2001.05.22.

Megosztom
Elküldöm

Isten hozott benneteket, szervusztok. Elkezdem.

Szeretnék rögtön az elején most felolvasni egy részt, amire nagy örömmel találtam rá. Pázmány Péter prédikációi közül való. Azt gondolom, roppant stílusos, hogy  itt ezzel kezdjük. Nagyjából arról van benne szó, legalább is nagy vonalakban, mint amiről beszélgetünk egymással, ez a beszéd az önismeretről szól.

Azt mondja Pázmány Péter: „Mely betegeket akart meggyógyítani Krisztus? Azt kérdezte tőlük, mit akarnak? Tudta, hogy egészséget kívánnak de azt várta, hogy ismerjék és megvallják nyavajájokat. És talán azért nem gyógyított meg egy bolondot is, mert a bolond nem ismeri nyavajáját sőt, okosnak állítja magát. Krisztus pedig csak azokat akarta orvosolni, akik maguk nyavajáját megismerték. Nem csuda, hogy ily sokféleképpen jelentette Isten mint kívánja, hogy magunkat megösmerjük; mivel ennél hasznosabb és üdvösségesb tudomány nem lehet. A több tudományok fölfújnak és kevéllyé tesznek, ez megalázza kevélységünket; a több tudományok nélkül mennyországba juthatunk, de senki nem üdvözül, ha magát nem ismeri. Mivel a kedves jegyesének is ezt mondotta Isten:, hogy ha magát nem ismeri, véle együtt nem lakhatik, és nem nyájaskodhatik, hanem ki kell űzetnie házából és barmokhoz illendő vétkek útjára kell szakadni. Végezetre, jobb és dícséretesb ha ismeri magát, hogysem aki érti és tudja az egek forgását, a csillagok erejét, a többi teremtett állatok micsodaságát és tulajdonságát, mivel a magunk ismereti megfojtja a kevélység mérgét, belénk oltja az isteni félelemnek mennyei bölcsességét, az alázatosságnak tekéletességét szívünkbe gyökerezteti,”  - s most jön egy nagyon nagyon szép mondat, de olyan nehéz is, amilyen szép- „és miképpen isten a földet, mint erős fundamentumra a semmire rakta, úgy a keresztényi alázatosság, amint feneketlen mélységre ásatott fondamentumon, semmiségönk ismeretein építtetik.”

Így beszélt Pázmány. Minden szavával egyet lehet érteni.

Odáig jutottunk, hogy még a szavainknak is, amelyeken keresztül ki tudjuk fejezni a gondolatainkat, az érzéseinket, az érzelmeinket, van egy ítélet jellege, egy meggyőződés jellege, egy hit jellege, és ez már önmagában ördögi köröket hozhatott létre, vagyis: volt egyfajta meggyőződésünk arról – mondjuk a magyar ember esetében -, hogy, hogyan keressük a  pénzt, erre alkottunk egy szót, majd bezáródtunk ezekbe a szavakba, és ettől kezdve a viszonyunkat már csak ennek a szónak a segítségével tudjuk kifejezni, és ez pedig meg fogja erősíteni a meggyőződésünket, vagyis azt, hogy mi keressük a pénzt. Ilyenkor lenne szükség arra, hogy új szavakat gyártsunk, vagy új fogalmakkal fejezzük ki azt a megváltozott helyzetet, amiben látjuk az életünket vagy a pénzhez való viszonyunkat.

Most három szempont, rövid szempont, hogy az ítéletnek az erejét mi befolyásolja., hogy a gondolatnak az erősségét mi befolyásolja, arról már beszéltünk.

1.                        Az ítélet erejét alapvetően befolyásolja az ismétlés. Minél inkább ismétlünk valamit, az egyébként is, miután már hihetetlenül ismertté válik, szép lassan tudattalan lesz. Már nem gondolunk rá, hogy mi azt úgy gondoljuk, az egyszerűen a mélyről hat ránk, és onnan veszi az erejét. Talán említettem ezt nektek: reklámpszichológusok vagy szociálpszichológusok vagy csuda tudja kicsodák megállapították azt, hogy ha egy reklámot tizenhatszor látunk, vagy annál többször, akkor mindenképpen azt fogjuk választani, hogy ha egy választási helyzetbe kerülünk, azért, mert lehet, hogy azt a reklámot egyetlen egyszer sem néztük meg tudatosan, de a tizenhat az elég bőséges ismétlés ahhoz, hogy egy helyzetben, amikor adott esetben ugyancsak nem tudatosul, hogy melyik mosóport vesszük meg, azt fogjuk venni, amelyikben az ismétlés által a meggyőződésünk kialakult nem tudatos formában. Igen, és akkor itt önvizsgálatot tartottam a szőke nős viccekkel kapcsolatban: ha túl sokat ismételjük a szőke nős vicceket, az sajnos, belénk fog ivódni. Az Eszter nagyon bólogat, hogy igen, igen. Idén már nem mondok egyetlen-egyet sem.

2.                        A második, a példa ereje szintén a meggyőződésünket, a hitünket és az ítéletünknek a jogosságát erősíti. Ahogy voltam Olaszországban, ott megmutatták nekünk azt a helyet, ahonnan az utóbbi ötven vagy valahány évben, a második világháború óta, az olasz ifjúság le szokta vetni magát a mélybe. Lancianóban voltunk, és ott van egy nagyon érdekes hely, ahonnan le lehetett ugrani legalább 25-30 m magasból, és az a példa, hogy a fiatalok onnan szoktak leugrani a mélybe, ez elmélyítette azt, hogy a fiatalok tényleg onnan ugráltak le a mélybe, és azt az utat éjszakára lezárják. Hatalmas rácsok voltak azon a szakaszon az út egyik meg másik végén, ahonnan le lehetett ugrani. És nem tudom én kinek az volt a feladata ebben a városban, hogy amikor sötétedik, akkor lezárja ezt az utat. Mert ez a példa, ez hat a maga erejével.

3.                        És a harmadik, hogy a meggyőződés, vagyis, hogy ha valamiféle viszonyunk alakul ki egy  ítélettel kapcsolatban, akkor ezt nevezhetnénk így, hogy meggyőződés, és a kutatók azt mondják, hogy a mi meggyőződéseink, - vagyis, hogy „igen, ez az ítélet helyes”, vagy „én ebbe az emberbe vethetem bizalmamat”- ez túlnyomó részt érzelmi alapon alakul ki. Tehát nem értelmi. Az, hogy én fölsorolok egy listát, hogy azt a nyolc szempontot, ami miatt azt az orvost választom, hogy műtse meg a térdem. Hanem tíz emberből minimum hét valami érzelmi motívum alapján mondja azt az orvosra, hogy őbenne jobban megbízok, mint a másikban. Az más kérdés, hogy őbenne nem tudatosul az, hogy ő érzelmi döntést hozott, hanem, az érzelmi döntés nyomán hitelt ad azoknak az értelmi szempontoknak, amelyeket fölsorakoztat az egyik orvos mellett a másikkal szemben.

