Hogyan tesszük fel a kérdéseket 2.

Arról kezdtünk el beszélgetni
ebben az esztendőben, hogyha azt az egész folyamatot nézzük és rendszerben
szemléljük önmagunkat, a biológiai adottságunkkal kezdve egészen a hitünkkel
bezárólagosan, akkor ezt a rendszert hogyan határozza meg a gondolkozásmódunk
és ezeken belül azok a kérdések, amelyeket felteszünk.

Ezzel kapcsolatosan egy
mestertanítvány párbeszédet vagy történetet bevezetőül elmondok, ami azt
érzékelteti, hogy milyen fontos lehet az, hogy milyen kérdéseket teszünk föl,
hogy milyen válaszokat kapunk, illetve hogy ezek az összefüggések milyen
lényegesek.

Megy egy érdeklődő a mesterhez és
a tanítványok társaságában kérdezi:

„Mond mester van Isten?”

Mire a tanítványok megelőzik
a  mestert és azt mondják kórusban:

„Hát persze, hogy van!”

A mester az ingatja a fejét és
erre a tanítványok azért egy kicsit összerezzennek:

„Húha, rosszul válaszoltunk, a
mester nem így látja.”  és ugyanígy
kórusban mondják:

„Nem, a helyes válasz az, hogy
nincs Isten!”

A mester megint csak csóválja a
fejét és erre a tanítványok kérdezik:

„Mond mester mi a helyes válasz?
Hogy van Isten vagy nincs Isten?”

Mire a mester azt kérdezi:

„Miért, mi a helyes kérdés? Mert
hogyha erre a kérdésre nem tudunk úgy válaszolni, mint ahogy egyszerű dolgokra
tudunk, hogyha a válasz nehezünkre esik, akkor miért gondoljuk azt, hogy
könnyen fel lehet tenni kérdést?” Amilyen nehéz a válasz, olyan nehéz a kérdés
is.

Erre a kérdésre, hogy van-e
Isten, racionális és logikus választ elég nehéz adni. Természetesen adunk rá
választ, mert ez nekünk nagyon megéri. Ebbe most nem akarok belemenni, pedig
erről már esett szó, mindenesetre sokkal jobban járunk, ha azt a választ adjuk,
hogy van, mint hogyha azt a választ adjuk, hogy nincs. De a történet jól
érzékelteti azt, hogyha eleve benne van a fejünkbe az, hogyha talán a világ
legnehezebb válasza, hogy van-e Isten vagy nincs, akkor miért gondoljuk azt,
hogy nem a világ legnehezebb kérdése azt föltenni, hogy van-e Isten vagy nincs.
És miközben a választ nagyon nehéznek tartjuk, a kérdést egyáltalán nem tartjuk
annak. A Mester valamiképpen azt akarja ezzel sugallni, hogy ha a válaszadásban
óvatosak vagyunk vagy legalábbis nagyon körültekintőek, akkor a kérdésben is
így kellene eljárnunk.

Az első nagy terület az az volt,
amikor arról beszéltem, hogy vannak olyan kérdések, amelyek logikai
önellentmondást tartalmaznak és hallottam egy ilyet minap. Annyira megtetszett,
hogy megosztom veletek, két perc ismétlés gyanánt. Azt kérdezte tőlem valaki
nagyon komolyan átélve az életében azt a helyzetét, amelyet átélt, hogy:

„Atya mond meg nekem, végül is
miért büntet engem a Jóisten?”

Eltöprengtem nagyon ezen a
kérdésen, hogy lehetséges ez: a Jóisten büntet-e?

Akkor az első ösztönös válaszom
az volt, hogy akkor most döntsük el, vagy Jóisten és akkor nem büntet vagy
büntet és akkor nem jó Isten. És aztán ahogy tovább töprengtem, kritizálni
kezdtem magam: És ha ez egy szép paradoxon? Amiről olyan szívhez szólóan
beszéltem, hogy ez egy paradoxon és hogy milyen zseniális, aki ezt kérdezi.
Lehet paradoxon, akkor ha ezt a kérdező paradoxonnak tartja. Tehát ha úgy teszi
fel a kérdést, hogy van Jóisten és Jóistennek tartom és a Jóistentől elfogadom,
hogy büntet engem. Akkor ez egy paradoxon és semmi bajom nincs ezzel a
kérdéssel. Csakhogy a legtöbb ember, aki így tesz fel a kérdést, hogy miért
büntet engem a Jóisten, általában az Istent nem szokta jónak tartani, hanem egy
élethelyzetben úgy gondolja, hogy őt az Isten bünteti és a Jóisten az csak
egyszerűen egy szólam az ajkán. Tehát természetesen léteznek paradoxonok, ha mi
így tudnánk kérdezni, nyugodtan belemehetnénk abba a világba, amit a Szentírás
is közvetít, mert a Szentírás ennek a paradoxonját éli, hogy a Jóistenről
beszél, egyfelől a szerető Atyáról, másrészt ugyanebben a Kinyilatkoztatásban
markánsan elhangzik az –és ez is értelmezés kérdése -, hogy az Isten büntet és
hagyjuk a büntetést az Istenre. Semmi bajom azzal tulajdonképpen, ha
belegondolok, hogy az Isten büntethet-e vagy nem, hogy azt mondjam, hogy igen
büntethet, de ezt megint praktikus szempontokból mondom. Mert lehetnek olyan
élethelyzetek, amelyben ha én választ tudok adni arra a kérdésre, hogy miért
történik ez velem és az én válaszom – amely engem megnyugtat és segít tovább
élni – ha ez a válaszom az, hogy az Isten megbüntetett valamiért és ez a
válaszom segít nekem abban, hogy az Istenhez közel legyek és gyógyuljak és
tovább folytassam az életet, mert azt mondom:

„Az Isten megbüntethet engem,
minden rendjén van, miért ne tehetné meg?” – akkor lehet ilyen választ adni. De
hogyha ez a válasz nagyon egyoldalú válasz és azzal, hogyha azt mondom: „Igen,
az Isten büntetett engem!” és ezzel kizárom – kimondva és kimondatlanul is-,
hogy az Isten jó, akkor utálom ezt a választ és a kérdést is utálom.

