A módosult (alternatív) tudatállapot 1.
2002.01.08.
Ahonnan meg szeretném közelíteni a hit kérdését az érzelmekből kiindulva, vagy az érzelmek hatását a hittel kapcsolatosan az a módosult tudatállapot lesz. Azért ez, mert a hetvenes évektől egyre több kísérlet és tanulmány foglalkozott azzal, elsősorban a transzperszonális lélektan keretén belül, hogy a módosult tudatállapotnak a különböző dolgait leírják. A módosult tudatállapotra általában jellemző az, hogy nagyon markáns benne az érzelmi összetevő. Ennek kapcsán nagyon jól fogjuk tudni vizsgálni azt, hogy az úgynevezett módosult tudatállapot, ami – a mai alkalom végére, ha nem volnátok ebben nagyon otthon, ki fog derülni –, hihetetlenül általános, a mindennapi életünkhöz kapcsolódó valami. De egy egészen másfajta, elsősorban érzelmi működésmódot jelent és ráadásul, ahogy erre már utaltam is, a hitnek az elmélyülését, a kialakulását, bizonyos dolgokkal, eseményekkel kapcsolatos meggyőződéseknek a megerősödését totálisan befolyásolja. Úgyhogy ez egy nagyon jó megközelítés, legalábbis én így gondolom.
Amikor elnevezték ezeket a tudatállapotokat módosult tudatállapotoknak, akkor még abból a szemléletből indultak ki, hogy van a normális. Van a normális tudatállapot, az éber, a racionális, és hogy ehhez képest beszélünk módosult tudatállapotról. Az utóbbi éveknek a szakirodalmában nem ez szerepel, hanem alternatív tudatállapot. Ez egyébként sokkal pontosabb is, és sokkal jobban kifejezi azt, hogy egymás mellett létező alternatív tudatállapotokról beszélhetünk, és miért volna az éber, a racionális tudatállapotunk a normális. És ehhez kapcsolódóan, benne foglalatan azt mondani, hogy a többi pedig nem normális, főleg, hogy abnormális. Szó sincs erről. Ma már sokkal inkább alternatív tudatállapotokról beszélünk.
Elmondom a vázlatot. Annyira rendes vagyok ma.
1. A módosult tudatállapot fő formái.
2. A módosult tudatállapothoz vezető legfontosabb utak.
3. Ennek legfontosabb jellemzői és műkésmódjai
4. Lehetőségei és előnyei
5. Lélektani modellje
6. A módosult tudatállapot és a hit kapcsolata.
De ezt nem mondom el mind. Az lehetetlen. Ez a vázlat és akkor belekezdek az elsőbe. Természetesen mindenféle teljesség igénye nélkül mondom ezt, de azért sok helyről szedegettem össze, ami most itt el fog hangzani.
Tehát, hogy ez a módosult tudatállapot mit is takar, milyen állapotokra lehet itt gondolni. Bevezetőképpen: nyilván hallottátok már ezt, és nyilván tudjátok, hogy ide szokták sorolni, amikor valaki transzban van, eszméletlen állapotban, vagy valaki totál részeg vagy lehetne ezeket mondani. Vagy valami vallási eksztatikus élménye van. De ezek mind mind olyan képzeteket kelthetnek bennünk, hogy ezek mindig rendkívüliek. Valóban mindig a normálistól eltérőek. De ez ennél sokkal árnyaltabb. Összeírtam vagy tizenhetet. Csak úgy mondom őket egymás után. Az első, amiről már volt szó:
1. Az álom, mint módosult tudatállapot, és amiről sokat beszéltünk annak kapcsán, hogy érdekes módon valami nagyon sajátos világlátása van. Ráadásul kapcsolódik is a realitáshoz, az éber állapotunkhoz, az éber dolgainkhoz, sőt néha mintha többet tudna, mint magunk éber állapotunkban. Tehát miközben alternatív, vagy módosult tudatállapotnak nevezzük, eközben megvan a viszonya a reálisnak nevezett tudatállottal, sőt nagyon is sokat tud annak is mondani. Erről tehát nem is akarok többet beszélni.
2. Félálom, álomittasság és ezek az állapotok. Hogyha olvastok ezzel kapcsolatos könyveket, akkor nagyon sokban megjelenik az, hogy a legtöbb és leghatékonyabb szinte különösebb erőfeszítést nem igénylő módszer arra nézve, hogy magunkat meggyőzzük valamiről az az, hogy ébredés előtti állapotban, meg alvás előtti állapotban mondjuk magunknak a pozitív mondatokat. Ez már szinte tényleg semmi energiába nem kerül, és nagyon hatékony. Azért mert ezek az állapotok már nagyon nyitottak a tudatalattira, és nem kellett érte semmit se küzdeni. Egyszerűen úgyis belecsúszunk. Erről se akarot többet, illetve talán annyit, hogy katonaságnál éltem át nagyon érdekes pillanatokat. Akkor, amikor nem szabadott aludni, mert ügyeletes alegység. Nem tudom, hogy ti ezt átéltétek-e, főleg a hölgyeknek van-e ilyen élményük. Az ügyeletes alegység az egy nagyon érdekes dolog. Hogyha ott vagy mondjuk a harmadik emeleti folyosón, és mindenki alszik, akkor te beállsz mondjuk egy kockába. Ez nagyon izgalmas, fel van festve, kéthavonta újrafestik a szép linóleumon. Van egy kocka, és te ott állsz. Takarodó után meg van engedve, hogy leülj. De közel kell lenned a kockához, azért mégiscsak rendnek kell lenni. És ha valaki jön, akkor be kell állni a kockába. Tehát minden fontos esemény a kockában történik. Egyébként pedig ott mászkálsz egész éjjel, tizenkét órás valamicsoda, és próbálsz nem elaludni. Én remek jókat miséztem ott. Nem voltam még pap, nem azért, de fantasztikusat. Azzal tartottam ébren magam, hogy mindent végigmondtam, végigénekeltem, végigimádkoztam. Szuper jó volt. És amikor hajnalban öt-hat órakor, télen sötétben, ott küszködsz azzal, akkor egy nagyon érdekes tudatállapotba kerülsz. Az érzelmek meg minden nagyon sajátosak lesznek, dehát ilyen bulis élményeitek, nyilván, vannak ezerszámra. Ez csak azért érdekes, mert itt szinte semmi nincsen, csak hogy ébren kell lenni, minthogy valaki mondta, egy ilyen határőr alakulatnál hihetetlen mennyiségű Népszabadságot, meg „Hej, katona, katona” meg ilyen lapot rendeltek meg. És senki nem tudta, hogy miért ilyen művelt az alakulat. És kiderült, hogy dehogyis, csak fáztak a nyomorultak és a papír nagyon jó hőszigetelő, és a molinóra rávették a papírt és arra a zubbonyt. De újabb és újabb elismeréseket kaptak, hogy ebben az alakulatban mindenki olvas. Persze, próbáltak nem megfagyni. Tehát ez a félálom és álomittasság.
