Érzelmek/érzések 5.

Isten hozott benneteket!
Köszöntök mindenkit!

Annál az utolsó alapérzésnél járunk,
a megvetésnél, amely alapérzés, ha akarjuk, ha nem, meghatározza az életünket.
Már csak emiatt is érdemes úgy gondolnunk rá, hogy ez egy tény-kérdés, hogy ez
az érzés jelen van a szívünkben. Azonban akkor vagyunk bölcsek, ha úgy
gondolkodunk a megvetésről is, még ha spontán módon úgy gondolunk erre, hogy
ezt ki kellene irtani magunkból, hogy azért valamit mégis érdemes vele
kezdenünk. Ha már pedig megvan ez az érzés, akkor olyan jó irányba tereljük,
ami nem csak a saját, de a környezetünk élete szempontjából is előremutató vagy
építő lehet. Még ezeknek a negatív érzéseknek is megvan a maga pozitív
funkciója és éppen ebből a szempontból beszélünk, ezekről az érzésekről. Az a
nagy előnye, hogy abban a helyzetben, amikor túl gyorsan kellene döntenünk, ahhoz
képest, amennyi információ a rendelkezésünkre áll, akkor ezek az érzések
tulajdonképpen információként működnek. Mondhatjuk azt is, hogy az érzések
olyan plusz információként vagy adatként hatnak ránk, amelyek adott esetben,
vagy kiegészítve a racionális megfontolásainkat, vagy azok hiányában, vagy azokban
az ellentmondásos vagy kiértékelhetetlen helyzetében, általuk fogunk tudni
cselekedni. Ez itt a döntő funkciója ezeknek az érzéseknek, hogy olyan
programot is jelentenek, amelyek egy cselekvés irányába indítanak el bennünket,
abban a helyzetben, amikor adott esetben hamarabb kell cselekedni vagy dönteni,
mintha ezt a racionális lépésről-lépésre utat be tudnánk járni. A megvetés,
ebből a szempontból azt a célt szolgálja, hogy össze tudjunk fogni azokkal,
akikkel közös értékeket képviselünk és a megvetés alapján ki tudjunk zárni, el
tudjunk utasítani vagy ítélni olyan gondolatokat, eszméket, és az ezzel
kapcsolatosa embereket, akik veszélyt jelentenek azokra az értékekre vagy
csoportra, közösségre, családra, akikkel mi egyazon értéket vallunk. Ezen
eszmék vagy személyek pedig fenyegetnek minket vagy azt az eszmét, amit mi
képviselni akarunk. A megvetésnek tehát nagyon fontos, célirányos funkciója van
és rögtön egy nagyon határozott cselekvésre sarkall bennünket.

Arról beszéltem múltkor és ezzel
fejeztem be, hogy természetesen szívem szerint azt élném át, mint Gandhi, aki a
megvetést hihetetlenül jól tudta a személyiségébe építeni és miközben azt
mondta, hogy az angoloknak menniük kell, aközben azt is mondta, hogy távozzanak
barátként. Hozok most a Szentírásból egy részletet, amelyben éppen Jézussal
kapcsolatosan a leginkább felmerülhet talán az, hogy itt Jézus megvetett
valamit vagy megvetett valakit. Majd pedig azt is látni fogjuk, hogy ennem a
történetnek mi lesz a megoldása. Máté evangéliumának a 15. fejezetéből olvasnék
fel egy részletet. Azért teszem ezt, mert annyira fontos szinte minden elem,
ebből a találkozásból, amikor Jézus egy úgymond pogány asszonnyal találkozik,
aki nem a választott nép körébe tartozik.

„Jézus Tírusz és Szidon vidékére
vonult vissza. Ott egy kánaáni asszony jött a környékről, és így kiáltozott
utána: Könyörülj rajtam Uram, Dávid fia! A lányomat kegyetlenül gyötri az
ördög. De ő szóra se méltatta. (!) Erre odamentek hozzá tanítványai és kérték:
Küld haza, mert kiabál utánunk! Ő így felelt: Küldetésem csak Izrael házának
elveszett juhaihoz szól! De az odajött és e szavakkal borult le előtte: Uram
segíts. Ő visszautasította. Nem helyes, ha elveszik a gyermekek kenyerét, és a
kutyáknak dobják. Az viszont erősítgette: De bizony, Uram a kiskutyák is esznek
az uruk asztaláról lehulló morzsából. Erre Jézus így szólt: Asszony, nagy a te
hited! Legyen úgy, ahogy akarod! Még abban az órában meggyógyult a lány.”

Ebben a történetben, megjelennek
az elutasításnak, a kirekesztésnek, azoknak a magatartásformáknak a jelei,
amelyek mögött klasszikusan, érzés szintem a megvetés áll. Most ha Jézussal
hozzuk összefüggésbe a megvetést, akkor azért nehéz helyzetbe kerülünk azzal
kapcsolatosan, hogy hogyan is értelmezzük ezt a helyzetet? Két szempontom van
ezzel kapcsolatosan. Az egyik: Jézust egészen nyugodtan meghatározhatta az a
kulturális közeg, azok az értékek, amelyekből származott. Ő ezekhez roppant
módon vonzódhatott és érzelmileg kapcsolódhatott. Ebből pedig törvényszerűen
adódhat az, hogy lehetett benne egy elutasítás. Ez az egyik, nagyon egyszerű,
emberi megjegyzés. Minden esetre hozzá kapcsolva a történetnek a végét, ez a
cselekvésben messze túlmutat azon, hogy Jézus megmaradt volna ebben az elutasításban.
A másik szempontom, azonban egy kicsit furfangosabb megoldás. Mi van akkor,
hogyha azt tételezzük föl, hogy ez a fajta megvetés, elutasítás, távolság
tartás, és bizonytalanság, nem annyira Jézust jellemezte, hanem az asszonyt.
Jézus pedig egy olyan úton vezeti, amelyben meg tud erősödni a hite őbenne és a
hozzá való kapcsolódásban el tud mélyülni. Vagyis mi van akkor, ha úgy
értelmezzük a történetet, hogy Jézus végigvezeti őt ezeken az érzelmi
ellentmondásokon, és ha az asszony túl tud lépni ezeken a pontokon, akkor elég
ereje lesz ahhoz, hogy a gyógyulása bekövetkezzen. Neki kell túljutnia ezeken a
buktatókon. Mert hiszen ez föltételezhetően kölcsönös is lehet, mert ha Jézus
elutasítására az asszony azt mondaná, hogy akkor én is, akkor a hite gyöngének
bizonyulna a gyógyuláshoz. Ezért olyan akadályokat kell állítani, hogy asz
asszony hite megerősödjön, miközben átlépi ezeket az akadályokat. Végül pedig
maga jusson el egy olyan helyzetbe, hogy totálisan el tudja fogadni Jézust,
akit pedig megvethetne, azért, mert más, mint ő.

