Gyógyulásunkat szolgáló stratégiák

Isten hozott benneteket,
köszöntök mindenkit!

Ott hagytuk abba, hogy az orvosi,
vagyis e világból származó példák segítségével töprengjük át azt, hogy akkor,
amikor nem is akarva, de benne vagyunk egy olyan tudatállapotban, egy olyan
lelkiállapotban, amely egyfajta érzelmi működésmód alapján létezik, akkor mi
az, ami ilyenkor nagyon erőteljesen hat ránk. Azért lehet fontos ezeket
átgondolni, mert állandóan olyan helyzetben vagyunk – mert az élet, az egy
ilyen helyzet -, hogy hatással vagyunk egymásra, és nem tudjuk pontosan, hogy a
másik mikor van ilyen tudatállapotban. Vagyis úgy hatunk egymásra, hogy az nem
is képes minden esetben tudatosulni. Közben pedig ott van az a hat szempont,
aminek az egyike a tudatosság volt, amit a vallás ad keretként, az nagyon
fontos és éppen ezért beszélünk erről, hogy lássuk meg egy ilyen teljesen
hétköznapi szituációban, amikor betegek vagyunk, milyen elemek, hogyan
hathatnak ránk. Ebbe kezdenénk most bele, az alatt a címszó alatt, hogy
stratégiák. Vagyis, hogy melyek azok a már kiforrott, igazolt stratégiák,
amelyeket jó esetben alkalmaznak az orvosok és a nővérek vagy a gyógytornászok,
vagyis, akik az egészségügyben dolgoznak és kimutatható módon, a gyógyulásunkat
szolgálják, mert hiszen befolyásolható állapotban vagyunk a tekintélyszemélyek
által.

Az első stratégiát azt úgy
nevezik, hogy igen-stratégia. Főleg gyerekeknél lehet ezt alkalmazni, de hát
jól tudjuk, hogy az egész gyermekkor egy alternatív tudatállapot a felnőtt
állapothoz képest és mindent lehet rá alkalmazni, amit idáig elmondtunk. Amikor
a gyerekorvos tudja azt, hogy egy egyszerű kérdésére – például a fogorvosnál,
amikor arra kéri a gyermeket, hogy nyissa ki a száját -, az lesz a gyermek
válasza, hogy nem. Az igen stratégia pedig arról szól, hogy egy csomó kérdést tesz
fel az orvos a gyereknek, amelyekre mindig az a válasz, hogy igen. Biztosan
ismeritek azt a mókás játékot, amikor a gyerekek azzal játszanak, hogy egymás
után többször el kell mondani azt, hogy nyunyunyunyunyu. Ezután pedig
megkérdezik a másiktól, hogy mi az Egyesült Államok fővárosa. Na, az
igen-stratégia pontosan így működik, hogy el kell mondani tízszer azt, hogy
nyu, és akkor már nyugodtan kinyitjuk a szánkat. Tehát az orvos sok kérdést
tesz fel, amire az a válasz, hogy igen és sokadjára teszi fel azt a kérdést,
amire ő azt akarja, hogy a válasz egyértelműen igen legyen. Itt megint felmerül
az a kérdés, hogy az, amiről beszélek, tökéletesen alkalmas arra, hogy
manipuláljunk vele embereket, minél inkább ilyen tudatállapotban vannak. Tehát
roppant veszélyes ez, de hát a szellem már rég ki van engedve a palackból, már
bőven azelőtt, hogy erről bármit ilyen stratégia szinten leírtak volna. Itt
most az a lényeg, hogy ezt a stratégiát tudatosítsuk magunkban és használjuk
jól.

A másik stratégiát úgy hívják, hogy
követés és vezetés. Vagyis nem lehet addig egy klienssel foglalkozni és ez
bármilyen esetre igaz, ameddig ő nem azt éli át, hogy mi mellette vagyunk, hogy
követjük őt, attól az életállapottól vagy érzéstől, amiben éppen van.

Megint egy eset, amikor egy ember
tudja azt, hogy először oda kell állnia a másik mellé, hogy utána el lehessen
indítani abba az irányba, ami a másiknak is jó. Pszichiátriára került valaki,
aki Bruce Lee-nek képzelte magát. Majd pedig a gyógyítás folyamatára érkező
ápolókat leverte egymás után, így aztán nehéz helyzetbe került az osztály, és
hívták az orvost, aki bár nem volt Bruce Lee, de tudott valamit a követéses
módszerről. Amíg az összes ápoló racionálisan, azzal lépett fel, hogy nyugodjon
meg kedves beteg és majd mi mindjárt magába szúrjuk azt a nyugtatót, addig ő
kellő távolságra megállt tőle és Mr. Lee-nek nevezte az illetőt. Ami ekkor a
melléállás és követés zseniális elegye volt. Az illető roppant elcsodálkozott,
hogy valaki végre felismerte őt és máris megtörtént az, amikor valakit egy
ilyen tudatállapotban egy jó irányba tudjunk vezetni, egy jó lépésnek
számíthat. Utána pedig, miután elbeszélgettek Bruce Lee nagy tetteiről, azt
mondta, hogy ő most szeretné kipróbálni azt a nagyon híres koncentrációs
technikát, amit Bruce Lee arra szokott gyakorolni, hogy kellőképpen ellazuljon.
Tehát nem kellett ehhez nagy fizikai erő, hogy lenyugtassa, ezután pedig minden
ment, ahogyan annak mennie kell.