3. Meditációs állapot, ima
Ide sorolnám a mindenféle vallásos, transzcendenciális élményeket. Nem ritka az, hogy valakinek az élete során ilyen adódik. Így vagy úgy valamilyen formában adódik azért. Lehet, hogy kell valami segítség hozzá. Például elhagyott a szerelmed, vagy valami ilyesmi. Az a vallásos élmények kialakulásának nagyon ösztönző formája lehet. Nem kívánom senkinek, de érdemes lenne legalább kísérletezni. Nem azzal, hogy elhagyjanak, hanem hamár megtörtént, akkor használd ki egy ilyen módosult tudatállapotbeli kísérletre. Erről se akarok különösebben mondani, a lelkiségi irodalom keresztül-kasul másról se szól. Tehát mondjuk Nagy Szent Teréznek a műveit olvassátok, vagy Keresztes szent János, vagy csuda tudja, sivatagi atyák, dömpingben lehet ezt olvasni.
4. Művészi élmény átélése, az esztétikai élmény
Nyilván, mindannak amit mondok, meglehetnek a fokozatai, lehet ez kicsi, lehet ez nagy és lehet totálisan elsöprő. Emlékszem egyszer a Zeneakadémián – akkor még a romantikus korszakomat éltem, de csak a zenében, egyébként meg sose – eljött Hikmet Simsek. Ugye, ismeritek? A zenészeket próbálom kiszúrni. Pedig nagyon neves török karmesterünk. Soha életemben nem hallottam, de látjátok az élmény… És vezényelte Csajkovszkijnak a IV. szimfóniáját. Énnekem a hajam, a szőröm égnek meredt. Olyan élmény volt, hogy… Emlékszem ez olyan élmény volt nekem – biztos volt ilyen zenei élményetek –, hogy még hallotok egy zenei ütemet és beleőrültök. Hogy ezt nem lehet tovább hallgatni. És akkor kimentek? No azt azért már nem. No nem azért, mert már befizettétek, hanem hogy egyszerre már szinte menekülnétek az élmény elől, és egyszerre pedig oda vagytok ragasztva. Emlékszem, hogy minden tétel után bennem volt, hogy most elrohanok ahhoz a barátomhoz, aki azóta már az Operaházban zenél, és elmondjam neki, hogy ez valamai eszméletlen jó, hogy jöjjön ide. Szóval, hogy képtelen voltam magamban tartani ezt az élményt. Emlékszem, hogy lement a szinfónia, és akkor nyakamba vettem a várost, hogy ezt a barátomat meg kell keresni. Tehát megőrülök, ha erről nem tudok beszélni. Emlékszem, tudom, hogy mentem, és filmklubban volt a barátom. És mondtam neki, hogy Hikmet Simsek… ezt egy életre… Gürüzött a szeme… Hikmet Simsek, török karmester, azóta se hallottam…
Szóval, mindenféle művészi élmény lehet ilyen, film, mert ez egy annyira összetett valami. Olvastatok már úgy, hogy lecsaptátok a könyvet ilyen idegesen, felvettétek, és akkor három sor. Ez nem lehet igaz, ez nem lehet ilyen jó! Volt már ilyen élményetek? Én emlékszem, középiskolás koromban – valószínű, hogy akkor a hormonális változások belesegítettek – az orosz klasszikusokat olvastam így. Dosztojevszkijt. A Karamazov testvéreket nem lehetett úgy olvsani, hogy hát jó, olvasok egy kicsit. Az nem egy ilyen könyv. Olvastam és mondatonként őrültem bele. Azóta egy kicsit jobban vagyok. Arra emlékszem, mentem és leraktam, fölvettem, vittem magammal a WC – re…
A művészi élmény. Ezt elővételezem magamnak, hogy egyszer csak ott vagy a regényben. Jajj eszembe jutott az a film, az a Schwarzenegger-es. Tudjátok, amikor belép a filmbe és akkor az a móka, hogy a filmben van, vagy nem. Mi annak a címe? Az utolsó akcióhős ! Nagyszerű volt úgy emlékszem. A művészi élmény átélése mindnyájujnk által ismert módosult vagy alternatív tudatállapot. És ide tartozik az is, amikor az ihletettség pillanatát éled át. Amikor nem csak befogadsz, hanem alkotsz valamilyen formában. Nekem úgy tűnik, hogy megint csak bárkire nézek, hogy biztos írtál már életedben legalább egy verset, vagy rajzoltál, vagy nem tudom valami csak történt veled. Nekem néha vannak pörgős időszakaim. Mostanában nem, mert le vagyok lassulva. Emlékszem, hogy például terézvárosi ifjú koromban volt egy olyan év, el is mentem nálamnál bölcsebb szakemberhez, hogy nincs-e velem valami baj, mert lement a nap és dolgoztam reggel héttől este tizenegyig, és elkezdtem olvasni és pörögtem és hajnalban is, és föl se merült, hogy aludni. Tényleg szinte transzba kerültem néha. És írtam-írtam eszetlenül írtam, és volt mondjuk egy óra vagy kettő, hogy fel kellett volna kelni, de még le se feküdtem. Akkor hónapokig csináltam, hogy beültem az autóba és vezettem az autópályán. Azért mert az le tudott higgasztani. Az a monotónia, hogy nincs semmi, és ilyen feketeségben megyek. És akkor ilyen szép lassan így lenyugodtam. Közben meg fizettem a benzint. Ez nagyon jó módszer. Mindent a MOL-ért! Aztán áttértem más módszerre, mert nagyon költségesnek bizonyult. (Tényleg, az