A vallási ítéletalkotás 6 foka 2. - A mély hit jellemzői Mt.15,21-28 alapján 1.

2002.11.05.

Megosztom
Elküldöm

Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit!

A múlt alkalommal a vallási ítéletalkotásnak a szerkezetéről beszéltünk, arról, hogy hogyan lehetne megragadni egy kutatópáros tapasztalatai nyomán azt, hogy a lelkünknek milyen mély struktúrái alakulnak ki – a környezeti hatásokat is ide számítva -, amelyek aztán megjellegzik azt, hogy a vallási ítéleteink milyen struktúra alapján tudnak kifejezésre jutni. Tehát egyáltalán nem arról beszélünk, hogy a folyamatnak mi jön ki a végén, hogy ki hogyan dönt, hanem arról, hogy ha valaki dönt, akkor mi alapján fogja ezt a döntését meghozni. Mi lesz az az alapvető szerkezet, amibe beleágyazódnak az ő kérdésföltevései. A második szintig jutottunk el. Itt most megismételném azt a történetet, amivel zártam. A kutatók úgy vizsgálták a vallási ítéletalkotás szerkezetét, hogy klasszikus dilemmaszituációkat adtak fel, amelyből én egyet mondtam el nektek. Valaki egy zuhanó repülőgépen fogadalmat tesz, hogy ha ezt túléli, akkor elmegy és a harmadik világ betegeit és szegényeit fogja ápolni, gondozni egész életén keresztül. A menyasszonya, ki őt várja, vagy követi őt ezen az úton, vagy ha nem, akkor szakít vele. Végül ez a fiatalember megmenekül a repülőgép szerencsétlenségből, és amikor hazaérkezik néhány hét múlva, akkor felajánlanak neki egy állást, sőt kilencven ember közül őt választják ki, hogy egy nagyon jó kórházban dolgozhat, azért mert nagyon tehetségesnek tartják. Ebben a pillanatban kellene eldöntenie azt, hogy megtartja-e a fogadalmát vagy nem. Vagy egyáltalán mit is fog tenni. A lényeges kérdés azonban nem is az, hogy mit tesz, hanem hogy miért teszi azt, amit tenni akar. A második fokozatunknak volt az alapgondolata az, hogy adok, hogy adj. Itt kölcsönös viszonyban vagyunk egymással, én és Isten. De ez a kölcsönös viszony, nagyon egyszerű, archaikus, többé-kevésbé mágikus jellegű. Az első szintben ugye arról volt szó, hogy én egyáltalán nem vagyok szabad, az Isten bármit megtehet, Ő közvetlenül belenyúl az életem eseményeibe, én pedig egyszerűen csak fejhajtással tudomásul veszem, hogy a jó és a rossz, és minden egyéb is tőle származik. Sőt egyáltalán nem tudom befolyásolni ezeket az eseményeket, sem szabadon nem tudok fordulni ehhez az Istenhez, mert ő teljes mértékben befolyásol és meghatározza az én életemet. Ennél már egy fokkal nagyobb lépés, ha valaki azt gondolja, hogy bizonyos rítusok, bizonyos előírások megtartása révén, képes vagyok hatást gyakorolni az Istenre, mint ahogy Isten is képes hatást gyakorolni rám. Ezért aztán a kapcsolatunk kölcsönös, egyfajta jóindulatú függésben vagyunk egymástól, ahol két véglet is elképzelhető. Az egyik, hogy Isten totálisan adósa nekem, ezért én élhetem úgy az életemet, ahogy csak akarom, mert Istennél van a labda, sőt Őneki kellene még behoznia az adósságait. A másik végponton pedig az van, hogy történt az életemben valamilyen esemény, amely úgy strukturálódik bennem, hogy ez azt jelenti, hogy nekem egy életen keresztül törlesztenem kell az adósságomat Isten felé, egészen addig, amíg mindent meg nem fizettem. E két végpont között lehetnek a különböző döntéseink, ha ebben a második fokozatban éljük meg a hitünket.