Gyökössy Bandi bácsi ír egy
történetet az egyik könyvében a nevelésről. Volt egy ilyen élménye, hogy az
apuka egy kirándulás során mászott fel a kilátóba, azt gondolva, hogy a
gyermekének is ez smafu, és onnan fentről mondta a gyerekének, hogy gyere fel
hozzám Pistike. De Pistike nem akart felmenni, csak állt ott, mire az apuka
kezdett dühös lenni, hogy miért nem jön fel a gyermeke, mert hát ez a
legnagyobb élmény, hogy ő, ott felülről körülnézhet. Hiába mondta ezt felülről,
azt kellett csinálnia, hogy lemászott és a gyermek ment elől, ő pedig követte
őt. Ebben a szoros követésben pedig már meg tudta csinálni  a gyermek azt, hogy felmenjen oda, ahova
érdemes volt felmászni.

A harmadik szempontról már
beszéltem, ami a kettős kötés. Ami az ügynököknek is nagy stratégiája lehet,
hogy olyan választás elé állítanak, ami velem is megesett a múltkor. Felhívott
múltkor egy pap telefonon és azt mondta, hogy neki most nagyböjti
lelkigyakorlatos atyát kell találnia a változatosság miatt. A következő
zseniális technikával végül is, lépre csalt engem. Azt mondta, hogy szia Feri,
kellene nekem egy atya, aki az én hőn szeretett közösségemben egy lelki napot
tartana. Gondoltam ekkor, hogy én erre már ki vagyok képezve és majd azt
mondom, hogy nem, tudok nemet mondani, mert ezt már jól begyakoroltam. Mielőtt
ő válaszadásra buzdított volna engem, azt mondta nekem, hogy nem baj, ha most
nemet mondok, mert akkor jövőre elmehetnék hozzájuk, nem baj, ha most nem érek
éppen rá. Na erre én mit is mondtam? Hát persze, hogy elvállaltam!

Szóval ez a kettős kötés, valami
ilyesmi, hogy szabad választást engedünk abban, hogy két olyan dolog között
választhatsz, ami az illetőnek bizonyos szempontból lényegtelen, de a választás
azt jelenti, hogy vagy az egyiket vagy a másikat kell választanom. Ez az, amit
a teológián nagyon jól megtanítottak velünk, hogy a választási szabadság nem
egyenlő a döntési szabadsággal. Az illető hagyott nekem ebben az esetben is
döntési szabadságot, csak úgy csinálta, hogy én azt gondoljam, hogy nincs.

Eszembe jutott az a fiatalember,
aki ott a Rákóczi barlangban volt öt napig. Biztos nagyon profik voltak, akik
ott segítettek neki, vagy három napig beszélgettek ott vele, amikor ez már
lehetséges volt. Ez egy fantasztikus dolog lehetett. Akkor a rádió többször
elmondta, hogy most dönthetett az illető arról, hogy víz alatt vagy víz felett
akar-e kijönni, hogyan mentsék őt ki. Ez egy nagyon jó stratégia, hogy most nem
arról beszélgettek, hogy vagy kimentünk téged, vagy nem. Hanem egyszerűen csak
azt kérdezték tőle, hogy víz alatt vagy víz felett. Önmagában, ha ezt kérdezik
ebben a tudatállapotban egy embertől, akkor az megerősíti az ő tudatát abban,
hogy most itt nem az a kérdés, hogy túlélem-e, hanem, hogy víz alatt vagy víz
felett élem-e túl.

A másik kedvencem egy Bruce
Willis film, talán az Utolsó cserkész. Abban volt az, hogy amikor a partnerével
olyan helyzetbe kerültek, hogy úgy találta, hogy itt most be kellene húzni a
másiknak egy nagyot, akkor ezt kérdezte tőle, hogy fej vagy gyomor. Ennyi volt.
Ez volt a döntési szabadság helyett a választási szabadság.

A következő, negyedik stratégia,
az átkeretezés. Ide tartozik az, hogy új címet, vagy új keretet, vagy új
elnevezést adunk valaminek. Tehát mondjuk nem terhes valaki, hanem áldott
állapotban van. Vagy, ahogy beszélgettünk a családterápiás modellekről. Ott azt
mondták ezek a terapeuták, hogy eleve fogalmazzuk át a helyzetet. Itt nem egy
beteg gyerekről van szó, hanem egy kisfiúról, aki bepisil, attól való
félelmében, hogy…Mert ez már változást hozhat létre. Ezt akár önmagunkkal is
megtehetjük nagyon sok helyzetben, amikor tudatosítjuk magunkban, hogy a
dolgainkat, milyen címkékkel láttuk el. Ha ez a címke esetleg stigmatizál
minket, akkor ezt szedjük le és tegyünk oda egy másik címkét.

A mostani vasárnapon az
evangéliumból a nyolc boldogságot olvastuk fel. A Jézus által történt
átcímkézésnek, vagy átkeretezésnek a tipikus példája. Főként, hogy ha nem
lélektani, hanem teológiai szempontból nézzük Jézusnak a kijelentését. Azért,
mert amikor kétezer évvel ezelőtt a Krisztus korabeli ember átélte azokat az
életállapotokat, amelyek a nyolc boldogságban szerepelnek, úgy mint éhezés, szomjazás,
fázás, sírás, kiszolgáltatott lét, hiányokkal küszködés, üldözöttnek lenni, ez
abban a gondolatvilágban azt jelentette, hogy ez az isten ítélete az emberről,
mert csak az kerülhet ilyen helyzetbe, aki rászolgált. Vagyis az isten megvonta
az irgalmát és az áldását azoktól, akik ilyen életállapotban vannak. Ez
egyértelmű és logikus következtetés volt abban, a kétezer évvel ezelőtti, zsidó
közgondolkodásban. Amikor Jézus a hegyi beszédben elmondja a nyolc boldogságot,
akkor tulajdonképpen új címkét ragaszt, új keretet teremt, ugyanezeknek az
életállapotoknak. Pusztán csak, hogy azt mondja, hogy boldogok a szegények,
boldogok, akik szomjaznak, boldogok, akiket üldöznek. Ha pedig teológusként
közelítünk ehhez a szakaszhoz, akkor tudjuk, hogy a boldogságmondások nem
boldog életállapotot vagy lelkiállapotot jelentenek. Semmi köze nincs hozzá,
hanem tipikusan ítélet, címke, vagy cím, azért, mert a magyar nyelvben is
nagyon jó utalásokat találunk erre, hogy a boldogság nem feltétlen azt
jelentette, hogy boldognak érzem magam vagy boldogtalannak, hanem például az
elhunytakat nevezzük megboldogultaknak. Nem abban az értelemben, hogy na, ők
már szegények, boldogok végre, annyit szenvedtek, de most legalább már
boldogok. Ez totálisan idegen a keresztény gondolkodástól. Abból a szempontból
nevezzük őket boldogoknak, hogy végérvényessé vált bennük az Istennel való
kapcsolatuk és, hogy ők Istentől áldottak. Ebből a szempontból megboldogultak.
Áldottak, szerencsések, mert Isten már kimondta rájuk a végső ítéletet, megszületett
a címke, üdvözültek.

