Érzelmi nevelés az iskolában

2002.05.21.

Megosztom
Elküldöm
Ha itt voltatok múltkor, akkor tudhatjátok, hogy arról volt szó, hogy kiindulópontunkul azt választottuk, hogy a bennünk felfakadó érzéseknek funkciója van, célra irányul. Ezért minden érzésről – mert valamilyen jó célra irányulnak, funkciót töltenek be – azt kell mondanunk, hogy valamiképpen jók, semmiképpen sem rosszak vagy negatívak. Önmagukban, hogy vannak – miután valamely helyzetben a cselekvésünket szeretnék segíteni, a tájékozódásunkat illetően merülnek föl – ezért azt mondhatjuk, köszönjük, hogy vannak. Bármikor, amikor egy érzés felfakad bennünk – miután ez az érzés arra az adott helyzetre vonatkozik, amiben vagyunk, amit átélünk, ez az érzés segít megfogalmazni azt az állapotot, amiben vagyunk, amit átéltünk, megfelel annak a helyzetnek, annak a viszonynak, amiben átéljük ezt az érzést. Ezért tehát az lehetne az illúziónk, hogy elég volna rábízni magunkat erre az érzésre, mivel az úgyis a megfelelő cél felé vinne bennünket. Ez minden esetben így volna, hogyha annak a helyzetnek megfelelő érzést élnénk át. Hogyha azt a tiszta érzést vagy érzelmet, vagy a helyzetnek megfelelő érzéshez, érzelemhez kapcsolódó gondolatot tapasztalnánk magunkban, ez valóban minden esetben segítene nekünk. Így is kimondhatjuk, hogy minden tiszta érzés, ami annak a helyzetnek, annak az állapotunknak megfelel, és annak a helyzetnek megfelelően tudjuk kifejezésre juttatni, segítene bennünket, segítené a kapcsoltunkat vagy azt a helyzetet, amiben éppen vagyunk. (Erről nagyon sokat beszéltem, hogy mit jelent egy érzést megfelelő módon kifejezésre juttatni. De azért még egy picit utalok rá)

Csakhogy túlléptünk abból az illúzióból, hogy azt gondolnánk, hogy ez mindig így van. És tudjuk, hogy ez egyáltalán nincs mindig így. A múltkori alkalommal beszéltünk arról, hogy azért nincs így, mert mire felnövünk, szép lassan örökségbe kapunk egy csomó olyan érzést, érzelmet, hozzá kapcsolódó gondolattal, meggyőződéssel és hittel, ami egyáltalán nem felel meg sem az állapotunknak, sem a kapcsolatunknak, sem annak a helyzetnek, amiben vagyunk. És akkor beszéltünk arról, hogy ezt a szakirodalom úgy nevezi, hogy vannak helyettesítő érzéseink. Olyan érzések, amelyek a helyett lépnek, föl, amit ha éreznénk, akkor jó dolgunk lenne. Mert akkor az segítene bennünket. Ezeket – Berne nyomán – helyettesítő érzések helyett parazita érzéseknek nevezték el. Valaki odajött hozzám a múltkori alkalom után és számon kérte rajtam, hogy ő elolvasott mindent Eric Berne-től, s amiről én beszélek, az nincs sehol. Most töredelmes bűnbánatot tartok: neki teljesen igaza van. Nem azért, mert ezt a kisujjamból vettem, vagy valakit is át akartam volna lódítani a palánkon, hanem azért, mert amiről beszéltem, az elsősorban Eric Berne követőinak a kidolgozott módszerei és tapasztalatai. Meg is adom a könyvet, hogy hol: Tranzakcióanalízis a gyakorlatban. Főcím: Játszmák nélkül. Mindent, amiről beszéltem és Berne-re hivatkozva tettem, az úgy van, de itt már továbbfejlesztésről is szó van.

Na, idáig jutottunk el nagyjából. Arról beszéltünk, hogy hogyan alakulnak ki ezek a helyettesítő érzések, amelyek ránk telepszenek: nem engedik szóhoz jutni a valódi, az autentikus, a helyzethez kapcsolódóan hitelesnek mondható érzéseinket. Ugye, ami a nagy káruk, hogy hiába éljük át ezeket az érzéseket, sehova sem vezetnek. Míg egy helyes érzés, amikor meghozta a célját, vagyis azt a hasznot, amit magában rejt, az érzés el is tűnik, el is enyészik. Nincs tovább feladata. Azonban ezeket az érzéseket hiába éljük át, visszatérhetnek akárhányszor, és hiába jutunk a végére, nincs megkönnyebbülés. A helyzetünk nem oldódik föl, nem lesz jobb a helyzet. Ezért amikor (sokat beszéltem erről, hogy az érzések megélése, kifejezése, stb.) ha ilyen érzéseket élünk meg akármilyen gazdagon is meg hitelesen, nem jutunk ötről a hatra egyáltalán. Ezért olyan nagyon fontos, hogy magunkat képesek legyünk a tükörben megvizsgálni, hogy ezek vajon helyes érzések, úgy is mondhatnánk, hogy elsődleges, helyzetnek megfelelő érzések, vagy pedig nem, hanem ilyen parazita-érzések. Erről volt szó a múlt alkalommal, és itt akarom folytatni egy-két szemponttal még ezt kiegészítve és agy csomó minden újat akarok még mondani, mert ma be akarom fejezni. Ez azt jelenti, hogy ha unjátok, akkor töprenghettek kérdéseken meg megjegyzéseken meg reakciókon meg bármin, és ha ideadnátok nekem írásban, akkor a következő alkalommal próbálok mindenre reagálni. Úgyhogy nyugodtan írjatok.