Tehát fel lehetne ilyen kérdést
tenni, de csak akkor, hogyha mindkét részét komolyan vesszük, nem játsszuk ki
egymást a másik ellen.

A második nagy-nagy körünk az
volt, hogy milyen csapda lehet, bizonyos helyzetekben vagylagos kérdést
feltenni. Olyan helyzetekben, amikor kizárunk valamit, ami nem kizárható, ha
eldöntjük, hogy vagy ez vagy. Vagy pedig ha vagylagos kérdést teszünk fel csak
és kizárólagosan és másféleképpen nem kérdezünk. Ennek kapcsán beszéltem a
férfi és nő gondolkozásbeli különbségéről.

Elmondanék még egy-két dolgot
ezzel kapcsolatban egy tíz perc erejéig.

Kiderülhetett számunkra az, hogy
ha más az agyunk, aminek nyilván környezeti és egyéb okai vannak, evolúciós
okai, hogy miért lett egy férfinek és egy nőnek az agya más és miért működünk
másképpen, akkor ez azt fogja jelenteni, hogy egy nő mást lát, mást hall, mást
tapint, mást érzékel, mást szagol és az összes többit máshogy érzi, mint egy
férfi. Ebből adódóan pedig mást fog érzékelni, mást fog érezni, gondolni és így
tovább. Tehát itt olyan különbségek vannak, amiket nem oldhatunk föl, hanem
egyszerűen csak el lehet ezeket fogadni. Ez is egy nagy lehetőség nekünk
férfiaknak, hogy az emberiségnek több mint a fele, egészen máshogyan működik,
mint mi. Ehhez akarok még egy-két megjegyzést fűzni.

Az első az lenne, hogy a kutatók
megállapították azt, hogy a nők legalább annyit stírölik a férfiakat, mint
viszont. Miért van az, hogy szegény férfiakat mindig lenyomják ezért? Azért,
mert egy férfi odanéz. Egy nőnek nem kell odanéznie ahhoz, hogy lássa azt, ami
érdekli. Csupán ennyi különbség van, sőt azt állítják, hogy például strandon
vagy uszodában a nők még többet is nézik a férfiakat, de nem néznek oda
annyira. Ez nyilván pedig azért lehetséges, mert máshogy lát egy férfi, mint
egy nő. Ezért a férfiak ne szégyenkezzenek amiatt, hogy szemtől szembe állítják
magukkal a másik nem szép képviselőit, a hölgyek pedig ne bántsák a férfiakat.

A másik pedig az a kérdés lenne,
hogy miért bámulja a férfi a tévét este? Ebbe azért belekezdtem már, hogy miért
olyan kedves szórakozásunk ez a tűz helyett. Ha mondjuk elmentek nyáron
valahova és a férfi áhítatosan bámulja a tüzet, akkor  a nőnek inkább az jut eszébe, hogy milyen
romantikus is tud lenni az én választottam, hogy nincs is olyan nagy baj, leült
és ott marad, főként ha sör is van mellette…Egész jó választásnak tűnik. Nos,
ha a nők tudnának tüzet gyújtani a kis egy szobakonyhában, akkor meg is lenne
oldva. A tűzhelyet nézi a szerencsétlen és nem akar ő attól semmit, csak hogy
bámulhassa. Ilyenkor a férfiak hetven százaléka csak néz ki a fejéből és pihen,
ilyenkor beszélgetni vele olyan, mintha illetlenség lenne…Na ennyit a férfiak
gyöngeségéről.

A hölgyek pedig nem tudnak
tájékozódni. Ez egy egyszerű kijelentő mondat volt, semmi ítélet vagy egyéb nem
társult hozzá, csupán csak kijelentettem ezt. Már a nőstény patkányok is
rosszabbul tájékozódnak, mint a hímek, tehát tényleg érezzétek magatokat
felszabadítva az alól, hogy utol kellene érni a férfiakat. Egyáltalán nem kell
utolérni a férfiakat. Azonban van egy nagyon jó megoldás: ha férfi nem
hormonnal árasztja el magát egy nő, akkor a szőrősségen kívül jobban is fog
tájékozódni. Tehét lehet választani, hogy szőrős arc vagy meghúzod az autót a
garázsajtónál? Ez tehát nem egy paradoxon, hanem egy nagyon vagylagos dolog.
Csoda módon ezzel kísérleteztek is tényleg, nem direktbe persze. Olyan hölgyek,
akik fogamzásgátló tablettákat szedtek, amelyben férfi nemi hormon volt
varázsütésre hirtelen sokkal jobban tudtak befarolni különböző helyekre és
férjeik nem értették, hogy mi ennek az oka. De amikor nem szedték a bogyókat
ugyanolyan bénák lettek, mint amilyenek voltak. Ebben semmi minősítés nincs,
csak úgy mondom.

A következő dolog. A kutatók százalékosan
bizonyították azt, hogy egy átlag nő – akinek az agya is nőies -, ötven
százalékban hosszabb gondolkodási idő alatt tudja megmondani, hogy melyik a bal
és melyik a jobb keze. Miért van ez így? Dehogy bénaság. Egyáltalán nem. Az az
oka, hogy sokkal több a kapcsolat a két agyfélteke között és így nem úgy
rekeszelődik sok minden, ahogy a férfíaknál, hanem a kettő között átjárás van,
ezért nehezebb egy nőnek eldönteni, hogy melyik a jobb és melyik a bal keze.

Képzeljétek, Angliában
készítettek fordított térképeket, hogy így is és úgy is volt a fölírásuk.

Így nem kell forgatni a
térképeket. Nagyjából tizenöt ezret készítettek ebből és kiderült, hogy a
megrendelők között csak húsz volt a férfi.

Aztán a másik jelenség. Ha egy
férfi olvas, akkor megsüketül. Ez azért van. Mert csak egyszerre egy dolgot
képes csinálni. Ezzel ellentétben például, amikor táborban voltunk, engem
megdöbbentett, hogy a hölgyek fogmosás közben mi mindent tudnak még csinálni.
Egy fárfi számára egy fogmosás egy teljes estét vagy reggeét betöltő program.

Tehát a különbségek férfi és nő
között nem nagyon áthidalhatóak, inkább csak elfogadhatóak.