Vagy, ha a fejünkre csapunk, és
azt mondjuk, hogy ó én boldogtalan, ezt nem abban az értelemben állítjuk, hogy
mi nem vagyunk boldogok, hanem, hogy éppen szerencsétlenek vagyunk, nyomorultak
vagyunk.

Tehát, ha most szigorúan teológiai
értelemben veszzük a nyolc boldogságot, akkor elmondhatjuk, hogy semmi köze a
boldog életállapothoz, hanem ahhoz van köze, hogy Jézus átcímkézi ezeket az
élethelyzeteket, és azt mondja, hogy mostantól kezdve, bármilyen helyzetben is
vagy, ezt ne tekintsd átoknak vagy olyan helyzetnek, ami téged elszakít az
Istentől. Azért mondja ezt, és ez a címke: boldogok vagytok!

Ezért volt nagyon jelentős a
lélektan történetében, amikor kliensnek kezdtük el nevezni azokat, akik
bármilyen módon segítségért fordulnak hozzánk. Mert azzal, hogy azt mondjuk,
hogy kliens, azzal azt mondjuk, hogy ügyfél. Aki szabad akaratából jött el
hozzánk, és akit partnernek tekintünk. Sőt, aki a legfontosabb személy abban,
hogy meggyógyul-e vagy az élete alakul-e vagy nem! Még nálunk is fontosabb
személy! Tehát nem páciens és nem beteg.

A nyolc boldogsággal kapcsolatban
még meg szeretném osztani veletek egy élményemet. Éppen diákmise is volt ezen a
vasárnap, és hat-nyolc éves gyerekeknek miséztem.  Próbáltam nekik ezt elmondani és akkor azt
találtam mondani ott a misén, hogy először képzeljétek el magatokat ilyen nehéz
helyzetbe, és ez sikerült is nekik nagyon hamar. Erre kérdeztem tőlük, hogy el
tudjátok-e képzelni, hogy az égből a Mennyei Atya, a következőt mondja: „Ha-ha,
ti hülyék, ti bénák, ti szerencsétlenek, marhák!” Óriási röhögés volt. Ezután,
pedig lehetett nekik mondani, hogy na látjátok a nyolc boldogság,
tulajdonképpen erről szól, hogy a Mennyei Atya nem röhög ki titeket, amikor
nehéz helyzetben vagytok. 

A következő stratégia, amiről már
szó volt, hogy a képzelőerő aktiválása roppant fontos.

Csak egy történetet mondanék el
megint ehhez, csaj hogy lehessen majd mihez kötni. Tollas Tibor költő írta azt
le – aki Vácott volt hosszú évekig börtönben, sőt éveken keresztül magánzárkában
-, hogy sok értelmiségit zártak be és a következőt csinálták. Azt tették, hogy
műfordítóversenyt hirdettek meg egymásnak. Már az is több hétbe került, hogy
egyáltalán informálják egymást arról, hogy most műfordító verseny fog
elkezdődni. Fél évükbe került az, amíg megegyeztek afelett, hogy melyik vers
lesz az, amit majd fordítani fognak, mert olyan verset kellett választani, amit
mindenki ismert kívülről, egyazon idegen nyelven. Fél év volt, amíg
kiválasztottak egy angol nyelvű verset és fél év volt, amíg mindenki
lefordította. Majd pedig a fordításokat megint átadták egymásnak, amit csak úgy
lehetett átadni, hogy mindenki megtanulta a másik fordítását és így adták
tovább. Amire lezajlódott a verseny, ahány műfordító volt a börtönben, annyi
verziót tanult meg mindenki kívülről, az eredetin kívül. Egyébként pedig azt
csinálta, hogy a cipőjének a talpát kente be szappannal, és amikor megszületett
egy mondat, akkor azt felírta a cipőtalpára, belekarcolta és addig volt az
rajta, amíg meg nem tanulta. Kuklay Antal bácsi is erről beszélt – aki csak az
általános amnesztiával szabadult 1964-ben -, hogy ott döbbent arra rá, hogy
igazából azzal tud mit kezdeni, amit kívülről tud. Azok a szentírási részek
éltek benne, amelyek kívülről tudott és utána, amikor nemzetközi hírű
Pilinszky-szakértő lett, akkor azt mondta, hogy úgy kezdtem el a munkámat, hogy
megtanultam Pilinszky összes versét kívülről.

