A múltkor ott hagytuk abba, hogy, sajnos, nagyon hajlamosak vagyunk arra, hogy zárt körökben éljünk. És ezek a zárt körök, ezek lehatárolják az egész életünket. És a zárt körökben való életünk összefüggésben van azzal, ahogyan gondolkozunk, amilyen horizontot megengedünk magunknak azzal kapcsolatban, hogy hogy vagyunk hajlandók egyáltalán látni az életet, vagy értelmezni a dolgokat. És akkor ilyen zárt körökről beszéltem, egészen egyszerű szinten is, egy két-emberes találkozásban. Hihetetlen könnyen összejönnek ezek a zárt körök és ördögi körré alakulnak. A lélektan erről beszél; a családterápiában ez egy totálisan bevett egyrészt szakkifejezés, másrészt jelenség, hogy kialakul a férfi és a nő között egy ördögi kör, és utána már semmi másban nem tudnak létezni. Ha belecsúsztak egy ilyen ördögi körbe, az megy a maga logikája szerint. Nem tudnak belőle kitörni, és ott megfagy az élet. Ez érvényes ilyen nagyon egyszerű szinten két ember között is. De egészen nagy szinten is például ilyen zárt kör lehet - erről beszéltem nektek múltkor - az erkölcs. Mert az erkölcs csak valamiképpen, egy oldalról közelíti meg az életünknek az egészét. Egy hihetetlenül fontos megközelítés, nem tudunk nélküle élni, de mégis: ha valaki csak az erkölcs szempontjából él, akkor be fogja zárni magát, és ennek az élet más területein nagyon súlyos következményei lesznek. Ilyen zárt kör számunkra a tudomány. A tudománynak eme magasztos épületében bátran szólok erről. A tudomány - ahogy erről sokan beszélnek, és már régóta beszélnek. Tehát amit mondok egyáltalán nem ujdonság, és nem is eredeti gondolat, hogy a tudomány, mint mítosz működik a ma embere számára, amelynek a papjai a tudósok, fehér köpenyben. Szinte ugyanaz ismétlődik, mint ami megtörtént 2-3000 évvel ezelőtt, amikor a mitológia számított annak a legfontosabb üzenetnek, ami alapján valaki tájékozódott. Azonban a mítosz is nagyon zárt küllemű még. De ebbe most nem akarok belemerülni, inkább a tudományról akarok beszélni csak néhány mondatot. Teljesen vakok tudunk lenni azzal kapcsolatban, hogy - bár azt hiszem minden ember tanult erről - a tudománynak megvan a maga köre, amiben illetékes a kijelentéseit megtenni; és hogy amit adott esetben egy-egy becsületes tanár a maga első órájának első öt percében elmond az hihetetlenül fontos. Ez azt jelenti, hogy mint ahogy egy torz, vagy nem teljes kereszténység is belénk épült, és észre se vesszük, hogy ez igazgat bennünket, ugyanígy a tudománynak egyfajta mindenhatósága is belénk épült már, és nem látunk ki belőle, és azt gondoljuk, hogy adott esetben minél okosabb valaki, annál inkább képes arra, hogy az élet lényegét megtanítsa - miközben az okosságnak, főleg a tudásnak, amelynek az ő mennyiségi, egyik kockát a másikra rakó fölhalmozott valamilyét leckézi, semmi köze nincs az élet lényegéhez, vagy vajmi kevés köze van. Szerdán moziban voltam. Nagyon szeretek mozizni... És amióta vannak ezek a mutiplexek… Tehát, szerdán ücsörögtem egy ilyen multiplexben és ott adták ezt a... a címét el is felejtettem. (Csináltam már ilyet, valószínű nem is tudatosan, hogy “Mi is a címe?” és akkor rögtön vágták ötvenen, és utána meg szégyenkeztetek.) Na szóval, az a kínai film: sárkány és… “Tigris és sárkány!” Úgy van. Tehát megnéztem a Tigris és sárkány című filmet, és akadt benne egy nagyon érdekes mondat, végülis egy mítosz - mondjuk így -amivel a sötétség oldalára áll egy harcművész, aki egyébként zseniális a maga tudományában. És akkor jön a Jó, a jó mester, és azt mondja neki: te tökéletesen kitanultad ezt a tudományt és semmit nem értettél meg belőle. Miközben hibátlanul gyakorolja a maga tudományát, tökéletesen él benne, de számára ez egy zárt kör és semmit nem ért belőle, egyszerűen csak gyakorolja. Nem érti úgy, hogy az ő életét az valóban előre tudná vinni. És mi, akik ebben a mindenhatóság látszatában tetszelgő tudományos gondolkozásban cseperedünk föl, mi szinte észre se vesszük azt, hogy ez egy eszméletlenül - a mi szempontjaink által - lezárt kör, amibe hogyha belemegyünk, és nem tudunk, nem akarunk, nem vagyunk képesek kilátni, akkor lezáztuk a saját életünket. Na egy történet: Reggeli beszélgetések Li-csi apát kolostorában. A kolostorban egy reggel így szólt szerzeteseihez Li-csi apát:-Hívek, elmondom ma nektek, mi történt egykor az együgyű Vasztuka szerzetessel. Ez a Vasztuka a híres Kalantaka kolostor noviciusa volt az indiai Magadhában- kezdte az apát. - Képzeljétek, olyan jóravaló, jámbor és kedves fickó volt, hogy idősebb társai mindenkinél jobban szerették. Pártfogásukba vették és segítették. Vasztuka készséges volt, szorgalmas és dolgos. Csak egyet nem lehetett elmondani róla: azt, hogy okos lett volna. Balgaságáról azonban őmaga mit sem tudott. Boldog volt és elégedett. Esze ágában sem volt tudomány és filozófia. Vasztuka csakis azért állt be szerzetesnek, hogy a kolostorban Buddha tanítása szerint éljen. Az öreg szerzetesek azonban, akik járatosak voltak a buddhista dogmatikában, jól tudták, hogy vallásuk szerint legfőbb bűn épp a balgaság. A balgaságban is a nem tudás, nem tudása annak, milyen is a helyes világlátás, és milyenek az ebből származó bölcs következtetések. S mivel Vasztukát igen kedvelték, fejükbe vették, hogy tudós papot nevelnek belőle. Reggelente külön foglalkozást tartottak számára, hogy elsajátítsa a meditációs gyakorlatokat, esténként pedig a jó társak együtt olvasták el a szent könyveket. Vasztuka bár szenvedett nagyon, szépen