Egy példát szeretnék elmondani nektek. Egy zsidó édesapának meghal a gyermeke. Hihetetlenül mérges és dühös Istenre, és azt gondolja – ugye ebben a második szintben van -, hogy Isten adósává vált, mármint őneki. De ekkor az eszébe jut, hogy igen ám, de ő is követett el bűnöket, mindaddig, amíg a gyermeke meg nem halt. Ezért a következőt gondolja: Alkut fogok kötni az Istennel, odaállok elé, és azt fogom mondani neki, hogy Istenem, bocsásd meg az én összes bűnömet, cserébe én is megbocsátok neked. Ezt gondolja, de azért a tradicionális vallásos neveltetése némi kételyt ébreszt benn, hogy ez így működik-e. Ezért elmegy a rabbihoz, és a következőt kérdezi tőle: Mond rabbi, én erre és erre a gondolatra jutottam, mit gondolsz, helyes volna-e ez így? Mire a rabbi felkiált: Hogy gondolod, hogy isten ilyen olcsón megúszhatja? Ez van tehát nyilván az egyik végponton, és tényleg egy puttonyra való történetet lehetne összehordani, hogy az emberek mire szoktak hivatkozni, amikor az ő életükben történt egyetlen dolog, és akkor ők elveszítették a hitüket. Amelynek a mélyén nem erről van pusztán csak szó, hogy ő hitetlenné vált, hanem hogy ebben a rendszerben éli a hitét most is. Számára van egy pont, amelyben Isten az ő adósává vált. Már pedig, ha Isten az én adósom, akkor nekem nem kell tekintettel lennem rá, hiszen ő valamikor nem volt tekintettel énrám. Ezért Őneki kell engem valamiképpen kiengesztelni. Persze, most így is lehetne mondani, illetve valaki hivatkozhat arra, hogy ő négy éves volt, amikor kapott egy macit, és az ő macikája beteg lett, és ő ekkor Istenhez fordult, hogy gyógyuljon meg az ő macija, de az ő macija nem gyógyult meg, és ettől kezdve ő nem szereti az Istent. Ennek a történetnek nyilván megvannak a maga felnőtt változatai is! A lényeg, hogy beleágyazódnak ebbe a szerkezetbe. Nyilvánvaló pedig, hogy a másik végponton pedig az van, hogy valaki valamilyen eseményre hivatkozva - ami lehet persze akár szimbolikus is -, azt mondja, hogy akkor történt velem valami, az Isten akkor adott nekem valami olyat, vagy egyszerűen Isten megmentette ekkor az ő életét. Ekkor kerül az ember bajba – ahogy a fő történetünkben is -,  mert ez a struktúra nagyon ősi. A logikája a szemet szemért, fogat fogért elv alapján épül föl. Vagyis, ha én az életem egyetlen történését úgy jelenítem meg önmagam előtt, hogy itt az élete forgott kockán, és Isten mentett meg, akkor olyan adósává válok Istennek, hogy csak a teljes életem odaadásával tudom ezt az adósságot törleszteni. Elég kritikus szoktam azzal lenni, amikor valaki egy olyan élettörténetet mesél el, hogy ilyen formán adósa lett az Istennek, és ezért jelentkezett papnak, vagy jelentkezik szerzetesnek. Gyanítom, hogy hosszú őt áll előtte. Természetesen ha valaki ilyen indíttatásból lép erre az útra, ez önmagában még se nem jó, se nem rossz. A kérdés csupán az, hogy ezt képes így végigélni vagy nem, és hogyha kifullad ez az erő, hogy ő mindig csak fizet az Istennek, mert valamikor kapott Tőle valamit, akkor tud-e fejlődni, vagy pedig kiábrándul? Lefelé ível-e az élete, vagy valamerre előre tud-e menni? Ezért kicsit borsódzik a hátam az olyan középkori történetektől, amikor valamelyik szent azáltal lép a klérus útjára, mert az édesanyja felajánlotta őt az Istennek, mert egy súlyos betegségből menekült meg. Ugye itt kiterjeszthetjük a kört arra, hogy lehetséges az, hogy az én édesapám vagy édesanyám gondolkozik ebben a struktúrában. De önmagát nem szívesen adja oda, mert annál azért már ő nagyobb. Ezért, hogy lehet kikerülni ebből a csávából? Nemzek egy gyermeket vagy szülök egy gyermeket és a születésekor őt az Istennek ajánlom. Majd pedig mindent elkövetek azért, hogy ő pap legyen, apáca legyen vagy akármi legyen. Amikor pedig ez megtörténik, akkor leesik a kő a szívemről, és azt gondolom, hogy most a gyermekem által, ki a létében tőlem függött, sőt még függ is, ő hozza meg azt az áldozatot, amellyel az én számlámat ki lehet egyenlíteni. Ezért aztán a helyzet nem annyira egyszerű, mint ahogy erről az elején beszéltem, hogy csak én lennék, meg az Isten, hanem természetesen ez is egy nagyon árnyalt rendszer egyik elemeként szokott megjelenni. Mondjuk jaj annak a fiúnak, aki 30 éves korában rájön, hogy ő egy ilyen rendszernek volt az eleme, és itt sokkal inkább az édesanyja a pap, és nem ő. Most akkor ővele mi van? Őneki ki kell-e egyenlíteni az édesanyjának a számláját? Vagy pedig nem kell? Azt a számlát az anyukájának kell kiegyenlíteni? De mi van akkor, ha ő már belsővé tette ezt a számlát? Már úgy tekint rá, hogy ez az ő számlája. Mondjuk, hogy ő tartozik ezzel az anyukájának, hogy az ő számláját kiegyenlítse, hiszen tőle kapta az életet. Aj, aj! Ebből aztán mondjuk a folyamat végén, ilyen megkeseredett papok jöhetnek ki! Olyanok, akikről fogalmunk sincs, hogy miért csinálja még mindig ezt? Esetleg azt gondolnánk, hogy azért annál, hogy ez pap maradt, annál jobb lenne, ah inkább nem maradt volna. Legalább egy picivel jobb lenne! Nekem mindenképpen, hogy őneki mi, azt nem tudom, de hogy nekünk jobb lenne, az biztos.