Nyilván sokféleképpen
értelmezhetjük ezt a történést, ha pedig ezt nem fogadjátok el, az a ti
szívetek joga. Mert Jézus egyszerűen megvetette ezt az asszonyt, majd végül jó
belátásra tért. Nagyon tetszik nekem ez a történet, mert itt az is jelen van,
hogy Jézus emberségében tette ezt. Amit egyébként nem árt vallani, hogyha
keresztény valaki és akkor feltételezhetjük azt, hogy Jézus maga is egy
fejlődési folyamatnak a végeredményeként mondja ki azt, amit egyébként a Jó Pásztorról
szóló történetben, hogy nekem vannak más juhaim is, akik nem ebből az akolból
valók. Erről tehát ennyit.

A megvetésről még egy történetet
hoznék ide a Szentírásból, amikor Jézusnak a pere elkezdődik, akkor tudjuk azt,
hogy Pilátushoz viszik először Jézust, és aztán Pilátus megpróbál kikerülni
ebből a helyzetből, hogy elítéljen valakit, akit nem akar elítélni. Ekkor pedig
elküldi őt Heródeshez, aki éppen Jeruzsálemben van, az ünnepek miatt. Jézus
Heródessel pedig nagyon pimasz módon bánik. Szóra sem méltatja és ezek után van
a Szentírásban egy mondat, hogy miután Pilátus és Heródes is átéli Jézusnak ezt
a nagyon nagy keménységét, a már-már a megvető magatartását feléjük, barátok
lesznek. A közös ellenség barátokká teszi őket, erről ma még fogok beszélni. 

Akkor elmondanék egy utolsó
történetet a megvetéshez. Megint csak álljon itt egy haszid történet a zsidó
hitvilágból. A rabbihoz egy olyan valaki érkezik a városból, aki egyébként
nagyon utálja ezt a rabbit, és az ellenségének is tekinti. Csakhogy megszorul
anyagilag és ezért kénytelen lesz elmenni valakihez, aki ad neki pénzt és mivel
már mindenki elutasítja, így senki máshoz nem mer már fordulni, kivéve a
rabbihoz. Azért, mert azt gondolja, hogy ő majd a vallási meggyőződése miatt
akkor is fog neki segíteni, ha az ellensége. Valóban így is történik és egy
nagyon nagy összeget kér a rabbitól, aki ezt oda is adja neki. Igen ám, de a
rabbi felesége értesülvén a történtekről, iszonyatosan heves indulatoktól
vezérelve, komoly érveket hangoztatva számon kéri az ő szeretett férjétől, hogy
hogyan tehetett ilyet, hogy nem csak, hogy nagy összeget, de ráadásul az
ellenségének adott. Mire a rabbi a következőt mondja: Értem, amit mondasz és
elég jók is az érveid, de már járt előtted valaki nálam, aki sokkal okosabbakat
mondott és rá sem hallgattam. Erre az asszony megdöbben, hiszen azt látja, hogy
rögtön ő ment be a szobába a kérő után a rabbihoz, hogy ki lehetett az. Meg is
kérdezi a férjétől, hogy hát te bizony most be akarsz engem csapni, mert én
tudom jól, hogy nem járt itt senki előttem. Mire a rabbi azt mondja: Dehogynem!
A Sátán! Sokkal jobban érvelt, mint te, mert ő tud, neki az nagyon jól meg. De
ő sem tudta lebeszélni a rabbit.

Nyilván, amikor a megvetésről
beszélek, akkor ez meg az előző történet, meg a többi mutatja meg azt az
irányt, amiről azt gondolom, hogy ha ez az érzés fölfakad bennem, akkor
valamiképpen ebbe az irányba kellene terelnem a cselekvésmódomat. Nem véletlen
egyébként, hogy a vallásokban – mondjuk ha magunkra tekintek – milyen gondosan
terelgették  a megvetés érzését a hívek
körében a szakavatott vezetők. Lehet ezt emberek felé is terelni, magam ezt
tartom a legkevésbé szerencsésnek. Ezért ki lehet nevezni olyan ideológiákat
vagy eszméket, amelyeket szívünkből gyűlölhetünk és megvethetünk és ekkor a
megvetésünk ezekre az eszmékre vagy ideológiákra irányulhat, miközben állandóan
azt halljuk, hogy az embereket nem is vetjük meg. Illetve ha úgy is történne,
hogy megvetjük vagy gyűlöljük az embertársainkat, ezt nem váltjuk át
cselekvéssé. Ehhez azonban egy komoly kultúra kell, hogy valaki szívből
gyűlöljön vagy adott esetben megvessen embertelen dolgokat és azokat, akik ezt
képviselték, de őket képes legyen nagy összeggel támogatni. Most ezt ne
értsétek félre. Tehát ehhez komoly kultúrára van szükség, vagy talán másra, de
ebbe ne menjünk most bele. Ennyit a megvetésről. Erről a kilenc alapérzésről.

Most ez jó alap volt ahhoz, hogy
belemenjünk abba, hogy ezek az érzések, hogyan kapcsolódnak gondolkozásmódhoz,
cselekvésmódhoz és meggyőződéshez. Most már, ezen túl sokkal árnyaltabban
fogjuk feltenni ezeket a kérdéseket. Most pedig először szeretnék arról
beszélni, hogy a boldogság, az öröm – amelyekre azt mondjuk, hogy jaj de jó és
bárcsak mindig ezt élnénk át -, milyen hatással van más életmegnyilvánulásainkra,
cselekvésmódjainkra, gondolkodásmódunkra főleg vagy ítéletalkotásra,
emlékezetekre és minden más egyébre. Most itt majd direkt egy pozitív érzést
fogok kielemezni, hogy egy adott érzés kapcsán, nézzük meg azt, hogy ez hogyan
hat egy csomó más funkciónkra.

21 éven keresztül vizsgálták a
boldogságnak és az örömnek a hatását. Ebből szeretnék most elmondani nektek egy
csokorra valót.

Az első. Egy olyan kísérletet
végeztek, hogy olyan semleges képeket mutattak embereknek, amely egy tájat és
egy embert ábrázolt. Előtte hangulatokat vagy érzéseket váltottak ki a
nézőkből, és utána megkérték őket, hogy írják le, hogy mit láttak. Minél
pozitívabb érzést váltottak ki vagy írtak le, akik ezeket a képeket nézték,
annál inkább hajlott afelé, hogy az a semleges kép, amit lát, az számára
pozitív jegyeket viseljen. Két irányba mozdultak el ezek a beszámolók. Az egyik
az volt, hogy a boldog ember úgy beszélt, erről az egyébként bármiféle
minősítést is megkapható tájról, hogy gyönyörű táj. Az az illető pedig – akiről
semmit sem tudott, sem az arca és semmilye nem árult el semmit, hogy milyen a
lelkiállapota -, a néző minél inkább boldogabb volt, azt az illetőt a képén is
minél inkább boldogabbnak írta le. Vagyis, ha egy nagyon boldog illető nézte a
képet, akkor azt úgy írta le, hogy egy gyönyörű tájat néz ez a nagyon boldog
ember. Azonban, ha az illetőben negatív érzéseket váltottak ki, akkor a táj is
kezdett negatív lenni és az asszociációk is az emberhez kezdtek negatívak
lenni.