fejlődött. Legalábbis időre ügyesen föl tudta mondani a szudrák tartalmát és érteni látszott a tanítás bonyolultabb részleteit is. Ám amikor a Könyörgés ünnepének napján pappá avatták volna, cellájában hűlt helyét találták. “Bizonyára elröppent valahová valószínüleg a szűk cellaablakon át”, állapították meg a társak, és nagyon sajnálták a jó Vasztukát. Várták, hogy visszatér talán, de soha többet nem látták - fejezte be történetét ezzel a váratlan fordulattal Li-csi apát. A szerzetesek meghökkenten álltak, szólni sem tudtak az eset hallatán. Ekkor Li-csi ismét feléjük fordult és a régi versből idézett egy strófát: a bölcs, -mondjuk inkább így, hogy okos- az okos a földön jár, a balga az égben. Sem varázslat, sem akarat nem hívhatja el az égi madarat… Ahhoz, hogy a hit útján előre tudjunk lépni, és éppen a hit segítségével az életnek a teljességére legalább egy picit rátapintsunk, okosságra majdhogynem egyáltalán nincs szükségünk. Ezt már Kínában is jól tudták. Az Út és az Erény könyvéből egy rövidkét hadd olvassak föl! Azt mondja… 48.: (ha valakit érdekel, ugyan tök fölösleges de azért elmondom) “A tanuló gyarapszik naponta, az úton járó csökken naponta. Csökkenés és tovább csökkenés, eredménye a nem cselekvés. Mindent végbevisz a nem cselekvés. A világot tétlen tartja kezében. Aki tevékeny, a világot nem tarja a kezében.” Egyesek úgy fordították ezt, hogy ha az ember okos akar lenni, akkor gyarapszik a tudásban, fölhalmoz; ha az ember bölcs akar lenni, akkor csökken, állandóan szűkül - jó értelemben. Valahogy úgy, ahogy Jézus azt mondja: “csak egy az igazán fontos", nagyon sok érdekes dolog van ebben a világban, de csak egy az igazán fontos! És akkor mi azt gondoljuk, hogy ez egy nagyon nem kedvünkre való kijelentés, mert hiszen mintha Jézus el akarná venni tőlünk azt a sokmindent aminek révén gazdagnak éljük magunkat. Csakhogy ez valahogy úgy van, hogy ez nem az az egy, ami csak egyetlen egy, hanem az az egy, amiben már minden benne van. Amikor már minden összeállt egy egésszé, az az egy, ami az ember számára igazán lényeges. Nem pedig külön-külön való dolgok. És mi benne vagyunk ebben a gondolkozásmódban is, hogy logikus módon, okot okra, mindennek megvan az előzménye és a következménye, és mindig csak az okok alapján vagyunk képesek gondolkozni, és halmozzuk a tudásunkat. Miközben a bölcs pont fordítva cselekszik: összekapcsolt olyan dolgokat, amelyek az oktalan számára nem látszódtak egyben. A hitnek éppen az az útja, hogy a hit által, ha valakinek termékeny a hite, a hit révén összekapcsolódnak a fejében is, de az életében is, tehát belül is, meg kívül is történések, események, jelenségek, és azok a dolgok, amelyek a balga számára egy hihetetlen színes kupacot alkotnak, de amiből nem ért semmit, és azt gondolja, hogy ha ezt a kupacot még megtetézné még néhány kis kupaccal, majd akkor ebből kijön valami. Ebből semmi nem fog kijönni csak egy még nagyobb kupac. A bölcs azonban elkezdi az összefüggéseket keresni, és ezáltal a kupac számára egyre kisebb lesz. Mert ahol az öszzefüggések megteremtődnek, a kettőből egy lesz, a négyből kettő lesz, a nyolcból négy lesz és így tovább. Ezt én most nagyon primitíven mondtam el, szinte szégyellem is magam, de legalább így… mondjuk megközelítettük ezt a kérdést. A mai alkalommal, és szerintem a következő alkalomra is át fog ez csúszni, a megértéssel kapcsolatban a hitnek a nagyon speciális útjáról szeretnék beszélni. Mert a hit is megért, de nem úgy ért meg, mint ahogy az ok okozati összefüggésben logikusan gondolkozunk, és lépésről lépésre haladunk. Ez persze nagyon fontos, roppant fontos, hogy képesek legyünk erre is, de a hit megértése az nem ilyen. A hit megértése olyan - ahogy az előbb szóltam erről -, hogy összekapcsolunk dolgokat. Olyasmiket, amik látszólag nem tartoznak össze, valójában azonban igen. És amikor egy ilyen kapcsolat megszületik, akkor egyszer csak valami élményt élünk át. Úgy is le lehetne írni az igazán nagy élményeinket, hogy akkor történnek nagy élmények velünk, amikor addig két olyan tartalom, vagy jelenség, vagy valami, ami nem találta meg a közös nevezőjét, egyszercsak bennünk,ez nagyon fontos, hogy a mi fizikai valóságunkban valahol megtörténik egy egyesülés. Ezt mióta világ a világ és mítosz a mítosz, szent násznak hívják. Teljesen mindegy, hogy ez a férfinak és a nőnek az egyesülése, vagy gondolatok egyesülése, mindegy. A szent nász, ahogyan ezt a különböző kultúrákban sokféleképpen kifejezték, szimbólikusan ezt a tudást hozza elénk, hogy akkor járunk valójában a hit útján, hogyha nemcsak halmozunk, hanem hogyha megtörténnek bennünk az egyesülések. Mondanék nektek egy jelet. És a mai alkalommal rengeteg ilyen jelet szeretnék mondani. Dolgok, amelyek látszólag nem függenek össze, ám a végén kiderül, hogy mégiscsak kapcsolat van közöttük. És a hitünk meg tud ott akadni, hogy nem találunk kapcsolatokat. Például emlékeztek-e? – na, ezt nem úgy kérdezem, mintha kéne rá emlékezni, csak múltkor kiszaladt a számon két dolog. Az egyik: azt mondtam, hogy lehet, hogy én most nektek meredek dolgokat mondok. De hogyha Te egy ilyen meredek dolgon elbuksz, akkor az volna jó, hogyha miután megállapítottad rólam, hogy én hülye vagyok, azután töprengeni kezdenél azon, hogy miért buktál el ezen a dolgon, miért volt ez a kijelentés számodra meredek. Mert ott, ahol az ember elbukik, ott valami olyan dolog van, amit még nem értett meg. Nem föltétlenül a logikus ok-okozat összefüggés