A különböző szintű hit megjelenése a személyiségben

Isten hozott benneteket. Köszöntök mindenkit!

Kicsit „dáthás” a hangom, mert megfáztam, kipurcantott a lég­kondi­cio­ná­ló a buszban, mert Lengyelországban voltam három napot, és ez nem tett jót nekem, legalábbis ami az arc­ürege­i­met illeti.

Még mielőtt belekezdek, szólok nektek, hogy a portás bácsi le fogja zárni a rácsot, ott be tud jönni a levegő, ezért ne csukjátok be majd az ajtót, amit éppen becsuknál, azt nyissátok ki, légyszíves, a másikat is, és hogyha ki akarunk majd menni, akkor... Karesz... akkor majd fogok szólni három perccel mielőtt befejezném, és Karesz elrohan a portás bácsiért, és akkor nyitják majd ki a rácsos ajtót. Ha valaki előbb szeretne elmenni, akkor, ha emlékeztek, hogy a múltkor ki tudtunk menni arrafelé, a másik kapun keresztül, ez lehetséges. És aki kívül van, az is be tud jönni. Tehát van átjárhatóság a két világ között.

Arról beszéltünk a múltkor – egymás után hoztam 10 szempontot –, hogy mit is jelent az érett hitű ember, hogyan képes látszólag ellentmondó dolgokat összekötni a gyakorlatban. És az utolsó, amiről beszéltem, az az, hogy képes az ilyen hitű ember – miközben felismeri a saját cselekvésének a korlátait, a határait és annak a végességét – eközben bátran cselekedni. Említettem nektek a Magasztos Szózatát, a Bhagavad Gítát, néhány verset hadd olvassak el ebből, hogy itt Isten hogyan beszél ahhoz az emberhez, aki arra gondol, hogy ebből a kelepcéből – hogy tapasztalja a saját cselekvésének a mindig is esetleges voltát, de közben azt a kényszert, hogy mégis csinálni kell valamit – hogyan lehet kikerülni. Ezt mondja tehát az Isten:

„Nyereség, veszteség, kín, kéj, győzelem vagy legyőzetés, legyen mindegy neked. Küzdj így, és a bokádig sem ér a bűn. Maga a tett legyen a célod, milyen gyümölcsöt hoz, ne nézd. Baj, ha jutalmadért buzdulsz, de tétlenül azért ne élj. Ki mindenről lemond végül, kit szenvedtet szenvedély, s kiben önzés, önérdek nincs, békét csak az a férfi lel. A tét­len­ség a tetteknek nem fonnyasztja gyümölcseit. Egyedül a lemondástól senki sem lesz tökéletes. Pillanatig sem élhet meg cselekvés nélkül földi lény. A természet, akard vagy sem, tevékenységre kényszerít. Ki lemond a cse­lek­vésről, de titkon tettekért eped, az ilyen balga lényt vesd meg, mert teljes tévedésben él. Ám aki úr a tettvágyon, az győz érzékein. S cselekszik bár, de jógában, az szabad ember. Azt becsüld.”

Sokezer éves bölcsesség ugyanerről a jelenségről.

Még két szempont van a 12-ből. A tizenegyedik, hogy milyen látszólagos ellentéteket képes összekötni az érett hitű ember. Hogy egyfelől az ilyen hitű ember nagyra értékeli a szabadságot, másfelől pedig folyton-folyvást képes a saját szabadságáról lemondani másnak a javára. Ezt most nagyon egyszerűen fogalmazom meg, mert az érett hitű ember mondhatná azt, hogy természetesen amikor lemondok a saját szabadságomról és másokért élek, azzal nem veszítem el a szabadságomat, hanem megélem ezt a szabadságot. De mégis, most érdemesebb ezt így megfogalmaznunk. Hogy átli, hogy egyfelől a szabadság valami komoly érték, amiért érdemes küzdeni és áldozatot hozni, vagy másvalakit segíteni ahhoz, hogy ő szabad életet tudjon élni, másközben őt állandóan az jellemzi, hogy látszóéag kötöttségekben él, legalábbis állandóan hajlandó közösségben lenni, kapcsolatokban létezni és annak minden kötöttségét magára venni.

Talán emlékeztek arra az indiai mondásra, hogy a kezdő jógi, a kezdő tanítvány minden erejével arra törekszik, hogy fölszabaduljon a lét kötelékei alól. Egészségedre! Amikor pedig valaki eléri a megvilágosodást, vagy valaki a bölcsességre jut, annak ajtaján ott kopogtat a szabadság, de őneki már nincs szüksége arra, hogy a szabadságot beengedje. Mert szívesebben szolgálja Istent vagy köteleződik el a jó mellett. Talán ide lehetne hozni azt a himnuszt, amelyet Jézus Krisztusról írtak, csak néhány évtizeddel hamarabb, mint ahogy az evangéliumok megszületnek, és ebben a himnuszban Krisztust azért dicsőítik, mert ő az Istennel való egyenlőségét, a szabadságát nem tekintette olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kelljen. Hanem kiüresítette önmagát, szolgai alakot öltött, hasonló lett hozzánk, emberekhez, és vállalta mindazt a kötöttséget, ami az emberi élettel együtt jár. Vagyis ezt fölfoghatjuk úgy, mintha Isten a maga teljes szabadságát letenné és vállalna nagyon sok kötöttséget. Mert számára a szabadság már nem valami olyan dolog, amihez görcsösen kellene ragaszkodni.

Ide lehetne most talán a házasság különböző dolgait, jelenségeit is nyugodtan sorolni. Milyen hihetetlen harc és küzdelem folyhat egy párkapcsolatban vagy egy közösség életében azért, hogy szabad legyek. És természetesen óriási értékekre szoktunk ilyenkor hivatkozni. Aztán szép lassan ahogy valaki megéri ezt a bölcsességet, akkor elcsitulnak benne ezek az óriási indulatok. Hogy ő szabad kell, hogy legyen. És tudja azt, hogy a szabadságnál kell valami fontosabb dolog is. És ezzel együtt a szabadságot nem értékeli le. Csak tudja, hogy azt mire érdemes használni.

És aztán az utolsó, hogy az ilyen hitű ember nagyon képes értékelni az élet dolgait. Az evilági dolgokat. És képes minden emberi dolog felett önfeledt örömet átélni, ez van egyfelől. Szeret élni. És értékel mindent. Másfelől pedig az ilyen ember állandóan hajlandó és kész lemondani ezekről az örömökről. De nem azért, mert rossznak tartja. Vagy nem azért, mert az őt már akadályozza a megszentülés felé vezető úton, vagy bármiféle más indokból. Egyszerűen csak ilyen egyszerűen: bár tudna örülni valaminek, de képes azt letenni, és adott esetben valami fontosabbra figyelni. Vagy valami valóban értékesebbért élni, miközben ezeknek az értékét sohasem tagadja. Nem küzd ellenük, nem lázad és az összes többit hozzátehetjük.