A következő. Embereknek történetet
meséltek el és a történetnek két szereplője volt, egy szomorú és egy boldog. Ez
a két szereplő, egymással teniszeznek ebben a történetben. Közben egy csomó
információt adnak erről a történésről és a két szereplőről, akik egymással
játszanak. Pozitív és negatív érzelmi állapotot váltottak ki a történet
elmesélése előtt, majd egy nappal később, megkérték a résztvevőket, hogy
mondják el, hogy mire emlékeznek. Kiderült az, hogy azok, akik boldog lelki
állapotban hallgatták meg a történetet, azok több információra tudtak
visszaemlékezni a boldog emberrel kapcsolatban. Feltételezhetjük, hogy miközben
hallották a történetet, eközben a boldog emberrel azonosultak. Akik viszont
negatív érzelmi állapotban hallgatták a történetet, a negatív szereplőről
sokkal több mindent jegyeztek meg és a negatív szereplővel azonosultak. (Ennek
a következtetéseit majd később szeretném levonni.)

A harmadik és ez a kedvencem,
amit már talán egyszer említettem is nektek, csak más összefüggésben. Ez pedig
az, hogy a boldogság, rugalmassá tesz. Az agyműködésünket rugalmasabbá teszi.
Ennek több jellemzője is van, ezek közül az egyik, hogy sokkal merészebb
asszociációk keletkeznek az agyunkban akkor, amikor boldogok vagyunk. A másik,
hogy sokkal ötletesebbek és leleményesebbek vagyunk a cselekvésmódunkban, és
olyan dolgok is bekerülhetnek lehetőségként, amelyekre nem gondolunk akkor,
amikor szomorúak vagy boldogtalanok vagyunk. A történet pedig arról szólt, hogy
levetítettek egy olyan filmet, ami egy csomó boldog, örömteli hangulatot és képzetet
kelt. Utána pedig, ahogy megnézték ezt a filmet az illetők, adtak nekik egy
táblát és egy rajzszöggel teli dobozt, meg egy gyertyát. Tíz perc állt
rendelkezésre, hogy miután ebben a boldog lelkiállapotban, kijőve  a filmről egy feladatot hajtsanak végre. Tíz
perc alatt a gyertyát, ahogyan az a tábla így állt függőlegesen, a gyertyát
rögzíteni kellett ezen a táblán, amibe bele lehetett szúrni a rajzszögeket.
Egyetlen nehézség volt csak, hogy a rajzszögek sokkal rövidebbek voltak, mint a
gyertya átmérője. Mondanám az adatokat. Ugyanis természetesen voltak olyanok
is, egy kontroll-csoport, akikben vagy negatív érzelmi állapotot váltottak ki,
vagy pedig hagyták őket olyannak, amilyenek. Ha pedig semlegesnek írták le
magukat, akkor ők voltak a harmadik csoport. A következő derült ki. A semleges
csoportban 20%-nál kevesebb tudta 10 percen belül megoldani a feladatot.
Azokkal, akikkel végignézették ezt az örömteli hangulatot kiváltó filmet, azok
első esetben 70%-ban, a következő kontroll-kísérletben pedig 58%-ban meg tudták
oldani ezt a feladatot 10 percen belül. A dolognak a megoldása az, hogy a
rajzszöget nem a gyertyába kell döfködni, hanem a rajzszög dobozát kell
felerősíteni a táblára, és utána kell ráhelyezni a gyertyát, mert a rajzszög
dobozán már megállt a gyertya. 

Több asszociáció az agyban,
szokatlan kapcsolatok, kreatívabb problémamegoldás. A szeretet leleményessé
tesz, ahogy szokták ezt mondani és ez a népi bölcsesség totálisan igazolható.

A negyedik. Magasabb célok
elérésére is alkalmassá tesz, ha boldog vagyok. Erről mér bőven beszéltem
nektek a módosult tudatállapotnál. Sokkal nagyobb áldozatokat leszek képes
meghozni akkor, ha úgy egyébként a lelkiállapotom pozitív. Akkor messze lévő
célokért fogok tudni sokkal komolyabb áldozatokat hozni, mintha általában
boldogtalannak, szerencsétlennek élem meg magam.

Segít abban, hogy a nehézségek
ellenére folytassuk, hogy a nehézségeket leküzdjük és azoknak ellenálljunk.

A következő. A boldog ember
jótékonyabb. Ez egy egyszerű és primitív kijelentés és ehhez még az is társul,
hogy a számomra ismeretlen embereket is szívesebben fogom segíteni, akkor ha
boldog vagyok.

Jöjjön egy következő. A
környezetnek, a szűkebb vagy tágabb környezetemnek az igényeit a boldog ember
jobban tiszteletben tartja, akkor is, ha ez a saját, pillanatnyi érdekével
ellentétes. Tehát például, hogyha én szeretnék hangoskodni valahol, de boldog
vagyok és azt hallom, hogy ez másoknak nem jó, akkor a boldogság erőt fog nekem
ahhoz adni, hogy az egyébként nekem jó cselekvésformáról lemondjak, és úgy
cselekedjek, ahogy az a másiknak lesz jobb.

A következő. A boldog ember
kevesebbet veszekszik. Viszont, ami már érdekesebb lehet nektek, az az, hogy a
boldog ember hatékonyabban üzletel. Úgyhogy boldogan kell elmenni otthonról, az
asszonyok ne reggel vesszenek össze a férjeikkel, azt hagyják meg estére. Majd
legkésőbb reggel béküljenek ki velük és ennek az lesz a hatása, hogy több lesz
otthon a lé. Ha egy fizetést kibír az asszony, akkor már megérte, mert akkor
majd jön a visszajelzés, aminek hatására ezt jó lesz már így folytatni.

Ha a boldog embernek sikerült
elérnie a célját, nagyobb örömet él át, mint a boldogtalan, hogyha ugyanazt a
célt, amit kitűzött maga elé, eléri.

Jöjjön még itt két nagyon érdekes
dolog. Orvosoknál vizsgálták azt, hogy a boldog orvos gyorsabban ad helyes
diagnózist, mint a boldogtalan. Ezt majd később pontosan meg fogom mondani,
hogy miért. De nemcsak ez derült ki, hanem az is, hogy a boldog orvos nagyobb
érdeklődést is tanúsat a betege iránt. Azért ez sem mindegy, főként ha betegek
vagyunk!