A múltkor megnéztem egy filmet. Elmondom nektek ezt az élményemet, úgyis láttátok ti is. Ez a Jelek című film. A filmet érdemes abból a szempontból megnézni, hogy azt ábrázolja, hogy mit jelent egy pap (Mel Gibson egy papot alakít a filmben) életében, amikor a második fázisban van, és akkor történik az életében egy esemény. Az történik, hogy a felesége egy véletlen, szerencsétlen autóbaleset áldozata lesz. Ebben a pillanatban megbicsaklik a hite, hiszen az egyensúly nem tartható tovább. Az Isten az ő adósává vált, és nem kerül egyensúlyba a helyzet. Ezért lemond a papságáról, megtiltja a környezetének, hogy őt atyának hívják, és akkor a történetben a legválságosabb pillanatban, amikor az ufonauták már az ajtón dörömbölnek, akkor megtiltja a gyermekeinek és a testvéreinek azt, hogy imádkozzanak az Istenhez. Mert az Isten elvette az ő feleségének az életét. Majd összeborulnak és erős feltartott kézzel szembeszállnak a földön kívüli lényekkel. Ez pedig a második fázisból a harmadik fázisba való átmenetnek a tipikus esete, mert a harmadik fázisban van az, hogy az ember csak magára számíthat. Isten sehol sincs, vagy ha van, akkor úgy sem szól bele, vagy ha van, akkor arra jó, hogy a feleségemet megölje. Hát, ha pedig erre jó, akkor köszönöm szépen, legyen ahol lenni akar, ezért aztán csak magamra számíthatok, és Mel Gibson a filmben kimondja az összes ilyen mondatot, szóval úgy archetipikus ez, ahogy kell. A történetnek a misztikus vonulata ugye az, hogy közben pedig a lelke mélyén megmarad ez a második fázisra jellemző struktúra: tehát amiről nyilatkozik, hogy nincs Isten, vagy ha esetleg van, de rossz és nem hallgat meg és csak magunkra számíthatunk, ezt mondja, ezt gondolja, de a struktúra nem tudott ilyen gyorsan átalakulni benne. Ezért aztán keresi a jeleket. A feleségének a halála előtt az utolsó mondata az volt, hogy adj neki és üss egy nagyot! Ez ugye arra vonatkozik, hogy a főhőst alakító Mel Gibson testvére baseball játékos volt valamikor, és óriási nagyokat tudott ütni a labdába. Amikor a jelenet nagyon drámai, akkor a földön kívüli lényt először láthatjuk élőben, a karjában fogja az ártatlan beteg gyermeket – roppant reális helyzet, de a szívünket nagyon markolássza -, és kábító, gyilkos gázt lehel az ártatlan gyermek hősünkre, eközben a nézőtéren egy pisszenés sem hallható. A következő jelenetben másodpercekre nem is tudjuk mi történt, majd pedig a misztikus megoldás, a jel az lesz, hogy megmenekült a gyermek, mert az asztma megmentette, mert nem tudta belélegezni a gyilkos gázt. Szóval ez azért érdekes, mert a főhősünk, a pap, miközben azt mondta, hogy nincs Isten, vagy ha van is, nem szeret, tudat alatt azért keresi a jeleket. Egyszer csak a feleségének a halála pillanatában kimondott mondata az, amit odamond a testvérének, hogy üsd tiszta erőből! Vagyis összeköti ezt a két dolgot, a feleségének az utolsó mondatát és azt, amikor a szörny tartja az ártalmatlan gyermekét a mocskos karjaiban. Úgy érezhető a helyzet, hogy Isten elvette jogtalanul a feleségének az életét, de a felesége mond egy olyan mondatot, amellyel megmenekül az ő közös gyermeküknek az élete. Majd pedig az Isten minden ok nélkül asztmával megbetegítette a gyermeket, mégis ugyanez az asztma menti meg az ő életét. Vagyis a film hozza egymás után ezeket a részeket, ahol helyreállnak ezek az egyensúlyok. Végül pedig az utolsó jelenetben a pap hősünk a kolláréját teszi be az ingébe, és látjuk, hogy ismét visszatért a papi szolgálatához, megtérvén rájött, hogy Isten mégiscsak van, és nemcsak hogy van, hanem az ő életében is látványosan kiegyenlítette a számlát. Engem, személy szerint ez az úgynevezett élmény hihetetlenül nem nyugtatott meg! Egyáltalán nem közvetítette ez a film azt, hogy ezután az élmény után valamilyen komoly, mély változás történt volna a főhősünkben, és a hitnek valamilyen elmélyültebb fokára jutott volna. Sokkal inkább arról szólt, hogy a hit kísértéseiben már majdnem egy kicsit elmélyült a hite, de aztán ebben a válsághelyzetben sikerült megint visszatérnie ehhez a második szinthez. A film ebből a szemszögből nézve csupán csak annyit üzen, hogy ti kis buták, hát látjátok, az Isten mégiscsak mindig kiegyenlíti a számlát, mégis csak rend van ebben a csúnya világban, ne féljetek tehát. Csupán ennyi az üzenete, ami azért elég lehangoló!

