A helyettesítő érzés

2002.05.14.

Megosztom
Elküldöm
Isten hozott benneteket, köszöntök mindenkit!

(Kint vannak székek – még nem nagyon vizesek, de majd azok lesznek. Menjetek, hozzatok! Többet is, nem csak magatoknak. Szia Dóri, kint van szék! Akkor nekikezdek, ti meg nyugodtan pakoljatok.)

Arról ejtettünk szót az elmúlt alkalmakkor, hogy az érzések és érzelmek milyen hatással vannak a gondolkodásunkra és – ennek kapcsán – a meggyőződésünkre, ítéleteinkre és a hitünkre. Nagyon sok szempontból próbáltuk végignézni ezt a folyamatot, végül az utolsó alkalommal egyetlen egy érzést választottunk ki: a szeretetnek, a szimpátiának, a vonzalomnak az érzését. Arról beszéltünk, hogyha sikerül kialakítanunk – adott esetben egy találkozáskor – ezeket az érzéseket a partnerünkben, akkor sokkal nagyobb eséllyel lehetünk abban biztosak, hogy ő pozitívan fog minket megítélni, vagy amiről beszélünk, azt helyeselni fogja, pozitív ítéletet és döntést fog hozni, azzal az üggyel, vagy a mi személyünkkel kapcsolatosan, ami kapcsán mi találkozunk egymással. Két alkalommal ezelőtt mondtam ki ezt a nagyon fontos mondatot, hogy az ítéleteinkben és meggyőződéseinkben a legfontosabb és legbiztosabb állandó szempont az érzés, az érzelem vagy a hangulat, amely minden ítéletet és döntést alapvetően és mindig is befolyásol. Ez volt tehát múltkor.

Ezelőtt sokkal – azért mondom ezt, mert ehhez is akarok kapcsolódni –, arról beszéltünk, mikor elkezdtük az érzéseket egymás után venni (talán emlékeztek, az alapérzéseket: a harag, a félelem, az öröm és a többi és aztán a szeretet, a szerelmi vágy, a megvetés, meg a többi), hogy ezeknek az érzéseknek célja van, funkciója van, hogy éppen azért élünk át érzéseket, mert ezek, adott esetben, egy egész cselekvési mintát tudnak beindítani. És azokban a helyzetekben, amikor az értelmünkkel nem volnánk képesek megfelelő idő alatt eljutni a cselekvőképességig, az érzéseink nyomán máris érzékeltük, a maga árnyaltságában és összetettségében azt a helyzetet vagy a saját helyzetünket, amiben vagyunk, és az érzés segítségével máris tudunk cselekedni. És akkor hangsúlyoztam azt, hogy ebből az adódik, hogy nincs is negatív érzés, minden érzés, hogyha helyénvaló, vagyis hogyha megfelel a helyzetnek, megfelel az én lelkiállapotomnak, akkor annak megvan a célja és a szerepe és az mindenképpen segíteni fog nekem abban, hogy abban a helyzetben el tudjak igazodni. Ezt nagyon, nagyon hangsúlyoztam, talán ebben egyet tudtunk érteni.

És most akkor jön egy érdekes dolog. Miután végignéztük ezt a folyamatot, láthatjuk, hogyha ez pusztán csak így volna, és ez ennyire egyszerű dolog lenne, akkor mondhatnátok azt, hogy egyszerűen átadom magam az érzéseimnek. Akkor, ezek szerint minden érzésem jóra visz engem, megfelel a helyzetnek, a céljaimnak, akkor egyszerűen az érzelmeim vagy az érzéseim vagy a hangulatom alapján kell élnem. Na de tudjuk azt, hogy ez hihetetlenül nem így van. Mi okozza a különbséget? Erről beszél nagyon szellemesen Eric Berne (már megint ő), aki azt mondja, hogy így volna ez a dolog, hogyha mi mindig a saját állapotunknak, a saját helyzetünknek, a saját igényeinknek, szükségleteinknek vagy egy adott helyzetnek, amiben éppen vagyunk, megfelelő érzést vagy érzelmet élnénk át. Elvileg így vagyunk teremtve, hogy erre lehetőségünk volna. Csakhogy eltelnek az évek, peregnek az évtizedek, és megtanuljuk azt – természetesen elsősorban a család -ban –, hogy helyettesítő érzéseket, helyettesítő érzelmeket éljünk át. Vagyis, ha a szükségletünknek, a helyzetünknek, a reális állapotunknak megfelelő érzés a félelem volna, vagy a harag lenne vagy valami más, mondjuk, az öröm, de nem ezt éljük át, mert megtanították nekünk, sokszor sulykolták és elmélyítették bennünk – nyilván a szavak, a büntetés és jutalmazás, egy csomó minden alkalmas erre –, hogy adott esetben ne a megfelelő érzést érezzük, hanem valami mást helyette. Ezt simán meg tudjuk tanulni, ez nagyon könnyen lehetséges, csak nagyon sokat kell gyakorolni. Csakhogy abban a helyzetben, mikor ezek kialakulnak, akkor ezt éveken keresztül nagy következetességgel szoktuk gyakorolni, ugyanis gyerekkorunkban ez élet-halál kérdés. Vagyis, ha otthon a szüleink, mondjuk ha mi fiú gyermekek vagyunk, azt mondják bármikor, amikor mi elpityeregjük magunkat, hogy „há milyen férfi lesz belőled?”, akkor megtanuljuk, hogy férfi gyerek nem fél. Vagyis megkapjuk az üzenetet, hogy bár lesznek olyan helyzetek, amikor a megfelelő érzés a félelem volna, aminek megvolna a célja és a szerepe az életünkben, és ha azt élnénk át, az segítene bennünket élni, abban a helyzetben megfelelő módon reagálni. De megtanuljuk azt, hogy félni TILOS! Csakhogy ilyenkor mi történik? Az történik-e, hogy nincs ott érzés? Hát persze, hogy nem ez történik, ezért – Eric Berne azt mondja –, ilyenkor jönnek a helyettesítő érzések. Nem jöhet a félelem, jön egy olyan érzés, amit megengedtek, hogy érezzük. Tehát például, ha mi fiúk vagyunk, de tilos félni, akkor szabad haragudni. („Félelem, harag, agresszió”, Dr. Ranschburg Jenő könyve.) Hogyha nem szabad félni, akkor ezt a dolgot kihagyjuk. Akkor haragudni fogunk, dühösek leszünk. Ha ezt sem tudjuk kezelni, akkor pedig jön az agresszivitás. Miközben, hogyha átélnénk a helyzetnek megfelelő érzést, akkor egyszerűen csak félnénk. Az sokkal jobb lenne, mert pont megfelelne a helyzetünknek. De nem ezt tesszük. Hanem dühösek leszünk. És itt jön a csavar. Ha – ugye erről beszéltünk – a nekem megfelelő, a helyzetnek megfelelő érzést élem át, megfelel a szükségletemnek is, az életcélomnak is, akkor ha átélem azt az érzést, az az érzés célba juttat engem, vagy legalábbis segít a cselekvésben, az érzés meg is szűnik, nincs többé rá szükség, és én a helyemre kerültem. Azonban, hogyha egy helyettesítő érzést élünk át, a dolog nem így fog működni. Látszólag… Nem is látszólag, valóban megéljük azt a helyettesítő érzést, bár az a dolog nem visz bennünket célba. Hanem éppen, hogy egyre inkább cselekvésképtelenné tesz. Egyre inkább lehetetlenné teszi azt a helyzetet, hogy helyesen oldjuk meg. Ezért lehetséges az, hogy megtanították nekünk, hogy ne féljünk, ezért dühösek leszünk. Mondjuk, két év alatt elmélyítették ezt a tudást, hogy az érzéseket meg kell élni. Ezért elkezdtetek, már egy hónapja dühöngtök. Következetesen és nagy élvezettel dühöngtök, és néhány nappal ezelőtt rájöttetek, hogy becsaptalak titeket, mert hiába dühöngtök, nem lesz jobb. A helyettesítő érzéseknek a lélektani mechanizmusa az, hogy hiába éljük őket meg, nem segítenek rajtunk. Dühönghetünk napestig, nem oldódik fel az a feszültség, az a görcs, és nem oldódik meg az a helyzet sem, amiben a megfelelő érzés a félelem volna, vagy a harag, vagy az öröm, vagy a szomorúság.