Az alkoholista kliensekkel kapcsolatosan értek el nagyon jó eredményeket ezzel a szemlélettel. Ui. az alkoholista kliensek már bőségesen bekerültek ebbe a helyettesítő rendszerbe, hogy amikor a helyettesítő érzések eluralkodnak, nincsenek már a hiteles érzések és ezeket nem tudjuk kifejezésre juttatni, akkor az életünk már nem hiteles helyzetekben, hiteles érzések kifejezésében telik, hanem ellenkezőleg: az életünk helyettesítő rendszerek sorozatává válik. A helyettesítő rendszerekben pedig eluralkodnak a játszmák. Erről lehet élményetek rengeteg, amikor ötvenszer, százszor lejátsszuk ugyanazt a bulit. És tulajdonképpen semmi értelme nincs. Kivéve az az aprócska nyereség, ami a játszmában benne van. Azért csináljuk. Mert legalább ki tudtam dühöngeni magam. A párkapcsolatom egy fokkal rosszabb lett ugyan, de legalább dühönghettem egy nagyot. Vagy megsértődtem. „legalább megmutattam, hogy akkor nekem ebből elegem van”. Vagy bevágtam az ajtót. Ezeknek a helyzeteknek van egy minimális előnye. Ezért nem lépünk ki belőlük. Vagy legalább megint kiderült, hogy tényleg hülye vagyok. Már apám is megmondta: legalább ő meg én sem tévedünk. Ez egy komoly játszmaelőny! Tehát ezért nem lépünk ezekből ki, de komoly előrejutás nincs. És aki belemegy ebbe a szenvedélybetegségbe, ott már eleve feltételezhetjük, hogy egy csomó hiteles érzés nem jöhet elő, és ő már ilyen helyettesítő kalandokban vesz részt. Már maga az, hogy iszik, egy ilyen játszmának a része. Az, amikor a feleség elkezdi őt szidni, az is. Amikor ő fogadkozik, hogy soha többet nem iszik, az is az. Amikor másnap este hosszú-hosszú italozás után megy haza és óriási bűntudata van, az is a játszma része. És szép lassan minden ennek a részévé válik, és szinte eltűnik ő maga. Csak egy csavar lesz ebben az őrületes gépezetben. Ezért tehát ez a szemléletmód nagyon sokakat segített, akik ebben szenvedélybetegségben voltak, és két fő irányban lendítette őket előre: az egyik: nagyon sok kliensnél lehetett azt látni, hogy tele vannak olyan félelemmel, ami nem jöhet elő, amit nem mernek előhozni, kifejezni, és helyette agresszív, dühöngő alkoholistává válnak. Nem a harag, nem a düh és az indulat volt az ő elsődleges érzésük, ezért hiába dühöngtek még jobban, hiába püfölték el a feleségüket 228-szor, ez semmiféle enyhülést nem hozott nekik, mert ez a harag is helyettesítő érzés volt. A mélyén a félelmük, a szorongásuk volt. Éppen tegnap beszéltem valakivel. Azt mondta: egy hajszál választotta el attól, hogy teljesen alá ne merüljön az alkoholban. És ráadásul arról beszélt, hogy ő az volt, aki félt, vagyis mindig ivott annyit, hogy oldja a szorongását, ezért tudott dolgozni, sőt elég fölszabadultan és jó munkabírással dolgozott. Ezért a munkatársai nem vették rajta észre, és azt gondolták: ez bőven belefér. És amikor hazament –erről beszélt éppen tegnap – akkor elkezdett vedelni. Azért, mert azt az egész napot, amit ő a szorongásokban élt meg, azt elviselhetővé kellett tenni a nap végén. És azt mondta, hogy ő többször szólt a környezetének, hogy vele nagy baj van, és nem figyelt rá senki. Nem hittek neki. Ha dühöngött volna, nyilván sokkal komolyabban veszik. De ő félt. Ezért senki nem vette őt komolyan. Végül egy szerelem húzta őt ki ebből. A szerelem ereje. Azt mondta, hogy évekig küszködött azzal, hogy a szerelmének egyáltalán be merje ismerni azt, hogy amikor ők elkezdtek együtt lenni, akkor ő a penge élén táncolt. Mert attól is félt, hogyha ő ezt beismeri, akkor a szerelme el fogja hagyni. És amikor elmondta, akkor a kapcsolatuk szinte legnagyobb élménye ez volt. Mert akkor oldódott benne rengeteg félelem és ezzel együtt tudta kimondani rengeteg félelmét. Tehát láthatunk embereket, akik hiába dühöngenek, nem oldják föl a félelmüket vele, és ugyanez megvan fordítva is, hogy ami az ő elsődleges érzése volna és valahogy ki kellene tudnia fejezni, az a harag és az indulat. Nemegyszer mondjuk olyan családban, ahol brutálisan bánnak a gyerekekkel. Bántják őket. És ő szívesen visszaadná, de még kicsi gyerek. És nincs abban a helyzetben, hogy visszaadja, vagy esetleg próbál jó lenni, és ezért nem veri tovább ezt a gyerekein, a tesóin, a kutyán, a macskán, a tengerimalacon vagy a halain. Nem dögleszti őket agyon. Mert van valami, ami miatt nem teszi ezt meg. Nem megy el a harag irányába. Ezért mi lesz vele? Iszik, iszik, iszik, nyilván a bűntudat érzése előjöhet, félni szabad, magát szidnia szabad. Az ilyen ember el fog menni a depresszió irányába. Teljesen le fog állni az élete. És egy ilyen embert adott estben az segíthetne, ha felszínre törhetne a haragja és az indulata. Nem az agresszivitása: a harag és az indulat. Megfelelő formában kifejezve!

