Mire felnövünk és egyáltalán abba a helyzetbe kerülünk, hogy magunkra eszmélünk, egészen biztos, nagyon sok torz és sebzett viszony és reláció fog bennünket jellemezni. Ezért, hogyha nem tudjuk fölszabadítani magunkat arra, hogy ezeket a vonatkozásokat át tudjuk formálni, vagy hogy ezek a vonatkozások átformálódjanak, akkor egy életen keresztül hordozzuk magunkban a különböző tévedéseinket, és tévúton járunk. Aztán ez azt fogja előidézni, hogyha új viszonyok alakulnak ki, hogy eredeti tapasztalataink lesznek arról, olyan élmenyek, amelyek valóban a mi élményeink. És a harmadik pont, amiről most már beszélek egy rövid ideje, az az, hogy a tapasztalatok révén képessé válunk a tapasztalatokat megfelelően értelmezni, de tulajdonképpen ez az értelmezés nem az észnek a munkája. Ez az értelmezés sokkal inkább hasonlít a megvilágosodáshoz, vagy mondjuk így: a megértéshez, megtéréshez. És erről beszéltem múltkor, ezekről a fogalmakról, amelyek a különböző kultúrák kifejezésmódjában valamiképpen ugyanazt a tartalmat próbálják kifejezni, bár, nyilván, a kérdés nagyon árnyalt, és vannak különbségek természetesen. Nem akarok mindent összemosni mindennel, én magam is jól érzem, hogy azért nyilvánvalóan vannak különbségek. A Szentírásban főleg a „világosság” fejezi ezt ki, a szemnek a világossága, a fülnek a hallásra való képessége vagy hogy a szív képes érteni. Ez egy kulcsfogalom, ez a szív általi megértés. Azért fontos, mert a Szentírás nagyon érzékenyen beszél arról, hogy lehetséges az, természetesen, hogy a fejünkkel értünk meg dolgokat, és ez nagyon fontos is, csak hogy nem elég. Ha nem a szívünkkel értjük meg a dolgokat, az eszméletlen. (Nevetés). Akkor most biztosan nagyon ki kell, hogy akadjak, ha nem a szívemmel értem meg ezt a helyzetet. Na, mindegy! Szóval, Márk evangelistának a gondolatmenetét követjük, ezt nemsokára befejezem. És utána arról szeretnék beszélni, hogy milyen is az, ha megpróbáljuk értelmezni, vagy a szívünkkel megérteni a dolgokat. Hát, ha egyáltalán lehet arról beszélni, hogy mit jelent megvilágosodni, vagy valóban megérteni dolgokat, vagy valóban megtérni a szónak összetett értelmében, na erről akarok majd beszélni. Csak vigyük végig ezt a gondolatmenetet. És ebből a szempontból nagyon érdekes az, hogy Márk evangelista, miután állandóan mondta ezt, hogy a szívvel kellene megérteni a dolgokat, és vannak, akik nem látnak, és nem hallanak, és a szívükkel nem értenek, mert még az érzéketlen, akkor közben be-bedob egy-két gyógyítástörténetet, amelyben érdekes módon a süketeknek adják vissza a hallását, és a vakok lesznek készek arra, hogy lássanak. Egyáltalán nem véletlen, hogy éppen ezek a gyógyítás-események kerülnek be a megfelelő helyekre. Nagyon tudatos szerkesztésnek az eredménye ez, és az sem véletlen, hogy Jézus nagyon érzékeny volt ezekre a helyzetekre. És nyilván ezek nem csak.- mondjuk - egy az egybeni, hanem jelképes jelentéssel is bírnak. Főleg van itt egy vaknak a meggyógyítása, amelyben azt olvassuk, hogy miután meggyógyult, mert előtte nem tökéletesen vak volt, csak homályosan látott, semmit sem látott úgy, mint ahogy az van, és amikor Jézus meggyógyította, akkor azt mondta Márk evangelista: elkezdett egészen világosan látni, meggyógyult, és élesen látott mindent. Hát csak a vak nem hallja ki, hogy itt szimbolikus jelentésről is szó van, nem csak rról, hogy de jó, újból látja a dolgokat. És utána történik az, hogy Jézus az emberekhez fordul, és azt kérdezi tőlük, hogy „mondjátok meg nekem, kinek tartanak engem az emberek”. Nem azt kérdezi, hogy „Ki vagyok én?”, mert azt jól látja, hogy ezt az emberek nem tudják, mert a szívük még érzéketlen. Arról lehet beszélni, hogy az embereknek mennyire nyílt meg a szeme arra, hogy milyen véleményt alkottak arról, hogy ő ki. És az emberek ugye mondják is, hogy ez és ez, és ez és ez, és utána a tanítványokhoz is ezt a kérdést intézni, hogy „És ti kinek tartotok engem?”. És ami a történetben izgalmas, hogy ugye Péter válaszol, és azt mondja, hogy „Hát te vagy a Messiás”. És erre Jézus égnek löki a kezét és azt mondja, hogy: „Péter, te vagy az egyetlen, aki látja az igazságot”?. Ez történt? Egyáltalán nem. Hanem úgy nagyjából ránézett Péterre, úgy el tudom képzelni, és úgy –ezt persze nem írja az Evangélium – csak annyit mond Péternek, hogy „Tudod, mit , Péter? Erről ne beszélj senkinek.” Furcsa reakció, nem? Ez körülbelül olyan, mint ha egy matematikai feladatnak kérdezi a tanár a megfejtését, valaki jelentkezik, jól válaszol, mire a tanár azt mondja: „Jó, erről nem beszélj senkinek, légy szíves!” Valahol azért, mert véletlenül jött ki az eredmény. Szóval a levezetéssel nagyon nagy bajok vannak, vagy inkább azt lehetne mondani, hogy a mi Péter apostolunk jól megtanulta a leckét. Nagyjából olyan ez, mint amit én a Terézvárosban sokszor átéltem, hogy (nevetés) „Kicsoda ez, hogy engedelmeskednek neki?!”. Persze csak egy darabig, meg nem nekem. Szóval a Terézvárosban, mikor lementem a gyerekek közé, és akkor föltettem nekik egy jó fogós kérdést, mert legalább olyat kérdeztem, ami engem is érdekel. Ugye ez a totál rossz pedagógus, mert az, hogy a gyerekek hol tartanak, meg ilyesmi, az nem nagyon zavart engem, én azt kérdeztem tőlük, ami szerintem érdekes kérdés. És a gyerekek sokszor, mondjuk tízből nyolcszor a következő választ adták – nyújtottam nekik a mikrofont , hogy mondjuk mennyi kétszer kettő - és erre sugárzó arccal azt mondták, hogy „Jézus!”