Eric Berne azt mondja, hogy ez a négy alapérzés, amit hogyha nem tudunk a helyzetnek, állapotunknak és igényeinknek megfelelően átélni, akkor nem tudunk sem egészségesek, sem boldogok, sem harmónikusak lenni. Az mindenképpen problémákat fog hozni az életünkbe. Azt mondja tehát, hogyha ezt a négy érzést a helyén meg tudnánk élni, ez elég lenne nekünk. A félelmet, a szomorúságot, a dühöt és az örömet. No erről akarok ma beszélni. Ugye, ez nagyon érdekes. Szerintem nagyon. Úgyhogy folytatom. Tehát, amikor ez a négy alapérzés van, akkor – persze Berne sem annyira egyszerű ember: ha olvassátok a könyveit, akkor láthatjátok, hogy egyáltalán nem, néhol emészthetetlen, amit ír –, természetesen vannak kevert érzések. Tehát lehetséges az, mondjuk, ha a félelem keveredik a haraggal, abból lehet féltékenység. És így tovább. Nyilván az alapérzések keveredhetnek egymással, ebből árnyalt érzések jönnek ki. Illetve nyilván, ha érzésekhez társulnak gondolatok, ebből árnyaltabb, specifikusabb érzelmek fognak fakadni. Erről már beszéltünk sokat. Tehát, nyilván nemcsak erről a négyről van szó. De ő azt mondja, hogy ennek a négynek a megélése, alapvető fontosságú.

Most jön még egy fontos dolog. Mégpedig az, hogy az is lehetséges, hogy az egyik alapérzés helyett élünk meg egy másik alapérzést. Ahogy az előbb mondtam. A félelem helyett a haragot. De fordítva is lehet. Egy kislánynak azt mondják, „hogyha ilyen csúnyán üvöltesz és dühöngsz, akkor hamar lesz ráncos az arcod!” És erre ő megrémül, mert hiszen szeretne ifjan megházasodni, és boldog életet élni, és ezért inkább azt választja, ha nem lehet dühös és haragos és nem toporzékolhat, akkor inkább félni fog. Mert azt meg lehet. Vagy pláne lehet neki, mondjuk, szomorúnak lenni. Azt nagyon engedik neki, mert amikor szomorú a kis Pannika, akkor mennek hozzá és vigasztalják őt. Ezért már sokkal szívesebben lenne dühös, illetve egy idő után már nem lenne szívesen dühös, mert ismeri, hogy dühösnek kéne lenni, de azt nagyon jól megtanulta, hogyha egy valamilyen helyzetben őneki nem jó ott valami, akkor, ha szomorúan, orrát lógatva magába mélyed, kap valami nyereséget, kap valami kis jutalmat. Mondjuk odamennek és megsimogatják a hosszú szőke haját. Ezért aztán azt is megtanulja, hogy érdemes is, valóban érdemes, nem dühösnek lenni, nem kiabálni és toporzékolni. Mert abból semmiféle nyeresége nincs. Sőt, csak lenyomták érte. Ráadásul a jövője sem tűnik elég rózsásnak. Viszont, ha szomorú, úgy tűnik ez belépő egy jó életbe. Mert, ha szomorú, akkor őt mindig meg fogják vigasztalni, és amikor megházasodik a Panni, akkor nem érti, hogy a férje miért esik kétségbe egy idő után, amikor ő minden olyan helyzetben, ahol egy indulatát kellene megélni, akkor ő mindig szomorú lesz. És nem lehet őt eléggé vigasztalni, és simogatni az ő rövidebb szőke haját. (Most már az a divat.)

A helyettesítő érzés… (Mit is tesz velünk? Az a piszok!) A helyettesítő érzés belenyugvásra ösztönöz. Tehát nem a helyzet megoldására, a továbblépésre, hanem inkább a beletörődésre, belenyugvásra. Onnan ismerhető fel, hogy az adott helyzethez képest túl heves. Nem annak megfelelő, nem hiteles, abban az értelemben, hogy nem a helyzetnek megfelelő.