Ennyit erről a 12 pontról. Arra gondoltam, hogy most ugyanezt a dolgot egyrészt – csak néhány percben – megnézhetnénk egy lélektani modell keretein belül, hogy hogyan értelmezhetnénk ezeket a kijelentéseinket, ha összekötjük azzal, hogy a személyiségünkben hogyan jelenik meg a hit vagy a hitre való készség, és aztán pedig konkrét témákat szeretnék elővenni, és azokban szeretném megvizsgálni azt, hogy milyen másfajta szemléletmód és cselekvés következik a különböző jellegű hitből, már egy-egy konkrét dolgot illetően.

Mondhatjuk azt, hogy ha már végignéztük, hogy az ember különbözőképpen gyakorolja a hitét, vagy másképpen tud hinni, hogy ezt – bár nem akarom nagyon erőltetni ezt a megfeleltetést, de – összeköthetnénk a személyiségünkkel. Abból a szempontból, hogy vajon a személyiségünknek mely területe az, amely leginkább bevonódik a hitéletünkbe. És ha most azt nézzük, hogy mondjuk az éretlen hitű ember – ez lehet gyerek is, akkor természetszerűleg éretlen még a hite, de lehet felnőtt, olyan felnőtt, akinek éretlen a hite – hite elsősorban, mondhatjuk ezt... hát két modellt is vehetünk, ha a freudi modellben gondolkodunk, akkor azt mondhatjuk, hogy a hite a felettes énhez kapcsolódik, ha mondjuk a jungi modellben gondolkozunk, akkor azt mondhatjuk, hogy a szerepszemélyiségéhez kapcsolódik. Tehát a személyiségében jelen van valahol nagyon markánsan a hit, mozgatja is őt, de a személyiségének csak egy meghatározott területét járja át. Ott lehet nagyon aktív, lehet nagyon markáns. Befolyásolhatja ez az egész életét, de elsősorban csak ezen a területen. Talán ezt nem is nagyon kell ragozni vagy különösebb példákat nem is kell itt hozni. Tehát valaki, aki a külsődleges vallásos megnyilatkozásokban éli meg a hitét, annak a hite a személyiségén belül nem a mélyrétegeket járja át elsősorban, de főleg nem a cselekvés szintjén, hanem a szerepeit. Vagy a szabályokat. A törvényeket. Adott esetekben törvényeket megtart. De ezt nem belső meggyőződésből teszi, tehát nem a szemé­lyi­sé­gé­nek a mélyéből fakad a törvény tisztelete. Hanem mondjuk azért, mert fél a büntetéstől. Vagy azért, mert meg akar felelni valakinek. Vagy azért, mert abban a közegben, ahol éppen létezik, ez a magatartás megfelel annak a közeg normáinak, ezért cselekszik. És ez összevághat az ő személyiségében a szerepszemélyiséggel. Vagy a fölöttes én­jével. Ez persze jelentheti azt is, hogy egy ilyen ember, miután mondjuk az ösztönéletét vagy pedig a tudatalattiját nem járja át az a hit, ami őt egyébként képes mozgatni, ezért itt hatalmas feszültségek lehetnek. Tehát például hogy az ilyen ember, miközben nagy és mély meggyőződéssel imádkozza októberben a rózsafüzért, mindazzal, ami benne ösztönös, semmit sem tud kezdeni, illetve nem tudja azt összekötni a hitéletével. A kettő között egy teljes szakadék lehetséges. Hiába hisz ő, és valóban azt látjuk rajta, hogy mélységes hittel imádkozza a szentolvasót. De hogy mond­juk a szexuális vágyával mit kezdjen, ez a kérdés és az életében ez a cselekvés egyáltalán nem kapcsolódik a hitéhez, vagy adott esetben nagyon negatív módon. Aminek az van a hátterében, hogy nem tudott vele mit kezdeni. Nem tudta beépíteni a hitvilágába.

Aztán ha mondjuk a tudattalatti tartalmakra gondolunk, akkor lehetséges az, hogy mondjuk valakinél, akinél a projektív, misztikus hit a legerősebb – ez persze egy gyermeki hitforma – ott képes az illető a tudatalattijából rengeteg dolgot előszedni, átjárja a hitvilágát mindaz, ami az ő tudatalattijából fakad. Ezekhez mélységesen tud kapcsolódni. Állandó ilyen jellegű élményeket él át. De mondjuk képtelen egy normális, reális életvezetésre. Tehát az életét minthogyha csodás események, misztikumok, titokzatos erők, hatalmak és egyéb dolgok szőnék át. És ő egy ilyen maga által – a tudatalattija által – teremtett ilyen nagyon sajátos világban él, aminek igen-igen kevés köze van a reális életéhez.

Aztán ha valakinek a hite az éntudatában a legerősebb, akkor az nyilván egy individuális, ahogy mondtuk, felnőtt hitű ember. Mélységes hit jellemzi őt abban, hogy cselekedni kell. Hogy a jóért áldozatot kell hozni.Hogy felelősséget kell vállalni, satöbbi, satöbbi, satöbbi... Minden, ami racionális és belátható, ebben nagyon erős és komoly hite van. De mondjuk hogy az ő tudatalattijából származó hangokra hallgat-e vagy nem és hogy az valahogy beépül-e az ő hit­vilá­gába, ez nagyon nagy kérdés. Vagy például hogy a szerepeit átjárja-e ez a hit. Ez is nagyon nagy kérdés. Vagy pedig itt szakadékok állnak fönn.

És ha az érett hitű emberre gondolunk, akkor pedig nyugodtan mondhatjuk azt, hogy az ilyen embernek a hite megjelenik a személyiségének minden rétegében, és ez a hit átjárja a személyiségét. Tehát képes például a kollektív tudattalanból származó benyomásait és indíttatásait integrálni az éntudatába. Képes világos egyszerűséggel élni a reális világban, miközben lehet, hogy az ösztönző erő, ami őt hajtja, az nagyon mélyről, valami kollektív lelki részből fakad föl. De ugyanígy lehetne azt is mondani, hogy képes – hogy konkrétan mondjam – képes az álmaival mit kezdeni és a személyes tudattalannak az üzeneteit képes fölfogni, feldolgozni és megérteni, és aszerint alakítani a csele­ke­de­teit. És ugyanígy mondhatjuk azt, hogy ez az ember, amikor a hivatalát gyakorolja, és egy szerepben él, ezt a szerepet sokkal mélyebbről hatja át a hit. A hit nem csak annyiban jelenik meg, amennyiben az a szerepéhez kapcsolódik, majd amikor leveszi a reverendát, leveszi a szerepet, és a hite is megszűnik. Tehát mondjuk hihetetlen meggyőződéssel tudja a hozzá forduló bajba jutott embernek elmondani azt, hogy imádkozni kell. És az ima segít! Az az egyetlen fegy­ve­rünk! Majd amikor az illető elmegy tőle és kikerül a szerepéből, akkor összezuhan, és a saját élet­eseményével kap­cso­latosan képtelen imádkozni. Miközben valóban nagy meggyőződéssel közvetítette a másiknak, hogy imádkozni kell. És lehet egyébként, hogy az illető valóban erőt merített belőle, és ő valóban meg is tudja oldani azt a helyzetet ez által. De ő maga nem tudja megoldani. Mert a hite ehhez a szerephez kapcsolódik. De az érett hitű embernél ez nem így van. A szerepét sokkal mélyebbről hatja át a hit, és ezért, hogyha leveti a reverendát, akkor is hisz. De persze fordítva is lehetne mondani. Amikor fölveszi a reverendát, akkor is hisz.