Az ítélet nyomán létre jött minősítés, az már nem kell, hogy tudatos legyen, mert meggyőződéssé vált, hitté alakult, nyugodtan leszállhat a tudattalanba, és akkor onnan fog hatni. Ezért olyan nehéz a dolgunk vele. Meg kellene különböztetnünk az érzeteket, azt, amit érzékelünk az érzésektől, ezeket az érzelmektől, ezeket a gondolattól és ezeket az akarattól. Ez most látszólag egy kicsit bonyolulttá teszi a helyzetet, valójában azonban nem tudunk tovább menni, ha egy alapvető megkülönböztetést nem teszünk. Az érzetek, azok mindenképpen azok a tartalmak bennünk, amelyekhez az érzékszerveinken keresztül jutunk. Mondjuk én azt látom, hogy valaki egy nagyot ásított. Ez bennem egy érzetet kelt. Ez nem föltétlenül jelenti azt, hogy bennem ezen érzet nyomán,… vagy mondjuk, jön onnan a hideg. Ez egy érzet. Az érzet nyomán alakul ki egy érzés. Mondjuk jön a hideg, és én elkezdek fázni. Ez egy érzés. Jön a hideg, de lehet, hogy nem kezdek el fázni. Tehát, az érzet az kifejezetten a biológiánkhoz kapcsolódik. Az érzés is. Csak nem minden érzetből következik ugyanaz az érzés, és pláne, nem minden érzésből következik ugyanaz az érzelem. És aztán, az érzelmeinkből pedig egészen-egészen sokféle gondolat és meggyőződés és hit alakulhat ki. Ezt a sort nagyon fontosnak érzem, föl is írom. Érzet, érzés, érzelem, gondolat. Az érzéseink, miután az érzetekhez kapcsolódnak, mindig valamilyen biológiai állapottal függnek össze, mégpedig, egy meghatározott biológiai állapottal. Hozok erre példákat.

1. Valami elképesztően hidegre lehűtött kémcsövekbe leheltettek bele embereket. Olyanokat, akiknek nagyon egyértelmű érzés volt - vagy akár érzelem - ami meghatározta őket. És utána ezeket az anyagokat megnézték. Kiderült, hogy akiben egy jó érzés volt, egy - mondjuk így semleges, vagy egy ilyen lelazult, higgadt állapotban volt - annak a párája színtelen. Annak a párája, akiben düh, agresszió, indulat, gyűlölet volt, annak barna. Barna. Annak, akiben bűntudat, szégyen volt, annak rózsaszín. És akiben szomorúság, annak pedig szürke. És utána, azt az anyagot, ami például a barnából kinyerhető – abból a barna anyagból kinyerhető volt, azzal beoltottak patkányokat. Ha ez – hihetetlen, vagy mi? Hihetetlen? Ez a „Ha bebizonyítják, sem hiszem” Amiről beszéltünk, a hit diadala. Pedig így történt! Patkányokat oltottak be ezzel az anyaggal, hogy ha valakiben egy nagyon mély gyűlölet vagy indulat volt, és azzal beoltották a patkányt, megdöglött. Ezt a Washingtoni egyetemen csinálták - ha tudni akarja valaki.

2. Aztán, Bécsben a következő kísérletet végezték el, mégpedig Frankl is hivatkozik erre. Szugeráltak embereket. Mégpedig, tiszta érzéseket szugeráltak beléjük. Egyértelmű, amennyire lehet egyértelmű és tiszta érzéseket. Ha ezek az érzések negatívak voltak, akkor az immunrendszerben kimutatható volt az, hogy a tifusz okozó baktériummal szemben töredékére csökkent az ellenálló képesség - azokban az emberekben, akikben tiszta negatív érzéseket szugeráltak; és akiben pozitívat, ott sokszorosára nőtt a tifuszt kiváltó baktériummal szembeni ellenálló képesség. Ezt viszonylag régebben csinálták.

3. És aztán még egy, na ezt fogjátok a legjobban utálni. Néhány évvel ezelőtt derült ki, hogy a szerelmes ember szervezetében, - mit gondoltok, mi termelődik? Tessék? „Valami rózsaszín”. Nem, az a szeme előtt van, az más. Képzeljétek, hogy egy morfinhoz hasonló anyag termelődik a szerelmes ember szervezetében. Ezt én néhány héttel ezelőtt mondtam el többek előtt, és aztán egy hét múlva találkoztam valakivel, aki odajött, és hát már-már könnyes szemmel ezt megköszönte nekem. Azt mondta: Atya, mióta erről beszéltél, rájöttem egy csomó mindenre, hogy mire, azt már nem mondta el nekem, én csak résztvettem az ő örömében. De, most, hogy tudjuk: a szerelmes ember nem attól olyan amilyen, mert megbolondult, hanem azért, mert kábítózik. Kábítózik. És, hogy nem véletlen, ebből aztán rengeteg - rengeteg dolog érthetővé válik. Az, hogy amikor elmegy az akibe szerelmes vagy, rögtön a hiány kialakul. És addig - addig betege vagy, amíg nem tud újból ez az anyag termelődni benned a találkozás révén. Pontosan ugyanazok a tünetek jelentkeznek, mintha kábítóznál. Most akkor kapcsoljuk ide az akarattal kapcsolatos gondolatainkat. Ez azt jelenti: mondjuk te az akaratoddal akarsz küzdeni az ellen, hogy szerelmes vagy. Mert azt gondolod, hogy az akaratlagos küzdelemmel tudsz ezzel a helyzettel valamit kezdeni. Hát, most akkor ez mennyire lesz hatékony? Mint, hogy ha bevettél volna tíz altatót, és ülsz az ágyon, és „nem alszom el”. Most hiába mondod a Miatyánkot. El fogsz aludni, ez totál reménytelen. Ezt a három példát különböző forrásokból hoztam. De nagyon jó, hogy az utóbbi években most már tudjuk, hogy az érzéseink nemcsak, hogy biológiai állapotot, hanem egyértelműen kémiai, stb. reakciót váltanak ki. Na, mondok még egyet, ez lesz a legkiábrándítóbb. Mert ezt úgyis sejtettétek, tudtátok, nem?