Aztán: szinte megszállva tartja az embert, és újból és újból előjön akkor, amikor egy olyan helyzetbe kerülsz, amiben tiltva van a helyzetnek megfelelő érzés. Ezért azt mondja Berne, úgy tudod ezt magadban megnézni, hogy amikor egy olyan helyzetbe kerülsz, amit nem tudsz jól és hatékonyan megoldani, stresszes helyzetben vagy, vagy olyan helyzetben, ami felülmúlja a képességeidet, akkor nézd meg, hogy mi az az ösztönös, újból és újból előjövő érzés, amit ilyenkor megélsz? És vizsgáld meg, hogy az a helyzetnek megfelelő-e, vagy pedig nem? Tehát, például, ha valaki akkor, amikor egy nagyobb erőkifejtésre volna szüksége, mert a helyzet komolyodik, és ő erre képtelen, és helyette elkeseredik, és megjelenik a fejében az a gondolat, hogy „velem mindig ilyesmi történik, nekem ez nem fog sikerülni”, akkor biztos lehet benne, hogy ez egy helyettesítő érzés. Az elkeseredés egy helyettesítő érzés. Vajon mit helyettesít? Erről már beszéltünk néhány hónappal ezelőtt. Föltehetően a dühöt, mert amikor egy akadály elé állok, akkor a célomat nem tudom megvalósítani, akkor nagyon helyes és természetes érzés, hogy dühös leszek. És megpróbálom elsöpörni ezt az akadályt magam elől. De ha én nem dühöt élek át, hanem elkeseredem, ez egy helyettesítő érzés. És ha ez a helyettesítő érzés belép az egész stratégiába, és utána az elkeseredésem, mondjuk, önsajnálatba csap át, majd depressziós leszek, akkor hiába élem át ezeknek az érzéseknek az egész kavalkádját. Nemhogy nem jutottam előre, hanem teljesen lehetetlen helyzetbe csúsztam. Szinte megszállva tart minket egy ilyen érzés és nincsen tőle menekvés.

Aztán: az ilyen érzés – miután nagyon jól begyakoroltuk gyerekkorunk óta – annak a látszatával jelenik meg a szívünkben, hogy ez hozzánk tartozik. Hogy mi ilyenek vagyunk. Vagyis éppen azzal áltat minket, hogy ez az az érzés, amit ebben a helyzetben nekem át kell élni. Ez az én személyiségemnek megfelelő érzés. Ugye, mert ezt is mondom, hogy „velem mindig ugyan ez történik, velem mindig történik valami”, és már el is keseredtem. Tehát ezzel azt mondom, hogy azt gondolom, hogy ez a természetes érzés ebben a helyzetben. Mondok egy-két ilyen helyettesítő érzést: háborgás, szörnyülködés, vérig sértődés, önsajnálat, irreális bűntudat, zavar és szorongás, tehetetlenség. Ezek tipikus helyettesítő érzések, érzelmek.

Most egyetlen, hát persze, nagyon sematikus folyamatot szeretnék leírni, hogy milyen az, amikor a gyermek – természetesen nem tudatosan – eldönti, hogy mi legyen téves megoldása az ő reális élethelyzetének. A reális élethelyzete az, hogy „kicsi vagyok”. Ez a reális élethelyzet, „kicsi vagyok, de akarok valamit”. De ez nem megy. Ez egy nagyon reális élethelyzet egy gyerek számára. Néhány nappal ezelőtt kint ücsörögtem a játszótéren és egy anyuka ott játszott a két gyermekével. Illetve, a nagyobbikat útjára engedte, mert a kicsi még túl kicsi volt ahhoz, hogy ne vele foglalkozzon folyamatosan. És a nagy, ezt nagyon nehezményezte. Lehetett rajta látni – kb két éves lehetett –, hogy még a dühével sem tud mit kezdeni. Valamit nagyon akarna, nyilván azt, hogy az anyja figyeljen már rá. „Utálom a kisöcsémet”, ezt a dühöt lehetett rajta látni. Maga sem tudja azt, hogy ezt most lehet, vagy nem, vagy ez jó. Ahogy dühös volt és úgy toporzékolt, iszonyatosan lehetetlen arcot vágott. Szóval nem volt ez egy látványra olyan jól eső mérgelődés, hanem sokkal inkább azt fejezte ki, hogy maga se tudja, hogy ez kell, vagy jó, vagy helyes, inkább a lehetetlensége jött elő. Mondjuk, ez a gyerkőc, aki átéli ezt, a következő lehetőségek között választhat: arra gondolhat, hogy akkor kifejezem olyan nagyon jólesően a dühömet. De ez nem megy még neki. Szinte nem is tudja, hogy kell ezt csinálni. Próbálna toporzékolni, de ettől csak még lehetetlenebb, még el is esik közben. Tehát, valahogy ez nem működik. Akkor gondolhatja azt – ez nyilván nem tudatosan megy, csak így beszélek erről –, hogy esetleg elérhetné az édesanyjánál, hogy vele foglalkozzon, hogyha azt mutatja, hogy ő fél. Fél és ezért szüksége van az anyukájára. De megtanulta azt, hogy az anyukája, amikor ő fél, ezt mindig félreérti. És ő is elkezd aggódni, és ez neki nem jó, hát azt akarja, hogy vele foglalkozzanak, és ha az anyukája is aggódik, akkor mit ért el vele? Semmit. Akkor már ketten félnek, ez nem jó megoldás, tehát a félelmet is elveti. Aztán választhatná mondjuk azt, hogy szomorú lesz, leül a hinta mellé és akkor… Csakhogy azt is megtanulta, hogyha ő szomorú, az anyukája nem szereti. Hát nyilván egy olyan gyereket szeret, aki nagyon aranyos és boldog és jól nevelt, azt lehet szeretni. Egy szomorú gyerekkel nem lehet mit csinálni. Lehet vigasztalni, de megunjuk. Tehát az sem jó neki. Akkor szegénykémnek az az ötlete támad, hogy végül is a legjobb lenne, ha örülnék. Mert ha ott örülnék, ha ott nem foglalkoznak velem, akkor anyukám odajön és azt mondja, „milyen aranyosan örülsz”, ez nagyon jó taktika lenne, de képtelen vagyok rá. Hát ez a leglehetetlenebb dolog. Másikat megbírnám csinálni, de örülni, azt nem. Vagyis alapérzések kipipálva. Mit csinál? Kitalál valamit, amivel mégiscsak el tudja érni, hogy az anyukája ne a „rohadt kistesójával” foglalkozzon, hanem ővele. Mit csinál? „Anya, pisilni kell!” Ha nagyobbacska, már iskolába jár, akkor lázas lesz, fáj a gyomra, köhög, elgörbült a hajszála, ilyesmi. Tehát valami súlyos tünetet produkál.

Mint a vonós történet… Az osztályfőnök mondta a betlehemi játékokra készülődő gyerekeknek előző este, hogy „aztán lázasan is el kell ám jönni!”. Mire többen belázasodtak és úgy jöttek. Mert hát a gyerkőc, úgy értette az üzenetet, hogy lázasan kell jönni. Hát ő egy gyerek! Ért ő a szóból. Illedelmesen belázasodott.