Az utolsó és egyben igen érdekes
megfontolásunk: A boldog ember óvatosabb a veszteséggel, ha ott magasabb a
kockázat veszélye. Vagyis, ha boldog vagy, akkor nem fogsz olyasmibe belemenni,
ami nagyon nagy bukást eredményezhetne. Viszont a boldog ember a kisebb
veszteséggel szemben, kevésbé óvatos, mint a boldogtalan. Vagyis könnyen
mondjuk azt, hogy ez még belefér, ha boldogok vagyunk. A nem boldog ember pont
ellentétesen érzi, a kisebb veszteséggel kapcsolatosan többet töpreng, többet
hezitál, nem fog belemenni. De adott esetben sokkal óvatlanabb a nagyobb
veszteséggel járó kockázat felé. Erről akkor ennyit.

Ami most pedig egy tágabb
összefüggés lenne, hogy összehasonlították a pozitív és a negatív érzelmi
állapotban lévő emberek gondolkozásmódját.

Az első. A gondolkodásmódról ki
lehet mondani azt, hogy az az ember, aki boldog vagy örül, leegyszerűsített
módon gondolkozik. Az ilyen ember, ahogyan gondolkozik, az hajlamosabb lesz a
sémákra, az előítéletekre, a logikai bukfencekre. Kiderült az is, hogy a boldog
ember sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonít annak a személynek, aki közöl vele
valamit, mint az, aki nem boldog. Tehát, ha számára egy tekintélyes ember mond
valamit, akkor egy boldog ember azt sokkal inkább el fogja fogadni, mint egy
valaki, aki semleges vagy negatív érzelmi állapotban van. Egy boldog embert a
körülményei is sokkal inkább meghatározzák, mint egy boldogtalant, vagyis,
hogyha ő kényelmesen ül, és egyébként is boldog, akkor amit mondok, annak
nagyobb hitelt fog adni. Ha viszont te most éppen nagyon boldogtalan vagy, és
most éppen, hogy csak eljöttél ide, akkor te sokkal kritikusabb leszel
természetesen, és sokkal jobban fogsz arra figyelni, hogy logikus-e, amit
mondok. Nem fogod megelőlegezni nekem a bizalmat. Ha viszont boldog vagy és jól
vagy, akkor viszont nyugodtan ücsörögsz, és teljesen elfogadod, amiket most
mondok. Vagy pedig azt mondod, hogy maximum téved ő is vagy én is, de ha
egyszer boldog vagyok, akkor ez teljesen mindegy. A nem boldog ember azonban ezt
nem nagyon engedheti meg magának. Szerb Antalnak, A magyar irodalom története
című művében lehet azt olvasni, hogy Kisfaludynak a Himfy álnéven írt szerelmes
verseit elemzi. Ott megállapítja, hogy írt olyan szerelmes verseket, amelyek
hihetetlenül primitívek, mert ezek a szerelmes versek szinte mindig arról
szólnak, hogy a szerelme beteljesedett és jól van, és köszöni szépen, és a
többi. Azokban a szerelmes versekben azonban, ahol megjelenik a vívódás, a
szenvedély és a fájdalom, a csalódás vagy a nyűglődés, irodalmilag sokkal
igényesebbek. Ezért pedig Szerb Antal azt a következtetést vonta le, hogy a
boldogtalanság igényességet szül, és érdemesebb a költőnek folyamatosan
fenntartania a maga szenvedő attitűdjét, mert ez jót tesz az ő karrierjének. „A
boldog ember ne ragadjon tollat, mert primitívvé válik a lírája.” De nyilván
ezt a saját tapasztalatunkból is tudjuk. Éppen most felújították az ET című
filmet, ezt azért hozom most fel,  mert
amikor a fényes kezével a Holdra mutat, és azt mondja, hogy „Haza, haza!”,
akkor ez mindent elárul a boldog ember leegyszerűsítő gondolkozásáról. Meg ha
például a moziban ülünk egy amerikai csöpögős filmet nézve, akkor érdekes, hogy
csak a végén, amikor már tele a hasunk a pattogatott kukoricával és a kólával,
és kényelmesen is ülünk, akkor a csöpögős jelent is, egyszerre bejön! Ha pedig
kimész, akkor lehet, hogy rögtön az agyad hátsó zugában azért lesz némi
kritikai felhang, hogy azért ezt most nem mondom el senkinek, hogy pont ezt a filmet
néztem meg az imént.

A leegyszerűsítő gondolkozáshoz
tartozik a reklámok lélektana is. Úgy kell csinálni, hogy egy reklám rövid
legyen, ugyanis, ha hosszú egy reklám, akkor van időd gondolkodni. Úgy kell
csinálni tehát, hogy először egy pozitív érzelmi állapotba kerüljél, majd
nagyon gyorsan ki kell mondani azt a varázsszót, hogy a kettő között ne legyen
időd elgondolkodnod. Azért, hogy összekapcsolódjon az a pozitív állapot azzal a
reklámnévvel, termékkel vagy azzal, ha tíz percen belül telefonálni fogsz,
akkor most fél áron kapsz kettőt belőle. Tehát szinte stopperrel mérik, hogy
meddig tart egy reklámfilm hatása, ha ez tíz percre jön ki, akkor neked tíz
percen belül kell még rendelned ebből a termékből. Ha pedig sok idő telik el,
akkor természetesen a kritikai funkcióink is visszatérhetnek. Ezért lehetséges
az, ha például szerelmes embereket láttok, és ti nem vagytok szerelmesek, akkor
azt fogjátok mondani, bármit is tesznek, hogy ez primitív. Azért van ez agy,
mert ahogy megnyilatkozik egy szerelmes ember, az végtelenül egyszerű, nagyon sablonos
és sematikus, méghozzá azért, mert így működik az agy. Ha azonban te leszel
szerelmes, akkor egyszer csak magad is meglepődsz azon, amikor éppen gyalogolsz
bele ebbe az állapotba – még ha az elején az is van benned, hogy azért ezt úgy
nem fogod csinálni, például azt a szót ki sem ejted a szádom, hogy drágám -,
hogy fakadnak fel ezek a csöpögős szavak az ajkadról, és majd mondani fogod
ezeket. De akkor már mindegy is, mert a kocka el van vetve… az agyad primitívre
kapcsolt és így tovább. De ez nem is baj. (A múltkor egyébként rengeteg
kritikus megjegyzést kaptam, első sorban hölgyektől. Mert hogy én azt az
undorító hitelrontást, amit a szerelemmel kapcsolatban elkövettem, hogy azt ne
ismételjem meg soha többé. De azért még egy esélyt adtak nekem, hogy esetleg
még ma este kivághatom magam! J)

