A módosult (alternatív) tudatállapot 4.
2002.01.29.
És itt most megint két dolgot szeretnék hangsúlyozni. Megint csak maradva ennél a modellnél. Mi történik akkor, ha valaki teljesen belecsúszik egy ilyen alternatív tudatállapotba, mondjuk szenvedélybeteg lesz. Alkoholista, vagy narkós lesz. Mondhatnánk más ilyen verziókat is, de mondjuk ezt, mert ezzel elég jól lehet dolgozni. Az történik, hogy az illetőnek gyönge az énje. Az én-tudat gyönge. Érik őt a mindennapi kihívások, és ezeknek a mindennapi kihívásoknak, miután gyönge, ezért nem tud megfelelni. Túl erős lesz a bűntudat. Túl erős a szégyen. A kisebbrendűségi érzés. Lehetne egy csomó mindent mondani. Túl erősek a félelmei. A szorongásai. És ezért hogyan erősíti meg az én-tudatát? Úgy, hogy pontosan tudja, hogy a mélyből erőket kéne felfakasztani, hogy azok segítsék mindennapi életét. Meg is teszi ezt, az alkohollal. Ilyenkor kinyílnak az én határai, és beáramlanak az erők. Ilyenkor történhet meg, hogy valaki neki megy a falnak is. Vagy a rendőrnek vagy bárkinek. És amikor kijózanodik, akkor még rosszabb helyzetbe kerül, mint annak előtte volt. Tehát addig, amíg tart ez a módosult tudatállapot, addig az énbe beáramlanak azok az erők, amelyek kellenek a továbbéléshez. De aztán jön a kijózanodás, és az illető még nagyobb szégyen, még nagyobb bűntudatot, még nagyobb félelmet, konfliktusokat él meg a környezetével, adott esetben a társadalommal. És őt ez még inkább arra fogja vezetni, hogy megint igyon, megint megnyissa ezeket a határokat, és végül kialakul egy ördögi kör, az erő sehonnan máshonnan nem jön már, csak abból az egyébként teljesen, számára is kezelhetetlen erőforrásból, ami a tudatalattija. De ez tönkreteszi őt. És mondjuk így: az illető pusztulásával fenyeget. A személyiség szétesésével. Itt tehát jól látjuk azt, hogy egy módosult, vagy alternatív tudatállapot lehet nagyon romboló, nagyon értelmetlen, és majd ezért fogunk arról beszélni, hogy hogyan kellene jól csinálni. Vagy hogy milyen szempontokat kellene nézni ahhoz, hogy ez a javunkra szolgáljon. Ez tehát az egyik véglet. Amikor gyönge az én, és mindenféle kontroll és egyéb nélkül átáramolhatnak az erők, és az én szétesik. A személyiségnek annyi. Itt még egy valamit. Ami jól illik bele ebbe a modellbe, ez pedig az akarat. Az ilyen ember szokott arról panaszkodni, hogy gyönge az akarata. Hogy ezerszer megfogadta, hogy leteszem az alkoholt, és nem megy. Miért? Azért, mert ez a modell tálcán kínálja – mondjuk így – a megoldást, mert az akarat az énhez kapcsolódik. Az énnek egy funkciója. Vagyis ha gyönge az énem, a hozzá kapcsolódó akaratom is gyönge lesz. Ezért az ilyen ember ténylegesen folyton folyvást pontosan annak a függvényében fog elbukni, és fogja átélni, hogy gyönge az akarata, amennyire gyenge az én-tudata. Ezért az illetőnek hiába mondjuk azt, hogy szedje össze az akaraterejét. Reménytelent kérünk tőle. Egyszerűen nem megy. Mi az, ami mehet? Például az, amit egy ismerősöm csinált. Az ismerősöm azt csinálta, hogy mikor már tíz-tizenöt évi együttélés után az alkoholista házastársa, természetesen jó szóval, racionális érvekkel nem változott meg. Se kérlelésre, se lásd be, se semmire nem változott meg, akkor egyszerűen fogta magát és faképnél hagyta. Azt az üzenetet hagyta neki, hogy én ezzel most nem bontom fel a házasságunkat, de addig nem tekintelek a férjemnek – vagy a feleségemnek – ameddig nem változol meg. És ez az élmény, hogy hazament a feleség – vagy a férj – azért mondom, mert bármelyik lehet, hazament, és egy üres lakást talált. Ez az élmény volt egyedül elég erős benyomás volt elég ahhoz, hogy az illetőt megerősítse. Az illető éne ebben az esetben megerősödött ez által a külső behatás által. Hogy ilyenkor milyen erők szabadulnak föl – lehet, hogy ebben egy csomó csomó félelem is van. Meg egy csomó, amire azt mondjuk, hogy „húha!”. De az illető ennek a hatására le tudta tenni az alkoholt. Vagyis a poharat. Az alkoholt nem lehet letenni. A poharat meg az üveget le lehet. Tehát nyilván, ha valakinek erős az énje, akkor erős az akarata is. Ha nem, akkor nem.
