A hit fejlődése az egyénben 2.

A Hit fejlődése az egyénben

4.Szintetikus, konvencionális, konformista hit

Isten hozott benneteket, köszöntök mindenkit!

Remélem nektek nem olyan hideg a kezetek - mint nekem - meg a lábatok. Sokkal jobb, ha az ember lába meleg, mint ha hideg. Úgy hogy szívből kívánom nektek, hogy legyen a lábatok meleg.

Elkezdtem a múlt alkalommal a hitről beszélni, mint fejlődő folyamatról és az első négy állomásig jutottam el, illetve a negyedikből még azért van jócskán, amit szeretnék elmondani. A negyedik fázis  - az az, amit hogy ha nagyon lezserül akarnánk megfogalmazni - a serdülő ember hite, vagy a serdülőkorra jellemző hit, amiben nagy ellentmondások feszülnek, pont úgy, mint a serdülő emberben. És egyfelől nagyon hangsúlyoztam azt, - Isten hozott -  hogy ilyenkor történik az, amikor az emberben kialakul az igény arra, hogy más legyen, hogy önmaga legyen, hogy rátaláljon arra a sajátos hangra, ami Ő. És közben pedig - miután lázadással igyekszik elérni ezt a sajátos helyzetet meg önazonosságot - ,  aközben persze állandóan átéli azt, hogy milyen gyönge és milyen sebezhető. És ezért aztán neki tényleg nagy szüksége van arra, hogy valahol meg tudjon erősödni, és ezért semmi újat nem árulok el akkor, amikor mondom, hogy természetesen ebben az életkorban és - ez a hitre is hatással van – megnő a tekintély személyeknek a szerepe, illetve a kortárs csoport szerepe. És ha a tekintély személy, vagy a kortárs csoport hitelesíti a hitet, vagy annak bizonyos formáit, akkor a serdülő otthon tudja érezni magát ezekben a kapcsolatokban, vagy összefüggésekben. Ez pontosan ugyanarra a logikára működik, mint ahogy egyébként egy serdülő, úgy általában működik. És én azt az oldalt hangsúlyoztam eddig - ami mondjuk a serdülő korral kevésbé szokott összefüggésbe tétetni -, hogy ez egy nagyon konformista időszak. Ez egy nagyon uniformis korszak, éppen azért, mert szükség van, vagy a tekintély személynek, vagy még inkább a kortárs csoportnak a helyeslő bólogatására. Nem érdemes kilógni, mert akkor egyszer csak nincs a hátunk mögött senki és semmi, ami megerősítene bennünket akkor, amikor a szárnyunkat próbálgatjuk.

Itt most had álljak meg. Jól esett elmondani ezt a néhány mondatot. Valahogy nekem újból és újból meg kell ezt tanulnom, hogy ilyen sokan vagytok. Nem, egyszerűen nem bírok rendesen fölnőni ehhez a  - Szia János – ehhez a feladathoz. János sosem késik, hahahaha.

Szóval, furcsa élményem volt szerdán, mikor tőletek elmentem kedd után. Akkor talán említettem nektek, elkezdtem egy képzést – milyen képzés is? Mi a neve? – hhh. Múltkor utána kellett számolnom, hogy hány éves vagyok? Azt hiszem nem ezekben a dolgokban élek. Szóval ez egy – ö milyen, Laci segíts már - lelki gondozó képző. Igen, lelki gondozó képzőre járok és ez az első alkalom volt szerdán és jöttek az előadók egymás után, sőt egy ilyen kis kerekasztalt tartottak az elején és hatalmas lelkesedéssel beszéltek arról, hogy mi lesz, és hogy lesz, és ők mit szeretnének és hogy? És én egyre rosszabbul éreztem magam, illetve egy hiányérzet egyre erősebbé vált. Mégpedig az, hogy még eddig nem szólítottak meg engem, hogy nagyon lelkesen beszélnek arról, hogy ők mit akarnak,de valahogy még nem néztek, a szemembe és nem  mondták azt, hogy, „Szia, örülök, hogy itt vagy.” És én ezt a múltkori alkalommal nem tettem meg veletek, mert, ahogy elkezdtem ott magamban zúgolódni, rájöttem, hogy én egy nappal ezelőtt pont ezt csináltam. Úgy hogy csak azért mondtam el ezt a néhány bevezető mondatot, mert erőre szerettem volna kapni, mert ahogyan barátaimmal, akikkel kosaraztunk szállóigévé vált, ha valaki, nem mert elválni egy helyzetet, elvállalni, nahát. Nem mert elvállalni egy helyzetet, akkor csak hihetetlen – Szia, András! András már itt volt, Ő nem késő – tehát akkor ilyen hihetetlen lekezelő módon – ez hozzátartozik a csapatjátékhoz – csak annyit mondtunk neki, hogy „tele a gatya?” Úgy hogy nekem egy kicsit tele van a gatyám ám, mikor így itt állok előttetek. És ebből a szempontból nagyon örültem mikor a Kövi Szűz Mária templomba kerültem. Jóval kisebb, mint ez a terem. Tokkal, vonóval, kereszttel, sekrestyével, mindennel együtt, ott egész jól érzem magam.  Ennek biztos gyerekkori gyökerei vannak, hogy ezt a védettséget nagyon jól veszem, na, mindegy. (06:09)

