A szeretet hatásai

Isten hozott Benneteket, köszöntök mindenkit!

Ha valakinek van kedve még hátulról előbbre ülni, most lehet. Ez egy rendkívüli alkalom. Nagyon szívesen várok még egy picit, ha valakinek jobb az, ha elől ül és közelebb van. Ma is hasonló hét van, mint néhány héttel ezelőtt, akkor is lehetett tudni, hogy kicsit kevesebben leszünk – vagy sokkal – az se baj.

Sikerült talán érzékeltetnem a Szentírás kapcsán is, hogy Jézus milyen érdekes és elgondolkoztató módon hozza – már kétezer évvel ezelőtt is – az érzésnek, az érzelemnek a gondolkodásra, az ítéletalkotásra, tanításának elfogadására gyakorolt hatását, aztán pedig, hogy a meggyőződés ennek alapján hogyan alakul ki. Ha így vizsgáljuk a kérdést, láthatjuk, hogy nagyjából két nagy utat különböztethetünk meg egymástól. Az egyik a tudományos módszer: azáltal akarok valamit megismerni, megérteni és fölfogni, hogy távolságot tartok tőle. Mert komolyan veszem azt, hogy minél inkább részt veszek én is a megismerés folyamatában, annál inkább módosul az a valami általam és a megismerő tevékenységem által. És a dolog már nem tud az lenni, ami – ahogy ezt mondani szoktuk – önmagában valami. Tulajdonképpen az objektív megismerés eleve nagyon kritikus dolog, vannak objektív dolgok, de a dolgokhoz való viszonyunk mindig szubjektív. Ezért nem tudunk akkora távolságot tartani semmitől – tárgytól, témától, embertől – hogy egyáltalán ne legyünk befolyással arra a dologra nézve, amit megpróbálunk megismerni és megérteni. Egyszerűen lehetetlen. Inkább csak abban válogathatunk, hogy – mondjuk – miféle befolyásoltság alatt tesszük ezt, vagy elemezhetjük azt is, hogy hogyan hatunk mi arra a dologra vagy témára vagy tárgyra, amit megpróbálunk megismerni. Mindenesetre ez a klasszikus tudományos módszer. Minél nagyobb távolságot fölvenni és egy picit áltatni magunkat, hogy mi egyáltalán nem befolyásoljuk azt a dolgot, amit próbálunk megismerni vagy megérteni. Jézus pedig, amikor a tanításáról beszél, akkor épp az ellenkező utat javasolja – ami egyáltalán nem ellentétes a józan ésszel – inkább vegyük számításba azt, hogy a tanítása akkor érthető meg, hogy ha Őt szeretjük.

Láttátok „Az ötödik elem” c. filmet? Nekem az egy kedvenc filmem. Zseniális az a megoldás, amit ott mutat a film, – egyébként is szeretem Bruce Willist – és ez már komoly affinitást eredményezett a filmmel kapcsolatosan.Van négy elem – Föld, Víz, Levegő, Tűz, – és a rendszer csak akkor indul be, ha megvan mind az öt elem. Az első négyet könnyen kitalálják, de senki nem tudja megfejteni, hogy mi az ötödik alapvető elem ebben a rendszerben. Nem tudom, ki találta ki, zseniális ötlet: ha jól emlékszem, beállnak középre és akkor ott szerelmesek egymásba Bruce Willis és a kedvese, és amikor átölelik egymást, akkor történik meg valami az öt dolog között.

Ez – miközben hihetetlenül snassz, meg roppant evilági, aközben nagyon jól mutat be valamit, amit mi hívő emberekként is vallhatunk, hogy ez: tanítás. Ami persze kívülről is vizsgálható, kilométer távolságból meg nagyítóval, meg mikroszkóppal, és elmondhatunk róla egy csomó mindent. Mondjuk, hogy Spinoza elmondta róla: ez így logikus. Aki használja az eszét, az nem haragszik az ellenségére, sőt, jót tesz neki. Lehetséges ennyire tisztán és élesen látni messziről is, de sok szempontból a szeretetnek az érzése lerövidíti ezt az utat. Arról nem is beszélve, hogy a keresztény tanítás valóban csak akkor ismerhető meg és érthető meg, ha mi szeretjük azt, aki arról beszél. Ez egy furcsa dolog, nyilván egy tudományos igényű előadásban nehéz volna erről így beszélni, mert rögtön azt mondanák, hogy ettől amit én mondok, az nem számít. Hát micsoda ez?

Közben pedig az életünk rengetegszer aláhúzza ezt a tapasztalati tényt, hogy milyen más az, mikor úgy nézek valakire vagy valamire, hogy szeretem őt, vagy szeretem azt a dolgot, amiről beszél. Akkor egészen más. És miért kellene azt gondolnom, hogy amikor szeretek valakit vagy valamit és úgy nézek rá, akkor becsapom magam, vagy nem a valóságot látom. Miért kellene a szeretetre azt mondani, hogy nem lehet a valóság része? Hogy aki szereti a másikat és úgy tekint rá, az becsapja magát. Vagy hazudik, nem látja a másikat objektíven. Hát lehet, valamiképpen nem látjuk objektíven, de akkor az a kérdés, hogy „és ha objektíven látnám, akkor mi volna?” Ülök a nagy objektivitásom közepén, és akkor mi van, mit érek vele? A párkapcsolatnak van egy nagy veszélye, hogy kihűl a szeretet és akkor elkezdjük a másikat elemezni. (Hú, de nagyon bele tudunk ebbe menni!) Nézzük csak: ez ilyen… hát igen… fölkapta a vizet…undorító… – és akkor elkezdjük provokálni. Nem állod meg! Hogy is csinálja? Mint a gyerek, ötször-tízszer-ötvenszer, addig amíg az anyukája ki nem készül, és akkor azt mondja, hogy aha, az anyu ilyen: ettől kikészül. Akkor kicsit megnyugszik: na jó, ez már egy adat. Mint a Holló Színházban: – Na, egy újabb adat! – Csak éppen mi a fenét kezdünk vele?! No, ezt úgyis tudjátok.