Egy záró és befejező gondolat ehhez. Ezt épp csak meg akartam nektek villantani, hogy töprenghetnénk még tovább ebbe az irányba, hogyha magunkat nézzük. Hogy amikor ez érett hitű emberről beszélünk, akkor azt tapasztaljuk, hogy az ilyen hitű ember, ahogy ezt mondtam nektek, miközben állandóan képes fölé kerekedni annak a helyzetnek, amiben van, képes reflektálni saját magára, viszonylagossá tenni a saját magában meg a környezetében lezajló eseményeket, eközben mégis tud benne maradni ezekben az eseményekben, és aktív módon részesévé lenni. Szókratészt hoztam példának, és egy rövidke utolsó részletet hadd olvassak el az ő védőbeszédéből, amiben ő maga fogalmazza meg pontosan ugyanezt.

Ugye a bírái előtt beszél. És az önreflexióra, meg a saját magára való reflexiós képességére való legcsodálatosabb példa az, hogy a következőt mondja bíráinak:

Nézzétek, ha én most beszélek hozzátok, és meg tudlak győzni benneteket, és ti ez alapján fogtok cselekedni, akkor én rosszra vettelek rá titeket, hiszen nektek nem az a dolgotok, hogy az alapján cselekedjetek, hogy én meggyőztelek-e titeket vagy nem, hanem az a dolgotok, hogy az igazság szerint ítéljetek.

Fantasztikus fordulat ez, és azt mondja, hogy ennek ellenére én beszélek hozzátok, ennek ellenére elmondom azt, amit el kell mondanom, mert meggyőződésem, hogy hiszek az istenekben, vagy hiszek Istenben, és az igazságot képviselem. De kérlek benneteket, ne az én szavamra cselekedjetek, hanem az igazság szerint.

És ezután, hogy elmondta ezt bíráinak, akik lehet hogy ezt föl sem fogták, a következőt mondja:

Mert ha rábeszélnélek titeket, és esdeklésimmel eskütök megszegésére kényszerítenélek, akkor valóban arra taní­ta­ná­lak, hogy ne higgyetek az istenekben, és éppen védekezésemmel vádolnám csak magamat igazán, hogy nem hiszek az istenekben. De szó sem lehet róla, hogy így legyen. Mert hiszek bennük, athéni férfiak, méghozzá úgy, mint egyik vádlóm sem. Most pedig rátok és Istenre bízom, hogy úgy ítéljetek fölöttem, ahogy számomra is a legjobbnak ígérkezik és számotokra is.

A végső gondolatom. Két történetet hadd mondjak el, még mindig az érett hitű emberhez kapcsolódva.

Emlékszem, amikor mondjuk 17 évesen, egy szamizdat olvasása közben azzal szembesültem, hogy azt mondja ott nekem az okos ember, hogy akárhogy is ugrálsz, kedves olvasóm, mindenképpen a diktatúra gyermeke vagy. Iszonyatosan fölháborodtam. Eszméletlenül. Olyan indulat vett rajtam erőt, hogy mit képzel ez! Honnan ismer engem? Én nem vagyok ennek a diktatúrának a gyermeke! Aztán ahogy lehiggadtam, rájöttem, hogy neki ebben pontosan iga­za van. Mert hiszen ebben a közegben az ember nem lehet – vagy abban a közegben az ember nem lehetett – nem annak a diktatúrának a gyermeke. Ez volt tehát a kiindulópont, hogy természetesen köt bennünket az a közeg, amiben vagyunk. Kívülről is, meg belülről is. És csak amikor a tiltakozásomat feladtam ennek kapcsán, akkor kezdtem belátni, hogy hogy volna érdemes akkor cselekedni. Mert hogyha minden tettemet az határozza meg, hogy tiltakozom valami el­len, akkor legalább annyira rabja vagyok ennek a diktatúrának, mint az, aki behódol. Természetesen lehetek be­csü­le­tesrabja. Lehetek tisztességes rabja, sőt hős rabja. Sőt szent rabja. De rabja vagyok.

És nincs-e esetleg egy harmadik út? De, úgy tűnik, hogy van. Ami adott esetben nem jelenti azt, hogy az ember nem cse­lekszik egy diktatúrával szemben. De az már mégsem ugyanaz, mert nem mindegy, hogy úgy cselekszem-e vala­mivel szemben, hogy a tetteimet kizárólag az motiválja, hogy én valamivel szemben cselekszem. Akkor ugyanolyan megkötözött ember vagyok.

És a másik. Ez pedig egy sokkal kevésbé fontos dologhoz kapcsolódik, ez pedig a szakállam. Azért, mert a papnevelő intézetben hősi lelkesedéssel, ámbár nagyon emberi lelkesedéssel arra az álláspontra jutottam, hogy másképp szeretnék pap lenni, mint elöljáró atyáim. Ez természetesen ugyanolyan nagy buzgalomra hevítette elöljáró atyáimat is, ezzel aztán egy nagyon különleges kapcsolat létesült közöttünk, egymásnak bőségesen függvényeivé váltunk, és elérkezett az a szent és magasztos, gyötrelmes és emberi nap, amikor a rektor atya magához hívatott, és a következőt kérte tőlem...

De még csak előzményként, hogy volt mondjuk hármunknak szakálla. A szakáll viselése nem volt tiltott dolog, de nagyon jól kifejezte, hogy valakivel nincs valami rendben – az elöljáró atyák szempontjából mindenképpen. Persze mi ezt másképp értelmeztük. Ezért aztán a szakáll, nem először és utoljára, valamiféle ellenállás jelképévé vált.

