzelhető egy emberen belül úgy, hogy ez normális legyen? Szerintem nem. Nem. Mert vagy ez, vagy az. Dönteni kell, hogy vagy a tigris zabál meg minket, és akkor legyen engedelmesség. A tigris az erősebb, fejet hajtunk. Vagy pedig megpróbáljuk megzabálni a tigrist. Na de hát olyan nincs, hogy most a lábát nem esszük meg, csak a kezét… vagy nem tudom. Mert ha eszünk, akkor eszünk. Ha ezt a készséget kifejlesztettük magunkban, akkor ez működik. És valamiképpen az egyházunk – és benne mi magunk, mert hát persze mi vagyunk, az egyházunk mi vagyunk – nemcsak egy tanult tehetetlenség alatt nyögünk. Most olvastam, ahogy ezeket a statisztikákat néztem, 1991-ben megkérdezték azt, hogy a lakosság hány százaléka bízik az egyházban, egyházakban, és az egyház által adott vagy kapható dolgokban, és 1990–91-ben mi magyarok aszerint első helyen voltunk a világon, más nemzetekkel együtt, első helyen, a rendszerváltáskor. Mert volt egy hatalmas űr, és emberekben valami megmozdult, hogy talán nem az ösztönök, talán nem a beprogramozott társadalmi és egyéb minden nyavalyák, amíg van Szentlélek, meg hit, van egy valami, ami jó, ezeket valahogy kordában tartja és összefogja, és valami utat mutat. És ebből mi semmit nem váltottunk be. Szinte az égvilágon semmit. És három-négy-öt év, ahogyan fordult a kocka, az egyházzal szemben még sokkal jobban fordult, még sokkal, sokkal jobban. Tökéletesen lecsúsztunk, most majdnem ugyanott vagyunk, mint 1995–96-ban. Sehol, sehol. Már megint senki nem vár tőlünk semmit, szinte. És ennek az egyik gyökere éppen az, amiről az előbb próbáltam beszélni, nemcsak egy tanult tehetetlenség, hogy rákényszerítettek bennünket arra, hogy ne cselekedjünk, mert nem szabad, mert tilos, mert stb., stb., és amikor egyszer csak azt mondták, hogy na, akkor most csináljatok valamit, akkor mi úgy jártunk ebben a szituációban, hogy de hát nem tudunk mi semmit sem csinálni, hát eddig azt tanultuk, hogy nem csinálhatunk semmit, hát hogyan tudnánk akkor most valamit is csinálni. Tehát ez még csak egy kívülről jövő tanult tehetetlenség, de jött belülről is ez, mégpedig az, hogy ha a kritikátlan engedelmesség az egyetlen fontos érték az egyházhoz tartozásunkban, hogyan volna lehetséges az, hogy mi egy társadalomnak valamiképpen, mondjuk, utat mutató tagjai legyünk? Hát már kimondani is olyan, mintha mesét mondanék, miközben ezt be kellene teljesítenünk, hát ez volna a küldetésünk. És hogy pont a fordított helyzetben vagyunk. És hogy ennek belső okai is vannak. Ezt nagyon fontosnak tartottam elmondani azért, mert talán a többségünk hívő ember. És éppen a hívő voltunkban vagyunk hihetetlenül még pluszban korlátozottak, és tanultan tehetetlenek. És ezt nagyon fontos kimondani. Ezért ma sokkal inkább teret kellene engedni ezeknek a mozgásoknak. Sokkal inkább segíteni kellene ezeket a mozgásokat, bábáskodni, mindegy, csak legyen már valakinek ellenvéleménye, tényleg, úgy kéne örülni neki, hogy jaj, valaki ellentmondott nekünk belülről, hát ez nagyszerű, ez nagyszerű, hát ebből… hát ki kér egy kis dinamitot az egyházban, van itt élet, vagy hogy? Emlékszem, elsős voltam Esztergomban, és egy azóta püspökké szentelt valaki azt mondta: “A magyar egyház válságban van – mondta –, ez volt 1989-ben, mert akkor kezdtem. Válságban van azért, mert kis hazánkban egyetlen normális, egészséges, életrevaló eretnekség sincs. Hát én teológusként itt fonnyadok el, nincs dolgom. Szörnyű. Hát magammal vitatkozom, mert én magamnak találok ki eretnekségeket, és ezeket megcáfolom, hát így nem lehet élni.” És bizonyos szempontból tényleg ezt csinálta. Ténylegesen visszament az ókorba, és ott, ott élt. Mert ott legalább volt valami dinamit, az életnek, a cselekvésnek minimális megnyilatkozása. Na. Befejezem egy történettel. A nép szava Isten szava, befejezem egy történettel. Nem akarom ezt már elhozni a következő alkalomra. Van választásunk. A légikisasszony ide-oda lapozott a menetrendben. A kisujjában volt az egész, csak a biztonság kedvéért nézett utána. – Van egy szép gép, amely Bécsből indul, és 16 óra 10-kor érkezik Rómába. – Ez fog a kifutópályán fölrobbanni? – Hát bizony – mondta a légi kisasszony. – És más baj is van – jegyezte meg az utas –, mire beérek a városba, zárva lesznek az összes hivatalok. – Hát akkor ne Bécsben, hanem Prágában tessék átszállni. Ez a járat már 3/4 1-kor Rómában van. – Hát ez már jobban hangzik – állapította meg az utas. – Viszont Prágában három órát kell a csatlakozásra várni. – Megéri – mondta az utas –, a bécsi géppel ugyanis elvesztenék egy napot. – Ekkor jobb lesz a prágai géppel menni, sajnos ennek reggel hétkor van az indulása. – Nem ideális – mondta az utas –, ha tudom, hogy korán kell fölkelnem, le sem hunyom éjszaka a szemem. – Eszerint ön mindenképpen elveszít egy napot? – mosolygott rá a légi kisasszony. – Akkor hát melyik géppel parancsol utazni? – Talán mégis a prágaival – mondta az utas –, majd beveszek este egy erős altatót. – Remélem, tudja – kérdezte a légi kisasszony –, hogy ezzel a géppel is van egy kis probléma. – Én csak azt hallottam, hogy az Alpesekben szétzúzódik egy sziklán. Vagy nem ez az? – De ez az, ízzé-porrá megy széjjel – mondta a légi kisasszony, és átnyújtván a jegyet gépiesen hozzátette: – Jó utat. Nem merek sehova nézni. Van-e hirdetés? (egy hallgató hírdetése) A hirdetnivalóm vasárnap estére vonatkozik. Egy olyan programot szeretnék ajánlani, ami eléggé egyedi, Közép-Európa legjobb improvizációs színháza lép fel egy klubban, amelynek a neve egy kicsit furcsa, úgy hívják, hogy Vasárnapi szalon, ezt a barátaimmal együtt csináljuk, és aki szereti a kreativitást és az improvizációs színháztechnikát, amelyben nagyon sok ilyen pszichodramatikus elem van, azt szívesen informálom a kezemben látható zöld cetlik segítségével. Vasárnap este 1/2 8 és 1/2 10 között van ez a program, nagyon-nagyon jó. Mióta nekem ajánlották, körülbelül három éve, mindegyiken ott vagyok, és a világ egyik legjobb dolga. Köszönöm szépen. Mondjunk egy Miatyánkot…