alapján nem értett meg, lehet, hogy mindent értett, de valami valamivel nem találta meg az összefüggését, és emiatt buktunk el. És én a saját előadásom közben elbuktam többször. Ugyanis azt a fölháborodott kijelentést tettem, hogy elővettem Örkény Istvánnak az Egyperces novelláit, és azt mondtam nektek, hogy néha mikor az ember egy egyperces novellát olvas, az többet ér, mintha a Szentírást olvasná. Hááh.. ugye... és papként mondtam ezt, s ebben a pillanatban eszembe jutott, csak nem mondtam mert közben beszéltem. Erről viszont eszembe jut Carl Gustav Jung, akivel egyszer egy interjút készítettek, és azt kérdezte tőle a riporter, mondaná meg, hogy igaz-e az, hogy a fehér ember nem a szívével gondolkozik, hanem a fejével? Mire Jung azt mondja: “Ez nagyon szép lenne. Sajnos a fehér ember a nyelvével gondolkozik.” Őmaga negyven évvel ezelőtt még a fejre hivatkozott, azóta - úgy tűnik -, hogy az ő bölcsessége is elmélyült. Na, szóval miközben a nyelvemmel gondolkoztam itt előttetek, aközben a fejemmel az jutott eszembe, hogy nyolc évvel ezelőtt az egyik hittaórán fölállt, általatok és sokak által ismert valaki, egy fiú-lány, húsz éves-negyven éves, és azt mondta, hogy ő nagyon ajánlja Saint Exuperinek a Citadella című művét, merthogy ő többet kapott belőle, mint az evangéliumokból. És én emlékszem, hogy nyiladozó keresztény szívem megremegett, és azt gondoltam, hogy ez az ember hihetetlen nagy hülyeséget mondott, de legjobb esetben sincs itt a helye. Amikor eszembe jutott ez, akkor estem el, akkor döbbentem rá, hogy én mit is mondtam nektek? Hogy hogy van ez? És nem találtam a megfejtést, miközben a megfejtést elmondtam itt, csak én erre nem jöttem rá. S találkoztam valakivel, aki irodalmár. Őt is ismeritek sokan, fiú-lány, húsz-negyven éves, és arról beszélt nekem, hogy ma már a komoly irodalmárok arról beszélnek, hogy minden irodalmi mű önálló életet él. Hogy ez egy zárt kör, ahogy az irodalmi alkotásokat elemeztük az általános iskolában és a középiskolában, hogy csak egyetlenegy körön belül voltunk hajlandók, mondjuk egy verssel foglalkozni, mégpedig az alapján, hogy ez hogyan viszonyul a költő életéhez. Először megtanultuk a költő életrajzát, abból indultunk ki, és ez volt a zárt kör, hogy minden csak annyiban jelent valamit, amennyire megtaláljuk az összefüggést a költő és a költeménye között. Az irodalmár azt mondta: hát már hol vagyunk ettől! Abban a pillanatban, ahogy az utolsó kis szavát is befejezi a költő, abban a pillanatban egy mű született, és az elkezdi élni a saját életét. És nekünk nincs jogunk csupán ebben a zárt körben egy művészi alkotást értelmezni. És ő erről beszélt és én abban a pillanatban megértettem hogy mit nem értettem, hogy miért estem el. Mert én előtte pont arról beszéltem, hogy megtiltja Jézus az apostoloknak azt, hogy Messiásnak hívják őt. Azért, mert abban a pillanatban, hogy elhangzik Jézusról az a szó, hogy Messiás, ez egy zárt kör. Már nem látnak semmit, csak azt, amit ők a Messiásról gondolnak. Bennem összeállt két dolog. Most elmondom, bár szerintem, ezt Ti is tudjátok, de egyszercsak megértettem, hogy miért igaz az, mégha fölháborító is, hogy hívő embernek adott esetben egy egyperces novella többet ad hozzá a hitéhez, mint hónapokon keresztül az összes Szentírás olvasása. Azért, mert a Szentírást egy zárt körben, és egy megtanult és belénk idegződött értelmezési horizont alatt vagyunk egyáltalán képesek olvasni és érteni és fölfogni. Ez az a jelenség, ami miatt nem olvastok Szentírást. Mert unjátok. Most mit mondjak erre? Szentírást nem lehet unni! Örkény István Egyperces novelláit sem lehet unni! Az életet nem lehet unni! Ha Te bezártad magadat egy zárt körbe, azt iszonyúan lehet unni! Eszméletlenül, és nem bírsz belőle kijönni! Ugye Babitsnak a verse : Bezárt dióba lenni, hogy de megnyomorodtam - nem szószerint idéztem, mert egy dilettáns vagyok... de egy zárt körben lenni eszméletlenül unalmas! És hát szoktam csinálni olyat, hogy viszek kétféle lapot, mikor van valami lelkigyakorlat, és akkor van fénymásolt nyolcvan lap evangélium, fénymásolt nyolcvan lap Szent Pál levelei. Tízből kilencszer mikor megkérdezem, mit válasszunk, milyen lapot; evangélium legyen vagy Szent Pál - tízből kilencszer azt mondják: csak ne evangélium, csak azt ne! Az első szó után tudjuk, hogy mi a következő. Ez történt! Ti mondjátok... ! De miért Szent Pál levelei? Azért, mert azok között van egy pár olyan, amit még nem olvastunk. Tehát itt nem az érdeklődésről van szó, vagy arról, hogy alig várjátok, vajon Szent Pál hogy is kommentálta Jézust, vagy hogy élte át. Elhatároztam öt és fél évvel ezelőtt, hogy az első évben én hétköznap is meg vasárnap is csak az evangéliumról vagyok hajlandó elmélkedni, meg beszélni, mert hiszen az olyan gazdag téma. A második évben úgy döntöttem, hogy miután hétköznapi miserendben van egyes év meg kettes év, a második évben is csak az evangéliumról szólok. Harmadik év elején arra gondoltam, hogy vasárnap nem egyes meg kettes év van, hanem A, B, C év, és akkor mi lenne, ha három évig csak az evangékiumról beszélnék!? Negyedik évben úgy gondoltam, hogy dehát én eddig minden evangéliumi részletet csak egy szempontból közelítettem meg, tehát a negyedik évben is csak az evangéliumról fogok beszélni... de akkor már egy kicsit bölcsebb voltam, és azt mondtam, hogy ez azt jelenti, hogy hat évig én csak az evangéliumokról akarok beszélni. Most tudom, hogy a hetedik évben óriási kísértést