. Már nem azt, hogy „Jézus, nem tudjuk!”, vagy hogy „…, milyen hülye kérdés!”, hanem hát ez általában be szokott jönni. A másik meg – mondjuk mennyi tízből négy - „a szeretet”. Tehát ez, ha álmunkból felébreszt a pap a templomban és kérdez, ez a kettő be szokott jönni. Szóval, vajon miért mondja ezt Jézus, hogy „hát jól van, Péter, oké, oké, de erről ne beszélj senkinek”. Azért, mert hiába tudja a választ jól, ez a válasz nem a szívéből jön. Ez nem egy valódi tapasztalatból, és szemlélődésből fakadó válasz, hanem előre gyártott, megtanult válasz. Ráadásul azért ne mondja senkinek, még ha – mondjuk én nagyon sötét szemmel látom ezt – Péter egy szívből jövő választ adott is – legyen így, mert látom, annyira szeretnétek, hogy ne kössek már bele Péterbe – mondjuk legyen így, de akkor is nagyon fontos, hogy azt mondja, hogy „jó, Péter, te ezt most megértetted, rendben van. De a többiek nem fogják érteni. A következő ember, akinek elmondod, hogy az ott a Messiás, ebből semmit nem fog fölfogni. Szavakat fog hallani. És ezek a szavak annyit fognak számára jelenteni, amennyire az ő fejében az a szó, hogy Messiás, valamilyen jelentéssel bír”. Ő egy picivel sem fog közelebb kerülni ahhoz, hogy kicsoda Jézus, akire Péter mutat. Mihez fog közel kerülni? Ahhoz, ami az ő fejében arról van, hogy ki a Messiás. És ha ő ennek megörül, ez az öröm megint nem Jézusra fog vonatkozni, hanem arra, hogy benne él mondjuk egy pozitív kép arról, hogy milyennek kell lennie a Messiásnak. Ezért Jézus tiltotta azt az apostolainak, hogy róla úgy beszéljenek, hogy ő a Messiás. Nagyon érdekes volt ma – hát ki tudja, nekem az volt - hogy nyolcadik osztályos gyerekeknek föladtam azt… (No, látjátok, megtértem a Szentföldön. Nem, ez nem igaz. Ne essek túlzásokba. Nem, egy kicsit vallásosabb lettem. Mostanában állandóan a Szentírásról beszélek. Erik, nem vagy itt? Nincs itt, mert ő a múltkor kifogásolta, hogy száz idézetemből csak kettő van a Szentírásból, na most bepótlom. Néhány ilyen alkalom, most majd felszabadulok, hogy ne kelljen idézni a Szentírást. Felháborító. Nem, valahogy tényleg, a Szentföldön akkora ihletet kaptam, hogy erről beszéljek, de majd biztos kigyógyulok belőle.)…szóval, nyolcadik osztályosokkal összehasonlítottuk a szinoptikus Evangéliumokat – Máté, Márk, Lukács – Jánossal. Az volt a feladat, hogy Jánosban Jézus egy csomó helyen azt mondja, hogy „én vagyok”: én vagyok az út, az igazság, az élet, én vagyok az élet kenyere, a föltámadás, én vagyok a szőlőtő, a kapu stb. Tizenkét ilyen kijelentése van Jézusnak. A szinoptikusoknál egy sem. És egy csomóan beírták így hasból, mert mondtam nekik, hogy hát tudhattok dolgokat, nem kell mindent a Szentírásból kiolvasni, hogy „én vagyok a Messiás”. Mondtam, hogy aki meg tudja mutatni a Szentírásban, hogy Jézus azt mondja, hogy „én vagyok a Messiás”, az óriási ötöst kap. Hát gondolhatjátok, ez senkinek sem sikerült, ugyanis Jézus ezt soha nem mondta magáról. A tanítványoknak pedig kifejezetten megtiltotta, hogy erről beszéljenek. A hátterében ez van, hogy talán a szűk körnek a tapasztalat révén volt arról valóban benyomása, hogy kicsoda Jézus. De jobb ezt nem definiálni, jobb a címkéket nem felragasztani még Jézusra sem, mert attól a pillanattól kezdve már csak a címkéig jutunk, a valóságos arc már nem számít, csak az a maszk, amit rátettünk Jézusra. A folytatás ezt nagyon jól igazolja, hogy az ember nem megérti, hogy kicsoda Jézus, vagy nem megértjük azt, hogy milyen az élet, vagy mit kéne tennünk, vagy milyen a házastársunk, vagy milyen a szerelmünk, vagy milyenek vagyunk magunk, vagy mit tudom én. Ezt nem megértjük, hanem egyszerűen csak rohanunk a saját elképzeléseink nyomán, újból és újból és újból elkövetjük ugyanazokat a hibákat, mert nem látjuk azt, hogy mi is igazából a valóság. Sőt, annyira vakok vagyunk, hogy azt sem látjuk, hogy nem látjuk a valóságot. Általában ebben a körben vagyunk benne. Még csak azt sem látjuk, hogy nem látjuk. Ezért aztán nyilván azt gondoljuk, hogy látjuk. Na szóval, ezért Jézus elkezd nagyon sürgősen beszélni Péternek arról, hogy „Nézd, Péter: te jól megtanultad a leckét, de tudod-e azt, hogy a Messiás szenvedni fog, meg fog halni, mert elítélik őt?”. És erre Péter ugye mit mond - ezért kételkedem én abban, hogy ő szívében megértette azt, hogy ki Jézus, meg mi az, hogy Messiás -, azt mondja, hogy „Uram, ez nem történhet meg veled.”. Ugye, tudjuk. És erre Jézus mit mond? Azt, hogy „Látod, az a te bajod, hogy emberi szemmel gondolkozol. Még nem a szíveddel, hanem az emberi eszeddel gondolkozol. Nem a szívből való megtérésed alapján.”. És aztán ennek a nagy-nagy egységnek egyfajta befejezéseképpen mondja azt Jézus, hogy „Nézzétek, aki meg akarja menteni az életét, az el fogja veszíteni, de aki hajlandó elveszíteni az életét, az meg fogja azt találni, és meg fogja azt menteni.”. Vagyis ameddig - mondjuk úgy - hogy a saját akaratunkból élünk, meg akarjuk menteni az életünket, ameddig mi akarjuk az életet meghatározni, addig teljesen egyértelmű, hogy csak a sötétség felé mehetünk. Ugyanis tökéletesen vakok vagyunk, vagy majdnem tökéletesen vakok. Az esélyünk az, hogy elkezdünk szemlélődni: hogy is vannak a dolgok? Hogy’ lennének a dolgok akkor, ha nem én látnám őket? Vajon akkor hogy’ lennének? És ez egy életre szóló hatalmas feladat. Na, még lehetne ezt tovább mondani, inkább azt mondanám, én befejezem most ezt a vonalat Márk evangelistától, nézzétek tovább, hogy Jézus mennyire nem erkölcsi prédikációkat tart. Nem akarja azt, hogy ti jobb emberek legyetek. Nem ezzel foglalkozik azért, mert tudja, reménytelen azt mondani, hogy legyetek jobbak, hogyha nem láttok jól. Először jól kell látni, és abból fakadhat az, hogy jobb emberek legyünk. Különben, a sötétségből nem fakad az. Hozok nektek a Koránból részeket, hogy a Koránban milyen szépen fejeződik ki ugyanez. Azt mondja: „A hitetlenek tettei olyanok, mint a délibáb a síkvidéken. A szomjúhozó azt gondolja róla, hogy víz. Mikor aztán odaér, nem talál ott semmit”. Azt mondja: „Az Írás, amelynek a versei világos magyarázatot nyertek, tanítás gyanánt azok számára, akiknek tudásuk van. Örömhírhozóként, és intőként. A legtöbben azonban elfordultak, úgy, hogy nem hallanak. És azt mondják, szívünket lepel borítja az elől, amire hívsz minket. És fülünkben süketség van. Köztünk és közted függöny van”. Aztán: „Miért nem nyertek egyesek világos magyarázatot a Korán szavaira? Hogyan lehetséges ez? Akik hisznek, azoknak útmutatás az, és gyógyulás. Akik azonban nem hisznek, azoknak süketség a fülükben, és vakság az nekik. Ők azok, akiknek távolból kiáltanak.”