Egy másik nagy terület: a pedagóguspálya. A tanár-diák viszony klasszikus helyzete annak, hogy az érzések nem jelenhetnek meg a maguk egyértelműségében. Sem a tanár nem engedi meg magának, hogy megjelenjen rossz értelemben vett pedagógiai gyakorlatból kiindulva, hogy akkor kiszolgáltatottá válik, és ne lássa az a „büdös kölyök”, hogy elvesztettem a türelmemet, vagy hogy fáradt vagyok, vagy ideges, vagy dühös. Vagy hogy ezzel a helyzettel nem tudok mit kezdeni: ezeket nem mutathatom meg az osztály előtt. És fordítva: ebből biztosan mindnyájatoknak van egy csomó élménye, hogy gyerekként ültök a padban, és hogy is jöhetne elő az az igazi érzés, amit ott átéltek. Hát el kell rejteni. Nyilvánvaló, hogy versenyhelyzetben vagyunk. Versenyistálló az iskola. Ott ülünk, és egy csomó minden dolog megy, csak az nem, hogy nekünk meg legyen engedve, hogy ott és akkor kifejezzük azt az érzést, ami bennünk van. Hát dehogyis! Ha pedig megpróbáltad kifejezni, úgy ütöttek a fejedre, hogy arról kódultál. Nemhogy egy tanár elismerje valamilyen érzésed jogosságát. Az iskolában e szinte elképzelhetetlen. Hogy egy gyerek haragját méltányolja a tanár. Pedig erre volna szükség. Hát még a szülő sem nagyon tudja, pedig ő egy egészen más helyzetben van, hát még a tanár, hiszen neki ott a tananyag, negyvenöt perc és minden. Úgy tűnik, hogy oda-vissa olyan rendszer létezik, ahol sem a tanár, sem a diák az érzéseit nem hozhatja felszínre. Ezért lehetséges olyan tipikus, hogy amikor egy tanár szeretettel odaszól a diákjának, hogy „kérlek, figyelj rám!” vagy „vedd elő te is a füzetedet!” vagy „le fogsz maradni, ha nem kezdesz el írni!”. És erre a gyerek ott robban egyet, és azt mondja, hogy „hagyjanak engem békén!” És te nem érted, hogy miért van. Ugye, gyűjtötte a zsetonokat és nálad váltja be. A tanár persze ilyen helyzetben, mivel egy fogolyszituációban van, a helyzetet magára veszi. „Te az én órámon ne üvölts!” – ezt mondja. „Mit képzelsz te, katolikus iskolában így kifakadni? Adok én neked! Jó is, hogy jövő héten lesz a gyóntatás, majd jöhetsz akkor gyónni!” Ez is abszurdum, hogy tanítok gyerekeket, majd utána 3 hét múlva eljönnek hozzám gyónni. Ez nem jó helyzet. Nekik másnál kellene gyónni…

A peagógusok tipikus parazita érzései: elkeseredés, erkölcsi fölháborodás, sajnálkozás, szorongás.

Az egyik iskolában a jelzőlámpák alapján elkezdték a gyermekek érzelmi nevelését. Vagyis hogy megmutathassák azokat az érzéseiket az iskolában, melyeknek kezelése később a tanulás hatékonyságát is növelhetné. Mondom, hogy mi van piros, sárga és zöld lámpa esetén. Ezeket óriási nagy tábla formájában színekkel kirakták az összes teremben. A színek arra vonatkoznak, hogy ha nagyon erős érzést él át, akkor a piros vonatkozik rá. Ha az érzés erős, de nem úgy, hogy teljesen elsodorja, akkor sárga. Ha pedig egyszerűen jól van, vagy tud mit kezdeni az érzésével, akkor zöld. A következő mondatok szerepelnek a következő színeknél: Ha piros színű a lámpa, akkor oda van írva, hogy STOP! S a mondat így hangzik: higgadj le, gondolkozz, mielőtt lépnél. Ez van a nagyon heves érzéseknél. Mielőtt elkezdené püfölni a társát vagy szidni a tanárját. A sárga színnél a következő mondatok szerepelnek: Mondd ki, mi a gond és mit érzel! Nayon-nagyon fontos a mondat és nagyon tiszta: mi a gond neked, és mi az érzés, ami benned van. És: tűzz ki egy pozitív célt. A harmadik: gondolj ki sok megoldást, ami a célhoz vezethet téged. A negyedik: gondold végig a következményeket! Ez van sárga lámpa esetén olyan érzésekkor, melyeket tudunk még kordában tartani, de azért elég erősek.