A másik oldalon pedig az van, amikor valaki annyira fél attól, hogy mi van az én-tudat alatt, mi van az árnyékszemélyiségben, mi van a benne élő férfiban és nőben, az archetipikus dolgokban, és végül a bennünk élő végtelenben, feltáratlan dolgokban és ismeretlenben, hogy annyira megerősíti az énnek a határait, hogy az egy áthatolhatatlan burokká válik. Ez a másik, nagyon szokásos megoldás. Ez az a valaki, aki adott esetben nem hajlandó megrendülni. Úgy látod rajta, hogy nincsenek érzelmei. Semmi. Faarc. Megrendíthetetlen kívülről. Ez az ember, aki adott esetben gyerekkorban él át rossz élményeket, megerősíti az én határait, de eszméletlenül. De onnan aztán se ki, se be. Az ilyen ember pont az ellentétét csinálja, mint a másik, nem szíre-szóra megnyitja ezeket a határokat, hanem egyáltalán nem nyitja meg. Két dolog lesz ebből: az egyik, hogy nem tud gyógyulni. Mert a szívének, vagy a lelkének a mélyén ott vannak a sebek, a fájdalmak, a félelmek, az indulatok és minden egyéb. De ő semmi mást nem csinál, csak bekeményít. Meghúzta a határokat, nem tudnak feljönni. Nem tudnak feloldódni, megoldódni, nem tudnak tudatosulni. Egyszerűen nem kerülnek elő, nem tudatosulnak, nem lehet velük dolgozni. Egyszerűen ott vannak a mélyben. A másik pedig, hogy nemcsak, hogy gyógyulás szempontjából lesznek ezek súlyos korlátok, hanem olyan pozitív erők sem törhetnek föl, amelyek az illető életét jó értelemben tudnák alakítani vagy megújítani. Nem lesz megtérés. Nem lesz újjászületés. Szinte lehet tudni, hogy az illető a maga által kreált szabályok, törvények és keretek között fogja végigélni az életét. Hacsak valami drámai dolog nem történik, ami kívülről szétszedi ezeket az általa gyártott határokat. És ahogy ezen töprengtem, eszembe jutott, hogy itt lehetne egy szót használni erre a jelenségre. Az első esetben alkoholistáról van szó, de nyilván nagyon sokféle alkoholista létezik, ahogyan ezt tudjátok, hogy van munka-alkoholista, és mindenféle más alkoholista. A második esetben is tulajdonképpen az alkoholizmusnak egy formájáról van szó, ha már ebbe a batyuba akarunk mindent begyömöszölni, ez a törvény-alkoholista. A szabály-alkoholista. Ezzel kel és ezzel fekszik. A szabályoknak, a törvénynek, a rendnek, az előírásnak a mámorában él. Ez tölti ki teljesen az életét. Miért ne nevezhetnénk tényleg ezt egyfajta józan őrületnek? A józanság ketrecének? A szónak most nagyon kétértelmű értelmében. Tehát mondhatnánk ezt a két nagy területet, amit szoktunk gyakorolni. Természetesen nem vagyunk olyan tökéletesek, hogy néha ne nyitnánk ki ott is az énhatárokat, ahol jobb lett volna nem kinyitni, vagy nem úgy kinyitni. Ez belefér az életbe. Meg az is, ha néha egy kicsit merevek vagyunk. Ez is belefér. De amikor az általános működésmóddá válik. Az már nagy nehézséget jelenthet. Amikor ez működésmóddá válik, akkor jönnek nehézségek. Ez nekem egy sokszoros élményem. Főleg férfiakkal találkoztam, akik annyira bekeményítették az énjüknek a határait, hogy az szinte áthatolhatatlanná vált. Teljesen. És ezzel rögzítették az összes gyerekkori, ifjúkori fájdalmukat, sérelmüket, minden nyavalyát. És ezért a reakciójuk mindig pontosan kiszámíthatóak voltak. Rossz értelemben is. Tehát lehetett pontosan tudni, hogy az illető egy csomó területet nem bír elviselni, képtelen helytállni, és hogy semmi remény a változásra.
Egy pappal beszélgettem. Arról beszélgettünk, hogy ki mikor szokott sírni. az egy tipikusan olyan élmény, amikor a határok megnyílnak, és a vizek árja zúg, és akkor ő azt mondta, hogy ő valamikor gyerekkorában sírt utoljára, és utána nem sírt évtizedeken keresztül. Ezt ki is nézem belőle. Olyan kocka. És akkor azt mondta, hogy amikor meghalt az édesanyám, ő így fogalmazott: csőrepedés következett be. És azt mondta, hogy ez az óta is így van. Tehát az óta nagyon könnyen elsírja magát. Itt kilyukadt a burok. És az óta folyik a víz. De ő ezzel ugyanúgy nem tud mit kezdeni. Tehát nem tanulta ezt meg, hogy mit kell azzal kezdeni, ha valahol ez kilyukadt. Az érzelmeivel nem tud mit kezdeni. Ez azért lehet nehéz egy férfinél, mert egy férfit megtanítanak arra, hogy ne látszódjék rajta, ha fáj. Ugye ez még a régi harci ösztöneinkből fakad. Ha látja rajtunk az ellenség, hogy megsebesültünk és fáj nekünk, akkor az egy plusz erőforrás neki. Ezért az nem derülhet ki. Valakivel egyszer beszélgettünk ilyesmiről, és egy nagyon-nagyon érdekes dolgot mondott, azt mondta, hogy most rájöttem arra, hogy a feleségemmel való konfliktusaimban nekem le kellene vennem az álarcot. Hogy már az rengeteget segíthetne ezeknek a helyzeteknek a feloldásában, hogy én megmutatom, hogy milyen érzelmeket élek át. Ez sokkal emberibbé tenné az illetőt. Ténylegesen. De ehhez őneki meg kell nyitni egy burkot. Hogy legalább az arcán tükröződhessen ez. Valaki idejött hozzám még a múltkori után és azt mondta, hogy jó, eddig sokat beszéltem arról, hogy milyen negatív hatásai lehetnek a burok megnyitásának, hát beszéljek a pozitív hatásokról! Erről sokat akarok majd beszélni.