fogok átélni, hogy azt gondoljam, hogy kétféle megközelítés nem elég, mert egy kétlábú széken nem lehet ülni, tehát legalább három! Vagyis minimum kilenc évig csak az evangéliumról szabad beszélni. Mert addig szinte nem beszéltem semmiről, csak a saját egyoldalú megközelítésemet közvetítettem. Nem tudom, hogy lesz... Most úgy gondoltam, hogy hat év evangélium, hat év többi. De majd hét év múlva eldöntöm, hogy hogy lesz. Szóval akkor válik elevenné a hitünk, ha összeköt. Ahogy a Szentföldön a muzulmán szent helyeken jártam, föltűnt nekem, az milyen érdekes, hogyha a templomban semmi más nem kék, akkor is vagy a mecsetnek a bejárata fölött, vagy oldalt, vagy abban a fülkében, tudjátok oldalt, aminek nem tudom a pontos nevét, de ami Mekka felé néz, annak a fülkének a környezetében mindenképpen van valami kék szín. Megkérdeztem egy okos embertől, hogy miért, és azt mondta, hogy ez pofon egyszerű: azért, mert ezzel akarták kifejezni, szimbolikusan, hogy ez az a hely, ahol az ég és a föld találkozik, ahol lehetséges összekötni a földön valamit, önmagunkat valakivel, aki - szimbolikusan persze - az égben lakik. Valóságosan pedig a szívünkben. De ez az összekötés megjelenik. Nyilvánvaló, még ebben a nagyon egyszerű esetben is, és megjelenik akkor, amikor mondjátok, hogy menjek lakást szentelni, és fölírjuk azokat a betüket, és akkor a lakásszentelés is egyfajta szimbólikus cselekvés, ami üzenetet hordoz, hogy itt, ezen a profán helyen lehetséges az Istennel való találkozás. Fésületlenül mondom ezeket, azért, hogy lássuk, hogy ez egy hihetetlenül gazdag világ, amiről nektek is -bizonnyal tudom - nagyon sok tapasztalatotok van. Csak én szeretnék egy-két olyan érdekeset is összekötni - ha ma nem is jutok a végére, akkor majd legközelebb -, amelyek számunkra talán nem kapcsolódnak mindig össze. Vagy egyszer rásejtettünk, másnap elfelejtettük. Például, így vagyok azzal, hogyha valakitől kapok pénzt. Nem egyszer megtörténik az velem, mint minden pappal - azt gondolom -, hogy valaki becsönget hozzá teljesen ismeretlenül és azt mondja: Atya, Te biztosan tudod ezt a pénzt valamire használni. És én ezt nagyon-nagyon megtanultam már, hogy ezek a pénzek, amiket kapok, biztos, hogy nem nekem adódnak. Ezek nem az én pénzeim, nem azért kapom, hogy egy kicsit könnyebben éljek vele. Hanem ezeket elrakom, és pontosan tudom, hogy valaki fog érte jelentkezni. És mindig jelentkezik érte valaki, mindig! A pénzt direkt azért hoztam, mert más dolgokat is mondhatnék, de ami olyan látványosan a magántulajdonnak a csúcsa szinte, szimbolikusan ahogy Popper Péter mondta, hogy a pénzen vehetünk meg mindent. Biztonságunkat, meg nem tudom én még mit. Múltkor kaptam egy szatyrot, s a szatyorban egy csomó minden volt, volt benne egy citrom is. Hát gondoltam szép dolog, de mi a fenének egy citrom? És azt gondoltam, hogy ez biztos hogy nem nekem van, ezt a citromot valakinek oda kell adni! És másnap reggel becsöngetett az atya és azt mondja: “Ne haragudj, elfogyott a citromom.” És nálam véletlenül épp volt egy citrom, amit valakitől kaptam, egy idős nénitől. Most fölteszek egy kérdést, amit nagyon sokszor föl szeretnék tenni, de amúgy is fogom mondani, hogy szerintetek ez véletlen ?! Megint egy összekötés, ez legyen egy teljesen irracionális, mint ahogy ezek az összekötések ugye mondhatjuk, hogy irracionálisak. Azt nem mondanám, hogy ésszerűtlenek, sőt azt gondolom, hogy ezeknek végső soron megvan a maga sajátos kottája, és a sajátos ésszerűsége, csak nem az általunk tudományosnak nevezett gondolkozás által elfogadott elvek alapján. Ez egy pappal történt meg, lehet hogy már mondtam is. Tartott egy beszédet, két csodálatos gondolata volt. Elmondta az egyik csodálatos gondolatot, aztán elmondta a második csodálatos gondolatot. Ezek után bement a sekrestyébe, azt gondolta, hogy hú mondott két csodálatos gondolatot, vagy az egyik, vagy a másik talán eljutott a hallgatókhoz. És akkor bejött valaki a sekrestyébe és azt mondja neki: “Atya, szívből köszönöm neked azt amit mondtál. Régóta nem tudtam egy problémámat megoldani, de amit te mondtál, ez szíven talált, nagyon köszönöm!” És ugye a pap eléggé, hogy is mondják… hiú volt, elég hiú volt ahhoz, hogy magának tulajdonítsa eme nagy sikert. És ezért rákérdezett az illetőre, hogy mondaná meg, melyik volt az a gondolat ami azt az eszméletlen szívenütő hatást tette rá? És akkor az illető azt mondja: “Tudod, amikor befejezted az első gondolatot és azt mondtad: ne időzzünk többet ennél, lépjünk át a következő gondolatra. Akkor az úgy szíven ütött! Mióta nem lépek már tovább.”… Mondok egy másikat, ezt Carl Gustav Jung írta le. Jött hozzá egy hölgy, akinek stagnált az élete már évek óta. Súlyos állapotban volt már, két lelkigondozót vagy pszichiátert - nem tudom - elfogyasztott már, de semmi javulás. (Ez pont úgy van, mint a vakokkal. Nyomja egyiket, másikat, harmadikat, egyik sem működik.) Szóval elment Junghoz, aki elkezdte a terápiát és nem történt semmi. Eszméletlen kőkemény beidegződések, kimozdíthatatlan karakterek, zárt körökben… Nyolcszorosan ült benne a beteg. Akkor a következő történt: elmondja a beteg az egyik álmát, hogy az álmában egy skarabeusz bogár jelent meg, és hogy valamiképpen ez neki egy nagyon jó érzést keltő álom volt. És, hogy az... és tudja, hogy a skarabeusz az egyiptomi mitológiában… stb. stb. És abban a pillanatban, ahogy erről beszélt, a skarabeuszról, egy nagy bogár nekicsapódott az ablaknak. És Jung kinyitotta