Azért időzök ennél a fázisnál, mert ez nagyon mélyen meghatároz minket. Nem biztos, hogy egy ilyen struktúrát teljesen ki tud az ember heverni, szerintem nem is tud, eleve nem tud, mert átörökítődik ez, nem tudom, hogy a szónak milyen értelmében. De minden tapasztalat azt mutatja, hogy valaki hiába jut el a vallási ítéletalkotás egy mondjuk elmélyültebb fázisába, ez a struktúra még ott van, csak talán már nem ez az erősebb.

Ugye ennek a fázisnak volt a kulcsszava, hogy kötelesség. Ha te tettél értem, kötelességem, hogy én is tegyek érted. Gyönyörű példáját találtam erre Simonyi Károlynál, aki a XX. század egyik legnagyobb tudósa. Megírja a Fizika kultúrtörténetét, amit bizonyára nagyon sokan jól ismertek, meg szerettek. Állítólag, amikor ő előadásokat tartott, akkor egyrészt nem kellett katalógust vezetni, mert mindenhonnan inkább áramlottak az emberek, mert olyan nagy élvezettel tudta előadni a fizika kultúrtörténetét. Azonkívül nagyszerű fizikus is. A következőt mondja a kötelességről, és aztán, hogy milyen nem meglepő az, amikor valaki a hitnek ebben a második fázisában él, miközben a fejében, egy bizonyos területen, a szakmájának a csúcsán van. Egy vallomásában, amit egy interjú alkalmával tett, ezt mondja : „A családi kör, az első benyomások, gyakran hagynak örök nyomokat. Egyházasfalun a családunkban sok volt a gyerek, szegények voltunk és mindenkinek megvolt a feladata, amit kötelességszerűen elvégeztünk. A legidősebb nővérem, 16-17 éves nagylány lehetett, sokat segített anyámnak, reggelente mindig ő melegítette a kávémat, iskolába menet előtt. Amit most elmondok, azt közvetlenül biztos, hogy nem tanultam. Ezért eleve a belém írt, génjeimben kódolt erkölcsi törvény a felelős. A feleségemet egyszer megkérdezte, hogy a sok történet közül, amit Egyházasfaluból magammal hoztam, mit tart rám a legjellemzőbbnek. Tudod mit mondott? Azt említette, hogy én 6-8 évesen, esténként szalmacsutakot készítettem, rőzsét raktam rá, bekészítettem a tűzhelybe, gondosan ráhúztam a karikára a lábast, hogy reggel Margit azonnal a kávém alá tudjon gyújtani. Mindezt azért tettem, hogy nehogy elékéssek az iskolából. Esténként ma is odateszem az ágyam alá a borotvát, és amikor Zsuzsa reggelente néha belébotlik, mosolyogva emlékeztet: Már megint bekészítetted Margitnak a rőzsét?” Ez a részlet az élete vége felé készült interjúból volt, azt hiszem már 70 éves kora körül járhatott. Azt mondja tovább az interjúban: „ A kötelességtudat sok nehéz helyzeten átsegített – mondja a riporter, bizony volt, hogy megmentette az életem. Ez, hogy történt? – Te kényszerítesz dicsekvésre! (Nagyon izgalmas ugye, hogy a vallási struktúra őbenne, ezen második fázisra jellemző, de most, ahogy elkezd erről beszélni, ez már egy csomó reflexiót fog tartalmazni, tehát nyilvánvaló, hogy ő már racionálisan túl van ezen a szinten. Ezért izgalmas itt ennek a kettőnek a viszonya. P.F.) Azt mondja: De elmondom, mert nem az értelmem, nem is a humánus érzéseim, hanem szinte vak ösztön vezetett. Bér ez értékelhető, érzékelhető és hasznos cselekvés, de az erény kategóriája nem alkalmazható rá. 1945 május 2-án történt. Említettem már neked, hogy a háború vége felé besoroztak, és egy páncéljavító részleghez irányítottak. Csehországban várakoztunk egy állomáson, és a vagonban elmélkedtünk azon, hogy milyen jó, nemsokára vége a háborúnak és mi hazamehetünk. Körülöttünk vagonokon páncélosok. Nagy marhák voltunk, hiszen mindenki tudja, hogy ilyenkor nem szabad az állomáson maradni. Az amerikaiak pedig még utoljára jól tönkrebombáztak minket. Képzeld el 1945 május 2-án! Elmondtam már neked, a kenyeres pajtásom ekkor halt meg. Értelmetlen tragédiáját hangsúlyozza, hogy eddig már sok nehéz helyzetet megúszott. Félzsidó fiú volt, ezért a gyanakvás légköre vette körül, és minduntalan el akarták marni mellőlem. Soha nem sikerült, mert megesküdtem rá, hogy ő igazi parasztgyerek, együtt rúgtuk a port a falu végén, és terelgettük a libát. Ebben persze semmiféle hősiesség nincs a részemről, mindössze érzékeltetni szeretném a sors kegyetlenségét. (Ez már egy értelmezés. P.F.) Tehát ültünk a vagonban és álmodoztunk. Vasárnap volt. A támadó repülőgépek vijjogását későn hallottuk meg, szinte vele egy időben már robbantak is a bombák. Az első, legfontosabb szabályt már megszegtük, ott oltunk a páncélosokkal együtt az állomáson a pályaudvar bombázásakor. Második szabály, a sínekre merőlegesen minél hamarabb elmenekülni. Hárman voltunk a vagonban, kiugrottunk a két szerelvény közé. Akkor láttam meg, hogy három vagonnal előttünk, melyet találat ért, egy ember fekszik szörnyű sebbel, és segítségért kiált. A szabályt mindannyian tudtuk, el a vagonoktól, mert jön a következő támadás. Két barátom már mászott is a szerelvény alatt, én meg minden józan ésszel ellentétesen elkezdtem a sínekkel párhuzamosan, a sebesült irányába rohanni. A következő gép telibe találta a vagonunkat, ahonnan pillanatokkal előbb kiugrottunk. A légnyomás a másik szerelvény kerekei közé vágott, de mivel már elég távol jutottam, csak megsebesültem. Két társamat, akik a sínre merőlegesen, a másik szerelvényen átmászva igyekeztek távolodni, felcsavarta a tengelyekre, és szétszaggatta őket a bomba. Azonnal meghaltak. – A riporter: Ha nincs benned a kötelességtudat, már nem élsz! Simonyi: Ha nincs benne a génjeimben a kötelességtudat. Ha nagyon szigorú lennék önmagamhoz, akkor be kellene vallanom, hogy itt nem a kanti kategorikus imperatívusznak, tehát egy morális elvnek génekbe kódolt megjelenítéséről van szó. Sokkal inkább arról az ügybuzgóságról, hogy a társadalmi vagy környezeti elvárásoknak megfeleljek, minden áron és minden körülmények között. Ez az, amit stréberségnek szokás hívni. Lehet, hogy ez van bennem kódolva. Az biztos, hogy ösztönösen cselekedtem.”

