Szeretném megmutatni nektek ezt a könyvet: „A tudás tudatlanság”. Ez az egyetlen műve fordíttatott le magyarra, egy katolikus püspök fordította le ráadásul. Érdemes olvasgatni. És azt a múltkor nem mondtam, miért olyan fontos nekünk az, hogy Cusanus beszél arról a tudásról, keleten és nyugaton, északon és délen mindenhol beszélnek, hogy az ellentétek valamiképpen egybeesnek, és hogy az életnek megvan a „vagy-vagy” jellege mellett az „is-is” jellege is. Mert ő azt mondja, hogy az Isten végső soron az ellentétek egybeesése – mondjuk így nagyon csúnyán fogalmazva. De legalább azt kellene mondanunk, hogy az Istenben az ellentétek egybeesnek. És ezért a Szentírásból is igazol, meg a bölcseletből is és azt mondja: Isten a legkisebb és a legnagyobb és ez a kettő egyszerre. Hogy az Isten mindenben benne van, a legkisebb dologban is benne van. Ez azt jelenti, Isten a legkisebb; másfelől azt jelenti, minden az Istenben van benne. Ez azt jelenti: Isten a legnagyobb, de Isten az egy. Tehát – mondja ennek a logikai menetnek a végén – hogy ez azt jelenti, hogy Isten miközben a legkisebb, egyszerre a legnagyobb is; benne az ellentétek egybeesnek. Ezért hogyha mi most hívő emberként beszélünk erről, így szeretnénk eljutni az Istenig, már ebből a megfontolásból is fontos, hogy keressük ezeket az egybeeséseket és összefüggéseket, Ha egyszerűen csak gondolkozunk, és nem vezet bennünket ilyen szempont, akkor is figyelhetünk a filozófusra.

A napokban olvastam egy érdekes dolgot ezzel kapcsolatban, hogy a XIV-XV. századnak - egy kultúrtörténész írta ezt – jellegzetessége az, hogy kiteljesedik a többszólamúság és az ellenpontozás. Hogy ez pont az a kor – és ez a kultúrtörténész azt mondja – hogy ennek a kornak szinte egyetlen komoly nyugati filozófusa volt, ? és hogy a zenei műfajban a legjellemzőbb műfaj a haláltánc. És ez a szó nagyon jó: haláltánc, mindenki együtt van: csibész és pap, férfi és nő, koldus és gazdag együtt mámorosan élvezik az életet, eközben a halál az, aki hegedül. Hogy ebben a korban valahogy eljutottunk oda, hogy ezt nagyon jól meg tudjuk ragadni. Aztán játszottam azzal is, hogyan tántorodtunk el ettől a bölcsességtől, néhány száz év múlva hogyan jön a barokk. Egy propaganda-művészet, ahol a barokk már meg sem kísérli azt, hogy a valóságot mutassa nekünk. Ezen túl vagyunk akkor. Kétszáz év múlva már csak azt mondjuk, hogy csinálunk nektek ide egy szép díszletet. Ugye, milyen szép?! Hogy mi van mögötte, fogalmunk sincs. Már nem kötjük össze azt, ami elöl van, meg azt, ami hátul, szó sincs róla: már csak megmutatjuk nektek, hogy milyen volna a szép, vagy milyen a szép – és hogy mi van mögötte, fogalmunk sincs. Jobb, ha bele se nézünk. És aztán újabb mondjuk két-háromszáz év, talán csak kétszáz és azt mondjuk, hogy szürrealizmus. És erre az egészre azt mondjuk, hogy ez itt egyáltalán nem reális. Hogy szürrealistának kell lennünk ahhoz, hogy valami reálisat kifejezzünk. Ez, persze, így csak játék, de nekem egy jó játék volt. Az legalább valami, nem? Legalább én élveztem. Mondom a hatodik tételt; mondom nektek, hogy nem lesz több, csak hat. Ebbe viszont nagyon sok minden tartozik bele.

Ugyanazon dolog lehet egyszerre káromra és hasznomra.

Ugyanaz a dolog ugyanabból a szempontból lehet jó és rossz. Ezt nagyon ki szeretném fejteni. Vegyük például a vallási megnyilatkozásokat! A legszentebb vallási megnyilatkozásaink – most tudatosan mondom ezt a szót: vallási megnyilatkozásaink – utat teremtenek ahhoz, hogy a hitünket ki tudjuk fejezni. Miközben a legszentebb vallási megnyilatkozásaink megakadályoznak bennünket abban, hogy a hitünknek a teljességét ki tudjuk fejezni. Mert hiszen vallási megnyilatkozások, úgy viszonyul vallás a hithez, mint test a lélekhez: rögtön le is határolja. Az összes belső élményt, mindazt, ami bennünk megjelenik. Ezért minél inkább ki akarjuk fejezni a hitünket vallásos formában, egyrészt annál inkább kifejezzük, másrészt annál kevésbé fejezzük ki. Mert az a fajta korlát, ami egy vallásban a hit kifejezése előtt áll, az annál mélyebbé válik, minél inkább kifejezzük a hitünket. Aztán mondok ilyeneket még: az erényeink, az értékeink és az eredményeink. Egészen ki lehet sarkítani ezt úgy, hogy minél jobb vagyok, annál messzebb kerülök az Istentől. És minél bűnösebb vagyok, annál közelebb vagyok hozzá. Ezt most gyorsan megmagyarázom, mielőtt valaki kiragadja ezt a két mondatot és lenyakaz engem. Hogy van egy nagyon érdekes történet erről. Azt mondják, azért kerülök egyre közelebb az Istenhez akkor, ha bűnös vagyok, mert amikor bűnbánatot tartok, és az Isten megbocsát nekem, akkor azt a kötelet, ami köztem meg az Isten között van, azt összekötöm. Ami elszakadt a bűnöm révén. Ezért minél több bűnt követek el és minél bűnösebb vagyok, ez a kötél egyre rövidebb lesz. Másrészt pedig Jézusnak a kritikája a farizeusokkal szemben; egy farizeus minél jobb ember volt, annál messzebb került az Istentől. Persze, nem pusztán azért, mert jó ember volt, hanem azért, mert a saját erényeit és értékeit maga és az Isten közé helyezte. És azt mondta, hogy én azért vagyok egyre inkább méltó az Isten szeretetére, mert egyre több jócselekedetem van. És kizárta azt a szempontot, amit a bűnös átél akkor, amikor az Isten köti össze őt éppen – értsék jól – a bűne révén, hogy az Isten ingyenesen, mindenféle érdemek nélkül szeret bennünket. Ezért ténylegesen gyakorlati kijelentés az, hogy elképzelhető, minél több jótettem van, annál messzebb kerüljek Istentől. És az is elképzelhető, hogy egy nagyon-nagyon bűnös ember hihetetlenül közel kerüljön Istenhez. Ami miatt eltávolodtam, az a jótett, és ami miatt közel kerültem, az a rossz. Sokakban megfogalmazódott már hasonló gondolat, de ez egyáltalán nem legalizálja a bűneinket. Nagyon-nagyon mondom, nehogy ezt félreértsétek! Hogy én azt mondom, hogy a leggyorsabb út a bűn. Hát… akkor legalábbis azt kell mondanom, a leggyorsabb út a bűnbánat. Semmiképp sem a bűn. De ez a mi valóságunkban, ami életünkben megjelenhet ilyen nagyon érdekes összefüggésként.