Most értünk el oda, amit már mondtam, csak most ebből a modell szempontjából is következtetéseket vonhatnánk le. Amikor egy módosult tudatállapotban vagyunk, és azért indultunk ki ebből a nagy egészből, hogy ne inci-finci érzésekkel és érzelmekkel kezdjünk el dolgozni. Ne a szétszedett állapotból kezdjük el összerakni ezt a dolgot, hanem induljunk ki az egészből. Hogy valaki egy ilyen élményben, ilyen állapotban, tudatállapotban van, és abból mi minden következik. És ugye arról beszéltünk, hogy a módosult tudatállapotnak a jellemzője, hogy nagyon fontosak benne az érzések, az érzelmek, a benyomások, a hangulatok, hogy ezek roppantmód meghatározzák mindazt, amit ott aztán átélünk, és később, amilyen következtetéseket ebben a tudatállapotban levonunk nem racionálisan történik, lépésről-lépésre, oksági lánc formájában. Hanem élményszerűen. És ebben az élményben az érzelemnek döntő szerepe van. És mi történik akkor, amikor nem egy nappali tudatállapotban, logikus láncolat formájában eljutunk egy logikus következtetésig, akkor kimondunk valamiről valamit, abban a formában, hogy ez így van. Hogy igen, vagy nem. De amikor egy ilyen, érzelmileg befolyásolt, (minden tudatállapotunk érzelmileg befolyásolt) de a módosult tudatállapotban ez nagyon egyértelmű és nagyon fontos. Ezekben a tudatállapotokban azonban nem racionális következtetésekig jutunk el, hanem meggyőződésekre jutunk. Minden esetben. Meggyőződéseink lesznek. Hitünk fog kialakulni. Éppen, többek között érzelmi érintettségünk, az élményszerű benyomások által. Ilyenkor az lesz a következtetés – nem, nem nevezném következtetésnek, ezek nem racionális következtetések. De abból a helyzetből mégiscsak következnek. Sokkal inkább ugrásszerűen. Vagy intuitív módon. És ilyenkor valóban születik egy következtetés, de lehet, hogy a következtetés egy érzelmi állapot formájában marad csak meg, és ez az érzelmi állapot minden hasonló helyzetben elő fog jönni. Ez lesz a mi tapasztalatunk, a mi bölcsességünk ebből a helyzetből. És akkor az érzelmi állapotunk mutatja meg nekünk, hogy valami jó, vagy rossz. Helyes vagy helytelen. Javunkra van, vagy nem. Tehát nem feltétlenül kell, hogy az tudatosuljon bennünk. Ilyenkor meggyőződéseink lesznek. És ami a legizgalmasabb, hogy minél mélyebbre megyünk egy ilyen tudatállapotban, annál erőteljesebb meggyőződés és hit alakul ki, ami egyáltalán nem egy logikusan levezetett sorozatnak a végén következett be, és ami a trükk, hogy ezek a meggyőződéseink sokkal-sokkal-sokkal inkább hatnak az életünkre, mint azok a következtetéseink, vagy konklúzióink, amiket tudatosan hoztunk létre, átgondolva valamit. Ezért egy ilyen tudatállapotban minél inkább érintettek vagyunk, annál inkább erős hit alakul ki. Meggyőződés, attitűd, beállítódás, hiszékenység, vagy bármi más nevet adhatunk ennek. És én itt állítom, amiről már beszéltünk, hogy minden tudatállapotnak része az érzés és az érzelem. Tehát amikor azt gondoljuk, hogy egy racionális következtetés végén jutottunk el valahova, és itt most beláttunk valamit, és a szerint élünk, ez még akkor sincs így. Hanem amögött is érzések és érzelmek vannak.
Egy nagyon neves szociológussal beszélgettem. Olyan emberrel, aki a racionalitásnak a számomra már túlcsorduló mintapéldája. Olyan valaki, aki hallani sem akar arról, hogy érzések és érzelmek. Csak a tudomány. Hihetetlen. Nagyon, de nagyon izgalmas vele beszélgetni. Arról beszélgetünk, hogy egy előadás keretében mitől mentálhigiénés egy előadás és mitől nem mentálhigiénés. Én fölvetettem, hogy szerintem mentálhigiénésen pozitív hatása van egy olyan előadásnak, ahol az előadó elmondja azt is, hogy számára az a téma, amiről beszél, miért fontos. Hogy őt az hol érinti. Hogy az ő személyes kapcsolódása ahhoz a témához hol van. Én azt állítottam, hogy szerintem ez hatékonyabbá teszi az előadást. És ő tiltakozott. Mondta, hogy szó sincs erről! A célom az, hogy hihetetlenül egzakt előadásokat tartsak! És hogy attól lesz az igazán jó. Van ebben igazság, nagyon sokat adhat nekünk, ha kapunk egy ilyen színtiszta előadást, de hát az sem színtiszta, és én elkezdtem őt provokálni. Annyira jólesett. Egyszerűen nem bírtam elviselni ezt a színtisztaságát! Mondtam neki, hogy énszerintem pedig nincs olyan előadás, amiben te ne lennél benne, legfeljebb azt te letagadod vagy lehazudod. Ha láttátok volna azt az arcot! Hát ilyen egy tudósnak nem lehet mondani, hogy ő az előadásában nem korrekt! Eszméletlenül fölháborodott, és azt mondta: az én előadásaimban, és egyáltalán, attól tudományos, és mi köze a hallgatóságnak ahhoz – de fölfortyant eszméletlenül – mi köze van a hallgatóságnak ahhoz, hogy nekem milyen a viszonyom ahhoz, amiről beszélek! Semmi köze hozzá! És akkor én azt mondtam: – Hú, milyen ideges lettél! Úgy tűnik, hogy az előadói dolgaidhoz nagyon hatékony érzelmi viszonyulásod van. És erre lángot vetett a szeme és az mondta: – És tudod, mit? Ha tudni akarod, hogy nekem miért fontos az, hogy (én 28 egyetemen előadok!) hát azért, mert én hiszek abban, hogy a tudománynak van haszna, és attól az emberek boldogabbak lesznek, vedd tudomásul! – mondta ezt lángoló arccal. Hogy én vegyem tudomásul, hogy ő hisz ebben. És én ezt ne kérdőjelezzem meg. Nem kellett hozzá sok, csak néhány perc, hogy mi van az ő végtelenül egzakt előadásainak a hátterében. Az a hite, hogy ennek van értelme, és hogy ti ettől boldogabbak lesztek.
Na most visszatérve a valláshoz, mint rendszerhez.
Amikor látszólag racionálisan megyünk végig egy ilyen folyamaton, akkor eljutunk oda, hogy igen, vagy nem. Következtetéseket vontunk le. Csakhogy érzelmileg minél inkább hat ránk egy helyzet, annál inkább nem következtetéseket vonunk le, hanem ezeket a szavakat érdemes használni: meggyőződés alakul ki. Vagy: azonosulunk valamivel. Belátunk, vagy elfogadunk valamit. Adott esetben megvilágosodunk. Akkor a következtetések nem úgy érnek bennünket, hogy hát ez logikus. Ha egy logikus következtetésig jutunk el, az teljességgel integrálva van az én-tudatunkba. Az valóban tökéletesen világos. De annak a következtetésnek a hatása roppant gyönge. Annak a hatásnak az életre gyakorolt ereje is pontosan annyi, amennyi a háttérben húzódó érzelmeknek az ereje. Ennek a szociológusnak az esetében ezeknek a logikus következtetéseknek az ereje nagyon nagy. De nem azért, mert azok nagyon logikusak. Hanem azért, mert ő nagyon hisz bennük. A háttere nagyon erőteljes. Ezért ezek a következtetések az ő életében valóban nagyon nagy szerepet játszanak. Ha pedig egy negatív helyzetből születnek meg a következtetések, akkor azt mondanánk, hogy valamit elutasítunk. Nem azonosulunk valamivel. Letagadjuk. Vagy tiltakozunk ellene. Ez ugyanúgy megtörténik, hogyha egy logikus láncolatnak a végén kapunk egy eredményt, a kérdés, hogy mennyire érint bennünket. Ha nem érint, akkor legfeljebb azt mondjuk, hogy logikus vagy nem logikus. Bármit el tudunk ilyen alapon fogadni. De minél inkább érint bennünket, annál inkább nem ez a viszonyunk ezekhez a dolgokhoz. Hanem a tagadásig, elutasításig, megvilágosodásig tudunk eljutni.