. És végül: „Intés van az Írásban annak, akinek van szíve, füle a hallásra, és aki jelen van”. Jelen van. Gyönyörű, egy-egy mondatban micsoda bölcsesség van! Nagyon szép a Korán, kivéve, amikor a pokollal fenyegetőzik, akkor nem olyan szép. Az utóbbi időben készültek fölmérések arról - talán tudtok erről - hogy a hívő emberek milyen százalékos arányban hisznek a pokolban. Hallottatok erről? Az a helyzet áll fönn, hogy még a keresztény emberekneknek is jelentős százaléka egyáltalán nem hisz a pokol létében. Sőt, egy olyan furcsa, tulajdonképpen szinte logikai probléma állt föl, hogy nagyon sokan hisznek az üdvösségben, és nem hisznek az elkárhozásban. Kezd a hitünkből teljesen kiszorulni a pokolnak vagy a kárhozatnak bármiféle jelentése, vagy tartalma, vagy üzenete. Nehogy félreértsetek! Én ezzel nem akarom azt mondani, hogy „de, de, tüzes lángnyelvvel bizony meg fogják bénítani a fenekünket, jobb, hogyha féltek!”. Egyáltalán nem. Hanem csak erről a jelenségről szólnék. Hogy mindaz, ami mondjuk egy muzulmán embert – úgy tűnik legalábbis – képes motiválni, a kárhozattól való félelem, az a ma keresztény emberét Magyarországon szinte már nem is motiválja. Szinte ez nem jelent semmit, ezt egy olyan laza gesztussal lesöpörtük magunkról. Van ebben sok-sok erény, úgy látom, mert azért söpörhettük le nyilván, mert elég egészségesek vagyunk ahhoz, hogy egy bennünket tönkretevő félelem ellen föllázadjunk. Ami adott esetben egyáltalán nem egy egészséges lelkiséget, vagy egy tiszta látást hozott el bennünk, hanem a félelemnek a sötétjét. Csakhogy megint az történik, hogy egy picit kidobtuk a vízzel a gyereket is. Mert ha másra nem volt jó ez a képzet - hogy ez hogy valóság, azt nem tudom - de mondjuk azt a valóságot mindenképpen közvetítette, hogy az emberi tetteknek megvan a maga következménye. Hogy minden tettünknek, szavunknak és gondolatunknak lesz következménye. Ha talán nem a mi életünkben, akkor lesz a gyerekeink életében, az unokáink életében, a dédunokáink életében. Ebből a szempontból a mennyország és a pokol leszállt a földre a mi elgondolásaink alapján. És ez is izgalmas, hogy azt mondtuk: „Hagyjuk ezt a mennyország-dolgot meg poklot, úgyse tudjuk, hogy mi az, meg mi lesz, meg satöbbi. Tekintsünk a földre, és nézzük a saját életünket!”. És közben elkezdtünk látni összefüggéseket nemzedékek között. Hogy a dédnagypapánknak a megoldatlan élete, meg a nagymamánknak a megoldatlan élete hogyan hat a szívünkből, hogyan jár át bennünket, és hogyan betegít meg minket. És kimutathatóak nemzedékről nemzedékre ezek az összefüggések. Ez azt jelenti, hogyha mondjuk a saját tetteinknek a felelősségéről gondolkozunk, ha látni akarjuk azt, hogy mi is az, amiben vagyunk, akkor minimum ne foglalkozzunk a közüdvösséggel meg ezekkel. Foglalkozzunk azzal, hogy nemzedékeken keresztül hogyan határozzuk meg olyan embereknek az életét, akiket nem is fogunk ismerni, akik sokszáz évvel utánunk fognak élni. És hogyha csinálunk családtörténetet magunknak visszafelé, akkor megdöbbentő összefüggéseket látunk. Ahogy szinte minden változás nélkül éljük azt az életet, amit örökségbe kaptunk, azokkal a negatív terhekkel, és adjuk tovább az unokáinknak, és élik, és a dédunokáink is ugyanazt, és alig van valaki, aki kidugja a fejét ebből. Alig valaki. A vakságunkról, a keresztény vakságunkról. Mint keresztény ember, milyen számomra az, hogy most megjelentek azok a dokumentumok szóról szóra, hogy az utóbbi években a Szentatya hogyan kért bocsánatot szinte az egész világtól. Bocsánatot kértünk a muzulmán testvéreinktől, bocsánatot kértünk a zsidó testvéreinktől, bocsánatot kértünk a tudományos világtól, bocsánatot kértünk a protestáns testvéreinktől, bocsánatot kértünk az ortodox testvéreinktől. A nőktől még nem nagyon kértünk bocsánatot (derültség). Majd ez az idő is el fog érkezni, mikor a boszorkányokat rehabilitáljuk. Hogy mivé, azt nem tudom, de legalább… hát, mindegy, egy bocsánatkérést megér az a tévedésünk is. Azon szoktam eltöprengeni ezzel kapcsolatban, hogy hogyan lehetséges az, hogy mondjuk ötszáz-nyolcszáz évvel ezelőtti olyan dolgokért, amelyek totálisan szemben álltak az Evangélium lelkiségével, az most érett meg bennünk, hogy egyáltalán merjünk bocsánatot kérni. Hát ez nem a vakságunknak a jele? Nem annak a vakságnak a jele, hogy mondjuk a keresztes hadjáratok, vagy Giordano Bruno – ugye most volt az évfordulója, sőt, évszázadfordulója, azt hiszem, négyszáz - hogy ennyi sok száz évnek kell eltelni ahhoz, hogy egy legprimitívebb igazságot hajlandók legyünk kimondani a világ előtt? Na azt gondolom, hogy a vakságunk körülbelül ilyen szintű, amikor szólok arról…- vagy nem tudom, most már talán túl is ragozom mindazt, amiről beszélek. Most már értitek. Van egy keleti mondás, ami azt mondja, hogy „a legtöbb ember a mézes csuprot kívülről nyalja”. Szóval odáig eljutunk, hogy látjuk, hogy ez csupor, benne méz van, tudjuk azt, hogy a méz édes, a méz tápláló, ugye, Micimackótól sok mindent tanultunk ezen a területen, érdemes nyalogatni azt a mézet. És mégis csak kívülről jutunk el addig a bödönig. Ez azt jelenti, hogy a fejetekkel talán mindazt, amit mondtam már akkor értettétek, mielőtt én elkezdtem erről beszélni. Legfeljebb annyit adott nektek mondjuk a múltkori előadás meg ez – bár nem tudom, mi ez, nem előadás, remélem, hanem valami más -, hogy mondjuk egy-két helyen úgy egy kicsit mittudomén bizsergett a szívetek, és azt mondtátok, hogy „Jó, hát én is így gondolom. Nem annyira hülye; azt mondja, amire én is úgy gondoltam, hogy így van”. Mondjuk lehet, hogy ennyi történt csak. Ez sem rossz egyébként, csak jól mutatja azt, hogy egy ilyen találkozásnak a hatékonysága milyen gyönge tud lenni. Elképzelhető az, hogy mondjuk egy alkalom semmi mást nem hozott nektek, csak egy-két információval gazdagabbak lettetek, meg úgy nagyjából kényelmesen ültetek, meg nem tudom. Szóval úgy valami ennyi. És én ezt most nem kritikának mondom, ezt teljesen természetesnek tartom. És lehet, hogy mondjuk két-három alkalmanként egyetlen olyan pillanat van, amikor a szívünket valóban megérinti valami. De nem a gyomrunkat, tehát nem arról a jó érzésről beszélek, amikor összetalálkozik a te gondolatod az enyémmel, és akkor ez egy jó érzést kelt benned, hogy na, hát nem vagyok én