4.Ami még kiábrándítóbb, hogy ma már azt is tudjuk, hogy a segítőkész magatartásnak is biológiai gyökerei vannak. Ma már ez is kimutatható. Tehát, nem feltétlenül azok fognak elmenni segítő szakmát űzni, akiket átjárt a keresztény hit. Hanem azok, akik ösztönösen - most nagyon leegyszerűsítve ezt a helyzetet, erre alkalmasabbak, és indíttatást éreznek. Ösztönösen. Ez persze a mi irányunkból semmit nem vesz el, hogy merre felé kellene menni.

Igen. Na most az érzés, ugye egy biológiai állapotként is leírható. Nagyon kevés alapérzés van. Nagyon kevés. Harag, félelem, öröm, ilyesmi. Kevés. Olyasmit mondanak, hogy öt. Kilenc, legföljebb. Tíznél többet senki nem mond. Ezzel együtt pedig a mi érzelmi állapotaink, azok sokkal - sokkal gazdagabbak. Miért? Azért, mert az érzelmeink összekapcsolódnak a gondolatokkal. De nem csak a gondolatokkal, hanem nagyon sok minden mással. Ugye beszéltünk arról, hogy mondjuk a féltékenység az egy érzelem. Egy kialakult és elmélyült érzelem valakiben. Arról beszéltünk, hogy nyilvánvalóan gondolatokhoz társul, és, hogy a féltékenység, mint érzelem három alapvető érzésből áll. Félelemből, dühből és vonzalomból. Mondjuk. Tehát egy-egy érzelemben jó pár érzés lehet. Többféle érzés. De az érzelem az nem csak érzésekből áll, és nem csak biológiai és egyéb meghatározott genetikus dolgokból, hanem itt már a gondolatok és a tapasztalatok és a cselekvés és egy csomó minden belejátszik abba, hogy nekem milyen érzelmeim lesznek. Összeirkáltam, hogy a szeretet érzelméhez - mert adott esetben beszélhetünk a szeretetről mint érzésről, még a szentírásban is van egy példa erre, hogy Jézus beszélget a gazdag ifjúval, és azt mondja a szentíró „és megszerette őt”. Nemde ez olyan, mint amikor egyszercsak beszélgetek valakivel és elönt egy ilyen valami. Nem szerelmes vagyok, egyszer csakúgy nagyon tudom őt szeretni. Ilyen mindnyájunkkal volt. De ez egy érzés, ez nem érzelem. Ez egy érzés, föltehetően valamilyen biológiai változás van a hátterében. Vagy mindenesetre kimutatható, hogy az is történt, de: ha bennem a szeretet mint érzelem van, akkor az, mondom, hogy mi minden játszik közre abban, hogy bennem mint érzelem, ez elmélyüljön. Kapcsolattartás. Tehát, ha én a szeretet érzelemében el akarok mélyülni, ez kapcsolattartás függvénye is. Kommunikáció kérdése, empátia kérdése, kölcsönösség kérdése, a másik szabadságának az elismerése kérdése, tisztelet, megértés, meghittség, gyöngédség, érzelmi kommunikáció, közelség, hála és öröm. Körülbelül ezek alkotják a szeretet érzelmét bennünk. Egyetlen érzelmet néztem most csak meg. És ez pedig azt jelenti, hogy az érzelmeinkkel hihetetlen sok mindent tudunk kezdeni. Ha mi összekeverjük az érzést az érzelemmel,  - hú, ez melyik? - ha összekeverjük ezt a kettőt, az érzésekkel nehezen tudunk mit kezdeni. Mint, hogy ha küzdenénk a morfium ellen. Mit lehet azzal csinálni? Azt jószerivel – legalább is akkor, amikor átéljük - elfogadni lehet csak. Egyszerűen elfogadni és tudatosítani, hogy most ez van bennem. Eszméletlen dühös vagyok. Küzdeni a düh ellen, ezek reménytelen dolgok. Azt tudom csinálni, hogy most eszméletlen dühös vagyok. Ezt beismerem. De ha én ezt összekeverem az érzelemmel, akkor baklövést követek el, mert akkor azt fogom mondani „hát én ilyen vagyok, úgy fölhúzom magam egy pillanat alatt, de én ilyen vagyok, ezzel nem is tudok semmit sem csinálni.” Pedig a düh összekapcsolódhat egy érzelemben nagyon sok mindennel. Utálattal, fájdalommal, félelemmel, a másik elítélésével stb, most lehetne egy csomó mindent mondani. Félreértésekkel, téves gondolatokkal, és egy csomó mindennel. És én azzal sem fogok akkor mit kezdeni. Ha rájövünk arra, hogy egy érzelem mi mindenből áll össze, akkor megkereshetjük azokat a pontokat, amelyekkel akaratlagosan tudunk mit kezdeni. Például, megtanulhatunk jól kommunikálni. Vagy létrehozhatjuk az intimitás légkörét, hogy abban beszéljünk meg egy problémát. Vagy tudatosíthatjuk magunkban az érzéseinket és ezeket kimondhatjuk- amennyire csak bírjuk. Vagy megfelelő időt szánhatunk erre a kapcsolatra, stb. Itt egy csomó mindent lehetne mondani. És ha mi mindazzal elkezdünk foglalkozni, ami az érzelmünket alakítja, ha elkezdjük alakítani azokat a dolgokat, amelyek egy érzelem elmélyüléséhez vezettek bennünk, akkor az történik, hogy az érzéseink is kezdenek átalakulni. Ez nagyon érdekes. Az érzéseinkkel közvetlenül nem tudunk mit kezdeni. De az érzelmeinkkel igen, a gondolatainkkal még inkább, és főleg a hitünkkel, amit a gondolatokhoz kapcsoltunk. Ezért lehetséges az, hogy vannak emberek, akik például érzik a hideget, de tréningeznek. Azt mondják, bennük egy olyan érzelemmé áll ez össze, hogy „én eszméletlen jól bírom a hideget, nekem ez egy jó érzés” és ezek az emberek hihetetlen módon képesek lesznek a hideget jól bírni. Valóban, az érzés, amit átélnek más lesz, mint amit mi élünk át. Ha én elkezdek félni attól, hogy „jaj, én félek a hidegtől, mert megfázom” akkor hihetetlenül érzékeny leszek mindenféle hidegre, és lehetne ezt tovább-tovább mondani. Mi azt mondjuk, hogy egyszerűen elképzelhetetlen, hogy valakik hogy bírnak olyan érzéseket elviselni, amilyeneket mi nem. Azért, mert ebben a folyamatban más történik velük, mint velünk. Ezért minden további nélkül lehetséges parancsba adni az embernek, hogy szeresse az ellenségét. Mert nem érzésről van szó ebben a parancsban, hanem, hogy hozzuk létre magunkban a szeretetet, mondjuk az elfogadást, stb mint érzelmet. És ez szép lassan, pozitív érzésekhez fog elvezetni minket, de ez egy eszméletlen hosszú folyamat persze. De nagyon reális. És így lehet mit kezdeni a negatív érzelmeinkkel, negatív lelki állapotokkal, negatív érzelemvilággal, csak nagyon lassan megy ez, és elsősorban itt tudjuk megragadni, amiről eddig beszéltünk a gondolatnál és a gondolathoz kapcsolódó ítéletnél, meggyőződésnél vagy hitnél. Ezt én nagyon-nagyon fontosnak tartom, és talán elég egyszerű ahhoz, hogy meg tudjunk ragadni nagyon sok mindent.