A hatodik stratégia, az
anekdoták, szimbólumok, metaforák és a hasonlatok területe. Nagyon fontosak a
történetek, mert azok által úgy tudunk bekapcsolódni abba a folyamatba, amit –
ha most az orvosi gyakorlatot nézzük -, például az orvosnak meg kell tennie
ahhoz, hogy mi közelebb kerüljünk a gyógyuláshoz. Ezek nagyon jelentős
eszközök. Azért, mert amikor egy példabeszédet meghallunk, mondjuk Jézustól,
akkor természetszerűleg azonosulunk a szereplőkkel. Ez von be bennünket abba a
folyamatba, amit az orvos, adott esetben szeretne, hogy mi abba bevonódjunk.
Nem véletlen, hogy a Szentírásban az szerepel, hogy Jézus nem tanított
példabeszédek nélkül. Sőt nem egyszer megtette azt is, hogy csak
példabeszédeket mondott. Nem volt hajlandó az okoskodásra! Egyet szeretnék
nektek felolvasni, de nem Jézustól. Csak azért tenném ezt, mert gyönyörűen van
benne leírva az egész hatás.

Ez pedig Nátán példázata lenne.
Tudjátok, Dávid király elszereti Uriás feleségét, tőrbe csalja a férfit, aki ez
által meghal. Ameddig pedig harcol ez a vitéz ember, addig ő a feleségével van,
de nem a saját feleségével. Sikerül neki önmagát áltatnia és akkor Nátán
próféta a következőt mondja neki:

„Az Úr elküldte Dávidhoz Nátánt,
aki bement hozzá és ezt mondta: Volt egy városban két ember, egy gazdag, meg
egy szegény. A gazdagnak igen sok juha és marhája volt, a szegénynek nem volt
egyebe, csak egy báránykája, azt is pénzen vette. Táplálgatta és gyermekeivel
együtt nőtt fel nála, a falatjából evett, a poharából ivott, az ölében feküdt,
mintha csak a leánya lett volna. Egyszer egy utas érkezett a gazdag emberhez,
de ez sajnálta a maga juhai és marhái közül hozatni, hogy elkészítse a hozzá
érkezett vándornak, ezért elvette a szegény ember bárányát és azt készített el
annak, aki hozzá érkezett. (és emiatt olvasom fel, ezt, hogy itt mit mond a
szerző, PF.) Dávid nagy haragra gyulladt ez ellen az ember ellen és ezt mondta
Nátánnak: Az Élő Úrra mondom, hogy halál fia az az ember, aki ezt tette! Mire
Nátán így válaszolt: Te vagy ez az ember!”

A következő, és ez az utolsó
(hetedik stratégia), hogy az orvos, vagy bárki, aki segítségére siet másnak, az
legyen hiteles. Nagyon jó ez a szó, hogy hit-hitel, hogy hitelbe adok valamit
és végül, hogy ha ez a folyamat jól zajlott le, akkor hitelessé vált mindez. Megérte
nekem hitelt adni, a szavainak vagy bárminek is, és akkor hitelessé vált a
helyzet.

A hitelesség annyira konkrétan
értendő, hogy azt mondják ezekben a kísérletekben szereplő orvosok, hogy az is
kimutatható, ha az orvos abban a fázisban van, amikor nem bízik a gyógyulásban,
de fontosnak tartja egyébként az eszével, hogy az illetőnek ne vegye el a
reményét, mert az ő életminősége szempontjából az roppant fontos, attól
függetlenül, hogy meggyógyul-e vagy sem. Ilyenkor azt kérik az orvostól, hogy
ne érjen hozzá a beteghez, mert kimutatható, hogy átmegy az érintésen keresztül
az a hit, az a meggyőződés, ami az orvosban van, hogy ez a helyzet reménytelen.
Nem kell semmit sem tenni, beszélhet akármit, próbálhatja tartani magát, csak
ne érjen hozzá, mert ez átmegy.

Emlékszem, hogy amikor az
édesanyám abban a fázisban volt, hogy el kellet neki kezdeni a morfiumot adni.
Rákban halt meg, és mi végig szerződést kötöttünk egymással és ebben voltunk,
hogy őszintének lenni, hogy megmondani, hogy éppen hol tart és mi van, és utána
bírni azt a helyzetet. Ő ezt nagyon kérte, de ez egy fokozott tehet jelentett
nekem, hogy én ezeket merjem mondani. Amikor az orvos mondta nekem, hogy most
jött el az a pillanat, hogy el kell kezdeni a morfiumot adni neki, olyan súlyosak
a fájdalmai, akkor tudtam, hogy ezt az édesanyámnak meg kell mondani, hogy ez
az új gyógyszer, ez a morfium. Azt elmondani neki, hogy itt már csak az utolsó
néhány hát van hátra, legfeljebb hónapok. Még most is át tudom élni azt a
vívódást, hogy csak legalább egy napot tudnék nyerni, hogy nem lehetne később
megmondani, csak egyetlen nappal, az annyira jó lenne! Nem lehet. Lehet, de nem
érdemes, mert éppen ebben a kiszolgáltatott helyzetben, alternatív
tudatállapotban maximálisan a legfontosabb, hogy a bizalom megmaradjon. Nagyon
tévednek azok, akik azt mondják, hogy kíméletből hazudnak itt-ott egy kicsit.
Lehet, hogy soha nem derül ki, hogy mit jelentett annak az embernek, hogy
megrendült benne a bizalma azok felé, akik ott ülnek a betegágya mellet. Nem
elég, hogy teljesen kiszolgáltatott, egyedül kell belemennie a halálba,
emellett még azt is át kell élnie, hogy tulajdonképpen egyedül hagyták őt
azzal, hogy nem hitelesen beszélnek hozzá. Nem számíthat ezekre az emberekre,
mert ezek az emberek hazudnak neki. És ez szavak nélkül is átmegy! Ha még a
legőszintébb szándékkal akarunk jót, még akkor is átmegy valami. Éppen azt vesszük
el ekkor a betegtől, amire a legnagyobb szüksége van, hogy bízhasson bennünk.
Ez persze, hogy megrendítő lehet nekünk, mert mi tudjuk, hogy a morfium
adagolása már az utolsó időszak és ekkor már a beszélgetések is elkezdenek majd
torzulni.

