2001.05.15.

Megosztom
Elküldöm

Gondolat plusz ítélet egyenlő, mondjuk így, utasítás. Ami a testünknek és egész lényünknek szól. Hozzátesszük az érzéseket és az érzelmeket. A kutatók összegyüjtöttek néhány olyan mondatot, néhány olyan egyértelmű kijelentést, amelyek nagyon közkeletűek nálunk, meg talán az egész földön. És mégis ez az ítélet bennük negatív és ezért az utasítás is negatív lesz, aminek az a következménye, nagyon egyszerűen, hogy boldogtalan lesz tőle, vagy beteg lesz tőle, bizonytalan lesz tőle, mélyíti a szorongását vagy a félelmét. Egy héttel ezelőtt szinte csak felsorolásszerűen mondtam már nektek ilyen mondatokat, de most jobban el szeretném mélyíteni. Nem azokra a gondolatokra gondolok, amelyek egyértelműen és totálisan tönkretesznek minket, pl. arra hogy ne érezz, ne beszélj, nem vagy jó stb., hanem olyan kijelentésekre, melyekben rengeteg igazság rejlik, mégis negatív hatásokat gyakorolnak ránk. Rögtön egy olyannal kezdem, amit ellentétbe állítok önmagával , hogy még árnyaltabban lássuk ennek a hatását.

Ilyen mondat pl. az, hogy „akkor tudok önfeledt lenni, ha nincs rajtam felelősség”. Akkor tudom igazán elengedni magam, hogy ha nincsen semmi felelősség az életemben. Ha éppen nincs semmi feladatom. Olyan kijelentés, amit lehet, hogy nyaranta ki szoktunk mondani. Ha a pihenést önfeledten tudjuk csinálni, akkor ez nagyszerű. Ha ennek a hátterében az van, hogy ilyenkor megpróbáljuk lerázni magunkról azt a felelősséget, ami lerázhatatlan, mert hiszen az ember voltunkban adatik nekünk felelősség, ezt nem tudjuk lerázni magunkról. Ilyenkor megtörténhetik az, hogy valaki azt mondja: én csak akkor lehetek boldog, ha nincs rajtam semmi felelősség, elkezd menekülni az elől a felelősség elől is, ami lerázhatatlan, vagy pedig éli az életét 11 hónapig és egy hétig, és az egész idő alatt azt mondja: most nem lehetek boldog, mert most dolgozom és egy csomó felelősség van rajtam, majd az a pár hét... akkor az óceán partján ülök és nem érzem, majd akkor… És szinte arról a három hétről három hétre él majd, és közben minden olyan élethelyzetet, amelyben a felelősség fölmerül - dolgunk van, vagy csinálni kell valamit - összeköti a boldogtalansággal. Van egy ismerősöm, aki a következőképpen fogalmazta meg a maga hétköznapi életére vonatkoztatva ugyanezt: „ha minden dolgomat megcsináltam, akkor vagyok boldog.” Nyilvánvaló, ameddig nem csináltam meg minden dolgomat, amíg nem végeztem be minden ügyemet, addig nem lehetek boldog. Ez, mondjuk abban a rész-esetben hogy neki számlákat kell kifizetni, mindaddig eszméletlenül feszült, és nem képes normálisan beszélgetni valakivel, amíg minden számláját ki nem fizette, mert hiszen őt felelőssé teszi, hogy a számlákat ki kell fizetni. Csakhogy éppen úgy alakult, hogy egy csomó pénzt kellett visszakapjon az APEH-től, már két hónappal ezelőtt vissza kellet volna kapja, de nem kapta vissza, viszont ő már azt a pénzt is beforgatta az üzletébe. Ennek következtében két hónapon keresztül nem volt olyan találkozásunk, hogy ne mondta volna el, hogy még mindig nem jött meg a pénz, és ez őrjítő. Ez oly mértékben tönkretette, hogy megkérte a legmagasabb polcon lévő ismerősét, hogy nézzen bele az APEH számítógépébe, ahol kiderül, hogy a pénzt már elküldték. De neki ez nem volt elég, annak meg kell érkeznie és megkérte ezt a barátját, hogy zsarolja meg őket, hogy amennyiben ez a pénz nem érkezik meg, ő tudja ám, hogy van itt valami stikli... (A következő nap ott volt a pénz.) Csak azért akartam ezt elmondani, hogy egy ilyen egyszerű dolog nem az élet egésze, egyetlen momentum. És valakiben az van, hogy „én addig nem lehetek boldog, ameddig a kötelességemet nem teljesítettem”.