Szóval, de még szeretnék itt maradni, hogy a serdülő hite ebben az ellentmondásban feszül, hogy egyrészt végtelenül konformista, uniformis. Másfelől pedig persze lázadó és tiltakozó nem csak az életében, hanem a hit megnyilatkozásaiban is. És most még példákat akarok hozni arra, hogy mit is jelent ez a fajta konformizmus? Látszólag nagyon sok felnőtt ember, valóban az egyházhoz hűséges. Ennél egy fokkal jobb, hogy ha valaki, Jézus Krisztushoz hűséges, mert ez a kettő nincs mindig, minden szempontból mondjuk fedésben egymással. De az már a hitnek egy komoly foka, mikor valaki Jézus Krisztushoz hűséges. És nagyon sok felnőtt ember esetében az tűnik, hogy ők hihetetlenül komolyan egyháziasak. Pláne, hogy ők milyen hűségesek Jézushoz.  Valójában azonban nem erről van szó, hanem a saját kis csoportjukhoz, a saját kis világukhoz, vagy ahhoz a valakihez hűségesek, akitől a hitet megtanulták. Legjobb példa erre az, hogy nem csak serdülők vesztik el a hitüket akkor, amikor mondjuk, egy papot elhelyeznek, vagy egy pap meghal. Pláne, hogy ha a számukra fontos pap, mondjuk a nősülés útjára lép. Ez komoly problémákat szokott okozni. Nem a serdülők azok, akik a legsúlyosabb válságot élik át – mert ők egyébként is válságban vannak, úgy hogy nekik ez ismerős helyzet – hanem a felnőttek. És akkor harminc, negyven, ötven, hatvan éves emberek purcannak ki. Ez tipikus bizonyítéka annak, hogy az a személy közvetítette számukra a hitet. A reális és hiteles hitet. Ő teremtette meg az Isten-kapcsolatot. És amikor ez a valaki, ez kilép az Ő hitvilágából, vagy csalódik benne, akkor az egész rendszer meginog. És adott esetben hányszor hallottam ezt, hogy arról beszéltek felnőtt emberek, hogy „amikor xy atyát elhelyezték tőlünk, attól nem jártam templomba”. Hogy totális összefüggés lehet felnőtt emberek hitében azzal, hogy „x” van ott az oltárnál, vagy „y” van ott az oltárnál. Bele merészkedtem a málnásba néhány nappal ezelőtt. Ezalatt azt értem, hogy volt az egyházközségnek a legzúgolódóbb része, akik nagyon tiltakoztak, hogy én miért este 6-kor misézek és nem délelőtt 11-kor, és elmentem hozzájuk. Összegyűltek egy kis csoportba és én elmentem hozzájuk, hogy beszélgessünk arról, hogy ez miért is van így?  Nagyon érdekes és hihetetlen tanulságos volt. Ott a málnás közepén, kiderült a következő. Egyrészt elmondták a nagyon fontos érveiket, hogy egy jó pap, miért 11 órakor misézik és nem este 6-kor. Utána még beszéltek erről, arról, amarról, és hogy látták, hogy, hogy, nem vagyok én azért annyira rohadék, akkor az egyik férfi egyszer csak megnyitotta a sort e képpen „Tudod Atya, igazából az okozza nekünk a problémát ezzel, hogy ha a 11-es misén Te nem vagy, akkor nekünk át kellene menni, mondjuk a 8-asra. De ezt nem szeretnénk.” Nézek rájuk nagy, kerek szemekkel, hogy „na és miért nem?”. Nahát persze elmehetnénk a vasárnap reggel 8-asra, de akkor van a „Vasárnapi Újság” a rádióban. Vagyis ezért az Atyának kötelessége 11-kor misézni, mert mi reggel 9-ig hallgatjuk a rádiót. Így aztán elkezdtünk erről beszélgetni, hogy, hogy lehetne ezt a dolgot megoldani? Mire egy másik komoly, érett, katolikus ember azt mondta – tanácsolva ennek az előzőnek – „Te mi lenne, ha felvennéd magnóra?”. Ez, ez történt. Az illető egész meglepődött, azt mondta, ez még nem jutott eddig eszébe, ez egy csodálatos ötlet. Minden akadály elhárult a 8 órai mise elől. Ez után, ahogy elkezdtem őket hallgatni, még kb. két-három ilyen roppant nyomós érvet elmondtak, hogy miért vagyok én egy Istentelen gazember, amiért este 6-kor misézek és nem 11-kor.  Hálát adok az Istennek, hogy elmentem közéjük, hogy bemerészkedtem a málnásba, mert különben a saját fantáziáim fogja, lennék még most is, és hallatlanul megnyugodtam. Látván azt, hogy ezek a dolgok, hogy is működnek úgy valójában? Na, erről ennyit. (11:37)

A másik, ami még mindig ugyanide tartozik, hogy ugye az ilyen emberektől érkezik leginkább olyan megnyilatkozás, hogy a katolicitásnak a mondjuk lényege az az, hogy eddig így csináltuk. Vagy nálunk ez volt a szokás. És ez egyet jelent azzal, hogy tehát akkor ez katolikus. Egyszer egy Atya nagyon elítélhető módon a következő gaz csínyt követte el híveivel szemben. Megtartották rendben a pásztorjátékot 24-én kora délután, és Ő egy kedves ismerősét – aki nem abban a közösségben volt, és éppen kisbabát várt – oda rendelte a templom elé, hogy amikor a kedves, jó hívek gyünnek ki a templomból, a szent pásztorjátékból, áhítatos lélekkel, akkor ugyan menjen már oda egy némelyikhez és kérjen szállást. Hááát, nem túlzok, ha azt mondom, senki sem adott. Egyetlen egy ember sem volt, egy aki arra hivatkozó hölgynek, aki kisbabát vár  - és azt mondta, hogy Ő egy hajléktalan – az is lehet , hogy nemsoká szülni fog, a férje nem tud most itt lenni, és ezért kér bebocsátást. Mindenki kirúgta, de ez még hagyján lenne – nyilván akik hajlandók 24-én elmenni a pásztorjátékra, azért az már a jobbikfajta – de nem ezt akartam kiemelni, hanem azt, hogy a pap volt olyan roppant piszok alak, hogy 25-én nagymisében ezt elmondta a híveknek. Na, itt kezdődik a gonoszság. És mit gondoltok, mi volt a reakció? Ti nem vagytok naivak, ezért aztán nyilvánvalóan nem fogjátok azt gondolni, hogy megtérések követték ezt a bejelentést. Természetesen