Egy másik, most jut eszembe: egy komoly, érett felnőttel beszélgettem. Azt mondta, hogy a gimnáziumban, majdnem egy évet nem tudott elvégezni azért, mert majdnem átlépte a határt, ami a hiányzásokban van (tudjátok, amikor már évet kell ismételni) és mindezt azért, mert ha ő nem tanult meg mindent, akkor képtelen volt bemenni. Vonattal járt a suliba, és azt mondta, ő elment abba a városkába, ahol volt a gimnázium, majd tudta, hogy 25 perc múlva megy vissza a másik vonat, azt megvárta, fölszállt rá, és hazament. Természetesen otthon nem azt mondta, nyilvánvalóan, hogy „édesanyám, súlyos félelem kerített hatalmába, ezért aztán inkább hazajöttem, mert itt nem félek”. Nyilván nem ezt mondta, hanem a vonatút elégséges időt jelentett számára, hogy kitaláljon valami jó történetet, hogy hogy fáj az ő gyomra, stb. Nyilván egy rutinosabb gyerek, olyan értelemben, aki nagyon tudja, hogy őneki erre a dologra szüksége van, valóban simán be tud lázasodni. Valóban fog neki fájni a feje. Nem olyan nehéz ezt megcsinálni. Amikor én katonaságnál megkaptam azt a szívhezszóló lehetőséget, hogy rohamcsónak parancsnok legyek, akkor tényleg azt gondoltam, hogy talán ez a szerep tényleg nem nekem való és megpróbáltam átélni azt, hogy milyen az, ha az achilles inam begyullad. És nem kellett csak néhány óra ahhoz, már fájt is a lábam. Pedig én akkor már felnőtt voltam. Csak nagyon kellett arra koncentrálnom, hogy iszonyatosan fáj, jaj nagyon fáj, és már éreztem is. Néhány óra elég is volt. Így mentem el a KK-ba, a katona kórházba. Ideáig begipszeltekk, ideáig! Ezért nem lettem rohamcsónak parancsnok. Ez úgy hangzik, mintha most találtam volna ki, pedig egyáltalán nem. Ez történt. Olyan jól ordítottam… De egyszer ezt elmeséltem már, csak nem ilyen nagy körben, azért egy kicsit szorongok. Most ismétlem magam. De tényleg, az orvos elhitte, mert pont úgy ordítottam, de közben nekem fájt is. Nehéz lett volna nekem pont úgy ordítani, de nekem fájt, ezért kiabáltam. Ideáig gipszeltek be, és mentővel vittek be a laktanyába. És sajnos a rohamcsónak parancsnoki kiképzés ideje már lejárt, mire levették rólam a gipszet. A WC-be jártam tornázni. Mentem pizsamában, tudjátok az a zöld, nagyon szép színű, hát aki volt, tudja. És akkor ott csináltam 100-szor, így, hogy… Na… Ez most csak egy adalék a pszichoszomatikus betegségekhez, hogy jól be lehet gyakorolni már gyerekkorban az ilyesmit. Fejfájást, azt remekül. Csak nem éri meg.

Elmondom most azt a 6 pontot, hogy hogyan tudjuk az alapvető érzéseinket Eric Berne szóhasználatával élve, kicserélni „parazita” érzésekre. Így hívja, böááá… Undorító, ez egy alapérzés. A szakirodalomban azonban nem így van, nem parazita-érzésnek hívják, hanem helyettesítő érzésnek.

Az első: amikor a gyerek azt kapja meg üzenetben, hogy tilos bármit is érezni, bármit átélni. Mondjuk azért, mert aki érez, az gyönge, alkalmatlan az életre. Az iskolában megdöbbenek azon, hogy már gyerekkorban lehet látni azokon, akik ilyen nevelésben részesültek, hogy már ott hihetetlenül ki tud ez alakulni. Van az egyik osztályban egy srác. Hamuszürke arccal ül végtelen végig, rezzenéstelen arccal. Szoktam rá nézni, amikor – szerintem – humorosat mondok, meg nem rezdülne az arca. A kölyök 13 éves, ül teljesen rezzenéstelenül. Szokott nálam gyónni is. Ott próbálom őt piszkálni, szóval, hogy lássak az arcán valamit. Jó, hát nem úgy, nem kötőtű, vagy ilyesmi, csak hogy, komolyan mondom, előbb-utóbb elkezdek tőle félni. Képzeljétek el, 13 éves gyerek térdepel előttem, mondja a bűneit, és én elkezdek szorongani. Egy ilyen… Hihetetlenül világoskék szeme van, és néz rám a szúrós szemével és így… Arra esélyem sincs, hogy kitaláljam, hogy mit gondol, de legalább az érzését tudnám, de semmi. Tehát ilyen egyenes vonal. Rákötnék őt valamire, és… A másik, ja, és nem csak fiú gyerek lehet ilyen, egyáltalán nem. Lány is lehet ilyen. Abban az osztályban több lány is van ilyen. Szinte állandó szürkés, szomorkás arc. Rezzenéstelenül mindent megcsinálnak, amit mondok. Füzet elő, ír, letesz, rámnéz, kitölt, bead, mindent, mint egy gép. Fúúú…