Éppen ezért vagyok nagyon
kritikus a kegyes hazugságokkal, amelyek gyakorlatilag kikerültek már a gyónás
világából is, mert annyira azt gondoljuk, hogy ez még belefér. Nem akarok
egyoldalúnak tűnni, hogy azt mondom, hogy nincs olyan helyzet, amikor jobbnak
tűnhet, mert árnyalt az élet, de legalább tudjuk azt, hogy ha ez még kegyes is
és jó szándékból jön, még akkor is a hitelünket rontja. Utána, pedig már
mondhatunk akármit. Sajnos ezek a hazugságok nem olyan fajsúlyúak, hogy utána
megbeszélnénk őket, de mindenki pontosan tudja, hogy na ez az illető olyan,
hogy nem fogja megmondani az igazat. Ez egy óriási vereség a kapcsolatot
illetően! Ezért van igaza a teológusoknak, hogy nincs kis és nagy hazugság,
nincs kis bűn és nagy bűn, és itt most arról beszélünk, hogy a hitelvesztés
szempontjából mindegy, hogy kicsi-e vagy nagy.

Emlékszem, hogy egyszer a
papnevelő intézetben dühöngött egy pap és azt mondta, hogy én ezt nem értem,
miért van az, hogy amikor XY atya beszél és végtelenül egyszerű mondatokat
mond, mindenki annyira el van csodálkozva és ámulva és amikor más valaki mondja
ezeket a végtelenül egyszerű mondatokat, akkor pedig semmi nem történik. Itt
most Roger Schütz egyszerű szavai jutottak eszembe. Ott ülsz egy taizéi imaórán
és Roger testvér azt mondja, hogy induljunk el a bizalom útján. Már érdemes
volt eljönnünk! Milyen élményem volt most! Nyilván azért, mert mögötte egy
olyan ember van, aki mondhatja ezt a mondatot. Éppen ezért devalválódtak ezek a
mondatok a nullára, sőt a mínuszra. Hát én azt a szót, hogy szeretet, évente
csak egyszer szoktam kiejteni a számon, a prédikációmban, egy vasárnap. Ezt
szinte száműztem a szótáramból, kivéve, ha szeretetről beszélek….akkor azért
nehéz volna. Már eleve a mínuszról indulunk! Nem tudott már mit kitalálni és
akkor most előrángatja már megint ezt a szót, a szeretetet, ami szinte már
ilyen sláger-téma.

Akkor most a hitelességhez
elmondanék egy történetet. Egy házas közösségben egy házaspárral megbeszéltem,
hogy nekik szükségük volna arra, hogy beszélgessenek azokról a titkokról,
amelyeket eddig nem mertek egymásnak megosztani. Eltemettek néhány dolgot, és
ezek folyamatosan ellehetetlenítik az őszinte kommunikációjukat. Végül is
egyeztettek egy időpontot és elmentek egy teázóba és ott mindketten egy-egy
előre elhatározott dolgot elmondtak egymásnak. Majd pedig jött e megbeszélés
fázisa, amikor jöttek hozzám, hogy megbeszéljük, hogy mi történt, hogy sikerült
a beszélgetésük. A következőket mondta az asszony: „Hát még most sem tértem
magamhoz, úgy tudnám leírni ezt az élményt, mintha valaki lehányt volna!” Na ez
egy hiteles közlés, ennek van valami értelme! De ha egyszer ezt élte át, akkor
nem azt fogja mondani, hogy hát úgy kényelmetlenül feszengtem akkor …stb.

Mire a férfi azt mondta, hogy én
egy kicsit hasonlót éltem át, az volt az élményem, mintha a mosógéppel vágtál
volna fejbe. Nagy erősnek tűnnek ezek a kijelentések, de hihetetlenül sokat
jelentenek, ha nem csomagoljuk be ezeket a dolgokat. Nagy félelmeink vannak
ilyenkor. Nekem is volt egy ilyen élményem, amikor múltkor a szünet után a
papnevelő intézetbe kellett mennem. Mivel elvállaltam, el kellett mennem. Azt a
feladatot adtam a kispapoknak, hogy mondják el, hogy milyen lélekkel jöttek
vissza a szünetről, mert nyilván nagyon befolyásolja ez most, hogyan tudnak
elkezdeni dolgozni. Elmondták mind az aktuális állapotukat és egyszer csak a
végén az egyik visszakérdezett: „Mond atya, te milyen lélekkel jöttél vissza
ide?” Most kezdtem imádkozni, hogy Jótanács Lelke segíts meg engem! Ez pont egy
ilyen helyzet, mint amit előbb elmondtam, mert irtózatosan feszengtem, mert ez
egy nagyon rossz helyzet volt. Hát tudjátok minél jobban kopott az élmény, hogy
jó köztetek lenni, annál kevésbé volt kedvem eljönni hozzátok. Erre nagyon
felszabadult mindegyik és azt kérdezték tőlem, hogy nekem nem tűnt-e fel, hogy
nem hívtunk fel, hogy most már eltelt az a hét, amikor jöhetsz? Erre azt mondta
az egyik, hogy megbeszélték ebéd közben, hogy nem hívnak, persze ha eljössz,
mert eszedbe jut, hogy jönnöd kell, akkor jó, de ha nem jöttél volna, akkor is
jól meglettünk volna. Most, hogy ki mertük mondani, hogy egyikünknek sem volt
kedve ehhez a találkozóhoz, az utána következő alkalommal egy nagyon jó
együttlétünk sikeredett.