És amikor a zöld lámpa ég, akkor a gyerekek a következőt olvashatják: törekedj a legjobb terv megvalósítására. Ez az, amikor minden rendjén van. Ezt NEGYEDIK osztályos gyerekekkel kezdik el csináltatni, a dolog sok éve tart és úgy tűnik, hogy megéri. Az ilyen gyerekekkel már azonban hét éves korban érzelmi dobókockásat játszanak. Érzelmek vannak a dobókockán, sok dobókocka van különböző érzésekkel. És úgy kezdődik pl. a nap, hogy dobnak a dobókockával, és amikor én dobok és az van ráírva, hogy pl. elégedetlenség, akkor a gyereknek, a hét évesnek el kell mondania egy olyan élethelyzetet, amelyben ezt éli át. Ezzel kezdődik a nap hét éves gyerekekkel. Ezek tíz évesen már tudnak majd mit kezdeni a jelzőlámpákkal. És mikor középiskolások, akkor lehet velük együtt dolgozni.

Mi történik akkor, amikor helyettesítő rendszerekben játszmákat élünk meg: akkor egy egészen másfajta működésmódban vagyunk. És most megint az iskolánál akarok maradni példaképpen. Mondok 3 tipikus ilyen játszmát, amit diákok indítanak el és a tanár lépre megy. Ilyen az, amikor a diák csinál valamit, de ez nem az ő hiteles érzése. Nem a helyzetnek megfelelő magatartásmód, hanem a játszmában azt a célt szolgálja, hogy a tanár és a társak figyeljenek rá. Ez egy tipikus játszmakezdés: valami olyasmit csinál a kölyök, hogy ne lehessen folytatni az órát. Ha a tanár erre reagál, akkor máris bent van a játszmában és már vesztett is. Együtt vesztett a diákkal. A kérdés persze nyilván az, hogy tudunk-e olyan helyzetet teremteni, ahol nem megyünk ebbe bele. De lefordíthatjuuk párkapcsolatra is: egyetlen beköszönő mondattal el lehet kezdeni egy játszmát. Pl. azzal, hogy „na mi van, nem kapok puszit?” Igaz, a férfi meg se jött, még le se rakta a táskáját, elrohant pisilni. „Neked fontosabb pisilni, mint nekem puszit adni?”- Na ez már egy komolyabb játszmakezdés. Szóval egyetlen mondattal be elehet indítani egy ilyesmit. Hát nem arról van szó, hogy ő arra a két puszira vágyik, és anélkül nem tudja a következő 2 percét megélni! Hanem mondjuk fáradt, törődést igényel. Örül neki, hogy a férje megjött, vágyik arra, hogy dédelgessék. De nem ezt mondja, hanem azt, hogy „na mi van, bezárták a pusziládát?” És ennek van nagyon sok verziója. A másik, amikor egy diák – nyilván a gyerek ezt könnyebben megteszi – cenzúrázatlanul dühöng. Kifejezi azt, ami éppen benne van. Teljesen moderálatlanul. A tanár lépre mehet akkor, ha azt gondolja: ez neki szól. Hallottatok már tanárt, aki ezt mondja: „ugye az Irma néninél ezt nem csinálnád meg? Bezzeg nálam ezt ugye meg lehet csinálni!” És e mögött a tanár esetében is egy csomó érzés van. A tehetetlensége, a fájdalma, a szomorúsága, a haragja. De nem ezt mondja, hanem magára veszi és kikéri magának, hogy ezt ővele csinálják meg.

A harmadik pedig – gyermekek nagyon szívesen kezdenek bele ilyesmibe azért, hogy a csoportban megerősítsék a helyüket, az osztályban bizonyítsák, hogy ők még mindig a legjobb fejek, ez szinte minden gimis osztályban óránként tízszer megtörténik – hogy miért szólnak bele az órába. Mindegy, hogy humoros vagy nem, csak bele kell szólni, hogy lássa az összes lány, hogy ő ezt meri. Hogy bármelyik órán bármit képes benyögni.

És akkor jön a következő és egy pillanat alatt be lehet pörögni. Mondjuk, be akarsz neki írni. „Hozd ki az ellenőrződet!” „Nincs itt!” Már régen nem arról beszélünk, amiről kellene. És akkor megy az adok-kapok, és az egész arra megy ki, hogy ő még azt is meg meri csinálni, hogy bár ott van az ellenőrzője, de ő nem adja oda. Ki tudom-e belőle csikarni az ellenőrzőjét, ami ott van a táskájában? Erre megy ki. Tipikus játék. De az is ilyen, hogy hazamegy a férj, és a feleség nem szól semmit. És a férfinek van egy jó mondata: na mi van? Mi történt? „Semmi!” Ha a férfi belement a játszmába, azt mondja: ja, ha semmi, akkor minden rendben van. És megy a dolgára, eszik, iszik, jól van, játszik a gyerekekkel. Nyilván ezer lehetőség van, hogy mi történt. És azok az érzések, amelyek a játszma során jönnek, és ezeket elkezdjük megélni, az égvilágon sehova nem vezetnek.