megtérésről szó sem volt, megutálták a papot. Voltak kedves, jó hívek, akik fel is jelentették azon oknál fogva, hogy botrányt csinált karácsonykor, és rendes hívekkel ilyet nem lehet tenni. Úgy, hogy mehetett fel a bíboros úrhoz magyarázkodni, hogy milyen egy piszok alak, aki ilyesmit csinál a híveivel. Ebben az eseményben jól tetten érhető mindaz, amiről akartam szólni. Természetesen ezek az emberek nyilván meggyőződéssel hiszik és vallják azt, hogy ahogyan ők gondolkodnak, ahogyan ők cselekednek, az ortodox. És minden, ami a saját hagyományukkal ellentétes, az természetesen annak pont az ellentéte. Hmmmm. Itt egy szót had mondjak az engedelmességről. A serdülőnek van, és ezért a serdülő hitű embernek van a legnagyobb problémája az engedelmességgel. Mikor nekem problémáim adódtak ezzel, nem tudván, hogy ez mit is jelent a gyakorlatban, akkor elmentem egy számomra fontos Atyához és kérdeztem tőle, hogy „Mond meg, most ebben a helyzetben, amikor valami olyasmit kérnek tőlem, ami szerintem marhaság mit kell csinálni?” S erre Ő, békésen meghallgatva engem, azt mondta: „Figyelj Feri, tudod, az úgy van, hogy az engedelmesség kétélű fegyver. Nem csak azt köti, aki engedelmeskedik, hanem azt is, aki a másikat engedelmességre szólítja föl. A következőt ajánlom neked. Légy engedelmes és figyeld meg, hogy hülyét fognak tőled kapni.” Ez volt a jó tanácsa, és Ő nyilván nagyon jó emberismerő volt.  Tudta, hogy ez az utolsó mondata, hogy „hülyét fognak tőled kapni”, ez nekem nagyon fogja csiklandozni a szívemet. És, hogy ez a mondat elég lesz ahhoz, hogy a szent engedelmesség útjára lépjek. És ezért aztán kipróbáltam ezt a módszert, hihetetlen jól működik. Kell hozzá némi lelkierő meg türelem, de utána fantasztikus. Döbbenetes az, hogy hogy, ha Te bele tudsz abba menni, hogy „legyen úgy, ahogy Te mondod”, „ja, hát nekem mindegy”, „ja, hát így gondolod?” „persze, természetesen”, akkor egyszer csak a labda visszaadódik annak, aki engedelmességre szólított föl téged. Nagyon érdekes reakciókat vált ki. Ugyanis nem lehet beléd kötni. Nem lehet ellene tiltakozni, egyszerűen nem lehet semmit csinálni. Kénytelen Ő maga, átgondolni bizonyos dolgokat. Nagyon jó helyzet. Azóta most már, ö, mondjuk, piszokságból, ha nem egyfajta sajátos tapasztalatból is rájöttem, hogy ezekben a nagyon-nagyon fontos pillanatokban, roppantul érdemes engedelmeskedni. Nem kell, meg muszáj, hanem nagyon érdemes. És utána Te végtelen szabad leszel. Az engedelmességed után azt csinálsz, amit akarsz. Őt pedig köti az, hogy téged erre, meg arra vett rá. Neked ezt vagy azt mondta, hiszen Ő mondta. Hihetetlen szabadságra lehet így jutni. Nagyon ajánlom nektek. Feleségek, engedelmeskedjetek férjeiteknek, csináljatok belőlük hülyét, s meglátjátok milyen vidáman éltek majd. Minden gondotok megszűnik, valóban hatalmas szabadságra juthattok el. Nem érdemes nektek hülyét kapni attól, hogy a férjetek kér valamit. Kapjon Ő hülyét attól, hogy Ti megcsináljátok. Na, egy utolsó történet mondjuk ezzel kapcsolatosan, hogy mennyire a serdülőkkel a legnehezebb. Mikor azt gondolnád, hogy ha serdülőkkel vagy együtt, akkor hihetetlen rugalmasan, és nyitottan és együtt dobban majd a szívünk, meg ilyesmi. Egy csudát dobban együtt. Az Ő szívük úgy dobban, ahogy a többieké és a következő történik. Ministráns foglalkozást tartok, amelyben próbálom őket rávenni, hogy mondjuk, három dolgot másképp csináljanak a 39-ből. Ugye a ministrálásnak meg van minden szabálya, és van három dolog, amire úgy gondolom, hogy talán mondjuk, lehetne másképp is. Nem azt mondom, hogy az jobb, vagy ésszerűbb, vagy célszerűbb, esetleg lehetne másként is. És az, az elemi tiltakozás, mikor mondjuk, azt kérem a ministránstól, hogy figyeljetek, mi lenne, hogy ha mikor én áldoztatok, az áldoztató tálcát tartó nem jobb oldalról jönne, mert mindig beleütközik a kezembe. Mi lenne, ha átállna a másik oldalra? Így néznek rám, így! „Eddig ez nem így volt. A ministráns, áldoztatás alatt jobb oldalon áll, jobb kezével tartva a ministráns tálcáját és így ministrál.” Iszonyú csúnyán néztek rám. Utána megkérdezték, hogy jó, akkor, ha baloldalra állnak, akkor melyik oldalon kell visszamenni az oltárhoz? És az volt bennük, hogy „no, erre válaszolj Te pökhendi paponc, na, ezt mond meg”. Aztán számon kérték rajtam, hogy az áldozati adományokkal miért jobb és miért nem baloldalon közelítem meg az oltárt, mert ez eddig így volt. És ezt a sort valóban folytathatnám, ö hhh, szóval egy nagy sikerélményem van ezzel kapcsolatosan, ahogy erről elbeszélgettünk következő vasárnap megcsináltak mindent úgy, ahogy kértem. Ez nagyon, nagyon fölemelő meg rendes dolog volt tőlük. Itt jön be az, ami felnőtteknél is nagyon sokszorosan megfigyelhető, hogy miközben az egyház, még inkább a Jóisten volna a legfontosabb tekintély, aközben ezekben a helyzetekben mikor ütközik a Jóisten és a saját szokásunk, általában a Jóisten veszít. Ez az egyház kétezer éves hagyományában is így történik rendre. Rendre, ezért lehetséges az, hogy teljesen lehetetlen dolgokat örökítünk át évszázadokon keresztül és azokat nincs erőnk, kollektív erőnk megkérdőjelezni, vagy azokon változtatni, csak ünnepélyes pillanatokban. (Laci, vannak helyek, komolyan olyan… van még hely…itt van, van jó pár ) (22:00)