olyan hülye. Vagy én nem vagyok olyan hülye. Mert a gyomorból jön ez az érzés. De amikor jön valami megvilágosító élmény, na, az igen rendkívüli. Pedig tulajdonképpen ezek visznek előre minket. Az összes többi, az valamiféle mennyiségi halmozása a tudásnak. Abból még nem sok jön ki. Én emlékszem arra, hogy egyszer összejöttünk egy körben, és ott pszichológusok voltak főleg, pszichiáterek, ilyenek, mindenféle csoportfolyamattal foglalkozók, és akkor mindenkinek kellett csinálnia valamilyen jelképes gesztust. És egy számomra nagyon értékes valaki elkezdett összehordani egy csomó mindent, és abból elkezdett egy várat építeni. És akkor azt mondta magyarázatul, hogy ő most abban a helyzetben van, hogy úgy érzi, évtizedek alatt egy csomó mindent összehordott magában. Egy csomó élményt, egy csomó tapasztalatot, egy csomó tudást. De most látja azt, hogy ebből szinte semmit sem épített föl. Fölhalmozott egy csomó építőanyagot, de igazából évtizedeken keresztül szinte semmi nem épült belőle. Fölolvasnék egy Örkény István egypercest, hogy milyen az, amikor az ember nem a tudását halmozza föl. (Legyen Ön is Milliomos? Ez, ez nagyon élvezetes játék. Ugye az szokott történni, hogy az ember a tévé előtt megállapítja, hogy ő már rég milliomos lenne, hogyha ő lenne ott, ugye körülbelül erre jó ez a játék, tök hülye mindenki, aki bent van, és nem is értjük, hogy miért nem nevezünk be, hát természetesen szerénységből, nem?) (Nevetés) Azt mondja, hogy Örkény István - ez is érdekes ám!. Néha az az élményem, hogy nem kell a Szentírást olvasni, még a Koránra sincsen szükség, előveszed Örkénynek az Egyperces novelláit, és elég jó hatásfokkal képes működni. „Az élet értelme. Ha sok cseresznyepaprikát madzagra fűzünk, abból lesz a paprikakoszorú. Ha viszont nem fűzzük föl őket, nem lesz belőlük koszorú. Pedig a paprika ugyanannyi, éppoly piros, éppoly erős. De mégsem koszorú. Csak a madzag tenné? Nem a madzag teszi. Az a madzag, mint tudjuk, mellékes. Harmadrangú valami. Akkor mi? Aki ezen elgondolkozik, és ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak össze-vissza, hanem helyes irányban haladjanak, nagy igazságoknak lel nyomára.” (Nagy zaj, mintha valami leesne). Ez egy jel, csak nem tudom értelmezni. (Nevetés). Viszont erről eszembe jut egy történet. A tanítvány halálfélelemmel elgyötört arccal megy a Mesterhez, és azt mondja neki: „Mester! Hajnalban szólt a kuvik. Ez halált jelent!” Mire a Mester azt mondja: „Eddig is minden éjjel szólt a kuvik, és te aludtál.” Most volt vasárnap a Hegyi beszéd Lukács evangelistától, és Jézus ott azt mondja – már Máténál -, hogy „ahol a kincsed, ott a szíved”. Mondjuk így, hogy amilyen életet élsz, ott lesz a szíved. Amire figyelsz, ott lesz a szíved. Ami fontos neked, ott lesz a szíved. És hogyha nem az élet lényegével törődsz, akkor a szíved nem lesz az életed középpontjában, hanem valahol nagyon félre fog sodródni. És a szívünkben nem az igazi kincsek lesznek, hanem mindenféle más kincsek lesznek benne. Vagy akár értéktelen dolgok. És azon töprengtem még, mert van egy ismerősöm, aki fölfogta azt, hogy a Hegyi beszéd, az nagyon nagy kincs. És hogy lehetne a Hegyi beszéd szerint élni. És akkor azt mondta, hogy itt megszületett az én kisbabám. Hogy itt a kisbabám, néhány hetes. És azt mondja a Hegyi beszéd, és a Hegyi beszédben Jézus, aki számomra nagyon sokat jelent, és én szívemből szeretnék keresztény lenni, hogy „bocsássatok meg ellenségeiteknek, áldjátok üldözőiteket, mondjatok fohászt rágalmazóitokért”, satöbbi. Akkor ránézett a kisbabára, és azt mondta: „Nézd, hogyha valaki bántaná az én babámat, annak én kikaparnám a szemét. Hogy „én ezzel nem tudok mit kezdeni”. Hogy „nincs az a Jézus, aki át tudná alakítani az én szívemet ezzel a kérdéssel kapcsolatosan”. Ez a valaki azt mondta, hogy „én nem vagyok hívő, én szeretnék megtérni, én szeretnék keresztény lenni. Na de hát ha Jézus azt mondja, hogy hívő ember az, aki a szívéből megbocsát annak, aki bántja a gyerekét, akkor ne is haragudj, én soha nem leszek hívő ember”. És képzeljétek el, ez a valaki volt annyira becsületes, hogy nem lett keresztény. Azt mondta: „fölfogtam a fejemmel” - szerintem egy kicsit a szívével is fölfogta, legalábbis megsejtette -, hogy mit mond Jézus, hogy milyen az, amikor valaki a szívéből éli a kereszténységet, és azt mondta, hogy „én ettől olyan messze vagyok, hogy én egyszerűen nem léphetek be ebbe a világba”. Ez neki nagy tévedése volt. Hát ez nem így megy. Hát ha addig várunk, míg szívből nem leszünk keresztények, akkor az egész életünket végig fogjuk dekkolni. Hát ez egyértelmű. És ez valamiképpen a Hegyi beszédnek a nyitja. Mert a Hegyi beszédben arról beszél Jézus, hogy milyen lenne az, ha mi látnánk, hallanánk, ha mi megtért emberek lennénk, akkor mit csinálnánk. Tulajdonképpen a Hegyi beszéd egy jövő idejű dolog. Úgy, mint a Tízparancsolat is. Ezt a múltkor említettem. A Tízparancsolat, ha a héber nyelvtan szerint nézzük - mondjuk úgy nagy vonalakban,- akkor jövő időben van. Ha te megértetted, hogy én vagyok a te Urad, Istened, aki kiszabadítottalak téged Egyiptomból, akkor te nem fogsz ölni. Akkor nem fogsz lopni, nem fogsz hazudni, akkor egy csomó mindentől mentes leszel. Akkor fölfogtad, hogy én ez az Isten vagyok, és te velem kapcsolatban vagy. Valamiképpen a Hegyi beszéd is, illetve minden, amiről Jézus beszél, az tulajdonképpen ígéret. Egy olyan ígéret, ami valóság lehet, ha elkezdjük élni. Ez tulajdonképpen a hitnek a titka. Akkor válik a hitünk hatékonnyá, ha elkezdünk úgy élni, mintha hinnénk. Ez az erkölcsnek is a titka. Elkezdünk úgy cselekedni, mintha jó emberek lennénk. Ha egyáltalán van értelme törvényt adni az embernek, vagy erkölcsöt adni, vagy vallási gyakorlatokra buzdítani valakit, akkor ennek nem azért van értelme, mert valaki a szívében átérezte azt, hogy milyen hihetetlenül fontos elmondani mondjuk egy fájdalmas rózsafűzért, vagy milyen hihetetlenül fontos így és így cselekedni mondjuk a koldussal, hanem azért, mert mindaz, amit az ember így kapott, vagy amit fölismertünk a szívünkben vagy a fejünkben, az valamiképpen ígéret. Ha