A második: amikor az érzésnek már a gondolata is tilos. Erre jó pár példa jutott az eszembe. Például, amikor a szülő azt mondja, egy hiteles érzést látva, hogy „jaj, fiam, hát ne légy már ilyen érzelgős!” Ő nem érzelgős, ő érez. Ezt ki is fejezi megfelelő módon, de kap rá egy ilyet, „ne légy érzelgős!”. Vagy egy gyereknek, amikor a szülő azt mondja, „jaj, fiam, ne legyél már gyerekes!”. Miközben pont azt csinálja, amit kellene neki. Vagyis megtanulja, nem lehetek az, aki vagyok. Hiszen azt azért tudja, hogy gyerek. Erről jutott eszembe a ministrálás. Mert nem tudom, hogy ezt jól csinálom-e, nagyon komolyan elkezdtem ezen töprengeni. A gyerekeknek szoktam mondani, hogy egy jó ministráns, amikor már igazán profi, akkor soha sem tükröződik az arcán az, hogyha valamit elrontott. Általában, akik ott ülnek a templomban, úgyse tudják, hogyan kéne csinálni. Tehát egyféleképpen derül ez ki, látja az arcodat. Különben bóklászhatsz össze-vissza, nem fog kiderülni, mert gondolhatják azt, hogy ez volt az utasítás, liturgikus vonulást kell bemutatnod. Honnan tudjátok ti azt, hogy én nem mondtam neki a sekrestyében, hogy most azt kell csinálni. Miért, mennybemenetel ünnepén liturgikusan bolyongunk a templomban, ezzel kifejezvén, hogy az Úr hogyan szállt a mennybe, de hát szállni nem tud, ezért csak bolyong. Én ezt megcsináltam még tökéletlen koromban. Most is az vagyok, de jó volna erre így gondolni, hogy ezek az idők elmúltak már. Barátom és menyasszonya házasodott. A két barátját kérte meg, én voltam az egyik, hogy mi ministráljunk. Be voltunk öltözve gyönyörű szépen jobbról-balról, és az volt a feladat, hogy, tudjátok az áldoztatás után a pap kimossa a kelyhet, megissza a vizet, majd a kelyhet el kell vinni. Lement az áldoztatás, fölálltam, ahogy tanultam a katonaságnál, az oltáriszentség ott van, oda álltam, és az oltáron nem volt kehely… Egy másodperc alatt végigfutott rajtam az ideg. Azt nem mondanám, hogy a híveket megtévesztettem ezzel a manőverrel. Azért, ahhoz egy kicsit sokat bolyongtam ott a szentélyben, ugyanis én nem vettem észre, hogy miután több áldoztató volt, a pap végzett először, és ő töltött magának vizet, eltörölte a kelyhet, majd elrakta. De hát én ezzel nem foglalkoztam, én tudtam mi a dolgom. Azóta is, amikor találkozunk, ő ezt mindig előveszi: „Feri! Hát az egy emlékezetes esküvő volt! A te bolyongásod, az igen.”

A másik pedig, amit szoktam mondani esküvői szertartáson a házasulandóknak, hogy csak nyugodtan bármit csinálhattok, bármit a „nem”-en kívül!. Bár már ezt mondtam nektek, hogy azt is lehet nyugodtan. Nyugodtan, csak meg fogom kérdezni, hogy „Biztos?”. Szóval, hogy bármit csinálhattok, én rezzenéstelen arccal fogom mindezt fogadni. Tehát bármit, gurigázhattok a gyűrűvel, ami jól esik, én megvárom. Liturgikus guriga, az öröm kifejezése, szóval mindegy, úgy kell csinálni, mintha így lenne. Na, ezt azért mondom, mert nagyon gondolkodóba estem. Persze szerintem, ha a gyereknek szabad az érzéseit megélni, és hogyha én azt mondom neki, persze te félhetsz ott abban a helyzetben, lehetsz dühös a ministráns társadra, hogy miért nem bökött oldalba, hogy ne menjél, de közben adott esetben lehetsz annyira rutinos, hogy ott azt mutatod, hogy ezt így kellett csinálni.

A harmadik: bizonyos érzéseket el kell nyomni. Nem mindet, csak ezt, vagy azt, ez családonként változik. (Ez tipikus lehet, erről már beszéltem.) Adott esetben ugyanabban a családban, amit a fiúnak el kell nyomni, azt a lánynak szabad. Amit a lánynak nem szabad, azt a fiúnak szabad. Lehet, hogy a fiúnak kettőt sem szabad, a lánynak csak egyet nem szabad. A fiúnak nem szabad, mondjuk, szomorúnak lenni, meg félni. Lehet dühös, meg örülhet. A lánynak csak a düh tilos. El kell nyomni. Na ide jön az, amikor fiatal jegyesek arról beszélnek, hogy én úgy képzelem el a jövendő életünket – mondja a férfi –, hogy megyek haza, és amikor belépek, a feleségem mindig örül nekem. Ez felnőtt korban is lehet üzenet, természetesen. Ez egy nagyon furcsa helyzet lehet, mikor mondjuk, otthon megtanuljuk, hogy lehet szomorúnak lenni, és az eljövendő házastársunk azt mondja, hogy nem, az új rendszerben nem lehet.

A negyedik: a tiltott érzelmet tilos megnevezni. Ez lehet a hátterében annak, amikor a férfi nem szereti kimondani az asszonyának azt, hogy „szeretlek”. Mert benne az van, hogyha én átélem azt, hogy én szeretem, akkor ezzel kiszolgáltatott leszek. Vagyis nem árulom el neki, hogy szeretem, mert ez a gyöngeségnek a kifejezése. Nem árulom el, hogy örülök annak, hogyha csinál valamit, ami nekem jól esik, mert hiszen, ha ő tud nekem örömet szerezni, ezzel azt fejezem ki, hogy tud rám hatást gyakorolni, ez pedig az én befolyásolhatóságomnak a jele. Ezért nem mutatom ki sem az örömömet, sem a félelmemet, és nem mondom neki azt, hogy „szeretlek”. Mert ez a gyöngeség jele. Ez egy hölgynek talán furcsa lehet, de egy férfi, főleg aki ebben a világban nőtt fel, annak teljesen érthető. És ezért nem lehet rávenni őt, hogy kimondja ezt, hogy „szeretlek”. Nem lehet. Mert egy egész rendszer bolydul meg akkor. Csoportokban szokott az nagyon gyógyító erejű lenni, amikor mondjuk, olyan emberek, akiknek tilos kimondani azt otthon, vagy a megszokott közegükben, hogy „utállak”, vagy „annyira ellenszenves vagy”, hogy egy csoportban ezt kimondhatják. Hihetetlen fölszabadító tud ez lenni. Néhány héttel ezelőtt átéltem megint egy ilyet. Mikor valaki azt mondta – lezárásos beszélgetés volt –, hogy „tudod, hónapokon keresztül ebben a csoportban te voltál az, akitől a legjobban viszolyogtam”. De ez egy olyan közegben hangzott el, hogy ez ott pontosan megfelelt annak a helyzetnek. És a másik, aki ezt meghallotta, megint a lehető legjobban tudta ezt venni. Egyszerűen felfogta, hogy ez így volt, tudta, hogy ez lehetséges, stb. És ez a dolog ott teljesen a helyére került, ez egyáltalán nem megy tovább. Egy ilyen szituációban kimondani azt, hogy… Szerelmeseknél lehet ilyet látni, hogy mondjuk, ebben a pillanatban szerelmes valakibe, és nehezen ismeri be maga előtt, hogy amikor először látta őt, akkor kifejezetten ellenszenves volt neki. Ezek a dolgok így át tudnak váltani. És ezt soha nem meri elmondani. Miért nem? Nagy megkönnyebbülés volna neki!