Emlékszem, néhány évvel ezelőtt mondtam már nektek ezt, egy indiai történet:

Kérdezik a mestertől, hogy az, aki az Istent szereti, hány születés alatt képes eljutni a megvilágosodásig. A válasz: „Hát, bizony, kell neki vagy hét.” És az, aki gyűlöli? A mester azt mondja: „három elég.”

Mert a gyűlölet hihetetlenül intenzív érzés, mondják a keleti teológusok. Ezért, ha én reggeltől-estig az Istent gyűlölöm, ez azt jelenti, hogy reggeltől-estig Isten-tudatban élek. Majd, mikor megint visszamegyek párkapcsolatokra, onnan hozva a példákat, ha megakad a szeretet útja, akkor szinte ösztönösen képesek – olyanok, akik nem választják az elválás útját – arra, hogy elkezdik egymást rágni, harapni, gyűlölni, utálni hihetetlenül intenzíven. Sokkal intenzívebben képes két ember, aki gyűlöli egymást, egymással törődni, mint azok, akik szeretik egymást. Ez, persze, nagy kritika ránk nézve. Viszont kifejezi azt, hogy milyen megdöbbentő módon össze tud bennünket kötni a gyűlölet. Ezért lehet igaz az, amikor… Nem, nem ezért lehet igaz, ez egy megközelítés ahhoz a jézusi mondáshoz, hogy „Ne állj ellen a Gonosznak!”. Nyílván nem azt mondja, ugye ez egy paradoxon, hogy add át magad a kísértésnek, és kövess el bűnt, hanem azt mondja, hogy minél inkább ellenállsz a Gonosznak, a Gonoszt annál erősebbé teszed. És minél inkább nem foglalkozol a Gonosszal, a Gonosznak az ereje csökkenni fog. Ez olyan, mint amikor egy idős ember – nyolcvanéves, kilencvenéves – és még újból és újból, ilyen elemi szinten, arról beszél, hogy ő kimegy az utcára és őt szexuális kísértések gyötrik. Egész életét abban a küzdelemben élte le, hogy „Jaj, csak bűnbe ne essek!”. Az, ahogyan ő ebben a helyzetben létezett, a félelme révén, a gyötrelmei révén, az aggodalma révén; próbált a kísértésnek ellenállni, erőt adott a kísértéseknek. Ugye, annak a másik fele, amikor a mestertől kérdezi a tanítvány: „Mester, hogyan lehet üdvözülni? Mit kell csinálni?” Mire azt mondja a mester: „Ó, semmit.” És akkor a tanítvány, ugye bölcs tanítvány: „És hogyan kell csinálni a semmit?” Mire a bölcs mester: „Csak lazán.” (nevetés)

Azután a következő. Ez már egy picit bonyolultabb lesz. Bele tudunk menni kapcsolatokba, ahol elkezdünk egymással játszani. Játszmázni, ahogyan ezt Eric Berne mondta. Elkezdünk játszmákat játszani, aminek mindig van nyeresége és vesztesége. Erről tavaly beszéltem, akikkel együtt voltunk. Nem akarlak benneteket untatni, csak épp egy példa erejéig hadd mondjam ezt, mert amikor a hétköznapi kérdéseinket feltesszük, akkor egy helyzetet nagyon szívesen úgy állítunk be, hogy ez a helyzet számomra rossz, és ez a helyzet számomra jó. Ahogy te viselkedsz, az nekem jó – ahogy te viselkedsz, nekem az rossz. Miközben minden helyzet egyszerre jó és rossz számomra. Minden helyzetben a te viselkedésed számomra egyszerre jó és egyszerre rossz. Ezt nagyon szívesen elfelejtjük, és csak hasítjuk, és azt mondjuk, hogy ilyen vagy olyan. Egy szerre vagy-vagy és egyszerre is-is. Mondok egy ilyen példát. Mondjuk, van valaki, aki azt éli meg, ez valamiképpen az ő önmagáról alakított képe, hogy ő áldozat, ő mindig pórul jár, neki semmi sem sikerül, egy szerencsétlen flótás. Majdnem mindnyájan ilyenek vagyunk, de néhány emberről beszéljünk (nevetés). Az ilyen valaki bele fog menni olyan vitákba, olyan konfliktusokba, helyzetekbe, ahol a másikat kikészíti. Addig veszekszik, addig csinál olyasmit, amit a másik egyszerűen nem bír elviselni, amíg a másik azt tényleg nem bírja elviselni, és lekever neki egy pofont, elkezd vele kiabálni, megsérti, megbántja, elhagyja stb. Mire mit mond a mi „hősünk”? Azt mondja: „Na, tessék, kiderült, hogy én tényleg egy szerencsétlen, tehetetlen pancser vagyok”, és akkor azt gondolja ő, hogy eljön hozzám beszélgetni. Vagy hozzád. Vagy nem beszélget senkivel, de azt gondolja, hogy én egy szerencsétlen alak vagyok. Ez a valaki, aki tegnap hagyott el, egy szemét. Egy rohadék stb. Azt mondja, hogy én szerettem volna együtt lenni vele, olyan jó lett volna. Nem értem: ez már a hetedik párkapcsolatom, ami két nap alatt véget ért. (nevetés) Hogy lehet ez? Azt mondja, hogy ebben a helyzetben én egy totálisan szerencsétlen valaki vagyok, nyilvánvaló, hogy ebből a helyzetből szeretnék kikerülni, mert nekem ez a helyzet semmiféle nyereséggel nem jár. Közben kiderül, hogy számára ez a helyzet rengeteg nyereséggel jár. És egymás után végigjátssza ezt a helyzetet. Ha valaki megházasodik, akkor a különbség az, hogy adott esetben csak egyetlen személlyel játssza el ezeket a helyzeteket. Most vegyünk hozzá, mondjuk egy hölgyet, mert eddig csak egy férfiről volt szó, - vagy egy nőről – és vegyük a párját. A párja pedig a következőképpen él: mondjuk, ő az elkötelezett keresztény. Ez számra annyit jelent, hogy ő bűnös. „Én vagyok a bűnös.” Amikor összeházasodik az áldozattal, akit, természetesen, szintén le lehet önteni egy keresztény szósszal – egy keresztény ember számára nagyon jó szerep az áldozati szerep, aki az életét adja stb. – és a bűnös ember átéli azt, hogy ezekben e helyzetekben a társa egyszerűen a „plafonra viszi” őt. Persze, az ő problémája az, hogy ő miért jut el a plafonig – nem lehet azt mondani, hogy ő egy szerencsétlen flótás, akit a másik egyszerűen kikészít. De most csak vegyük azt, hogy ő a bűnös. Kikészíti a házastársa, mire ő tényleg lekeveri azt a pofont. Utána, abban a pillanatban, hogy leverte a pofont: „Annyira bűnös vagyok! Ez nem lehet igaz!” És elrohan és bűnbánatot tart és megtér és fogadkozik. A papnak azt mondja, hogy „…én nem értem, hogy ez hogy’ lehet! Utálom ezt! Nekem ebben semmi jó nincsen.”. Dehogynem! Mert megint kiderült, hogy ő egy bűnös valaki. És ez neki valahol megéri, mert ebben ő meg tudja erősíteni magát. Hiszen, ha az ő kereszténysége – számára – az, hogy ő bűnös, akkor neki megéri az a tudat, hogy őróla megint kiderült, hogy bűnös, és bűnbánatot tartott és megtisztulhatott és fogadalmat tehetett, és Nagyböjt van és Advent van és akármi van… Most elmondtam kettőt, és az az izgalmas, amikor ez a kettő összekapcsolódik. Akkor van játszma. Amikor két ilyen ördögi kör, amiből te nem tudsz kiszállni, összekapcsolódik, és megtalálja a zsák a foltját. És akkor a kettő nemcsak külön-külön nem tud kiszállni abból a helyzetből, hanem együtt sem képesek kiszállni ebből a közös helyzetből. Érthető, ugye?