igazán hívő emberek lennénk, meg tudnánk bocsátani az ellenségeinknek. Ha igazán hívő emberek lennénk, tudnánk imádkozni a rágalmazóinkért stb, stb, stb. Hol van a tévedésünk? A vakságunk? Ott, hogy vagy azt gondoljuk, hogy hívők vagyunk valóban. És akkor elkezdjük játszani azt, hogy mi ezt így csináljuk. Mi ezt így érezzük, mi ezt így gondoljuk. Erről szó sincs persze, de azt gondoljuk, hogy akkor vagyunk becsületesek, ha ezt a képet festjük magunkról. És akkor itt egy csomó feszültség föláll. Ahelyett, hogy belátnánk azt, hogy mi most úgy cselekdtünk, mintha szeretnénk a másikat. Abszolút nem szeretjük őt, de tudjuk, ha szeretnénk, akkor ezt csinálnánk. Ez a hívő embernek a magatartása. Igazából így lehet a szívig - mondjuk - vinni mindazt, amit a fejünkkel megértettünk. Vagy amit egy-egy jobb pillanatban a gyomrunkban átérzünk. Azért van egy-egy jobb pillanatunk, amikor az ellenségünket nem utáljuk. Ezek nagyszerű pillanatok. De általában ezek a pillanatok nincsenek. A gyomrunkból jön egy információ: „Ha tudnád szeretni, akkor most ezt csinálnád”. A fejünkből is jön egy információ: „Ha igazán szeretnéd, ezt csinálnád”. A kezünkből is jön, az akaratunkból: „Ha igazán akarnád a jót, ezt csinálnád”. De amikor csináljunk, adott esetben nincs bennünk semmi. Nem értjük, nem érezzük, nem akarjuk, egyszerűen csak tesszük. Csak? Nagyon fontos, hogy ne csapjuk be magunkat. Mikor teszünk valamit, ami mögött lehet, hogy egy öt évvel azelőtti fölismerés áll, azóta egyáltalán nem esik jól, akkor nekünk az lenne a feladatunk, hogy ezzel a rossz érzéssel kezdjünk el foglalkozni. Vagy kezdjünk el azzal foglalkozni, hogy miért nem értjük mi ezt? Miért nem akarjuk mi ezt? Vagy miért nem vágyunk mi arra, hogy jót tegyünk egy ilyen helyzetben? Az a baj, hogy mi ilyenkor belecsúszunk a hazugságba. Nem azt mondjuk, hogy szó sincs róla, hogy jó emberek lennénk, ezt csak csináljuk. Ez egy szent játék. Ez volna a becsületes. Szent játék. Szent gyakorlat, szent edzés. Edzünk. Semmi másról nincs szó. Nem szeretetből. Néha szeretetből. Hanem vallásból, erkölcsből, törvényből, egy csomó mindenből. Popper Pétert hallgattam a múltkor. Eszméletlen badarságokat mondott, ezen én igen megdöbbentem, viszont mondott egy érdekes dolgot. Azt mondta, hogy ő eljutott oda, miután jó lélektani szakember, hogy egy csomó mindent tud arról, hogy a lélek hogyan működik. Ő ezeket nagyon jól megtanulta. Föl is ismeri. Képes a funkciókkal mit kezdeni. De egy centit sem került közelebb a lélekhez. Hogy mi a lélek, erről neki fogalma sincs. És azt mondta, hogy ezért elment Indiába, mert az volt a reménye, hogy talán valamit megsejt abból, hogy mi a lélek. És utána azt mondta, hogy Indiában megtanulta azt, hogy egyáltalán semmiféle racionális magyarázat nincs arra, hogy mi az, hogy lélek. Irracionális magyarázatokat kaptam, ezek nagyon tetszettek nekem. Ez egy nagyon izgalmas fölismerés. Azért, mert amikor fölszabadul bennünk a hit, és elkezdünk úgy cselekedni, mintha hinnénk, mintha jók lennénk, mintha igazak lennénk, mintha látnánk, de cselekszünk, enélkül nem megy egyszerűen. És a cselekvés által tapasztalatokat szerzünk, és ezekkel foglalkozunk. Minden olyan helyen, ahol ellentmondás van a saját tapasztalatunk, és a helyes érzület, és a helyes gondolat, és a helyes akarat között. Popper Péter azt mondta ki ebben a helyzetben, hogy ez igazából soha nem lesz észbéli. És ne is kaparjunk, hogy abbéli legyen. Mert nem lesz soha. Hogyha én akkor fogok megtérni, ha mond nekem valaki egy racionális istenérvet, soha nem fogok megtérni. Én már elfelejtettem Aquinói Szent Tamás öt istenérvét. Valami van bennem, hogy úgy nagyjából miről szólnak, de nekem papi életem során, őszintén szólva, egyszer sem jutott eszembe, hogy ezekkel bárkit megpróbáljak meggyőzni. Mert ez szent játék. Szent játék istenérveket kitalálni. Körülbelül olyan, mint egy éhező valakinek aznap este vacsorát adni. Ennyit ér. Jön valaki, na, hogy van az az istenérv, mondasz egy istenérvet, na, egy-két órára elcsaptad az éhségét. Nem éhes. De már másnap reggel jönnek a kételyei. Hogy is volt ez? És igaza van. Hát hiába ettem ma, holnap éhes leszek megint. Ha addig várunk, ameddig mindig jó érzések nem indítanak minket – na most ezt nem ragozom már tovább. Ha várunk, várunk, várunk, akkor soha nem válik valóban élővé a hit bennünk. Ha addig várunk, ameddig az imádság jól nem esik – miért kéne azzal addig várni? Miért kéne az imádságnak jól esni? Jó, hát néha. (nevetés). Igaz, éppenséggel nem egy rossz érzés, ha az imádság jól esik, vagy éppenséggel mondhatjuk azt, hogy persze az volna a cél, ha az imádság jól esne, hát persze, odáig fogunk eljutni, hogy az imádság jól fog esni. Na de mondjuk három perce elkezdtem imádkozni, még mindig nincs semmi jó érzésem, erre abbahagyom. Hát az Isten ne szórakozzon velem! A Teremtő, Üdvözítő, csodás Isten, és akkor ennyit nem bír megcsinálni, hát mi vagyok én?! Az az eretnek gondolat jutott eszembe, hogy eljátszottam azzal, hogy milyen életet élnék, ha jönne valaki, és bebizonyítaná, hogy nincs Isten. Majd jönne egy másik valaki, és bebizonyítaná, hogy Jézus nem is élt, és jönne egy harmadik valaki, és azt mondaná, hogy a halál után semmi nem lesz. Hogy én akkor milyen életet kezdenék el élni. És azon töprengtem el, hogy akiket ismerek – ugye ez mindig egy jó játék - hogy a többiek milyen életet élhetének egy ilyen élmény után. Talán ezzel jól tesztelhetnénk magunkat. Hogy mindaz, amit csinálunk, az a szívünkből fakad-e, hogy amit hívő emberként csinálunk, az a szívünkből fakad-e, vagy valami egészen másból. És akkor itt tennék egy felkiáltójelet, lehet, hogy egy csomóan azt mondanák: „Ó, hát én mindent ugynúgy csinálnék.” De az megszokás. Azt nem a szívedből csinálod. Várnál egy évet, ötöt, meg tízet, és egy csomó minden lekopna rólad, eltűnne belőled egy csomó minden, mintha nem is lett volna. Mint ahogy a szociológiai felmérések mondják, vidékről jönnek a fiatalok, havonta gyóntak, hetente áldoztak, gyónás nélkül nem is áldoztak, tehát pénteken gyóntak, vasárnap áldoztak, következő vasárnap már nem áldoztak, mert