Másik verzió: „csak akkor lehetek boldog, ha nincsen rajtam felelősség.” Élhetetlenné teszi az életét, tele van egy csomó betegséggel ez az ember, mert mindig van valami, amit neki el kellene intézni és éppen nem tudja, mert ha éppen bezár a posta, vagy a bank, attól kezdve ő reggelig nagyon rosszul érzi magát és meg is betegszik ezektől a dolgoktól. Ez az egyszerűbb. Nézzük a fölháborítóbb oldalát ennek. Ugyanígy negatív utasítás az egész életünkre vonatkozóan, ha azt mondom, hogy én felelős vagyok a másik emberért. No, ez ... (Károly összevonta a szemöldökét.) Ki akarom ezt fejteni. Ha én azt mondom, felelős vagyok a másik ember életéért, felelős vagyok a másik ember sorsáért, felelős vagyok a másik ember jövőjéért, akkor negatív mondatot mondtam azért, mert lehetetlen helyzetbe kerültem. Ugyanis nem vagyok felelős senkinek a sorsáért. Senkinek a jövőjéért. És nem kell felelősséget vállalnom ilyen szempontból. Menjünk ebbe bele. Ez a kérdés hihetetlenül élesen fölmerül akkor, amikor pszichológushoz, pszichiáterekhez jár az ember… papokhoz, stb. Mert ők olyan emberek, akiknek a sorsa adott esetben hajszálon függ. A kérdés az… Ezt az a fajta tudományos megközelítés vetette föl, az orvosetika, hogy az a pszichiáter, a felelősségében meddig kell, hogy elmenjen, amikor jön hozzá valaki, aki mondjuk öngyilkossággal fenyegetőzik és a pszichiáter kezében van az, hogy ez az ember adott esetben ezt megteszi-e, vagy nem. Előbb mondtam egy csúsztatást. Mert ez nem a pszichiáter kezében van. Mert ez annak az embernek a kezében van, aki ezt vagy megteszi, vagy nem. A pszichiáter kezében nem az van, hogy ez az ember megteszi-e vagy nem, élet, vagy nem, a sorsa ezzel igy alakul vagy nem, nem ez van az ő kezében. Ezek olyan éles helyzetek voltak, hogy ki kellett alakítani a megfelelő álláspontot azért, mert a pszichiáterek kezdtek begolyózni. Nagyon egyszerűen mondom most el. Azt ma is tudjuk, hogy az orvosok általános egészségi állapota rosszabb, mint az átlag lakosságé. Föltételezem, nem pusztán csak azért, mert a munka körülményei, adott esetben, egészen lehetetlenek 12 órából 24 óra stb., hanem azért, mert a felelősséggel nem tudnak mit kezdeni. Rosszul értelmezik azt a felelősséget, ami az embernek lehet felelőssége. Nekem volt egy olyan esetem, direkt egy kemény... Jött hozzám egy jegyespár és kiderült, arra kértek engem, hogy az esküvő időpontját tegyük át, de úgy, hogy azt ne  hirdessék ki. Azt mondták, hogy a menyasszonynak van egy szerelme - már szóval, van egy szerelme, aki ott ült mellette, azzal akart megházasodni és volt valaki, aki szerelmes volt ebbe a hölgybe és ez a valaki azt mondta, hogy ha te meg fogsz házasodni, én megölöm magamat. És az esküvő előtt két nappal ezt kérték, hogy ők ezt beleszámították, tehát ők most két nap alatt föl fogják hívni a kétszáz embert, mindenkit telefonon, hogy előbb egy órával. De ez az ember nem tudhatja meg. Nem tudhatja meg, mert egyrészt el fog jönni és botrány lesz és persze rettegtek attól, hogy mi lesz ezzel a valakivel aki öngyilkossággal fenyegetőzik. Megvolt az esküvő, dugig volt a templom, egy órával előbb, azt mondták, ezt elintézik, el is intézték. Egy hét múlva jött hozzám gyónni a feleség, és elmondta, hogy az a valaki elment a budai hegyekbe és fölkötötte magát. Hol van a felelősség határa? Az én felelősségem határa, a papé, a menyasszonyé, a vőlegényé? A családtagoké? Hol van ennek a felelősségnek a határa? Ha én azt mondom, hogy felelős vagyok azért, hogy ez a fiatalember mit fog elkövetni, akkor ezzel tönkreteszem az életemet. Olyan felelősséget fogok magamra venni, ami nem az én felelősségem. Visszatérve: nem érzem magam bűnösnek. Szeretnék ezzel az emberrel találkozni, én ugyanis tudtam erről a helyzetről, tehát, nyilván, gondolhattam volna, hogy akkor ne legyen esküvő, akkor csináljunk valamit! Nem érzem magam felelősnek. Titeket most nem arra használlak föl, hogy megerősítsem magam, ezt csak ki akarom mondani azért, hogy egy teljes képet mondhassak. Most visszatérek a pszichiáterekhez és azokhoz, akik állandóan ilyen helyzetben vannak. Kidolgozták ennek az etikáját és egyértelműen leszögezték azt, hogy valaki azért az egyetlen óráért felelős amikor nála van az a valaki, akivel beszélget. És a felelőssége nem a másik életére vonatkozik, hanem a sajátjára. Vagyis arra, hogy ez alatt az egy óra alatt figyel-e, komolyan veszi-e a kliensét, a lehető legjobb tudását nyújtja-e, stb. Olyasmiért vagyok csak felelős, ami adott esetben, akkor, abban az egy órában - de nyilván ezt még lejjebb bonthatjuk -, az egy mondatomban, az egy reakciómban stb. valóban az enyém. Azért az egy óráért. Sem előtte nem vagyok felelős, sem utána és közben sem vagyok felelős érte. A magam összes negatív rezdüléséért felelős vagyok. De hogy ebből mi fog fakadni, azért nem vagyok felelős. Ez a mi erkölcsünket, általában beteg erkölcsünket, azt gondolom, alapjaiban... Pedig Jézus azt mondta, „minden napnak elég a maga baja”. Hogy értelmezzük ezt? Nem vagyok felelős még a saját jövőmért sem. Ezeket most nagyon szélsőségesen fogalmazom meg, ne ragadjátok ki ezeket a mondatokat. Mit akarok ezzel mondani? Azt, hogy a jövő nincs a kezemben. Hát mit tudom én, hogy mi lesz velem holnap? Fogalmam sincsen. Azért vagyok felelős, hogy ma mit teszek. Ez, nyilvánvalóan, összefüggésben van a jövővel, de ennek csak annyi felelősség-része esik rám, amit ma meg kell tennem ezzel kapcsolatban. Mondjuk az, hogy ma dolgozom rendesen, semmivel sem több felelősségem nincsen, és a múltamért sem vagyok felelős. A legtöbb ember úgy éli le az életét, hogy felelősnek tekinti magát a másik emberért, múltjáért, a jövőjéért, a családjáért, a gyerekéért, a házastársáért, a szerelméért, az apukájáért, az anyukájáért, a hazájáért és mit tudom én mi mindenért. Nem vagyunk ezért felelősek. „Felelősek vagyunk-e a tetteinkért?” Minden tettünkért felelősek vagyunk, természetesen, ott és akkor, amikor azokat tesszük, de a felelősségünk utána, abban a pillanatban, ahogy kimondtam ezt a mondatot, megszűnt. Többé ezért a mondatomért nem vagyok felelős. Miért vagyok felelős? Azért, hogy ebben a pillanatban átgondoljam, hogy az a mondatom helyes volt-e, vagy nem. Ebben a pillanatban már ezért vagyok felelős. És előző mondatomért nem. El kell küldenem, menjen, ahova akar, a múlt nincs a kezemben. Szóval, ha ez a mondat van benünk, amiben természetesen ítélet van, van felelősség. Létezik olyan, hogy az ember felelős, ez a puszta gondolat, ehhez nem társul semmiféle ígéret vagy hit, de ha a meggyőződésem az, hogy felelős vagyok a testvéremért, a gyerekeimért, az unokámért, a házastársamért és mindenért, ez már ítélet, és ennek érzelmi, pszichológiai, állapotbeli és egy csomó-csomó vetülete lesz. És szép lassan vagy beleőrülök vagy menekülök előle, vagy elkezdek szelektálni: ezért felelős vagyok, azért nem.