M0-t azt töviről hegyire ismerem.) És volt, hogy reggel csak lezuhanyoztam és kezdődött a következő nap. Azért érzékeltem, hogy az azért annyira nem… Ebben az időszakban rengeteg élményem, felismerésem, meg egy csomó minden volt és az az izgalmas, hogy ez a pappá szentelésem után talán egy, mondjuk másfél évre volt jellemző, nem közvetlenül a szentelés utánra, egy kicsit eltolva. Ma is úgy emlékszem vissza erre az időszakra, mint talán életem két boldog időszaka közül az egyikre. És eszembe se jut arra gondolni, hogy én ott fáradt voltam, vagy kimerült, vagy hajszolt. Mert nem voltam az. És most eszembe jutnak a kérdéseitek. Ez olyan sajátos, egy picit fényt is vet arra, hogy mi valamit nem csinálunk jól. Hogy, mondjuk, készülünk egy ünnepre És maga a készület is előhívja belőlünk ezeket a nagyon élményszerű pillanatokat. Mert különben egy ünnepre hogy készülsz föl? Maga a készület is már az ünnephez tartozik és az ünnepnek az átélése és minden. Én ezeket minduntalan úgy élem meg, hogy nem fáradok el. A hangom az el szokott menni. Inkább úgy élem meg, hogy tele leszek energiával, mire vége van. Persze, van olyan, hogy a végére elálmosodom, vagy jól esik pihenni, vagy azt mondom, hogy húú de jó, hogy vége van a napnak. De közben belül érzem, hogy eszméletlenül föl vagyok töltve. És közben ti nem ezt kérdezitek. Legalább tizenöt ember kérdezte tőlem, hogy „nagyon fárasztó volt ez a karácsony? Nagyon kikészültél?” Nem furcsa ez? Nem személy szerint rólatok mondom, de a hívő embernek az a képzettársítása a pap karácsonyához: „A pap biztos kidöglött, totál. Biztos, hogy teljesen kidöglött, és azt mondja, hogy de jó, hogy évente csak egy ilyen van.” Hát jó, nevezhetjük munkának, de hogyha ez egy élmény. Dehát átmész azokon a dolgokon. Egy szerelmes ember fáradt? Dehogy fáradt. Mindenre van ereje. Most nem tudom, kire nézzek… Nézem a papírt, az nem néz annyira vissza… Abból nem lesz baj…
5. Élsportolók versenyhelyzete
Ez tipikus… Most fog indulni pasztorálpszichológia képzés, egy ökumenikus képzés, és az egyik szakirány éppen a sport lesz. Mert egy nagyon sajátos, lélektanilag is sajátosan leírható állapot az, amikor valaki élsportol, versenyez és az összes többi. Ha volt ilyen élményetek, Tamásnak volt, azt tudom, meg sokatoknak, Péternek is, az valami nagyon rendkívüli dolog. Emlékszem, engem egyszer nagyon megleckéztettek. Egy magyar bajnokság volt a Tüzér utcában, a Honvédon. Azt hiszem 22 éves voltam, és bemelegítés volt éppen, még nem is kezdődött el a verseny. A hangosbemondón zenéket adtak, de néha volt egy-két szövegelés is. Szerintem a rádiót odanyomták. Már majdnem kezdődött a verseny, amikor az edzőm megkérdezte, hogy „Te, hallottad, hogy mit mondtak be?” és én mondtam neki, hogy hallottam (még most is emlékszem rá). Arról beszéltek, hogy hol van Petőfinek a sírja. Ez volt valami ötmondatos, valami ilyesmi. És az edzőm rámnézett, és azt mondta, hogy „Feri akkor még melegítsél! Akkor leszel kész a versenyre, ha már nem hallod, hogy mit mondanak a hangosbeszélőn. Akkor már jó állapotban vagy. Nem csak a testet kell bemelegíteni, hanem ott aztán megszűnik a világ. Hát akkor jó.
Még ide az élsporthoz tartozhat a fizikai küzdelem. Azt nem kívánom senkinek, hogy az utcán megtámadják. De azért lehet ilyen élményünk. Terézvárosban nekem volt. Az egy izgalmas. Ott egy pillanat alatt minden átalakul. Minden megváltozik. Majd ennek a jellemzőit úgyis fogom mondani. Az, amikor egy ilyen fizikai valamire vagy késztetve. Nyilván a sportban is lehet ilyen, amikor minden a szabályok szerint megy.
Vagy a másik. Még két dolog jut az eszembe ehhez. Tudjátok, régen volt ilyen ifjúsági barátság verseny, vagy béke verseny. Az összes szocialista ország képviselői vettek részt. Voltam egyszer egy ilyenen. Ez majdnem olyan rangos volt, mint az EB. Bizonyos sportágakban meg pláne. Hogy a sport milyen állapot. Emlékszem, hogy ott ugrottam egy magyar csúcsot. Életemben még olyat nem csináltam, mint akkor. Én erre nem is készültem, vagy eszembe se jutott volna, hogy olyat csináljak, de emlékszem, hogy átugrottam és azzal a lendülettel, ahogy kiderült, hogy ez egy magyar csúcs – tele volt a stadion, nemzetek szerint ültek –, én odaálltam a magyarok elé, és elkezdtem nekik mutogatni. Hogy ez honnan jött ezt én nem tudom. De most emlékszem arra az érzésre, ami ott eltöltött, hogy ki volna a legjobb, ha nem én, és nem csak, hogy én tudom, de mindenki tudja, és kell is, hogy tudja, és hogy mutassák is vissza, hogy ezt mit tudjuk, hogy ez így van.