annyira komolyan vették a hitüket. És fölkerülnek Pestre, és attól kezdve meg nem jelennek vasárnap a misén. Általános jelenség. Miből fakadt akkor ez? (De ha ottmaradt volna a falujában, akkor így csinálta volna.) Egy haszid zsidó történet azt mondja: „A rabbi így szólt: Amikor a tudás magas fokára állok, tudom, hogy a tan egyetlen betűje sincs bennem, és egyetlen lépést sem tettem Isten szolgálata érdekében. Mire egy másik rabbi, aki ezt hallja, elmondja egy társának. Erre az megkérdezi tőle: Hiszen az Írásban ez áll: „Tudást szereztél, minek vagy akkor híjával?” Erre a rabbi így válaszol: Így van valóban. Tudást szereztél, most tudod csak igazán, minek vagy a híjával.” Ez egy másik történet. „A rabbi így szól tanítványaihoz: Aki közületek mindössze jóságos, az nem több a szeretőnél. Aki csak jámbor, az nem több a szélhámosnál. Aki mindössze okos, az hitetlen. Csak aki mindhárom adománnyal rendelkezik, az tudja Istent szeretni.” Ilyenkor mindig olyan megalázottnak érzem magam, hogy beszélek tíz percet, utána elmondok egy történetet fél percben, és az sokkal jobb, mint amit addig beszéltem. Minek vagyok akkor én? *** Ahogyan ez a történet is mondja. Ha csak ezen az úton megyek, nem kapcsolódnak bennem össze dolgok más dolgokkal. A megvilágosodás, legalábbis azok a picinyek, amelyeket ti meg én át tudunk élni, azok nem racionális események, amikor valamit azoknak racionális értelmében megértettünk; nem is érzelmi események, amikor valamit megéreztünk, hanem olyan események, amikor egyszer csak totálisan átéltünk valamit. Tetőtől talpig átment rajtunk valami, és ez azt jelenti, hogy egy csomó dolog, ami addig külön állt, az összekapcsolódik. És ez az az élmény, ami igazából előre visz bennünket. Ezek azok az élmények, amelyek megfellebbezhetetlenül jelölik ki az utunkat. Ezek azok az élmények, amelyekkel szemben szinte egyáltalán nem tudunk, és nem is akarunk élni. Amikor az ember a szívében átél egy olyan indíttatást, ami a különböző dolgokat összekapcsolva jeleníti meg bennünk, akkor hanyatt-homlok követjük az ilyen indíttatásokat. És ez nem is baj. A kérdés csak az, hogy mennyire tiszta a szívünk. Erről az összekapcsolódniról szeretnék szólni. Akkor szoktunk tévútra menni, hogyha az életünkben kialakulnak zárt körök. Tehát mondjuk én megbántlak téged, te megsértődsz. Én nem kérek tőled bocsánatot, mert te velem ne játsszál. Valahogy megy tovább az élet. Te megint megsértődsz, én megint nem kérek bocsánatot stb. És ez így megy. És egyikünk se tud belőle kitörni. Se az nem tud fölülemelkedni azon, hogy ne sértődjön meg, aki megsértődik, se én nem tudok kilépni ebből úgy, hogy bocsánatot kérjek, vagy hogy ne sértsem meg a másikat. Ez egy iszonyú primitív kör volt. Vagy: beláttam azt, hogy a pénz nem boldogít. De hát nekem marhára szükségem van a pénzre! Nem tudom, miért, de …szóval Popper Péter is megmondta, hogy ma Magyarországon egy valamivel lehet biztonságot szerezni: pénzzel. Én tudom, hogy nem boldogít, próbálok nem úgy élni, és akkor jönnek bennem a feszültségek: „Hát a fene egye meg, hogy pont én vagyok ilyen csóró! Azok a hülyék meg mind jobban élnek, mint én?” És akkor megyek a pénz után. És akkor rájövök, hogy pont mást csinálok, mint amit kéne. Akkor megint nem. Ettől megint dühös leszek. És akkor ilyen körök. Kapcsolatunkban önmagunkkal, az Istennel. Azt mondom: „Akarlak téged szeretni, Isten!” De akkor miért haltak meg a szeretteim? Akkor: „Utállak, Isten!” Akkor utána rájövök, hogy ez nem jó. Akkor próbállak megint szeretni. „De miért haltak meg a szeretteim?” És akkor megint. Körök. A szívünk pedig nem működik. Úgy tudnánk kilépni ezekből a körökből, hogy valami olyasmit kellene idekapcsolni, ami eddig nem volt itt. Például: Jeruzsálemben a fanatikus muzulmánok utálják az ortodox zsidókat. Az ortodox zsidók utálják a fanatikus muzulmánokat. Ennek sosem lesz vége. Soha. Hacsak kívülről nem jön be egy szempont, ami megváltoztatja ezt a kört. A kérdés az, hogy képesek vagyunk-e a szemlélődés által, a tapasztalás révén ezeket az átkos köröket megszüntetni. És nem ideologizálni kell ezeket a köröket. Mondok egy ilyent. Sajnos valóságos történet. Egy fiatalember, aki homoszexuális vágyakat érez magában, ettől egyre rosszabbul érzi magát. A homoszexualitása többé-kevésbé az apjával és az anyjával való elégtelen kapcsolatából adódik: apával nulla kapcsolat, anyától függő helyzetben van. Huszonvalahány évesen azt mondja, hogy képtelen így megházasodni, hát nem hazudhat magának! Hát ő most maximum hazugságból tudna egy nővel együtt élni, ezt nem akarja. Viszont egy férfivel sem akar együtt élni. Patt helyzet. Átkos körök. Jön kívülről a szempont, mit lehet csinálni, hát a fene egye meg, meg akarok gyógyulni. Se egyik irányba nem akarok lépni, se a másikba. Nem hazudok se így, se úgy. S akkor elmegy egy paphoz, és a pap azt mondja, hogy „tudod mit, hát azért ez egy terápiás dolgot megér neked”. Elmegy terápiára. Az édesanyja, aki ezt látja, azt tapasztalja, hogy mióta a fiacskája terápiára jár, valahogy a kapcsolatuk már nem ebben a függő helyzetben van, mint amiben eddig volt. Mit tesz? Megtiltja a fiának, hogy terápiára járjon, mert amióta terápiára jár, erkölcstelenné vált, mert az „apádat-anyádat tiszteld” erkölcsi követelménynek nem felel meg. Mire mit csinál a fiú? Abbahagyja a terápiát. Volt egy esélye, hogy kívülről jöjjön egy szempont, és utána megint visszahullott ugyanoda. És mi által? Éppen azáltal, hogy ebben az esetben a kereszténység olyannak mutatkozik, mint egy zárt erkölcsi kör. A kereszténységünknek, ahogyan ez most előttünk áll, az egyik legnagyobb gyöngéje, hogy egy önmagába harapó erkölcsi kört mintáz. Ezalatt azt értem, hogy olyan dolgokat is, amelyek már nem annyira erkölcsi kérdések, hanem mondjuk nagyon egyszerűen egészség-kérdések vagy tudás-kérdések, vagy élet-halál kérdések, azokat mi még mindig erkölcsi kérdésként kezeljük. Még mindig és mindig és mindig. És ezért beleszakadunk ezekbe a körökbe. Mondok egyet: tipikus. Jön valaki, és azt mondja: „kiderült a házastársamról, hogy nem sok ideje van hátra. De én keresztény