Na most az elöljáró atya behívatott engem, és azt mondta, hogy ha pap akarok lenni, akkor másnap reggel szakáll nél­kül jelenjek meg a szentmisén. És ugye ez elég nehéz helyzetet teremtett, mert mi volt bennem? Az, hogy a szakállal összekötöttem mindazon meggyőződéseimet, a hitemet, az állásfoglalásomat, a gerincemet, mindent... ilyen esendő módon..., ami számomra fontos volt. És akkor jön az elöljáró atya és azt kéri, hogy tagadjam meg magam. Rengeteget vívódtam, bár nem mondom, hogy váratlanul ért ez a dolog, mert amióta hatalom van, azóta ilyen események történnek. Csak nem mindig a szakáll a téma. És összeültünk szakállas barátaimmal, és átbeszéltük a szakáll-ügyet. Másnap reggelre hatalmas vívódások után szakáll nélkül jelentem meg a szentmisén, és ez a vívódás két dolgot eredményezett, egyrészt hogy nem volt szakállam, a másik pedig, hogy nagyon-nagyon megértettem valamit, amit talán addig is értettem, de nem így. Mégpedig azt, hogy ha számomra fontosabb dolog az, hogy van-e szakállam vagy nem – miközben arra hivatkozom, hogy nem a szakáll a lényeg, én nagyon komoly dolgokról beszélek, és mégsem vagyok erre hajlandó – akkor kamuzok. Akkor áltatom magam. És valami megvilágosodott ennek a kapcsán. Hogy az életemben milyen rengeteg olyan esemény volt – és van jelenleg is –, amire azt mondom, a másik szemébe nézve, hogy nem az a fontos, amit te mondasz. Hogy vedd már észre, hogy mi itt a lényeg. De én nem vagyok hajlandó vál­toz­tatni. Mert ha én valóban hittel ki tudom mondani, hogy nem ez a fontos, akkor csinálhatom úgy, ahogy a másik kéri. De ez nagy lelki gyötrelemmel jár. Adott esetben nagy fizikai gyötrelemmel. És rengeteg ilyen esemény vesz azóta is körül. Amikor az első fölfortyanó indulatom az, hogy tanulja már meg, hogy mi a fontos és mi nem. Amiből per­sze az következik, hogy csinálja úgy, ahogy én akarom. Nagyon hálásan köszönöm az elöljáró atyáimnak azt, hogy rajtuk keresztül ezt megtanultam, mert amikor mondjuk ugyanilyen helyzetbe hozott a következő elöljáró atyám, hogy mondjuk egy barokk miseruhában mutassam be első szentmisémet a kijelölt állomáshelyemen, akkor ezt már föl se vettem (a miseruhát fölvettem). Valóban nem kellett ahhoz sokat gyötrődnöm, hogy azt gondoljam, nekem valóbanmindegy, hogy barokk miseruhában misézek vagy más miseruhában. És akinek ez nem mindegy, az az elöljáró atya.

No most. Akkor most jön az, hogy négy témát vennék elő, és abban megnéznénk három nagy szempont figyelem­be­vételével... az egyik – de most már hagyjuk a gyerekeket, már csak fölnőttekről beszélünk – az éretlen hitű felnőtt ember. A másik az úgynevezett individuális hitű felnőtt ember. És a harmadik az érett hitű felnőtt ember.

Az első konkrét téma, hogy hogyan fogja föl és hogyan cselekszik a rosszal kapcsolatosan az éretlen hitű felnőtt ember, az individuális hitű felnőtt ember és az érett hitű felnőtt ember.

Az első: az éretlen hitű felnőtt embernek mi van a fejében akkor, amikor a rosszra gondol. Az első, hogy két dolgot is gondol a rosszról, ez egy – így mondom most – ellentmondás, ezt az ellentmondást adott esetben nem is látja, nem tudatosul benne, nem is oldja föl, lehetséges, hogy vagy csak az egyiket csinálja, vagy csak a másikat, vagy egyszerre mindkettőt, a kettő között azonban nem történik kapcsolódás.

Az első (már az ellentmondásnak az első tagja): a gyerekes hitű felnőtt ember a rossz forrásának Istent tekinti. Vagyis ha történik az életemben valami rossz, az Isten büntetése. Ez van az egyik oldalon. Ebből levezethető az, hogy min­den, ami rossz ebben a világban, az az Istennek a büntetése. Ez van az egyik oldalon.

A másikon: hogy ha én megfelelő formában imádkozom az Istenhez, vagy egyáltalán, ha az Istenhez fordulok, ezt azért teszem meg, mert ő az, aki engem megoltalmaz a rossztól. Az éretlen hitű felnőtt embert ez a két, adott esetben párhuzamosan működő folyamat egyaránt jellemzi. Tehát az Isten a rossz forrása, ő büntet. A másik pedig: Istenhez menekülök a rosszal szemben. Őt kérem, hogy oltalmazzon meg a rossztól.

Milyen következmények járulnak ide? Az első... egy történet.

Ott állunk, Krakkóhoz nem messze, és indulnánk haza a busszal, de elég nagy késésben vagyunk, és odamegyek a buszvezetőhöz, és kérdezem őt, mondaná meg, hogy mikor fogunk hazaérni. A buszvezetőről annyit, hogy a harmadik nap végefelé, amikor már többedik beszélgetésünkben vagyunk, akkor azt mondja: „Milyen kár magáért! Magából még egy rendes ember is lehetett volna!” Ezt úgy nagyjából a hitvilágát illetően akartam elmondani, illetve a vallási atti­tűd­jére akartam ezzel rámutatni. És mikor ezt megkérdezem tőle, akkor a következőt mondja: „Hát nézze, ha a maga főnö­ke is velünk lesz, akkor éjfélre hazaérünk.” Ugye éjfél után értünk haza, ebből azt a nyilvánvaló következtetést von­hatjuk le, hogy most vagy rossz pap vagyok, vagy rossz a főnököm, nem tudom... De hogy nem volt velünk, az biztos, mert nem értünk haza éjfélre. Az éretlen hitű ember adott esetben végigimádkozza az utat, hogy „Uram, Istenem, kérlek nagyon szépen, érjünk haza éjfélkor, mert te vagy oltalmunk és menedékünk, biztos kővárunk és kősziklánk, ezért Uram, Istenem, érjünk haza éjfélkor!” Tehát egyszerre oltalom, és aztán amikor hazaérünk, akkor azt mondja, „Uram, Istenem, miért büntetsz? Miért, miért tetted ezt velem? Hát így nem tudok annyit aludni, amennyit szerettem volna! Uram, Uram! Neked nem kell aludni, de nekem?”

Lengyelországban bőséges élményem volt arról, hogy mit jelent az, amikor valaki mondjuk a Szűzanyához folyamodik. Hogy „Istennek anyja, segíts rajtunk!” Ugye, a Mária-kultusz egy nagyon klassz dolog. De az éretlen hitű ember esetében a Mária-kultusznak egy kulcsmomentuma az, hogy tőle Isten messze van. Hát ez nyilvánvaló... hát az Isten tőle? Világos. Ki az aki hozzá közel van? A Szűzanya. Egyrészt azért, mert ő egy anya. Ezzel tud valamit kezdeni. Másrészt azért, mert a Szűzanya ember. Majdnem olyan, mint ő. Tehát mindenesetre emberibb, mint mondjuk a Szentlélek. Ezért aztán nagyon gyakran a hitének a kulcsfigurájává nem az Atya, a Fiú vagy a Szentlélek válik, hanem a Szűzanya. És azért, mert a Szűzanya számára kézzelfoghatóvá tudja tenni azt, hogy az Isten majd oltalmaz. Mert ha... ugye, ezek az imádságok... hogy „ha Szűzanyánkat kérjük, ő majd, mint jó édesanyánk, bizonnyal majd közbenjár értünk a szigorú tekintetű Istennél”. Ez mondjuk tipikus lelki anatómiája ennek a hitnek.