A másik, amit láttok, ahogy a Kokóék mennek be a ringbe. Még el se kezdődött, de látszik, hogy nem csak a fejüket ütötték be, hanem teljesen el vannak szállva. Azért azt kipróbálnám egyszer… Én egyszer bokszoltam. Csináltátok már? Egyszer bepancsoltak és úgy elöntötte a könny a fejemet, hogy így leülni se tudtam. Próbáltam megtalálni… eszméletlen élmény.
6. Mindenféle krízisállapot, életveszély Azt tudjátok, hogy egyszer felgyújtották a terézvárosi plébániát. Na az is jó volt, nem tudtam lefelé menni. (Mennyi minden történt velem az alatt a néhány év alatt!) Olyan füst volt, semmit nem lehetett látni. Mikor a tűzoltók eloltották a tüzet, akkor a tűzoltó odaadta a gázálarcát, hogy azzal menjek le, és megkérdezte, hogy a totál sötétben letalálok-e. Mert ilyen füst volt, ezt el lehet képzelni. Olyan forróság volt, hogy a földszinten volt a tűz, én az első emeleten voltam, jó nagy lépcsők, egy ilyen igazi klasszikus százéves építkezés. Kinyitottam az ajtót, és olyan forróság csapott rám, hogy egy párat mertem lemenni és egyszerűen nem mertem tovább menni. És pörgött az agyam, hogy lehet, hogy van lenn valaki és ha be van zárva az ajtó, akkor az ott meg fog égni. Próbáltam lemenni de olyan forróság volt és olyan fojtogató ilyen fekete akármi, mert csomó papír, meg műanyag égett, hogy képtelen voltam továbbmenni, egyszerűen nem tudtam lejjebb menni. Ez a helyzet, ha valaki ilyet nem él át, akkor nehéz róla beszélni. Emlékszem akkor kinyitottam az ablakot, kiültem az ablakba és dőlt ki a füst. És akkor próbáltam telefonálni, de elégett a telefonzsinór. Nagyon izgalmas helyzet volt. Nem tudom, hogy melyiket választjátok a szerelmi csalódást, vagy a tűzvészt. Nagyon érdekes. De majd az általános jellemzésnél úgyis fogok erről beszélni. És akkor sikerült lekiabálni, hogy valaki hívja a tűzoltókat és jöttek, és olyan forróság volt, hogy az ablakok kitörtek, a hőtől elpattantak az ablakok. Szóval azóta másképp gondolok arra, hogy bemenni a tűzbe, valakit kimenteni. Hát azért az nem úgy van, hogy összeszedem magam.
Ilyen krízishelyzet lehet a gyász is. A gyász, az megint egy mindnyájunk által ismert, teljesen ebbe a körbe tartozó alternatív tudatállapot. Minden más. A gyászoló ember mindent másképp él meg. Ez nem feltétlenül haláleset. Tudjuk azt, hogy gyászélményünk lehet egészen másféleképpen is. Egy szerelmi csalódás is a maga módján egy gyászélmény lehet. Vagy akár, ha elég a lakásunk, az is egy gyászélmény. Épp Endrúékkal beszélgettünk erről, hogy roma temetéseknek van egy nagyon sajátos jellege. Mert ugyanis ők sokkal ösztönösebben élnek meg alternatív tudatállapotokat. Szinte megvan a forgatókönyve, ahogy belemennek ezekbe a helyzetekbe. És csak utalásszerűen, hogy mínusz húsz fok volt és ott állunk a nyitott koporsóval és már majd’ megfagyok és tudjátok, anélkül nem lehet leengedni a koporsót, hogy el nem pikolózzák a nyolc legkedvencebb nótáját az elhunytnak. És ott állunk én majdnem megfagyok, mert én normál tudatállapotban létezem ott. De ők nem. Ők egy atlétatrikóban is ugyanúgy eljátszanák a nyolc nótát. És az történik, aminek megint megvan a forgatókönyve, hogy lemegy a nyolc nóta, és tudjátok ilyen lefagyott kézzel emelem a szenteltvíz hintőt. És akkor utána lehet a rögöt rádobni, és akkor mit csinál a gyászoló feleség: „Ne, még játsszatok!” Na ekkor kerülök én is egy ilyen alternatív tudatállapotba… Nyolc pikoló, és akkor „utána ugrok”. És az a vicc, ezt többször néztem már közvetlen közelről, nem TV, nem csalás nem ámítás: Ha őt ott nem kapja el valaki, akkor az tényleg beleesik. Tehát, a szem becsukva és így elindul. De hát van, aki elkapja. Akkor utána: „Vizet! Vizet! ” Tudjátok mínusz húsz fok, jég mindenütt. De honnan? Ezt el is viszem, mert holnap temetek kettőt, ki tudja, hogy mi vár rám… És akkor rohannak, akkor elájul, akkor „vigyetek el!”, akkor gyorsan beszentelem, akkor visszajön. Remélem ezt most nem értitek félre, egyszerűen csak az állapotnak a leírására vállalkoztam.
Aztán ilyen lehet a baleset. Akármilyen sérülés, komoly autóbaleset, meg minden. Talán erről nem is kell beszélni, ha volt ilyen élményetek, akkor aztán pláne.
Ugyanide tartozik betegség, főképpen a műtét. De nem csak az, amikor műtéten vagy. Műtét előtt, műtét után. Adott esetben egy súlyos betegségnek az állapota, a láz. És ezek mind-mind nem a szó szoros értelmében vett racionális, éber, normális tudatállapotok.