Egy férfi, amikor este hazamegy
és van egy csomó probléma a fejében, akkor azokat szép lassan kartotékozza és
berakja a rekeszekbe. Tárolja őket és jól van. A nő nem így csinálja, hanem
úgy, hogy ezek a problémák körbe-körbe járnak a fejében. Valaki ezt úgy
fogalmazta meg, hogy a nők kérődzenek a problémáikon.

Ezen felsorolt példáim mögé
lehetne tenni, valamit, amit tudunk az agyműködésünkről és arról, hogy minden
visszavezethető oda. Tehát nincs esélyünk elsajátítanunk a működésmódunkat,
ahogy egy nő teszi és fordítva. Viszont létezik bennünk egy spirituális
intelligencia és amikor egy ilyen áthidalhatatlan különbségű helyzetbe
kerülünk, akkor egy agyműködésre megint visszavezethető terület jön működésbe
bennünk, egy olyan készség vagy képesség, amely ezeket a helyzeteket képes
bennünk elfogadhatóvá, élhetővé tenni. Tehát kétirányú folyamat lehet az,
amerre fejlődhetünk, az egyik, hogy képezi magát egy férfi, hogy női aggyal
tudjon gondolkodni és viszont, a  másik
pedig, hogy mindazokat a különbségeket, amelyeket nem tudunk áthidalni, azokat
egy harmadik féle intelligenciával, a spirituális intelligenciával lehet
kezelni. Ez egy külön készségfejlesztést igényel.

Akkor jöjjön a harmadik nagy kör.
Tartalmilag hibás, értelmetlen kérdések. Zárójelbe azt tettem magamnak ide,
hogy burkolt ítéletet tartalmaznak. Nem keverendő össze az első körrel, ahol
logikailag értelmetlen kérdésekkel foglalkoztunk, ebben a csoportban
tartalmilag értelmetlen kérdésekről lesz szó. Ilyen kérdés lehet véleményem
szerint:

„Miért hagyta ezt a Jóisten?” A
burkolt ítélet ebben az, hogy a Jóisten ezt hagyta. Vagyis a Jóisten egy
bizonyos kérdéssel kapcsolatban tökéletesen közömbös álláspontot foglalt el,
illetve hagyta egy bizonyos esetben azt, hogy a gonosz győzedelmeskedjen és
nyilvánvalóan, ha ezt hagyta, akkor ez egy állásfoglalás is az Ő részéről.
Hihetetlen általános kérdés ez.

Eszembe jutott már, hogy miért
nem szokták feltenni ezt a kérdést így:

„Apa, te ezt miért hagytad?”  „Anya, te ezt miért hagytad?”

Mintha a szüleinkkel vagy a
barátainkkal kapcsolatosan sokkal jóindulatúabbak lennénk. Egyértelműen tudjuk,
hogy ugyanolyan ember, mint én, bizonyos dolgok nincsenek a kezében. De
Istennek szemben ezt hihetetlenül számonkérően és burkolt ítélettel tudjuk
megkérdezni. Ha így kérdezünk, akkor az Istenről már ítéletet mondtunk. A
kérdésre már megadtuk a választ, illetve a kérdés már megadta a választ.

Aztán: „Hol volt Isten, amikor ez
történt?” Burkolt ítélet: az Isten nem volt ott! Egy ilyen helyzetben az Isten
biztosan nem lehetett ott, mert különben nem történt volna meg. Na de ha nem
volt ott, akkor hogy lehet ő Isten?

Aztán a másik: „Miért nem sújtott
le a Gonoszra?” Ez megint az a tévedésünk, hogy a jót azzal érvényesíteni
lehet, még inkább az igazságot, hogy erőszak árán érvényt szerzünk neki. Ha az
igazság valóban igazság, akkor annak az erőszak árán nem lehet érvényt
szerezni.

Lehetetlenség, hogy az igazságnak
erőszak árán érvényt lehessen szerezni. Ez azt fogja jelenteni, hogy ha úgy képviselhetjük
az igazságot minél több erőszak lesz benne, a másiknak minél több kényszerítése
és így tovább, az annál inkább veszít az igazságértékéből vagy tartalmából.
Jézus hihetetlenül erősen kikerülte azt az utat, hogy az igazságot erőszak árán
érvényesítse. Az más kérdés, hogy amikor a szülő neveli a gyerekét, akkor
valami erőszakot nyilván fog alkalmazni, de ez inkább gyakorlati kérdés. Úgy
tűnik nekem, hogy egy szülőben ilyenkor kételyek merülnek fel. Legalábbis, ha
arra gondol, hogy ez minden szempontból jó-e. Nyilván nem, de hát ez van. És ha
ez van, akkor az a legjobb, hogyha ezt tette, még ha erőszak árán is tette. De
az erőszak és az, hogy ezzel érvényesítünk valamit, mindig legalább annyit
torzít és annyit sebez is. Nemcsak gyógyít és nemcsak az igazságot teszi
láthatóvá.

Biztos hallottátok már ti is,
hogy sokan tüntettek az Egyesült Államokban. Egy nagyon érdekes transzparenst
vittek, többek között, amin ez állt, hogy: „A szemet szemért elv tesz bennünket
vakká!” Nekünk már rég nincsen szemünk, mert már egymásét kiszúrtuk régen.

Aztán a következő kérdés:

„Miért nem segített az Isten,
miért ne vigyázott rá, miért nem mentett meg, miért nem mentette meg? Egyszer
egy kerekasztal beszélgetés volt, Hankiss Elemér Volt az egyik, Tabódi István a
másik és az Istenről és a Gondviselésről beszéltek. Tudjátok Tabódi István az,
aki 17 évet ült börtönben. Talán lehet némi fogalma a Gondviselésről vagy arról
ha nincsen Gondviselés. Szóba került a kérdés, hogy hogyan is állunk a
Gondviseléssel, mit mond erről egy lelkész és mit mond egy szociológus? Hankiss
Elemér azt monda, hogy az Isteni Gondviselésről eleve nem is érdemes még szót
sem vesztegetni, ameddig gyermekek halnak meg vagy ártatlan emberek halnak
éhen, addig egyáltalában ez a kérdés, hogy Isteni Gondviselés egy józan ember
számára fel sem merül. Mert, hogy annyira nincs!