Na most a rosszal kapcsolatban az ilyen hitű ember persze, miközben állandóan Istenhez fut, hogy az Isten őt mentse meg a bajtól, a rossztól, a nehézségtől, az ilyen hitű ember tulajdonképpen állandóan szeretne kilépni a realitásból. A rosszal tulajdonképpen nem tud mit kezdeni. Mert vagy így vagy úgy, azt mindenképpen az Isten világába emeli. És azt mondja, hogy vagy ilyen vagy olyan formában, büntetés forrásaként vagy az oltalom forrásaként, de az Istenen múlik. Szőrőstül-bőröstül. Nem rajtam és nem rajtad, csakis az Istenen.

Ezért aztán az ilyen hitű ember a világot általában rossznak tartja. Mert hiszen a világban tapasztalja meg a rosszat. A világ számára a bűnnek a helye. Ezért természetesen végsősoron azt kéri Istentől, hogy ragadja már ki e bűnök világából. És amikor az üdvösségre gondol, akkor az jelenik meg benne, hogy az azért lesz jó, mert ott végső oltalmat talál az Istennél az őt eddig érő rosszal szemben. Hogy ott végre nem fog vele semmi rossz sem történni. Ez a fő elképzelése az üdvösségről.

Ugye az ilyen hitű ember képes arra a zseniális manőverre, hogy – amit említettem nektek –, hogy mondjuk mielőtt elmenne és betörne embertársánál, fölfohászkodik Urához, Jézus Krisztushoz, hogy a rendőrök ne csípjék el. Ebben a tettében valóban hit nyilatkozik meg. Ő hisz ebben, nagyon komolyan. Adott esetben be is megy a templomba. Mert hiszen ott van annak a helye. Ha a templomban teszi ezt meg, az sokkal hatékonyabb, mintha csak az utcán, a betörés előtt fohászkodik. Nyilván az oltáriszentség előtt hatékonyabb lesz ez az imádsága. És valóban hisz is abban, hogy őt az Isten megmentette attól, hogy lebukjék. Ha nem hallottam volna ezt a saját fülemmel, nem mondanám nektek.

Az ilyen ember tehát a világot nyilván két részre fogja osztani. A jó részre meg a rossz részre. Ez is egy ellentmondás persze, a világ, úgy alapvetően, rossz. De azért van néhány jó. Szereti magát is ide sorolni. Erőteljes késztetést érez erre, hogy magát is ebbe a körbe vonja bele. Hogyha ez nagyon nem megy neki, vagy nem olyan alkat, akkor pedig magát folyton-folyvást és mindig is a rossz csoportba fogja osztani. Árnyalatok nincsenek. Átjárás nincsen. Ő rossz, bűnös, Isten büntetése őt méltán éri. Ha rossz éri, akkor ösztönösen a következőt teszi: egyrészt panaszkodik. Nagyon sokat. Folyamatosan. Állandóan. A társainak is, meg az Isten felé is. Ha képes a panaszáradatát befejezni, akkor esetleg eljut oda, hogy a rosszba bele kell törődni. Legföljebb idáig jut el. Ha nem tudja megtenni ezt a lépést, hogy belenyugszom ebbe a rosszba, mert hiszen tehetetlen vagyok ellene, az Isten mérte rám, akkor pedig folyton-folyvást azt kérdezi Istenétől: Miért büntetsz engem? Miért csinálod ezt velem? Uram, nem értelek!

Említettem már ezt nektek, rengeteg kórházi élményem kapcsolódik ahhoz, hogy emberek, amikor valami ilyen értelemben vett rosszal találkoznak, akkor iszonyú szellemi erőfeszítésnek állnak neki, azért, hogy rájöjjenek, hogy az Isten őket miért bünteti. Hihetetlen, hogy ilyenkor... Szóval lehet látni, ahogy minden erejüket összeszedik, hogy rájöjjenek, hogy mit csináltak rosszul. Mert számukra ebben az összefüggésben létezik csak a dolog megoldása. Persze az ilyen hitű ember adott esetben könnyen talál is valamit. Ez ugye akkor nehéz, ha mondjuk olyasmit talál, aminek semmi köze az ő betegségéhez. De ez őt egyébként nem fogja kizökkenteni. Nem fog számítani, tehát ő bármit képes valamilyen eseményre vagy bűnére visszavezetni. A nehézség mikor jön? Akkor, bemész a kórházba, ezt tapasztalod, és mondjuk naiv módon ráerősítesz erre. Mondjuk elsegíted őt a bűnbánathoz. Átéli a bűnbánatát, de a következő napon mi jelenik meg a fejében? Az, hogy én megcsináltam a magamét, most te jössz, Uram! Hát ha itt egy egyenletről van szó? Rájött, hogy mi a büntetés kiváltó oka. Az, hogy ő ezt és ezt csinálta. Egy pap segítségével adott esetben meggyón, bűnbánatot tart, akkor ő megtette a magáét. Ezután az Istennek kutyakötelessége őt meggyógyítani! Tehát lehet, hogy az a lelki megkönnyebbülés, ami az ő bűnbánatából fakad, az csak egy pár pillanatig fog tartani. És a helyzete nem oldódik meg. A belső helyzete. Mert az, hogy a betegségével mi van, az egy másik kérdés. Ezért én papként mindig nagyon gyötrődöm, hogy amikor látom, hogy valaki ezen a pályán masírozik előre, hogy tudom, hogy mi lesz a következő lépése, és hogy úgy beszéljek neki, hogy lehetőleg... lehetőleg ne... ne erre a vágányra kerüljön, vagy képes legyen egy picit kilépni arról.

Akkor most jön a fölnőtt hitű ember. De ez előtt még hadd mondjak egy átvezető mondatot. Hogy azért beszélek erről, mert hogyha így rá tudunk nézni egyetlen jelenség kapcsán a különböző jellegű hitekre, akkor máris egy nagy lépést tettünk afelé, hogy a saját hitünkre is rá tudjunk nézni. Képesek legyünk azt viszonylagossá tenni. És ezáltal adott esetben megoldjunk olyasmit, ami eddig mindig csak egyetlen módon futott le. Mondjuk ezen a módon.