Hipnotikus állapot Ilyenben is van azért részünk. A tömeghipnózis, mondjuk, nagyon-nagyon hat ránk. Ha átéltétek velem együtt a rendszerváltást, mondjuk egy százezres tüntetést. Annak olyan élménye van, hogy egy életre meghatározza a politikához, egy párthoz, egy politikushoz, a történelemhez és bármihez való viszonyunkat. Érdekes, hogy mennyire… Képzeljétek, járok most a Papnevelő Intézetbe. Csoportot vezetek, most szeptembertől. Akasztják a hóhért. Hét évvel ezelőtt onnan rúgtak ki, és most oda járok. Látjátok az egyháznak… Vagy ezt mondtam múltkor? Nem? Na képzeljétek! Ugye jövök, és az első alkalommal egy-két mondatot mondtam magamról, nyilván bemutatkozásként. A végén mondtam, hogy van-e valakinek kérdése. És az első kérdés így hangzott: „Atya, te is biztos átélted a rendszerváltást. Milyen volt az neked?” Szemináriumban ez volt az első kérdés. Nyilván azért, mert valaki ebbe belement. Taxisblokád? Ott voltatok? Na, hát az is egy fú-fú-fú, Nagyon sajátos élmény. Főleg, ha bevonódtál, tehát ha hajlandó voltál ott dumálni.
Alkohol, kábítószer, bármiféle anyagok Hát ezt nem kell ragozni, ezt ismeritek…<nevetés> na jó, nem… De nem, azért mégiscsak elmondom. Kábítószerélményem nincs. Még egy átkozott füves cigit se szívtam, ne haragudjatok, nem. De egyszer életemben kipróbáltam az alkoholt, hogy milyen. Nagyon érdekes. Úgy emlékszem három liter almabort ittam meg. Mindenféle előzmény nélkül, viszonylag rövid idő alatt, egy bankett alkalmával, egy verseny után. Mindez Erdélyországban történt, és emlékszem, voltam legalább tizenhét éves. Rám nagyon meglepő hatást gyakorolt… A harmadik liter után vadul elkezdtem udvarolni valakinek, majd rohantam a WC-re. Hát szóval, nagyon sajátos volt. Lefeküdtem és így gyünnn… És amikor másnap felkeltünk, az edző sugárzó arccal bejelentette, hogy most pedig az erdélyi havasokban teszünk egy kirándulást, autóbusszal. Hát ez is megint egy módosult tudatállapotot eredményezett, finoman szólva.
Azt tudjátok, hogy egy kicsit gyöngébb alkatú sámán próbált ilyen módosult tudatállapotba kerülni, akkor, mondjuk, nem csak a sámán-dobját veregette megfelelő módra, hanem azért a gyilkos galócából is nyalogatott. Szóval bármiféle dolgot ide lehet csatolni.
Ide tartozik: Mély relaxáció, ellazulás, nagyon mély ellazulás
Az is ilyen állapotot eredményez. Édesanyám foglalkozott ilyesmivel nagyon sokáig. Emlékszem, hogy talán nyolc vagy kilenc éves lehettem, amikor bejött és elhatározta, hogy megtanít engem relaxálni. Ugye, van egy ikertestvérem is, és máig emlékszem erre az élményre, hogy ott feküdtünk, az ágyak L-alakban voltak, és lazultunk, meg minden. Bennem volt még némi félsz, hogy édesanyámmal valami baj van. Mikor mondta ezeket, hogy „nem érzed a kezed”, de hát mindegy… A testvérem egy ösztönösebb bizalommal, ugye, könnyebben vette az akadályokat. És ennek kapcsán egyszercsak felkiáltott, és a következőt mondta. Máig hallom a fülemben. „Eltünt a testem”. Na ez volt az a pillanat, amikor én felültem, ez nem egy módosult tudatállapot. Itt valami más történik… De aztán édesanyám megnyutatott, hogy „jól van, jól csinálod, ez annak a jele, hogy minden rendben van”. Hát ez egy kicsit visszavetett azon az úton. Na tehát ez is olyan.
Amikor erősen koncentrált állapotban vagy, nagyon, hosszan koncentrálsz. Például ilyen lehet – valami klasszikus – a repülésirányítók. Az egy ilyen munka. A monitort nézik. Adott esetben számítógép előtt ülve, ha ott nagyon kell koncentrálni. Veletek volt már olyan, hogy játszottatok, ilyen meredten, órákon keresztül? Énnekem rendszeresen, ilyenkor komoly hányingerem támad. Egy idő után le kell állítani ezt az egészet. Nincs számítógépem. Ezt nem azért mondom, ez nem dicsőség, csakhogy nem most csináltam ezt, de régebben, emlékszem, hogy visszatérő élmény volt ez.
Tengerészeknek az állapotváltozását ott az árbóckosárban már leírták nagyon régen. Hogy víziójuk támadt. Ott fönn voltak, nagyon sajátos körülmények között, és figyelniük kellett.
Aztán mindenféle ingerszegény állapot vezethet ide. Van egy nagyon érdekes kifejezés, nem is tudtam, hogy ezt így hívják: „autópályahipnózis”.
Nekem most nyáron volt ilyen. Ahogy mentem 160 – nal, német autópálya. Órákon keresztül. Hiába kapcsolod be a rádiót, nem segít. Egy teljesen sajátos világba kerülsz. A sebesség teljesen eltűnik. Nem érzékeled már, hogy mész. Kinyithatnád az ajtót és kiszállhatnál. Tényleg csak az éber tudatodnak a morzsái mondatják veled, hogy ez egy veszélyes helyzet. Még annak az érzete is megszűnik, hogy ez egy veszélyes helyzet. Belemennél 160-nál akármibe, hogy ez most egy kis verseny.