Na most, mi történik akkor, hogy ha létrejön egy folyamat, egy ilyen egésznek a folyamata beáll nálunk. Erre szokták azt mondani különböző kifejezésekkel, hogy kialakul az embernek a sorskönyve. Vagyis, hogy élünk egy sorsot. Nem a saját sorsunkat éljük, hanem egyszerűen csak mindig ezek szerint a programok szerint éljük az életünket. Ez az, amikor mondjuk valaki elmegy egy pszichodráma valamicsodára. Mondok nektek egy szöveget, egy pszichodráma ülés szöveget. Valaki a következőt mondja: „Úgy érzem, hogy az anyám a testvéremet jobban szerette mint engem. Teljesen kihűltem, eltűnt belőlem a vágy és az életöröm. Néha azt kívánom magamnak, bárcsak tényleg lennék egyedül! S persze akkor megölném magam.” Most csak mondtam egy ilyet.  A legtöbb ember tulajdonképpen ezeket a drámákat éli végig. Az életét előre megírt drámaként éli végig. A könnyeink, a fájdalmunk, a nyüglődésünk, a félelmeink és minden, bennünk vannak. Mi éljük át azokat. És nem látjuk azt meg, hogy szinte ezt programszerűen csináljuk. És hogy lehetne az egész folyamaton alakítani és változtatni. Ha ott ragadjuk meg, ahol megragadható ez a folyamat. Ezért van az, hogy ez lehet a lélektannak - bizonyos lélektani irányzatoknak főleg - a gyöngéje., hogy az a meggyőződésük, hogy valaki elmondja ezeket az életdrámáit, kisírja magát, kipanaszkodja magát, elmondja a gondolatait, a fájdalmait, a szorongásait stb, és hogy ettől majd jobban lesz. De nem lesz mindenki jobban! Kik lesznek jobban? Azok, akiknél a gondolathoz pozitív hit társul. Azok jobban lesznek. Mert azok fölszabadulnak ezen terhek alól, ezeket le tudják rakni, és képesek lesznek tovább menni. De ehhez egy rejtett dolog kell, egy rejtett hit. De ez nem mindenkiben van meg. Akiben nincs meg, az hiába - hiába mondja ezeket el ötvenszer egymás után. Volt-e nektek olyan ismerősötök - mindenkinek van -, akik addig járnak a nyakatokra ameddig azt képesek vagytok elviselni. Mert mindig ugyanazt mondják. És ugyanúgy sírnak. És ugyanúgy fáj nekik. És ugyanúgy remegnek és ténylegesen rosszul vannak. És te bírod egy napig, egy hétig, egy évig, tíz évig, majd lepöckölöd magadról és azt mondod, hogy... és megy a következőhöz. És egymás után fogyaszt el embereket. De nem történik semmilyen változás. Azért, mert a hit az vagy negatív, vagy negatív. Tehát gyönge. Ezért ezekben az esetekben csak a hit pozitívvá tételével vagy erősítésével lehet eredményt elérni.

Na most, az érzelem erejét mi adja? Ugyanaz, ami a gondolat erejét. A hit. Az abba vetett hit vagy meggyőződés. Ezért van az, hogy a legszebb gondolataink is egy pillanat alatt semmivé tudnak foszlani a legkisebb hitetlenségtől. Nem az számít - nem így van? Mondjuk adott esetben jön benned egy érzés, hogy végtelenül szeretsz valakit. És a következő pillanatban a kóláját kiönti, és leönt téged. Mi lesz ezzel a végtelenül elmélyült érzéssel benned? Semmivé foszlik. Mikor foszlik semmivé? Akkor, hogy ha neked ehhez az eseményhez az a hit társul, hogy te egy szerencsétlen vagy, ha leöntenek téged. Ha valakiben erős a hit és leöntik, természetesen egy érzetet átél - buborékok ugrálnak rajta, ezt mindenki átéli, – de lehet, hogy ez a negatív érzés egyetlen másodpercig tart, ameddig az ember megijed. És abban a pillanatban ismét visszajön egy pozitív érzelem. És rá tudsz mosolyogni a másikra, és együtt nevettek ezen a hülye helyzeten. Sőt, elmélyül az érzelmed - a pozitív érzelmed - azért, mert átélitek azt, hogy egy ilyen hülye, szerencsétlen helyzetet is képesek vagytok együtt jól megoldani. És ez még erősebb lesz, de a hit által lesz az erősebb.

Az érzelmek erejét a hit adja egyfelől, másrészt az érzés. Az érzés és a hit. Mert, mondjuk, van egy párkapcsolat. És én abban a pillanatban, amikor a társam engem megbánt, hihetetlen haragos leszek. De én a haragomat a kapcsolat elmélyítésére fordítom. És egy pozitív érzelem irányába megyek. Akkor a nagy haragból - nemde így van? - a nagy veszekedésből vagy nagy összeveszésből nagy kibékülés fakad. Ha tudom kezelni ezt a helyzetet. Tehát, annak az érzelemnek vagy elmélyült lelkiállapotnak az erejét az érzés adja, és a minőségét - talán akkor így mondanám - azt pedig a hit. Talán így még pontosabban fogalmaztam meg. Ezért volna nagyon fontos, hogy az érzéseinket be tudjuk vinni az érzelmeinkbe, és pozitív előjellel ellátva azokat a kapcsolatok tudjanak általa erősödni. Ezért ha valakiben nagy hit van - egy pozitív meggyőződést értek ez alatt, - érezhet akármit, az a kapcsolat elmélyülését fogja fokozni. Ez eszméletlen nagy titok. Ez a szerencsés bűn, vagy nem tudom én micsoda. Minél nagyobb a bűn, annál jobban túlárad a kegyelem. Ha van meggyőződésünk, hogy az túlárad.