Még egyvalamit ehhez. Az éretlen hitű emberhez. Ez elvezetheti őt oda – az Ószövetség világára utalhatok –, hogy ha lát egy nyomorult embert, akkor a nyomorult emberhez nem fordul oda. Mert azt mondja: ez Isten büntetése. Márpedig ha Isten megbüntet téged, ezt joggal teszi, ennek a jele a te betegséged vagy a te nyomorod. Nekem tehát rajtad nem kell segítenem. A Hit Gyülekezetéből jövő emberektől hallottam ilyen kijelentéseket, nem is egytől. Ugye innen már csak egy lépés az: a jólét Isten adománya, ha betegség ér, ha szegény vagy, akkor az Isten büntetése. És ha továbbra is beteg vagy, ha továbbra is ilyen vagy olyan nehézség ér téged, akkor ennek te vagy az oka. Az Isten csak jogosan büntet téged. És ezért én jogosan elfordulhatok tőled. Ez a leg... legdurvább kifutása ezen hitformának.

A felnőtt hitű ember a következőt mondja a rosszról – talán ez lehetne a mottója –: a rossz az élet velejárója. Azután azt mondja, hogy a felelősség, hogy ez a világ jó-e vagy rossz, a mi kezünkben van. Tehát mindent meg kell tennünk azért, hogy ezt a világot jobbá tegyük. Ha a felelősség a mi kezünkben van, és ez a rossz, amit tapasztalunk a világ­ban, elsősorban az emberből fakad, és nem az Istenből, akkor mit kell tenni? Az egyik, hogy az embereket át kell ne­vel­ni, vagy puha vagy durva eszközökkel. Itt bármitől bármeddig lehet gondolkodni. Tehát a legkeményebb diktatúrától kezdve, amikor én kiirtom a rossznak még az írmagját is belőled, egészen odáig, hogy valóban egyszerűen gyógyító emberként segítelek téged, hogy meg tudj szabadulni a rossztól. De ide tartozik az is, hogy azzal a rosszal szemben pedig, ami adott esetben nem emberekben nyilatkozik meg – de ez lehetséges az emberekben megnyilatkozó rosszat illetően is –, harcolni kell a rosszal. Ez a fő stratégia. Harc a rosszal szemben. Ide értve a betegséget, ide értve az éhínséget, ideértve akármit. Felelősséget vállalni, összefogni, szervezetek, satöbbi..., ezt nem is részletezem, úgyis tudjátok, mi ez.

Ha az illető naiv – márpedig ehhez a hitformához valamiféle naivitás mindig járul –, akkor az van benne, hogy ha egy kicsit jobban össze tudnánk szedni magunkat, akkor a rossz eltűnne a világból. Vagy kimondva-kimondatlanul az van benne, hogy előbb vagy utóbb a rosszat föl fogjuk számolni. Előbb-utóbb tudunk olyan erősek lenni, hogy le tudjuk győzni a rosszat. Az ilyen ember akkor kerül nehéz helyzetbe, amikor szembesül azzal, hogy ő megtett mindent, és a rossz nem szűnt meg. Amikor a saját korlátait fölfedezi. Az ilyen ember akkor kerül nagyon nehéz helyzetbe. Mert hiszen az élteti, hogy a rossz legyőzhető. Hogy a rossz kulcsa az ő kezében van. S amikor a saját gyöngeségét érzi, akkor válik igazán tehetetlenné.

Természetesen eljuthat oda, hogy önmagát már-már mindenhatónak képzeli. Gondoljatok arra a katonára, aki áll a gáton, és azt mondja, hogy amíg mi, katonák, itt vagyunk, erősebbek vagyunk a víznél. Az ilyen ember az utolsó csepp erejéig harcol akkor is, ha ő beteg, vagy akkor is, ha mondjuk valaki szerette beteg. Elmondom ennek már egy abszurd formáját, amikor egy orvos egy onkológiai osztályon az abszurditásig szúrja, metéli, nyomkodja, döfi a betegét. Mert úgy értelmezi a saját orvosi esküjét, hogy ameddig nem ilyeneket lát: ­­­­­­­­­­­­________________, addig napi 24 órában mindent bele. Ez nyilván az onkológiai osztályon sem történhet így, mint ahogy sehol másutt sem, mert vannak határok. Hányszor... hát szóval... szóval az a... hát hívő embereket ugye..., és felteszem a kérdést, hol van az ő hitének a centruma? Mikor hívő emberek tombolnak kórházakban. És felelőssé teszik az orvost, az ápolónőt és mindenkit, és... Na, ezt nem is mondom.

Az ilyen embert természetesen fokozott odafordulás jellemzi a bajbajutotthoz. De az ilyen embert jellemezheti az is, hogy kényszeres segítő lesz. Segít, ha kérik, ha nem. És miután ő tudja, hogy ő a rossz ellen tud harcolni, ezért nekiáll, és a saját maga módján harcol a benned lakó rosszal, és ő megmondja, hogy neked mit kell csinálni, és küzd, és... ebből rengeteg konfliktus származhat. Miközben ő meggyőződéssel hiszi, hogy ha te megváltoznál, ez a világ jobb lenne. Az ilyen hitű embert jellemezheti – ezt egy picit így mondom –, hogy elsősorban a világban lévő rosszal harcol, nem annyira az önmagában lévő rosszal. Ez a könnyebbik út. A világot akarja megváltoztatni, mert azt mondja, hogy ha a világot megváltoztatjuk, összefogva egymással, akkor majd neked is, meg nekem is jobb lesz. A rossznak a kulcsa tehát itt az emberben, a világbankint van. És nem az Istennél.

Az érett hitű ember a következőt mondja a rosszról – ez volna valami mottó –: a rossz az, ha elszakadok az Istentől, és nem tudom az embertársamat szeretni. Ez a rossz. Ami ezen kívül ér engem, ami úgyegyáltalán ér engem, az nem föltétlen jó vagy rossz. Viszonylagossá teszi az eseményeket. Azt mondja, hogy bármi történik is velem, azt persze az érzelmeimben átélhetem rossznak. A testemben átélhetem rossznak. A gondolataimban átélhetem rossznak. De hogy ez most jó dolog vagy rossz dolog, ez majd akkor válik el, hogyha kiderül, hogy én ennek az eseménynek a kapcsán szorosabbra tudom-e fűzni az Istennel való kapcsolatomat, illetve tudom-e szeretni a másik embert. Ha erre képes vagyok, akkor ez a dolog jó dolog volt. Még ha fájt is. Még ha megszenvedtem is. De hogyha adott esetben valami nagyon jó dolog ér a külvilágban, tehát mondjuk sok pénzt nyerek, és ezt a sok pénzt rosszra költöm, akkor ez rossz dolog – most nagyon primitíven szólva.