ember vagyok, és nem hazudhatok neki. Az orvos nekem megmondta, hogy őneki már nem sok ideje van hátra. De én nem mondhatom meg neki, mert ő azt nem bírná elviselni”. Ő mondja is, hogy én ezt ne mondjam meg neki, hát üzen a beteg, „én ezt nem akarom hallani, én jól tudom, hogy mi a bajom, ó, ez csak egy kis probléma”, mondja a beteg. Üzen a hozzátartozóinak, hogy „nekem ezt ne mondjátok”. És akkor milyen problémával érkezik hozzám ez a valaki? Azt mondja, hogy ez egy erkölcsi probléma. Most hazudjak, vagy ne hazudjak? Ha nem hazudok, nem teszek jót neki. Ha hazudok, hát akkor hogy lehetnék én keresztény ezután? Ez a kérdés alapvetően már nem erkölcsi kérdés. Élet-halál kérdése. Valaki közelít az Istenhez, néhány hete, hónapja, éve van hátra. Ez azt jelenti, hogy nekünk szívből fakadóan minden nap a legjobbat kellene adni neki. Hogy ő minél közelebb kerüljön az Istenhez. Vagyis nekünk arra kelle figyelni, hogy őneki mire van szüksége, nem arra, hogy egy meghatározott erkölcs mit mondat velünk akkor, amikor lehet, hogy az őszinteségünkkel rengeteget ártunk. Ez talán egy pap szájából fölháborító, de hogyha beszéltek azzal a fiatalemberrel, akit néhány hetes korában vettek állami gondozásból örökbe... Talán ezt mondtam már nektek. Ő maga mesélte ezt el nekem, hogy amikor lent játszott az udvaron és volt valami kilenc vagy tíz éves, akkor odament hozzá a házmester, és a házmester fölvilágosította őt arról, hogy ki az ő apja és ki az ő anyja. És ő azóta ezt a keresztényien őszinte gesztust nem heverte ki. Most direkt kihegyezem az életünket ilyesmikre - senkit nem buzdítok hazugságra. Az a meglátásom, hogy egy csomó helyzetben, amikor hazudunk, kőkeményen őszintének kéne lennünk. Kíméletlenül őszintének. És egy csomó helyzetben, ahol eszméletlenül alpárian őszinték vagyunk, (nem tudom, talán ez nem is őszinteség, téves őszinteség) ott pedig sokkal-sokkal érzékenyebbnek kellene lennünk. Ilyen zárt kört alkothat bármiféle erkölcsi rend. Ugyanilyen zárt kört alkotott az Ószövetségnek a törvénytisztelő világa. A jog. A jognak az épülete. Lehet gyönyörűen szép, csak zárt. Ez olyan, mint amikor valaki jön hozzám, és azt mondja: „Tönkrement az első házasságom. Totálisan tönkrement, elváltunk. Most tíz éve élek valakivel. Ez a valaki kért engem, hogy egyházjogi úton mondják ki az előző házasságom érvénytelenségét. Én nagyon szeretem ezt a valakit, akivel együtt élek. De én nem jogi értelemben buktam el az előző házasságomban. Az én szívemnek semmit nem fog jelenteni, ha kapok egy papírt arról, hogy az előző házasságom érvénytelen volt azért, mert mittudomén az eskető pap nem kért engedélyt és joghatóságot a területileg illetékes plébánostól. A szívemnek semmi nem számít”. Ez nagy bölcsességre vall. Ez egy kilépés a jogi keretből. Jogilag el tudnám intézni, és akkor mi történne? Annyi, hogy éppen kaptam egy nap enni. Vagy egy nap inni. Nem sokat számít. Ilyen kör lehet a vallás. Ha a kereszténység számunkra csak vallás, akkor bezárjuk magunkat egy körrel. Nem tudunk belőle kitörni. El fog bennünket lehetetleníteni. Ez az az ellentmondás – milyen érdekes az, mondjuk nem is tudom, októberben vagy novemberben a Szentatya elmegy Jeruzsálembe meg egyéb helyekre, és ott bocsánatot kér a zsidóktól. Majd pedig néhány hét múlva kiad egy körlevelet belső használatra, ami nagy port vert föl, tudjátok decemberben, amiben arról beszélt, hogy - nagyjából megismétli azt, ami a mi tanításunk már többszáz éve, hogy a kereszténység az igaz vallás. És hogy az Egyház által van üdvösség. És hogy aki nem tartozik az Egyházhoz, az nem fog üdvözülni. Hú, most látom, van, aki így, van, aki úgy reagál erre. Óriási port vert ez föl, és itt van egy óriási ellentmondás. Most hogy lehet az, hogy valaki, aki hihetetlen nyitottan azt mondja, hogy együtt fogunk üdvözülni zsidók és muzulmánok, és buddhisták és hinduk és keresztények, az utána kiad egy papírt, amiben az van, hogy a kereszténység az igaz vallás, amely által az üdvösség útja elérhető, és üdvözülni lehet. És Krisztusban van egyedül üdvösség. Hát nagy ellentmondás. Csakhogy ez a körlevél az életnek ezt a nehézségét mutatja. A körlevél kivételesen nem úgy kezdődött, mint a többi körlevél, hogy „A keresztény híveknek és minden jóakaratú embernek”. Nem így kezdődött. Hanem úgy kezdődött, hogy „A katolikus híveknek”. Óriási különbség. A katolikus híveknek mondom azt, hogy „ti ne rettenjetek meg ettől, hogy én azt mondtam, hogy mi együtt fogunk üdvözülni, muzulmánok, zsidók, akárkicsodák, vallástalanok, ti ettől ne rémüljetek meg, merjetek továbbra is keresztények lenni, akkor nem tévedtek”. Ennek az üzenetnek nagyjából ez az értelme. De azért a feszültség nem föloldható. Kétségkívül nem jó megoldás. Valamiféle megoldás, amilyen éppen sikeredik, de a feszültséget mindenképpen tovább hordozza. Ezért nekem úgy tűnik, hogy aki reálisan olvasta ezt a körlevelet, az az elejével kezdte, és azzal, hogy ez kiknek szól. Persze egy kicsit szomorú az, hogy nekünk szükségünk van arra, hogy a saját híveinket ilyen módon újból és újból és újból megerősítsük. Bár nagyon reális. Nagyon reális. A magam esetében azt gondolom, hogy - most azért mondom ilyen személyes vallomásként, nem azért, hogy magamról beszéljek, hanem inkább, hogy mondjuk hitvallást tegyek – hogy formákra szükségünk van. Nem tudunk azok nélkül élni. Ha nem adatna nekem az, hogy keresztény legyek, akkor sürgősen valamilyen más vallást választanék magamnak. Ez is lehet, hogy most nagyon fölháborítóan hangzik. Hát nem vagyok én olyan nagy szám, hogy én vallás nélkül bírjam. Annyira gyönge ember vagyok. Én lehet, hogy vasárnap nem járnék misére, mert elütném azzal, hogy „ó, hát nem ez a lényeg”. Talán ennyire nem muszáj ezt. Annyira révülten néztek rám! Jujj - jajj! Ma odajött hozzám egy nyolcadikos fiú. Azt mondja: „Volna egy kérdésem. Te beszéltél erről és arról, és én ezt továbbadtam, más papokat is megkérdeztem, és a más papok azt mondták, hogy a katolikus Egyháznak egészen más a tanítása erről. Ezen kívül megkérdeztem egy számomra jelentős felnőtt embernek a véleményét, aki egyszerűen csak azt