Erre Tabódi István, 17 év börtön
után megszólalva elmondta, hogy az Isteni Gondviselés evilági távlatban nem is
nagyon érthető, de van örökkévalóság is. Nyilván ez adott esetben egyáltalán
nem válasz, de ha az Isteni Gondviselésről van szó, akkor az örökkévalóságról
beszélni nagyon is helyén való. Miért mondom ezt? Mert az összes olyan
kérdésünk, hogy miért nem segített, miért hagyott el, miért nem volt ott és az
összes többi, egy hihetetlenül korlátolt látásmódunkból fakadó kérdés. A
legtöbb ember, amikor elveszíti egy szeretettjét, ösztönösen is megkérdezi,
hogy miért hagyta ezt az Isten, hogy pont ez a jó ember haljon meg, miért nem a
rosszak dögöltek meg? Mit kell ezen annyit erőlködni, hát egyszer úgyis elmegy
mindenki! Végtelenül korlátoltak tudunk lenni….Ha elvágom az ujjam, még akkor
is azt kérdezem: hol volt az Isten??  Mi
látjuk így a világot. De ha én így teszem fel a kérdést, akkor hogyna kaphatnék
erre hozzávetőlegesen is normális választ? Abszolút sehogy. Így mondanám ezt:
ez a saját abszolút kicsinyességünk abszolutizálása. Mert ezt én most éppen így
élem meg és azt hiszem, hogy ez így van.

A negyedik nagy kör.

A feltételezett, rejtett állítás
kérdésként hangzik el. Itt tulajdonképpen nincs is kérdés, csak formailag.
Gyakorlatilag csak egy állítást szajkóz az illető, aki ezt a kérdést
ismételgeti. Miért nem szeret az Isten? Ekkor azt állítja, hogy őt az Isten nem
szereti és ezt kérdés formájában teszi fel. Erre pedig rengeteg érvet is
szoktak mondani, hogy miért nem. Ezzel a kérdéssel pedig el lehet menni a
világ. Tehát azt gondolom, hogy nem szeret és elmegyek az összes budapesti
paphoz, az össze gyóntatószékben ezt elmondom, hogy miért nem szeret az Isten
vagy pedig miért nem bocsát meg nekem az Isten? Ő magának nem tud megbocsátani,
ezért azt gondolja, hogy az Isten is olyan, mint ő és ezzel megy végig a
gyóntatószékekben. Ekkor mondod neki, hogy megbocsát neked az Isten, erre azt
feleli igen megbocsátó, de nekem miért nem bocsát meg, ha olyan megbocsátó. Ezek
olyan képtelenségnek tűnnek, de azt érezzük adott helyzetben, hogy megint
ugyanazt kaptuk meg.

Vagy pedig: „Miért hagyott el az
Isten?” Miért hagyta volna el! Mert azt érzi, hogy nem fogja a kezét, azért
hagyta el?? Aztán a másik: „Miért büntet?”

Egy nagyon szép választ hallottam
az egyik ilyen kérdésre, – miközben lehet, hogy ez nem is egy kérdés hanem
állítás -, hogy Jézus is megkérdezte ezt a kereszten, hogy Istenem miért
hagytál el engem? Az Isten válasza erre a Feltámadás volt, Krisztus feltámasztása.
De nagyon könnyen bezáródhatunk, ha nincs örökkévalóság, akkor Jézus utolsó
kérdéseinek egyike: „Miért hagytál el engem?” Ha azonban van örök élet és
Feltámadás, akkor a válasz: A Feltámadás! Arról nem is beszélve, hogy tudjátok,
hogy egy zsoltárt imádkozott: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engemet?”
(23. Zsoltár). Tehát a hívő ember imája ez az Istenhez. Csak nem úgy
fogalmazódik meg, hogy Uram úgy érzem, hogy nem vagy most velem, vagy pedig
rosszul vagyok éppen, ami nem egy jó érzés. Ez egy imádság volt!

A következő: a probléma központú
kérdések.

Nagyon egyszerűen azt lehetne
mondani, hogy probléma az, amit problémának tartok. Ez nekem nagy gyöngém. Úgy
élvezem a problémákat, a nehézségeket. De probléma akkor van, ha azt én
problémának tartom. Milyen hihetetlenül lezserek tudunk lenni, amikor a másik
hoz valamit és az neked nem probléma és többé kevésbé azt gondolod, hogy minek
poblémázni, hát ez egyszerűen tiszta röhej, nem is értelek téged. Ha persze van
bennünk jó érzés, akkor ezt nem mondjuk, csak gondoljuk. Probléma pedig az,
amit problémának tartok.

Ide pedig ilyen probléma központú
kérdésfeltevések tartoznak:

„Miért kellett ennek így
történnie?” Miért pont velem történt meg ez?” „Miért vagyok ilyen peches?”
„Hogy lehettem ilyen hülye?” „Ki volt a hibás?”

Eleve abból indulok ki, hogy van
egy probléma. Ha van probléma, akkor azt meg kell oldani, ha nincs probléma,
nincs mit megoldani. A lehető legjobb megoldás a problémáinkra, hogy
megszüntetjük azoknak a probléma voltát. Mert ha nem probléma, akkor nem kell
megoldani. Ha azt mondom, hogy az az én problémám, hogy lassabban futom le a
száz métert, mint amennyire szeretném, ez egy iszonyatos nagy probléma. A
középpontba helyeztem ezt: a maratonit lassabban futom, mint ahogy szeretném!
Nekem ez a gondom, ez kerül a középpontba és amikor ezzel a kérdéssel
előhozakodom magam előtt, akkor valami rossz kerül a középpontba. Miért nem
lehet ezt a kérdést vagy helyzetet úgy megítélni, hogy hogyan edzhetnék úgy,
hogy gyorsabb legyek? Ez egy nagyon jó kérdés. Mit tehetnék azárt, hogy
gyorsabban futhassam le a maratont? Ez probléma? Egyáltalán nem! Vagy az a
célom, hogy gyorsabban fussam le. Hogy kell ezt csinálni? Itt nincs probléma,
hanem egy feladat van vagy egy cél van, vagy egy küldetés van, de nem probléma.
Ez egyébként az összes pap és lélektani szakember hibája is. Mert hozzánk mivel
is kell jönni?? Hát problémával! Milyen lenne az, ha valaki odajönne úgy hogy
minden rendben van vele, van egy célja és elvonná az időmet a sok probléma
megoldása elől? Pedig sokkal jobban működik, aki egy céllal, küldetéssel
érkezik, lehet akár a legjobb „kliensem” is. De ha ő egy problémával jön, akkor
a problémát kell nekünk megoldani, és ezzel elmélyítjük azt a tudatot, hogy itt
egy probléma van, amit meg kell oldani. Ha valaki mindig ugyanazzal a
problémával érkezik, egy idő után azt érezzük, hogy csak el lehet engedni.
Ekkor sokszor meg is szűnik. Mint például egy betegség. Keresztúron az egyik
hölgy mondta, hogy atya én húsz éve nem voltam kórházban, egészen rosszul
vagyok már, de nem megyek el, mert bebizonyítják, hogy beteg vagyok.