Azután a következő. Betegség. Hitetlenség. Hihetetlen módon megérheti nekünk. Ezekről is beszéltem már sokat. Amikor jön valaki... Nagyon sok emberrel találkozom. Nem is jönnek, találkozunk egymással. És azt mondja: „Jaj, te pap vagy. De irigyellek! De jó neked, hogy te tudsz hinni! Ha te átmentél volna azon, amin én…!”. Ebből nagyjából az következik, hogy „Tudod, nekem hihetetlenül nem éri meg, hogy én nem vagyok hívő. Ha tehetném, ott térdelnék reggeltől-estig a templomban. Mert minden igazán józanul gondolkodó ember hívő ember lesz, mert az nagyon jól megéri.  Az nagyon jó, mert az vígasztal, és megkönnyebbülés, és rengeteg… És én úgy nézek rátok, és annyira tisztellek titeket…”. Ő nem akar hívő ember lenni. Ez az ő döntése, hogy nem akar az lenni. Ő azt mondja neked: nekem egyáltalán nem éri meg, hogy nem vagyok hívő (áldozat vagyok, szerencsétlen vagyok, peches vagyok…), közben neki nagyon megéri, hogy nem lesz hívő. Azért, mert mindazt, ami ennek a következménye, ezt nem akarja magára venni. De ő egy életet végigélhet így: „Én annyira szerettem volna! Én mindig! Én igazából! Ha ingyen adták volna, én ott álltam volna sorba! Ez egyértelmű. Hát, nem vagyok én esztelen?!”

Most volt. A mai evangélium: a harmincnyolc éve beteg ember – akiről annyit beszéltem. És Jézus megkérdezi… Ezt már annyiszor elmondtam, nem mondom.

A következő…, ez párkapcsolatra és más helyzetekre is érvényes. Így lehetne megfogalmazni, hogy futok a pénzem után. Például az a fiatal pár, akik nincsenek meggyőződve arról, hogy meg kellene házasodniuk. Azt mondják azonban, hogy már annyit belefektettem, hogy most már nem éri meg nekem elszakítani ezt a kapcsolatot, mert már három év munkám van benne. Az igaz, hogy nem ő az igazi. Minél többet fektet be a kapcsolatba, annál többet veszít. Ugye, azok a helyzetek, amikor a kereskedő játszik velünk. Mikor meggyőznek arról, hogy igen, most ez egy kicsit drágább lett, viszont megváltozott az autónak az orra, nem az a csúnya, kockalámpa van benne, hanem kerek lámpák vannak, ez most ennyi, de ön már befizette azt a bizonyos kezdőrészletet, azt gondoljuk, hogy érdemes még azt a százezer forintot ráfizetni. Miközben az első gondolatom az, hogy na, most van az a pillanat, hogy rájöttem, hogy nem is akarom megvenni ezt az autót. De nem, mert már annyit befizettem, nem akarom azt elveszíteni.

Ilyen helyzet az is, amikor a feleség arra vágyik, hogy legyen egy keménykötésű, belevaló… szóval, egy olyan… férfi! Másfelől azonban azt gondolja erről a helyzetről, hogy hát, azért ővele nem lehet mindent megcsinálni, őt nem a középkorból szalasztották. Hát, azért ő egyetemet végzett! Azért álljon meg a menet! És ekkor egy kettősségben van, de ezt a kettősséget nem tárja föl magában, hanem papuccsá csinálja a férjét. Közben azt éli meg, hogy ez nekem hihetetlenül nem éri meg. Mire sikerült teljesen igába hajtania a férjét, akkor végül ott áll a papucs az ágya előtt, és ő azt mondja, hogy most lettem teljesen boldogtalan. Elmegy a pszichológushoz, és azt mondja, hogy tönkrement az életem. Huszonöt év házasság után rájöttem, nem ő az igazi. Fordítva is ugyanezt mondanám. Huszonöt év után rájöttem, hogy a férjemet nem lehet letörni stb., stb. Nekem kell végre egy partner.

A következő: a nyereség nem szünteti meg a veszteséget. Megint nagyon primitív kijelentés, de hajlamosak vagyunk azt mondani, ha egyfelől nézzük, ez itt nekem megéri, nincs is veszteség; Másfelől: ez nem jó nekem, nincs is nyereség. A nyereség nem tünteti el e veszteséget. Például, hogyha valaki nem tud elszakadni az édesanyjától. Ebben rengeteg nyeresége van, mert őt úgy, ahogy az édesanyja szereti, soha, senki nem fogja szeretni. Ez biztos. Pont úgy nem. Ebben rengeteg nyereség van, de ha ő csak a nyereségre koncentrál, akkor lehet, hogy ötvenéves korában megfojtja az édesanyját. Nagyon-nagyon durván szólva. Akkorra lesz elege, mert akkorra lesz a veszteség akkora, hogy azt már nem lesz képes letagadni maga előtt. Van egy pap, akinek a szavára nagyon hallgatunk. Az nagyon veszélyes. Mert akkor az ő gondolatai számítanak. Minél inkább az ő gondolatai számítanak, esetleg annál inkább mentasülök attól, hogy a saját gondolataim számítsanak. Hát, ha megkapom?! Előre van főzve, csak be kell rakni a mikroba. Hát, minek főzőcskézzen otthon?! ( Én pont ezt csinálom. Egyszer – már fél éve lakom Keresztúron -, egyetlen egyszer már kinyitottam a sütőt, vagy mi az, a gáztűzhelynek a tetejét. Egyszer. Igen, mert jött hozzám valaki, aki főzött.)