Olyan sok minden van bennem. Annyira szeretném ezeket elmondani nektek. Olyan érzésem is van, hogy erről lehet, hogy órákon keresztül kellene beszélni, eszméletlen sok példát hozni, a folyamatokat lejátszani meg minden, hogy még jobban el tudjon ez mélyülni. De nincs rá idő, vagy nem tudom, annyi minden van még.

Igen. Ugye, arról beszéltem, hogy a legkisebb hit vagy hitetlenség, a legkisebb kétség meg tudja rengetni a legerőteljesebbnek tűnő érzelmet is - vagy érzést is. Át tudja azt alakítani. Milyen ősi praktikákhoz folyamodott az ember, hogy meg tudja tartani a hitének nemcsak az erejét, hanem a hatását. Annak a pozitív hatását, a meggyőződésnek az erejét. Nagyon egyszerű technikát alkalmazott az ember mindig is. Azt, hogy beiktatott egy közbülső láncszemet. Nagyon egyszerű példa: Ha bennem kialakul - egyáltalán fölmerül az a gondolat, hogy: „Jó előadást fogok én tartani?” Ebben a pillanatban elkezdek elbizonytalanodni. Ha már fölmerül ez a gondolat, akkor elkezdek egy negatív folyamatban pörögni. Meddig tudok én, most mondjuk így: ilyen jó indíttatásból valami jót mondani? Addig, amíg nem merül föl a kétség. Vagyis addig, ameddig a hitem tudattalan. Egyszerűen belső meggyőződés. Föl sem merül, hogy én ne tartanék valami jó előadást, de ha bennem ez fölmerül, - sajnos fölmerül, egy csomószor föl szokott merülni, - akkor elkezdek pörögni. Ez egy hülye folyamat. Mit csinálunk ilyenkor? Egyszer csak fölmerül életében először, hogy „És ha nincs Isten?” Abban a pillanatban megrémül és elkezdődik egy negatív folyamat. Mit csinál ilyenkor az ember? Vagy: azt mondom, szeretném, hogy az életem jól alakuljon. Mit kell csinálnom? Hát, imádkozni. Jaj, de mi van ha az Isten nem hallgatja meg? Mi az a láncszem amit be kell tenni ahhoz, hogy ne merüljön föl a pozitív meggyőződésünknek a kételye? Vagyis, hogy talán nem úgy van, ahogy eddig hittük. A következő technikákat szoktuk alkalmazni. Kapsz egy kis papírt, ki van rakva a templomba. Mondjuk: a csodás érem. Ha te ezt az imádságot végigmondod, biztos lehetsz abban, hogy a hited alapján fognak történni a dolgok. Beépítettünk egy közbülső láncszemet, egy imádságot. Ha én azt az imádságot rendesen végigmondom, akkor mire figyelek? Akkor nem arra figyelek, hogy én hiszek-e az imám erejében vagy nem. Hiszek-e az Istenben vagy nem, hiszek-e Mária közvetítő szerepében vagy nem, ezzel nem kell foglalkoznom, hanem arra koncentrálok, hogy az imádságot pontosan elmondjam. És ha pontosan elmondom, akkor megnyugodtam. Vagy ha elrontom, akkor egyszerűen csak visszamegyek és elmondom újból pontosan. Ez, ha – mondjuk így ilyen – nem tudom milyen szempontból, ez vallás … nem tudom. Igen, ez  babonaság. De ennek a babonaságnak van valami természetes alapja, ami miatt ez kialakul. Babonaság. Mágikus gyakorlat. Tudjuk a védikus papságban a védikus korban Indiában egy szertartás elvégzéséhez három pap kellett. Kettő aki a szertartást végezte és egy, aki figyelte, hogy nem rontják el. Mi erre azt mondjuk, hogy babona, hogy mágia, hogy hiszékenység, stb. Csakhogy az akkori emberben tudatosak voltak-e a hitbéli dolgai? Nem. Nem voltak tudatosak. Ösztönösen védekezett az ellen, hogy tudatos kételyekkel kelljen szembenéznie. Ez a három-négy-ötezer évvel ezelőtt élő ember lelki alkatának megfelelt. Ez egy pozitív folyamat volt, mert el tudta érni vele azt, hogy higgyen az élet értelmében, a holnapi napban, hogy föl tudjon kelni, és az összes többi. Mi ezt kritikusan tekintjük, mert van kritikai érzékünk. Láttam egy csángó filmet, egy jó ismerősöm készítette. Tehát, hogy milyen közel vannak azért ezek a lelkiállapotok ma még. Nem kell dél-amerikai kultúrába rohangászni. Még él az a néni, akihez oda ment az ismerősöm a mikrofonjával: „Mondja Maris néni! Maga mit gondol, hogy van értelme annak, hogy maga imádkozik?” Ez a flúgos fehér ember. Mire, - ezt meg kéne néznetek mindnyájan ezt a filmet - elkerekedett az arca ennek az asszonynak és azt mondta, tehát, látszott, hogy nem érti a kérdést. S akkor azt mondja: „Van-e értelme, hogy imádkozunk? Hát mi értelme van az emberi beszédnek, ha nem imádkozunk?” Vagyis számára a szónak az értelme az, hogy azzal imádkozunk. Mi másért lenne? Mi másért adatna a gondolat, vagy a szó? Hát azért, hogy a teremtő Istenhez forduljunk vele. Az összes többi fecsegésünknek az értelme, az már benne megkérdőjeleződött. Az imádságé nem! Száz, sőt, kimutatható, hogy több mint ezer éven keresztül az archaikus imádságok átadódtak. Megdöbbentő pontossággal, nemzedékről nemzedékre. És ha valaki csángókhoz megy, ott döbbenetes szépséges imádságokat lehet hallani, amelyeket ők tényleg mondanak és imádkoznak, és amikor elindul azért, hogy fölszántsa a földjét, akkor ő elkezdi a rózsafüzért mondani. De totál ösztönösen, és benne nem merül föl kétely, hogy ennek van-e értelme vagy nincs. Ezt mi, babonás-, vénasszonyos-, népies vallásosságnak hívjuk. De nagyon kritikusak kellene, hogy legyünk önmagunkkal szemben, a mi helyzetünk azonban már nem olyan, mint az archaikus lélek helyzete. És bizony, - valaki csinált ilyet, hogy nagy operaénekesekkel kapcsolatosan, hogy van-e valami olyan módszerük, ami beiktatódik a hit-kétely, és a cselekvésük közé. És mindenkinek volt. Valamit mindenki csinál. Ez teljesen primitív dolog is lehet. Én például, ezen találkozások előtt a következőt csinálom: Megkötöm a cipőfűzőm. Azért, mert azt találtam ki, hogy ha elég szorosan van a cipő a lábamon, akkor ez egy nagyon jó érzet nekem. Biztonságérzet. És megy végig egy jó folyamat, és ha itt vagyok, egyszerűen csak, már tudattalanul érzem, hogy jó, jól állok a lábamon. Biztos talajon állok. Ez jó