Ehhez kapcsolódóan, hogy hogyan veszíthet bennünk Krisztus vagy az Isten – ha már most ezt így mondom, hogy vagy – a saját hagyományainkkal szemben. Szombaton arról beszéltem kb. 40 embernek, hogy milyen furcsa az, hogy az oltári szentség tiszteletében a két véglet – nem rossz értelemben véglet – az egyik, hogy az oltári szentséget imádjuk és hódolunk előtte. A másik, hogy az oltári szentséget megesszük és jóllakunk vele. E kettő látszólag ellentétben van egymással, mert az egyikben egy végtelenül evilági, profán dolgot csinálunk, megeszünk valamit. A másikban pedig, szinte távolságot tartva ünnepélyesen térdelünk és hódolunk és füstölünk meg minden. És, hogy a jelenlegi gyakorlatunk, egyházi gyakorlatunk az eltolódott a középpont irányából a hódolat és a tisztelet felé. Több példát is hozhatok, az egyik hogy maga a kultikus lakoma, az utolsó vacsora emlékezete, már épp csak, hogy szimbolikusan lakoma. Hát, jól lakni azzal az oltári szentséggel biztos nem fogunk. Az egész már szinte nem is ehető, hanem már csak vagy lenyelhető, vagy elolvad, hm. Hát, lakomának már nem sok jellege van a szentmisében pedig lakoma, szakrális lakoma. (23:42) És, ahogy elmondom ezeket a gondolataimat és arról beszélek, hogy tehát Jézus nagyon egyértelműen beszélt két dologról. Az egyik, hogy együk az Ő testét, miközben ötven-hatvan évvel ezelőtt megtanították a Ti szüleiteket arra, hogy az oltári szentség iránti tiszteletből azt úgy kell magunkhoz venni, hogy nem szabad beleharapni, hanem meg kell várni, míg a szádban elolvad. Az idősebbek nagyon-nagyon bólogatnak itt elől. És ez totális ellentétben áll a szentmise lakoma jellegével, vagy pusztán azzal, hogy „Vegyétek és egyétek”. És aki nem eszi, és nem issza – most az issza, itt megint meg lehet állni – hát, miért nem isszuk? Mert van egy pár száz éves hagyományunk, hogy nem isszuk. Ez egyébként megint csak az oltári szentség tiszteletéből adódó hagyomány, hogy sokkal könnyebb az oltári szentséget a nyelvedre tenni, az egy biztos dolog. Na, de mikor iszol, az hogy lesz? Vagy ha bemártom, akkor csöpög? Nyugaton csináltak olyat, hogy pipettával. Hát azért, hhhh, azért ezt már ne. Hát, akkor inkább igyuk. Hogy egy pap erről mindig azt mondta, hogy nem azt mondta, hogy kóstolgassa, hanem igya. Csurig, hhhh. Szóval, jelenlegi egyházi gyakorlatunkban nyugodtan mondhatjuk azt, hogy az oltári szentség tisztelete irányába tolódott el a hangsúly, szinte nem jelenik meg az, hogy ez egy kultikus lakoma, az utolsó vacsora emlékezete. Szinte nem is lehet enni, azt, ami pedig azért van, hogy átéljük azt, hogy „egyétek”. Inni pedig egyáltalán nem iszunk. Szoktatok étkezés közben inni vagy utána? Hát igen, igen, én közben is. Csodálom azokat az embereket, akik esznek és utána isznak. Ezt hogy lehet? Én ezt sosem fogom megérteni, pedig vannak ilyenek. Nekem muszáj inni. Szóval. Egyházunkban van egy olyan gyakorlat, amely pár száz éves hagyomány. Szinte alig kérdőjelezzük meg, és azért mondtam ezt el, mert miután beszéltem erről, jött egy telefon. Mióta Óbudán vagyok, egy csomó telefon jött már. És azt mondja nekem valaki, hogy ő a buszmegállóban beszélt egy valakivel, akivel együtt hallották ezt a misét, és hogy hát ő azért megsúgja nekem, hogy az illető igen indulatos volt. Főleg az háborította őt föl, hogy én kerek perec azt mondtam, hogy az oltári szentséget enni kell. Ez egy olyan valaki, aki 70 éve gyakorolja a hitét, és fölháborodik azon, amiről Jézus beszél, hogy „Vegyétek és egyétek.”. És ez, minden nehézség nélkül megtörténhet velünk. Nem csak ebben a dologban, rengeteg dologban. Egy másik valaki beszélgetést kért tőlem. Arról beszélt, hogy hogy, ő most elkezdett gyanakodni, hogy az én ortodoxiámmal gondok vannak. Hogy, ö, és akkor hozott három látnoktól valami beszámolót - ezek mindig megjelennek könyv formájában is – a látnokok nagyon szeretnek írni, azt remélem, tudjátok. És, ö hogy az oltári szentséget miért szabad csak nyelvre tenni? És, hogy a kézben áldozás a sátán trükkjének egyik formája. És hogy ő nagyon félt engem, mert akkor, amikor azt mondtam, hogy az oltári szentséget enni kell, akkor ez már az én, hát hitbéli eltévelyedésemnek a komoly jele volt. Ezt azért mondtam most, egy kicsit így kiélezve, hogy valamit, ami a Szentírásban valami totális egyértelműséggel szerepel, az megjelenhet úgy, 70 éve hitüket gyakorló emberek tudatában, hogy egyrészt ilyet még nem hallottak, másrészt ez fölháborító és ilyen sosem volt. És ha volt is, ezt biztos, hogy nem Jézus mondta. És, hogy ha elé tennéd azt, hogy de hát Jézus ezt mondta, hogy „Vegyétek és egyétek”, akkor az történne, amit a múltkor mondtam. Te piszok, szemtelen pap. Mi az előnye a hit ezen fázisának? Mert sok előnye van. Az előnye az, hogy, hogy történik a fejlődés? Úgy hogy miközben nagyon nagy szükségünk van a tekintély személyekre és a kortárs csoport megerősítő jelenlétére, aközben a tanulásunk nem szereptanulás már. Hiszen a serdülő hihetetlen kritikával illeti a szerepeket, mikor rájön, hogy valaki nem meggyőződésből csinál valamit, az csak egy szerep, vagy köntös, akkor arra neki támad. Akkor hogyan tanul? Úgy, hogy azonosul. Azonosul azokkal az emberekkel, vagy azzal a valakivel, aki számára fontos. És az azonosulás egy nagyon jó lélektani folyamat, azért mert az azonosulásban megmaradhatok magamnak. Már nem úgy, hogy bezárkózva, hanem megtarthatom a saját önazonosságomat, azáltal közben, hogy valakivel azonosulva egy csomó mindent átvehetek. És egy csomó minden fölfakadhat belőlem, ami eddig nem jelent még meg az életemben. Ezért ilyenkor egy példaképpel való azonosulás nagyon fontos cselekvés, roppant jelentős dolog és ráadásul, miközben azonosulok –és ezt hosszan kell csinálni persze – hogy belsővé váljon az az érték, amit az azonosulás által szeretnék magaménak tudni. Mire a folyamat véget ér, az a dolog valóban az enyém, nem szerep, nem elvárás, nem manír, vagy bármi más. Minthogy egy gyerek esetében azért csinálja meg, mert az anyukája ezt mondta, mert mondjuk fél a büntetéstől, vagy szeretne neki örömet okozni, tök mindegy. De nem belső cselekvésről van szó, hanem valami külső motívumnak akar megfelelni. Az azonosulás tehát a hit ezen fázisában roppant jelentős dolog, ezért is lehetséges az, hogy akárhány felmérést olvasok, az derül ki, hogy a legnagyobb százalékban a megtérések serdülő korban történnek. Mert akkor vagyunk képesek erre nagyon nagy ugrásra, hogy totál hagyjuk azt, ami eddig volt, és egy azonosulás révén, egy nagyon jó, biztonságos közeget teremtve magunknak ez által képesek legyünk valami radikálisan újat, vagy mást csinálni. Adott esetben valami nagyon jót. Ehhez kapcsolódhat az - és ez akkor már egy fantasztikus dolog - amikor már valaki egy olyan személlyel vagy csoporttal tud azonosulni, akikben valóban van Isten-szeretet, vagy Isten-követés, ahol a szokások és a hagyományok a lehető leginkább valóban egy személyes, Istenhez való elkötelezettségben alakultak ki. Egy ilyen embernek az élete ebben a néhány évben hihetetlen jó fordulatot tud venni. És utána egy egész életen keresztül tud táplálkozni abból, hogy ezen az azonosulási folyamaton ő átmehetett. És ezért lehet nagyon nagy gyöngesége annak a valakinek felnőttként, aki ebben a képlékeny időszakban nem tudta a saját belső erőit az azonosulás által fölfakasztani és ezért ezek benne ragadtak. És lehet, hogy a hitnek átment egy másik fázisába – majd amiről fogok beszélni, a felnőtt fázisba -, de ott már túl sok a kritika, a reflexió, a tudatosság, a racionalitás. Nincs elég tere annak, hogy az ember önfeledten átadja magát valaminek, vagy valakinek, mert az ember túlzottan is reális kell, hogy legyen. És ennek a fázisnak ez az egyik ereje. Ezért lehet egy nagyon nagy adomány, hogy ha valaki ezt begyakorolta és felnőttként is képes erre, főleg, ha ezt Krisztussal teszi. (32:54)