Ha reflektálunk magunkra, akkor
észrevehetjük, hogy egy csomó dolgot el kell engednünk, ezek nem problémák,
ezeket át lehet fogalmazni az összes ilyen irányú kérdésünket.

Na most jöjjön egy nagy terület.
Ami a férfi és női gondolkodásmód különbsége mellett talán a legnagyobb
fejtörést okozta nekem.

Ez a hatodik csoport, amikor
miért kérdéseket teszünk fel, másfajta kérdések helyett. Ez a mi fülünknek
azonban felháborítóan hangozhat, mert a filozófusoktól megtanultuk azt, hogy az
tesz igazán emberré, hogy állandóan ezt kérdezzük, hogy miért. És pont nem így
van! Van létjogosultsága annak, hogy ilyen kérdéseket tegyünk fel, hogy miért.
De az első megjegyzésem: tudunk-e választ adni az olyan kérdésekre, hogy miért?
Mondok ide egy történetet. Láttam a moziban egy francia feldolgozású afrikai
mesét. Azért jó, hogy afrikai, mert egy jó ősi valami, nem filozófusok írták.
Van egy kis fiúcska, egészem kicsi és egy boszorkány, aki lehetetlenné teszi a
falu életét és a kisfiú elhatározza, hogy megmenti a falut. Elindul és elmegy
valakihez, akiről úgy gondolja, hogy ő majd fog segíteni neki. Az első kérdése
a kicsi fiúnak – akinek egyébként valóban küldetése van és segít is majd a
falunak -, hogy mond meg miért gonosz a boszorkány?  Mire az első válasz az, hogy azért gonosz,
mert a hátába van egy tüske és az neki annyira fáj, hogy emiatt gonosz. Mire a
kicsi fiú következő kérdése az lesz, hogy miért van a hátában a tüske? Hát
azért van a hátában a tüske, mert az emberek belerakták a hátába. Erre a kisfiú
harmadik kérdése, hogy miért nem veszi ki a boszorkány a tüskét a hátából?
Azért nem veszi ki a hátából, mert az nagyon fájna neki, inkább bent hagyja.
Erre kérdezne tovább…Ekkor megállítja az, akihez azért jött, hogy segítsen
neki: akkor most álljunk meg! Három kérdésedre válaszoltam, de végtelen kérdést
tehetnél fel nekem és egészen a teremtésig kellene mennünk ahhoz, hogy én meg
tudjam mondani neked, hogy ez a boszorkány miért boszorkány. Ne tedd föl így a
kérdést, hanem másképp kérdezzél! Ha te tudsz választ adni egy olyan kérdésre,
hogy miért, az nem az igazság ebben biztos lehetsz. Hanem eljutottál egy olyan
válaszig, amely téged megnyugtat. Ennyi történt, semmivel sem több, elmentél
addig, amíg az a válasz a te rendszeredben kielégítőnek tűnik számodra. Első
sorban érzelmileg. Mennyivel jobb válasz a kisfiú kérdésére, hogy miért gonosz
a boszorkány, az, hogy tüske van a hátában, vagy az, hogy az emberek tették
bele a tüskét, vagy fáj neki, hogy kivegye…. Mindegy, hogy milyen választ adunk
rá. A kisgyerekek zseniálisak, amikor 3 éves koruk körül elkezdődik náluk a
miért korszak. Vagyis felnőtt létünkre mi is 3 évesek vagyunk akkor, amikor
megakad az életünk és elkezdjük ezt kérdezgetni. De miért, miért, az apám miért
alkoholista? Miért jutottam én ide atya? Miért ilyen az Isten? Miért ilyen a
felségem? Ez az összes miért kérdésünk a semmibe és a végtelenbe fut! A lehető
legjobb az, ha már ezt kérdezzük, hogy miért, ha minél gyorsabban adunk rá
valami választ. Mindegy, hogy igaz-e vagy nem, mert úgysem igaz! Ez a kérdés,
hogy miért nem azt a célt szolgálja, hogy megtudjuk miért, hanem hogy megnyugtassuk
magunkat, hogy tudjuk, hogy miért. Legalábbis, ezt gondoljuk, nem tudjuk, de
amikor eljutunk oda, hogy most tudjuk, hogy miért, akkor megnyugszunk. Ez
lehet, hogy nagyon kiábrándítóan hat: a kérdéseinknek özöne a miért
kérdéseinknek özöne!

A különböző csoportokban rengeteg
ilyen miért kérdés volt.

A miért kérdéseink. Bizonyos
szempontból ellehetetlenítenek bennünket! Ha volt már veletek olyan, hogy
feltettétek azt a kérdést, hogy miért és utána megint és megint….bele lehet
őrülni!

Egy 3 éves gyerek, – ez persze az
én saját ötletem erről – azért fejezi be 4 éves korára, hogy így kérdezzen a
világról, hogy miért, mert rájön, hogy teljesen értelmetlen. Egyrészt mert az
apám ideges lett és kaptam tőle egy akkora pofont, hogy nem éri meg, tehát lesz
egy nagyon praktikus élményem is arról, hogy értelmetlen ezt kérdezni.

A lényeg: ahhoz, hogy mi tudjunk
élni ebben a világban, nem kell állandóan ezt kérdezni, hogy miért. Nehogy
félreértsétek, nem a bölcselet iránt való ragaszkodásunkat akarom gúny tárgyává
tenni vagy azt, hogy értelmetlen volna ilyen kérdéseket feltenni.