 Diákkoromban, vizsga előtti napon tanultam egy órát, és hihetetlen megkönnyebbülten leraktam a könyvet, elmentem este moziba, jól kialudtam magam, majd vizsgáztam. Mert beépítettem ezt a valamit. Kitaláltam azt, hogy ha egy óra, akkor menni fog. Vagy: ha nem kések el, vagy, majdnem minden vizsgán vannak ilyenek: először megyek be. Mert abban a pillanatban, hogy ő először megy be, akkor elmúlik az összes kételye, hogy ez neki nem fog sikerülni. Mert a hitét ehhez a momentumhoz kötötte, hogy ő először fog bemenni. Ezt ösztönösen is csináljuk. Igen, van ebben egyfajta mágikus gyakorlat, babonaság, stb, de ennek a mélye ténylegesen hatékony valami. Ezért nem mondhatunk le ezekről az eszközökről. Ezért nem lehet hívőnek lenni pusztán csak úgy, hogy gondolkozunk. És próbáljuk a kételyeinket föloldani, meg nem tudom én, mit csinálni. Hit - gyakorlatok nélkül, a hitünk állandóan a kétségek között fog inogni, és ez állandóan negatív hitet fog eredményezni, vagyis hitetlenséget, bizonytalanságot. Ezekre az elemekre nagyon nagy szükségünk van. Nagyon egyszerű. Mondjuk, egy hölgy, aki belenéz a tükörbe reggel, és azt mondja, hogy OK., és attól a pillanattól kezdve az ő ruházata vált a kötőelemmé. És elég neki csak saját magára nézni, és tudja, hogy OK.

Nem volt veletek olyan, hogy föl akartatok venni valamilyen ruhát, és azt nem találtátok, kiderült, hogy elfelejtettétek kimosni, és eszméletlen ideges tud lenni az ember ilyenkor, nemde így van? És nem érted, hogy mi, most emiatt a ruha miatt? Igen, mert a meggyőződésedet - mondjuk, hogy ott lesz a szerelmed is a kiránduláson - és akkor van egy fantázia benned, egy kép, a képzelőerő, ami a hithez kapcsolódik, hogy ha azt a nagyon dögös cuccot venném föl, ami ilyen kirándulós cucc, de azért úgy jól kiemeli a méreteimet., hogy ha ebben megyek, akkor… nem tudjuk, hogy mi lesz, de akkor bátran fogok menni. És az édes anyukád úgy döntött, hogy az piszkos. Vagy, igaz mondtad ugyan neki, hogy démonikus feketét mosson, de ő fehéret mosott. És olyan indulatba lehet ilyenkor jönni, ezért. Ezért.

Van még egy csomó nehéz kérdés, hogy a gondolatot nagyon könnyen összetévesztjük érzettel, érzéssel, érzelemmel. Ez, látszólag, szinte lehetetlen. Vagy mint, hogy ha hülyeséget mondanék, vagy mint, hogy ha egy pillanat alatt erre rá lehetne jönni, hogy itt keveredés történt. De nem jövünk rá, sőt, az ebbéli kultúránk gyönge. És ennek aztán - majd fogom mondani, hogy milyen következményei vannak. Onnan indultam el, hogy - tudjátok a mit-tudom-én, hát így az orvosi egyetem, vagy TF, mert ugye már egy, hogy ott én ilyen csoportvezető vagyok, segítő beszélgetés, segítő kapcsolat. Aminek az egyik lényege – szia Laci! – mert a Laci is abban a csoportban volt, és ez a, mondjuk gyakorlat, na ennek a gyakorlatnak az egyik… – ez onnan van, hogy van bennem egy szorongás, hogy szabad-e olyasmiről beszélni, ahol a Laci is ott volt és most, a kompetencia határok, stb, emiatt kezdtem el habogni, sőt, el kezdett szúrni a fejbőrőm is., hogy a – nektek nem szokott? De. Megnyugtató. Nem pisziok ez, hogy… úgy alakítottam, hogy teljesen OK. –, hogy az egyik lényegi eleme ennek az, hogy olyanok jönnek a képzésre, akik eleve segítő foglalkozásúak. Eleve akarnak tovább képződni, eleve érzékenyebbek és, és motiváltak és stb, belemennek ebbe a dologba, egy éven keresztül tanulják, mondjuk, az egyik alapját ennek, hogy ki mit érez. Kiben milyen érzelem van. Abban, aki velem beszél, meg bennem. Egy év alatt az előre lépés szinte minimális. Ezt csak azért mondom nektek, mielőtt azt gondolnátok, hogy ez ilyen „na jó, hát akkor majd rájövünk, hogy ez érzés vagy gondolat”, hogy ez így megy, mert nem így megy. És előszedtem egy csomó jegyzőkönyvet. És átalakítva ezeket, kiírtam mondatokat, amelyeket nem a kliensek mondanak, totálisan összekeverve érzetet, érzelmet, érzést gondolattal, hanem a segítők. Akik ugyanúgy totálisan el tudnak veszni ebben.

Azt mondja a kliens: „Szerettem volna a gyerekeimet megkímélni nagyon sok rossz tapasztalattól.” Mire a segítő azt mondja: „Úgy érzed, nem csupán azt kérdőjelezik meg, hogy alkalmas vagy anyának, hanem szinte az egész szakmai, emberi mivoltodat?” Ez egy érzés? Ez a mondat? Mondok még. „A zenetanárom állandóan kritizál.” Mire a segítő: „Úgy érzed, hogy pikkel rád.” Ez érzés? Ez gondolat. Kliens: „Matekból kaptam egy karót.” Segítő: „Úgy érzed, igazságtalan volt veled a tanárnő.” Érzés? Nem. Kliens: „Akkor mentem el pszichiáterhez, a reménytelen szerelem miatt.” Mire a segítő: „Úgy érzi ez volt az oka, hogy odáig jutott, hogy kezelésre lett szüksége.” Sehol egy érzés. A kedvencem az pedig ez: „Nem értem, miért viselkedett így.” Mire a segítő: „Igazságtalannak érzi, én pedig úgy érzem, nem tudott védekezni döbbenetében.” Itt egy fia érzés nincs.