 Na ide tartozik még egy nagyon fontos dolog. A
hit útjában vagyis az Isten-kapcsolat útjában nagyon gyakran a boldog hívő áll.
Ezt átélhetjük akkor is, ha mi hívők vagyunk és mondjuk éppen boldogtalanok, és
látunk boldog hívőket. Még inkább átélhetjük akkor, ha voltunk nem hívők és
hallunk megnyilatkozni hívő embereket, főleg, ha azok boldogok. Olyan
primitíven fogalmaznak, hogy azt csak akkor tudjuk megemészteni, ha mi is
boldogok vagyunk. Ezért tudok gutaütést kapni a katolikus műsoroktól, mert
egyszerűen élvezhetetlenek, mert ott mindenkiből árad vagy ömleng az, hogy ők
boldog hívő emberek. De akik nézik, azok általában nem éppen boldog hívő
emberek, hanem éppen normális, rendes emberek, akik éppen összevesztek a
gyermekükkel. Akkor látják ezt, és egyszerűen nem tudnak olyan egyszerű szintre
eljutni, hogy ezt beegyék. Ahhoz nagyon sok mindennek kell történnie, hogy az
nekem mondjon is valamit. Ezért ezek a tanúságtételek, akkor hatnak, ha előtte
egy órán keresztül jó kemény zenét hallgattatok, mondjuk egy hitgyülis
alkalmon. Utána persze, hogy lehet mondani nagyon egyszerű, csöpögős
mondatokat. Mert akkor már megettétek a pattogatott kukoricát és ittatok rá jó
sok kólát. De kritikus embereknek szinte taszítóak lehetnek ezek a hangvételű
tanúságtételek. Szinte taszító! Főleg, ha egy műsort úgy kezdenek hogy
kenetteljesen mondják, hogy Dicsértessék a Jézus Krisztus…na ez az a pont,
amikor kikapcsolom a tévét, és esélye sincsen, hogy a következő mondatot
elmondhassa. Azért, mert azt mondom, hogy az élet nem ilyen! Na de miket nem
mondok…Egyébként már annyi esélyt adtam a katolikus műsoroknak, szerintem
sokkal többet, mint ti. Állandóan kísérletezem, minden héten legalább egyet
megkóstolok. De túl édes…ahhoz nekem sokkal boldogabbnak kellene lennem, hogy
ezt be tudjam fogadni.

Csináltak olyan kísérletet, hogy
filmet nézettek, méghozzá olyat, ami boldogságot, olyat, ami szomorúságot és
olyat, ami agresszivitást vált ki. Utána pedig a moziból kijövő embereket
kérdezték meg arról, hogy mi a véleményük a politikáról, a jövőről, a
bűnözésről és a saját életükről. Egyértelmű összefüggés volt aközött, hogy
milyen filmet láttak, és hogy milyen volt a jövőképük.

Itt tennék egy megjegyzést.
Néhány évvel ezelőtt, de már a rendszerváltás után is Tomka Miklósék felmérték
azt, hogy a katolikus keresztények körében hány százalék gondolja el a jövőt
pozitívan és az eredménye az lett, hogy 15 és 30% között gondolkodik a
keresztény ember pozitívan a jövőjéről. Hát ez egy elég jó adat.

Aztán csináltak olyan játékot is,
hogy te döntheted el, hogy a hozzád fordulók közül kit veszel fel egy állásra,
egy munkahelyre. Itt megint csak egyértelmű összefüggés volt aközött, hogy ha
te pozitív hangulatban hallgattál meg valakit, akkor azt, akit pozitív
hangulatban hallgattál meg, nagyobb eséllyel javasoltad a munkára, mint akkor,
amikor ideges voltál vagy rossz kedved volt vagy szomorú voltál. Ennek pedig
nagyon egyszerű oka van, mert amikor visszaemlékezett az illető arra, hogy mit
hallott, akkor a negatív hangulat, a negatív emlékeket őrzi meg jobban és ezért
a döntés is inkább negatív lesz. A pozitív hangulat pedig a pozitív emlékeket
erősíti fel és pozitív döntésre fog vezetni.

Most pedig ezzel el is jutottunk
a második ponthoz. A figyelemre gyakorolt hatásnál. A félelem az a
leghatározottabban szűkíti be a figyelmet, de a boldogság is így működik. Két
szempontból van ez így. A boldog ember természetesen, az emlékeiből és az
élményeiből a pozitívokat fogja előhívni, a negatívokat pedig ki fogja zárni, tehát
azokat a dolgokat fogja keresni a boldog ember, ami boldogságának a
fenntartásához fogja őt segíteni. A szomorú ember ezzel ellentétben, főként, ha
már belement a depresszióba, akkor az emlékeiből, akár nem tudatosan is, miután
az agya már rákapcsolt erre a működésmódra, azokat fogja felidézni, amelyek
hasonlóak ahhoz a lelkiállapothoz, amiben éppen most van. Akkor pedig így
bezáródik a kör. Nemcsak, hogy a boldog ember a boldogat fogja kiválasztani, de
a boldog ember, az sokkal kevésbé krirtikus és sokkal kevésbé logikus.

A harmadik az emlékezet. Most
arról szeretnék beszélni, hogy milyen emlékek maradnak meg bennünk a
legelevenebben. Mi kell ahhoz, hogy egy emlék, adott esetben, egy életen
keresztül rögzüljön bennünk és hasson az életünkben. Ezt három pontban
szeretném összefoglalni.

Az első, hogy egy kiugró esemény
kell, hogy legyen, olyan, amit erős érzelmi töltés jellemez. Az ilyen emlék hat
ránk évtizedeken, vagy akár egy életen át. Mit jelent az, hogy egy kiugró
esemény? Valami olyasminek kell lennie, ami akkor, amikor megtörtént velünk,
váratlanul ért bennünket. Olyasmi ez, amire nem tudtunk felkészülni, amit nem
tudtunk előre kiszámítani, és amivel kapcsolatosan nem volt meg a begyakorlott
cselekvési stratégiánk. Nyilván az erős érzése ennek a jele, mert hiszen az már
egy cselekvés felé fog indítani bennünket egy olyan helyzetben, amiben nincsen
meg ez a stratégia. Az ilyen élmények vésődnek be a legerőteljesebben, akkor ha
teljesül még két másik szempont is. Az, hogy ezt az eseményt a későbbiekben
valamilyen fontos jelentéssel kell ellátnunk. Vagyis azt kell mondanunk, hogy
ez és ez az eset történt meg velem, ez akkor hihetetlenül váratlanul ért engem,
megrendített, emlékszem a mai napig ezekre az érzésekre, és ez volt a
fordulópont vagy pedig ez volt egy folyamatnak a kiindulópontja az életemben.
Tehát ekkor kezdett megváltozni az életem. Vagy mondjuk van egy találkozás
valakivel, aki később a számomra egy fontos ember lesz. Ebben az estben
elkezdem azzal a jelentéssel felruházni ezt a találkozást, hogy ez egy nagyon
jelentős találkozás volt. A pár a vasárnappal ezelőtti evangéliumban
hallottunk, hogy amikor rájönnek az emmauszi tanítványok, hogy Jézussal
beszélgettek egy fél nappal azelőtt, akkor elkezdik magyarázni a helyzetet, és
ezt mondják: „Nemde lángolt a szívünk, amikor kifejtette előttünk az írásokat?”
De ehhez kell az, hogy jelentéssel töltődjék meg az a találkozás. Amikor
jegyespárokkal beszélgetek, akkor gyakran felmerül az, hogy mi volt az első
fontos élményük a kettőtök életében? Majdnem minden esetben a jegyespárok
elmondják azt a pillanatot, amikor találkoztak. Miközben ez a pillanat
általában nem szokott jelentős élmény lenni. Csakhogy jelentést adunk ennek az
élménynek, és ha ezt a jelentést adtuk ennek az élménynek, akkor ez az emlék
nagyon is meg fog maradni, a jelentésadásunk révén.