Még egy gondolat ehhez - és aztán akkor befejezem ezt a serdülő ember hitét, vagy ezt a konformista, uniformis hitformát -, hogy ebben a korban természetesen nagyon nagy erővel működik a kirekesztés. Épp ma hallgatom a rádiót vagy tegnap, hogy fölszólították a négy nagy történelmi egyházat, hogy ne legyünk kirekesztőek. És ugye hogy ha mondjuk ezt, amolyan serdülő hittel hallgatjuk, akkor fölháborodunk. Egyrészt azt mondjuk, hogy nekünk, ők ne mondják meg, hogy mi mit csináljunk. A másik, hogy ő ne mondja meg nekem, pont ő, és mondhatnék egy csomó mindent. Ha egy kicsit felnőttebb a hitünk, akkor meghallgatjuk, mit kérnek tőlünk és elgondolkodunk rajta. Ez most ugye egy hülye fordulat, ha azt mondom, hogy én ezt csináltam, de hhh, mégis csak így történt. És tökéletesen igazuk van. Azt nem tudom, hogy ők egy igaz emberek-e? De hogy ha bennünket felszólítanak, hogy ne legyünk kirekesztőek, ebben nekik tökéletesen igazuk van, mert katolika anyaszentegyházunk sok szempontból kirekesztő. Úgy van. És a leghelyesebb az volna, ha ezt egyszerűen elfogadnánk, hogy így van, legalább ültessük magunkat szembe ezzel a valósággal. És nemde így van, hogy felnőtt emberként, milyen hihetetlenül tudunk fölháborodni ilyesmin. Nemde az igazság meghallásának egy választó vize az, hogy kimondja, hahaha, mi felnőttek. Az eseteknek nagy részében így van. Mikor, hh ahogy erről beszéltem, már mikor az ember, miközben valaki beszél, hozzá azon töprengek, hogy ez az én pártomon áll-e vagy nem. Hogy ez ez most ki is, kicsoda? Ugye, hm, Kövi Szűz Mária Plébánián, illetve Egyház Községnek búcsúja van, és akkor reprezentálunk. Tarlós István polgármester úr – mindegy, na most már ezt elmondtam, hogy ő is ott volt meg még mások is – és akkor tudjátok az a, az a feszélyezett széken ülés, hogy nem tudjuk hogy miről ő mit gondol ugye és akkor de lehet hogy ő támogatni fog minket, hogy ha nagyon jól csináljuk. Mert ő a polgármester, kapunk zsozsót tőle. S akkor ne hogy olyan témát hozzunk szóba, amiben nem tudjuk, hogy ő neki mi az álláspontja. Hát, szóval hhh. És akkor egy ilyen, egy ilyen tulajdonképpen jó dolog ez nem? Összejövünk olyanokkal, akikkel egyébként nem, sőt együtt eszünk velük és akkor mindenkinek az pörög ezerrel az agyában, hogy megpróbálja kitalálni, hogy a fontos ember miről mit gondol? Ajajajaj, na! Utolsó ehhez. (36:37)