A másik: a veszteség nem tünteti el a nyereséget. Például az a helyzet, amikor a gyóntató pap rá akarja bírni a gyónót arra, hogy az a helyzet, amit meggyón, az mindenestül bűn volt. Abban semmilyen érték nem jelent meg. Egy ösztönösen jó érzésű ember ez ellen tiltakozik azért, mert ez teológiailag, sőt, bölcseletileg is teljesen igaz, hogyha én belemegyek egy olyan helyzetbe, amely az én javam ellen van, akkor ez egy rossz helyzet. Ez bölcseletileg is teljesen igaz. És rossz helyzetből – ebben a logikában kimondhatjuk – nem származhat jó. A rosszból rossz származik. Csakhogy: ez a dolgoknak a végén van így. Ha mi tökéletesek lennénk, akkor ez 100%-ig igaz volna ránk vonatkoztatva.  Azonban mi nem vagyunk tökéletesek, ezért a hétköznapi élet szintjén ez nincs is így, hanem úgy van, hogy belemegyek abba, hogy megfogadom, hogy Nagyböjtben nem nézek TV-t. Csakhogy világbajnoki selejtező van, ugye, ülök a TV előtt-mellett-mögött-alatt-fölött… Most kezdődik… Egy perccel a mérkőzés előtt földobják a pénzt… Most elkezdődött… Ki is lehet a csapatkapitány?… És akkor bekapcsolod. Ha már bekapcsoltad, akkor azt mondod, hogy hagyjuk ezt az egészet! Ez nem bűn, nem vereség… Kedvem volt nézni, és kész! Miután egy-egyre végződik a meccs, elátkozod magad, hogy ilyet soha többet nem teszel, természetesen nagyon helyes volt a döntésed, amikor azt mondtad, hogy nem kapcsolod be a TV-t, stb., stb. Belementél egy ilyen helyzetbe. De, mondjuk, az életedben ez az első ilyen helyzet, amikor átgondolod azt, hogy most ez megérte-e. Mi játszódott itt le velem? Miért vagyok ennyire kótyagos, hogy miért nem vagyok ezt képes megtartani? Ha kettő-egyre nyerünk, akkor az igazolta volna a döntésemet? Belementél a bűnbe, viszont ebből a helyzetből valami olyan fakadt, felismerés, tapasztalat, egy olyan élmény, ami addig nem jött neked. És ez, mondjuk, megváltoztatta az életedet. Attól kezdve soha többet nem csinálsz ilyet, mert átéltél valamit. Ez az, amit a nagyhéti liturgiában, Nagyszombaton az Exultet éneklésekor azt énekeljük, és ez az Egyháznak szent hagyománya, hogy „áldott bűn”. Ezt énekeljük Húsvétkor. „Ó áldott bűn, mely ilyen megváltást érdemelt!” „Szerencsés bűn!” Hát igen. Valami olyasmit mondunk róla, hogy hát, bűn-bűn, de valami jó jött ki belőle. Megint csak ellentmondok minden olyan gondolatnak, ami megpezsdült benned, hogy „Hm, hm, lehet, hogy ez valami kis kerülőút?”. Nem lehet így. Nem lehet. Csak – most, ha papként nyilatkozom – az Isten kegyelme elég nagy ahhoz, hogy – ahogy szoktuk mondani -, a rosszból is jót hozzon ki. A teológián, amikor tanultunk, akkor azt mondta a filozófia professzorunk, hogy ezt úgy kell elképzelni – de bölcseletileg igaz ez a vagy-vagy -, hogy egy prostituált, aki a bájait árulja, és valaki enged ezeknek a bájaknak, az az ember azt gondolja, hogy azért tette meg – most a vágyon kívül -, mert az a nő szép, igéző, vonzó stb. És a filozófia professzorunk azt mondta, hogy ez tévedés: ha valaki a szépségét nem jóra használja, és én ennek a valakinek a szépségét, vagy a nőiségét vagy valamilyen értékét nem jóra használom, az akkor nem lehet szép. Tehát, egy szép nő ebben az esetben nem szép. Ebben nagyon sok igazság van. Egyetlen mondatban megfogalmazva: ha valami nem a saját rendeltetése szerint működik, az nem működik jól. Még akkor is, ha működik – valahogy.

Én ezen egyszer nagyon-nagyon fönnakadtam: valaki egyszer megkérdezte tőlem, hogy van-e az Istennek az ember számára valami elképzelése – küldetés, terv, akarat, hogy milyen utat kéne bejárnom. Mondtam neki, hogy persze, hogy van. Mire ő azt mondta, hogy de hát, erről én már régen leléptem. Az a pillanat, amikor én lelépek az Isten által elképzelt útról, attól kezdve az én életem tökéletesen értelmetlen? Ez lehetetlen! Ráadásul azért lehetetlen, mert sokkal-sokkal előbb lelépek már arról az útról, ha van ilyen; az Isten által legideálisabban nekem rendelt útról, mielőtt nekem egyáltalán az eszembe juthatna, hogy van ilyen út. Már régen nem azon az úton vagyok. Tehát, ha az életem ilyen vagy-vagy logika szerint képzelem el, hogy az Istennek a terve így működne, akkor nyugodtan becsukhatjuk a boltot. Már most. Már régen messze vagyunk attól az úttól. Eközben mégsem vagyunk messze, mert ebben a pillanatban ráléphetünk arra az útra, amit az Isten elgondolt nekünk. Ez a kettő egyszerre igaz, csak nagyon sokan hihetetlen korán feladják. Azt mondják, hogy én már vesztettem, én már eltoltam, én már elbuktam. Pedig csak egyvalamit tolt el, a következő percét még nem tolta el.

Számomra hatalmas fejtörést okozott az, amikor először hallottam gazdasági szakemberektől, hogy lehetséges az, hogy egy vállalat veszteséget termel. Vannak bölcs emberek, akik ezt egyértelműen kimondták, hogy egy veszteséges vállalat minél többet termel, annál nagyobb lesz a vesztesége. Ezt pedig kifejezhetjük úgy, hogy ez a vállalat veszteséget termel. (Ez az „alulzsúfolt” teremnek a világa, amit egy professzoromtól hallottam.)Ez a „futok a pénzem után”-nak egy gazdasági jelensége.

Irkáltam olyasmit – hogy még jobban kisarkítsam – hogy a mi fejünkben totálisan jónak mondott tettek milyen negatívumokkal járnak, vagy járhatnak. Még ott is kételkedjünk, és keressük annak az árnyékát, ahol azt mondanánk, hogy na, hát ez legalább biztos. Persze, a hétköznapi életben nagyon jó és nélkülözhetetlen, hogy vannak dolgok, amiket ösztönösen jól csinálunk, és ezekben meggyőződéssel vagyunk. De lehetnek olyan pillanatok, amikor ezeket a meggyőződéseinket egy magasabb szintre kell emelni, át kell gondolni. Együtt kell látnunk a nyereségeket, és a jót a rosszal, amit, ha nem vagyunk hajlandók meglátni, egyre kisebb lesz a nyereség, az érték, amit létrehozunk. És mi meghasonlunk magunkkal, meg a környezetünkkel. Mondok ilyeneket.

Például azaz anyuka, aki arról beszél, hogy ő szereti a családját. Önfeledten szereti a családját. Az egész életét a férjének, a gyerekeinek szánja. Ez gyönyörű szép dolog. Az ANYA. Csakhogy az anya bizonyos helyzetekben túllő a célon, és azt mondja, hogy ez az én önfeledt szeretetem – már régen a gyerekeinek a korlátozása. Már régen. De ő ennek az önzetlen és önfeledt és napi huszonnégyórás szeretetnek az árnyékát nem hajlandó belátni. Amiből, persze, oda vezet az út, hogy amit én eddig szeretetnek gondoltam, abban nagyon sok szeretet volt, de nem volt teljes szeretet. Mert a szeretetben az is benne van, hogy „…legyen nekem a te hited szerint!”. Hogy kikérem az örökséget, és mehetek. Ez is beletartozik a szeretetbe.