A harmadik szempont pedig az,
hogy meg kell hogy őrizze az egyediségnek, a megismételhetetlenségnek a
jegyeit. Tehát, ha történik is velünk valami hasonló, akkor azt úgy kell
magunkban elkönyvelni, hogy na de ez nem lehet az, mert az csak egyszer
történhetett meg velem. Abban voltak olyan dolgok, amelyek soha többé nem
lesznek ugyanúgy. Vagy az egy más világ vagy egy másik ember volt.

Ezt azért tartom nagyon
jelentősnek, mert a negatív emlékeinket, ennek a három pontnak a segítségével
el tudjuk kezdeni gyógyítani. Mert láthatjuk azt, hogy mi által vésődtek be
ezek az emlékek. Egyébként erről már beszéltem nektek egyszer egy más
megközelítésben, de most megint kaphattunk három nagyon fontos szempontot. Az
első, a kiugró élmény, az erős érzelmi töltés. Erről úgy beszéltem annak
idején, hogy felülírok egy emléket. Egy helyzetről, egy konfliktusról, egy
emberről, ha van egy negatív emlékem, és ezt felülírom egy másik, nagyon erős
pozitív érzéssel, egy élménnyel. Csakhogy ez még nem elég önmagában, mert ugye
ismerünk olyan embereket, akik tele vannak negatív élményekkel, ezeket egy
csokorba kötik, bepörögnek egy ilyen körbe és ezért hiába éri őket egy pozitív
élmény. Tegnap mentem az Erzsébet hídon át és a Gellért szobor alá, egy ilyen
óriási kifüggesztett lepel volt felhelyezve, amire valami ilyesmi volt felírva,
hogy: „Nonó, boldog névnapot!” Arra gondoltam ekkor, hogy ez egy hihetetlenül
nagy élmény lehetett annak az illetőnek, akinek mondták, hogy gyere át az
Erzsébet hídon és nézd meg mit látsz majd ott. Ez egy zseniális ötlet! Minden
további nélkül elképzelhetőm, hogy ha az illető már benne van a negatív emlékek
körében, akkor hiába éri őt egy ilyen eszméletlen nagy pozitív élmény. Ami, ha
téged ér, egy életen keresztül úgy kódolódhat, hogy na ezért érdemes volt élni!
A negatív emlékekkel teli illető meg már három nap múlva majd jól elfelejti
ezt. Még a torta bent van a spájzban, még meg sem bírta enni, de már
lenullázódott az egész élmény. Ezért lehet az, hogy ha valaki már bent van egy
ilyen negatív körben, akkor te hiába okozol neki örömet, mert olyan, mint a
feneketlen kút, vagy a lyukas zsák, töltheted neki tele ilyen élménnyel, de
hiába. Azonban ez mégis kihagyhatatlan, kell ez, de hozzá kell, de hozzá kell
kapcsoljuk a másik két szempontunkat is! Vagyis, hogy jelentést adjunk ennek az
eseménynek, azt hangsúlyozzuk, hogy ez egy nagyon fontos esemény volt. Na a
politika…itt most van egy csomó személyes élményünk, ezzel kapcsolatosan.
Nemcsak, hogy élményt kell neked adni, hanem utána értelmezni is kell, meg kell
mondani neked azt, hogy ez most csak nem egy két órás élmény volt, hanem ennek
az a jelentése, hogy ettől a pillanattól kezdve nem élhetsz úgy, mint eddig.
Most átéltél valami olyat, ami az életedet meg fogja változtatni. Mi történik
itt? Ez az élmény, egy olyan emlékké válik, ami ténylegesen beléd sül és
továbbra is hat rád. Ide tartozik az is, hogy meg kell adni valahogy az
egyediségét teremteni. De ezt elvégezheted a saját életeddel is., elkezdheted
kiszórni ezeket az emlékeket és felülírhatod pozitív élményekkel. Elkezdheted
innen élni az életedet. Csak fontos, hogy adj neki jelentést, tedd ezeket
egyedivé! Ez a te munkád, ezt helyetted senki sem fogja elvégezni! Adj neki egy
pozitív jelentést, és utána tedd egyedivé. Mond azt, hogy ezzel és ezzel együtt
történt és ebben a helyzetben, és ez egy nagyon fontos pillanat volt. Ez
egyébként minden ünnephez is hozzátartozik és a vallásgyakorlatnak ez egy
nagyon fontos eleme, hogy ünnepeket kell csinálni, amelyek fontos pillanatokká
válnak, megismételhetetlen pillanattá.

Általánosságban kimondhatjuk azt,
hogy hosszú távon a pozitív emlékekre jobban emlékszünk, mint a negatívakra –
ez persze nem jelenti azt, hogy a negatív emlék nem hat ránk tudattalanul -, de
tudatosítani vagy a tudatküszöb fölé emelni könnyebben tudjuk a pozitívokat,
mint a negatívakat, illetve az erősebbeket jobban, mint a gyöngéket.

Ide tartozik az is
következtetésként, hogy most azokat az emlékeket, amelyek olyan érzelmi töltettel
rendelkeznek, amilyen érzelmi állapotban most vagy, azokat könnyebb fölidézni,
mint a jelenlegi érzelmi állapottal ellentétes emlékeket. Ugyanis ez egy agyi
szervezési módot is jelent, hogy valamilyen érzelmi vagy hangulati állapotban
vagyok. Ez a negatív érzelmi körök feloldásánál hihetetlenül jelentős, de
ugyanígy meg tudjuk erősíteni a pozitív érzelmi állapotunkat is.

Most szeretnék kicsit beszélni az
ítéletalkotásról, az elvont dolgokkal, eszmékkel, kijelentésekkel, vagy
emberekkel kapcsolatosan. 1992-ben egy kutató a következő, az akkor még
meglepőnek ható kijelentést tette, hogy az érzelmi megismerési tartomány
legmegbízhatóbb jelensége a hangulat hatása a kiértékelő döntéshozatalra. Azért
ez egy elég meredek kijelentés, főként azért, mert így van! Vagyis leginkább
abban a folyamatban, hogy valamire azt mondom, hogy igen vagy nem, jó vagy
rossz, a legegyértelműbb vagy legtotátlisabb hatást a hangulat jelenti. Nesze
neked racionalitás! Ezt egyébként ezekben a politikai kijelentésekben újból és
újból, hát elég vegyes érzésekkel fogadtam, amikor elkezdték mondani akármilyen
oldalról is, hogy hozzatok már végre racionális döntéseket a politikában. Na
nem már! Hát hol vagyunk mi attól! Hát a legfontosabb az volt az egész kampány
során, hogy milyen hangulatba tudnak téged hozni, és ezt hogyan jelentik
érzelmekhez, kijelentésekhez és így tovább. Racionális döntés, ugyan már!