Van-e valakinek kedve egy kísérletre, egy játékra? Csak annak ki kéne jönnie. Ilyen érzés -Tessék! Pál Ferenc vagyok, Isten hozott! Azt szeretném tőled kérni, azt néznénk meg, hogy könnyű-e vagy nehéz-e tudni azt, hogy mit érzünk? Szeretném majd azt kérni tőled, hogy csukd be a szemed, most még ne, és a kezedbe fogok adni egy tárgyat. És csak annyi lesz a kérésem, hogy mondd el, hogy mit érzel. Igen, mehet. „Több tárgy vagy egy tárgy ami két részből áll. A tapintása olyan, mintha egy kulcs lenne, egy öngyújtónak egy alkatrésze, valami összeköti a kettőt. Ha nehezet, közepesen nehezet és könnyűt veszek alapul, akkor ez egy inkább könnyebb tárgy. Feltehetően valami használati eszköz, több bűnömre nem emlékszem.” Nagyon szépen köszönöm! Gratulálok neked, azért mert volt benne sok érzés. Köszönöm szépen. Az elmondottaknak – hallottuk - körülbelül 50%-a volt csak érzés, minimum 50%-a gondolat volt. Igaz? Mi ebben viszonylag jók vagyunk. Volt egy pszichológus aki leírta ezt, ott egymás után hívták ki az embereket, és mindenki megfogta, azt mondta: azt érzem, hogy ez egy kulcs. Szoktunk ilyet mondani, nem? Hát azt nem lehet érezni, hogy ez egy kulcs! Úgyhogy gratulálok, még egyszer.

Mondok most kijelentéseket, amelyekben aki beszél azt gondolja, hogy érzéseket fogalmaz meg. Közben nem, gondolatokat. Gondolatokat. Vagy érzékelést, vagy érzelmet. Ez a három nagy terület. És aztán majd arról beszélek, hogy ez miért nagyon lényeges, hogy ezeket meg tudjuk különböztetni, és hogy kapcsolódik ehhez a hit. Na. „Úgy érzem, Isten nem szeret.” Nem egy lehetetlen mondat, ugye? Van-e ebben érzés? Nincs. Ez egy gondolat. Azt gondolom, hogy az Isten engem nem szeret. Ezt úgy kellene mondani - amennyiben érzés, „nem érzem az Isten szeretetét.” Ha én azt mondom: „Nem érzem az Isten szeretetét”, akkor ez összekapcsolódhat egy pozitív hittel, vagy egy megfelelő meggyőződéssel, amiben én tudom, hogy az Isten szeret engem, de én ezt nem érzem. Amennyiben azonban ezt az élményemet, hogy nem érzem az Isten szeretetét így fejezem ki: Úgy érzem, az Isten engem nem szeret, ez milyen hit? Negatív. Ez már egy negatív meggyőződésnek a kifejezése. Amelynek az erejét és az előjelét a hit adja meg. Vagyis az, hogy az az én meggyőződésem ebben a pillanatban, hogy az Isten engem nem szeret. És ha én ezt az élményemet elmondom, mondjuk, tizenhatszor, amikor ilyesmit érzek ezt mondom vagy tudattalanul is ez pörög bennem: az Isten engem nem szeret. Ez már elég ahhoz, piff, már bennem is van! Primitíven mondtam ezt el. De egy ilyen gondolatot nem tizenhatszor szoktunk elmondani magunknak, hanem száztizenhatszor. És utánna pedig azt mondjuk, hogy és aztán nem értem, hogy miért nincsenek soha Isten-élményeim. Miközben tökéletesen elmélyített magában egy negatív hozzáállást az Istenhez. Végtelen módon begyakorolta ezt magának ez által a mondat által. Ami adott esetben nem tudatos kijelentés.

Aztán. Ez most egy alapmondat akart lenni a gondolatról, amikor összetévesztjük a gondolatot és az érzést. Most az érzékelés összekeverése: „Úgy érzem, hogy nem figyelsz rám.” Ezt lehet érezni, hogy te nem figyelsz rám? Ezt érzékelni lehet. Ez bennem egy érzetet kiválthat: „úgy látom, hogy te nem figyelsz rám”. Na most, egy beszélgetésben, én azt mondom valakinek, „úgy érzem te nem figyelsz rám”. Ez egy ítélet. Mire a másik: „Dehogynem, én figyelek”. És ha nem figyelt, akkor még inkább ezt mondja: „Dededede figyelek!” És akkor bennem milyen meggyőződés fog kialakulni? Hazudik. Hát láttam, hogy nem figyelt! Én tetten értem őt és most akkor tessék, habog, és és mindennek az ereje, és a megítélésem, hogy most mi játszódik le közöttünk, az a hiten múlik. És pusztán attól, hogy én így fejezek ki egy érzést, hogy „úgy érzem, nem  figyelsz rám”, elindul egy ilyen tapasztalati kör, ami elmlyít bennem egy negatív hitet. Ezt úgy kellene mondanom, hogy „úgy látom, nem figyelsz rám”. És akkor, van-e ebben ítélet? Van-e ennek előjele? Nem. Egyszerűen csak annyi: „úgy látom, nem nézel rám”. Vagy, ezt kívánság formájában is megfogalmazhatom, hogy: „Jó lenne, hogy ha figyelnél rám”, vagy „Jó lenne, ha rám néznél.” Akkor ebben semmi ítélet nem hangzik el. Szabad vagyok és a másik is szabad.

A következő, amikor érzelemmel keverjük össze az érzést: „Úgy érzem, hogy van valakid.” A féltékeny ember. „Úgy érzem, hogy megcsalsz.” Ez érzés? Nem. Ha én azt mondom ebben az esetben, amit ténylegesen érzek, hogy „Eszméletlenül féltékeny vagyok rád.” Ezzel lehet mit kezdeni. Hát, valamennyire. Egyébként lehet, lehet, lehet. Mert az nem egy érzés hanem érzelem és egy csomó összetevője van. Lehet vele mit kezdeni. Most tényleg csak röviden elmondtam ezt a három alaptípust. Ezeknek a gyakorlati következményei végtelenül nagyok. Végtelenül nagyok.

Azt mondja: A nagy fölszabadulásról szóló Tibeti könyv. A következőt olvashatjuk benne: „Minden írás egybehangzóan azt magyarázza, hogy a gondolatok fölötti uralom múlhatatlanul szükséges az üdvösség eléréséhez. Ezért a gondolkodás feletti uralom megszerzése ama cél, amelyet el kell érnünk.” A tibeti szerzeteseknek ez elég jól szokott menni. Úgy tűnik.

Vagy mondhatok még egyet: A gondolatok megtisztítása. „A gondolatok megtisztítása legyen ezért egyik legfontosabb föladatunk. Amit gondolunk, azzá válunk. Ez az örök titok.” Indiában egy külön jóga folyamat van, a gondolatok megtisztításának a jógája. Azt csinálják amit mi is most, csak úgy hívják, hogy Jóga. Persze, gyakorolnak is.