Én látom azt, ahogy a szülők valami fogtörésig összeszorított szájjal gondolják magukat felelősnek a saját gyerekeikért és átpaszírozzák őket az általuk elképzelt boldog jövőnek az összes előzetes útján. Az agyrém, amit szülők képesek megtenni, hogy összeállt bennük egy torz felelősségtudat. Mondjuk, egy olyan, hogy ha az én gyerekem nem lesz boldog, az az én felelősségem. Hol vagyok én attól, hogy az én gyerekem ebben a pillanatban az én felelősségem, de hogy boldog lesz-e vagy sem - nagyon durva szó ez - semmi közöm hozzá, az az ő boldogsága. Rengeteg gyomor-, és egyéb bántalom, szenvedés megszűnne, hogyha egy ilyen kijelentést radikálisan át tudnánk gondolni. Nem biztos, hogy jól érzékelem, talán sikerült ezt …

Jaj nekem! Most magamra reagálok, hogy bele fogunk menni valamibe... Meg kell próbálnom példákat mondani. Nem akarom ezt racionalizálni. A felelősség, amire gondoltok, az a felelősség - ez a kiindulópontom - a bűnnel lesz kapcsolatos, mert arról sokat beszéltünk már. Mondjuk, meglátom, hogy én, mint szülő bűnt követtem el a gyerekemmel szemben. Egyértelműen. És attól kezdve magamra veszem azt a terhet, hogy a gyerekem ennek a bűnömnek következtében - persze általam elképzelt módon - itt és itt éltünk, és igy és igy alakítja az életét. És attól a pillanattól kezdve, hogy én bűnösnek tartom magamat múltbeli dologért, és annak a felelősségét nem engedem el, egy életen keresztül súlytom magamat. Mert, hiszen, amikor a gyerekemre gondolok, amikor látom, amikor találkozom vele, mikor beszélgetünk, mindig az fog bennem előjönni, hogy: „te, bűnös vagy, mert ott, azt eltoltad”. És mi következik praktikusan ebből? Az a szülő, aki belátta, hogy valamit elrontott, hogy elkezdi-e jobban csinálni a következő naptól, a belátása után? Nem. Miért nem? Mert az egész életét lefoglalja az, hogy a múltbéli felelősségével küzd és harcol, és nem tud belőle kijönni, hetente elmegy gyónni, megbetegszik, orvoshoz jár, bocsánatot kér, megpróbálja az egészet eltünteni… De ez bennünk a felelősségtudattal kapcsolódik össze... Nem akarok teljesen elmenni. „Akkor ez már önemésztés és nem teljes felelősség?” Igen, én ezt torz felelősségtudatnak tartom, de ha önemésztésnek mondjuk az is jó. Amikor Jézus azt mondja, hogy „elég a mának a maga baja, a holnap majd gondoskodik magáról”, de megígéri, mert hogy ha így élnénk, akkor nagyon kevés gondunk lenne és eszméletlenül kevesebb lenne, mint amennyit magunkra veszünk… És a jövővel kapcsolatban is, nem egy olyan dolgot veszünk magunkra, újból és újból magunkra vesszük ezeket, amelyekkel egyáltalán nem tudunk mit kezdeni. Nincs a kezünkben a jövő. Az más kérdés, hogy én tudom, hogy ilyen és ilyen jövőt szeretnék, ehhez ilyen és ilyen lépéseket kell megtennem, ezért a mai napon ez a lépés. És akkor ezért az egyetlen lépésért vagyok felelős, de nem a jövőért. Én tiltakozom, fölemelt karral, az ellen, mikor pl. elmennek hetes táborba a gyerekek, otthonmaradtak a szülők és akkor az anya egy hétig… Hazajönnek, és akkor az anya… Nem ez ellen tiltakozom, ez így van nagyon sok esetben, hanem az ellen tiltakozom, hogy erre valaki azt mondja: nahát, az anyai szív!... Egy nagy csudát! Rossz program. Az működik, nem az anyai szíve, mert az anyai szívek működhetnek jól meg rosszul, de ebben az esetben megbetegíti a saját szívét. Akár konkrétan is. Persze a gyakorlatban ezt nagyon nehéz kivitelezni, hogy hogyan kell csinálni, az nehéz dolog, de  először legalábbis tisztázni kéne sok mindent, radikálisan átgondolni egy sereg dolgot. Eszembe jutnak ilyen köszöntők: A bíboros úr, akinek a vállán van az egész Egyház ...az egész Magyar Egyház...! Dehogy van a vállán, elbírná? Nem, a pillanat a vállán van, ezt ő is tudja. Hogy egy családnak a gondját... már ösztönösen is tiltakozom ez ellen, mert látom a hatását.