Namármost, tanárok által indított játszmák. Az egyik, amikor meg akarom őrizni a tekintélyemet. És nem hitelesen közlök vagy mondok valamit, hanem amit elkezdek csinálni, az csak arra megy, hogy én vagyok a keményebb, a tanár, és vedd tudomásul, hogy le tudlak nyomni, mint a bélyeget. S neked annyi. Rég nem arról van szó, hogy te meg én mit élünk át, hanem pusztán csak azt, hogy le foglak nyomni. És ugyanilyen, ami egyszerűen csak azért megy, hogy a diák ne láthassa azt, hogy bennem mi van.

Nézzük most meg ezt a helyzetet a családban. Most nem csak utalásszerűen, hanem egy kicsit kielemezve. Amikor bent vagyunk egy ilyen helyzetben, aminek tudjuk a végét, vagyis hogy vagy én, vagy te, vagy mindketten kiborulunk. Tehát érzelmileg ki fogunk készülni, és ezt előre tudjuk, mert ismerjük ezt a játszmát. Lehet, hogy nem játszmának hívjuk, de mondatról mondatra tudjuk pontosan, hogy már elindultunk. Amit csinálok, pontosan tudom, hogy most vagyok a felénél. Még hármat mondok és a feleségem ki foga akadni. Kivéve, ha ő még elég higgadt ahhoz, hogy két durvábbat mondjon nekem. Mert akkor én purcanok ki előbb. Ezt pontosan lehet tudni, és azt is, hogy nagyjából milyen erősségű dolgokat fogunk csinálni, vagy mondani. Minden előre tudható. És miközben benne vagyunk, ha teljesen nem vesztettük el az eszünket és van némi tudatosság bennünk, akkor azt is tudjuk, hol tartunk. Hiszen a játszmában az is benne van, hogy adagoljuk a dolgokat, hogy mindig legyen egy kis nyereség. Hogy lássam az arcát, ahogy megvonaglik. Hogy ne legyen kedve vacsorázni, főleg, ha nem főztem. Akkor két nyereség rögtön. Főleg ha nem adott elég kosztpénzt. Addig szekálom, hogy ne legyen kedve enni: több jut! És az az érzés, ami a folyamat végén tökéletesen eltölt bennünket, az egyszerűen elkeserítő, kikészülünk tőle, útáljuk úgy, ahogy van. Mégis belemegyünk. Vagy – és most mondom, hogy szokott ez történni – kiderült az, hogy a férfiak küszöbe alacsonyabb, mint a nőké. Hát ez nem egy nagy felismerés. Nagyon komoly adrenalin, vércukorszint, pulzusmérés, vérnyomás folyt: kétszáz családdal csináltak kísérletet, úgy hogy közben állandóan bökték, szúrták, nyomták, vizsgálták őket. Egyébként a testünk olyan tökéletesen jól jelzi, hogy a kapcsolatunk hol tart, hogy a kísérletvezető ürge, egy amerikai valaki, kétszáz családdal, – egy napja házas és száz éve házas, mindenféle volt- 96 %-os pontossággal mondta azt meg, hogy három éven belül válni fognak-e vagy nem. 96%-os pontossággal! Ilyen nincs! Illetve van… A testünkön lehet pontosan érzékelni, de nemcsak erre épített, hanem utána külön-külön interjút készített a felekkel, a családtagokkal: mit éltek át, milyen érzéseik, gondolataik voltak, mi ment végbe. Annyira világos, hogy egy folyamat hol tart és hogy megy előre, hogy 96%-os pontossággal lehet megmondani, hogy el fognak válni. Pontosan lehet tudni. Nyilván azért, mert olyan játszmában vagyunk benne, amelyben minden előre meg van már írva. Bábuként játszuk végig. (Jelenetek a bábuk életéből: szörnyű film, nem ajánlom!… Nos, ott tartottam, hogy a férfiak küszöbe alacsonyabb. A nők jobban bírják. Ez persze, miután mindketten a játszmában vannak, semmit nem jelent. De mi fog bekövetkezni nagy valószínűséggel? Az, amit minden nő nagyon jól ismer, hogy a hölgy megpróbálja ezt: hogy „valami nem működik jól”. Ezt a nők nagyon szeretik. Ez az egyik kedvenc foglalatosságuk, hogy közlik a férfival, hogy mi nem működik jól… Ezzel így semmi gond nincs egyébként, ez a dolguk, hadd közöljék. Azt is szeretik, hogy elmondják, mit éreznek. Ezt-azt-amazt, mindig van vmi a spejzban… Mindig. (Van, aki már a nyelvét is kinyújtotta rám!)