Na most, hányszor hallottatok már
ilyet egy gyászoló embertől: „Miért halt meg?” „Miért történt ez?” Ezekre a
kérdésekre nincs válasz. Ráadásul hogyha meg te akarsz választ adni, az
teljesen tragikus. Mert ha ő maga ad rá választ, az legalább arra jó, hogy ő
megnyugszik, de ha te adsz rá választ, akkor az még csak bosszantani fogja.
Ezzel nem nagyon segítünk. Már Freud is megmondta azt, hogy ha én azt mondom
egy kliensnek a kérdésére, hogy miért van benne oldhatatlan ellenszenv a fiú
gyermeke iránt, az azért van, mert magának negatív apakomplexusa van, és ezt
átviszi a fiára. Ezzel a válasszal gyógyulás nem érhető el. De nem azért, mert
adott esetben – már ha ebben a rendszerben gondolkodunk – , ez nem lenne
idézőjelbe tetten igaz. Nem fog meggyógyulni, méghozzá azért, mert én mondtam
neki.

Ha ő egy könyvben a következőt
olvassa, hogy az apakomplexus úgy működik, hogy bizonyos férfiak, mikor
fiúgyermekük születik bizony megeshet az…és erre megörül és azt mondja: hú ez
én vagyok! Te jó ég, leírtak engem! Hát nekem semmi bajom a gyermekemmel, ez
egy nagyon jó fiúgyermek, hát én az apámat látom benne, hogy lehetek ilyen
hülye, hát nem az apámat látom benne, hát olyan kis aranyos, hát mit utáltam
benne idáig. Akkor gyógyul, mert ő maga erre a kérdésre, hogy miért utálom a
saját fiam, adott egy választ. Nem is a válasz gyógyította meg, mert ugyanaz
hangzott el. Ezért is ne léteznek ilyen konzerv válaszok. Ebben a hitben
ringatta magát a katolikus Egyházunk, sőt a papok is, hogy most megcsináltuk a
katekézist és kész! Persze, valamire jó az, mert azt mutatja nekünk, hogy
mindenféle kérdést fel lehet nekünk tenni, és minden kérdésre lehet válaszolni.
Ha már olvastatok úgy tételesen katekézist – amit az elsőáldozó gyerekekkel én
is megtaníttatok -, arra nagyon jó, hogy egy gyereknek egy adott kérdésre
konkrét választ tudjak adni. Pl.: Miért teremtette Isten a világot? –
Szeretetből teremtette a világot. Na most jó ez nektek? Van akinek, igen, mert
megörül, hogy jaj de jó, mert ezt sosem tudtam eddig. De tegyük fel a kérdést:
ez most valóban válasz? Annyira esetlegesnek tartom, hogy azt sem tudom, hova
legyek. A halálról beszéltem az előbb, arról, hogy miért kell meghalni. Van
ennek a kérdésnek valami értelme is? Akkor van, ha választ adsz rá. Akkor a
kérdésnek értelme lett, de nem is a kérdésnek lett értelme, hanem annak, hogy
te tudsz élni és visszamenőlegesen a kérdést legitimáltad. Megjelent egy olyan
könyv, hogy „A meghitt halál”. A szerzője hét évig haldoklók között volt. A
könyv ezzel a kérdéssel kezdődik: „Hogyan haljunk meg?” Nem az a kérdés, hogy
miért, hanem, hogy hogyan. Ez egy nagyon jó kérdés. Cseh Tamásnak volt egy
ilyen dala, amiben az szerepelt, hogy a miért helyett a hogyan felel. Mennyivel
értelmesebb ezt a kérdést feltenni, hogy hogyan haljunk meg, mint azt, hogy
miért.

Hoztam egy estleírást, ami nagyon
érdekes, szeretném most felolvasni nektek. Azt hinnétek, hogy egy terapeuta
folyamatosan miért kérdéseket tesz fel  a
páciensének, pedig ez nem így van. Elmondom az eset előtörténetét, utána pedig
felolvasom az esetet is.

A hét éves Ellen Fantont az anyja
elvitte a nevelési tanácsadóba, miután néhány kisebb dolgot ellopott a
barátaitól. Ez eddig nem volt rá jellemző és először az asszony egyedül akart
eljönni, mivel bizonytalan volt, hogy nem tulajdonít-e túl nagy jelentőséget
Ellen viselkedésének. Mindjárt kezdetnek elmondta, hogy Ellen húga Jane három
éves korában hát hónapos korában meghalt. Az interjú első részében a terapeuta kérdéseket
tett föl, hogy kiderítse a „tényeket” Jane haláláról. Hogyan érintette ez a
családot, milyen kapcsolat állhat fenn a Jane halála és Ellen viselkedése
között? Megtudta, hogy Jane koraszülött volt és hat hetes korában állapították
meg, hogy genetikai rendellenességben szenved és a várható élettartama hat
héttől egy évig terjedhet. Ez most a helyzet. A következő a beszélgetés, amit a
terapeuta kezd el:

– Hogyan érinti Önt Jane halála?

– Hiányzik a lénye, hiányzik,
hogy foglalkozhatok vele, hogy kézbe vehessem.

– A férje David hogyan látta Jane
halálának a hatásait Önre?

– Úgy látta, hogy jól viselem,
mások is így mondták, hogy így van, pedig, pedig időnként sikoltozni akartam.
Nem akarom elviselni, nem viselem jól, mert fájt, hogy örökre elveszítettem.
Annyira elkeserítő, mégis olyan sok örömet kaptam tőle.

– Hogyan hat Jane halála
mostanában Ellenre?

– Ő is hiányolja, beszél róla. A
szobájában tartja a a róla készült fotókat és megmutatja a barátainak.

– Ön szerint hogyan lehet Ellen
lopásait összekapcsolni Jane halálával?

– Talán nem tudta túltenni magát
rajta.

– Ha nem tudta elfelejteni milyen
kérdéseket vet ez föl Önnek, mint szülőnek?