Erich Fromm beszél erről nagyon érdekesen, mondja a példákat. A gyerek, mikor valamit meg akar ismerni, könnyen kikerül abból – a felnőtt számára már egyértelmű – dologból, hogy „azért akármit nem csinálhatok meg azzal a valamivel, ha meg is akarom ismerni”. Egy gyerek hiába szereti azt az ajándékot amit karácsonyra kapott, lehet, hogy még a szentestén „tönkreteszi”, ezt gondolja a szülő. De a gyerek nem így gondolja, a gyerek azt gondolja, hogy „csak meg akartam érteni, hogyan működik. Ha közömbös lenne nekem, nem szedtem volna szét.” Biztos volt veletek ilyen nem? Pont, aminek a legjobban örültetek. És milyen iszonyatos fájdalom! Ezt nemcsak egyszer csináljuk meg, ízekre szedünk dolgokat, éveken keresztül egy csomó mindent. Pont azért, mert fontos nekünk és meg akarjuk tudni, hogy mi az. De ezt megcsinálhatjuk egy emberrel is – minden további nélkül. Ízekre szedhetjük a másik embert.

Még egy dolog, ami nekem iskoláskori élmény meg tapasztalat. Emlékszem a környezetismeret tanárnőmre – akkor még volt ilyen, lehet, hogy ti már nem is tanultatok. Szóval, a környezetismeret tanárnő úgy beszélt a környezetismeretről, hogy öröm volt hallgatni. Vagyis nem beszélt semmit a környezetismeretről, hanem a bociról, az esőről, meg ezekről beszélt – és mi tátott szájjal hallgattuk. Minden nap, amikor volt környezetismeret óránk és hazamentem, akkor órákon keresztül vagdostam a szüleim által hozott Bunte, Stern és egyéb magazinokat, egy füzetbe beragasztottam minden olyan képet, ami azzal az órával volt kapcsolatos. Megszállottja lettem a környezetismeretnek. Ifjú fejjel – eleve milyen hülyén hangzik! – az ember a környezetismeretnek nem lehet megszállottja, az egy marhaság. Szerethetem a nyuszit, az normális, de a környezetismeret? Emlékszem, év végén a tanárnő elkérte a füzetemet, hogy pedagógiai pályájának egyik csúcsa az én környezetismeret-füzetem. Ő nem tudta azt, hogy amikor nagyon fáradt voltam, akkor az édesanyámat kértem meg, hogy vagdossa ki a dolgokat az én csodálatos füzetembe.

Biztos, hogy van ilyen élményetek – persze ilyen nincs! – de a leglehetetlenebbnek tűnő tantárgyat is hihetetlen módon meg lehet szeretni. Azt mondjuk, hogy a tárgyat szerettük meg, hogy a tárgy jó vagy érdekes vagy fontos. Dehogy a tárgyról van szó, az illetőről van szó természetesen.

És jó dolgokat hogy meg lehet utáltatni…!

Nagy félelmem, folyamatos félelmem, hogy szabad-e egyáltalán akkor beszélni a hitről vagy az Istenről, ha az nem egy olyan közegben hangzik el, hogy lehessen szeretni. Ha ezt nem tudjuk elérni, lehet, hogy nagyon sürgősen be kellene csukni a szánkat. Én olyan gyakran megkísértve érzem magam, hogy kiálljak egyszer vasárnap és azt mondjam: kilencven százalékosan nem beszélek. Így nem. Csak úgy lehet, ami méltó a témához, az Istenhez. Az nem „egy téma”.

Erről a környezetismeret-dologról jut eszembe, Eric Berne mondja: hihetetlenül szoktam viszolyogni azoktól az emberektől, akik „kommunikálnak”. Inkább beszélgessetek egymással, töltsetek el egy-két jó estét meg napot egymással, de ne akarjatok „kommunikálni”! No, ez valami ilyesmi, a személyesség kérdése.

Itt egy záró gondolat: amikor szeretek valakit vagy valamit, akkor éppen hogy nem távolságot tarok, hanem közel engedem magam hozzá, vagy őt magamhoz, és ebben a közelségben ismerek meg valamit úgy, ahogy egyébként soha nem ismerhetném meg.

A következő nagy téma: a szeretet gondolkodást, ítéletet, meggyőződést, hitet alakító hatása. Ez a fejezet címe. Fontos, kell, hogy legyen cím. Nem írom föl, öt pont.

Először is, hogy működünk? Ha elolvassátok A befolyásolás lélektana c. könyvet, nagyon sok érdekes dolgot olvashattok ott. Főleg ezt a könyvet használtam – nincs rajta a címlistán, azért mondom.

Hogy hogyan működik ez a folyamat, egy példa rá: az egyik tengerparti üdülőhelyen ékszereket árultak egy boltban. Nagy halom olyan ékszer érkezett, amely türkizkék színű volt, a kutyának se kellett. Ezért a boltos a következőt csinálta, miután jó boltos volt és tudta, hogyan működik a vásárlás lélektana: betette a kirakatba. Ugyanúgy nem fogyott. Akkor betette fő helyre. Ugyanúgy nem fogyott. Akkor leárazta, ugyanúgy nem fogyott. Erre – teljesen elkeseredve, hogy ez már a nyakán fog maradni – elment szabadságra. Nem ezért, de elment szabadságra. Hagyott egy üzenetet a munkatársának, egy cetlit, csak úgy kaparva, hogy a türkiz színű ékszert fél áron adják, csak adják már el, ha fél áron is, de legalább valamennyi pénz bejöjjön. Csakhogy az történt, hogy az illető ezt az egykettedet kettesnek nézte és ezért kétszeresére emelte föl az ékszer árát. Amikor a tulaj megérkezett kéthetes nyaralásából, megdöbbenve látta, hogy az összest megvették. Mindet. A folyamat úgy működik, – ahogy ebben a könyvben frappánsan lehet olvasni, – hogy „kattan-indít”. Tehát, van egy kulcs-inger – ebben az esetben az, hogy drága – „kattan”, az „indít”: tehát jó, és utána már csak meg kell venni.