Épp a vasárnapi Evangéliumban töprengtem ezen. Jézus nem logikus, racionális következtetésekre vezeti el hallgatóit. Hanem az apostolok meghívástörténetében azt halljuk, hogy az apostolokat nem csak hívja, hanem meghívja őket. És megszólítja őket. Nem csak szól, nem csak beszél, főleg nem csak szónokol. Jézus nem szónokol. Jézus nem prédikál. Hanem ahhoz, akihez szól, azt megszólítja. Őt megszólítja. Szól neki. Ahogy a Szentírásban benne van. A meghívástörténetek külön műfaj. A műfajnak ez a neve: meghívástörténet. És ezért minden pici kis végződésnek van fajsúlya. Megszólítja őket. Vagyis ott érinti meg őket, ahol komoly változások történhetnek. Ez pedig nem a fej. Nem a fej. A fej akkor, hogyha szoros összefüggésben van a gyomorral. Akkor igen! Akkor lehet a fejen keresztül is megszólítani. Ha valaki hisz a tudományban, azt meg lehet szólítani a fején keresztül. A megszólítás. Ezen annyit töprengtem most vasárnap. Jézus pontosan tudja, hogy ez nem racionális kérdés. A hit nem racionális kérdés. De nem azért, mert irracionális. Főleg nem azért, mert irreális. Éppen az derül ki, hogy amit ma levezetünk szépen lépésről lépésre, az mondjuk a vallási tudatunkban benne van sok ezer év óta már. De most lépésről lépésre is tudjuk igazolni.
Amikor tudjátok, pappá szentelnek valakit, akkor csináltatunk, vagy csináltatnak egy pár szentképet. Valami olyasmit, ami nagyon érint minket, és utána van egy vezérmondat. A Szentírásból. Biztos láttatok már ilyet. Nekem az volt a mondatom János Apostol első leveléből, hogy: „Megismertük a szeretetet, és hittünk benne”. Ez a mondat határozza meg bizonyos szempontból a papi életemet. Benne van minden, ami nekem fontos. És én ezt nem azért tartom izgalmasnak, mert ezt kértem, hogy írják rá, hanem mert hogy a megismeréshez a hit kapcsolódik. Megismertük az Isten szeretetét, és utána nem azt mondom, hogy: elfogadtuk. Logikusnak találtuk. És beláttuk, hogy egyensúlyban van az általunk felismert Univerzum rendjével. Hanem az van utána, hogy ezt megismertük, és utána hittünk benne. És azzal, hogy megismerek valamit, és utána hiszek benne, sokkal többet árulok el, mint hogy megismertem azt a valamit, és beláttam, hogy úgy van. És elfogadtam, hogy igaz. A kettő közti viszony tényleg ég és föld. Ha beláttam, hogy igaz, akkor a viszonyom föld. Ha hiszek benne, akkor ég. Milyen izgalmas volna, semmi mást nem kellene tennünk, csak az igazságokat kellene hinnünk. Nem elfogadni, hogy azok úgy vannak. Ha hinnénk az igazságokban! Na, az lenne igazán szép. Ez persze csak úgy lehetséges, ha a mélységeinkből felengednénk azokat az erőket, amelyek minden ellenállás ellenére is élhetővé teszik a belátott igazságokat.
A vallásban megvan az a kikristályosított, élhető formája, hogy az igazságokat hogyan kell élni. Nemcsak elfogadni azokat, és azt mondani: „Igen, úgy van.” Hogy amikor a Szentírásnak a beszédmódját nézzük, vagy kifejezésmódját, akkor az igazság mindig személyes. Ezt most csak megemlítem, mert erről már beszéltem. Mert Jézus azt mondja: én vagyok az igazság. Az igazsággal tehát személyes viszonyba tudunk kerülni. Az igazság nem egy személytelen és elvont kijelentés. Hanem egy személy! Sokkal inkább jelenti az igazságot, hogyha az megtestesül egy emberben, minthogyha az le van írva egy mondat formájában. Ezért amikor az igazságot mondom, akkor megintcsak nem a tartalma számít. Nem a mondat, hanem én számítok. Ezért van az – töprengtetek már rajta? – hogy miért tiltja meg Jézus a gonosz lelkeknek, akiket kiűz a betegekből, hogy híreszteljék azt, hogy ő az Isten fia. Ezért. Mert ahogy egy bölcs pap mondta: a Sátán is ötösre tudja a hittant. Nagyon korrekt. Sokkal jobb benne, mint mi. Tehát megtiltja a gonosz lelkeknek, azoknak, akik nem az igazság képviselői, most ezt vehetjük szimbolikusan, nem ez a lényeg, hogy most ördögöt űzött. Most nem erről akarok beszélni. Hanem hogy megtiltja azoknak, hogy az igazat mondják róla, akik maguk nem igazak. Azt mondja: „Ti ne mondjátok!” mert hiába mondjátok, 2×2=4. Amit ti mondotok, az nem az. Bár szó szerint igaz, amiről beszéltek. De az emberi kapcsolatainkban is. Hogy pofon lehet bennünket ütni az úgynevezett igazságokkal. Az már rég nem igazság. Úgy tud fájni, hogy az eszméletlen. Nincs benne semmi szeretet. De semmi. Márpedig az igazságban van. Az igazság tele van szeretettel. Most már úúú, miket beszélek, te jó ég, mit csináltam az elmúlt napokban, ha ilyeneket mondok!