Akkor mondok még most mondatokat, mert épp, hogy csak ezt a hármat elmondtam, azt gondolom semmi, mert ezt legfeljebb megértettétek vagy fölfogtátok, de hát ez még semmi.

„Úgy érzem, nem vagyok neked fontos.” Nem érzés. Azt kellene mondani, valami ilyesmit, hogy: „Nem figyelsz rám amikor beszélek hozzád.” Az érzésemet is kimondhatom hozzá: „Tök rosszul esik, hogy nem figyelsz rám amikor beszélek hozzád, mert fontos dolgokat akarok neked mondani.” Vagy, azt mondja valaki: „Hideg van.” És közben mit kéne mondania? „Fázom.” Vagy, azt mondja: „Te nem szeretsz.” De e mögött nem az van. „Fáj, ahogy velem bánsz.” Vagy: „Nem törődsz velem.” Azt kellene mondani: „Egyedül érzem magam.” Vagy: „Megalázol engem.” Helyette: „Megalázottnak érzem magam.” „Soha nem engeded végig mondani, amit akarok.” - mondom én. Ezt úgy kellene mondanom, hogy „Szeretném befejezni.” Nagyon-nagyon kritikus ez a szó, hogy soha. Eszméletlen kemény ítélet van benne. „Mindig beleszólsz!” Ebben akkora hit van, hogy csak úgy zörög. „Szeretném befejezni.” Aztán: „Neked az én dolgaim nem fontosak.” Ehelyett: „Több figyelemre van szükségem.” Miért annyira kritikusak ezek a közlések? Azért, mert a legprimitívebbha azt mondom, hogy „Hideg van.” Milyen fantáziám lehet ezzel kapcsolatban? Természetesen ez egy rendszerben hangzik el, és az a fantáziám, hogy én elmondtam annak aki a világon legjobban szeret engem – vagy legalább is azt mondja –, hogy „Fázom.” Bennem ez a meggyőződés van, hogy én elmondtam neki. Mire ő nem csinál semmit sőt, ha ezt egy férfinak mondjuk, akkor mit fog mondani? „Ugyan drágám, dehogy van hideg! Nézd meg a hőmérőt, huszonegy fok van, tegnap húsz volt és nem panaszkodtál.” És a drágám, hogy fogja érezni magát? Leforrázva. De nem lesz tőle melege, hanem, nagyon kiábrándult lesz. Mert ő azt gondolja, hogy egy érzését közölte a másikkal, ráadásul nem volt benne előjel, egyszerűen csak egy közlés volt. Dehogy is! Ítéletet mondott. Főleg, ítéletet tulajdonított annak a magatartásnak, ami követte a férfinek a reakcióját. Ami az ő mondatát követte. Vagy: az a férfi, aki ilyenkor azt mondja: „Hideg van? Hát vegyél fel egy pulóvert, van annyi amennyi, a múltkor is vettem neked egyet.” A következő mondat adott esetben, ha a hölgy megsértődik már el sem hangzik. Csak eszméletlen negatív érzések, egy totál negatív érzelmi állapot, és hozzá egy gondolat: „Még ő sem ért meg.” Vagy: „Hiába mondok neki bármit is.” Vagy egy félelem: „Ez lesz a férjem?” Vagy akármi.

Ezek a negatív mondatok, ezek a negatív meggyőződéseinket erősítik föl. Ördögi körbe kerülünk. Erről már sok szó esett.

Azt mondja. Hű, most elment az idő. Még ezt a sort hadd fejezzem be:

Valaki ezt mondja nekem: „Te ezt úgysem tudod megérteni” akkor lehetetlen helyzetbe kerülök én. Egy ítéletet hallottam, egy meggyőződést fejezett ki. Miközben nyilván - képzeljétek el, jön valaki és azt akarja, hogy én segítsek neki, és azzal kezdi: „De hát úgysem értesz meg.” Ezzel nekem azt mondja, hogy én nem hiszek abban, hogy te bármit is tudnál nekem segíteni. Miközben azért jött - és akkor mi történik, ha én beugrok ebbe, akkor esetleg megerősítem az ő hitét, hogy tényleg nem sikerült segítenem, kész. És akkor benn ragad az állapotában. Hanem akkor mondjuk valami ilyet mondani, hogy: „Á, akkor ezzel a problémával te egyedül érzed magad.” Ha te úgy érzed, hogy én nem tudok segíteni, miközben ez nem egy érzés, hanem az ő meggyőződése. Aztán: „Kövér vagyok.” Ezt egy hölgy mondja. Akkor e mögött az üzenet nem az, hogy „Ugye, kövér vagyok?” És akkor, például a férfi azt mondja, hogy „Igen, szerintem is van rajtad néhány kiló” Ha ez egy semleges mondatra egy semleges válasz lenne, akkor semmi baj nem történne, de hát ez nem egy ilyen semleges mondat. Akkor te nem tetszel magadnak. Így, ahogy most vagy, nem vagy megelégedve magaddal. „Sosem fog sikerülni.” Mire: „Félsz, hogy kudarcot vallasz.” Valami ilyesmi.

Na most. Ez egy valós történet Egy hölgy, aki állandóan bajban volt azzal, hogy túl magas. És az a gondolata támadt, hogy túl magas, és az a meggyőződése alakult ki ezzel kapcsolatban, hogy ő nem szép. És akkor, hónapokon keresztül a gondolat jógáját folytatta, majd pedig megtörtént: Találkozott valakivel, ismeretlen volt, az utcán mentek el egymás mellett, és egy gúnyos férfi, férfi társaságban azt mondta: „Na, magához sámlira kellene állnom!” Az addigi életében ez a mondat mindig egy hihetetlen negatív érzést váltott ki belőle, megerősítette volna abban a meggyőződésében, hogy ő csúnya. Csakhogy ebben a pillanatban a következőt mondta ennek a férfinek. Rögtön. Ez az, amikor már begyakorolt valamit. „Maga nagyon alacsonynak érezheti magát!” Puff neki. És utána, teljes magasságában, távozott. A kis hülye férfi mellett elhaladt.

Ha – ez az utolsó mondatom - van szerencsétek serdülőkorú akárkikkel lenni, zseniálisan tudják ezt csinálni, ösztönösen, eszméletlen zsenialitással. Nem tudsz olyat mondani neki, hogy egy pillanat alatt ne fordítaná át rád. Zsenik. Hallgassátok őket, ilyen szellemes tinédzsereket.

Jövő héten találkozunk, remélem.