Valahogy a szeretetnek a hatása a gondolkodásra, az ítéletre, a hitre, a meggyőződésre is ilyen módszer szerint leírhatóan működik. Ha a dolgot megszerettem, akkor jónak tartom, hinni fogok benne, meg fogom venni vagy követni fogom, vagy akármi. Persze fordítva is így van, ha jónak tartom, sürgősem megszeretem és megveszem. Erről a folyamatról akarok beszélni.

Az első: annak mondunk igent, akit szeretünk. Minél inkább szeretünk valakit vagy valamit, annál inkább mondunk neki igent. Mondom a megdöbbentő történetet hozzá: a fedeles műanyagok esete. Műanyag edényekről van szó, nem tudom, hogy ismeritek-e. Az Egyesült Államokban kitaláltak egy új módszert fedeles műanyag edények árusítására, mégpedig a következőt: nem kiskereskedelemben kell forgalmazni ezeket az edényeket, hanem meg kell bízni valakit, hogy rendezzen egy partit. Hívja meg az ismerőseit, barátait. Ott, a partinak egy ünnepélyes pillanatában álljon ki a többiek elé és mondja el, hogy itt és most „fedeles-műanyag-edények”-partiról van szó, miközben kapnak enni-inni, lehet táncolni is, de most jön az az ünnepélyes pillanat, hogy vásároljanak ezekből a dolgokból, és ő mint háziasszony, ezeket ajánlja. Természetesen ő százalékot kap belőle. Ezt mindenki tudja, mert előbb-utóbb mindenki rendez ilyen partit, mert nagyon igézően hat ez a bizonyos százalék, amit te hazavihetsz – illetve nem is kell hazavinni, mert te otthon vagy – ezt mindenki tudja, hogy ez így van – és ennek ellenére a háziasszonynak nem mondanak nemet. Még akkor sem, ha tudják, hogy ez a parti arra megy ki, hogy fedeles műanyag edényeket kell neked ott vásárolni.

Mondom a megdöbbentő tényeket: baráttól vásárolni azt jelenti, hogy kétszer nagyobb forgalmat tud lebonyolítani az a valaki, aki a baráti kapcsolatán keresztül árul, mint aki úgy egyáltalán csak próbál árulni. De ez még hagyján volna, az is kiderült, hogy sokkal inkább megveszünk egy olyan dolgot valakitől, aki a barátunk, mint egy olyan dolgot, amiről bebizonyították nekünk, hogy jó. Hová vezetett ez a taktika, mondom a tényeket. Eladás: napi 2,5 millió dollár – fedeles műanyag edényekből! 1999-es a könyv és a következőket írja: az Egyesült Államokban ebben az esztendőben (vagy az előzőben) 2,7 másodpercenként kezdődött egy ilyen parti! Annyira bejött ez a dolog, hogy ezek a fedeles műanyag edények a kereskedelemben már egyáltalán nem kaphatók. Csak partikon. Továbbmenve: azt is tudhatjuk, hogy ha jön hozzátok valaki és azt mondja: X.Y. barátotok küldött, a barátnak, az ismerősnek az említése már bőségesen elég, nem is kell, hogy találkozzunk vele, nem kell, hogy ott legyen. Elég a névnek a kimondása, már másképp nézünk arra, aki mondja és főleg arra a dologra is, arra a kérésre is amivel felém fog fordulni. Ez mindenkivel így van!

Múltkor jött hozzám egy pár – azt hiszem, öt másodperccel előtte fogadtam meg huszonnyolc ezredszer, hogy több embert nem vállalok a héten, – csöngött a telefon és azt mondta: Bíró László püspök atya adta meg a telefonszámot és hát ők ezért telefonáltak. Fölálltam, és persze hogy volt még egy órám valamikor hajnali 4 és 5 között…! Utáltam magamat. Szívből. Mi, azért, mert kimondták ezt a nevet? De mégis így van! Kimondták – és eljöttek.

Ennek a folyamatnak a kulcsa tulajdonképpen az, hogy „szeresd meg azt a dolgot, amit ajánlok neked”, vagy az, hogy „lásd be, én jó üzletet ajánlok „, vagy „jó dolog, amiről beszélek”, hanem az, hogy „szeress meg engem!” Ez a kulcsa. Mondok egy megdöbbentő történetet. Detroitban Joe Girard – talán így kell ejteni/írni – Chevrolet kocsik eladásával foglalkozott. Tizenhét éven keresztül az Egyesült Államok legjobb autó-eladója volt, megszakítás nélkül minden évben. A tiszta jövedelme kétszázezer dollár évente. Egy egyszerű eladóról van szó! Mondom az adatokat: minden nap öt autót adott el. Minden nap! Bekerült a Rekordok Könyvébe, mint a leghíresebb gépkocsi-eladó. Mikor megkérdezték tőle, hogy mi a titka, azt mondta: két dolog, a tisztességes ár és valaki, akitől szívesen vásárolnak. És mondom a trükkjét: azon túl, hogy mindent úgy csinált, ahogy azt érdemes, egy valamit kitalált, amit mások nem tettek meg. Minden egyes vevőjének, akivel valamely formában kapcsolatba került, havonta küldött egy képes levelezőlapot. Ami lehetett húsvéti, karácsonyi vagy pünkösdi, mindig valami szép dolog volt rajta, ám szöveg csak egy mondat és az ő aláírása. A mondat így hangzik: Kedvelem Önt!” Az illető évente 150 ezer lapot írt meg. 150 ezret! Nyilván nem írt többet, elég volt ez így is. Ez az egyetlen dolog kiemelte őt a szürkeségből. „Kedvelem Önt!”