Jánics Ferenc, „Fejlődik a hitünk” című könyvében – amit nagyon-nagyon érdemes elolvasni – írja azt, hogy hogyan tette ő meg az első lépést a serdülő ember hitéből az érett, vagy felnőtt ember hitéhez. Azt mondja, hogy 18 évesen őt és kortársait elküldték Németországba - ifjú katonaként – azért, hogy megtanulják a német tankok kezelését. És természetesen hozták azt a hagyományt, hogy vasárnap mise van. Jezsuita szerzetesről van szó, nyilván akkor még nem, hanem később. És ő, aki minden vasárnap elment templomba - számára ez egy totális evidencia volt – ott ül a katona társaival és az van benne, hogy eltelt némi idő, hogy ő nem gyónt, tehát gyónni kellene. Van is mit. Akkor azon morfondírozik, hogy itt van most sok száz bajtársa, kopog a csizmája, ha ő most föláll és kopogó csizmával végig megy ott és elmegy gyónni, annál cikibbet el se tud képzelni. De még ha meg is tenné, utána, amikor áldozik, akkor megint a kopogó csizmájával ki kell mennie, áldozni, és ezért a helyén marad. De nem ő az egyetlen, aki a helyén marad, ugyanis senki sem áldozik. Ez a boldogult békeidő, hát bé…azt nem mondanám nem, szóval már a hit szempontjából boldogult békeidő. Tehát egy karnyújtásnyira vagyunk az euharisztikus világ kongresszustól Budapesten. Ahol millió számra az emberek demonstrálták a hitüket. De egy másik helyzetben a legfontosabb szempont az, hogy kopog a csizmám, s nem megyek ki. S azt írja Jánics Ferenc, hogy „Eltelt egy vasárnap, s láttam, hogy senki nem gyón, senki nem áldozik. Következő hét, senki. Harmadik hét, senki. Egy hónapig őrlődtem azon, hogy meg merem-e tenni?” Hh, a 18 éves lázadó fiatalember, katona, meg meri-e tenni, hogy a többiek előtt áldozik? És egy hónap alatt jutott el oda, és így mondja, hogy „akkor a kopogó csizmámmal, ahogy előre mentem áldozni, ez volt számomra a serdülő ember hitéből való első néhány lépés a felnőtt ember hitéhez.„(39:33)

Átvezető gondolat. Természetesen a serdülő eljuthat oda, hogy totális lázadásba megy az Isten-kapcsolatát illetően. Nincs Isten, vagy ha van is, nem törődik velem, és ezért én se vele. Vagy mindegy, hogy milyen formája van ennek. Valóban ez lehetséges. És amikor a hitről, mint egy fejlődő folyamatról beszélünk, ennek van egy olyan varázsa, hogy kimondhatjuk azt, hogy amikor valaki - mondjuk serdülőként, vagy egy picit később, vagy felnőttként – úgymond elveszti a hitét az az ő hitfejlődési állomásai közül az egyik. Beszélhetünk az Isten-tagadásról úgy, mint az élet, vagy igazán nagykorú hitre való eljutás egy állomásáról. Már csak azért is beszélhetünk erről így, mert szerintetek lehet-e a valódi élő és minket szerető Istenben csalódni? Nyilván nem lehet. Tehát, ha Ő tényleg van és tényleg olyan amilyennek Őt gondoljuk, hogy szeret minket és jó hozzánk és velünk van – és az összes többit most elmondhatnám -, ha Ő valóban ilyen, akkor benne nem lehet csalódni. Akkor, ha én elvesztem a hitem, ez semmi másnak nem lehet a jele, mint annak, hogy elvesztettem egy olyan Istenbe vetett hitemet, aki nem volt az akiben hittem. Elvesztettem egy olyan Isten-képbe vetett hitemet, aki nem volt az élő és engem szerető Isten. Ez így szerintem roppant logikus. Ezért egyáltalán nem olyan tragikus dolog, hogy ha valaki egy nagyon nagy válságot él át a hit fejlődése közben. A kérdés az az, hogy maga hogy értelmezi a saját, mondjuk elvi ateizmusát? Ezért, hogy ha mondjuk, leülök egy ateistával beszélgetni, aki azt mondja, hogy én ateistának tartom magam, nagyon szívesen el szoktam neki azt mondani, hogy természetesen felőlem nézve, ez az ő Isten-kapcsolatának egy állomása. És, hogy ha ő most tagadja Istent, akkor bizonyára nagyon sok hülyeséget tagad, amivel én is roppantmód egyetértek. Ahogy én rácsodálkoztam erre, hogy még az elvi ateizmus is lehet a fejlődésnek egy fontos lépése, akkor kitágult előttem egy világ. Te jó ég, akkor ne, nem, abba lehet hagyni, ezt a hívők meg nem hívők meg ezt az állandó méricskélést, meg osztályozást, meg jobbra álljatok, balra álljatok. Nincs értelme. Sőt ki lehet indulni abból a, abból az állapotból, hogy ő elvesztette a hitét, s nem kell őt meggyőzni, hogy rosszul csinálta. Sőt, meg lehet őt erősíteni ebben. Nagyszerű, hogy elvesztette a hitét, mert addig biztos, hogy nem az élő és igaz Istenben hitt. Milyen jól csinálta, csak gratulálok magának, tudja, hány vallását gyakorló ember nem jut el idáig? Fantasztikus! Maga tesz még egy lépést és már bent van az elitben. Na, erre azért fölcsillan a szeme. Tessék, tessék, ő még itt is labdába rúghat. És, miközben ezt mondhatjuk sokféleképpen, közben így is van. Így van, mondjuk nem éri meg sokáig ebben a fázisban időzni. Lehet egy fázis, nagyon fontos fázis, de azért mondjuk, ne töltsük benne az egész életünket. Tehát jó, jó dolog a forró kádfürdő, de azért egy egész életen át mégse. Lehet, hogy ez azért jutott eszembe, mert azon vívódok, hogy bekapcsoljam-e a Plébánián a fűtést, vagy ne? Mert spórolni kell. Még nem kapcsoltam be, majd jövő héten elmondom, hogy bekapcsoltam-e? Jó, a következő az individuális, reflektált felnőtt hit. (44:25)