Vannak elrakott dolgok is… Tavaly tavaszról, nyárról elrakott dolgok is vannak, a nők azt is nagyon szívesen előveszik, mert a nők sokkal jobban konzerválják ezeket a dolgokat, mint a férfiak: zseniálisan. És tudjátok: meg se romlanak! Pontosan tudják, hogy kell eltenni „őket”. Sőt, mióta van Gorenje, hűteni is lehet őket: tíz éves, húsz éves cuccokat elővenni, fölmelegítjük, beadjuk a férfinak, hadd feküdje meg a gyomrát! Meg is fekszi. A hölgyek pontosan tudják, hogy a kapcsolat milyen fontos, ezért beszélnek arról, hogy mi van, amit ők átélnek. A férfi meg csak létezik. A nő azonban mondja, hogy szerinte mi történik, vagy legalábbis benne mi történik. Ez nagy áldás, köszönjük szépen. A legtöbb férfi azonban ezt nem annak veszi, vagy a nő ezt nem fejezi ki jól. Általában mind a kettő szokott lenni,. Ettől olyan könnyű az életünk. Namármost, mit fog csinálni a férfi: pontosan tudja, hogy ha a felesége ezt még mondja meg még mondja, akkor ő föl fog robbanni. Ezért aztán a következő taktikához folyamodik: hallgat. Tehát: „hagyjuk abba! El se kezdjük! Ugye el tudunk ide jutni. „Látom, látom, ne nyisd ki a szád, hét végén megbeszéljük! Most dolgoznom kell, pihennem kell!” vagy a kezdet kezdetén vagy folyamatosan a férfiak próbálják leállítani a dolgot, mivel tudják azt, hogy az ő küszöbük hamarabb elérkezik. Ez nem azt jelenti, hogy konfliktuskezelés vagy a probléma helyes megoldása vagy feldolgozása: egyszerűen kilépnek a játszmából. A férfiak pulzusa megy fölfelé, eléri a kritikus szintet, akkor próbálják beszüntetni a dolgot. Ezt egy férfi csinálhatja jól meg rosszul, általában rosszul. Amikor rosszul csinálja és berekeszti ezt,. A nő azt éli át, hogy nem figyelnek rá. Hogy az érzéseit nem ismerték el. Ő jót akart, és ezt nem veszik tudomásul. Hogy itt van vmi gond, amit meg kellene oldani, e nélkül nem lehet továbblépni és az, akivel ezt meg lehetne oldani, az nem hajlandó rá. Amikor e férfi berekeszti a dolgot, nagyon gyorsan, körülbelül tízzel alacsonyabbra megy a pulzusa. Ez egy fizikai nyereség a játszmában, mert egy picit megkönnyebbül. Egy kis időnyerés, de nem sokáig, mert abban az esetben, amikor a férfi pulzusa tízzel lejjebb ereszkedik, a nőé több mint tízzel ment fölfelé. Ekkor a nő, aki eddig sem biztos, hogy pontosan azt mondta, amit érez vagy gondol, vagy ami a gond, elkezd vádaskodni. „Mert veled semmit nem lehet megbeszélni. Mert megígérted reggel, hogy este megbeszéljük és megint hulla fáradt vagy!” vagy valamit mond. A lényeg, hogy személyeskedik, vádaskodik. Szidja a másikat személyre szólóan, stb. Ettől a férfi megint bekerül a körbe, megint megy föl a pulzus… Ha a nő ezt elég jól csinálta, akkor a férfi égszakadás, földindulás, ki van purcanva. Mire, mondjuk, a nő megadja a kegyelemdöfést mondván: „csak a hülyék viselkednek így, az idióták”. Ezzel elérte a játszmája nyereségét: győzött, kipurcantotta azt a gyenge férfit, aki se szülni nem tud, se vitatkozni. Nem is tudom, miért mentem hozzá…

Akkor most mondom a megoldást: nem azért, mert én annyira tudnám, de most itt nem hagyhatjuk abba… Férfiaknak és nőknek külön. Mást kell csinálniuk, mert mások. A nők sokkal olcsóbban fogják megúszni.

Nézzük a férfiakét:

    Ne térj ki a konfliktus elől, hanem amikor az a drága asszony azzal a vággyal szól hozzád, hogy kapcsolatotokat jobbá tegye, fogadd ezt el tőle. Azért mondja, még ha nem is jól, mert valami fontos van, legalábbis neki biztos az. Legalábbis az nagyon fontos, hogy legalább mondhassa. Hogy kifejezhesse. És miután mi együtt élünk, ez nekem is fontos. Az, ami történik, az fontos nekem. Nem ellenemre van, még ha nem volt hozzá kedvem vagy rosszul esik is. Ez tejhát az első.

Ha ebbe nem megyek bele, akkor is le lehet állítani, ha el tudom mondani, hogy „tudom, hogy neked ez fontos, de kérlek, ne most!” Hanem, mondjuk, hadd vacsorázzak meg, és utána jobban bírom…