Mondok más mondatokat, amelyek egyértelműek. Ezek most klinikai tapasztalatból származnak. Mind olyan lesz, amelyben rengeteg igazság van, csak - visszatérve a gondolathoz – ezekhez negatív ítélet társul. Például: „aggódnom kell, hogy ne legyen semmi baj”. Ez lehet, természetesen, tudattalan mondat, mivel így hülyén hangzik, de a gyakorlatban pontosan így működik. Az aggódásunkkal kötjük össze azt hogy vannak fontos dolgok és szeretném, hogy teljesüljön. Az aggódásunknak és a dolog teljesülésének a viszonya általában fordítottan arányos. Még az akarattal kapcsolatos is. Az aggódással kapcsolatban nyilvánvaló, minél inkább aggódok valami miatt, amit fontosnak tartok, az annál kevésbé fog megvalósulni, mert tele leszek félelemmel, bizonytalansággal, szorongással, nem tudok koncentrálni, elveszem az erőm, és mégis, praktikusan ez egy negatív ítélet.

Aztán: „szükségem van valakire, akire támaszkodhatom”. Ha azt mondom, hogy „az ember olyan lény, akinek szüksége van arra, hogy emberek legyenek körülötte, hogy valakire támaszkodhasson”, ez egy puszta mondat és kijelentés. De ha ehhez egy ítéletet kapcsolok, az a hitem, az a meggyőződésem, hogy énnekem mindig szükségem van valakire, akire éppen támaszkodhatom, ennek a kritikus esete az, hogy nyolc évig jár egy ifjú hölgy, aki ekkor már nem is olyan ifjú, egy ifjú úrral, és egyszer csak szakítanak. Valamiért, tök mindegy. De nyolc év az mégiscsak nyolc év. Főleg a tizennyolc éveseknek. És akkor mit lát az érettségire készülő ifjú ember, hogy három nap múlva az ő nyolc évig szerelmetes párja az egy új csávóval vonul. És ez az a pillanat, amikor azt mondja, kialakul benne... Van egy egyszerű mondat. „Pöttöm Panni Lacikával járt”. Ez egy semleges mondat. De: „Pöttöm Panni nyolc évig az én Pannim volt” Akkor ez negatív ítélet. De kapcsolódik ez az egész női nemhez, és akkor ez hatással lesz az egész női nemre? Nem nagyon. A női nem köszöni, de egész jól él, ám Lacika ebbe bele fog betegedni vagy tönkreteszi a következő kapcsolatát a nőkkel, teljesen mindegy, valahogy szépen beprogramozza magát, hogy mit kell ahhoz csinálni, hogy egyetlen nővel se tudjon mit kezdeni. Mert ez már hite, meggyőződése, hogy a nőkben nem lehet megbízni, ezek után, közben pedig csak arról van szó, hogy Pöttöm Panniban az a meggyőződés él, hogy valakire szükségem van, valakivel járni kell. Tizennyolc évesen, elsősorban ez egy olyan külső vezérlésű dolog, hogy ciki lenne pont egy érettségiző csávó. Aztán ez begyakorolódik, mert ennek nyilvánvalóan megvannak a gyökerei, és aztán kapunk egy Debil Pannát, aki már nőként is ugyanígy él: „szükségem van valakire, akire támaszkodhatom, mert ha nem, akkor boldogtalan vagyok, megbetegszem, nincs értelme az életemnek”. „Mert ha nem, akkor mit fogok csinálni, mi lesz a jövőmmel?” Ez adott esetben a kereszténység által nagyon is fölerősített negatív hiedelem. Annyi mindent akarok még mondani, mindjárt kilenc óra van.