Most egy általános kijelentést
szeretnék tenni. Az ítéletalkotásunkban összefüggést teremtünk az ismeretlen
dolog és a már ismert dolog között, és ennek az összefüggés teremtésnek az
egyik alapja, az érzés, az érzelem vagy a hangulat. Itt pedig akarok beszélni
az egyensúly elvéről. Az egyensúly elve azt mondja ki, hogy az ember mindent
megtesz azért, hogy boldog legyen, és mindent megtesz azért, hogy elkerülje a
szomorúságot. Ez így nagyon egyszerű, csakhogy az életünk ennél sokkal
árnyaltabb, és akkor nehéz helyzetbe fogunk kerülni. Vagyis ha szeretek
valakit, és ez a valaki, akit én szeretek, örül, akkor én is vele együtt fogok
örülni. Ha utálok valakit, és az az illető szomorú, akkor én ennek örülni
fogok. Persze végigjátszhatnánk ezeket a verziókat végestelen végig. Az
érzéseink az ítéletalkotásnak totálisan befolyásoló tényezői. Akkor kerülünk
nehéz helyzetbe, amikor ellentmondás van két dolog között. Vagyis van valaki,
akit szeretek, őt éri valami kudarc és ezért ő szomorú, és én ennek örülök.
Ekkor vagyok nehéz helyzetben! Vagy pedig utálok valakit, akinek sikere van és
én ennek örülök. Akkor megint csak iszonyú nehéz helyzetbe kerülök! A
természetünk pedig olyan, hogy ezt nem szeretjük, hogy így van, hanem
megpróbáljuk elbillenteni a mérleget. Ezt pedig kétféleképpen lehet. Ha utáltam
az illetőt és mégis együtt tudok vele örülni, akkor megpróbálom őt megszeretni.
Vagy ha örülök annak, hogy valaki örül, pedig utálom, akkor felerősítem
magamban azt az érzést, hogy na jó, de ezt én utálom, hát majd bolond lennék
vele együtt örülni. Ez pedig megint vissza fog billenteni az eredeti állapotba,
adott esetben olyan állapotba, ami nem is jó nekünk. Ezt már Spinoza is leírta
az Etika című művében:

„Aki elképzeli annak a
megsemmisülését, amit szeret, elszomorodik. Ha pedig megmaradását képzeli el,
örvend. Aki elképzeli, hogy öröm vagy szomorúság érte azt, amit szeret, az maga
is örömet vagy szomorúságot fog érezni. És mind e két indulat aszerint lesz
nagyobb vagy kisebb  a szeretőben, amint
a kettő nagyobb vagy kisebb a szeretett tárgyban. Aki elképzeli, hogy
szomorúság érte azt, amit gyűlöl, örvendezni fog. Ha ellenben azt képzeli róla,
hogy öröm érte, el fog szomorodni. És mind e két indulat nagyobb vagy kisebb
lesz aszerint, hogy az ellenkező indulat, nagyobb vagy kisebb abban, amit
gyűlölünk.”

Érdemes tovább olvasni ezt a
harmadik fejezetet, amiben ezt olvashattuk, mert kifejti az összes állítását és
jóval előbb, mint ahogy a lélektan megtenné a maga kijelentéseit és igazolná
őket.

Itt jönne az, amit ma az
aktualitása miatt el szeretnék mondani, mert ez most még eleven bennetek. Az
ember tehát, amikor ilyen ellentmondásos helyzetbe kerül, akkor három elv
alapján fogjuk megkísérelni azt, hogy ezt az ellentmondást feloldjuk.

Még mielőtt ezt folytatnám el
kell mondanom még valamit. Megjelent 1943-ban a Brit-magyar titkos tárgyalások.
A történész, aki elemzi ezeket a titkos tárgyalásokat, arra a következtetésre
jut, hogy azért volt képtelen két magyar kormány is egymás után, konstruktív
módon fölhasználni ezeket a tárgyalásokat, illetve ezeknek nyomán bármiféle
pozitív cselekvésbe kezdeni, mert ennek az ellentmondásnak az elvét, nem
tudatosították magukban. Vagyis nem voltak képesek felfogni azt az
ellentmondást, hogy a britek hajlandóak szövetséget kötni a szovjetekkel, mert
bennük az volt, hogy mi utáljuk a szovjeteket és mi szeretjük az angolokat, az
angolok utálják a szovjeteket, vagyis, ha mi tárgyalunk az angolokkal, akkor ez
és a történelem is egyetlen irányba mehet, hogy mi ketten együtt utáljuk a
szovjeteket. És éppen ez a megrögzött gondolatuk, amiből képtelenek voltak
kilépni, ellehetetlenítette azt, hogy ezekből a tárgyalásokból bármi is
születhessen. Nem tudták elképzelni azt, hogy az angolok szövetséget fognak
kötni, azokkal a szovjetekkel, akiket egyébként utáltak. Mi lett volna a
megoldás? (Erről majd fogok beszélni, mert ez az egyik pontunk lesz az előbb
említett háromból.) Át kellett volna értékelni a Szovjetuniót! Mert ameddig nem
történik meg az átértékelés, addig az utálat nyomán nem tudunk a
cselekvésmódunkon változtatni. Kissinger és Nixon, ugyanezt csinálta, amikor
kiegyezett a Népi Demokratikus Kínával. Ez egy óriási politikai húzás volt,
ugyanis az USA utálta Kínát és a szovjeteket, a szovjetek pedig utálták Kínát
és az USÁ-t, Kína pedig utálta a szovjeteket és az USÁ-t. Ebből a helyzetből
látszólag nem történik semmilyen szövetségkötés és akkor – így olvastam ezt -,
Kissingernek a zseniális ötletére azt mondta, hogy kössünk szövetséget Kínával,
azon az alapon, hogy együtt utáljuk a szovjeteket. Erre senki nem gondolt, hogy
ez lehetséges, pedig igenis lehetséges volt! Valamilyen módon az ember érdekelt
abban, hogy egy ilyen ellentmondásos helyzetben valamilyen irányba elbillentse
a mérleget. Vagyis érdekem fűződik ahhoz, hogy legalább legyen még egy
szövetségesem. Ez az egyik szempont. A másik azonban az, hogy utálom. De
valamennyire érdekelt vagyok benne, hogy elbillentsem a mérleget valamerre, és
ráadásul ez a dolog működik. Mondjuk az MSZP koalícióra lép az SZDSZ-szel.
Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy azt mondják, hogy minket összeköt az, hogy mi
vagyunk a kormányváltó pártok. Ugyanez a logika működik. Sikerült megtalálni a
közös ellenfelet és ennek nyomán, két olyan párt tud koalícióra lépni, akiknek
egyébként az elveik, hogy finoman fogalmazzak, klasszikus értelemben nem
egyeztethetőek össze. Simán lehetséges a családban is ilyen koalíciókötés, mert
természetesen a családban is megvan ugyanez a dinamika. Méghozzá az, hogy
hogyan tudunk kibékülni az addig utált testvérünkkel, azért, hogy együtt
utáljuk a szüleinket. Nem volt még ilyen élményetek? Pilátus és Heródes, aznap
jó barátok lettek! Hiába utálták egymást, hiába volt súlyos hatalmi ellentét
közöttük, mégis aznap jó barátok lettek.