Tökéletes példája, nagyon árnyalt, sok szempontú példája annak, ami a második szinten van, ami a második és a harmadik szint kapcsolata, meg egyáltalán az, hogyan megközelíthetjük ezt a témát.

A harmadik fokozat. Mondanám itt először, azokat az egymondatos kijelentéseket, amelyeket az interjúban mondtak az emberek, hogy ők miért is tennék azt, amit tesznek. Már a repülőgép szerencsétlenség kapcsán.

„Az ember nem köthet Istennel üzletet, vagy ha igen, akkor rosszul teszi.

Nem azért kell jót tenni, mert az Istennek megígértem, hanem azért, mert ez az én meggyőződésem, vagy a lelkiismeretem ezt diktálja. Nekem lelkiismeret furdalásom lenne, ha a jó lehetőségeimet elszalasztanám.”

Itt az Isten és az ember világa kettészakad, az Isten alig vesz részt ennek a világnak a történéseiben, az ember felelős a saját életéért. A mérce nem az Isten, nem is ez az adok-kapok, hanem az én meggyőződésem, az én lelkiismeretem. Nincs üzlet Istennel. Önmagamhoz kell hűnek lennem. Érdekes ez nagyon, én most az esküvőkre gondolok. Szépen megnyilatkozik ez a jegyesoktatások alkalmával, hogy amikor a hit és a házasság kapcsolatáról beszélgetünk, akkor kit jellemez inkább a második, és kit a harmadik szint. Mert, akit a második szint jellemez, az állandóan arról beszél, és nyílt vagy rejtett üzeneteket közöl, vagy közvetít a társának, még énelőttem is, hogy de tudod-e, hogy amikor kimondod az igent, az téged kötelezni fog. Hogyha kimondod az igent, akkor kutya kötelességed azt betartani, mert ez lesz a kötelességed énfelém. Számára a jegyesoktatásnak a lényege az, hogy megbizonyosodjék arról, hogy a társa ezt komolyan gondolja. Én pedig a biztosítéka vagyok annak, hogy ez kiderüljön. Ha valaki inkább a harmadik fázisban hozza meg a vallási ítéleteit, akkor ez pont megfordul, mert akkor az illető azon vívódik, hogy ezeket az alkalmakat arra használja fel, hogy ő maga el tudjon köteleződni a társa felé, és ő maga ki tudjon mondani egy igen egy életre szólóan. Ehhez képest számára, ilyen értelemben másodlagos, hogy a társa biztosítja-e őt arról, hogy ő is ki fog tartani az igenje mellett. Mert számára ennek a döntésnek a kulcsa nem a másiknak az igenje vagy a hűsége, hanem a másik elköteleződés, és ha ez megvan, akkor az, hogy a másik igent mond, az pusztán csak abból a szempontból fontos, hogy a dolog legyen kölcsönös, tehát az, hogy az kimondásra kerüljön. Nem azon vívódik, hogy a másik hogyan mélyíti ezt el, hanem hogy ő képes-e ezt kimondani. Ennek a struktúrának a nagyon nagy gyöngéje, amikor az illető a saját döntésének kapcsán megrendül a saját igenjében. Ugyanis ilyenkor nagyon kérdésessé válik, hogy ugyan mi a fenéért tartson ki. Hiszen ha a cselekvéseimnek még az Isten előtt tett ígéreteimnek is mozgatórugója én voltam, és ez a mozgatórugó megsemmisül valamilyen oknál fogva, akkor miért kellene kitartanom. Ennek a struktúrának tehát vannak óriási előnyei, de megvannak éppen az előnnyel összeköthető nagyon nagy hátrányai is. Ez a struktúra tehát nagyon jellemző a ma emberére.