5.Individuális, reflektált hit

Fowler így határozta ezt meg, azt is mondhatnánk, hogy egyéni, személyes gondolkodó. Az történik ilyenkor - ahogyan Jálics Ferenc átlépett az egyikből a másikba – hogy elkezd minden, ami fontosnak, na. Tehát ami fontos, az elkezd belülről hatni. Az én vezérem bensőmből vezérel. Ha van Isten, többé nem kint keresem Őt, hanem bent. Ha igazán meg akarom tudni, hogy milyen az Isten, akkor nem a kinyilatkoztatást kérdezem, hanem a szívemet. Ha igazán szeretnék az Isten útján járni, akkor elsősorban nem misére megyek, hanem jót teszek. Ebbe még most bele fogok jócskán menni. A felnőtt ember – lehet, hogy nem pont ez a legjobb egyetlen szó, hogy a felnőtt ember hite, mert hogy hát ez is csak egy fázis – az jellemző rá, hogy személyes kritikát gyakorol, reflektál persze saját magára is, de a vallásgyakorlatra is, a saját egyházára is. Elkezd tudatosan csinálni dolgokat, és elkezdi nagyon-nagyon értékelni a reálisat, a valóságosat, az életet, ezért, a hite nagyon személyes, adott esetben individuális. Ezt most pejoratív értelemben mondom. Mer már bőven konfrontálódni azzal a csoporttal vagy azzal a személlyel, aki számára addig a tekintély volt. Mer különvéleményt képviselni, mer kihúzódni a tömegből és azt mondani, hogy én a saját elveimet követem. Az ilyen értelemben felnőtt hitű ember megalkotja a maga erkölcsi törvényeit, akkor is, ha templomjáró ember. Akkor is a saját erkölcsi törvényei követi. Ezt persze talán nem szívesen fogalmazza meg így, de gyakorlatilag ezt teszi. Nyilván próbálja ezt összefüggésbe hozni a kinyilatkoztatás erkölcsiségével. De ha valahol ez a kettő ütközik, inkább a sajátját követi. Erről vagy beszél, vagy nem. Adott esetben ilyenkor jön egy nagyon éles valláskritika, vagy egyházkritika, amikor az ő személyes, erkölcsi meggyőződése nem passzol az egyház tanításával. És persze az ilyen ember lehet elég okos ahhoz, hogy a kritikája helytálló. De az egész dolog csak azért van, hogy igazolja azt, hogy ő miért csinálja azt másképpen, mint ahogy – most így mondom kívülről – mint, ahogy kellene. Ez az a korszak, amikor a lelkiismeretnek a szava megint csak fontosabb, mint a kinyilatkoztatás szava. Persze az ilyen ember, nagyon is kritikus a kinyilatkoztatással. Ebben az individuális hitformában az történik, hogy a kinyilatkoztatás relatívvá lesz. Fontos maradhat, de relatív. Szinte az Istennek a szava is csak egy szó a sok szó közül. És végül, hogy ha a végső döntést meg kell hozni, akkor azért a szívemre hallgatok, vagy a lelkiismeretem szavára. A serdülő, az még vívódik. Ez érdekes. A serdülő azon vívódik 50-50%, most azt csináljam-e, amit a szüleim mondanak vagy a pap, vagy azt, amit én jónak tartok. És nagyon sok serdülő – bár ugye most már ezt így mondhatom – látszólagos ellentmondás, még mindig azt csinálja, amit az apu meg az anyu mond. A felnőtt nem. A felnőtt azt mondja, hogy lehet, hogy téves a lelkiismeretem, akkor is azt követem. Ezért beszéltem nektek tavaly arról, hogy számunkra két forrása van az eligazodásnak, a lelkiismeret, és a kinyilatkoztatás. És ha valamelyik relatív, akkor inkább a lelkiismeret. Miközben természetesen a kinyilatkoztatás is relatív abban az értelemben, hogy mi nem vagyunk abszolutok és ezért nem tudjuk az abszolutumot úgy felfogni. Nyilván relativizálva tudjuk csak megérteni és értelmezni, ez egyértelmű. Ugye, az ilyen felnőtt hitű ember mondja azt, hogy mindennek mértéke, az ember. Az ilyen ember persze mondhatja azt, ez aztán a legszebb kijelentés valóban, hogy mindennek mértéke, minden ember. Tehát próbálok úgy cselekedni, ami a lehető legtöbb embernek jó. De nem annyira azon gondolkodik, hogy próbálok úgy cselekedni, ahogyan azt az Isten várja tőlem. Nem, mert nem annyira az Istenre figyel az ilyen hitű ember, mert az ilyen ember is természetesen jár vasárnap templomba stb. stb. Hogyha ha meg kellene őt kérdezni, hogy milyen az imádsága, az ilyen ember kapásból azt mondja, én nem nagyon szoktam imádkozni, inkább úgy élek, hogy az életem imádság legyen, mondjuk. Gyönyörű szép mondat, tökéletesen benne van ez a fázis. Az ilyen valaki, amikor elmegy, mondjuk a szentmisére - bár ezekről külön akarok majd beszélni – számára a szentmise csúcspontja a beszéd. Mert ott intellektuális bizsergés fogja őt el, az összes többivel hadilábon áll. Természetesen az ilyen ember kizárólag olyan misére megy, ahol olyan pap van, akit ő bír. És, hogy ha olyan pap van, akit nem bír, akkor az egész misének annyi, sőt lehet, hogy ki is megy a beszéd alatt. Épp azt mondta nekem valaki, itt is van - de nem mondom meg, hogy ki – kérek tőle engedélyt, hogy elmondhassam. Köszönöm szépen. Tehát, miután megengedte nekem, elmondhatom, hogy unalmas beszédek alatt, elkezdi fordítani a beszédet, magyarról hottentottára, és ezzel nagyon jól eltölti ezt a kritikus időszakot. A többit meg végig unatkozza. Ezt nem ő mondta, ezt én teszem hozzá, hogy ehhez a – mondjuk állapothoz – ez szokott hozzátartozni. Tehát ha rossz a beszéd, rossz a mise. Elég abszurd, de az ilyen ember mégis ezt éli át. A tartalom a fontos, nem a forma. Ugye ez zászlón ki van írva. Nem az fontos, hogy csináljuk, hanem a szív. És e mögé egy csomó szeretetlenséget be lehet passzírozni. Én szeretem a formákat is, bár nem az erősségem, mondjuk a liturgikus formákat, nagyon-nagyon tudom szeretni, szívesen füstölök. Ne, nem füstölgök, szívesen füstölök és ezzel kapcs búcsús mise volt és én nagy előszeretettel füstöltem. Jó az illata meg minden. És természetesen odajött hozzám valaki – látjátok milyen eleven, személyes kapcsolatom van az egyházközség tagjaival – azt mondja, „Feri, csalódtam benned, azt hittem, hogy most véget ér a füstölős időszak. Hát te, te is ilyen vagy, mond már meg, mi értelme van ennek?” Van, egyébként nagyon is van, döbbenetes módon tudja irritálni az ilyen hitfázisban lévő embert az összes olyan forma, amit ő még nem tudott megtölteni tartalommal. Vagy az olyan forma, amit látott nem hitelesen képviselni, és ez eszméletlenül irritálja. Inkább lecsupaszít mindent. Azt mondja, hogy az imádság legyen egy nagy csönd. Na, aztán az jó kis imádság ugye, a második gondolata már az, hogy hogyan lehetne több pénzt keresni. Nagy csönd, egy csudát. De mindegy, ha rendes legalább nem hazudik magának, azt mondja, nem szoktam imádkozni. Ez legalább becsületes. Felnőtt hitű emberre jellemző is egyébként, hogy viszonylag becsületes, magával. Hhhh, na, miket nem beszélek. Nyilván, hogy megtörténhet az, hogy az ilyen ember, a saját személyének túlzott jelentőséget tulajdonít. Tehát nyilván ő tudja jól, az összes többi nem. És az ilyen ember szokott abban gondolkodni, hogy mondjuk, a hitnek vannak állomásai, lépcsői vannak, s akkor ezen egyre följebb lehet jutni. S, akkor ő már a négy és felediknél tart, már fél lábbal az ötödiken áll és onnan néz le a többiekre. Ezt nagyon szereti, ahogyan végig néz, hogy kik vannak ő alatta. Nyilván ez egy pont után, leplezett, vagy leplezetlen önzést jelent, hiába jár templomba. És itt jön egy érdekes dolog. Ugyanilyen gyakran szokták azt mondani, hogy „én a magam módján vagyok vallásos, magam módján hiszek Istenben”. Nahát, ezek a kijelentések kedvenceim közé tartoznak. Mondom is, hogy miért? Rengeteg fölmérés, vallás lélektanászok, meg szociológusok, meg mindenféle különös állatfaj csinál kísérleteket, és akkor kérdőív, meg reprezentatív, meg tudjátok, ahogy kell. És akkor már ez az egyik tipikus kategória, maga módján vallásos, maga módján hisz, valami maga módján, nyugat-Európában ez a tendencia. Tehát ugye van olyan, hogy egyházi módon, az csökken, és akkor van az a rubrika, hogy maga módján, ez meg hhssss. Manapság már mindenki maga módján hisz, meg maga módján vallásos, ebben egy sereg, tömérdek önellentmondás van. Az egyik, a vallás lényege az, hogy közösségi, közösségi, attól vallás, hogy együtt valljuk meg. Vagyis a vallás lényegéhez tartozik, hogy a személyes hitünket közösségi formában, és éppen ezért meghatározott rendben fogjuk kifejezni, és éljük meg. Ezzel is kifejezve azt, hogy bár sok minden van, ami személyes és egyéni, de mi összetartozunk egymással. Na, már most, ha valaki maga módján vallásos, akkor azt nem tudom, mit csinál? De ez még hagyján, mert természetesen mondhatjuk azt, hogy vallásos megnyilatkozásai vannak a maga módján. Tehát olyasmit csinál egyedül, amit egyébként akkor érdemes csinálni, ha együtt vagyunk. Tehát, ezt még mondjuk megértem, hogy ő, hogy ő mondjuk, a saját szobájában füstöl. Mert gyakorlatilag ez történik, nem? Tehát, készít magáról egy fényképet, fölakasztja a szobája farára, falára (farára, na, ez jó hhh, nem kritikus vagyok, a tudatalattim megszólalt) és a saját fényképét incenzálja. De hát a maga módján persze, de azért szabályosan. Ugye, neki érett, felnőtt hite van. Hát lelkiismeretét követi, azt nem látja, de tudja, hogy ott van valahol az is, és akkor ez megy. Most annyira belementem ebbe, ez a mozdulat annyira jól esett, hogy hhh nem tudom hol tartottam? Önismeret, saját magát nézi, te jó ég. Milyen gyarló az ember? Segítsetek! Ja, maga módján. Na, ja. Máris szemléltettem, milyen az, amikor valaki a maga módján csinál valamit, nem úgy, ahogy esetleg az a többieknek jó lenne. Aztán azt is elfelejti, hogy hol van és mit kéne tennie? Szóval, tehát a maga módján vallásos ez még hát, szóval miközben a saját fényképét incenzálja, azért annak azért szóval, hogy mondjam, valamit mégis csak átél, annak még is csak van valami értelme. Ugye ha egy kicsit mondjuk varázsos személyiség, akkor mit csinál? Közösségivé teszi saját maga tiszteletét. Tehát hív egy baráti társaságot azért, hogy beszélgessenek, majd kiteszi magát a fő helyre és megkéri a többieket – persze nem így, mert ennél sokkal ügyesebb-, hogy őt dicsőítsék. Ugye ennek nagyon sok formája van, tehát pld. elkezdek beszélni és egy óra múlva hagyom abba. (59:21) Vagy egyéb variációk.