Az ötödik: jellemző erre a működésmódra, hogy az illető nem tudja megkülönböztetni az érzést az érzésből fakadó cselekvéstől. A kettő teljesen összemosódik egymással. Vagyis, számára abban a helyzetben a megfelelő reakció egy cselekvés. (Amiről a múltkor beszéltem, az pontosan ideillik: a harag és a düh megfelelő lehet egy adott helyzetben, és lehet nagyon nem megfelelő az agresszió.) De aki nem tud különbséget tenni a kettő között, az amikor átél egy olyan helyzetet, amikor az ő céljait valami akadályozza, annak a helyzetnek a logikus és rögtön jövő következménye lenne az, hogy agresszív lesz, hogy támad. És a kettőt úgy összeköti egymással, mint hogyha nem volna egy közbülső fázis, az érzés. Ezért mondják azt, akik ezzel nagyon-nagyon behatóan foglalkoznak, hogy a haragnak a legjobb ellenszere – talán nem jó szó ez rá –, tehát a harag kezelésének a legjobb módszere a harag közlése. Nem az agresszivitás, nem a dühöngés, a másik elpusztítása a harag kifejezése. Az érzésnek a megjelenítése, jó esetben annak a kimondása, hogy most iszonyatosan dühös vagyok, nem pedig maga az agresszív tett.

A hatodik: ez megint csak nagyon érdekes lesz. Nézzünk ilyen alapérzést helyettesítő parazita-érzést. Tehát a megengedett érzés a tiltott érzés helyébe lép, és elfedi azt. Nézzünk ilyeneket, hogy nagyon-nagyon egyértelmű legyen.

Valaki kap egy durva megjegyzést. Lenyomják őt, mire a reakciója a következő: sírva fakad. Azért mondom ezt, mert ez láthatólag egy hiteles cselekvés, valójában azonban nem. Egy parazita-érzésből fakadó cselekvés. Ugyanis, amikor engem megbántanak, kétségbe vonják az én értékemet valamilyen szempontból, megtámadnak, akkor erre, nyilvánvalóan abban a helyzetben a legkevésbé – vagy nem legkevésbé, de – nem megfelelő reakció, hogy én sírva fakadok. Hanem az, hogy tudok a helyzettel mit kezdeni. Felállok, és azt mondom, hogy én ezt kikérem magamnak. Te velem ne beszéljél így, vagy azt mondom, hogy ez engem nagyon megbántott. Tehát nem biztos, hogy én egy erős valaki vagyok, aki a dühöt éli át. Lehet, hogy a félelmet élem át, de akkor azt ki tudom fejezni, de a sírás az azt jelenti, hogy itt valami negatív folyamat indult el. Ide példának megint az iskolából egy srác. Egyetlenegy gyereknek adtam kettest hittanból – nem árulom el, hogy kinek, úgysem ismeritek –, és jött hozzám az osztályfőnöke. Ez a félévi osztályzás után néhány héttel volt. Jött, hogy mondjam el, hogy én milyennek látom ezt a kissrácot. És elmondtam, hogy milyennek, és akkor ő azt mondta, hogy tudom-e, hogy ez a kissrác nem csak az osztályban teljesen érdektelen, semmi sem képes őt lekötni. Igazán semmi nem érdekli. Ha hazamegy, a következővel szórakozik: van egy kishúga, akit addig piszkál, amíg el nem bőgi magát. Ezt játsza. És amikor a kishúga elbőgte magát, akkor megnyugszik. „Jól van, ez is meg volt”, és utána keres megint egy elfoglaltságot. (Ezt most a kis hugica miatt mondom.) Felnőtt emberek, nyilvánvalóan, simán átöröklik gyermekkorból ezt a reakciót. „Nem vagyok képes megvédeni magam.” Nyilván, miért? A düh meg a harag tiltva.

Aztán, keresek valamit és nem találom, és elkezdek szorongani.. A szorongás ebben az esetben parazita-érzés, mert ha nem találok valamit – nyilván, a célom, hogy megtaláljam –, ha elkezdek szorongani, akkor ez a legkevésbé segít engem abban, hogy megtaláljam azt, amit keresek. Emlékeztek, a múltkor, amikor át kellett mennünk, „száműzve” voltunk innen, akkor mondtam el nektek azt, hogy én már hónapok óta mindent megtalálok. Egyszerűen csak le kell nyugodni. Teljesen el kell engedned magad. Hiszen ha te tetted el, a tudatallattidban benne van. Tudod, csak nem jön elő. Ha szorongsz és aggódsz és utána elkezdesz dühöngeni, itt a düh már parazita érzés. Már a szorongásból fakad.

Aztán, bánatos vagy, szomorúnak kellene lenned, gyászolnod, és mit csinálsz? Lefekszel aludni. Nem azt mondom, hogy nem jó néha kialudni magunkat. Emlékszem, egyszer, angol órán beszélgettem egy ifjú hölggyel, és az volt a téma, hogy a „kedvenc elfoglaltságaink”. És én annyira megdöbbenve hallottam, mikor a következőt mondta: „életemben a legszívesebben alszom”. Nekem olyan volt ez, mintha ufó szállt volna le a terembe. És mondtam, hogy hagyjuk most az angolt, ez engem annyira érdekel, hogy ezt most fejtsd ki. Hogy van ez? Aludni? Ez az, amikor valaki valamit nem tud feldolgozni, például egy veszteséget, és helyette alszik. Ezért vagyok nagyon kritikus azzal, amikor valaki elmondja, hogy nekem nagy alvásigényem van. Napi 9 órát ha nem alszom, akkor nekem végem, használhatatlan vagyok. Hú, most nem merek senkire se nézni. Nyilván vannak különbségek. Lehet, hogy szükséged volna 8 és fél órára. Szundikálj jólesően, de kérdezz rá arra a fél órára, hogy hogy is van az? Ugye, egy érzés nem jelenhet meg, nem tudsz vele mit kezdeni, helyette egy téves cselekvés indul be.