az ablakot, bevette a bogarat, és az az Európában a skarabeusz bogárhoz legközelebb álló bogár volt. És ez volt az a pillanat amikor ez a valaki elkezdett gyógyulni. Mert valamiképpen két olyan esemény, aminek látszólag semmi köze nincs egymáshoz, amiről azt mondjuk, hogy na ez véletlen; valakinek az álma, ami ráadásul egészen belül játszódik le, mégcsak nem is a tudományos logika szintjén, és egy külvilági esemény irracionális módon bár, de találkozik egymással. A találkozás nagyon fontos, az asszonyban játszódott le. Ez roppant lényeges, mert a világ tele van ilyen összefüggésekkel és találkozásokkal, de ezzel mi semmit sem érünk, sok esetben nem is tudunk vele semmit sem kezdeni. Akkor lesz valamiképpen hatékony bennünk egy ilyen összefüggés, ha ez bennünk egy jelentést talál belül. Úgy is mondhatnánk, hogy ha mi képesek vagyunk jelentést adni látszólag nem összefüggő jelenségeknek, vagy csak irracionálisan összekapcsolódó dolgoknak. Ha sikerült egy jelentést megtalálnunk, ez egyszer csak a hitünk megelevenedésével jár. És egy ilyen összefüggés végén hatalmas erők indulnak el bennünk. Ezek azok az erők, amelyeket mi érezhetünk itt belül is - mint ez a beteg belül érezte ezt az erőt -, és ugyanerről az erőről van szó, amikor Jézus azt mondja, hogy ha valaki hisz, akkor bármi megtörténhet, például egy hegy beleomolhat a tengerbe. Arról már szóltam, hogy mért mondott ennyire képtelen dolgot Jézus. Ez az erő hathat kifelé és hathat befelé is. Fogok majd ilyen jelenségeket mondani nektek, sokat. Sokat, csak várjátok ki a végét. Írtam egy mondatot, hogy a hitünknek a legvégén olyan dolgoknak az összekapcsolódása áll, amelyik a a józan ész számára szinte egymást kizáró tartalmak, és hogy a hitünk mélyén éppen ilyesmik állnak, ez nagyon veszélyes. Vagyis azt akarom ezzel mondani, hogy a hitünk akkor lesz cselekvőképes és eleven, képes bennünket gyógyítani és előrevinni, és most tegyétek hozzá az összes többi szépet, hogyha mi gyakoroljuk azt, hogy különböző jelenségeket és tartalmakat összekötünk. Lehet, hogy keressük a jelentését a látszólag nem összefüggő dolgoknak. Ez a mondat a következőképp hangzik: az Istenszülő Szűzanya a Szentlélek által megtestesült Istenembert világra hozta. Elmondom ezt mégegyszer: tehát az Istenszülő Szűzanya a Szentlélek által megtestesült Istenembert világra hozta. Ez a mondat nagyon röviden és persze egy csomó lényeges dolgot kihagyva a hitünk leglényegét érinti. Meg tudjuk-e ezt tapogatni igazán a hétköznapi értelmünkkel? Azt gondolom nem. Közelíthetünk hozzá, megalapozhatjuk ennek az értelmességét, vagy azt, hogy nem áll ellentétben az észszerű gondolkozással. Alapvetően azonban paradox, ahova kijutunk. Mindig. Amikor az igazságra igazán rásejtünk, akkor összekapcsolódnak dolgok, amelyek látszólag még ki is zárnák egymást, és ezek mégis összekapcsolódnak. Ezért szerencsére kitaláltuk ezt a szót, hogy paradoxon, és ettől kezdve ez valamiképpen szalonképes lett. És mindig ott kergül meg a világ, vagy ott őrül meg az ember, vagy ott vétjük el az utat, amikor száműzzük a paradoxonokat az életünkből. Például azt mondjuk, hogy vagy ez az igaz, vagy az az igaz. Illetve amikor azt mondjuk, hogy a világ csak arra logikára működik, hogy vagy fekete, vagy fehér. Ha valami ebből a szempontból igen, akkor nem lehet abból a szempontból nem. Pedig lehet. Lehet, csak a mi zárt köreinkbe, a mi elég zárt köreibe nem szívesen engedjük be ezt a gondolatot. Lehetséges. Mondjuk semmi másra nincsen szükségünk, csak hogy fölüljünk egy repülőre és repülni három órát. És egy olyan világban vagyunk, ahol minden ember úgy gondolkozik, hogy egy valami lehet ugyanabból a szempontból igen is meg nem is, fekete is és fehér is. Három órát kellett hozzá csak repülni. Ha akarnánk, ott élhetnénk le az életünket. És mi mégis azt mondjuk, hogy ilyen nincs. Miközben emberek milliói élnek így, és mi azt mondjuk, hogy ilyen nincs. Vagy csak annyiban, amennyiben ezt a mi előítéleteink megengedik, hogy ez legyen. Hadd mondjak egy egyszerűt, amin úgy elmerengtem. Temettem, és a temetésen, amikor engedték le a sírásók a koporsót, akkor egyszercsak sírógörcsben tört ki az egyik gyászoló, majd pedig elájult, s akkor elkezdtek kiabálni, hogy "vizet, vizet, vizet!", s akkor valakinél volt víz, akkor azt odaadta, és akkor az egy kicsit jobban lett. És az volt bennem, hogy most itt a gyászolók között, azt gondolom, hogy mindenki azt mondja, hogy ami történt, az logikus, vagy legalábbis természetes. Mert azt mondjuk magunkról, hogy hát a gyászból ez következik! Egy nagyon embert próbáló érzelmi helyzetből ez simán adódhat. Mert ezt megengedjük. Azt mondjuk, hogy lehetséges, hogy valakinek az érzelmei úgy hatnak a testére, hogy elájuljon. Azt mondjuk, ezt már tudjuk, ilyen lehetséges, hogy az érzelmek vagy a lélek így hasson a testre. Viszont ha azt mondjuk, hogy a test ugyanígy hathat a lélekre, hogy a testnek egy csomó üzenete van a lélek felé, ha a lélek üzen a testnek és azt mondja, nézd, egy kicsit betegedj le légyszíves, azért mert képtelen vagy már fölfogni, hogy rossz úton jársz. De hogyha, mondjuk elromlik a szemed, akkor nem fogsz tudni nem szembesülni azzal, hogy rosszul látod a dolgokat. Azt mondjuk, hogy lehetséges, hogy a lelkem üzen a testnek, és közben teljesen kizárjuk azt, hogy a testnek üzenete van az ember számára, hogy egy betegség üzen az embernek. Nem, azt mondjuk, ez költészet, milyen szép gondolatok! Egy-két esetben megengedjük, legföljebb. A XIX. századnak egy tipikus, mechanikus világszemléletben élő tudósa azt mondta: ha valaki nekem egy dologról - ami az én körömbe nem illik bele - bebizonyítja, hogy igaz, én akkor sem hiszem el! Tökéletes kifejezése ennek a helyzetnek: bebizonyítja, hogy lehetséges, és én akkor sem hiszem el. Mondj egy olyan tudóst, aki számára hit nem is létezik!?