Mi ez a három pont, amit az előbb
említettem?

Az első, az átértékelés. Át kell
értékelnem vagy az ítéletemet, vagyis azt, hogy utálom, vagy pedig az
érzésemet, azt, hogy rossz érzésem van vele kapcsolatban. Valamelyik felé el
kell billentenem a mérleget. Vagy az ítéletemet kell megváltoztatnom, vagy az
érzéseimet kell valamiképpen lecsendesítenem. Mondjuk, hogy valakit szeretek,
de amit mond, azt utálom és azzal nem értek egyet. A legritkább esetben
történik az meg, mert ahhoz komoly lelki kultúrára van szükség, hogy továbbra
is kitartsak amellett, hogy őt szeretem, és amit mond, azt nem fogadom el. A
lelki struktúránk sokkal inkább abban tesz érdekeltté, hogy vagy kezdjük el
megutálni azt a valakit a kijelentései nyomán, ha nagyon erős a kijelentéssel
szembeni tiltakozásunk. Vagy ha nagyon szeretjük őt, akkor valahogy
megpróbáljuk a kijelentését megemészteni. Ebből egy csomó nehézség származik,
de nagyon jól mutatja azt, hogy az érzéseinknek és a gondolatainknak a
konfliktusa, milyen hihetetlenül furcsa eredményeket eredményezhet. Itt van még
az is ráadásul, hogy az érzelmeknek milyen totális befolyásoló szerepe van.
Találkoztam már olyannal, aki elhagyta a jegyesét, mert az mondott valami olyasmit,
ami az ő számára elfogadhatatlan volt. Egyetlen mondatáért otthagyta! A másik
oldalon pedig ott áll az, hogy lehetséges, hogy valakivel olyan fontos a
kapcsolat számomra, hogy totálisan, mindenféle elvemmel ellentétes kijelentését
is valahogy begyömöszölöm a fejembe. Képes vagyok rá, mert addig emésztem,
addig értékelem át magamban, amíg az nem lesz, hogy hát azért bizony abban is
van sok igazság és azért ténylegesen az sem annyira rossz. Ilyen például a
politikában is a MIÉP összekapcsolása a Fidesszel. Ha feltételezem azt, hogy az
átlag magyar ember számára a MIÉP negatív érzelmeket fog kiváltani, akkor mit
fogok csinálni? Összekötöm egy olyan valamivel, amivel kapcsolatban talán
feltételezem azt, hogy nem elég erős a pozitív érzés. Ha pedig a kettőt sikerül
összekapcsolnom, akkor megvan az esélyem arra, hogy ha nem elég komoly az
elköteleződésem, a döntéshozatalom, az ítéletalkotásom a Fidesszel
kapcsolatban, akkor az a negatív érzés, amit az összekötés révén érzek a MIÉP
felé, az el fog távolítani a Fidesztől. Ugyanezt el lehet játszani az MSZP és
az MSZMP között is. Azt tapasztaltam most a kampány során, hogy a Fidesz
mellett a szavazók legerősebb érve az volt, hogy az MSZP-t összekötötték az
MSZMP-ével. Ha össze tudom kötni a mai MSZP-t, azzal az MSZMP-ével, amivel
kapcsoltban nagyon erős ellenérzéseim vannak, akkor az MSZP-nek nincsen esélye.
Minél több olyan ember fog élni Magyarországon, ahol ez az erős összekötés nem
lesz meg, annál többen potenciális szavazói lesznek az MSZP-nek. Persze ez
fordítva is igaz és itt most semmilyen politikai állásfoglalást nem tettem,
hanem csak a jelenséget akartam leírni. Nyilván ezt még nagyon sokfelől
nézhetjük. Hát erre a rugóra járt sok szempontból ez az egész kampány. Össze
tudok-e kötni valamit egy nagyon negatív dologgal? A negatív dolog pedig
kioltja a már megfogalmazott ítéletemet, meggyőződésemet vagy állításomat. Vagy
pedig ez pozitív formában is lehetséges, hogy össze tudom-e magamat kötni olyan
tartalmakkal, amelyek benned nagyon erős pozitív érzéseket vagy meggyőződéseket
hoznak elő. Ha ezeket össze tudom kötni magammal, a pártommal, vagy a
családommal, akkor át fog menni.

A második szempontunk, a
védelmezés. Mentegetni fogjuk azt, amit egyébként nem szeretünk. Ezt
kétféleképpen lehet. Az egyik, hogy mást hibáztatunk, vagyis azt mondjuk
például, hogy a Bokros-csomag nem volt jó. De a Bokros-csomagra azért volt
szükség, mert az előző kormány mindent eltolt. Ez egy tipikus ilyen folyamat.
Vagy pedig egy olyan kiutat is találhatunk, amikor ezt a két látszólag kioltó
dolgot valahogyan megbékítjük egymással. Mondjuk, nehéz egy lapon említeni
Júdást és Jézust. De ha én valami miatt azonosulok Júdással, akkor én azt fogom
hangsúlyozni, hogy hát ez a Gondviselésnek vagy a sorsnak egy nagyon furcsa
játéka. Tehát, hogy Júdás valamiképpen a Megváltás művének egy fontos
szereplője. Minden esetre ez a szempont, ez kimagyarázás. Elfogadhatóvá tehet
valamit, ami egyébként számomra elfogadhatatlan.

Az utolsó, a harmadik szempontunk
pedig a kétségbevonás. Ez pedig az, hogy azt mondom, hogy az az állítás, amit
egyébként el kellene fogadnom, az hamis vagy téves, hazugság. Erről is
rengeteget lehetne beszélni, hogy ez a mostani kampányban hogyan jelent meg.
Hogy hogyan kötötték össze, ezekkel az elbizonytalanító kijelentésekkel azokat
a megfogalmazódott ítéleteinket. Ha ez sikerül, akkor megint csak gyengülni fog
az ítéletalkotásunk. Most, miután nagyon eleven ez a politikai élet, ezért
hoztam ebből a helyzetből ezeket a példákat. Izgalmas volna átgondolnotok
mindezt a család vagy a párkapcsolat vagy egyéb dolgok keretein belül is, hogy
ez ugyanígy működik. Nagyon érdekes volna!

Köszönöm szépen a figyelmeteket!

Örökbe fogadta és lejegyezte: Újhelyi Balázs és Annamari