Vagy az, amikor egy kéregetőnek pénzt adunk. Nincsen olyan komoly vallás, ahol ne lenne ez nagyon egyszerűen megfogalmazva: adj a kérőnek, segíts a rászorulónak stb., stb. Én például tegnap három rászorulónak segítettem. Az utolsó, akinek ételt adtam, az az ételét elfogyasztotta a házunkban, majd hajnalban a lépcső alá elvégezte kis- és nagydolgát, majd pirkadatkor távozott. Ez azt jelenti, hogy a házban mindenki az én fejemet követelte, mert hiába takarítottam el – ahogy Moldova György mondta – a gyalogsági aknákat, a bűzt nem tudtam lenyelni. Azzal nem tudtam mit kezdeni. Én mondhatom azt erre, hogy ezek az érzéketlenek, hát nem bírják ki azt a kis büdöset?! Legalább egyszer jóllakott az a nyomorult. De ez nem így van, mert az igaz, hogy egyszer jóllakott, de ezen túl át kell gondolnom, hogy mit kezdek ezzel. Én ezt már rengetegszer átgondoltam, egyébként, és mégis újból és újból át kell gyúrnom magamon, hogy mi lehet egy-egy ilyen gyakorlatias helyzetben a jó megoldás. Nincs jó megoldás – valamilyen megoldás van, aminek mindig lesz valamilyen kára. Viszont – ez fiatalok közt állandóan fölmerül: én ezért nem adok, én ezért és ezért és ezért, és huszonöt érvet mondanak. Mondhat valaki száz érvet, akkor sincs igaza, ha azt mondja, hogy ezért én nem adok. Mert akárhány érvem van, a mögött, amiért nem adok, én legalább annyit tudok mondani a mögé, hogy én adok. Ez megint ugyanaz a helyzet.

Most akkor egy picit megállok. Abban a feszültségben élni, hogy az életnek megvan ez az is-is jellege, ez hihetetlenül megterhel minket. Ez nagyon fárasztó, eszméletlenül meggyötör minket. Ezért sarkítunk szívesen. Minél gyöngébb valaki, annál inkább sarkít. Vagy a vagy-vagy felé, vagy az is-is felé. Mert a gyöngeségnek lehet az is jele, hogy valaki állandóan elken mindent. Mert akkor nem kell dönteni, nem kell felelősséget vállalni, kiállni, sőt, semmit sem kell csinálni, úgyis mindegy, így is jó és úgy is jó… Tehát minél gyöngébbek vagyunk, annál nagyobb a kísértés. Vagy csak így, vagy csak úgy éljük az életünket.

Azután: a jó családi háttér. Hányan mondják azt, akik valami miatt sebződtek gyerekkorukban – majdnem mindenki -, hogy ha nekem az apukám, ha nekem az én anyukám… Néha úgy a nyelvemen van - de, persze, ez nem mindig a legjobb módszer -, hogy azt mondjam, hogy ismerek olyanokat, akik mindent megkaptak otthon. A szüleik jófejek voltak, mind a kétféleképp gondolkoztak, nagyszerű emberek – és ezzel az örökséggel nagyon nehéz bánni. Egy jó környezetben sok mindent kapott ember, aki ráadásul jó képességekkel is rendelkezik, nem olyan ronda, mint a bűn, egy ilyen embernek az élete hihetetlenül nehéz. Eszméletlen nagy teher mindaz a jó, amit kapunk. Nagyon nagy teher. Ez az, amikor a szülők jönnek, és azt mondják: „Miért kábítószerezik az én gimnazista gyerekem, mikor a környék legjobb gimnáziumába jár, és mi mindent megadtunk neki? Sőt, bocsánatot is kértünk tőle, amikor nem csináltuk jól a dolgokat. Hogy van ez? Mi történt?” Az a teher, hogy ő mindent megkapott, az lehet túl nagy. És beledöglik, miközben a szülők a lehető legjobbat csinálták neki. Most nem akarom azt mondani, hogy a szülők ejtsenek egy-két hibát, nem! Ez nem így működik.

A szabadság. Amikor van két olyanszülő, akik a szó legjobb értelmében, szabadon és modernül, mindent megbeszélve és egyeztetve, gyermekeik akaratát tudomásul véve alakítják ki a család életét. És a gyerekek, amikor lázadni kéne, akkor majd’ megpusztulnak attól, hogy nincs mi ellen lázadni. Nincsenek akadályok. Mert egy rendes családban az apa odamegy, és azt mondja, hogy „olyan maflást lekeverek neked, ha még egyszer ezt csinálod…”, és a gyerek azt mondja, hogy hú, de jó, végre egy fal! Üti-veri és rájön, hogy ott tényleg nem érdemes továbbmenni. A szülők meg leültetik és azt mondják, hogy „Te gyere, és ülj le, és beszéljük meg! Nekem az a tapasztalatom, ha te erre mégy, le fogsz esni. Nem érdemes, de esetleg megpróbálhatod. Nézzük meg, egy hét múlva térjünk vissza erre a helyzetre!” És akkor a gyerek eszméletlenül ideges lesz. „Ez szülő?! Hát nem terápiára jöttem! Apám, anyám! Álljál már ki valahogy!” A pedagógus ezzel úgy szembesül, hogy jönnek a nyitott tekintetű, nagy szemű szülők a fogadóórára.  Kérdezik, hogy na, mi van a mi Pistikénkkel? És a pedagógus körme kijön, mint a tigrisnek: „Pistike?!”. És akkor a szülők egymásra néznek, mert, természetesen egy ilyen családban mindkét szülő ott van a fogadóórán,… „Ez ugyanaz a Pistike? Kovács Pistikéről van szó? Hát ő egy angyal, egy tünemény! Mi nem értjük.” Rossz esetben, ha a család a mi várunk alapon nevelik őket, ugye, rossz esetben nekitámadnak a tanárnak. „Milyen érdekes, nekünk engedelmeskedik! A tanár úr hol szerezte a diplomáját?” Őket lepi meg legjobban, amikor az a tanár, aki élete első maflását lekeverte Pistikének,… Azt mondja Pistike otthon, egy ilyen bizalmas beszélgetésben – bár félve szüleitől -, hogy „Nézd, Apa meg Anya! Ezt a maflást megérdemeltem. Ez tök jó helyre tett engem, köszönöm szépen!”.

Vagy ez az, amikor nem értjük, hogy miért köszönhetünk olyan sokat az ellenségeinknek. Van egy pap, tökélyre vitte ezt. Azt mondta – már-már kicsit túlzás is -, arról beszélt nekem a múltkor, egyébként egy nagyszerű valaki, hogy én már most elhatároztam, hogy miről fogok beszélni az aranymisémen. (Huszonkét éve pap.) Ugye, azért ez már sok? Az aranymisémen arról fogok beszélni kizárólag, hogy mit köszönhetek az ellenségeimnek. Erről fogok beszélni, hogy milyen hálás vagyok nekik – azt nem mondta, hogy név szerint, de hogy köszönetet fog nekik mondani.