… Egy asszony egy csodálatos esetet mondott nekem a múltkor. Hasonló dolgokról beszélgettem, és ő egy hét múlva odajött hozzám és azt mondta, hogy ő valamit megértett. A következőt mondta: a múltkori töprengésem alatt rádöbbentem arra, hogy én egész életemben azt hittem, hogy tudok sütni. Rájöttem, hogy ez lehetetlen! Ez egy zen koan XXI. századi mártásban. Akkor ő rögtön el is mondta, hogy “mindig azt gondoltam, hogy fogom a különböző dolgokat, ezekkel csinálok valamit, ami azt jelenti, hogy én süteményt sütök. Mindenkinek ezt mondtam, ha kérdezte, mit csinálok, hogy megyek süteményt sütni. És én rádöbbentem, hogy ez lehetetlen. Ami lehetséges, hogy veszek lisztet, veszek élesztőt, sót, vizet, tojást. Veszem ezeket az anyagokat, ezt meg tudom csinálni! Tésztát tudok gyúrni, kendővel le tudom takarni, sütőbe be tudom tenni, sütőből ki tudom venni. A gyufát meggyújtani meg tudom. A sütőt meggyújtani (már nem föl) tudom. Sütni? Azt nem tudok!” Ez egy megvilágosodás. Ez a megvilágosodás életre szóló. Ez a valaki, hogyha ezzel a tudással éli ezentúl az életét, üdvözül! Nekem ez nagyon megy... Pithagorasz tudós csinálta azt, hogy kiment a tenger partjára, és hogyha tudni akarta azt, hogy mit hoz a jövő, hogy mit kellene megcsinálnia, akkor a tenger hullámzását nézte és a habokból igyekezett kikutatni azt, hogy számára mit hoz a jövő, és hogy neki mit kellene tennie. Mi erre azt mondjuk, hogy amikor a tételét fogalmazta meg, akkor okos ember módjára létezett, de amikor a tenger habjait nézte, hogy az milyen üzenetet hoz számára - sokkal fontosabb kérdésekben, mint egy tétel -, akkor azt mondjuk, hogy ostoba volt. Jó esetben bölcsesség vezette mind a két útján. Majd az általunk oly nagyon lenézett jóslásról akarok beszélni, akarom, hogy egy újabb olyan dolgot vegyek elő, ami a keresztény szemünket eszméletlenül csípi. … Olvastam egy könyvet a korról, hogy hogyan alakult a tudomány, a tudományos gondolkozás, és hogyan lett a XIX. században egyre uralkodóbbá kizárólag az ok okzat és a mechanisztikus világszemlélet. És a kutató, aki erről beszél, azt mondja, hogy vaknak kell lenni ahhoz, hogy ne vegyük észre, hogy ez a gondolat a teológiai gondolkozásból ered. Vagyis, hogy a természettudomány akkori, de még máig is uralkodó szemléletmódja (kis kiegészítésekkel) tulajdonképpen a téves – illetve, úgy mondanám ,egyoldalú - teológiai szemléletből fakadt. Azért, mert a teológiai szemlélet is már akkor téves volt. Nem ragadta meg az Isten lényegét paradoxonként, vagy titokként, inkább misztériumként. Ez a teológiai gondolat az, hogy az Isten - ugye, mert filozófia van mögötte, csak a mi zárt köreink azt mondták, hogy ez a keresztény teológiának alapvető tétele, miközben ez igaz, egyoldalú - az, ami tökéletes. A görög gondolkodóra hivatkoztak, Arisztotelészre. Mi az, ami tökéletes? Amiben minden megvalósult állapotban van, és semmi sincs lehetőség-képpen. Akkor benne semmi sincs lehetőség-képpen, hanem benne minden a megvalósultság állapotában van, hiszen ezért tökéletes. Ebből pedig mi adódik? A változás azáltal van, hogy bizonyos dolgok lehetőség-képpen léteznek… nyilván, és a lehetőségekből kibontakozik valami megvalósulás. Ebből pedig az adódik, hogy milyen az Isten? Változhatatlan. Változatlan, és ebből egy pillanat alatt kialakult az Istennek egy statikus modellje. Az Isten ez az ősz, Öreg valaki - most erről egy nem tudom milyen kép él -, aki igazából nem csinál semmit. Hát ugyan mit is csinálna! Mindent tud, mindent lát , mindent ért, és mindent hihetetlenül unni próbál, mert előre tud mindent, hogy mi fog történni. Tehát az Ő életében már semmi érdekes nincsen. Legföljebb az , hogy bennünket szadizgat. Hát ez esetleg. Miközben az Istenről mondhatjuk azt, hogy maga a teljesség, és ebből a szempontból nincs szüksége változásra, és ebben minden teljesen van jelen. Tehát ez a mi zárt körünk, a mi filozófiánk, ami értelmi agyunkból éppen kipattant. Ha meg tudjuk vele közelíteni a világot, akkor helyes, jól van, na de hát ez csak egy valami. Ez a gondolat volt az alapja - nyilván sok mindent lehet mondani, kritikátok elé állok - annak a tudományos közgondolkodásnak, aminek a levét ma is nagyon isszuk. És ami miatt egy csomó minden nem szalonképes előttünk, ami miatt a hitünkre szégyenkezve tekintünk, sok szempontból. Azt mondjuk, szeretnénk nagy hitet, olyat ami bennünket, mondjuk 19 évi börtönben is megőriz emberként, és normális emberként. De a hitünket állandóan bezárjuk. Azt mondja… a múltkori alkalommal azt csináltam, hogy elővettem a füzetemet, időnként ezt meg szoktam tenni, és megnézem hogy mi az ami kimaradt az előadásból. Mi az, ami nem jutott eszembe, mert ez mindig érdekes, hogy mi az ami adott esetben óráról órára bennem van, hogy ezt szeretném mondani és mégse mondom. Képzeljétek el ezt már hónapok óta fölírtam, kétszer is fölírtam, mikor észrevettem, hogy nem mondtam el, fölírtam mégegyszer. Ez pedig pont egy Ultra Rock Hírügynökségnek a száma, URH zenekar, akik azt énekelték még serdülő koromban, hogy “agyamban kopasz cenzor ül, minden szavamra ezer fül, nem nyerhetek, nem veszthetek, ha nem leszek, hát nem leszek.” Számomra zseniális megragadása ennek, és hogy hol döbbentett meg az ,hogy éppen ez maradt ki az az, hogy pont azt felejtettem el, hogy pont azt felejtettem el, hogy az agyamban kopasz cenzor ül, minden szavamra ezer fül, aki engem cenzúráz, és nem engedi, hogy esetleg olyat mondjak, amit pedig kellene mondanom. Nem véletlen .Csuang-ce azt mondta: nem kell szem elől tévesszed a taot, mihelyt a létezés parányi darabjára összpontosítasz csak figyelmet. Márpedig mi állandóan... Én laikusként is hülye vagyok a fizikához, de volt egy jó barátom, elneveztem Kvardnak.