Következő: öröm ér téged, valami olyasmi, aminek örülnöd kellene, és te szomorú leszel tőle. Én ezt gyakran átélem. Nekem külön meg kellett tanulnom azt, hogyha ajándékot kapok, annak tessék örülni. Ez egy hülye dolog, de valahogy én gyerekkorból hozom ezt, hogy nem fejeztem ki az örömömet, meg a boldogságomat annak megfelelően. Emlékszem, a karácsonyok, a szenteste – sok szempontból – azzal a félelemmel telítetten jöttek el, hogy az eszemmel tudtam, hogy szeretek ajándékot kapni, tudom, hogy amit kapok, az jó lesz nekem, akkor is, ha már az összeset tudtam előre, mert mindegyiket felfedeztem, de akkor is tudtam, hogy az jó nekem, az tök klassz, és örülnöm kéne neki, és egy ilyen leírhatatlan, egy ilyen savanyúság áradt el az arcomon. És mindig az volt bennem, hogy jaj, csak ki ne derüljön, hogy ennek nem örülök. Ez az én élettörténetem, hogy erre rájöjjek, hogy ez hogy van. Lassan kezdek megtanulni önfeledten örülni. Olyan helyzetben, amikor van valami nagyon meghatározott. Mert spontán módon tudok, ha valami váratlanul ér, de ha tudom, hogy most örülnöm kellene, akkor lebénulok. De ilyen lehet az, amikor mondjuk egy édesanyát nagy szeretettel vesznek körül ünnepekkor a gyerekei. És az édesanya elkezd sírni. Talán láttatok már ilyet. És akkor, „hát édesanya, hát mi baj van?” És akkor az édesanya elmondja, hogy „jaj gyerekeim, olyan szomorú lettem, hogy most olyan jó nekem, de hát ha kirepültök!”. Ez ugyanaz.

Aztán. Ér engem valami olyasmi, ami mondjuk megrendítene, meg kellene hatódnom, de ezt nem engedem meg magamnak, nem érzékenyülök el, egy férfi nem lesz szentimentális, hanem idétlenül vigyorog. Ugye, ahogy egy magyar mondja, egy „inadekvát” reakció. Teljesen, totálisan oda nem illő, abszurd vigyor az arcon.

Aztán, valami kudarc éri, és elkezd idétlenül nevetni. Ez is tipikus. Nagyon-nagyon tipikus. Amikor első gimnazista voltam, az egyik jó barátom négy tárgyból megbukott. Világosan emlékszem, hogy már ott is volt bennem némi lélektani érdeklődés, és így néztem, hogy mit csinál ilyenkor egy ember. Mert én nem buktam meg – ezt nem azért mondom, hogy tudjátok –, arra gondoltam, én nem tudom, hogy mit csinálnék. És így néztem oldalról, hogy mit csinál. És akkor láttam rajta egy ilyen, teljesen oda nem illő, felszabadult nevetést. És emlékszem – a Rákóczi Gimnáziumba jártam –, elmentünk a Fény utcai piacra, ott akkor még sokkal dzsunbujosabb volt az egész, és ő azt mondta, hogy „Gyere Feri, erre eszünk egy nagyot!”. És szafaládét ettünk mustárral. Ez volt az ő reakciója. Tudom, hogy… én nem ocsúdtam föl. Ez ment, fél óra, egy óra, és nem értettem. Azt gondoltam, hogy hát én biztos, hogy ezt nem így… Akkor azt gondoltam, persze, nyilván, hogy az én barátom egy hős. Hogy ezt ő így… Hát most már látom, hogy nem. Azért a szafaládé jó volt.

És most jön az, amikor valami eredményt érsz el, és odamannek hozzád – adott esetben többek előtt –, kezet fognak veled, a szemedbe néznek, és azt mondják, hogy „gratulálok”. És erre te totálisan zavarba jössz, „Ne… ne… hát az Úristen kegyelme, hát az volt csak! De hát én ott se voltam, nem igaz hasonlított rám, de bizonyítsd be, hogy ott voltam.” Szóval nem bírja valaki azt elviselni, hogy jót csinált és őt ezért megdícsérik. Ellehetetlenül ebben a dologban. Ez persze megint csak, ahogy szoktam emlegetni, hogy leönthetjük egy keresztény szósszal. „Milyen alázatos!” Ugye, idős néni – ez ennek már tényleg a csúcsa, ismertem is ilyen valakit – a sekrestyében megmondta az őt ünnepelni készülő embereknek, hogy nehogy merészeljenek neki ajándékot adni, azt nem tehetik meg vele. Mit képzelnek! Ez nagyon gáz. És akkor, mikor ez kiderül, néhány áhitatos asszony azt mondja, hogy „milyen szent”. „A mi káplán atyánk nem engedi meg, hogy neki ajándékot adjanak.” „Milyen jó, hogy ő van nálunk, olcsón megússzuk!” Na, mit fog ez jelenteni? Azt, hogy megtanuljuk ezt a működésmódot, és teljesen el fogunk szakadni a saját szükségleteinktől, az igényeinktől. Nem éljük meg az életünket előrevívő, helyes cslekvésre segítő érzéseket, helyette azonban lehet, hogy nagyon sok érzést, érzelmet átélünk. Ezek nagyon el is mélyülhetnek. És ezek az érzések egyéltalán nem segítenek nekünk. Azt mondja Eric Berne, hogy egy-két fő parazita érzése mindannyiunknak van. Ezek élősködnek rajtunk és nagyon fontos, hogy rájöjjünk, hogy melyek ezek. A tippet már mondtam, hogy hogyan. Tehát, stressz- helyzetben, vagy olyan helyzetben, amikor azt gondoljuk, nem vagyunk alkalmasak, mi az az érzés, ami folytonosan-folytonosan jön. Mond egy nagyon eredetit Eric Berne. Azt mondja, hogy amikor begyakoroltuk ezeket a köröket, akkor következik a „zsetongyűjtés”. A zsetongyűjtés a következő. Mondjuk, házas ember vagyok, és mindennap kétszer dühös vagyok a feleségemre. Azonban félek attól, ha kifejezem a dühömet, a feleségem nem főz vacsorát. Ezért aztán a dühömet nem fejezem ki, inkább megsértődök. Sértetten azt mondom, hogy fáradt vagyok, rengeteget kellett dolgozni, megyek aludni. Kész. Na már most, elérkezik a szombat délelőtt, szombat délelőtt a feleségem azt mondja nekem: „vidd el a gyerekeket a parkba, játsszatok egy jót”. Én rendes férj vagyok, elmegyek a gyerekekkel a parkba, és az egyik gyerek valami olyasmit csinál, amit neki nem kéne. És erre én… beváltom a zsetonokat. A zsetonbeváltás módja: „te büdös, rohadt kölyök, azonnal gyere ide, mert szétverem az agyadat!” Azon múlik, hogy sok zsetonom gyűlt-e össze. Ha sok zseton gyűlt össze, akkor nagyon dühösen fakadok ki, és nagyon csúnyákat mondok. Olyan helyzetben, olyan embereknek, akiknél le lehet váltani a zsetont. Ugye, nem mindenki fogadja el ezeket a zsetonokat, de elég ügyes vagyok ahhoz, hogy tudjam, hogy hol, milyen zsetont lehet beváltani. Mondjuk, ha elmegyek a munkahelyemre, ott megint csak a harag-zsetonokat nem lehet beváltani, de a titkárnőmnél a szomorúság-zsetonokat nagyon jó áron be lehet váltani, ezért amikor először bejön a titkárnőm, akkor fáradtan lehangoltan kezdem a hétfői napot. És akkor Ő megvigasztal, megsimogatja rövid, tüsi hajamat, és sikerült nála beváltani a szomorúság–zsetonjaimat, amit nem lehetett a feleségemnél beváltani, mert ő szereti, ha én boldog vagyok őmellette. Ilyenkor van az, amikor az ember azt mondja: „Na, ez volt az utolsó csepp a pohárba!, Na most lett tele a búrám! Na most aztán elegem van, torkig vagyok ezzel!” A zsetongyűjtésről, néhány nappal ezelőtti történés. A zsetonbeváltás tipikus módja, amely azonban a zsetont beváltót komoly bajba kergeti, azt még inkább, akinél a zsetont beváltották. Melyik ez a helyzet? Trabantos „barátunk” lelövi a kamionsofőrt. Kérdezik tőlem, miért tette ezt? Évek óta zavarja őt a nagy kamionforgalom, és miután hivatásos lövész az istenadta, ezért valakinél az összes évek óta halmozódó zsetont beváltja. A pech ugye az, hogy jól lő. (Jaj, melyik volt az a film, az a Michael Douglas… „Összeomlás”. Erről szól. Michael Douglas beváltja a zsetonokat egy forró, los angelesi napon. Ugye, ott játszódik. No, ez megint egy jó tükre lehet annak, hogy mit gyűjtögetsz.)