    A nő részéről felfakadó harag, fájdalom, félelem, negatív indulat vagy olyan érzés, ami számomra negatív, az nem ez én személyemet támadja – ennek a tudatosítása. Nem arról van szó, hogy ő nem szeret engem, hogy ő utál engem, hogy én rossz vagyok. Sem azt nem jelenti, hogy még mindig nem oldottuk meg a párkapcsolatunkat, és ezt most számonkéri rajtam. A helyzetnek szól!
    Ne akarjon egy ilyen helyzetet rövidre zárni. Ezt többfélekép is lehet. Az egyik, hogy a férfi sitty-sutty megoldja a felesége helyett az ő problémáját, mondván: „tudom, mi a te bajod, ha ezt és ezt csinálnád, már nem lennél ideges.” Ettől falra lehet mászni. Mikor egy férfi megmondja a nőnek, hogy mit rontott el. És, ha nem rontotta volna el, sokkal jobban érezné magát. Ettől ki lehet készülni. Ez szinte mindennél rosszabb. A másik ilyen rövidre zárás, amikor a férfi tanácsot ad. Hogy „drágám, ezt és ezt kellene neked csinálni, akkor minden jobb lenne mindkettőnknek”. A nőnek ugyanis az a fontos, hogy figyeljenek rá. Hogy mondhassa, hogy érezhesse, hogy azt tapasztalhassa, hogy megjelenhet az, ami őbenne van. Az a tapasztalatom, hogy ha egy nő azt látja, hogy ő kifejezheti valakivel kapcsolatban, amit ő ott érez vagy gondol, akkor az igényszintje kezd lefelé menni. Tényleg így van! Kevesebbel is beéri. A férfi ugyanis mitől retteg: hogy végig kell hallgatnia MINDET, ami aznap történt a feleségével. Másodpercről másodpercre. Ez egy férfit olyan félelemmel és aggodalommal tölt el, hogy „mindent, csak ezt ne!” Egy nő képes erről lemondani, képes minden második másodpercet elmondani csak, nagyvonalúan „felez”, ha tudja, hogy ha valami nagyon fontos van, akkor azt elmondhatom vagy kapok rá megfelelő reakciót. Akkor kevesebb is elég. Mert, ugye, ez van mögötte: ez biztos az a férfi, aki engem szeret? Mindig meghallgatna, hogyha volna valami bajom?
    És a négyes, hogy a férfi fogadja el a nőnek az érzéseit, és a magatartását, akkor is, ha nem tartja jogosnak, ha nem ért vele egyet. Most a negatív érzésekről nem is beszélek, ha idegesíti, dühös rá, bosszantja vagy ilyesmi. Akkor is, ha azt gondolja, hogy a felesége magának ásta ezt a vermet.

A nőknek 3 pont:

    Egy férfinak nagyon nehéz a helyzete akkor, ha egy nő úgy fejezte ki az érzéseit, a gondolatait, a gondját, hogy azzal megtámadta a férfit. Tehát az első: ne támadd meg a férfit! Ezt a férfiak nagyon nem szeretik. Ne bíráld őt! Ne sújtsd megvetéssel, lekezeléssel, lekicsinyléssel!
    A nő, még ha nehezére esik is, gondolkodjon, mielőtt bármit csinálna. Vagyis fejezd ki magad lehetőleg pontosan, árnyaltan. A férfi ugyanis arra gondol mindig, hogy az van, amit neki mondanak. Sajnos így működünk. Ezért fontos, hogy a nő bármilyen indulatos is, azt mondja, vagy legalább próbálja, ami van.
    Ha mond is valamit, ami neki nem jó, ne csak a kifogásait mondja, hanem fejezze ki azt is, hogy mindezzel együtt szereti az ő kutyuját. A végén kell mondani, hogy kutyuli-mutyuli, mert a férfi szóból ért. Ha csak annyit hall, hogy ez és ez nincs elvégezve, bár 12 hónappal ezelőtt ígért emg, akkor ez a férfinak nem elég. Hozzá kell mondani, hogy kutyuli-mutyuli. Akkor férfi látja, hogy nincs minden veszve, akkor elmegyek és becsavarom a villanykörtét.

Most szeretnék beszélni arról, hogy a bennünk lévő parazita-érzések hogyan is hatnak. És a negatív hatásuk ellen mit tudunk tenni.

Ezekkel ugyebár elfedjük az elsődlegeseket. Pl. az ifjú feleséget a férfi nem köszöntötte föl. Mondjuk, elfelejtette az első házassági évfordulójukat. A férfinek ugyanis oly rég volt az esküvő… Nem adott neki gerberát. A feleség két alapvető érzése erre: fájdalom és szomorúság. De nem ezt mondja, mert a következőt gondolja: ha én most kifejezem, hogy mennyire rosszul esett az, hogy nem köszöntött föl, akkor megadom neki még azt a fórt is, hogy lát engem szenvedni. Ez a kutya bitang eb nem érdemli meg, hogy lássa rajtam, hogy mennyire fáj. Na itt léptünk be a játszmába. És nem mondja meg, de gyűjti a zsetonokat, és később valami egészen más helyzetben, valami teljesen oda nem illő módon reagál, és a férfi nem érti, hogy miről van szó. Amikor rákérdez, hogy „most mi baj van?”, akkor a nő mond egy nagyon hosszú mondatot, ilyen oda-vissza játszó magnóként levegővétel nélkül, és az utolsó része az az, hogy „és elfelejtetted a házassági évfordulónkat”. És vége… Ezzel már így nem sokat lehet kezdeni, bent vagyunk a veremben. Akkor lehetett volna, ha elmondom, nem gyűjtöm a zsetont. Elmondom, hogy fáj, meg szomorú vagyok. És lehet, hogy még aznap este jól alakulnak a dolgok. Ebből az következik, hogy ha a másodlagos érzéseinket fel tudjuk számolni, akkor eljutunk az elsődleges érzésig, a hiteles, az autentikus érzésig. Ezért a gyógyulásunk csak az alapján tud történni, ha rájövünk, hogy egy ilyen parazita érzést élünk át és ezt fölszámoljuk, és eljutunk az alapérzésig. Ameddig ezt nem tesszük meg, addig bent maradunk a játszmában. Elmondok egy ilyen folyamatot vázlatosan.