Nézzük azokat a módszereket amelyek alkalmasak arra, hogy kiváltsák belőlünk azt a lelkiállapotot, aminek kapcsán valamiről jó véleményünk lesz.

Nézzük az első dolgot: fizikai vonzerő. Ahhoz, hogy pozitív meggyőződésünk – hitünk, stb. – alakuljon ki, nagyon egyszerű dolog, fizikai vonzerő. Akárhogy is fáj, a fizikai vonzerő. A magasak előnyben vannak. Mondom a tényeket, az adatokat. Elnevezték ezt a dolgot dicsfény-effektusnak, vagyis, ha valakivel kapcsolatban kialakul csak egyetlen pozitív véleményed, meggyőződésed egyetlen szempontot illetően, ez kisugároz minden másra. A fizikai vonzerő egy az ilyen dolgok közül. Az illető fizikailag vonzó számodra és ez mindenre rávetíti a maga dicsfényét. Kanadai szövetségi választások, 1976: a vonzó jelöltek két és félszer több szavazatot kaptak, mint a csúnyák. Teljesen függetlenül mindenféle párt és egyéb dolgoktól. A választókat megkérdezték, hogy szerintük van-e bármiféle befolyással rájuk az, hogy akire szavaznak vonzó-e vagy nem. Az emberek 73 %-a azt mondta, hogy nincs semmilyen kapcsolat a kettő között, mindössze 14 % mondta azt, lehetséges, hogy befolyásolja a fizikai vonzerő. Érdekes a kettő közötti óriási ellentét.

Szimulált felvételi beszélgetéseket tartottak. Kiderült, hogy inkább adták az állást azoknak, akik kevésbé voltak képzettek, de ápoltak voltak, mint azoknak, akik képzettebbek voltak. Olyan munkakörökben is, ahol egyébként ez nem lett volna döntő a munkaköri feladatok ellátása szempontjából. Jogi eljárások során kiderült az, hogy – csak azokat nézték, akiket megbüntettek – a szépek lényegesen kisebb büntetéseket kaptak mint a csúnyák, és a szépeknek kétszer akkora esélyük volt elkerülni a börtönt, mint a csúnyáknak. Műpereket – ez így furcsán hangozhat – ellenőriztek, ahol minden meg volt játszva, minden. Ellenpróbával, tudományosan. Úgy hozták össze, hogy a bűneset mindig ugyanaz volt: gondatlanságból okozott kár. Azzal játszottak, hogy a károkozó és a károsult közül az egyik szebb volt, a másik csúnyább. A következő jött ki (bizonyított volt a „bűntett”, a károkozás): ha a vádlott szebb volt, mint a kárvallott, akkor átlagosan 5.328,- dollárra bírságolták, ha az áldozat volt szebb mint a károkozó, akkor 10.051,- dollár volt az átlagos büntetés. Tehát kétszerese, miközben a vétség ugyanaz volt. Az is kiderült, hogy a szépek sokkal könnyebben kapnak segítséget, mint a csúnyák. Még a saját nemünkbeli szép embernek is szívesebben segítünk, nem csak az ellentétes nemnek.

Fölhívott egy asszony telefonon. Egy idős hölgy, és beindult nála az „édesanyuka” meg „nagymami” effektus velem kapcsolatosan. Vidékről jár föl Keresztúrra a misére, amit én tartok, reggel hatkor indul vasárnap, hogy a tízórás misére odaérjen, csak nálam hajlandó gyónni, senki másnál. Múltkor fölhívott azzal, hogy tudom-e, hogy én áldoztatok a legszebben az országban? Ezt nem tudtam, de nagyon megörültem annak, hogy ez így van – természetesen tényként kezelem ezt az információt – mindenesetre most a következőért hívott föl: ő most nagyon nehéz helyzetbe került, mert hogy ő engem szokott dicsérni a saját papjuknál, akihez semmi pénzért nem tenné be a lábát a misére – el tudjátok képzelni ezt? – és azért hívott engem föl, mert mondta a saját papjának, hogy „és képzelje atya, még jóképű is!” Ez volt az utolsó csepp a pohárban és a saját – hogy is mondjam – területileg illetékes ügyvédje úgy rúgta ki, mint a sicc. Úgy elhajtotta, mint a fene! Egy papot nem annak alapján nézünk, hogy az ilyen vagy olyan, és hozzá többet ne jöjjön, járjon csak ahhoz a szép paphoz – és teljesen elzargatta őt. Kétségbeesve hívott engem föl, hogy ugye nem baj, hogy neki én tetszem, és ugye járhat még a misére és hogy ez nem baj? – Nem, nem, nyugodtan járjon. Utána volt még egy bizonytalan kérdése: – És ezután is adom a szent ostyát a kezébe? – Megígértem, hogy ugyanúgy…

No, ezt most nyilván nem a saját szépségemmel kapcsolatosan akartam közölni veletek – ahogy ezt többször mondtam: van otthon tükör, – akárhogy is, mindenesetre elképzelhetetlen, hogy mondjuk a papnak a személye ilyen értelemben is, ne befolyásoljon valakit. Ez lehetetlen! Ha Lengyelországba megyek, tudjátok ott nagyon sok apáca van, – jó hely! (nevetés). Miért, szerintetek az nem jó? – én kifejezetten szoktam nézni, hogy van-e köztük szép. Csúnyákat nem. Szerintem az egyházunk egyik komoly megújulási forrása lehetne, hogy szép apácák lennének és azok mászkálnának az utcán. Nem kellene semmit csinálni, csak kiküldeni őket, hadd mutassák meg magukat. S tudjátok, mi a legszomorúbb? Hogy ezt komolyan gondolom. No, mindegy.