mondta, hogy „Ja, a Feri, ő eretnek!”” (nevetés). Ez ma történt velem, kicsit meg is rendültem tőle. Szoktam mondani ott Keresztúron egy-egy súlyosabb mondatom után, hogy már gyűlik a máglyára a fa, én ezt jól tudom, csak azt nem, hogy mikor fog meggyulladni. De miért csak arról beszéljünk, amit mindnyájan tudunk, amitől nem kell félni, meg nem tudom én micsoda. Szóval hogy van az, hogy azt mondjuk, hogy az Egyházunkkal az a baj, hogy semmiféle komoly mozgásnak nem állt az élére. Hanem a világ után kullog. Azért ez elég nagy kritika, nem? Ha ezt jó szemmel nézzük, meg jó füllel hallgatjuk. Egy csomó mindenben az Egyháznak egyáltalán nem kell a világ után mennie. Menjen a világ oda, ahova akar. De bizonyos dolgokban lehetetlen, hogy mi vagyunk a sor végén. Ez szörnyű. Mikor nekünk elöl kellene lenni egy csomó mindenben. Miért is kezdtem ezt el? Ja igen, az eretnekségeimről. Szóval azt látom, hogy bizonyos dolgokról muszáj egészen határozottan beszélni, még akkor is, hogyha abban egy csomóan el fogunk botlani. Mert akkor nézzünk meg, hogy milyen nekünk a földön, vagy miért estünk el. Miért kellett nekünk ebben elesni. Vagy akkor ez hogy a csudában van. Érdekes, hogy minél inkább látom azt, hogy – tudjátok – fölvenni a sapkát, levenni a sapkát, levenni a cipőt, befedni a vállat, nem befedni a vállat, az összes többi, letérdelni, fölállni, lehajolni, meghajolni, hogy most mi az igaz, mióta egyre inkább azt gondolom, hogy ez nem ilyen kérdés, hogy mi az igaz, mert ez a vallásba való bezáródásunkból fakadó megoldhatatlan helyzeteket fog teremteni, azóta egyre jobban felfedezem a kereszténység kincseit és értékeit. Egyre jobban vonzódom a saját hitemhez. A vallási megnyilatkozásokban kifejezésre jutó hitemhez. Nagyon jó dolog vallásosnak lenni. Szerintem remek jó dolog. De nem azért, mert ebben a zárt körben kívánok létezni, és azt gondolom, hogy ezen a körön kívül mindenki rosszul lát, rosszul gondolkodik, és ki tudja, hogy hogy’ fog üdvözülni. Ez akkor az utolsó, hogy lent – illetve nem lent, hanem keleten – jártam, és tartottam ott egy előadást pedagógusoknak. Ők egy gerinctornáról jöttek, és azt mondták, hogy „De fantasztikus jó! Gerinctorna! De zseniális! Most rájöttem, hogy gerinctornát kell csinálni!” És hogy mostantól kezdve egészségesek lesznek, és hogy de baromi jó! És akkor én – teljesen igazuk van egyébként - voltam annyira piszok, hogy elmondtam nekik, hogy volt egy idő, amikor nagyon fájt a hátam. Nagyon. Egy meghatározott pontban itt a lapockámnál, baloldalt. Nem tudtam, hogy mi a csudától fáj a hátam. És akkor elkezdtem utánamenni, hogy miért fáj az én hátam. Mi ennek a fájásnak az üzenete. És akkor láleltem a magyarázatra. A magyarázat az - lehet, hogy megint azt mondjátok, hogy össze-vissza beszélek, és összekötök olyan dolgokat, amik között nincs összefüggés –, a magyarázat az, hogy amikor az ember az ősidőkben – meséltem már nektek erről? Nem? –, az ember az ősidőkben átélt egy csomó mindent, mondjuk azt, hogy őt megtámadták, és akkor védekeznie kellett. Vagy azt, hogy megtámadták, és ütnie kellett. Akkor mindig a keze lendült. És ez az izom itt hátul mozgott. És ezért sok százezer éven keresztül, ahogy fejlődtünk – az agyunk, a gerincünk, az idegrendszerünk, az izmaink, az idegeink – meghatározott pályák és összefüggések alakultak ki. A keleti ember ezekről hihetetlen sokat tud, mi meg alig. De ez egy másik kérdés. És akkor ebből az fakad, hogy a kultúrember megtanulja azt, hogy amikor megtámadják, akkor nem üt, hanem lenyeli az ütését. Vagy amikor védekezni kell, akkor megtanultuk a Hegyi Beszédből, hogy odatartjuk a másik arcunkat is, és azt is jól beverik. Ennek két követekezménye lesz, egyrészt az arcunkat jól beverték, másrészt a gyomrunk is ki fog lyukadni. És a feszültség az első fázisban idejön a hátunkra. Mert a feszültséget úgy tudtuk volna levezetni ösztönösen, hogy vagy ütünk, vagy védekezünk. De mi az erkölcs, a vallás, a törvény stb, stb miatt megtanultuk, hogy már nem így csináljuk. Csakhogy a hátfájásunkkal már nem kezdünk semmit. Arra, hogy fáj a hátunk, arra azt mondjuk, ez már nem hit-kérdés, nem vallási kérdés, nem erkölcsi kérdés, nem törvény-kérdés, nem hagyomány-kérdés, ez kizárólag egészségügyi kérdés. Megint bezáródott egy kör. És megyünk egyik orvostól a másikig, és senki nem gyógyít meg minket. Mert nem egészségügyi kérdés. Akkor elkezdünk gerinctornázni. Ez megint csak pontosan olyan, mint amikor a Tanítványok azt mondják: „Jaj, kevés kenyerünk van! Még most épp van valami , de mi lesz holnap? Jézus, gyere, szaporíts nekünk kenyeret!” A gerinctorna ebben az esetben pont annyi, mint inni meg enni, hogy épp aznap ne éhezzünk, és ne szomjazzunk. Na és elmondtam ezt a történetet ezeknek a pedagógusoknak, akik közül ült valaki ott, akinek már volt gerincműtéte. És akkor az érdekes módon nem összeroskadt, hanem fölszabadult. Azt mondta, hogy „De jó!” Hogy ő most valamit nagyon-nagyon megtanult ebből. Hogy ő eddig mindig úgy akart meggyógyulni, ahogy nem lehet meggyógyulni. De most lát valami olyan összefüggést, ahogyan ezt mégiscsak lehet, és az én hátfájásom – mondjuk így – vallási kérdés. Az hit kérdés, az kereszténység kérdése. Élet-halál kérdése a hátfájásom. De ameddig ilyen külön zárt körökben vagynk, addig tudunk helyben topogni. (Betelt az idő. Vasárnap temettük el édesapámat. És azt hiszem, hogy a gyász nem nagyon engedi meg mostanában, hogy olyan nagyon izgalmas, és érdekes, és szellemes és humoros előadásokat tartsak. Ezt csak azért akartam nektek elmondani, mert nyilván nagyon szoros összefüggés van aközött, hogy mi van a gyomromban, meg mi van a fejemben, meg mi van a szívemben azzal, hogy mit mondok, és hogyan mondok. Tehát sok szempontból a gyásznak a homálya alatt mondom el mindazt, amit elmondok. Tehát azt tegyétek hozzá a szavaimhoz. Néhány hónap múlva jobban leszek, és akkor már könnyebben és fölszabadultabban fogok beszélni. Ilyenkor nyersebbé is válik az ember. Ha találkozol a halállal, akkor tudod, hogy ez nem tréfadolog, és jobb, hogyha látod, hogy ez jobbra van, az meg balra van.) Köszönöm a figyelmeteket.