Ez a szó, hogy megismerni valamit, az Ószövetség legelejétől az Újszövetség végéig sokkal többet jelent, hogy belátom, hogy úgy van, mert úgy logikus. Amikor Ádám együtt van Évával, testi, lelki, szellemi közösségben vannak egymással, de a Szentírás kifejezetten arra utal itt, hogy szerelmeskedik Ádám Évával, akkor azt a héber szót használja, hogy „megismerték egymást”. Nem könyvet adott az Úristen Ádámnak, hogy hogy működik a nő. Meg viszont. És miután ötösre levizsgáztak belőle, akkor összeengedte őket, hogy így talán nem csinálnak nagy bajt. Hanem ismerjék meg őket. De megismerni csak úgy lehet, hogy kinyitjuk az én-határokat. És és és… lehet mondani a többit.
Aztán a másik, ezt megint csak megemlítem. Az igazság szót, amit mi a Szentírásban így olvasunk, hogy „igazság”, azt sok esetben abból a görög szóból fordították át, hogy krízis. Mondok ilyen mondatokat. Máté evangéliumában: „Győzelemre viszik az igazságot” – szó szerint ez szerepel a szövegben: „Győzelemre viszik a krízist” – az Istenhez tartozók. Lukácsnál: „Semmibe veszik egyesek az igazságot.” A krízist. Semminek tartják. Nem tudnak vele mit kezdeni. Vagy amikor Jézus a farizeusokat korholja, akkor azt mondja nekik: Ti tizedet adtok, ebből, abból és amabból, de az igazságot elhanyagoljátok. A krízist. De a krízist elhanyagoljátok. Amikor az ember megnyitja a lelkét a lelke mélyén lakó Szentlélek előtt – hogy így fogalmazzam meg – a személyiségünk centruma előtt, akkor ez krízis. Valamiféle krízis. Fordulópont. Direkt megnéztem a lélektani szótárt. Krízis: fordulópont. Az élet és a fejlődés szempontjából fontos pillanat vagy állomás, élethelyzet. De éppen akkor, mikor a legmélyebb meggyőződéseink kialakulnak, az krízis. Valamiféleképpen krízis. Aztán megnéztem a görög szótárat, ógörög szótárat, hogy ezt a szót, hogy krízis, hogyan fordítják át, az összes klasszikust beleértve. A következőket találtam: megkülönböztetés, választás, kiválasztás, szétválasztás, döntés, ítélet, utolsó ítélet és álomfejtés. Ez a krízis. És ez azt jelenti, hogy amikor az ember megismer, amikor az ember az igazságot kutatja, akkor ez adott esetben krízist jelent, és a krízis engem döntés elé állít. Cselekvésre fog késztetni. Egyfajta ítéletet jelent a dolgok között. Meg kell különböztetnem dolgokat. Ugye Kierkegaard gondolata, hogy vagy-vagy. A keresztény ember legmarkánsabb sajátossága, hogy szét kell választania a dolgokat. Vagy, vagy. És ráadásul ítéletet tartok önmagam fölött is. És itt megint érdekes János evangéliumának 3. Fejezete, amikor Nikkodémussal beszélget. Akkor azt mondja János – hát Jézus mondja, de János írja le –, hogy aki hisz az Isten Fiában, az már átment az ítéleten. A szó, görög szó, krízis. Aki hisz Isten Fiában, az átment a krízisen. Vagyis átment az ítéleten. Fölötte már nem kell ítéletet tartani, vagyis megtörtént az Istennel való találkozás. Mert számunkra mi az utolsó ítélet? Találkozás Istennel. Ennyi. Semmi több. És ebben a találkozásban meglátjuk az életünket, az igazságot és mindent. Ennyi csak. Aki belemegy ezekbe a krízisekbe itt a Földön, az már átment a krízisen. Már átment a találkozáson. Aki pedig nem fogadja őt el, az már ítélet alatt van. Annak van igazán nehéz helyzete, mert nem konfrontálódik az igazsággal. Ez nem térítőbeszéd akart lenni, hanem a Szentírás gondolkozásmódjában akartam ezt megmutatni. Tehát hogy a vallás, vagy a hitnek a rendszerei mindig is sokkal-sokkal árnyaltabban és helyesebben látták azt, hogy mi az, hogy igazság. Hogy az igazság nem csak azt jelenti, hogy valami logikus, hanem az igazsághoz való viszonyomat is jelenti. Azt, hogy az igazsággal találkozva döntök. És cselekszem aszerint. Ez mind-mind az igazsággal kapcsolatos dolog. Megint egy következő – ez most egy Szentírásos alkalom, elnézést, ha valaki nem erre számított – ezért mondhatja azt János evangélista a levelében, hogy: „mert aki az igazságból való, az nem követ el bűnt.” Hát hogyhogy? Hát az lehetetlen! Hát persze, hogy elkövetünk bűnt! De ő azt mondja, hogy akit a szíve mélyén megragadott Isten, az már képtelen elkövetni azt a rosszat. Pusztán azért, mert az egy akkora változás, hogy nincs rá indíttatása. Ez nem az akarat diadala, csak mi így szoktuk magunkban tudatosítani. Azt gondoljuk, hogy ha megtértünk, hiszünk Istenben, akkor beláttuk, hogy mi a helyes, az akaratunkkal azt meg akarjuk ragadni, és akkor ebből az kellene, hogy következzen, hogy nem követünk el bűnt. Szó sincs erről. Hanem arról van szó, hogy aki átment ezeken a kríziseken, annak ugye élő víznek a folyamai fognak a szívéből fölfakadni. Azok táplálják őt, és esze ágában sincs poshadt vizet inni. De csak ezért. Ameddig nincs meg ez a kapcsolat az én-tudatunk és a centruma között, addig elég zavaros vizet iszunk. És addig szomjazunk.