Ő nagyon-nagyon jó fizikus, állandóan küldték őt nemzetközi konferenciákra, és egyszer egy hihetetlen jó előadást tartott a kvardokról, amiből én semmit nem értettem, csak nagyon élveztem. Tehát mindenképp érdemes volt meghallgatni. Kvardnak hívtam őt, és ő beszélt nekem arról, hogy “a modern fizikában mi a 16 dimenzióban gondolkozunk. Sőt! Elérnek százakat is. Ez számomra teljes evidencia.” Hát nekem nem, de aztán egy fizikust olvastam, aki azt mondta, hogy milyen furcsa az, hogy a modern fizikának a fölismerései, amelyek eszméletlen módon kitágítják azt a horizontot, amelyben mi gondolkozni merünk, ezeknek a fölismeréseknek a hétköznapi életre gyakorolt hatása zéró. Nulla. Önmagába zárt kör. Néhány tudós eszméletlen nem tudom mivel, képes volt kitágítani még a saját vizsgálódásaival is ezeket a köröket. De mi hihetetlenül le vagyunk maradva. Másvalakivel beszélgettem, aki azt mondta, hogy a gimnáziumi fizikaanyag nagyjából a XVII.-XVIII. század. Lehet ez ? Nagyjából? Vagytok itt okosak... Igen, igen a Tibor azt mondja, hogy lehet. Azt nem tudom, hogy Tibornak igaza van-e, de azt mondja, hogy lehet. Szóval, ma egy érettségizett ember úgy kerül ki az iskolából, és úgy tekintik vagy tekinti magát érettnek, hogy 150, mondjuk 200 éves lemaradásban van. Ez a hitoktatással is tökéletesen így van. Teljesen! Én most próbálok 15-16 éves gyerekeket bérmálkozásra fölkészíteni. Embertelen. Olyan, mintha nyúznának. Felnőtt nagykorúság szentsége 15 éves gyerekeknek! Ez egy zárt kör, egyházunk által létrehozott zárt kör, amit szerencsére már magunk is áttörtünk elméletben. Ma már az az utasítás, hogy lehetőleg 16 év fölött. Utasítás, de nem csináljuk. És benne vagyunk ebben a zárt körben és azt élem meg, hogy legjobb esetben is csak a XVIII. századig jutok el. Tehát, ahol igazán tudnám már mondani azt, ami később már jó nekik, azt nem mondhatom. Persze, ha elég ügyes vagyok, mondhatom. ...Mert hiszen elég csak az igazságról beszélni. Hát amennyire... Disztingváltan. Eszembe jutott még az egyoldalúságról a rekordok könyve, hogy az milyen jól tükrözi eszméletlen egyoldalú életvitelünket, ahogy megpróbálunk naggyá lenni. Ez nekem példa értékű: a televízióban láttam vagy 6 évvel ezelőtt, hogy létezik olyan rekord, hogy valaki 24 óra alatt hányszor tud kimenni, meg bemenni egy ajtón. Tehát úgy csinálják, hogy egy színpadra felállítanak egy ajtót, elektromos kütyü, az pif-puf megy, és számolja, hányszor ment ki meg be- sok 10 ezer a rekord. Ezen derülünk és azt mondjuk, hogy ilyen egyoldalú mód. Azt gondoljuk, hogy ez így boldog lesz, hogy ez mennyire nem normális? És közben rejtett módon ugyanilyen utakat járunk. Ilyen egyoldalú utakat. Azokról az egyszerű jelenségekről akarok szólni, hogy fel akarok hívni valakit telefonon, benn van a szándékomban, hogy fölhívjam, odalépek, és csöng a telefon. És ő telefonál nekem. Majdnem biztos vagyok benne, hogy itt közületek... Csináljunk valamit! Tegye föl a kezét, akivel történt már ilyen! Jó, köszönöm szépen. Szerintetek ez logikus? A valószinűségszámítás logikáján belül ez értelmezhető jelenség? Hát én nem vagyok tudós, de szerintem nem. Ha ti azok vagytok, akkor mondjátok, hogy nem! Hát nem. A hétköznapi életünket olyan események szövik át, amik tökéletesen túlnőnek azon a megértésen, azon a logikán, ami alapján pedig próbáljuk élni az életünket. Valaki egyszer azt mondta, hogy én azt nem értem, hogy miért nem foglalkozott még tudományos kutatás azzal, hogy megyek az utcán és hátrafordulok, egy megérzés miatt, és ott megy egy ismerősöm. Egyébként már foglalkoztak vele, csak ezt nem tudta. Tényleg, amennyire lehetséges sok Jungot és Kantot olvastam. Sokat. Rengeteget. Most nagyon egyszerűen mondom: Jung és Freud azon veszett össze, hogy volt egy olyan esemény az életükben, amit parajelenségnek lehetne nevezni. Az történt, hogy Jung elment Freudhoz beszélgetni, és az történt, hogy egyszer csak megreccsent a szekrény a szobájukban, ahol beszélgettek. Erre Jung azt mondta, hogy én épp ezzel a jelenséggel foglalkozom az utóbbi időben. Biztos vagyok abban, hogy ez újra meg fog történni. És ahogy ezt kimondta, abban a pillanatban újra megreccsent. És Jung ezt később úgy mondta, hogy ez volt az a pillanat, az a helyzet, ahol elváltunk egymástól, vagy legalábbis, ahol az elválásunk ténylegesen megtörtént, mondjuk a gyomrukban vagy nem tudom hol. Mert Freud azt mondta, hogy ez hülyeség, Jung pedig azt mondta, hogy nem! És később Freud, idős korában, a következő nyilatkozatot tette: ha most lennék fiatal, eszem ágában sem lenne a lélektannal foglalkozni - parajelenségeket kutatnék. A következőt gondolom erről: ami a XIX. század végén és a XX. század elején a lélektan volt - és amikor azt mondjuk, hogy a lélektan olyan összefüggésekről beszél, amelyek inkább a költészethez hasonlítanak, mint józan gondolatokhoz, amelyek