Egyébként egyetlen igazán gyönyörű szép apácával találkoztam Magyarországon, ő is kilépett. Ráadásul a papnevelő intézetben volt és a nőiességnek a csúcsa volt, roppant nőies és a papnövendékek elnevezték őt Incifinci nővérnek. Incifinci nővér egy évet bírt a noviciátusban, aztán elment Kandúr Bandit keresni. Ennyit erről.

A második szempont de jó, hogy itt megálltam: biztos vagyok benne, hogy Jézus szép férfi volt. Ebben egészen biztos vagyok. Vonzó – ez hangzott el egy hölgy szájából. Ez száz százalék. Nemcsak azért, mert az Isten fia volt – hát azért mégiscsak! – jó, hát most mondhatnátok, hogy ő volt az első példány, nem kellett annak elsőre olyan jól sikerülnie, – de hát ez egészen biztos. És ez egyáltalán nem is baj. Szeretem a Szentírásnak azt a rövidke mondatát: „És asszonyok kísérték őt útján és eltartották őt pénzükből.” Kitartották a Mestert, ezt így lehet nyugodtan mondani. Eltartották, ő csak beszéljen, mi fizetünk.

Volt egy történet a gyónásról. Hogy mennyire nem baj, ha a dolgok így működnek. Ma hallottam, a főnököm mesélte a történetet. Volt egy asszony, aki körülbelül ilyen áhítattal figyelte őt. Egyszer aztán megelégelte és azt mondta: ne is haragudj atya, én többet nálad nem gyónok. Én képtelen vagyok rád úgy nézni, mint egy rendes papra, elmegyek és valahol máshol gyónok. Tényleg, éveken keresztül gyónt valakinél, mígnem egyszer kisírt arccal, földúlva, becsöngetett a főnökömhöz s mondja neki: – Hát, atya, visszajöttem hozzád gyónni. – Hogyhogy, mi történt? Kiderült, hogy előző vasárnap kihirdették a templomban, hogy az a pap, akinél ő éveken keresztül gyónt, az egy szélhámos volt, nem is volt felszentelve. Papnak adta ki magát, és oldozta őt föl rendre, szíre-szóra éveken keresztül. Mondta: Inkább atya tőled kérem.

Minket is átvágott egy srác. Karácsony előtt, háromnegyed éven keresztül jött Erdélyből. Egy diakónus, mindig mondta, hogy mi történik vele, hogy most karácsonykor fölszentelik. Megjelent, hogy fölszentelték. Főnökömmel együtt miséztek – koncelebráltak – majd néhány nap múlva kiderült, hogy nem is volt pap. Ennyi.

Második szempont: a hasonlóság. Tipikus. Most olvasom, hogy olyan autós szakembereket – tudjátok, aki a használt autót beveszi, és akkor ennyi pénzt adok, beszámítok, csere, minden – megtanítják nem egy cégnél, hogy a használt kocsiban keressen személyes tárgyakat. Bármit. A csomagtartóban, kesztyűtartóban, az ülésen, bármit, amihez tud kapcsolódni és tud olyan mondatokat mondani, amivel hasonlóságot tud teremteni maga és az eladó között. Van ebben focilabda, röplabda, golflabda, kosárlabda, bármilyen tárgy. Elmondja, hogy ő is nagyon szeret golfozni, focizni, röplabdázni, most is röplabdázna ha éppen nem adná el, venné meg azt a kocsit. Ez az egyik legegyszerűbb és leghatásosabb taktika, hogy hasonlóak vagyunk.

Kiderült, a hasonlóság nemcsak fizikai értelemben befolyásoló, életkor, öltözködés, nagyon. Hippik közt csináltak, mikor a hatvanas évek végén volt a hippi-világ, hogy kinek adnak kölcsön pénzt, vagy kinek adnak annyi pénzt, hogy telefonba bedobva beszélgetni tudjon. A jólöltözötteknek kevesebb mint 50%-a kapott hippiktől pénzt. Viszont hippi hippinek több, mint kétharmad arányban adott pénzt. Sőt, az is kiderült, hogy közvélemény kutatást, tiltakozó íveket is aláírtak, ha hasonlóképp volt öltözve az, aki az asztalnál ült. Még úgy is, hogy el se olvasták, mit írnak alá.Tehát az öltözködés.

Ide tartozik még a politikai meggyőződés – kimutathatóan – és a dohányzás. Nyilván még egy csomó minden más még, de tényeink ezekről vannak.

A harmadik: a vallás. Tudjátok, ezt ti is nézhetitek, ha egy ilyen kiművelt eladóval van dolgotok és mondjuk egy komolyabb tárgyalásról van szó, akkor ezt tanítják nekik, hogy föl kell venni azt a testtartást, amiben te vagy. Ha te keresztbe rakod a lábad és közben erre egyáltalán nem figyelsz, akkor nézd meg, ha ő is keresztbe teszi a lábát, akkor tud valamit. Ezt tanítják. Már az ilyen jellegű hasonlóság is azt a nem tudatos azonosságérzetet kelti, hogy „nekünk van közünk egymáshoz”. Azt is tanítják, – most elmondok mindent és nem tudnak titeket átvágni (Jó lesz majd alkudni, 1-2%-ra gondoltam, majd kimenetkor…) – hogy egy jó üzletember elkezdi használni azokat a szavakat, amiket te használsz. Megpróbál kialakítani egy olyan hangulatot, vagy egy olyan érzelmi állapothoz kapcsolódó gesztussort és minden egyebet, amilyen a tiéd. A hanghordozásodat is megpróbálja utánozni. Múltkor jött hozzám valaki, mindent tudott, csak azt nem, hogy én ezt tudom! Nem tudta, és nagyon jókat derültem rajta. Akármennyire egyszerű és primitív, nagyon-nagyon működik.