Valaki hullára dolgozza magát, mondjuk egy férfi. Dogozik reggeltől estig. A motivációja a következő: ez egyik, hogy abban a pillanatban, ha kevesebbet dolgozik, az a gondolata támad, hogy ő egy lusta disznó. Akkor vagyok becsületes, rendes, ah hullára dolgozom magam. De ki szeretne lépni néha ebből az egészből, és elkezdi azt átélni, hogy legszívesebben otthagynám ezt az egész rohadt céget. De nem enged meg magának lazítást, mert ilyenkor mindig azt gondolja, hogy „lusta disznó vagyok”. Ameddig nem ismeri föl azokat az érzéseket, amelyek a mögött vannak, amit átél… Mert mit él át: egyfajta bűntudatot, szégyent (nem lehetek lusta disznó, engem rendes katolikus családban neveltek…) Az játszódik le még ilyenkor, hogy összeszedi az akaratát, s ez az, ami a helyzetet még reménytelenebbé teszi. Amikor az utolsó csepp erőnket is összeszedjük, hogy kitartsunk, a munka hősei legyünk, ez a legreménytelenebb. És akkor mi jön? Szívinfarktus, idegösszeomlás, depresszió, vagy azt mondja, hogy ezt már csak piával lehet bírni, vagy elkezd élvezeteket gyűjteni, amelyek képesek őt kihozni ebből a hülye helyzetből. Ameddig ő nem jön rá, hogy ebben az egész folyamatnak a hátterében az az igénye volt, hogy szeretne békét, a lelki békére vágyik a szíve mélyéből, mert annyit dolgozik, hogy ez veszélyezteti, és kilendíti őt abból a helyzetéből, hogy ő harmóniában tudna élni. És ezt a helyzetet nem tudja kezelni. Ennek az egész dolognak a végén ez az eredeti igénye áll: nem az, hogy hagyjanak neki békét(lehet., hogy ezt mondja),hanem hogy „olyan jó lenne átélni egy mélységes nagy békét és harmóniát!” De ebből semmi nem jelenik meg. Semmi.

Hihetetlenül fontos azt látni, hogy egy ilyen hosszú-hosszú folyamatnak a végén mi van a szívünk mélyén, mert ha látjuk, akkor annak a segítségével meg tudjuk szűntetni ezt az egész folyamatot. Mert eddig csak addig mentem el, hogy van egy hiteles érzésem egy adott helyzetben, mondjuk, félek vagy dühös vagyok, vagy fölfakad bennem a szeretet érzése. De ez nem a dolgok eleje, hiszen ez abban a helyzetben jön elő érzésként. A dolognak, az érzésnek vagy cselekvésnek van egy gyökere és egy előzménye. Ha erre rátapintok, az segíteni fog nekem akkor, ha nem tudom kifejezni ebben a folyamatban azt, hogy mi is van igazából bennem ezen konkrét helyzetet illetően. Egy konkrét, itt és most helyzet megoldásához nemcsak az a kulcs, hogy itt és most mi van bennem, mit érzek és mi a gond, hanem az is, hogy az az érzés, ösztönös cselekvésmód, mi felfakad bennem, miért jött elő belőlem. Ha ezt tudom, ha ezt az eredetet tudom, akkor ezt a folyamatot akárhol meg tudom szakítani. Mert akkor ott kerülök kapcsolatba magammal, ahol a lényegem van. A szívem legmélyéhez tudok kapcsolódási pontot találni. És akármilyen hülye, őrületes játszmában vagyok is, ha rájövök erre, hogy mi is van a szívem mélyén, akkor ki tudok belőle lépni, mert az egy erőt hordoz, és az az erő segít engem, hogy kilépjek belőle. Volt olyan élményetek, hogy egy már-már teljesen eldurvuló helyzetet egyszer csak szinte egy csettintéssel meg tudtál te vagy a partnered oldani. Biztos, hogy volt már ilyen! És ha igen, akkor tudod, hogy tulajdonképp valami nagyon apróságról volt szó, egyszerű dologról. Nem csinált az illető semmi rendkívülit. Valami nagyon egyszerűt csinált, valami nagyon picit. Csak olyasmit, ami abból a pörgésből nem jött volna ki: máshonnan kellett fakadjon. A szívem mélyéből fakadhatna egy erő, és ezt minden Istenbe vetet hit nélkül is mondom. Tehát itt most nem rejtetten az Istenig fogunk eljutni. Persze azt gondolom, oda jutunk, el, de egyáltalán nem az Isten becsempészéséért mondom, és nem az lesz a konklúzió, hogy be kell látni, miszerint az Isten segít minden helyzetben… Nem ez lesz! Olyasmi lesz, amivel sokkal konkrétabban tudunk mit kezdeni. Nem foglak titeket ilyen garasokkal kifizetni, hogy „menj haza, és gondold azt, hogy Isten minden helyzetben segít, miközben te jól tudod, hogy ezt nem így szoktad átélni.

Ez egy óriási lehetőség. Amikor az első ilyen tudatos tapasztalataimat éltem át, akkor ezt megkönnyeztem valóban. Hogy te jó ég, ez így van? Egy teljesen eldurvult lehetetlen helyzetben varázsütésszerűen lehet valami teljesen mást csinálni, mint ami abból a helyzetből fakad… Ugye van ilyen élményetek? Nem tudom, hogy azért nem bólogattok, mert van, vagy csak néztek, hogy „miket beszél ez?”

Ezzel a gondolatmenettel nagyon jól be tudjuk fejezni ezt az évet, vagyis hogy az érzés hogyan hat az ítéletalkotásra, meggyőződésre és a hitre. (66:00)