Na, újabb téma, de még ehhez kapcsolódik. Megint csak Eric Berne mondott egy érdekes dolgot, amit már mások is mondtak, csak tán nem olyanérdekesen. Azt mondta, hogy minden ember hord egy trikót. Egy pólót. De a pólónak két oldala van. Van egy elől – ezt nagyon szépre csináljuk. Hátul azonban, hát…ki tudja, hogy az milyen! Nagyon árnyaltan beszélt erről, azt mondta, hogy nemcsak arról van szó, hogy ugyanannak a dolognak van negatív meg pozitív oldala. Hanem azt mondta, hogy a trikóink, azok olyanok, hogy előrefelé – ezt már én mondom így, mert így érthetőbb, mert ő annyira zseni volt, hogy érthetetlenül írt – a trikónkon egy bennünket olyan, totálisan meghatározó mondat van, ami a szerepünket fejezi ki. A perszonát. Az álarcot. Amivel köszönünk az embereknek, és amit elhiszünk magunkról, hogy mi tényleg olyanok vagyunk. Tehát: én pap vagyok – ez egy szerep. Lehet, hogy csúnyán hangzik, de az. Az egy másik kérdés, hogy a szerepet megtöltöm-e tartalommal, vagy nem. Van-e ott eszencia vagy nincs. De önmagában ez, hogy „pap vagyok”, ez egy szerep. Elöl: pap vagyok – hát, ez egy csodás szerep. De mi van hátul? Eric Berne azt mondja, hogy hátul nem ennek a szerepnek az ellentéte van, hanem valami olyan tudattalan mozgatórugó, ami ugyanúgy egy mondatban kifejezhető, és hihetetlenül jellemző ránk. Például: elöl az van, hogy pap vagyok, hátul: „félek a nőktől”. Ez egy klasszikus papi trikó.

***

Láttam az egész estés vágatlan változatát ennek a rajzfilmnek, amit HBO hiányában, sajnos, nem tudok részenként megnézni. Miközben tele van ilyen-olyan-amolyan elítélendő dolgokkal – ezekre mást nem is lehet mondani -, aközben, sajnálatos módon, kb. két-három év óta filmen annyit nem nevettem, mint ezen. És elhatároztam, ha esetleg leadják másodszor is, meg fogom nézni. Ez megintcsak előhív bennem valamit. Rendszeres konfliktus szokott lenni, nemcsak emberek között, de kultúrák között, népek között, nézőpontok között – keresztények és nem keresztények, liberálisak és konzervatívok stb. -, hogy mi kiírjuk nagy betűkkel, hogy a Krisztus utolsó megkísértése c. film sérti azokat a szempontokat, amelyek a mi hitünkből fakadó… stb., stb. És igazuk van. Mert adott esetben sérti. Mert nem úgy ábrázolnak valakit, aki a mi hitünkben szerepel, és azt mondjuk, ha mi reálian nézzük az alapját, akkor sem volt ilyen. Tehát ezt ábrázoljuk másképpen. És akkor jönnek mások, és azt mondják: „A keresztények már megint cenzúráznak.” Egy esztétikai kérdést – mert számukra a filmművészet, és ezeket ők nem erkölcsi, vallási, hitbéli szempontból közelítenek egy műalkotáshoz, hanem azt mondják, a műalkotás esztétikai kategória. Vagyis ha ezt a filmet jól csinálták meg, ez a film jó. Teljesen mindegy, hogy ez a film valakinek az érdekeit sérti vagy nem. És bizonyos szempontból igazuk van. Egy film valóban esztétikai értéket jelenthet, miközben, mondjuk, az erkölcsi mondanivalója egy tragédia. Igenis eljuthat egy rajzfilm oda, hogy azt mondjuk, hogy miközben hihetetlenül humoros, bizonyos dolgokban egyáltalán nem tudunk ezekkel egyetérteni.

Mondok nektek trikófeliratokat. Ezeket jókedvemben irkáltam azért, mert… Szóval egy ember hordhat több trikót is. Nyilván kapcsolatok, élethelyzetek alapján, és amit Berne itt mondott, hogy ez nagyon jól jellemzi az embert, sokkal árnyaltabban és összetettebben, mint ahogy általában megközelítve nézzük egymást, ezért érdemes ebbe egy kicsit belemenni. Akkor mondok ilyeneket. Nem nagyon akarom értelmezni, egy-egy mondat csak hozzájuk, és játsszatok ezzel. Elsősorban magatokkal. Nézzetek a tükörbe.

Elöl az a fölírás szerepel: beteg vagyok. - Hátul: nem vállalok felelősséget. Félek. – Egy tipikus alkoholista ember fölirata ez. A családom felé: beteg vagyok, hátulra pedig ez van írva, hogy félek. Félek attól hogy eltolom, nem vagyok elég jó a feleségemnek, nem vagyok jó apa… akármicsoda. Nem tudom eltartani a családomat.

Előre az van írva: áldozat vagyok. – Hátulra az: birtokba veszlek. Mert az, aki így köszön a másiknak, áldozat vagyok, én vagyok a szerencsétlen stb., az a valaki, mondjuk, minden nap bejön gyónni, és ki sem lehet űzni. És azt mondod, hogy „Ember, én értem! Maga egy nehéz sorsú asszony, de menjen most ki a gyóntatószékből, mert huszonöten állnak még, és amit maga elmondott, elmondta tegnap is, meg egy hete, meg egy hónapja is elmondta.”. Elöl az van: én áldozat vagyok, és egyszer merem neki azt mondani „…jó, jó, gyónom a Mindenható Istennek és nektek testvéreim, - ez bőven elég magának! Ne gyüjjön má’ annyit gyónni!” És akkor kimegy, elmegy a főnökömhöz, és azt mondja: „Kirúgott a pap a gyóntatószékből! Ez jött ide?! Ez van most itt?!” Kihúzza magát és óriási telt betűkkel: áldozat vagyok, mire a pap… hát ez tényleg, ez egyértelmű, most is bebizonyosodott. Csak hátul nem ez van, hanem hogy lenyelek mindenkit, aki ezt beveszi. Azokat mind lenyelem.

Elöl az van: sajnálj engem, hátul: engem ne sajnáljon senki! Tudjátok jól, nekem nagyon sok mozgássérült barátom van. Nagyon sok időt töltöttünk együtt. Az életemnek volt egy olyan időszaka, amikor szinte együtt laktam mozgássérültekkel. Ott aludtam nemegyszer a kórházban. Emlékszem, egyszer meséltem, hogy a papnevelő intézetből egyszer kilógtam, hogy együtt szilveszterezzem a barátaimmal a mozgássérült intézetben, ahol ők voltak. Merthogy Szilveszter az, amikor nyilván senki sem menne el a kórházba. Én meg gondoltam, hogy miért ne. Ott éltem át nagyon gyakran, hogy elől az van írva: engem ne sajnáljon senki! – ez fordítva is működhet. És amikor megpróbáltam megfelelő viszonyban – jól kimondva, őszintén ,adott esetben keményen – találkozni velük, akkor rögtön kiderült, hogy mi van hátulra írva. Azok voltak a zsenik, akik egy ilyen nagyon hátrányos helyzetben tudtak rájönni arra, hogy utálják, ha őket sajnálják. Azonban akkor, amikor segítséget kaptak ahhoz, hogy tőlük telhetően normális emberi életet éljenek, akkor nagyon szívesen visszamenekültek oda, hogy azért engem sajnáljon mindenki. Ez azért lehet jó példa, mert valamiképpen mi is ilyen hátrányos helyzetűek vagyunk, mindnyájan. És amikor lehetőségünk volna kitörni valamilyen irányban, akkor gyorsan elkezd hatni ránk a trikónk hátulja.