Elviselhetetlen, ha a világ nem olyan, mint amilyennek szeretném. Nem az történik, amit szeretnék. Nem azt mondja, amit vártam, nem úgy reagál, ahogy gondoltam, hogy reagálni fog, nem úgy adja át a virágot ahogy szeretném, hogy átadja… Csilla kedvéért most áttérek a férfiak „szidalmazására”. Tehát, az a férfiember aki azt mondja, „hogyhogy ez a szoknya van rajtad? Hogy tudtad fölvenni pont ezt a lilát?” Ő nem erre számított és akkor annak a napnak már ezzel vége. Férfiak bele tudnak betegedni abba, ami a nőknek egy teljesen laza mozdulat, hogy hogy ma vörös, holnap szőke. Aztán - egy atya mondta ezt nekem - kimegyek vasárnap a misére, rögtön észreveszem, ki az, aki nincs ott. Ez a lelkesítő lelkiség vezérmotívuma. El lehet képzelni, ezek után azt, aki ott volt. Lehetetlen, hogy ez az utasítás, amit ő ad magának, hogy „nem simmel, no, ez a mise sem stimmel, hol van ez a Panni, mit csinál ez a Panni, fontosabb neki a fiúja, nahát... az én papi életem... nincs az egésznek semmi értelme...” Aztán, ha valaki azt mondja nekem néhány nappal ezelőtt, hogy ha itt én túl ökörködök meg minden, hogy nem lesz érzékelhető hogy milyen fontos dolgokról van szó, ezt mondtam volna: ha nem találom meg a tökéletes megoldást, az katasztrófa. Ez egy igen gyakori tudattalan út, mert nagyon sokunkban él egy olyan eszmény amit soha nem tudunk elérni. És ténylegesen ehhez mérjük megunkat. Ha nem érjük el, azt gondoljuk, az a hitünk, hogy akkor vagyunk rendes emberek, ha azt elérjük. És mindaddig, amíg nem leszünk olyanok, amilkyenek szeretnénk lenni, nem vagyunk rendes emberek.

Volt nálam valaki. Azt mondta, hogy egy komoly vállalkozása van, és egyik este eszébe jutott, hogy átnézi a számláit, úgy visszamenőleg egy pár évre, hogy hogy’ vannak a dolgai. Elkezdte nézni a múltját, egyszer csak rájött, hogy egy csomó dolgot rosszul csinált. Ennek lehet, hogy lesz negatív következménye, talán még bírság is... Ez egy olyan leki alkat, aki azzal szenved, hogy neki tökéletesnek kell lenni. Nem teszi le a dolgokat. Mi következett ebből? Nem tudott aludni. A felesége annyit mondott, hogy drágám, te kezdesz megbolondulni. És amikor eljutott oda, hogy egy-két órát aludt, hajnalban már fölkelt, egyszóval belebújt ebbe a mókuskerékbe, hogy ezt se csináltam jól, és ezt se csináltam jól, és ennek milyen következménye lehet, és mi lesz a gyerekeimmel... Beszaladt a gyerekszobába és... No, ez volt az a pont, amikor azt mondta, hogy jó, akkor most menjünk el valakihez, csináljunk ezzel valamit. De ez nem úgy történik, ahogy talán ösztönösen gondolhatjátok, hogy jó, hát ez hülye volt, hanem ezek egyik pillanatról a másikra történnek. Egy, úgymond, normális ember egyik pillanatról a másikra puffan. Az Egészségügyi Világszervezet kritériumai alapján megfogalmazták, hogy mit jelent az egészség - tudjátok, nem a betegség hiánya. Egy pozitív állapot, ebből kiszámolták azt, hogy az emberiségnek hány százaléka nevezhető egészségesnek - mondjam? - 0,7! Nem én számoltam ki. 0,7% felel meg azoknak a kritériumoknak, amelyek...

Jöjjön az utolsó mondat: „Szükségem van arra, hogy akik fontosak nekem, elismerjenek és szeressenek.” Rengetegen mondunk ilyeneket. Mi más volna kevésbé természetes, mint hogy értékeljenek minket? Minden embernek szüksége van arra, hogy értékeljék őt. Ez teljesen igaz, de ez csak egy gondolat. Így van, minden embernek szüksége van arra hogy őt értékeljék. Ha csak ennyi lenne bennünk, nem is lenne semmi baj. De ha ez úgy folytatódik, hogy „a feleségem az a személy, akinek értékelnie kell engem, különben én boldogtalan vagyok...” Most járok egy hölgyhöz, aki totálisan belemélyedt abba. Ez egy csapdahelyzet, főleg kereszténynek azért, mert megházasodtok és azt mondjátok, hogy ez egy életre szól. És valami miatt megrendül ez a kapcsolat. Tök mondegy, hogy miért, lehet, hogy meg sem rendül, csak egyszerűen az az élménye egyik vagy másik félnek, hogy ő nem kapja meg a házastársától azt a szeretetet, elismerést gyöngédséget, kedvességet stb. amire neki szüksége van ahhoz, hogy boldog legyen. De nem válik el, mert azt mondja hogy ez egy életre köttetett, tehát én kitartok. De ezt a gondolatot sem engedi el, hogy én boldogtalan vagyok mindaddig, amig a társam nem szeret úgy, ahogy azt kéne, nem kapom meg az elismerést, és a kettő között bezárja magát a betegségébe. Vagy a boldogtalanságba. Annyira szeretnék optimista lenni és reményt sugározni magamból. Egyáltalán nem mondom azt, hogy a megoldás a válás. Miért? Mert a program és az utasítás változatlan marad. Igazából azt a helyzetet megszüntette, majd beindul a következő program: „szükségem van valakire, akivel én boldog lehetek” Megint talál valakit - esetleg -, és utána újból működik a program. Nem történt semmi. Ezért sem az nem megoldás, hogy elválok, sem az nem megoldás, hogy nem válok el és minden megy úgy, ahogy addig. Elengedem, mert ennél jobban nem tudom mondani, aztán a többi a tiétek.