Az utolsó ehhez kapcsolódó szempont. Amikor Keresztelő Jánoshoz kimennek a farizeusok, és János azt mondja nekik, hogy: „Térjetek meg!” vagyis, éljétek át ezt a krízist. Szülessetek újjá! Menjetek bele ebbe a dologba! Akkor ugye a farizeusok nem térnek meg, csak megteszik azt, amit a többiek is. Egy formális gesztus. Ha nézzük ezt az én-modellt, akkor szerep-személyiség működik. Csak egy szerepjáték. Mennek, ők rendes emberek. Ők is alámerítkeznek, lássa mindenki, hogy ők törvénytisztelő, a prófétára hallgató emberek! Nem lefelé, a centrum felé indultak el, hanem a héj fel. Csak a szerepet éltetik. És akkor Keresztelő János eszméletlen kemény mondatot mond: viperák fajzata! Ki tanította, hogy fussatok a fenyegető megtorlás elől? Teremjetek a megtéréshez illő gyümölcsöt! És ne gondoljátok, hogy azt mondhatjátok magatokban, a mi atyánk Ábrahám. Pontosan kifejezi azt, ami ilyenkor történik az emberben. Hogy ők azt gondolják. Elég volt belátni valamit. Elfogadni, hogy ez így helyes és logikus. És nem véletlen, hogy Jézus nem azért korholja a farizeusokat, mert nem szereti őket! Hanem mert annyira bezárkóznak a szerep-személyiségükbe, és olyan iszonyatos erős korlátokat vonnak az énük köré, hogy csak fúróval lehet áttörni. Ezért mi kívülről úgy látnánk, hogy bántja őket. Ez a makarenkói pofon. De azt ugye tudjátok, hogy Makarenkó kicsi ember volt? És bűnözőkkel foglalkozott. Tehát képzeljetek el egy-két méteres alakot, akit ez a kis ember pofon vág. Azért az egy krízishelyzet, nem az volt a helyzet, hogy ő volt a nagy felnőtt, és lenyomta a pici gyereket! Megcsinálta azt – ez most nem Makarenkó védelem, vagy valami ilyesmi –, hogy valaki sokszorosan visszakerült azzal, hogy lopott. Lopott és lopott és lopott és lopott. És rábízta a kasszát. Na ez az. Ez egy akkora pofon volt az illetőnek, hogy attól kezdve elhagyta a bűnöző életét. Jézus is ezt csinálja. Néha hatalmas pofonokat ad. De nem azért, mert nem szereti azokat, akiknek a pofont adja. Hanem azért, mert át kell törni valami nagyon erős burkot. Muszáj valami élményhez juttatni az illetőt. Nem muszáj, csak…
Szóval a vallásnak az volna a szerepe, hogy sikerüljön az oda-vissza utat megteremteni az énből, akár a szerepeinktől, Jézusig, és Jézustól vissza. Mind a két irányra rengeteg módszer alkotott már meg. Kísérlet történt – hát, nem is az utolsó évtized ez –, hogy a vallás helyébe a tudományt állítsák. Vagyis az a keret, amiben képesek vagyunk működni, és értelmezni minden dolgunkat, az egész életünket, az ne a vallás és a hit kerete legyen, hanem a tudománynak a kerete. És ez úgy tűnik, hogy sokszorosan nem jön be. Egyszerűen nem jön be, mert ez a keret sokkal szűkebb. Sokkal-sokkal szűkebb. Olvastam egy könyvet, rajta van a listán, a legutolsó. A természet szabályai. Azt hiszem, ez a címe. Pár éve jelent meg, két francia tudósnak, nagyon neves francia tudósnak, egy filozófusnak és egy agykutatónak a beszélgetése. Zseniális a párbeszéd. A tudós azt képviseli, hogy „csak ami a kereten belül van.” A filozófus nem is a vallás felől közelít, csak a filozófia felé, és azt mondja, hogy: „Nézd, kedves Tudós! Te, amikor elkezdesz gondolkodni, már akkor olyan keretek közé lépsz, amelyeket a saját tudományágadon belül nem tudsz igazolni. Állandóan a filozófia által megmutatott keretekben, struktúrákban gondolkozol. És ezeket ki igazolja? A te agykutató készleted nem tudja ezeket igazolni. Roppant izgalmas. Állandóan felhívja a figyelmét arra, hogy te most egy színtiszta tudományos következtetést vagy elméletet mondtál, és én most megmutatom neked, hogy ezek nincsenek igazolva. Hogy ez ilyen és ilyen és ilyen hipotézis. Eszméletlen izgalmas. De hát erről tudunk, csak érdemes ezt elolvasni. És ez jelentheti a nehézséget akkor, amikor a mi értelmezési keretünkül kevesebbet választunk, mint mindazt, ami az életbe belefér. Az érzelmeink, az élményeink, a kríziseink, egy csomó minden, aminek a tudományos feltárása gyerekcipőben jár.