Elmondok most akkor egy árnyaltabb képet, egy esetet (van rá öt percem). Gabrielláról van szó, 25 éves lány. Amikor elmegy ahhoz a valakihez, aki az ő segítője, akkor kiderül, hogy egy olyan valaki, aki azért jön, mert sikertelen a szerelemben. Újból és újból nagyon rövidre sikerednek a párkapcsolati kísérletei, ezt nagy kudarcként éri meg, és… no mondom a végét. Azért kerül el a pszichiáterhez, mert többször öngyilkosságot kísérel meg. Most nézzünk meg egy ilyen élettörténetet. Amikor beszél a pszichiáterrel, a következők derülnek ki: Gabriellának hívják, de az apukája Gábornak szólította azért, mert fiút szeretett volna. A berne – i rendszerben ez a következő utasítást jelenti: „Ne légy önmagad!” Azután az is kiderül, hogy a szülei bár akarták, hogy legyen gyerekük, de nem ekkorra várták, mert még nem volt kész a lakás. Ezt el is mondják neki, ez a következő utasítás: „Ne létezz!” Azután, ezen két utasítás nyomán a gyermeket gyámoltalannak tartják a szülei, és ezt is közlik vele. Nyilván az oda látogató rokonoknak és ismerősöknek is kedvesen elújságolják, „ Jaj, hát a mi kis Gabriellánk olyan kis béna, de azért szeretjük, csak olyan kis ügyetlen!” Ezzel a következő információt kapja: „Ne nőj föl, ne légy sikeres!” Azután a szülei olyanok, akik alkalmatlanok arra, hogy szoros, mély érzelmi kapcsolatot alakítsanak ki a gyerekeikkel, ezért a következő utasítást adják -nyilván ezek nem direkt utasítások: „Ne bízz, ne légy közel!” Majd azt a két érzést tiltják nála, hogy félelmet nem érezhet, mert amikor az édesanyja látja rajta, hogy valami miatt fél vagy szorong, akkor ő is elkezd félni és szorongani. Ezért a félelem tilos! A haragot sem érezheti, mert amikor haragszik, az apukája leteremti, mert a családban őneki van joga haragudni. Na most, milyen lesz akkor az érzelemvilága. Az, hogy amikor a megfelelő helyzet az ő párkapcsolatában az lenne, hogy dühös volna a társára, akkor inkább fél. Amikor félni kellene, akkor meg dühös lesz. Amikor szomorúnak kellene lennie, akkor dühös. Amikor pedig dühösnek, akkor szomorú. Tehát semmi sincs a helyén, ezek legalábbis nem, ezért mi lesz vele? Az, hogy először csak – ezen mondatok nyomán: „ne légy önmagad, ne létezz, ne légy közel, ne bízz”, stb. – szomorú, levert, a dolgokat kudarcnak éli meg, azt gondolja, hogy ő ebből soha nem fog kikerülni, szorongás, düh és félelem zsetonokat gyűjt, szorgalmasan. Ezek dühkitörés formájában jelennek meg néha, néha teljes levertség formájában, néha úgy jelennek meg, hogy teljesen lehetetlennek érzi, hogy bármit is képes legyen csinálni. A tehetetlenség miatt depressziós lesz, majd jön az öngyilkossági kísérlet. Ez, persze, nagyon béna kis vázlat, csak meg akartam mutatni nektek azt, hogy – mondjuk, egy több dolgot megmutató rendszerben – hogyan nézhet ki egy ilyen folyamat.

Jó, ezzel most befejezem. Gyűjtsetek parazitákat! Ez a játék.

Szeretnék egy olyan alkalmat, mint tavaly. Vagyis, hogy a következő alkalommal adhatnátok kérdéseket. Tehetnétek megjegyzéseket vagy bármit! A múltkor összejött vagy 30. S a 30-ból egy csomó olyan kérdés volt, ami hihetetlen jól meglódította a fantáziámat. Olyanokra kérdezett rá, amikről azt gondoltam, hogy na, ez tényleg kimaradt… Vagy: nem mondtam el világosan, vagy rosszul mondtam el. Tehát hozzatok vagy itt írjatok kérdéseket, név nélkül. Tegyétek ide az asztalra. Nagyon szívesen válaszolok. Legalább ennyi, ilyen jellegű kapcsolatunk lehessen.

Van-e, aki hirdet? (67:57)