Tehát nem önmagában jó vagy rossz valami, hanem hozzá való viszonyunkban. De a hozzá való viszonyunkat az Istennel való kapcsolatunk határozza meg. A rossz tehát inkább valami belső eseményé válik. Az ilyen ember tehát képes arra, hogy átélje – így mondom – a rossz szentségét. Vagyis azt, hogy egy... mondjuk, egy betegség közelebb vihet Istenhez. Ezért ez a betegség – ad abszurdum – Isten ajándéka nekem. Hogy adott esetben egy betegség kapcsán kaptam meg valami olyasmit Istentől, amit sehogy máshogy nem kaptam, vagy nem kaphattam volna meg. Ezért az illető eljuthat oda, hogy adott esetben a betegágyán hálát ad az Istennek azért, hogy ezt most átélheti. Miközben reális fizikai fájdalmat él át. Most elég sok beteghez járok az utóbbi időben. Minden napra jut legalább egy kórház. És az egyikkel kapcsolatban élem meg ezt folytonosan, hogy hogyan vívódja át ezt a betegségét. És most eljutott oda, hogy tegnap, ahogy beszélgettünk a kórházban, elkezdte nekem felsorolni azt, miközben csont és bőr, és a nyakán preparáltak egy eret és onnan kapja az infúziót, hogy mit köszön ennek a helyzetnek. És négy dolgot mondott, miközben alig tud beszélni, mert olyan gyönge. Ebben az esetben az, ami történik, nem rossz. Fájdalommal jár, betegséget jelent. Nem tudni, hogy túléli-e. De ami vele történik, az benne úgy fogalmazódik meg, hogy az jó. Bár beteg vagyok.

Az ilyen ember képes osztozni a másik fájdalmában, szenvedésében, gyötrelmében. Eznem föltétlenül azt jelenti, mint a felnőtt hitű embernél, hogy... az nem föltétlenül osztozás. Abban van némi távolság. Te beteg vagy, én kívülről jövök és téged meggyógyítalak. És közben örülök neki, hogy „de jó, hogy én nem vagyok beteg”. Jössz hozzám, hogy segítsek neked, vagy valaki jön hozzád, hogy segítsél neki. És miközben te szívvel-lélekkel segítesz, az van benned, „de jó, hogy nem velem történt”. Az érett hitű embernek nem ez jut eszébe, hanem az, hogy odaáll vagy odaül a másik ember mellé és osztozik az ő fájdalmában vagy az ő szenvedésében. Ebből valamit magára tud venni. Ide lehetne tenni utolsó gondolatként, hogy az ilyen ember érti meg Krisztus keresztjét.

Most azt csináltam, hogy nagyon egyszerű tőmondatokban összefoglaltam a három hitformának a jellegzetességeit, ebben most lesz olyasmi is, amit eddig nem mondtam el. Először mondom az éretlent, aztán a felnőttet és aztán az érett hitű embert.

Az éretlennél a rossz forrása Isten. A felnőttnél a rossz forrása az ember – a természet, a világ, de mindenképpen valami, ami tőle kívül van. Az érett hitű embernél... nem mondanám így, hogy a rossz forrása én magam vagyok... de a rosszat elsősorban az önmagával való viszonyban keresi. De nem azért, mert önmagát rossznak tartja. Hanem azt gondolja, hogy az ő élete van az ő kezében. És ezen akarok változtatni.

A következő a cselekvésmód.

Az éretlen hitű ember azt mondja, a rosszba bele kell nyugodni. Vagy oltalmat kell találni Istennél. A felnőtt hitű ember azt mondja, a rosszal harcolni kell. Az érett hitű azt mondja, a rosszhoz való viszonyomat kell átgondolnom.

A harmadik... mind a három... karakternél van valami mélységes mély kívánság, amit az illető talán ki sem mond.

Az éretlen hitű ezt kívánja a szíve legmélyén: Isten változzon meg. Legyen végre jó. És ezt bizonyítsa be azzal, hogy énnekem minden úgy megy az életemben, ahogy én szeretném. De a legmélyebb kívánság ez:Isten legyen más. Végre legyen már más, mint eddig. A felnőtt hitű ember azt mondja: a másik ember változzon meg. És akkor nekem is jó lesz. Akkor végre jó lesz ez a világ. Az érett hitű ember pedig azt mondja: egyvalakinek kell itt komolyan megváltozni: nekem. És a dolgok el fognak rendeződni. Már nem a világban, bennem.

A következő: az éretlen hitű ember elfordul a másiktól. A felnőtt hitű ember odafordul a másikhoz. Az érett hitű ember pedig együtt van a másikkal.

És végül: hogy mit gondol a rosszról: az éretlen hitű ember azt mondja: a rossz elválaszt Istentől, mert Isten büntetése. A felnőtt hitű ember azt mondja: ha legyőzöm a rosszat, eljutok Istenhez. Ameddig nem győzöm le a rosszat, nem jutok el Istenhez. És az érett hitű azt mondja: a rossz is lehetőség, hogy Istenhez jussak.

Ennyit a rosszról. Gyorsan elmondom a politikát. Jó is, hogy nincs rá több időm. Csak azért, hogy lássunk ilyen egészen evilági témákat. Aztán a következő alkalommal vallási jelenségeket szeretnék, hármat, ugyanígy egy picit elemezni.