Ugye érezhetőek a párhuzamok, ezen szerkezet, és a múltkori alkalmakkor vázolt modellnek a negyedik pontja között. Vagyis, amikor valakinek individuális a hite.

Negyedik fokozat. Személyes autonómia, ugyanúgy, ahogy a harmadik fokozatban. Az alap az, hogy szabad vagyok, az Istentől is szabad, ezért az Isten függ tőlem, de én nem függök Istentől. Ugye praktikusan a harmadik fokozatban lévő ember ezt mondja: én nem függök semmiben sem Istentől, mert én szabadon döntök, hogy hinni akarok-e vagy nem, megyek-e templomba vagy nem. Sőt, csak akkor van értéke, ha megyek, ha én azt szabadon döntöttem. Az Isten azonban ezekben a döntésekben kiszolgáltatottá válik, és tulajdonképpen nem nagyon kerül elő. A kettőnk kapcsolata kizárólagosan az én döntésemen múlik. Az, hogy Isten döntött mellettem, vagy szólt hozzám, vagy kért tőlem valamit, ez elhanyagolható. A lényeg, hogy én mit mondok neki, hogy én mondok-e igent. Az Istennek a szabadsága furcsa módon itt korlátokat szenved. A negyedik fázisban van némi előrelépés, mert abban az történik, hogy én ugyanúgy megtartom a szabadságomat, szabadon döntök, de tudom már azt, hogy ennek a szabadságnak a hátterében az Isten van, aki nekem ezt a szabadságot adja. Az Isten leglényegesebb kapcsolata velem, ebben a fázisban, hogy szabadságot ad nekem, hogy nem kötelez semmire, hogy megengedi, hogy én úgy teljesítsem adott esetben a vallási kötelességeimet, ahogy azt bírom: az én meggyőződésem, az én lelkiismeretem alapján, és Istennek ez testszik. Ez van a negyedik fázisban. Mondom a mondatokat, amiket mondtak az interjú során:

„Ez nem volt szabad döntés, mert nem meggyőződésből született.” Vagyis az illetőt egyáltalán nem is köti az az ígéret, amit a zuhanó repülőn tett.

„Így nem lehet Istennek ajánlani magamat egy életre, mert a helyzet erre nem volt alkalmas.

Ha valaki nem hisz, nem kötelezhető ilyesmire.

Ha valaki hisz, nem ezért a fogadalmáért fogja megtenni, amit tesz. Tudja, hogy eleve vannak kötelességei Isten felé.

A kötelezettségek, belső szükségletből fakadnak, de szabadságból születnek.

Csak annak van értéke az Isten előtt, amit az ember szabadon és meggyőződésből tesz. Minden másnak nincsen értéke. Mert hiszen a szabadságot is Istentől kaptam, azért, hogy szabadon köteleződjek el.”

Talán érzékelhető volt, ahogy kimondtam ennek a struktúrának az erénye, meg a gyöngéi is.  Az ilyen ember adott esetben meg fog tenni hatalmas gesztusokat, nagyon nagy tetteket az Istenért, az isten kedvéért, az embertársa javára, de csak akkor, ha a belső meggyőződéséből fakad. Hanem, akkor nem! Mert azt mondja, hogy akkor azt legfeljebb kötelességből tenném. Annak meg nincsen értéke, ha ezt csak kötelességből teszem. Ezért az illető adott esetben az alapvető kötelességeit is elhanyagolja, mert azt mondja, hogy el kell jutnom arra a fázisra, ahol ismét egy meggyőződésből hozott tett alapján fogok valami jót csinálni. Ha nem így történik – és ez sokszor megfogalmazódik ítéletként -, akkor az nem is jó. Az nem is érték, amit az ember csak kötelességszerűen tesz. Simonyi Károly is mond valami hasonlót. „Amit én tettem, az tulajdonképpen ilyen érték alapján, nem minősíthető. Vagy ha minősíthető, akkor az értéke nulla.” Ezt mondja. Mert csak puszta kötelességből tettem. A szabadság feltétele az istenes cselekvésnek, a szabadságot pedig Isten adja. Ezért a szabadság kikerülhetetlen. Ami jellemező az ilyen döntéshozatali szerkezetre, hogy aki ez alapján működik, az állandóan reflektál saját magára, az képes állandóan jellemezni azt, hogy ő éppen most, mit és miért tesz. Szabadon kötelezi el magát az Isten felé, de e szabad elköteleződés súlypontja őnála van, nem pedig Istennél. Akkor köteleződik el, akár adott esetben egy életre szólóan is, ha ő ezt szabadon képes megtenni. Ha pedig nem így van, akkor nem köteleződik el. Ugye jól érzékelhető megint a különbség. A harmadik fázisban Isten szinte nincs is, a negyedik fázisban van Isten, de az én elköteleződésem nem abból fakad, hogy ő Isten, hanem abból, hogy én egy szabad ember vagyok. Az ember oldaláról történik az elköteleződés, ezt az isten nem motiválja, az Isten csak a szabadságot adja.