A másik élményem az volt, amikor
megint csak egy csoportban voltunk és valaki olyan nehezen vonódott be, olyan
ellenállást is tanúsított. Olyan eset volt, amikor az orvosi esetekről is
beszéltünk, hogy éreztem, hogy nagyon mellé kellene most állni. Amikor nagyon
benne voltam a mondandómban, akkor ez az illető eszetlen erősen elkezdte fújni
az orrát. Erre zavarba jött és elkezdte mondani, hogy ne haragudjunk. Mire én
azt találtam mondani: „Dehogy haragszunk, mert ahol orr van, ott takony is
van!” Úgy tűnt ekkor nekem, hogy a csoportfolyamat egyik lényeges eleme volt
ez, mert az illető a következő pillanatban elővette a jegyzetfüzetét és felírta
ezt a mondatot.

Szóval, ezt akartam a
hiteleséggel kapcsolatosan elmondani nektek.

Ezt a nagy egységet befejeztük
egyébként, de azért még egy dolgot szeretnék itt kiemelni. Láttuk azt, hogy mindezek
a stratégiák azért működnek, mert a tekintélynek óriási a szerepe. Persze
mondhatjuk azt, hogy a tekintéllyel végtelen módon vissza is lehet élni, de
ismerjük azokat a kísérleteket, amiben megmutatkozik, hogy a felnőtt ember is,
milyen drámaian tekintélytisztelő. Nem az a kérdés, hogy létezik-e ez a
tekintély a mi esetünkben vagy nem, mert létezik. Éppen a most vasárnapi
evangéliumban szerepelt, amikor Jézus azt mondja, „hogy ti vagytok a világ
világossága, ti vagytok a föld sója!” Ez itt nem kérdés, hanem állítás: ti
vagytok azok! Van hatalom és van tekintély, lehet itt álszerénykedni, de a
lényeg az, hogy hatunk egymásra, a többi az kamu.

Most pedig következzék egy
teljesen valós történet. 1987 szeptember elsején az Egyesült Államokban, az
ellen tiltakoztak a békeharcosok, hogy az USA ne küldjön Nicaraguába
fegyvereket. Egy vietnámi veterán, két társával odafeküdt az elé a katonai
fegyverraktár elé, ahonnan a vonatsínek is mentek ki és tudták, hogy onnan
elindíthatják a fegyverszállítmányokat. Nem katonák vezették a vonatot, hanem
civilek, akiknek megmondták, hogy akármi is történik, ne lassítsanak, mert
tudnak az ellenállásról, a tüntetésről, már csak azért is, mert ez a három
fiatalember előre bejelentették a rendőrségen és a katonaságon is, hogy ők oda
fognak feküdni és nem engedik el a vonatot. Oda is feküdtek, elindult a vonat
és az volt a gondolatuk, hogy úgysem fognak rajtuk átgázolni. De ez nem így
történt, hanem a vasutasok vezették tovább a vonatot, és amikor odaértek, akkor
hármuk közül ketten el tudtak ugrani, de a harmadik, a vietnámi veterán nem.
Aminek az lett a következménye, hogy térdből levitte a vonat mind a két lábát.
Amikor ez megtörtént, egyből rohantak a mentőautókhoz, amelyek ott álltak
készen a katonaság udvarán, mire a katonák megtagadták azt, hogy az ő
mentőjükkel el lehessen szállítani a sérültet. 45 percen keresztül próbálták a
civilek elállítani a vérzést, amíg a katonák semmilyen segítséget nem
nyújtottak. Majd jött egy magán mentő, az vitte be az illetőt a kórházba. Túlélte,
és amikor kérdezték tőle, hogy mit gondol erről, akkor azt mondta, hogy nem
haragszik ezekre az emberekre, sem a katonákra, sem a vasutasokra, azért, mert
én is ezt csináltam Vietnámban. Nemcsak, hogy azt mondta, hogy nem haragszik
rájuk, hanem megbocsátott nekik és azt mondta, hogy igen, pint ez ellen a
rendszer ellen tiltakoztam, tehát nem csodálkozom, hogy ez történt. Benne volt
a pakliban. Csakhogy a vasutasok pert indítottak az illető ellen, azon pszichés
traumák miatt, amelyek az által érték őket, hogy ők vezették azt a vonatot, ami
levitte annak az embernek a lábát. Na erre varrjunk gombot, ahogy szokták
mondani. Na ez a logika. Azért akartam ezt elmondani, mert a
tekintélytiszteletnek az ereje, talán végtelennek mondható.

Itt most szeretnék egy kritikus
kijelentést tenni, önmagunkkal szemben. Itt van ábrahám áldozata, amit a hit
példájaként szoktunk emlegetni, értelmezhető ebből a szempontból. Ugye itt
Isten, a legfőbb tekintély azt mondja, hogy fogd a fiadat, Izsákot és áldozd
föl. Ábrahám pedig elmegy egészen addig a pillanatig, amíg már döfné le a saját
fiát! Az Úr erre azt mondja, hogy nem kell megtenned. Mi erről úgy beszélünk –
már az Ószövetségben is így beszéltek erről és Pál apostol is így beszél róla
az Újszövetségben -, hogy Ábrahám a keresztények példaképe a hitben, éppen ezen
tette miatt. Itt tehát összeér ez a két szempont, a hit ereje a
tekintélytisztelettel. Kirkegaardnak zseniális elmélkedései vannak erről,
ahogyan értelmezi azt, hogy miért a hitnek a csúcs, amit Ábrahám tett.