– Talán hibáztat minket és a
magyarázataink ellenére. Talán úgy érezheti, hogy hibásak vagyunk, hogy nem
adhattunk neki egy egészséges kistestvért. Gyakran kérdezi, hogy mikor lesz egy
másik gyerekem, Jane bizonyos fokig az ő szülötte volt, a nevét is ő
választotta. Talán felrója nekünk, hogy nem kapott tőlünk egy egészségesebb
kistestvért.

– És milyen magyarázatot keres
Ellen?

– Erre nincsenek megfelelő
szavak. Önmagunk számára sincsenek, csak ennyi: Miért pont én? Miért pont én?
David azt mondja Ellenek, hogy ez balszerencse volt.

– Hogyan fejezi ki Ön és David
ezeket a szomorú érzéseket?

– Hát ez elég nehezen ment,
szükségünk volt egymás támogatására, de David állta a sarat.

– És Ellen?

-.Eleinte nagyon csendes volt,
nem sírt, hanem visszahúzódott.

– És hogyan fejezte ki a szomorú
érzéseket, amint az idő elmúlt?

– Bátorítottuk, hogy mondja el
mit érez, sok barátunk azt mondta neki, hogy milyen jól viseli a dolgot,
dicsérték érte.

– Hogyan mutatta ki Ellen a
haragját?

– Nem nagyon. Azt mondogatta,
hogy milyen szerencsétlenek vagyunk. Aztán kárhoztatta Istent. Egyszer azt
mondta: Miért nem menti meg Jane-t az Isten és miért nem küldi vissza?

– Visszanézve, miféle bíztatást
akar Ellen?

– Sokat akart. Mondtuk, hogy
Jannek meg kellett halnia, és hogy senkit nem lehet ezért hibáztatni,
segítenünk kellett neki abban, hogy elrendezze magában a dolgot. Az életnek
mennie kell tovább.

– Milyen bíztatást akart Ellen
Önöktől?

– Tudni akarta, hogy még mindig
szeretem. Hogy egyikünket sem kell hibáztatni, hogy egyikünk sem bűnös.
Egyszerűen azt akarta, hogy szeressük.

– És David mit gondolt? Milyen
bíztatásra volt Önöknek szüksége?

….és így tovább folytatódott.

A milánói módszer
rendszerszemléletű családterápiájáról van szó, amelyben a terapeuta egyetlen
olyan kérdést sem tett fel, hogy miért. A kliensek annál inkább, a gyerekek is.
Erre mit tett a terapeuta? Nem akart ezekre válaszolni. Hanem ment, jó
értelemben ment a saját logikája szerint. Itt, ebben az esetben, a lehető
legjobb értelemben. Értelmetlen lett volna belemenni abba a zsákutcába, ami
miatt ezek az emberek klienssé váltak.

Na most egy másik, a kontextuális
családterápiáról és ennek egy alapkönyvéről szeretnék egy pár szót ejteni.

Böszörményi Nagy Iván – aki az
Egyesült Államokban él -, összeállított egy nagy kérdéssort.

Ha most problémánk volna a
családunkkal, a hátterünkkel és minden egyébbel, akkor milyen kérdéseket
érdemes feltenni:

– Boldogabb volt-e az Ön
gyermekkora, mint a gyermekeié?

– Hasonló-e az Ön házassága a
szülei házasságához?

– Ön kire számíthat, kivel tud
nyíltan beszélni? Hogyan ismeri el Ön az ő hozzájárulásukat?

– Melyik szülő sebezhetőbb?
Hogyan? Védik-e a szülők a sebezhetőbb szülőt? Ha igen, hogyan?

– Melyik szülőt kritizálják a
gyerekek nagyobb biztonsággal?

– Mit tudnak a gyerekek az Ön
gyerekkorának nehézségeiről?

– Tervezett gyerek volt-e Ön?

– Ha a szülei hirtelen
meghalnának, mit tett vagy mondott volna nekik, még ez előtt?

– Mond-e a gyemekeinek bármit a
házasságról?

Most csak a felét olvastam el
körülbelül, egyetlen miért kérdés sincs köztük.

Most akkor jöjjön egy harmadik.
Az egészségre vonatkozó helyes kérdések. Ez a neurolingvisztikus programozás,
az NLT-nek a gyűjteménye, akik zseniálisak abban, hogy helyesen tegyenek fel
kérdéseket.

– Mit érzek? Milyen érzéseim
vannak a jelenlegi állapotommal kapcsolatban?

– Hogyan éreztem magam, mielőtt
megbetegedtem?

– Mit jelent számomra a betegség?
Mit jelentsen inkább?

– Milyen erőforrásaim vannak
arra, hogy jól érezzem magam?

– Mi a rossz abban, hogy így
érzem magam?

– Milyen előnyei lehetnek annak,
hogy most beteg vagyok?

– Mit tanulhatok ebből a
betegségből?

Egyetlen miért kérdés sincs
közöttük. Nem kérdezi meg, hogy miért lettem beteg, mert értelmetlen.

A miért kérdéseknek, ha még egy
picit próbáljuk elemezni őket, nagyon nagy gyöngéje az, hogy tettest kereshet.
Nemcsak okot, hanem felelőst, bűnöst. Mert arra a kérdésre, hogy miért lettem
beteg, nagyon könnyű azt a választ adni, hogy azért mert hülye vagyok. Ezzel
viszont elmélyítem magamban a betegséget. Ha azt a választ adom, hogy azért
mert a környezetem hülye, akkor megint elmélyítem magamban a betegséget. Mert
mit csináljak a környezetemmel? Nagyon veszélyes erre a kérdésre valamit is
válaszolni. Főleg, ha a kérdés úgy hangzik bennem, hogy ha megtalálom a
tettest, akkor jobb lesz nekem. De nem lesz jobb. Ha a tettest megtalálom,
akkor semmivel sem kerültem előrébb, pont úgy, mint amikor megmondják nektek,
hogy nektek negatív apakomplexusotok van. Mit értek vele? Semmit! Rengetegszer
beleestem abba a hibába, amíg meg nem tanultam, hogy azt mondtam, hogy bizony
én rájöttem, hogy az illetőnek mi a baja. Ez már eleve egy kicsit furcsa.
Vagyis nekem voltak kérdéseim és én ezekre válaszoltam, adott esetben teljesen
függetlenül attól, hogy ez összefüggött-e az ő dolgával. Minden estre én nagyon
megörültem, hogy a saját kérdéseimre választ kaptam és ezeket el is mondtam
neki. Nem egyszer az volt a válasz, a reakció: Na és akkor én most mit
csináljak? És ez nagyon helyén való reakció! Mert na és akkor mi van? Az a jó,
hogy ha felismerem, hogy mi a baj és TUDOK változtatni! Akkor másképpen fogom
csinálni, akkor jó a válasz! Különben mi értelme van?