Az ötödik fokozat. Minden tettünk feltételét és értelmét az Isten adja. Ő teremti meg és mi szabadon döntünk. Látszólag csak egy árnyalatnyi a különbség. Mondanám az ide vonatkozó mondatokat az interjúból.

„Isten és ember kapcsolat teljesen összefüggnek, és átjárják egymást.” – Ugye ez az, amiről szóltam, hogy az immanensben megjelenik a transzcendens, és a transzcendensben megjelenik az immanens.

„A szerelménk tett ígérete, hogy el fogja őt venni feleségül, a munkahelyi kiválasztás ugyanúgy isten akaratát jelentik, mint az, hogy ő ígéretet tett Istennek, és hogy ezt be kell-e tartania vagy nem.” . Itt tehát nem csak egy-egy kulcsesemény köré szerveződik az élet, hanem az illető azt látja, hogy az életben folyamatosan jelen van az Isten, és folyamatosan ilyen döntések elé kerülünk. A különbség nem az, hogy az egyikben Isten kér tőlem valamit, a másikban pedig csak úgy tehetek szabadon valamit, hanem valamiképpen mindenben megjelenhet az Isten akarata, ezért tulajdonképpen mindig azon kell vívódnom, hogy az Isten akarata közül melyiket tegyem. Ez egy nehéz helyzet. Olyan szokott lenni, hogy valaki a harmadik és a negyedik fázisban van, és az eszmélődései során bepillantást nyer ebbe a fázisba. Mivel rájön, hogy ebben a fázisban ez így megy, és ezért visszaszalad két-három lépést, és elkezd jeleket keresni. Azt mondja, ha ez alapján nekem kell majd mindenben meglátnom, és aztán értelmezni azt, hogy Isten mit és hogyan akar - mert ezt állandóan felfedezhetném a hétköznapjaimban is -, akkor én iszonyú nehéz helyzetbe kerülnék, mert akkor az egész életemet erre kellene szánni. Jaj, azért ennél egy kicsit több szabadságot kérek! Vagyis szeretném, ha az életemben csak néhány ilyen nagyon fontos esemény lenne, és ezekben fogok én szabadon elköteleződni, az összes többiben pedig hadd csináljam úgy, ahogy nekem tetszik. A szabadság tehát bizonyos szempontból, nemcsak összeköt az Istennel, aki a szabadságot adja, hanem el is választ tőle. Az ötödik fázisban azonban ez a dilemma kiéleződik. Ott állandóan kell vívódnom ezen. Ezért az ötödik fázisban megjelennek olyan jellegzetességek, amelyek a másodikra jellemzőek, hogy valaki látszólag kötelességet teljesít. De ez már nem az, ami a második fázisban volt, hanem valami olyasmi, hogy az illető felfedezte azt, hogy az életnek nagyon apró területein ő egy személyes elköteleződéssel szolgálhat Istennek. A második fázisban még szó sincs személyes elköteleződésről, csak kötelességteljesítésről. A személy nincs mögötte, csak a kötelesség van. Az ötödik fázisban azonban a személy totálisan mögötte van, és így teljesíti a kötelességeit. Látszólag a kettő össze is keverhető. Valójában azonban egész másról van szó.

„Isten és ember között egyértelmű, és felbonthatatlan kapcsolat és kommunikáció van.” – A kutatók kulcsszavául az ötödik szintnek, a kommunikációt jelölte meg. Egy folyamatos kihívás arra, hogy folyamatosan beszéljek az Istennel, természetesen az élet leghétköznapibb dolgain keresztül. 