Aztán ide tartoznak a klasszikusan vallási élménynek nevezett állapotok. De ehhez kapcsolódóan az ének, a tánc, a dervis tánca. Taizéi találkozó. Bizonyos szempontból ide kapcsolható. Monotonon énekelt ugyanolyan ének. Ugyanabbam a közegben ücsörögsz, nem mozogsz. Nagyon sajátos állapot. Ha átlendülsz azon a ponton, hogy fáj a feneked, akkor megszűnt az idő. Akkor van az, hogy megdöbbensz te magad is – ezért szokott fiatal embereknek néha az első vallásos élménye egy taizéi imaóra lenni. Hogy lehet az, hogy én négy órán keresztül imádkoztam. Ez velem nem fordulhatott elő. Ez lehetetlen. Mert egyébként a misét öt perc múlva unja. A rózsafüzér föl se merül. Amikor kézbe veszi, már el is alszik. És ott a taizéi találkozón négy óra elmegy és három és fél óra után odamegy a kitett feszülethez – tudjátok az ikonhoz – és még egy óra térdelés ott. S utána mész haza, és azt mondod, de tök jól vagyok. És szinte nem is kellett hozzá sok. Ezért egyébként, ha kimarad az ének a liturgiából, akkor az elkeserítő. Muszáj énekelni. Ezt többször említettem, csak mondom, ha valaki úgy ül ott, hogy… Totális összefüggés van aközött, hogy valaki nem érzi ott jól magát, unatkozik, kritikus, és aközött, hogy énekel, vagy nem. Semmi mást nem kell csinálni, ha bajod van a szentmisével, mint énekelj végig mindent. Ezt ajánlom csak. Egy pillanat alatt az egész helyzet meg fog változni.
Hát a Hit Gyülekezetéről nem nagyon akarok, de hát ott ez megy már pepitában, csak súlyosabb.
Halálközeli élmények és ilyen állapotok Szinte nincs olyan fél év, hogy ne beszélne nekem valaki el halálközeli élményt. Tehát életemben ilyet hallottam első kézből tizenöt-huszat, biztos vagyok benne. A legutóbbit egy hete hallottam. Még szoktam is ezeket mondani, de ezt most elmondom azért, mert egy nagyon sajátos, éppen ehhez a tudatállapothoz és élményhez kapcsolódó következménye lett. Egy fiatal kisfiú, aki talán még iskoláskorú sem volt, amikor elvesztette az eszméletét a kórházban. Azt élte át, hogy kilép a testéből. Látta, hogy mi folyik körülötte. Ez a klasszikus, ahogyan ezt le szokták írni. Ezt élte át öt évesen, nyilván nem olvasta még előtte, hogy ezt hogy kell csinálni. Megszámolta, hogy hány injekciót kap. És utána elmondta az orvosnak, hogy „kaptam X számú injekciót”. Ahogy ez szokott lenni, nem hitték el. „Hogy ezt ki mondta neked, hogy ennyit kaptál?” „Nem mondta senki, láttam.” „De hát nem láthattad…” De hogy mi ebben az izgalmas? Ez történt valamikor későn este, vagy éjjel. Másnap, ahogy felkelt ez a kisfiú eszméletlen jól volt. Az élmény úgy hatott rá, hogy miközben egy súlyos állapotból ébredt fel, annyira jól volt, hogy a következőt csinálta. Felmászott a fűtéscsőre. Néhány órával az eszméletvesztése után. Hát, ahogy egy gyerek normálisan csinálja, ha nem érzi magát betegnek. Úgy föl volt töltve, hogy lógott a fűtéscsövön, amikor az édesanyja belépett. Ezt most mondta el, három, vagy négy napja beszéltem ezzel a valakivel, és azt mondta, hogy az volt a drámai ebben a pillanatban, hogy az édesanyjának az volt az utolsó információja, hogy a fia nagyon beteg. És belépett és ránézett az ágyra, és az ágy üres volt. És az anyja, mielőtt elájult volna, vette észre, hogy a gyereke ott lóg a fűtéscsövön. És hogy semmiféle komoly problémának jelét sem mutatja. Jó hát volt probléma meg minden, de hát ez az állapot, meg az abból való kikerülés. És arról számolt be, amiről egyébként is, hogy eszméletlen jó volt, hogy tök jó volt. Hogy félelem nulla, semmi félelem. És hogy ez az állapot teljesen természetes volt. Mint amikor benne vagyunk egy ilyen állapotban, akkor az éber, normális állapot tűnik furcsának.
Szexuális élmény is ide tartozik, már akinél ez jól megy. Az ez a terület.
Aztuán tömegélmény, de erről már volt szó.
Aztán, ami nagyon érdekes, valaki azt mondta nekem, egy szülész nőgyógyász… Hú, ezt nem állom meg, pedig már egyszer elmondtam. A Naphegy tér mellett volt egy tábla. Egy orvos propagálta magát. Oda volt írva: „doktor méhész, szülész, nőgyógyász” Középiskolás korunkban ezt a táblát ilyen liturgikus módon látogattuk meg. Komolyan mondom volt olyan, hogy kicsit unatkoztunk, nem tudtuk, hogy mit csináljunk, és azt mondtuk, hogy menjünk fel és nézzük meg. Többször felmentünk, megnéztük, ott van, ez így van. Egy jó kis történés.
Egy szülész-nőgyógyász mondta nekem ezt, hogy szerinte háromféle ember van: Férfi, nő és szülő nő. De ez nem kritika, vagy nem negatívum, hanem azt mondta, hogy ő úgy látja, hogy egy szülő nő egy külön ember-valami, az nem férfi, az nem nő, az egy szülő nő, vagy szülőember, de ez hülyén hangzik. Hogy ez egy annyira sajátos állapot, és élmény és minden. Nem próbáltam.
És az utolsó a szerelem. Az egy nagyon sajátos tudatállapot, de módosult? Abnormális? Nem! Teljesen normális.
Ennyit ezekről. Azért akartam nem csak azt mondani, hogy egy, kettő, három, négy… hogy jöjjön elő belőletek ez az élmény. És most, hogy látunk egy nagy kört, és nem teljes, még egy csomó mindent lehetne bele tenni, és látjuk azt, hogy a hétköznapi életünket keresztül-kasul szövik ezek az úgy nevezett alternatív tudatállapotok, amelyek más logikára működnek. És nagyon jelentősek ez érzelem és a hit viszonyát illetően. Nagyon jelentősek.