később gyakorlatban elnyerték az igazolásukat, mert egy csomó ember meggyógyult, (az asszony meggyógyult, mikor a bogár nekirepült az ablaknak) és még nagyon sokan – most, valamiképpen, száz év múlva nagyjából ugyanebben a cipőben vagyunk. Ez a saját meglátásom. Tehát ma vannak olyanok, akik ugyanúgy, mint Jung elkezdte a természettudomány módszereivel - szemlélődés, tapasztalás, összefüggések - vizsgálni a lélektant, és csomó dolgot mondott, ami a ma embere számára evidencia. Ma ugyanez van olyan jelenségekkel, amelyeknek az összefüggéseit sok-sok ezer évvel ezelőtt természetes módon látták. Ezek az összefüggések a mítoszok nyelvén olvashatók ma is. Ha valamiképpen ismerjük akár a római polgár életét, vagy a görög polgár életét, de a hétköznapi életét, nem úgy, ahogy a történelmek előadják. (Hadvezérek. Csak ez , erről szól a történelem. Bele lehet bolondulni. Az egyháztörténelmet tanítom, és lapozgatom a könyvet, mikor van már benne valami normális? Hogy miért kell egy gyereknek megtanulnia 37 békekötést élete végéig? A 37 háborúval, persze. Hogy ennek mi a csuda értelme van? És miért nem tanulunk semmit arról mondjuk, hogy hogyan imádkozott egy római polgár. Tudjátok, hogy szőtte át az imádság egy római polgár életét? Fogalmunk sincs róla! Hát miért? Nem fontos, vagy kevésbé fontos, mint az, hogy mit tudom én...? Hát, ha még az egyház hivatalos álláspontja, a maga érintettsége és zártkörűsége révén, hat a tudományra! És a tudomány a sok felismerésében azt mondta, hogy nem. II János Pál pápa rehabilitálta Giordano Brunót. Azt mondta, hogy nem láttunk ki a saját világunkból. Jelenleg egymás után vehetitek meg a könyveket, mondjuk a Szent István Társulatnál, ahol bebizonyítják nektek azt, hogy amit kísérletek révén is lehet igazolni, azt miért ne higgyétek el. Ma is ez történik. Bebizonyítják nekünk a hitre hivatkozva, hogy egy csomó jelenség, ami van, az miért nincs, és hogy Te ne higgy abban, ami van. Ezt én nem tudom más szóval mondani. Most nem a Szent István Társulatot akarom ezzel lehúzni. Ezeket a könyveket megvesszük, amikor tájékozódni akarunk, de mindig csak magyarázatokat és értelmezéseket olvasunk. Ezért mondtam, hogy nem mondom a magyarázatát a történeteknek. Nem mondom! És ezért ezek a zárt körök túlélik a saját halálukat. Tehát, ezek öröklődnek és ismétlődnek és újból és újból belenevelődünk ezekbe a körökbe. Azt hiszem egy tudós ember mondta: egy új fölismerésre az emberek először azt mondják, hogy ez nem igaz, második fázisban azt mondják, ellentmond a vallásnak, harmadik fázisban azt mondják, ezt mindig is tudtuk, hogy így van. Teljesen véletlenül, (kérdőjel), teljesen véletlenül kezembe akadt egy tanulmány, amelyben a Jézusról való, nem Bibliából származó híradásokat gyűjtötték össze. A babiloni Talmudban legalább 8 helyen olvasható az, ami a Szentírásban nem jelent meg, hogy Jézust azért ítélték el, mert varázsló volt. Mert mágiát űzött. És ezt én elraktároztam magamban, hogy hogy a csudában lehet ez, hogy egyrészt erről a szempontról semmit nem hallunk, míg egy más forrásból ez sugárzik. Persze, mert más a háttér. Jézusnak a csodái számunkra kikerültek a mágia köréből. Azt mondjuk, mert ezt a magyarázatokkal együtt kapjuk, hát ezek a legtermészetesebb dolgok! Halottat támaszt föl? Hát az Isten Fia. Kenyeret szaporít? Hát az Isten Fia. Gyógyít? Hát az Isten Fia. Hát persze! De az adott rendszerben, a zsidó gondolkozásban, abban a tradicionális vallásos gondolkodásban - a mienk is az, csak az “abban” ezt nem jelzi - Jézus egy fölháborító alak, aki varázslással foglalkozik, és mágiát űz. Ez a kritika aztán a mi egyháztörténelmünket is keresztül-kasul szövi. Hogy hogyan mondjuk valakikre azt, hogy az ördöggel cimborálnak. És amit csinálnak, az mágia. Néha van olyan élményem, és szerintem nektek is lehet, akár véletlenszerűen is, és így kapcsolódik össze bennem ez a kritika Jézussal kapcsolatban, hogy valakivel beszélgetek, és azt mondom neki: már csak néhány perc van, hadd mondjam el az észrevételeimet! És akkor azt találom neki mondani, hogy “az a meglátásom”, de ez nem biztos, hogy így van, csak “nagyjából ezt gondolom”, hogy neked mondjuk ilyen és ilyen Isten-képed van; ilyen és ilyen az apukáddal való kapcsolatod; “föltételezem”, hogy a szüleidnek az egymáshoz fűződő kapcsolata ilyen jellegű lehetett. Mire az illető akkora szemeket mereszt rám, hogy akkora szem nincs is. És azt mondja, hogy “Te ezt honnan tudod?” Én ezt nem tudom, nem tudom, de összeálltak már bennem összefüggések, amelyek alapján számomra ezek inkább evidenciák. Nincsen olyan, hogy a hasamra ütök és akkor talán így lehet. Nyilván a ti szakterületeteken is éltek át ilyesmit: csináltok valamit, amire egy laikus azt mondja, “Ez varázsló! Hát ezt hogy csináltad?” Egy egyszerű bűvésztrükk is ilyen, nem? Pofonegyszerű, ha tudom, hogy hogy kell csinálni. De ha nem tudom, azt mondom, hogy varázslat. Jézus megteremtett egy csomó olyan összefüggést, amely az adott szemléletmódban egyszerűen nem kaphatott helyet, és rámondták, hogy varázslás. Vagyis ott, ahol Jézus összefüggéseket teremtett, ott a mi szemünkben nincs összefüggés, és aki összefüggéseket lát, vagy teremt, vagy csinál, az az ördöggel cimborál… Jézusra ezt mondták: “az ördöggel cimborál” - tudjátok. Meg azt is, hogy eltelt az idő... Ez a téma bennem hihetetlenül eleven, és nagyon lényegesnek tartom. Ha tudtok, tartsatok ki, mert épp csak belekezdtem. Szeretném ezt jobban kibontani.