Szóval, ez a maga módján vallásos ez még hagyján, de amikor valaki a maga módján hisz Istenben, na, azt aztán tényleg nem tudom, hogy kell csinálni? Az élet ugye nagyon ágas-bogas, tehát ebben az a szép, hogy egy csomó ember ezt tudja, hogy ezt hogy kell csinálni. Tehát, hogy tudjuk csinálni, csak közben ilyen nincs - mint az ufók, hogy nincsenek, de valahonnan jönnek -, hogy a maga módján hívő ugyanis a következő attrakciót követi el. Ha van Isten, akkor nyilván az Isten az mindenható, univerzális, élet ura, Ő a főnök nagyon egyszerűen. Tehát akkor, ha valahogy Őt imádni kell, akkor nyilván úgy kell Őt imádani, ahogyan Ő mondja, nem? Hát, ha Isten, ha ember, akkor lehet másképpen. De ha Ő az Isten, akkor Ő mondja meg, mit kell csinálni? Az más kérdés, hogy mondhatja, hogy most csináld azt, amit szeretnél, de akkor is Ő mondta. Na, most ha én a magam módján hiszek ebben a mindenható Istenben, akkor én egy zseni vagyok, mert ezt nem lehet csinálni. Tehát magam módján hinni Istenben, nem lehet. Csak csinálni lehet ezt, de hogy ebből mi jön ki, hát, látjuk, látjuk, a saját torzulásunkat abszolutizáljuk. S, akkor megyünk egy úton, ami ki tudja, hogy hova vezet. Néha – hát most így akartam mondani – közelharcot lehet vívni emberekkel, hogy legalább egy picit sejtsék meg, hogy amit csinálnak, az valami totális abszurditás. Tehát, ha, ha, ha azt mondja magáról, hogy ő hiszi Istent, akkor ebben a kijelentésében benne van az, hogy néha érdemes volna nem csak magát figyelni, hanem az Istent is. Legalább néha, mondjuk napi tíz percben. De ez nem, na, ez világos. Csak egy példa. Házastársi kapcsolat. A férj a felesége elé áll és azt mondja: „Drágám, úgy döntöttem komoly hívő emberként, felnőtt hívő emberként, hogy én nem az Isten szempontjai szerint foglak téged szeretni, hanem a saját szempontjaim szerint. Örülsz?” Isten mentsen meg bennünket azoktól az emberektől, akik a saját szempontjaik szerint szeretnek bennünket. Én inkább mindenkitől azt kérném, hogy lehetőség szerint Jézus szerint. Úgy nagyon el tudom képzelni, nagyon ügyes meg okos dolgokat talált ki eddig, de inkább egy picit úgy, mert az legalább biztos. Hogy, hogy az, amit ő kitalált, hogy azt majd ő úgy fogja szeretni. Beszélgetek egy hatvan valahány éves valakivel, egy tipikus helyzet, kedvenc helyzeteim egyike, anyós kontra meny. S akkor azt mondja az anyós – de persze zokogva, mert ez így dukál – tehát az anyós is ki van borulva, meg a meny is ki van borulva és az anyós azt mondja zokogva, hogy „De hát én szeretem a menyemet. Mindig mikor jön, hozzánk én szeretem.” Megkérdeztem, hogy hogy csinálja? Itt kezdődtek a problémák. Hát akkor elmondta, hogy ő azt így meg így csinálja. Kérdezem tőle, hogy és miért pont így? „Hát hogy hogy miért pont így? Hát, egyrészt mert így kell, másrészt mert én azt tanultam meg, hogy ha valakit szeretek, akkor így szeretem őt.” Következőt kérdeztem tőle - de ez már akkora szemétség - hogy nem gondoltál-e arra, hogy megkérdezd őt, hogy ő mit gondol arról, hogy ő hogy szeretné, hogy te hogy szeresd? És az volt ebben a nagy élmény, hogy az illető, az anyós elgondolkodott ezen. Hogy, te jó ég, lehet, hogy az ő menyét úgy kell szeretni, ahogy azt ő akarja? Már nyilván a meghatározott Krisztusi kereteken belül. Hogy lehet, hogy a másik embert nem úgy kell szeretni, ahogy én akarom? Jé! Ez tipikus, háztársi kapcsolatban is tipikus, ezért minden jegyes oktatáson át kell menni ezen a tűzpróbán, hogy most tudod-e hogy a házastársad mit szeretne tőled? És hányan mondják azt, hogy hát én azt nem tudom, hogy mit szeretne tőlem, de én azt tudom, hogy mit fogok neki adni. És ennek a kijelentésnek nem, mondjuk, a fonákját nem látja és abban a tudatban van, hogy ő ezzel mindent meg fog adni a leendő feleségének. Nyilván ebben a, ebben a hitfázisban az Isten úgy ahogy van tértveszít és ami előtérbe kerül az ember meg a világ. A vallás is tértveszít, ami fölerősödik, a tettek. Ugye, az ilyen ember az, ez nagyon tipikus misén pontosan lehet látni már abból, hogy ki hova ül és minden szó nélkül ki hogy vesz ott részt, hogy melyik fázisban van? Ezt a fázist totális egyértelműséggel ki lehet szúrni. Az ilyen ember ugyanis a liturgiát unja, kifejezetten unatkozik, tipródik, tehát látod rajta, hogy hogy oaajj, áll hátul ééss, de ő az a valaki, akit mindig meg lehet kérni, hogy tegyen szívességet. Az a valaki, akire adott esetben évtizedeken keresztül lehet építeni. Aki elvállal egy munkát és döbbenetes becsületességgel, lelkiismeretességgel azt harminc évig csinálja egy egyházközség javára. De a misén, oaj, jahaj, nyihuaj, néha az óráját nézi, oaj, még húsz perc, és tényleg kínlódik. Az egész egy ilyen hhrr, és kimegyünk a templomból és vele lehet jól beszélgetni. És azt, azt éljük át, hogy na hát ez egy rendes ember, és tényleg az. De úgy egyébként bvjjajj, énekelni se nagyon szeret. Tudjátok ez a vesszőparipám. Azt nem, nem hát. Ilyen ember szokta azt mondani, „én Istent sosem hagytam el, csak az egyházat”. Ugye ebben is van azért egy kis ellentmondás. Erőssége a függetlenség, gyöngesége sok minden, radikális szimbólumkritika, itt van egy mondat, ezt elolvasom, mert nem bírnám különben elmondani. „A vallási hagyományok keretei közti önértelmezése gyönge.” Még egyszer elmondom. „Vallási hagyományok keretei közti önértelmezése gyönge. „ A közösségnek való alárendelődése is hát, inkább gyönge. Ha megtalálja a saját helyét, akkor jól érzi magát a közösségben, ha nem, akkor nem. Tehát ő az akit ki kell emelni, ugye egy egyházközségben ez azt jelenti, hogy az ilyen hitű 328 embert mind ki kell emelni és megbízni valamivel, amit csak ő tud. Főleg olyan jól. S akkor, amikor ők azt élik át, hogy ezt csak ők tudják, és csak ők csinálják, és ezt csinálják is, akkor meg van a helyük a közösségben. De hogy ha mondjuk, ezt próbálod tőle elvenni, akkor ott szoktak gondok adódni. Ami nagy erénye még, hogy tud tanulni a kudarcaiból. Tanul a, tanul az életből. Egyre okosabbá válik. A hite az belsőséges olyan értelemben, hogy a szívéből, a lelkiismeretéből, érzéseiből, érzelmeiből, felismeréseiből, tapasztalataiból, élményeiből áll. Ebből a szempontból nagyon személyes, amit így átélt, vagy megértett, vagy elfogadott, azt valóban hiszi, arra valóban tud építeni. De, mondjuk, ha ő nem érez át valamit, akkor azzal nem nagyon tud mit kezdeni. Ezzel akkor most be is fejezem, mert, áttérhetünk majd a következő alkalommal az úgynevezett összekötő vagy érett hitre. És aztán azt fogom majd csinálni, hogy a gyerekes hitet, a felnőtt ember gyerekes hitét, amiben az első négyet összefoglalóan fogom majd megjeleníteni, össze fogjuk hasonlítani ezzel a felnőtt, vagy reflektált, vagy individuális hittel és az érett ember összekötő hitével. Tehát hármat fogunk összehasonlítgatni egymással, mert ebből még nagyon sok jó tanulság meg tapasztalat tud majd származni. És aztán fogok majd arról beszélni, hogy a legvégső, a hetedik fázis, amit univerzalizáló hitnek nevezett el ez a kutató, ez a legfelső csúcs az mit is jelent? Érdemes annak megnézni a jellegzetességeit, és mégpedig abból a szempontból fogom elmondani, hogy abban hogyan kerül harmóniába az érzelmi világ, az értelem világa, az akarat, a cselekvés, és az ösztönök. Mert hiszen az ilyen hitű embert ennek a teljes harmóniája jellemzi. Nagyon köszönöm, hogy itt vagytok. Köszönöm! Van, hirdetés én ezt tudom. (1:11:06)

Lejegyezte: Ujházi Andrea