Most a második pont, hogy hogyan tudjuk előidézni az ilyen tudatállapotokat. Egyrészt, nyilván, egy csomóról tudjuk. Megveszem a kadarkát, meg a kisüstit és máris célnál vagyok. Nyilván ezeket nem sorolom. Azért pontokba szedve, hogy osztályozhatnánk ezeket, mert lesznek benne új szempontok.
Amikor a külvilágból érkező ingereket drasztikusan csökkentjük, vagy megvonjuk magunktól. Ingerszegény környezet. A hegyi beszédben Jézus azt mondja, hogy „Te ne nyílt utcán imádkozzál! Hanem menj be a szobádba, zárt ajtók mögött a rejtekben imádkozzál Mennyei Atyádhoz. És ott megkapod azt a jutalmat, amit nem kapnál meg akkor, ha emberek előtt teszed ugyanezt.” Nyilván itt nem valami örök életben kapott nyalókáról van szó. Hanem arról, hogy igen, ha valaki bemegy ebbe az ingerszegény állapotba. Ezért nagyon hatékony – más megközelítésben beszéltem nektek erről – a reggeli imádság. Még nagyon közel ahhoz a tudatállapothoz, amikor aludtál. Nagyon jó, nagyon nagyszerűen lehet imádkozni. Hátha nem alszol el. Jó azt meg lehet csinálni, hogy aludj el. Forró bögre a kezedben, forró teával. Ha elalszol, jön a bünti. Ez egy egyszerű archaikus módszer. Ez egy nagyon jó állapot, mint ahogy az esti imádságra is nagyon jó állapot, hogy imádságban elaludni. Olyan furcsa, hogy szoktak jönni idős emberek, hogy „jajj, Atya, belealudtam az imádságba.” Hát Isten éltesse, csak nyugodtan. Minél többször, annál hatékonyabb. Csak aludjon bele. Jó, ha előtte imádkozott másképp, azért az mégiscsak jó. Bárányok helyett lehet rózsfüzér szemeket is… Szóval jó az, belealudni az imádságba.
Ugye, ide tartozik az, amit a szemlélődéssel kapcsolatban mondtam: egyhetes lelkigyakorlat Háromnapos lelkigyakorlat, kivonulni a világból, bekerülni egy kis szobába. Lehetne ezeket mondani. Nem tévézni este… Ugye, egy komoly lelkigyakorlat alatt nem is beszélsz. Ez az egyszerű dolog, hogy nem beszélsz hihetetlen sok lelki élménynek lehet a forrása. A hit elmélyülésének lehet a forrása az, hogy egy hétig nem beszélsz. Nekem volt egy ismerősöm, egy évig nem beszélt. Teljesen magától. Csak akkor beszélt, ha muszáj volt, tehát ha az élet fenntartáshoz, vagy a normális életvitelhez kellett. De barát, senki, egyszerűen nem beszélt. Felvett egy babos kendőt, és amikor valaki nem értette, hogy mi van, akkor így mutogatott a torkára. Senki nem értette, hogy mi, mindenki azt hitte, hogy gégemetszés, vagy fú, valami van, semmi baja nem volt, nem beszélt egy évig.
Ezért fontos nekem nagyon, amikor elmegyek biciklizni, az általatok kapott nagyon hasznos tárgyakkal megerősítve. Német nyelvterület, hogy még kísértésbe se essek. Mert német nyelvvel először és utoljára az úszó óvodában tanultam számolni. Tehát körülbelül itt tartok. De ezt már elfelejtettem. Ehhez megint egy érdekes, hogy amikor mondjuk másfél napja szakad az eső. Semmi mást nem csinálok, csak biciklizek. Olyan ingerszegény, stresszmentes világ ez, hogy úgy szoktam védekezni, hogy bemegyek a közértbe, és mindent aprólékosan megnézek, mint egy ilyen mániákus. Mennyinbe kerül, melyik az olcsóbb, milyen színű, milyen nehéz, puha… Szóval, olyasmit csinálok, amit éber, normális tudatállapotomban nem. És kell néha, hogyha nagyon benne vagyok ebben, akkor kell egy fél óra. És tök mindegy, hogy milyen bolt. Röltex és társai… Olyan helyeken vagyok képes, hogy… Azért, mert néha ki kell jönni ebből az állapotból. És nem kell hozzá semmi, csak essen az eső, és egy napig bicajozol.
Egy ismerősöm mondta, hogy életének egyik legnagyobb élménye az volt, hogy Pest környékén elment valahova, ahol a következőt ajánlják. Befeküdhetsz egy testhőmérsékletű kádba, totál sötétben vagy és ott feküdhetsz fél órát. Ez. Ez fél óra alatt olyan mértékben megváltoztat mindent, mint ami megszokott és normális, olyan döbbenetesen ingérszegény. Ő azt mondta, hogy ahogy jött el ebből az élményből, és vezetett olyan élményei voltak, hogy visszamegy, és ott akar maradni. (Mennyi párhuzamot vonhatnánk szektás élmények, szerelem, kábítószer vagy akármi között.)… Hogy ezt szeretném élni reggeltől estig. Ahogy jött, kapcsolt, hogy ez itt nagyon gáz. Dehogy megyek vissza, mert függő leszek. Kádfüggő.