A következő: a bókok. Itt kezdhetném a hölgyekkel, de nem, mert az urakkal fogom kezdeni, mert rájuk is totálisan érvényes. Egyszer egy férfit megkérdeztek, hogy „mondd csak, hogy keveredtél te olyan helyzetbe, hogy megházasodjál?” Mire a férfi azt mondta: – „Tudod, jelenlegi feleségem azt mondta, hogy tetszem neki.” – Ez már elég. Férfiakkal végeztek kutatásokat és a következő derült ki: a férfiak is bekajálják azt, annak örülnek a legjobban, ha olyan valakivel beszélgethetnek, aki róla, vagy róluk csak jót mond. Első pont: csak jót. Második: ha az illető tudta azt, hogy ez a dolog arra megy ki, hogy ő megkedveli-e azt a valakit, aki róla jót mond, a dolog akkor is működött. Tehát nem vagyunk immunisak és a legfurcsább pedig az, hogy amikor az illető tudta, hogy amit neki mondanak, az nem igaz, akkor is működött (nevetés). Tehát az igazság nem nagyon rúg labdába ahhoz képest, hogy milyen jól esik, ha valami jót mondanak rólunk. Ez egyébként az abszurditásig fokozható.

Tegnap történt meg velem a következő. Megbeszéltem egy találkozót valakivel, akit egyébként nem ismertem, de üzleteltünk egymással. Késtem öt percet. Kiszálltam a kocsiból, ő várt rám a sarkon, odaálltam elé és mondtam: elnézést kérek a késésért! Mire a következőt csinálta: ránézett az órájára – szerintem ez egy ösztönös mozdulat volt – majd a következőt mondta: Ön nem késett. Tudott valamit: ön nem késett – és abban a pillanatban tudtam, hogy profi. És hogy ezt simán meg lehet csinálni, mert erre én azt gondolom, hogy „milyen rendes ember!” De miként következik ebből a hazugságból, hogy én nem késtem az, hogy ő egy rendes ember? Sehogy. De mégis így működik.

A hölgyekről most direkt nem beszéljek, rájuk is mindez érvényes – csak ők ezt tudják. Ez a különbség köztünk, hogy mi ezt nagyon szívesen kikérnénk magunknak, hölgyek azonban tudják. Ezt több hölgytől is megkérdeztem. A legérdekesebb beszélgetéseim közül valók azok, amikor hölgyeket ilyesmiről kérdezem. Kérdeztem többektől, hogy – Mondd, egy olyan helyzetben, amikor tudod, hogy az nincs úgy, de ezt mondják neked, hat rád? – Persze. Nem is kérdés, hogy hat, de ezt egy férfi kikéri magának: nem vagyok én hülye!

A következő: kapcsolat és együttműködés. Vagyis minél szorosabb kapcsolatban vagyunk, és ami a döntő: minél inkább – valami oknál fogva – együttműködünk vagy együtt kell működnünk, a másik ember megítélése annál pozitívabb lesz. A meggyőződésünk, hitünk azzal kapcsolatosan, hogy ki az a másik. Ide tartozik első szempontként, hogy minél ismertebb számunkra valaki, annál jobban kedveljük, annál megbízhatóbbnak, szavahihetőbbnek stb. tartjuk. Ezért kimutatható az, hogy valaki minél többet szerepel a tévében, annál nagyobb hitelt adunk a szavainak. Kivéve azt az egy-két embert, akit egy más folyamatban hülyének tekintünk. Mert az máshová van elrakva. De ha csak úgy ösztönösen megyünk bele ebbe a játékba, akkor minél többet szerepel, annál jobban fogunk adni a szavára. Csináltak olyan kísérletet, hogy nézettek egy filmet és villanásszerűen beadták embereknek a képét úgy, hogy ne válhasson tudatossá az hogy láttad a képet, és utána később beszélgetéseket kellett folytatni ezekkel az emberekkel. Mérték, hogy minél több rejtetten megjelenő kép volt látható ezeken a filmeken, később a beszélgetőpartnert annál szimpatikusabbnak tartották. Tehát pusztán csak az az inger, hogy ismerős az arca.