Elől. Érted élek – hátul: nem engedlek sehova.

Te vagy a jó. (Mikor valaki azt mondja egy párkapcsolatban, hogy te vagy a jó, a klassz, annyira rendes, én sosem leszek ilyen… ismeritek ezt.) Hátul: megtalálom a gyöngédet. Amíg a trikót hordom, ez a játék megy. Azt mondom neked, te vagy a jó, közben pedig figyelem.

Elöl: te vagy a főnök (Te vagy a férfi.) – hátul: te vagy a hibás.

Elöl: bűnös vagyok, - hátul: nincs kedvem megváltozni.

Elöl: utálom magam – hátul: utállak téged.

Nagyon sokan vannak olyanok, akik, ami a trikó elején van, azzal azonosítják magukat önmagukat becsapva. Olyanok is vannak, akik azt mondják, hogy ami hátul van, az nem létezik. Ők is becsapják magukat. Van aki azt mondja, hogy igazából az vagyok, ami ide hátulra van írva. Elöl csak játszom. Utálom magam, ez vagyok én. Rossz. Elöl… jó, hát valahogy élni kell. Ő is becsapja magát. Vagy aki azt mondja, egyetlen dolog van, ami ide van írva elölre, más nincs, hát persze, hogy ragaszkodom hozzá. Ő is áltatja magát. Ezek a trikók becsapnak bennünket, elöl is meg hátul is. Nem úgy van, hogy az egyik igaz, a másik nem. Nem úgy van, hogy mind a kettő igaz, hanem – valójában – egyik sem igaz. Csak így élünk. Érvényes ránk, eszerint élünk, de kiléphetnénk belőle. Jó papok lehetnénk akkor, és hordhatnánk elöl, hogy pap vagyok, ha megtanulnánk nem félni a nőktől. Nem az a baj, hogy ez van hátul, hanem hogy fölismerem, hogy ez van hátul. És nem az a baj, hogy ez van elöl, hanem hogy ez van hátul, és azt letagadom. Tehát itt nagyon árnyaltan kell dolgozni ezzel.

Ennek aztán meglehet az a lágy változata, amikor én tudom ,hogy mit gondolok, de mást mondok. És , ha szoktatok ezzel játszani, hogy egy párbeszédet hallgatunk, ahol mindenki hord egy trikót, rá van írva valami, és a trikók beszélgetnek egymással. Lefordíthatnád ezt az egész nyelvet egy mélyebb beszélgetésre. Minden mondatnak megvan a mélyebb párja. Csak ameddig azzal azonosítjuk magunkat, ami itt van elöl, egy olyan helyzetben, amikor erre nem volna szükség – természetesen, ha elmegyek a közértbe, ott nem fogom elkezdeni életem tragédiáját mondani, a szerepek nagyon fontosak, és nincs velük semmi baj. De ha ott is abban vagyok, ahol nem kéne – mondjuk egy házasságban állandóan csak trikóban vagyok –, az nem jó. Ezt egy könyvben olvastam, ezen áruszó alatt szerepelt, hogy férfinyelv. Ez, ugye, egy szerep, társadalmi szerep. Azt mondja a férfi: komoly a szándékom. Akkor azt gondolja: itt maradok reggelig. „Nekem most szükségem van egy kis mozgástérre.” Azt gondolja: megyek a többi barátnőmhöz. „Megadom a munkahelyi számom.” E mögött az van: dühös vagyok. „Majd meglátjuk, működik-e.” E mögött az van: ne is próbálkozz! „A feleségem nem ért meg engem.” E mögött az van: a feleségem tökéletesen ért, és ezért válik. „Megmasszírozzam a nyakad?” – szeretném rád vetni magam. „Egy ideig találkozzunk ritkábban!” – nincs bátorságom szakítani. „Ilyen a természetem.” – ha a fejed tetejére állsz, se fogok megváltozni. „Hát felnőtt emberek vagyunk!” – az van mögötte: ha nem fekszel le velem, hülye kiscsaj vagy. „Azért még lehetünk barátok!” – nem kellesz nekem. „Ne félj, nem élek vissza a helyzettel!” – az összes trükkömet be fogom vetni.

Amikor filozófiai logikát tanultam, egy életre szóló felismerés volt az, hogy megtanultuk, mi a „distinctio rationis”. Ugye, milyen érdekes, hogy ez azt jelenti, hogy amikor dolgokat megkülönböztetünk egymástól, ennek az egyik speciális fajtája az, amikor én tudom, hogy az a dolog a valóságban nem különböztethető meg egymástól, ámde azért, hogy le tudjam írni, vagy tudjak vele dolgozni, vagy tudjam használni, ezért két dolgot megkülönböztetek egymástól. Valójában ezek nem választhatók el. De én elválasztom, viszont tudom, hogy ezt az értelmemmel követtel el. A könyvünkben a példa a következő volt – és ez okozta nekem a nagyon nagy élmény -, hogy ilyen értelmi megkülönböztetés, és nem valóságos megkülönböztetés, ha azt mondom: test és lélek. Mert, Aquinói Szt. Tamás ezt már írta, mondtam is nektek, hogy olyan, hogy önmagában test, nincs. Olyan, hogy önmagában lélek, nincs. Van test és lélek együtt. És amikor a teológia vagy a filozófia elkezdett beszélni arról, hogy a test, akkor mi azt soha nem gondoltuk komolyan, hogy e mögött nincs lélek. Ilyen, hogy pusztán test, nem létezik. És olyan, hogy pusztán lélek sem létezik. Nincs. Bölcseleti megkülönböztetés azért, hogy valamit, ami egész, jobban meg tudjunk érteni. Ezért elválasztunk valamit valamitől, és próbáljuk két különböző szempontból leírni azt az egy jelenséget. Csakhogy, ugye, ez hozzánk nem így ért el. Pedig Aquinói Szt. Tamás a mi hagyományos, skolasztikus teológiánknak a fejedelme. De mégis, mi abban a hitben nevelkedtünk föl, hogy létezik olyan, hogy test – külön, és lélek – külön.