Az éretlen hitű ember két megoldást adhat a politikai felelősségvállalást illetően. Az egyik: a politika az ördög találmánya. Rendes ember nem politizál, politikus csak gazember lehet. A többit azt levezethetjük, nem kell ezt különösebben ragozni. A másik: aktív politikai szerepet vállal, akármilyen formában, de ez a szerepvállalása totálisan független a hitétől. De az Istenbe vetett hitétől biztosan. De hogy Krisztustól független, az meg száz százalék. Mert az ilyen hitű ember az tűzzel-vassal képes volna kiirtani azt, aki egy másik pártnak a tagja. Még akkor is ha az a más pártnak a tagja történetesen vasárnap a misén mellette ül. Tehát a misén nem bántjuk, mert az mise. De ha kimegy a temp­lomból, vége az oltalomnak. Amíg az oltár szarvát megragadja, addig béke neki. De a templomot rá lehet gyújtani. Nagy­­jából ez jellemzi őt. Na most... ugye nem kell ezt ragoznom, ezt lehet bőségesen... Aztán: ha az egyik meg­valósulás van, azt mondja, a papok nem értenek a politikához. Fogják be a szájukat, ez a mi dolgunk. A templomban semmiféle politikai állásfoglalásnak nincs helye. Semmilyennek. De ezt ő, hogy politikai állásfoglalás, tág értelemben gondolja. Tehát vagyis, hogy a papok, az egyház, az Isten ne szóljon bele abba, hogy ő hogy éli az életét. Amikor a tár­sadalmi életét éli. Mert a vallás számára egy magánügy, ami a rózsafüzér elmondásában, a vasárnapi mise­hall­ga­tásban és időnkénti gyónásban merül ki. De hogy ő lopja-e a papírt a munkahelyén, ez egy másik kérdés. A legjobb példa erre... éppen Lengyelországban megértettem nagyon valamit. Mert arról kérdeztem ott – két lengyel idegenvezetőnk is volt –, hogy hogy élték át ők a diktatúrát. És azt mondták, hogy nálunk teljesen másképp volt, mint nálunk. Mert ott az történt, hogy lehetett valaki párttitkár, a gyerekét akkor is megkereszteltette. Azt mondta, hogy soha senkit azért nem zártak be, mert a gyerekét megkereszteltette. Nem rúgtak ki munkahelyről. Mert vasárnap misére jártak. A legnagyobb diktatúra közepette is úrnapja állami ünnep volt. Ezidáig persze volt üldözés, de... amikor vége van a diktatúrának, akkor mi a következő kérdést tesszük föl: egy katolikus Lengyelországban, ahol úgy tele vannak a templomok, hogy az egyszerűen bődületes, és ráadásul nem úgy, mint nálunk a Mátyás-templom. Tehát nem turista-karnevál a templom, hanem akármilyen templomba mész be, ott emberek imádkoznak. Hogy milyen hittel, azt nem tudom. De imádkoznak. A legérzéketlenebb turista is ha belép egy templomba Lengyelországban, akkor nem tudja kivonni magát az alól a hatás alól. Tehát nem kell kiírni a templomkapura, hogy aki itt belépsz, mondjuk fegyelmezd magad. Ne hangoskodj. Mert mondjuk belépsz, és mindenki csöndben van. Egyszerűen te éreznéd furcsán magad ott, ha elkezdenél üvöltözni. Akkor a kérdés azonban az, hogy egy ilyen katolikus országban, ahol a kereszteltek száma 99,99, az esküvő 99,98, és... hát igen, azért mégiscsak... a világ szelleme oda is begyűrűzött. Hogy miért van akkor az, hogy egymás után választják vissza a szocialista kormányokat? Azért, mert a diktatúra alatt is megszokták, hogy ez a két dolog külön működik. Hogy a két dolog között adott esetben nem kell összefüggést keresni vagy találni. Tehát... most nagyon óvatosan akarok fogalmazni... megpróbálnék elvonatkoztatni minden itteni élményünktől... tény­leg csak egy elvet akarnék kimondani, hogy... hogy attól, hogy egy párt nem krisztusi elveket vall, attól én még simán sza­vazhatok rá, ha nekem az a párt tetszik. Vagy hogyha mondjuk az egyéni boldogulásomat ennek kapcsán meg­találom. És ugyanolyan mélységes hittel jár utána a templomba. És a kettő között nincs összefüggés. Tehát ami egy­fe­lől a diktatúra alatt egy ilyen hihetetlenül hősies áldozatvállalás volt, meg annak tűnt, az most, hogy vége van a dikta­tú­rá­nak... tulajdonképpen ugyanaz folytatódik, csak valami egészen másnak tűnik. Valami érthetetlen jelenségnek. Pedig tulaj­don­képpen ugyanaz folyik tovább.

A felnőtt hitű ember – nyilván ezt már magunk is mondhatjuk – felelősséget vállal, politikailag lehet kevésbé vagy nagyon aktív, mozgalmaknak tagja, pártoknak is lehet tagja, tesz a jóért, egyértelmúen fölismeri, hogy az Isten várja tőle azt, hogy közösségi szinten is aktív legyen. A felnőtt hitű embert ez mindenképpen jellemzi. Az ilyen hitű ember tehát nem gondolja azt, hogy az egyháznak nem volna szabad társadalmi tanítása legyen. Azt gondolja, hogy nagyon fontos, hogy az egyháznak legyen társadalmi tanítása, és a papoknak ezt sokkal erőteljesebben kellene hirdetni. Nem föltétlenül pártpolitikai kérdésekről nyíltan állást foglalni. De legyen társadalmi tanítás. Ami a közösség ügyét érinti, az a templomba való, még akkor is, ha evilági dolog. Az ilyen hitű ember cselekszik. Az életnek nagyon sok területén. És azt mondja, hogy Isten bízta rá, hogy politikailag vagy szociálisan érzékeny és tevékeny legyen. Ebben az ő hite meg tud jelenni. Sőt, az Isten el is várja, hogy az ő hite ebben megjelenjen. Adott esetben a hite szinte csak ebben jelenik meg. Nem tartja ellenségnek a politikai ellenfeleket, leül velük tárgyalni.

És végül: az érett hitre az jellemző, hogy az illető tud is és mer is politizálni. Társadalmi felelősség- és szerepvállalásra hajlandó, ha ez szükséges. A politika számára... vagy a társadalmi felelősségvállalás... ugyancsak az Istentől jövő kötelesség, de tudja, hogy ez csak egy az Istentől jövő feladatok közül. A politika tehát nem öleli föl a hitének a teljes területét. Végsősoron azt mondja, hogy természetesen ebben a világban cselekedni kell, adott esetben harcolni és küzdeni, politikai hatalmat birtokolni és gyakorolni, de ennek a hatalomnak a célja, minden ember üdve, nem pedig az én jólétem. Ezér aztán az ilyen ember tud kellő távolságot tartani a politikától is, miközben politizál, a maga politikai meggyőződésétől is tud kritikus távolságot tartani. És ami nagyon fontos, állandóan kutatja, hogy mi is indítja őt vajon arra, hogy politikailag szerepet vállal és hogy hatalom birtokába jut. És épp ezért adott esetben képes erről a hatalomról azonnal, egy pillanat alatt lemondani. És ami a dolognak a legszebb része, az pedig az, hogy politikusként is képes apolitikus megnyilatkozásokra. Tehát képes hitvalló emberként megnyilatkozni olyan helyzetben, amikor a politikai érdeke szöges ellentétben állna ezzel. Képes szeretettel fordulni valakihez, akivel közben nagyon komoly po­li­ti­kai nézeteltérése van. Képes áldozatot hozni olyanvalakiért, akivel nem ért egyet. Képes hatalmat adni olyan­vala­ki­nek, akivel nem ért egyet. És ráadásul képes, politikai szinten is, az önkritikára. Ami tulajdonképpen így, önmagában, egy apolitikus tett. Tudja azt, hogy az erőtlenségben is lehet erős. És hogy a gyöngeségben is lehet az ember nagyon hatalmas. Politikai szinten is, nemcsak az egyéni életet illetően.

Karesz, nyitsz? Köszi. Ezt volt akkor ez a két, nem föltétlen a vallást érintő terület, a rossznak a problémája és a poli­ti­ka. A következő alkalommal szeretnék beszélni arról, hogy hogyan is... hogyan vesz részt és mit jelent a különböző hit-fázisban levő embernek a szentmise, a Szentírás és az imádság. Ezekről szeretnék beszélni, ezzel nem fog eltelni az egész alkalom, ez lesz főleg az első rész. És aztán még el akarnám mondani az utolsó fázist. A hetedik fázist. Mert az meg nagyon szép.

Köszönöm szépen a figyelmeteket. (70:00)