Harminc éves kísérletnek az eredményét akarom elmondani. Az Egyesült Államokban egy ürge – az előítélettel foglalkozott – azt nézte, hogy vannak mondjuk feketék meg fehérek, republikánusok meg demokraták, bevándorlók meg őslakosok, szóval: különbözők, és ugye az volt az elmélet, hogy tegyük ezeket a gyerekeket egy osztályba. Ha egy osztályban vannak, azáltal, hogy megismerik egymást, kapcsolatban kell egymással lenniük stb., egymást jobban megismerve majd sokkal jobban fogják egymást szeretni. A tények azonban nem ezt mutatták. Ez ellentmondott a meggyőződésnek, mert egyébként az valóban így van: minél inkább ismerek valakit, annál nagyobb esélyem van arra, hogy szeressem őt. De itt valami nem stimmelt és akkor elkezdték kutatni, hogy mi nem stimmel. Az derült ki, hogy ami nem stimmel, az az, hogy az iskolában, az osztályban egy nagyon sajátos helyzetben vannak ezek az – egymástól jól elkülöníthető – gyerekek. Mégpedig az iskolában, osztályban versenyhelyzet van és hogy ők ott versenyhelyzetben vannak, mondjuk: jelentkeznek és nem mindegy, hogy kit hívnak fel, nem mindegy, hogy én mondhatom a jót, vagy nem stb. A gyerekek konkurálnak egymással és ez a helyzet növeli az ellentéteket. Hiába vannak együtt. Az derült ki, hogy minél hosszabb ideig vannak együtt, ebben a versenyhelyzetben, mire kikerülnek, annál nagyobb a szakadék. Még jobban utálják egymást. Tehát hiába engedtük őket össze, a helyzet rosszabb lett. Akkor ez az ürge elkezdett gyerekeket vinni nyári táborba. Azért nyári táborba, mert ott lehetett velük kísérletezni. A következőt találta ki: hogyan lehet a lehető legrövidebb idő alatt a lehető legnagyobb ellentétet szítani. Azt nézte, hogy azzal kell kezdeni, – most ugye nem az ellentét a lényeg, hanem hogy ezek a gyerekek azt mondják egymásról, hogy „ez egy állat, az egy barom, az egy rohadék” vagyis eljutnak egy nagyon erős, érzelmileg túlfűtött meggyőződésig. Ezért beszélünk erről. Azzal kellett kezdeni, hogy két külön csoportba kellett őket osztani. Azután neveket adtak a két csoportnak, ő a következőket találta ki: az egyik barakkban laktak a Sasok, a másikban a Csörgőkígyók. Azután egy ideig nem volt szabad őket összeengedni, hogy kialakuljon egymás között valami szövetség már, utána pedig csak olyan helyzetben engedte őket össze, amikor versenyeztette őket egymással. Egyéb szituációt nem teremtett nekik. Két hét múlva totális gyűlöletté fajult a tábor, eljutottak oda, hogy már akármilyen programon vettek részt – ilyen kísérleteket tett, hogy kivette őket a versenyhelyzetből, és olyan filmet néztek meg, amit minden gyerek szívesen nézett volna meg, a filmnézés alatt már bunyóztak egymással. Nem lehetett őket két hét múlva közösen ebédeltetni, mert a sorban állva már verekedtek egymással. Akkor elkezdte nézni, hogy mit kell megváltoztatni ahhoz, hogy a dolog ne ebben az irányban fajuljon el. Kiderült, hogy egy valami nagyon markánsan képes feloldani ezt a helyzetet. Mégpedig az, hogy olyan helyzeteket teremtett mesterségesen, amikor csak úgy lehetett megoldani azt a szituációt, ha mindenki összefogott mindenkivel mert ha nem, akkor nem tudták elérni a céljukat. Tehát muszáj volt együttműködniük.

Ilyen trükköket eszelt ki, hogy pl. lerobbant a busz, egy kicsit becsúszott az árokba és az összes gyereknek együtt kellett a buszt valahogy kinyomni az árokból. Ha csak a fél csapat csinálta, akkor nem jött ki. Meg aztán olyat csinált, hogy elrontották azt a rendszert, amin a táborban a víz ment, és olyan helyzetbe hozta őket, hogy mindenkinek együtt kellett dolgozni ahhoz, hogy még aznap este legyen víz, mert nem volt mit inni, főzni, fürdeni stb. Ezek a helyzetek tették azt lehetővé, hogy – még ha ellentét volt is a csoportok között – az együttműködésnek a kényszere létrehozta az egységet. Annyira, hogy miközben egy hétig vadította őket egymástól, bevetette ezeket a szempontokat, és utána az egyik kirándulás során az egyik csapat a saját pénzéből a büfében, amikor hazafelé mentek és megálltak, megvendégelte a másik csapatot. Nyilván ugyanolyan gyerekekről van szó, mint az előző kísérletekben. Tehát ha olyan helyzetbe kerülünk, amiben együtt tudunk vagy kell működnünk akkor előbb-utóbb ki fog alakulni az a meggyőződésünk, hogy a másik is rendes ember.

Az Istennel való együttműködés – ha én magamat Isten partnerének tekintem és állandóan úgy élek, hogy én vagyok az Istennek partnere és együttműködök vele, – az Istent egyre jobb színben fogja föltüntetni előttem. Érdemes. Ezért nem változik meg azoknak az embereknek az isten-képe, akik egyoldalúan azt várják csak az Istentől, hogy ő segítsen nekik. Ha kölcsönössé tudjuk tenni a viszonyunkat, akkor egyszer csak ennek kapcsán meg fogjuk szeretni az Istent. Épp a néhány nappal ezelőtti evangéliumban Jánosnál lehetett olvasni a búcsúbeszédben, hogy „elküldöm nektek a Szentlelket, ő majd tanúságot tesz rólam nektek. Ti is tegyetek tanúságot rólam a világban!” Jézus tudatosan is alkalmazza ezt. Csináljuk azt, amit az Isten is csinál! De ezt ne úgy csináljuk, hogy az Isten is külön csinálja, meg mi is, hanem hogy ebben együttműködünk egymással.

Még egy – ez egy érdekes játék: olyat csináltak, hogy fotókat készítettek emberekről és voltak olyan fotók, amelyek így ábrázolnak benneteket, ahogy vagytok, de csináltak olyan fotókat is, melyek a tükörképünket ábrázolták. Utána egy csomó embernek mutatták ezeket a képeket, de olyanoknak, akik ismerték egymást. Csupán annyit kérdeztek, hogy melyik kép a szimpatikusabb? Szerintetek mi derült ki? Az eredeti. Ez azt jelenti, hogy akik engem ismernek, azoknak az a kép tetszett jobban, amit ők látnak, nekem pedig az a kép tetszene jobban, amit a tükörben látok, a tükörképem. Ezt akárhányszor megismételték, mindig ez jött ki. Azért, mert én úgy ismerem magam, ti meg úgy ismertek engem.