A kinyilatkoztatásban egyértelmű, hogy ilyen nincsen, mert a héber gondolkodásmódban, amikor azt mondja Pál apostol, hogy „…a test nem használ semmit, a lélek az, ami éltet”, akkor azt a korabeli ember egyáltalán nem értette úgy, mint mi. Mert azt gondolja a héber ember – mert sokkal inkább a természethez közel élő, az a nyelv és az a gondolkodás pedig sokkal reálisabb, nem olyan elvont -, hogy mert az embert a testi szempontjából veszem,  és így közelítem meg, így beszélek róla, mint olyan valakiről, akinek a testi funkcióját veszem előtérbe. Mondjuk, a látványosan a testben megnyilatkozó ösztönöket, vágyakat, dühöt, érzelmeket stb., amiket elsősorban a testen keresztül érzékelek. De soha nem gondolta azt zsidó ember, amikor azt hallotta, hogy Pál apostol itt ezt mondja, hogy a test és a lélek különbözik, és a test egy rossz dolog. Ezt egyáltalán nem. Ahogy a héberben az igazságra két szó van, ez megint annyira szép. Az egyik szó azt jelenti, hogy igazság – nincs neki, csak egyetlen egy neme. Nem is lehet elválasztani. Úgy vannak benne a magánhangzók, hogy a héber helyesírás alapján nem elválasztható a szó, csak egyben lehet leírni. Ráadásul az igazság szó három mássalhangzóból áll, és az első betűje az alef, a héber ábécé első betűje, az utolsó betűje pedig a héber ábécé utolsó betűje. Ahogyan ezt a rabbik értelmezték, azt mondták, hogy ez azt jelenti, hogy az igazság valamiképpen teljes. Nem megosztható, nem földarabolható. És többes száma sincs! Mert az igazság az egy. Közben a héberben van egy szó az igazságra, ami pont ennek az ellentéte. Általában úgy szokták fordítani a Szentírásban, hogy igazságosság, mert ezzel ki tudjuk azt fejezni, hogy ez nem az isteni igazság, amit meg sem tudunk ragadni, hanem az a fajta igazság, ami köztünk megjelenik igazságosság formájában. A gyakorolt igazság. Ez lehet nőnemű, meg hímnemű. El is választható. Nem az eleje meg a vége határozza meg a szót. És ragozható stb., stb. Ugye, nem tudjuk, melyik volt előbb: a gondolkodás vagy a nyelv. Hogy ez megvolt már gondolatban, és kifejeződött a nyelvben, vagy nyelvben kifejeződött és ez segített a gondolatnak. A csuda tudja, hogy ez hogy van. De fantasztikusan érdekes szerintem, ahogy mindenféle racionális erőfeszítés nélkül egy nyelvben ez a kettősség és ez az árnyaltság meg tud jelenni.

Miért fontos ez? Mert eddig arról beszéltem, hogy nélkülözhetetlen az, hogy egységben lássuk a dolgokat. Hogy látszólag tökéletes ellentéteket kapcsolhassunk össze. Nézzük meg, hogy nem függ-e ez össze valahogy! Hogy amíg én azt mondom, hogy ez tökéletesen hiányzik belőlem, nincs-e meg bennem. Nem attól vagyok-e beteg, hogy ezt a készségemet egyáltalán nem fejlesztettem ki? Épp ez a bajom, miközben azt mondom, ez egyáltalán nincs meg bennem. Hogy a megkülönböztetés az megint csak legalább annyira élet-halál-kérdés, mint az összefüggések meglátása, és az abban való gondolkodás. Azért, mert mi, általában hamis egységben élünk. Valamiképpen az az illúziónk – vagy nem vagyunk elég tudatosak, nem tértünk meg, nem világosodtunk meg stb., stb. -, hogy egyben látunk valamit, amit nem értünk. Amit nem tudunk értelmezni. Valamit, ami nem jó nekünk, de nem tudjuk, miért nem jó. Valamit, amit egynek gondolunk – ugye, amikor valaki azt mondja, hogy "az az én bajom, hogy…" Egyetlen mondat. És utána két évig jár egy pszichológushoz, aki ezt az egyetlen mondatot ízekre szedi. Ez kívülről lehetetlen túlragozása a dolgoknak, valójában azonban lehet, hogy a végsőkig szét kell szedni és trancsírozni és boncolni valamit ahhoz, hogy meglássuk, hogy mi mivel, hogyan van összefüggésben. Minek hogyan hiányzik a párja? Mit hogyan felejtettünk el stb., stb. És ezek után össze lehet rakni. Vagy ameddig nem boncoltuk szét a dolgokat, addig nem értjük meg. Esetleg egyben megragadjuk.

Egy ismerősöm mondta azt, hogy egy matematikus, aki eljutott a levezetésig, jó megoldásig, majd pedig a bizonyítás elveszett. Utána sok száz évig nem jöttek rá, hogy hogyan jött ki az eredmény. Csak a XX. Század második felében tudták levezetni azt a tételt, amit ő a XVI-XVII. Században leírt, és a matematikusok ma is azt mondják – az én barátom mondta, aki ezzel foglalkozik -, hogy ez egy olyan tétel, amit a világom kb. hat-hét ember ért. A levezetését. És olyan dolgok vannak benne, ami az elmúlt három évszázadnak az eredménye alapján vezethető le ma így. Tehát lehetetlen, hogy az, aki ezt a tételt megfogalmazta, ebben a formában le tudta volna vezetni ezt a tételt. És mégis tökéletesen igaza van. Sőt, azt is föltételezik, hogy valahogy ezt a tételt sokkal egyszerűbben is le lehet vezetni, csak nem tudják, hogy hogyan. Tehát olyan lehet, hogy én megragadom az igazságot, ugye, ez az ész útja, ahogy Cusanus mondja. Ugye, pillanatnyi megvilágosodás, egy élmény, egy történet… Ezek nagyon fontos dolgok. Ez nagyon jó. Járjunk ezen az úton! Meditáció! Rajz, művészi tevékenység, bensőséges beszélgetés, két pohár bor… Ezek sokat segítenek abban, hogy nem látjuk a levezetést, de megragadjunk valamit. A szerelem, például, mint állapot, ilyennek tekinthető ebből a szempontból. Mikor egyszercsak a lényemet áthatja egy érzés, talán nem is jó szó, hogy érzés, egy olyan állapotba kerülök, amelyért nem tettem semmit, ámde adott esetben a szerelem hatalmas áldozatvállalásokra tesz engem képessé. Lépésről-lépésre ezt az utat én nem jártam meg, nem küzdöttem meg érte, nem győztem le egy csomó akadályt, nem az életszentségem alapján vagyok képes áldozatot hozni, vagy egy életre elköteleződni. Még az életem végén sem lennék képes rá, adott esetben. Viszont egy olyan állapotba kerültem, ahol ugrásszerűen, egyszerre meg tudok ragadni valamit, és ebből vagyok képes cselekedni és élni.

Most hadd kanyarodja vissza az év eleji dolgokhoz. A helyes érzületnek a kialakítása, az érzésekkel való megfelelő bánásmód. Meditáció, szemlélődés, imádság és egy csomó ilyesmi ugrásszerűen vihet minket egy olyan állapotba, vagy olyan fölismerésekig, amit adott esetben lépésről-lépésre nem tudtunk, és még sokáig nem tudunk megvalósítani. Ezért fontos, hogy ezt is gyakoroljuk. Ez nagyon lényeges.

Sok minden kapcsolódik még ide. A következő alkalommal még sok olyasmit akarok mondani, amitől a mai alkalom teljessé lehet.

Köszönöm a figyelmeteket!