A mesterhez elmegy a tanítvány és
megkérdezi tőle:

– Mond mester, mi a helyzet az
örökkévalósággal?

– Hát mit tudom én.

– Na jó mester, de akkor azt csak
meg tudod mondani, hogy mi a jó és mi a rossz?

– Hát azt végképp nem tudom
megmondani.

– Akkor legalább azt mond meg
mester, hogy mi az, hogy igazság?

– Hát azt meg aztán végképp nem
tudom.

Mire elmegy a kérdező és a
tanítványok nagyon szégyenkeznek a mester miatt, hogy az ő mesterük ekkora
szégyent hozott rájuk, hogy három kérdésre egyre sem tudott választ adni. Ekkor
a mester összegyűjti a tanítványait és azok kérdezik tőle:

– Hát mester miért nem
válaszoltál?

– Hát nézzétek, mit ért volna ez
az ember azzal, ha én válaszolok és elmondom neki, hogy milyen a puding.

Az ő kérdéseire az a válasz, hogy
egyen pudingot. Majd megtudja, hogy milyen. Főként mi férfiak, de akár mindegy
is, mert mindnyájan bezárkózunk ebbe a kérdésbe, hogy miért.

Mert ez megakasztja az életünket,
mert addig nem tudok továbblépni, amíg nem jövök rá, hogy az apám miért
csinálta azt az anyámmal. Amíg erre nem jövök rá, addig én, hogy lehetnék
boldog. Az ő gyerekük vagyok, mit csináljak addig, amíg ezt nem tudom meg?
Keleten ezt az egész terápiás módszert úgy ahogy van, hülyeségnek tekintik. Ez
elég drámai, nem? Egy keleti bölcs természetes reakciója annyi, ha én előállok
egy múltban történt problémámmal, hogy ez már elmúlt, megtörtént, miért is
foglalkozok én ezzel. Az elmúlt, te meg itt vagy! Ez egy teljesen más rendszer,
ahol nincs is történelem. Indiában nem is volt történetírás, mert minek? Ha elmúlt,
minek azt leírni, most itt vagyok, tehetnék egy csomó jó dolgot, és azt írom
le, hogy mi volt. Ebből azt akarom kihozni, hogy a múlt és a probléma nincsen
egy kalap alatt és egészen másként tudnak gondolkodni erről különböző
kultúrában élő emberek erről. Nem lehet azt az ördögi kört játszani, hogy
mindig arra váljak alkalmassá, hogy rendbe tegyem a múltamat és a jelenemet úgy
éljem meg, amely arra való, hogy éppen a múltamat tegyem rendbe.

Tehát akkor csak egy kis
gondolatot tennék a végére. Ami a miért kérdésekre megnyugtat bennünket, mert
ha felelőst akarunk, bűnbakot meg az összes többit, akkor legalább annyit
vesztettünk, mint amit nyertünk, csak odébb rúgtuk ugyanazt a kérdést és semmit
nem oldottunk meg. Ami segít nekünk, az tulajdonképpen nem az igazság, hanem a
meggyőződés.  Azért leszünk jobban ó,
mert egy meggyőződés alakul ki bennünk, vagyis tudunk újból hinni. Viktor
Frankl írta le azt, aki állandóan ezeket boncolgatta, hogy az éli túl, aki tud
értelmet találni az életének. Neki álltam az elmúlt héten és újból
végigolvastam újra a könyveit, azért, mert azt akartam nyomozni, hogy ír-e
olyasmit valaki, aki kitalálja a logoterápiát, hogy az ember attól tud élni,
hogy tudja, hogy értelmes az élete, ez attól származik, hogy a miért kérdésekre
választ kell találnia és addig nem tud élni, ameddig a miért kérdésekre nem talál
választ. Meglepő, de ilyesmiről nem volt szó a könyveiben. Nem tesz fel miért
kérdéseket, vagyis az életünk nem attól válik értelmessé, hogy felteszünk ilyen
kérdéseket, hogy miért és ezeket megválaszoljuk. Hanem attól válhat értelmessé,
hogy azt mondom egy miért kérdésre, hogy azért mert, ha már mindenképpen akarok
válaszolni és kialakul egy meggyőződésem, hogy végre, ezt tudom, hogy miért van
ez és élhetek tovább. Ő írta le, hogy valaki, aki túlélte, abba kapaszkodott,
hogy az édesanyja vár rá otthon. Mert az édesanyját a koncentrációs táborba
valami miatt nem hurcolták el és az édesanyja vár rá. Erre feltett azt a
kérdést, hogy mi van akkor, hogy ha meghalt. Erre nem gondoltál? Akkor nincs,
aki várjon rád. Az illető azt válaszolta, hogy teljesen mindegy, hogy
meghalt-vagy nem, mert tudom, hogy vár rám. A lényeg, hogy akar velem
találkozni és ez a válasz elég ahhoz, hogy túléljek bármit. Ez nem egy miért
kérdés: Miért éljem túl? A válasz mindig nagyon gyakorlatias, egy praktikus válasz!

Ezzel szívesen befejezem. A
Szentírás zsenialitása Káin és Ábel története. A gyerekeket mindig beugratom,
amikor azt kérdezem tőlük, hogy az Isten miért nem fogadta el Káin és miért
fogadta el Ábel áldozatát. A gyerekek mindig tudnak rá valamilyen választ,
miközben a Szentírásban nincsen rá semmilyen válasz. A helyes válasz ennyi:
csak! Adj rá választ, ha akarsz, hogy azért, mert, csak hidd el, hogy azért.
Már ha feltétlenül választ akarunk adni. A hittankönyvek is adnak választ:
azért, mert Ábel füstje felfelé szállt.

Pedig itt egyszerű a válasz:
csak!

Köszönöm szépen a figyelmeteket!

Örökbe fogadta és lejegyezte: Újhelyi Balázs és Annamari