De én itt felteszem a kérdést,
hogy a hit ereje és a tekintélytisztelet mellé, társul-e tudatosság? Az a hat
szempont megvan-e, ami megmondja nekünk, hogy tapossunk a fékbe vagy ne? Az
első szempont az erkölcs volt, az élet tisztelete és a többi. De nyilván az
Ószövetség világában ez egy példa, egy történet, egy oldalról világít meg
valamit. De azért érintettek vagyunk.

Egy utolsó történet, ami inkább
már humoros. A 80-as évektől kezdve az Egészségfinanszírozási Igazgatóság az
Egyesült Államokban, kutatást végzett, hogy a gyógyszeres kezelés a
kórházakban, hány százalékos hibával történik. Kétszer, a 80-as évek elején és
a 90-es évek elején nézték ezt meg. Végül kiderítették azt, hogy 10-12 %-os a
hibaaránya a gyógyszeres kezeléseknek a kórházakban. Egyértelműen kimutatták
azt, hogy ez a struktúra miatt van így, mert a fő tekintély, ha rossz
gyógyszert ír föl, azok, akik végrehajtják az utasítást, hiába tudják azt, hogy
ez adott esetben nem jó gyógyszer, végre fogják hajtani az utasítást. Vagy
azért, mert tudják, hogy ő a főnök és övé a felelősség vagy azért, mert az
működik, hogy nem tudatosul. Egyszerűen csináljuk, ösztönösen és automatikusan,
és kész, hiszen fel volt írva. Aztán elkezdték azt kutatni, hogy a kórházakban
keletkező szívinfarktusok hány százaléka vezethető vissza orvosi hibákra.
Ugyanilyen arányra jutottak el, 10 %-ot mondanak. Na és akkor most jön a
humoros része. Egy bent fekvő betegnek begyulladt a füle és emiatt az orvos
gyulladáscsökkentő cseppet írt fel neki. Amit nem ő adott oda és nem ő cseppentett
be neki, hanem megbízta a nővért, felírta neki, hogy ezt kell csinálni,
csakhogy rövidített és nem írta ki, hogy jobb fül, hanem csak azt írta oda,
hogy r.fül. Ha ezt összeolvasta a nővér, neki az jött ki belőle, hogy fenék.
Végül a fülgyulladásra szánt cseppet a végbélbe csöppentette be.

Most belekezdenék egy új témába.
Eddig nagyon arra az oldalra tettük a hangsúlyt, hogy mi van akkor, amikor
kiszolgáltatott helyzetben vagyunk. Tehát, amikor mi vagyunk ilyen
tudatállapotban és ránk hatnak, vagy amikor egy másik van így és mi hatunk
rá. 

Most szeretném ennek pont az
ellentét elkezdeni mondani.

Lépésről lépésre, egészen
hétköznapi módon, hogyan kerülhetünk olyan érzelmi állapotba – módosult
tudatállapotba, egy bizonyos szempontból -, amelyben az az érzelmi
meggyőződésünk fog kialakulni, az a hitünk fog megerősödni, hogy élni jó!
Mondjuk így, egyszerűen, hogy azt az állapotot, hogyan tudjuk megteremteni
magunknak, nagyon egyszerű lépésekkel, amiben a hitünk nagyon meg tud erősödni,
és érzelmi alapúvá is tud válni a hitünk. Tehát nem csak logikus
következtetések láncolatának vége legyen a hit. Ahogy már Jung is mondta, hogy
én nem hiszek az Istenben én tudom az Istent. De ez nem hit, hanem csak tudás!
A nagy kérdés az, hogy a tudás mögött, mi is van bennünk? Mert a puszta tudás
nem sokat számít az életünkben. Amiről beszélek, az elsősorban Csíkszentmártoni
Mihály, Flow című könyvének alapján fog történni, azért, mert ő ezt nagyon
hosszasan és korrektül kutatta és leírta ezeket a lépéseket.

Az első. Olyan helyzetet érdemes
teremtenünk folyamatosan az életünkben, amely felkészültséget kívánó feladat.
Tehát feladatokat kell találnunk, célokat, amelyek azonban felkészültséget
igényelnek a részünkről, tehát erőkifejtést. A példákat, első sorban a hivatás
szempontjából szeretném majd elmondani, papi vagy házastársi hivatás
szempontjából, illetve újból és újból utalni akarok a szerelemre. Méghozzá
azért, mert a szerelmet leírtuk, mint módosult tudatállapotot, amelyben
iszonyatos erős meggyőződésünk lesz, hogy az isten rendelte nekem ezt a hölgyet
vagy urat és, hogy én vagyok a világ legboldogabb embere. Tehát a szerelem elég
jó példa ahhoz, hogy lássuk azt, hogy egy olyan dolgot, mint a szerelem, az
ember képes táplálni magában. Nektek bizonyosan egy ember lehet ennek a másik
oldalán, az én esetemben azonban az Isten. Éppen azért hozom fel a szerelmet,
mert valaki azt mondta nekem egy pár hónappal ezelőtt – méghozzá egy olyan
házaspár, aki számomra nagyon mértékadóak -, azt mondták, hogy ők nem
elégszenek meg azzal, hogy szeressék egymást, hanem újból és újból meg kell
próbálniuk feléleszteni magukban a szerelem tüzét. Én hiszek azoknak a pároknak
– Istenkapcsolatot illetően is -, akik azért dolgoznak, hogy tudják a
szerelmüket hosszú évtizedekig elevenen tartani. Bár vannak hullámzások, de
azért tartom jó példának ezt, mert így végül egy olyan dologhoz való eljutásnak
a lépéseiről tudunk beszélni, amely a közgondolkodásban pont olyan, ami jön és
megy és totálisan nincs a mi kezünkben.