Most elmondom azt a helyzetet… Erről az egész jelenségről az egyik leg-gyomorbamarkolóbb élményt akkor éltem át, amikor elolvastam Bulgakovnak „A Mester és Margarita” cimű művét. Azóta többször is elolvastam, de most azt a jelenetet szeretném elolvasni, összeollózva elolvasni - egy oldal az egész -, amelyben Pilátus kihallgatja Jézust. Hogy ebbe  bekerült egy olyan szempont, ami a szentírásban nincs benne. Bulgakov beletett egy olyan szempontot, amitől az egész kap egy egészen sajátos ízt. Azt mondja:

„Tavaszi .......... kora reggel Poncius Pilátus ..........a prokurátor mindennél jobban utálta a rózsaolaj illatát. A nap nem sok jót ígért, mert ez az illat hajnal óta üldözte. Istenek, istenek, miért büntettek engem? Igen, semmi kétség, ez megint az a leküzdhetetlen, szörnyű betegség, a migrén, a féloldalas főfájás, nincs ellene orvosság, nincs tőle menekvés, legjobb, ha meg se mozdítom a fejem. A szökőkút mellé, mire hazaért, már odakészítették a karosszéket. A prokurátor nem nézett senkire, szembeült velük és oldalvást kinyújtotta a kezét. Titkára tisztelettudóan egy pergamenlapot helyezett elé. A prokurátor arca fájdalmasan eltorzult, átfutotta azt ami a pergamenen írva volt, majd visszaadta titkárának és megszólalt, de a beszéd is nehezére esett. A vádlott Galileából volt. A prokurátor szeretett volna fölállni, halántékát vízsugár alá tartani és úgy maradni sokáig mozdulatlanul, de nem tehette. Megkérdezte a vádlottat:

- Vannak hozzátartozóid?

- Senki, egyedül vagyok a világon.

- Írni, olvasni tudsz-e?

- Tudok.

- Beszélsz-e más nyelven az arameuson kívül?

-          /kazetta fordul/… - Soha életemben - és itt szemében ismét felvillant a rémület, aztán kis híján elszólta magát -, soha életemben nem akartam lerombolni a templomot és senkit sem uszítottam erre az értelmetlen cselekedetre.

A prokurátor továbbra is fanyarul mosolyogva tekintett a rabra, majd a napra, amely kérlelhetetlenül emelkedett egyre magasabbra messze bent, a jobbra lévő hippodrom kőoszlopai fölé, és hirtelen fölémelyedő gyötrelemmel arra gondolt, hogy legjobb lenne elkergetni ezt a különös rabot és csupán két szót szólni: Akasszátok föl! Elkergetni a katonákat, kimenni a palotából, elsötétített szobában végigheverni az ágyon, és hidegvizet kérni. Zavaros szemmel ránézett a rabra. A többiek hallgattak és értelmesen próbáltak visszaemlékezni, hogy miért is áll előtte ez az ütésektől eltorzult arcú fogoly a kérlelhetetlen napsütésben, és még hány fölösleges kérdést kell neki föltenni.

- És miért uszítottad a népet a piacon, hogy csavarogjon, miért beszéltélazigazságról, amiről fogalmad sincs?! Mi az igazság? Istenem, gondolta magában eközben a helytartó, olyasmit kérdezek, ami egyáltalán nem tartozik a dologhoz, az agyam cserbenhagy, és újra megjelent előtte egy sötét folyadékkal teli serleg: méreg... mérget ide... A fogoly beszélt. A titkár egyetlen szavát se jegyezte föl, csupán kinyújtotta nyakát, mint a gúnár, úgy figyelt, hogy el ne mulasszon semmit.

- Most már mindennek vége, és én örülök ennek - folytatta a rab, jóakaratúan tekintve Pilátusra. - Azt tanácsolnám neked haegemon, hagyd el egy időre a palotát és indulj gyalogsétára a környéken. A zivatar... a fogoly megfordult, és újólag fölnézett a napra... a zivatar este ki fog törni. A séta javadra válik majd és én szívesen elkísérlek. A titkár halálosan elsápadt.