Olvastátok a Pirx pilóta kalandjait? Stanislav Lemm. Hát igen, nem vagytok elég öregek… Már aki… De ők meg nem öregek, csak sokat tapasztaltak! Abban van a dilifürdő. Pontosan ugyanez. Az űrutazásra készülődő Pirx pilótát beteszik ebbe a dilifürdőbe – pontosan azonos a testhőmérséklettel –, és akkor ő ott hány órát bírja…
Tulajdonképpen ilyen ingerszegény világnak tekinthető a gyász is. A tudat totális beszűkülése. Hosszú kórházi kezelés. Olvasom múltkor az újságot, hogy a Whisky – s azt nyilatkozta, hogy hét év alatt megúszom. Mert most pszichológiát olvasok és hét év az az idő, ami után már visszafordíthatatlan változások történnek az ingerszegény sajátos környezetem miatt. Hát nyilván azért ez nem így van. De a börtön, az ilyen lehet. Ez most már egyértelmű, hogyha a büntetésnek az az célja, hogy valaki a börtönben jó útra térjen, és ott túl hosszú időt marad, akkor ez hiú ábránd.
Az idős állapot is tulajdonképpen egy módosult tudatállapot. Az öregség. Akkor, hogyha az öregséghez kapcsolódó klasszikus tünetek is megjelennek.
Aztán ilyen, ez főleg a vallásban egy nagyon klasszikus út, bizonyos természetes dolgoknak a megvonása. Étel-böjt, ital-böjt, alkohol, hogy nem lehet szeszes italokat fogyasztani. Önmegtartóztatás, szexuális szükségletek kielégítése, alvás, alvás-megvonás, amit úgy hívunk, hogy virrasztás. Mindennek megvan a szép elnevezése pontosan azért, mert tudjuk, ha ezeket megtesszük, főleg ha ezekből minél többet teszünk a rendszerbe, annál inkább jönnek, jönnek a hitünk szempontjából fontos élmények. Na erről persze egy csomó szó lesz.
Az éjféli mise, az mindig egy nagyon sajátos élmény. Ezért érdemes. Nálunk például megbeszéltük a főnökömmel, hogy húsvétkor is mindenképp lesz éjféli mise. Mindenképpen. Már csak azért is, mert közületek többen ott fognak megkeresztelkedni. Azt akkor kell. Álmosan. Úgy kell. Hú, de jó lesz. Az egy más valami. Voltam már olyan éjféli misén, egy lelkiségi mozgalomnak volt a hosszú húsvéti liturgiája. Tartott az reggelig. Hétig. Azt nem lehet elfelejteni. Vagy emlékszem, hogy mindig volt egy olyan fájdalom bennem – főleg öt-tíz évvel ezelőtt –, hogy mi a húsvéti liturgiát elkezdtük ötkor, hatkor, hétkor, szóval akármi is történt ott én mindig tudtam, hogy húsvétkor ez nem elég. És akkor átmentem a Rózsák terére, mert ott éjfélkor kezdődött a liturgia. Nekem a húsvét azzal volt teljes, hogy végig csináltam a teljes húsvétot nálunk, latinoknál, majd átmentem éjfélkor élvezkedni a görögökhöz. És ott újabb két óra. És amikor annak vége lett, na akkor. Jöhetett a sárga túró. Az egy klasszikus, szabolcsi, nagyon finom… Ettetek már?
Aztán a mozgásnak a megvonása is ilyen lehet, mondjuk az imádsághoz kapcsolva. Ülsz, ülsz, ülsz, vagy az állás is. Egy pap, amikor egy liturgiát végig áll. Nagyon érdekes ám. Ti nem abban az állapotban vagytok, mint én. Egy egyórás vasárnapi mise. Egészen sajátos tudatállapotban történik a pap részéről. Azt nem tudom elmondani, hogy milyen. Ezért van az, hogy ti azt el sem hiszitek, amikor mondjuk, a pap azt mondja, hogy „két misét még szívesen mondok, de hármat már nem, és a fölött emberkínzás.” Pedig ez így van. Látszólag pedig semmi különös. Mi az a negyvenöt perc? Kiállsz, mondod rutinból. Egyszer kell csak készülni, ugyanaz a beszéd. De egyszerűen… Hát miért készüljek mindegyikre külön? Hát ugyanaz. Úgyse tudom ugyanúgy elmondani. Szóval az a fáradtság, az az este, ami vasárnap ér el engem, semmi máshoz nem hasonlítható. Egyszerűen semmihez. Pedig csak hármat miséztem. De ugyanilyen a gyóntatás is. Főleg az „emberszekrényben”. Ugye a régi gyóntatószék az nagyon emberi volt, mert legalább jobbra néztél, balra néztél. Én se férek el jobban, mint ti. Hát a lábamat én se bírom jobban kinyújtani. Tudjátok, hogyan kerültem én Keresztúrra? Elmondom. Egy sajátos tudatállapotba hozták a püspököt. Komolyan. Az történt, hogy Keresztúr egy olyan vallásos világ ám, hogy húsvétkor egymás után vannak a lelki napok. Három. Elkezdődik a gyóntatás négykor vagy ötkor, és tart tízig, tizenegyig. Az aztán az izgi. Ülsz benn. És a főnököm, amikor a tizennyolcadik húsvéti gyóntatásban nézett jobbra-balra, akkor azt mondta, hogy neki kell egy káplán. De nem úgy csinálta, hogy a püspöki karnak az éber, normális tudatállapotára igyekezett hatni, mert az reménytelen. Hanem a következőt csinálta. Meghívta a püspökatyát gyóntatni. „Drága püspök eljössz-e hozzánk triduumot tartani?” És a püspök atya lépre ment, „Hát persze Gyurikám, megyek:” Jött is. Segíts magadon, az Isten is megsegít, azért a paraszti ész hatalmas kincs. A főnököm nem gyóntatott egy percet sem. Tehát hagyta püspököt öttől tizenegyig, három nap. Ő fönn eszegetett a szobájában, tévézgetett, jól el volt. Beadta a kulcsot a püspöknek, ha végez, zárja be a templomot, csöngessen be hozzá. És a püspök úr három ilyen módosult tudatállapot után, néhány hónap múlva megírta az én dispozíciómat, hogy hát jöjjön káplán Keresztúrra. Tételesen, szórul szóra így történt. Elérte volna ezt szép szóval? Áh, dehogyis, így meg szólni se kellett. Nehogy tovább adjátok, ellenőrzöm. (69:34)