Visszakanyarodva oda, hogy mit kezdjünk azzal, ha képesek vagyunk – vagy nyilván ezt ösztönösen is csináljuk, vagy ösztönösen is megtörténik –, hogy kialakulnak meggyőződéseink, hitünk, attitűdünk, beállítódásunk, és a többi, és átéljük a krízisnek, vagy lelkiállapotoknak különböző mélységeit. A vallás megteremtette azt a vonatkoztatási keretet, amelyben el tudjuk helyezni az összes lelki élményünket. 1993-ban két kutató nekiállt, hogy az összes világvallásból kiemelje azokat a közös elemeket, amelyek azokban a világvallásokban azon embereket jellemzik, akik eljutottak a csúcsra. Illetve akik megvalósították annak a vallásnak a vallás szerinti lényegét. És azt élik. Összeszedték hat pontban. Ezeket szeretném elmondani. Azért, mert akkor látjuk azt, hogy mi is az a keret, ami képes értelmezni és helyére tenni azokat az élményeinket, lelki rezdüléseinket, és bármit, ami ér minket. Szemben azzal, hogy az alkoholista vagy szenvedélybeteg, vagy bárki más ugyanúgy megnyitja az énnek a kereteit, de azzal, ami jön, nem tud semmit sem kezdeni. Nem integrálódik. A vallás segítené ezt az integrálódást. Az első és talán legfontosabb, és vehetitek ide azt a vallásos embert, aki a misztikus élményeire hivatkozik, mert hiszen az is egy ilyen tudatállapot, az erkölcsös élet. Tehát az első kerete, amibe bele kellene helyezni magunkat, a misztikus élményeinkkel adott esetben, a megvilágosodással és akármicsodával, – az az erkölcsnek a kerete. Eszembe jutottak művészek. Művészek szoktak, hívő művészek leginkább elszállni ezen a területen. Roppantmód megnyitják magukat, lesz egy csomó, adott esetben misztikus élményük. De a személyiségük nem épül bele. Illetve a személyiségükbe nem építik bele eléggé az erkölcsöt. És hiába az élmény. Hiába a misztérium átélése. Hiába, mert lötyög az egész. Nem történik meg a harmónia. Nincs integráció, nincs egység. A legnagyobb misztikusok hihetelen komolysággal szokták magukon számonkérni az erkölcsnek a szempontjait. És érdekes módon az egyház szinte brutális szokott lenni. A legnagyobb misztikusokat kőkemény erkölcsi próbatételek elé állítja. Mi arra gondolnánk, hogy például van egy Pio atya. Aki stigmatizált. Megjelennek rajta Krisztus sebei. Hogy egy ilyen embert nem kell tesztelni. Ennek az embernek a misztikus jegyei önmagukért beszélnek – gondolnánk mi. A vallásnak a logikája azonban nem erre épül föl, nagyon helyesen. Hanem azt mondja: „Nézzük meg az erkölcsi életét.” Ez a mérce. Nem az, hogy ő mit hallott és mit látott. És hogy vannak-e sebek a kezén, vagy nincsenek. Nem ez számít. Volt is ez a film. Ez a Stigmáta. Ez volt az egyik legnagyobb kifogásom ellene, hogy keveredtek ezek a szempontok. Jó, megjelenhet bárkinek Krisztus sebe, ez elképzelhető. Még az is elképzelhető, hogy egy nem keresztény embernek jelenjen meg. Vagy egy magát ateistának tartó emberen is megjelenhetnek ezek a sebek. Ez teljesen elképzelhető. De nem mindegy, hogy ez az ember áll-e elétek, és azt mondja, ez Krisztus sebe. Vagy mondjuk Szent Ferenc jön és azt mondja, hogy ez Krisztus sebe.
Tehát az első nagyon fontos keret, amivel állandóan konfrontálni kéne a lelki élményeinket, az érzéseinket, az érzelmeinket, és minden, az az erkölcsnek a kerete. Akármennyire is fájdalmasa és póriasan hangzik is ez.
Eszembe jutott Bódy Gábor, a filmrendező is, akinek azt gondolom, hogy nagyon sok irányú ilyen élményei voltak. Az utolsó nagyjátékfilmjében egy pap a főhős. Lehetett látni, ő maga játszik benne. Mikor meghalt – öngyilkos lett – csináltak róla egy filmet, akkor beszéltek arról, hogy hát Bódy Gábor olyan ellentmondásos ember volt. Egyfelől misztikus élmények és megtérések és minden, látták nem egyszer olyan pózban, hogy egy Szűzanya szobrot fogott át s ott élt át valamit. És ez semmit nem jelent az egyes ember élete szempontjából. Szinte semmit. Sőt, szinte még nagyobb teher, ha nem tudjuk az erkölcs keretei közé fogni ezeket a lelki megmozdulásainkat.
Most néhány napja találkoztak a világvallások képviselői Assisiben, s aláírták az a nyilatkozatot, amiről a Pápa már napokkal, vagy hetekkel ezelőtt beszélt, hogy az Isten nevében nem hivatkozhat senki arra, hogy joga lenne bárkinek bárkit megölni, gyűlölni, elpusztítani, satöbbi, satöbbi. Pontosan ugyanerről van szó. Lehet a legnagyobb iszlám, vagy lehet a legnagyobb keresztény misztikus. Vagy lehet a legnagyobb hindu misztikus, nem számít. Abszolút nem számít. Mert nem helyezte magát az erkölcs keretei közé. Úgy fogalmazták meg ezek a kutatók egyébként, hogy az erkölcsös élet nem a farizeusi világ felé jelenti az erkölcsi életet. Tehát nem törvénytisztelet. Nem illemtan. Hanem, azt mondták: „Érzékenység és azonosulás az értékekkel. Mindennel, ami él. Az élettel szemben.” Gandhiról lehet azt tudni, hogy gyerekkorában egyszer nagyon-nagyon súlyosan megbetegedett. Olyan környezetben volt, hogy egy muzulmán orvos jött hozzá. És azt mondta ez az orvos, hogy egy valamit tud elképzelni, hát orvosságok nincsenek, hogy egyen marhahúslevest. Húslevest kellene ennie, mert nagyon gyenge a gyerek. Akkor Gandhi azt mondta, még gyerek volt, hogy akkor ő inkább meghal, de ő egy másik élőlény életének árán nem marad életben. Ezt most egyszerűen az élmény szintjén akartam elmondani, nem vegetáriánus meg egyéb kérdés ez. Csak a lelkület. Ehhez tartozik, hogy az erkölcsi életnek tehát, ahogy említettem, nem az akarat az alapja. Egyre kevésbé az akarat az alapja. Az akarat mindig működik, így is lehetne mondani: 100%-os hatásfokon működik. De az alapja nem az akarat. Hanem valami egészen más, sokkal mélyebb. Ezért van az, hogy az ilyen ember ösztönösen undorodik a rossztól. Ténylegesen. Tehát számára élményszerű tapasztalat az, hogy mi jó meg mi rossz. Ilyen élményetek nektek is van egy csomó. Bizonyos dolgokban nagyon előre tudunk jutni, s egyszerűen ösztönösen tudjuk mondani, hogy na ezt nem. Ez nagyon jó. Nagyon jó. Mert akkor itt az érzéseink, érzelmeink, a benyomásaink, az élményeink összhangban vannak a tudásunkkal. Ez a jó.