- Csak az a baj, folytatta a fogoly, hogy te túlzottan zárkózott vagy, és végképp elveszítetted a hited az emberekben. Pedig hát valld be, az sem lehet, hogy az ember minden szeretetét kutyára pazarolja. Szegényes és nyomorult élet ez haegemon. És a beszélő mosolyogni merészelt... A titkárnak most már csak az járt az eszében, higgyen-e neki vagy nem. Hinnie kellett. Akkor megpróbálta elképzelni, hogy az ottani helytartó milyen különös formában torolta meg a példátlan vakmerőséget.” Amiért eszméletlenül kifordított a gyomromból ez az olvasmány: lehetséges, hogy egy gyomorfájáson és egy fejfájáson múlik valakinek az élete? Lehet. A sajátja biztos. De a következményekben a másoké is. Émile Zola a következőt írta III. Napoleonnal kapcsolatban: egy homokszem egy ember húsában és impériumok inognak meg és omlanak össze. Ezt III. Napoleonról mesélte valaki. Tehát adott esetben a fejfájáson múlt minden. Az egész eddigi rendszer...

 No most, megint egy ítélet. Egy olyan ítélet, ami a szavainkban van elrejtve. Egy orvos írta ezt le, hogy szerinte az egyik legnagyobb tévedése a magyar nyelvnek, hogy az orvosságot gyógyszernek hívjuk. Mert ha van egy nagyon egyszerű gondolatunk, hogy van itt valami, ami orvosság, amit az orvos adott esetben fölír a kliensének, de ha én ezt… akkor én máris egy ítéletet kapcsoltam hozzá: meg fog gyógyítani. Ez az orvos azt mondja, hogy mondhatjuk-e, hogy nem. Hogy Magyarországon ez az eszméletlen nagy gyógyszerfogyasztás ,többek között, annak a hitnek köszönhető, annak az utasításnak, hogy én csak akkor tudok meggyógyulni, ha bevettem a gyógyszert, amitől meggyógyulhatok. Önmagában egyetlen szó, ami bennünk egy tudattalan ítéletet hoz felszínre. Utasítást ad nekünk. Mondok nektek egy-két adatot, mielőtt azt mondanátok, hogy teljesen elment az eszem. A hetvenes évek végén az akkori NSzK-ban mérték ezt. Számolták, nagyjából prognosztizálták, hogy egy NSzK állampolgár hány pirulát vesz be életében. 36 ezret. Egy csecsemőnek úgy odavágják az antibiotikumot, mint a sicc. Néha, nyilván, szükség van rá. Ennek a tételnek az igazolására nagyon érdekes helyzet adta meg a lehetőséget, uigyanis a világ különböző pontjain volt orvosi sztrájk. Amikor az orvosok nem gyógyítottak. Megint egy ítélet: az orvos gyógyít. Így van? Ez annak a párja, amit a felelősséggel kapcsolatban mondtam. Amikor a felelősségemet, hogy az én életemmel baj van, átruházom az orvosra. Gyógyítson meg ő. Hát ki a felelős a saját egészségéért? Az orvos nem lehet felelős az én egészségemért, ő azért lehet felelős, hogy az esküjéhez híven minden tudását latbavesse azért, hogy én éljek, meggyógyuljak. Nem az orvos a felelős az én egészségemért. Orvossztrájk Izraelben. Egy hónapig az orvosok nem gyógyítottak, évtizedekre visszamenően mélypontra zuhant a halálozások száma. Ez megismétlődött 1976-ban, Kolumbiában. 35 %-kal csökkent azalatt a halálozások száma, mialatt az orvosok egyáltalán nem végeztek semmiféle gyakorlatot, és ez megismétlődött ’78-ban, Angliában. Na, szép. Ilyen észrevétlen utasításokban, kiengedjük a saját egészségünket a kezünkből, no ezért felelősek vagyunk. Amikor egy szülő azt mondja: én kiengedem a gyermekem nevelését a kezemből, neveljék őt a tanárok. Majd pedig az összes szülői értekezleten botrányt rendez, hogy a tanárok hogy nevelik az ő gyerekét, hogy amikor hazajön akkor már nem is ismeri meg a saját édesapját. Nyilván praktikusan a társadalom így épül föl, valamit át kell adni, mert így működik. Mondok négyet.

A pénzzel kapcsolatos viszonyunk és az abban rejlő ítéletek egészségre gyakorolt hatása. A magyar így mondja a pénzzel kapcsolatban, hogy „keressük”. És ebben a kijelentésben benne van, hogy szükség van rá az élethez, alapvető dolgokhoz, ez egy pénzes cserekereskedelem. Ez egy egyszerű kijelentés De ha én azt mondom, hogy ahhoz a pénzhez, ami jelenleg szükséges ahhoz hogy éljek, ahhoz nekem „keresni” kell a pénzt, ebben benne van egy ítélet. Vagyis, hogy egyáltalán nem biztos, hogy megtalálom. Keresnem kell? A fene egye meg, egy életen keresztül keresnem kell a pénzemet, elég hülye helyzet, nem? Merek nektek már ilyesmit mondani, mert éveken keresztül – van, akinek csak néhány hónapja, hát annak nehezebb - annyi minden dologról beszéltem, szavakról, hatásokról, csomó mindenről, hogy egyetlen szóban mennyi minden meg tud jelenni. Ez egy állandó nyugtalanság. Ez tudattalanul hat. Ezt megtanuljuk, elsajátítjuk és benne van, hát ez a szó azért jelent valamit, hogy keresni.