Ezután – merthogy ezzel kezdtem – visszavitték az iskolai környezetbe ebben a harminc éves kísérletben az eredményeket, és olyan osztályokban ahol faji és mindenféle egyéb ellentét volt, ott úgy tanították a gyerekeket, hogy egyes anyagokat adtak gyerekek számára, de az egészet egyik sem kapta meg. Azt kellett a gyerekeknek csinálni – muszáj volt nekik – hogy kitűztek vizsgát. Folyamatosan voltak vizsgák, dolgozatok, amikor minden gyereknek mindenből be kellett számolni, de csak akkor tudták a dolgozatot megírni, ha egymástól megkapták az információkat. Az elején ugyanúgy ment a „lehülyézés”, a „lebarmozás”, de egy idő után rájöttek, hogy ha a másikat hülyének tartják, nem kapják meg tőlük az adatokat. Ezért elkezdtek – muszáj volt – együttműködni, sőt, segíteniük kellett az illetőt, hogy minél szívesebben tanuljon, minél pontosabban adja át az információkat, mert különben ők is rossz dolgozatot írtak. Tehát kénytelenek voltak még segíteni is a másiknak. Ezek az osztályok, akik így dolgozták föl az anyagokat, több mutatóban is, nemcsak tanulmányi eredményüket illetően – hanem előítélet és más szempontot illetően is – sokkal jobb állapotban kerültek ki, mint ahogy bekerültek. Míg ugyanolyan közegből jött gyerekek rosszabb állapotban kerültek ki, mint ahogy bekerültek, ha nem csinálták velük ezt.

Ehhez az utolsó szempont – tudjátok – a „tartsunk össze”, „nekünk össze kell fogni”. Amikor mondjuk üzletelsz, és akivel üzletelsz ő hihetetlen barátságosan azt mondja neked, hogy: – Hát, ez egy nagyon nehéz helyzet lesz, ő nagyon szívesen adná olcsóbban ezt a dolgot, dehát a főnöke meghatározta, hogy mennyi az ára, de tulajdonképpen megpróbálhat beszélni a főnökkel. Nagyon nehéz lesz, de annyira szimpatikus vagy neki, ezt nem mindenkinek tenné meg, dehát látja, hogy itt egy olyan valakiről van szó, akinek ezt érdemes megtenni, és bár a főnök egy nagyon nehéz ember… Tudja mit? Fogjunk össze! A főnökkel természetesen nem beszél, mert nincs is a képben, és másnap ragyogó hanggal fölhív: – Sikerült! Megcsináltuk! Pál úr, maga jól imádkozott! (Dehogy imádkoztam, hülye leszek ilyenért!) Mindegy, az együttműködés. És akkor azt gondolom, hogy megtaláltam a legjobb embert, másokat is hozzá fogok küldeni, tőle vegyenek – mit tudom én – vécékefét, mert elérte a főnökénél, hogy olcsóbb legyen, és még használni is lehet.

Az ötödik – és ezzel be is fejezem: kondicionálás és asszociáció. Ez azt jelenti, hogy – mondok egy negatív, meg egy pozitív példát – hogy érzelmileg helyzetbe kell hozni valakit, majd pedig már csak az asszociációra van szükség. A negatív példa: meteorológusok, akik mondják az időjárás-jelentést. Ha neked fontos az, hogy milyen idő legyen – márpedig nagyon sok embernek fontos, hogy milyen idő legyen, – ez a helyzetbehozás. Amikor ő elmondja, hogy ilyen és ilyen idő lesz, akkor az időjárást asszociálni fogod a személyével. Meglesz a kapcsolat. Megdöbbentő leveleket kapnak ezek az időjárás-előrejelző szakemberek. Kaptak már halálos fenyegetést; meg megdobálták őket az utcán, leköpték őket és az összes többi, mert a rossz idővel összefüggésbe hozták a személyüket. Megtörtént az Egyesült Államokban valakivel, hogy pszichológushoz kellett mennie, annyi bántalmazás érte őt. Ki kellett őt kezelni ebből a helyzetből, végül azt mondta, hogy tulajdonképpen nagyon szerencsés helyzetben van, mert egy olyan államban él, ahol majdnem 300 napon keresztül süt a nap. Milyen rossz lenne, ha egy más államban élne, mennyivel nehezebb helyzetben volna, úgyhogy maradt a szakmájánál. Ez a negatív kör. A másik: – Jaj a rossz hírt hozónak! Ezt már a rómaiak is tudták, jaj annak – azt hiszem, a perzsáknál volt az, hogy a jó hírt hozóknak mindent adtak: étel, ital, nő, bármi abban a világban, de ha valaki rossz hírt hozott, adott esetben meg is ölték.

És akkor itt jön a Szentírás. Az evangélium szó azt jelenti, hogy „jó hír”. Valójában a küldöncöt jelenti. Az euangelion arra a valakire vonatkozott, aki a hírhozó volt. Ebből alakult ki az „örömhír” kifejezés. Magából a személyből. A pozitív példa pedig: a legegyszerűbb a szép nő és a kocsi esete. Ezt is vizsgálták – hát nem nagyon kellett vizsgálni, nem a nőt, a jelenséget – megcsinálták azt, hogy ugyanaz az autó ha van a képen szép nő, utána egy árnyalt kérdés alapján rákérdeztek arra, hogy milyennek tartják az autót. Ha volt nő, jobb volt a kocsi, ha nem volt nő, rosszabb volt a kocsi. Puff neki.

Ez az az öt szempont, ami alapján kimutathatóan, egyértelműen befolyásolhatók vagyunk és az érzelmeinken keresztül döntő módon átalakul az ítélethozatalunk, a meggyőződésünk és a hitünk.

Tényleg, most szívből köszönöm a figyelmeteket! (65:01)