A második szempont a fegyelmezettség. Megint látszólagos ellentéte a misztikusnak. A fegyelmezettség. Ők így fogalmazták meg, hogy nem csak általában a fegyelmezettség, hanem a figyelem fegyelmezettsége. Tehát ebben benne van a koncentráció is. Képes arra összpontosítani, ami fontos. Arra fókuszálni, ami lényeges. Azt kiszúrni, ami az ő értékrendjébe beletartozik, és azt fölerősíteni. Ide tartozhat az is, hogy az ilyen ember nem az a fajta érzékeny misztikus, aki nem szívesen dolgozik, mert ő a misztikus élményeivel van elfoglalva, vagy ő éppen különb az emberiség nagy százalékánál. Akik dolgozzanak helyette is. Az ilyen embereket megdöbbentő alázatos munkavégzés szokta jellemezni. Aquinoi Szent Tamás tipikus példája ennek. Ő misztikus volt, azt tudjátok? Eszméletlen nagy misztikus volt. Alázatos volt, annyira, hogy ezt nem is nagyon publikálta. Egyszer említettem nektek az utolsó művét, ami a Summa teologie-nek a folytatása, annak a megkoronázása. Néhány hónappal halála előtt fogta és elégette. Lehet tudni, hogy miért. Többé-kevésbé azért, mert egy roppant racionális és logikus mű. Azt szánta a keresztény köznépnek, s azt mondta, hogy ez annyira nulla ahhoz képest, amit átéltem, hogy én ezt nem. De dolgozott, tényleg, mint egy ökör. Eszméletlen, amit összedolgozott, egyszerűen hihetetlen.
A harmadik, hogy ténylegesen létrejön egy érzelmi átalakulás azon emberek életében, akik tudnak mit kezdeni az alternatív tudatállapotukkal. Egyrészt negatív érzések, érzelmek, hangulatok csökkennek, szinte minimálisra csökkenhetnek. Pozitív érzések, érzelmek, hangulatok fölerősödnek. Ide tartozhat az is, hogy ebből adódóan egy kiegyensúlyozottság jöhet létre. Derű. Béke, harmónia, ezt nem is sorolom, mert úgyis tudjátok. Ide tartozik az egészség is. Mint a harmóniának a testünkre vonatkozó része. Ez nem jelenti, hogy makkegészségesek adott esetben. De mindazt az élményt, amit átélnek, tökéletesen tudják beépíteni a személyiségükbe, nem lesznek zavartak. Nem egzaltáltak. A legnagyobb misztikusok hihetetlenül nagy reálisok. Eszméletlenül a földön járnak. Pont róluk nem lehetne elképzelni, hogy misztikusok. Idézek Szent Teréz önéletrajzából. Kérdezték azt, hogy az, hogy ő állandó elragadtatásokban van, ez nem kezdi-e ki az ő egészségét? A következőt mondta: „A belső ima nem árt az egészségnek. Nekem legalábbis soha nem ártott. Ellenkezőleg, állapotom mindig javult. De különben is: hogyan árthatna egy ilyen nagy kincs?” Ugye ez pont az ellentéte a pszichózisnak, amikor úgy törnek ki a tudatalattiból ezek az erők, hogy szétvetik az egészséget. Itt pont az ellenkezője történik, az ember egészségesebbé válik. Érdemese ezt azért nézni magunkon. Hogy amikor éppen nagyon megtértünk, akkor nem kezdünk-e el fuldokolni, mondjuk. Vagy az allergiánk nem erősödik-e föl. Ezek izgalmas jelzések.
Négyes. Helyes motiváció alakul ki. Azt is mondhatnám, hogy megmaradnak a vágyak, az ösztönök is megmaradnak, de ezek valamiképpen egy helyes célra irányulnak. Egy olyan célra, ami az egész ember, és az egész közösség életét szolgálják. Ez az, amiről a nyolc boldogságban Jézus úgy nyilatkozik, hogy „boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot.” Megmarad a vágy. Megmarad, de az igazságra irányul. Valami helyes dologra. Itt egy közbevetés: Mircea Eliade a Jóga c. könyvében – ez sincs rajta a listán – hihetetlen, ahogy leírja mindazt, ami Indiában van, és ő mindig mindig kérdezte a hindukat, ez volt az ő nagy-nagy újítása, hogy nem kívülről okoskodott, hanem az élményt átélt embereket kérdezte. Ő írja a buddhizmussal kapcsolatban, hogy „ez az a pont, ahol Buddha, a buddhává vált ember átéli a legnagyobb ellentmondást, a legnagyobb paradoxont. Azért, mert az volt eddig a célja és a tudása: 1. Hogy megszüntesse a vágynak a tüzét. 2. Hogy feloldja a személyiségét.” Az a tudása – ugye a buddhizmusban ez van –, hogy nincs személyiség, nincs én, az egy illúzió. És amikor az ember kigyógyul az illúzióból, többek között hogy a vágynak a tüzét eloltja, ami az én-ből fakad, akkor feloldódik a Nirvánába. S akkor azt mondja Eliade: itt van az a paradoxon, amit nem ő állapított meg, hanem a keleti teológusok mondanak magukról, hogy miközben azt mondják, hogy feloldódott a személyiség, valaki beléphetett a Nirvánába, eközben az lesz a célja, hogy más személyeknek az életét megmentse. Hogy oltalmazzon s megvilágosodásra vezessen más személyeket. Akikről azt mondja, hogy nincsenek is. És a másik, hogy visszajön a Nirvánából azért, hogy segítsen másokon. Vágy nélkül? Megszűntek a vágyai, egy vágya mégis maradt, hogy segítsen azoknak, akiknek még vannak vágyaik. Ezt nevezi Eliade a buddhizmus nagy paradoxonjának. Ezért mi, keresztények, miközben nagyon sokat tanulhatunk a buddhizmusból, nagyon büszkék lehetünk arra, hogy soha nem hirdettük azt, hogy semlegessé kellene válnunk, vagy valami tüzet kioltanunk magunkban. Hanem nálunk igenis szerepet játszanak a szenvedélyek. Jó értelemben. Is.
Ide tartozik, így írták le, hogy minden nagy vallásban benne van az, hogy az ilyen személy eljut oda, hogy az élményei alapján átéli azt, hogy jobb adni, mint kapni. Ez minden nagy világvallásnak a sajátossága. Aztán az ego-centrikusság csökken. Ezt úgy is mondhatnánk, hogy az illető önzetlen lesz. Megszűnik az én-központú élet. Ide tartozik még az is, hogy a világ vonzása csökken. Tehát a sóvárgásnak, vágyakozásnak a tüze tényleg apad. A belső konfliktusok is oldódnak. Ez tartozik ide, ebbe a negyedik szempontba, a helyes motivációba. (70:41)