Aztán: aki ezt leírta, azt mondja, hogy az amerikaiak sokkal jobb helyzetben vannak, mert ők „csinálják”. Azért az mégiscsak jobb, nem? Ha keresni kell, az nincs az én kezemben, valaki eldugta. A fene egye meg azt az egészet, én meg keressem meg. Az amerikai legalább azt mondja, csinálom, lesz.. Ez megint egy hit, hát ez egy meggyőződés és egy ítélet van benne. Dolgozz keményen, és akkor meglesz az eredménye.

Ennél sokkal jobb a helyzet Németországban, mert a német az „megszolgálja”. A német lélek, az megszolgálja, merthogy az jár. Ha ő megdolgozik, akkor utána kéri a pénzét, nem kérdés, hogy most ő találja, neki az jár, kutyakötelessége az egész világnak neki azt a pénzt odaadni. Ez egy egészségesebb valami.

És ki a legegészségesebb? A francia, mert ő „nyeri”! Megoldódik a helyzet: ráteszi, nulla - az a zöld...

Szóval, egészen nagy dolgokat illetően, hogy felelős vagyok a másik ember életéért, egészen egy-egy  szó, elrejtve van egy csomó utasítás, és ennek a kulcsa a hit, a meggyőződés, a fantázia, a képzelőerő, az a viszony ahogy én ezzel a gondolattal kapcsolatban vagyok. A gondolat, mondhatni úgy is, hogy realitás, ezzel nem tudunk mit kezdeni, de azzal, hogy milyen viszonyt alakítunk ki, azzal igen. És ez állandóan lehetőséget teremt nekünk, hogy változzunk. Hogy kikerüljünk az ördögi körből.

Eszembe jutott az, hogy engem  nem neveltek vallásosan és ezért bennem kialakult egy elég természetes hit, természetes adottságnak tekintettem a hitet és a papnevelő intézetben ezt a szememre hányták. Egyszer behivatott az ottani előljáróm és azt mondta nekem, hogy az a te bajod, hogy túl természetes a hited. Nem fonódott a hitemhez, ehhez a részhez, egy csomó olyan dolog, ami ún. egyházias hithez, vallásos hithez kapcsolódhat. Mert, például - most csak visszatérve a legelejére - azt mondtam, hogy nem vagyok felelős ezért meg ezért, én ezt könnyebben meg tudom emészteni. De hogyha valakinek ezt kiskora óta mondják és mondják, annak ez nagyon nagy falat. Miért vagyok felelős és miért nem. Nekem ebből a szempontból szerencsém van, és előljáróim ezt nagyon pontos érzékkel ki is szúrták. Mert, ha ez a hit, mondjuk, az a fajta hit, amit az egyház képes ellenőrizni, akkor te kontrollálható vagy. Ha a hitedben sok olyan elem van, amely nem azonos azzal az adott esetben torz megvalósulásával a hitnek, ami az egyházban jelen van – természetszerűen. Az én hitem is torz, minden ember hite torz, a most alakuló legzseniálisabb szektának is torz a hite, nem ezen múlik. Én nem minősítettem, gondolatokat mondtam csak. És ez félelmet keltett, hogy énvelem vigyázni kell, mert én nem úgy hiszem, ahogy kell. Ezt azért mondom el, hogy a környezetünk részéről, a társadalom részéről, a kisközösségek részéről, a nagyközösségek részéről, csuda tudja kik részéről kapunk természetesen egy állandó nyomást és megerősítést, hogy úgy higgyünk, ahogy kell, adott esetben torzan. És ezért a felelősséget vissza kell vonnunk magunkra. Az én hitemért én vagyok felelős. Egyfajta távolságtartás, amire gondolok. Ezzel ki szoktam készíteni érzékeny idegrendszerű embereket. A másik: ugyanez az előljáró - ezt csak azért hozom az én életemből, hogy ne benneteket… Egyszer, amikor már úgy érezte, hogy betelt a pohár, megint behívott engem és a következőt mondta, azóta ezt a mondatot féltékenyen őrzöm magamban, azt mondta: „Ide figyelj! Lehet, hogy valaki vallásos zseni, de papnak nem való.” Ezt mondta. Én nagyon hálás voltam ezekért a mondatokért, mert mindig megértettem valamit. Nagyon köszöntem ezeket a mondatokat. Mert ebben rengeteg mindent meg tudtam érteni. Adott esetben ahhoz, hogy a hitünk, meggyőződésünk stb., ami ténylegesen a kezünkben van, hogy azon elkezdjünk alakítani, lehet hogy kőkeményen szembe kell mennünk a környezetünkkel. Ezt nem lehet megúszni. Mert, mint ahogy az orvosra ráterheljük a mi egészségünk felelősségét, ugyanúgy a környezetünkre is ráterheljük, amit meg kell oldani. És elkezdünk… A család végtelenül konzervativ intézmény, a tradiciókból él. Ezért kell pont abból a közegből kilépni, ahol megtanuljuk azt, hogy milyen kijelentéshez milyen hit társul, meggyőződés, fantázia, nagyon nagy erőfeszítést igényel. Attól, hogy te elköltöztél otthonról és a feleségeddel illetve valakivel élsz, ez az utasítás nem változott meg. Egy csöppet sem. Viszed tovább magaddal. Miért változott volna meg?

Köszönöm, hogy itt voltatok.