Ez lesz tehát a két megközelítés,
a hivatás, hogy örömmel és boldogan éljünk és csináljuk azt, amit csinálunk,
illetve a szerelem.

Tehát az első az, hogy
szabályozott, célirányos tevékenységre van szükség. Olyan tevékenységre, amely
mozgósítja a fizikai és a lelki energiáinkat. Nem jó az sem, ha egy tevékenység
túl könnyű falat, de az sem jó, ha túl nehéz. Jung mondta azt – és én nagyon
használhatónak tartom az ő megközelítését -, hogy kétféleképpen lehet
házasodni, vagy elveszed azt, aki a végzeted és akkor állandó kihívás és állandó
dinamika lesz, és ezt nem lehet megunni, a másik véglet pedig az, ha valaki a
biztonságot választja és lemond a végzetéről. Neki inkább olyan kell, akivel
lehet nagy békében és biztonságban élni. Ha tudatosítjuk magunkban ezt a
lehetőséget, akkor választhat jól, ami neki tényleg kell. A kettő úgy tűnik,
nehezen egyeztethető össze, de úgy gondolom, hogy hosszú távon, lehetséges
lehet. De mire valaki oda eljut!

A párkapcsolatokról. Nyilván, ha
elindul az unalom időszaka, ahogy a szerelem és a varázs csökken, kezd a másik
unalmassá válni. Jaj, már tudom, hogy fogja befejezni a mondatot, jaj már
megint bőg, jaj már megint elment, és az összes többi. Végül pedig az unalom
megöli a kapcsolatot. Ekkor van szükség arra, hogy hogyan lehet magamat vagy a
helyzetet, vagy éppen a másik hogyan tudja magát érdekessé tenni. Sokat
gondolkodtam azon, hogy az Üllői úti fák nevű zenekarnak az Esküvő című dalát a
jegyesoktatás kiiktathatatlan részévé teszem. Esküvő utánról van szó, a refrén
az, hogy sosem volt még ennyire durva, fáradtan szállsz a megszokott testre,
megint ugyanaz a bugyi… Ez roppant jól kifejezi azt a helyzetet, amely a
szerelem elmúltával köszönt a házaspárokra és úgy tűnik, hogy a bugyi színe
lényeges eleme lehet a szerelem tüzének felszításában, első sorban a férfit
illetően. Igen. Szóval, a bölcs asszony, az változatosságot teremt az ura
számára. Tudjátok, csináltak ilyen kísérleteket állatokkal, hogy mit szól a
bika, ha mindig ugyanaz a tehén. Kiderült az, hogy ha a bika az ösztöneire
hagyatkozva jön tűzbe a tehenet illetően, akkor előbb vagy utóbb beleun abba a
tehénbe. A bikát nem lehetett megtéveszteni. Letakarták a bika szemét, de ő
ekkor kiszagolta, hogy ez ugyanaz a tehén. Amikor pedig ismeretlen teheneket
eresztettek a közelébe, akkor rögtön feltámadt a tűz benne. Ennél azért mi
kevésbé vagyunk ösztönvezéreltek, de az biztos, hogy a nők azt szeretik a
férfiben, ha van benne valami titokzatos, ha tesz valami váratlan dolgot,
legyen valami meglepetése, mert akkor az sok bűnt eltakarhat. Legyen valami
váratlan dolog az életünkben, mert ez beletartozik ebbe a világba. A férfiak
meg annyira le szokták ezt értékelni!

Jó szónak tartom ezt a szót, hogy
kihívás, mert ha egy párkapcsolat megszűnik kihívásnak lenni, akkor ott baj
van. Kivéve akkor, ha az illető szeret nagyokat aludni, mert akkor nagyon jó…
Egy olyan zseniálisat hallottam, amikor egy bölcs asszony azt mondta, hogy
évtizedeken át úgy élt a férjével, hogy ne legyen konfliktusuk, mert azt
gondolta, hogy az életében nagyon fontos a nyugalom. Aztán rájöttem, hogy van
egy dolog, ami sokkal fontosabb a nyugalomnál és ez a béke. A békéhez pedig
csak akkor jutok el, ha felrúgom a nyugalmat. Ha merek konfrontálódni, ütközni,
az érzelmeimet kifejezni, elmondani, hogy valami nem jó. Igaz, hogy nagy árat fizetek
érte, a nyugalmamat, de a béke lesz az osztályrészem. Nyilván utána. Ezért, ha
egy kapcsolatban nincsen kihívás, minden nap újra szerelmesnek lenni, az nem
jó. Engem is megérintett egyszer az unalom, egy hétfő reggel. Mert kimiséztem
magam, vasárnaponként mondok két vagy három misét, mindent beleadok, utána egy
kis pihenés és hétfőn már megint ott állok az oltár mögött. Ezt nem szabad
engedni, hanem fel kell éleszteni ennek a tüzét! Hogyan tudod megcsinálni azt,
hogy ugyanaz az asszony este, ugyanaz az asszony reggel? Például, amikor
készültem egy vasárnapi beszédre négy-öt órát, mert annyi kellett ahhoz a tíz
perchez. Aztán rájöttem arra, hogy ha négy-öt órám van erre, akkor már egy
kicsit unom, elkezdek lötyögni. Ezzel arányosan kezdett az élvezetem is
csökkenni! Most pedig eljutottam oda, hogy meg kell találnom azt a minimális
időt magamnak, ami elég koncentrálttá és jó értelemben feszültté tesz. Azt az
időt úgy tudjam eltölteni, hogy minden perc fontos legyen benne.

Akkor itt szeretném majd folytatni
a következő alkalommal.

Örökbe fogadta és lejegyezte: Újhelyi Balázs és Annamari