A hatodik fokozat. Erre mondták ők, hogy ez a kutatásaikból kevéssé igazolható fázis, inkább egyfajta hipotetikus végállapot. Szerintem ők ezzel nagyon korrektek voltak, de ez ugyanúgy létezik, talán ők éppen nem jókat kérdeztek meg. Itt a következőről van szó. Isten, nemcsak a szabadságot adja, hanem ebben a szabadságban ő elköteleződik az ember felé. Az ötödik fázisnak is a kulcsszava még az, hogy a szabadságot az Istentől kaptuk, és mi szabadon köteleződhetünk el. A hatodik fázisban azonban történik egy váltás. Isten szabadságot ad nekünk, de ő elköteleződik. Nem én kötelezem őt el, mint a második fázisban, és korlátozom az ő szabadságát, hanem az Isten kinyilatkoztatja nekem azt, hogy Ő, bár szabad, mégis elköteleződik felém. Miközben engem szabadon enged, hogy én szabadon köteleződhetek el Őneki, ha akarok. De ennek a fázisnak nem ez az egyoldalúság a kulcsa, hanem az, hogy az illető ebben a szabad elköteleződésben, éle abból, hogy az Isten a szabadságát korlátozza őérte. Tehát számára ez egy mindennapi erőforráskánt jelentkezik, amely átszűrődik a tetteiben, a döntéseiben, a vallási és a hétköznapi ítéletalkotásaiban. Ez felelne meg tulajdonképpen a kinyilatkoztatásnak, annak, hogy az Isten ezt valóban megtette értünk. Nyilván ezért nevezik nagyon korrektül, hipotetikus modellnek ezt, mert ők ezt a teológiából vezetik le, a kinyilatkoztatásból. Azért izgalmas ez, mert  az nyilatkozik meg általa, hogy a kinyilatkoztatott modell, az mennyire nem sajátja az embernek. Mi szeretnénk az alapján meghozni a döntéseinket, hogy tudván tudjuk és állandóan benne van az életünkben, hogy Isten a szabadságából elkezdett és folyamatosan él értünk. Él és hal értem. Erre pedig én folyamatosan azzal az örömmel válaszolok, hogy közben Isten mindig szabadon hagy engem, és milyen hihetetlenül jó nekem állandóan igent mondani Őneki. Aki egyoldalúan kezdeményezi az elköteleződést. Ez egy olyan modell, amire nem csodálom, hogy nem találtak példákat, mert erről nagyon könnyű beszélni. De hogy valóban ez határozza-e meg, úgy a szívünk mélyén a döntéseinket, erre már valóban lehet azt mondani, hogy nem csodálom, hogy ilyenre kevés példát találtak. Párotokkal beszélgettem a múlt héten, nagyon érdekes, a másodperc törtrésze alatt hozott döntésekről számoltatok be. Nagyon élveztem ezeket. Izgalmas, hogy ha ezt valaki megtette, és tudatosította magában, hogy őbenne milyen ösztönös modell létezik.

Ez volt tehát ez a hat lépés vagy lépcső.  Azért tartottam nagyon fontosnak elmondani – ami önmagában is érdekes -, mert az interjú úgy folytatódik Simonyi Károllyal, hogy aztán ő arról beszél, hogy az élete most a vallás szempontjából abban a vívódásban telik, hogy bárcsak találna egy olyan embert, aki erős hittel hisz. Egyetlen esélyt lát arra, hogy ki tudjon lépni, abból a tagadásból, vagy a harmadik fázisnak a „nálam van a hangsúly” jellegéből, ha talál egy olyan valakit, aki éli a mély hitet. Akkor pedig azt mondja, hogy valaki azt mondta neki, hogy menjek el Bretagneba, és ott nézzek meg egy parasztasszonyt, mert a parasztasszonynak meglesz ez a mély hite, amit te keresel. Erre ő azt mondta, hogy igaz, hogy Bretagneban nem jártam még, de parasztasszonyokat hallgattam sírni és jajveszékelni temetésekkor meg a gyászukban. Az a hang, amit akkor hallott, az nem a mély hitből fakadt, hanem valahonnan máshonnan. Ezért aztán azt mondja magáról, és ez roppant szellemes, hogy egy amerikai filozófussal együtt vallom, hogy „Nem hiszek Istenben, de tudom, hogy Szűz Mária az édesanyja!”

Most jön az, amit én most nagyon szívesen fogok elmondani, de nem tudom, hogy nektek hogy fog esni. Szeretnék egy bibliai történet kapcsán, a mély hitről beszélni. Hú, otthon hagytam a Szentírásomat. Van-e valakinél Szentírás? Jaj de jó, köszönöm! Ez a Máté evangéliuma 15, 21-28 fejezetei. Egy igen rövidke történet, bizonyára jól ismeritek, de mégis fontos, hogy mondatról, mondatra el tudjam olvasni. „A kánaáni asszony. Jézus tovább indulva Tírusz és Szidon vidékére vonult vissza. Ott egy kánaáni asszony jött a környékről, és így kiáltozott utána: Könyörülj rajtam, Uram, Dávid fia! A lányomat kegyetlenül gyötri az ördög. De ő szóra sem méltatta. Erre odamentek hozzá a tanítványai, és kérték: Küld haza, mert kiabál utánunk! Ő így felelt: Küldetésem csak Izrael házának elveszett juhaihoz szól! De az odajött, és e szavakkal borult le előtte: Uram, segíts rajtam! Ő visszautasította: Nem helyes, ha elveszik a gyerekek kenyerét, és az ebeknek dobják. Az viszont erősítgette: De bizony Uram, hiszen a kiskutyák is esznek az uruk asztaláról lehulló morzsákból. Erre így szólt Jézus: Asszony, nagy a te hited! Legyen úgy, amint kívánod! Még abban az órában meggyógyult a lány.”

Ez a történet az egyik kedvencem. Szeretném elemezni, ami négy pontból állna.

Az első. Ebben a történetben azt látjuk, és ténylegesen láthatjuk, ha becsukjuk a szemünket, hogy a mély hitnek jellemzője az, hogy az, akihez a hit átjár, az folyamatosan közeledik Jézushoz. Az elején messziről kiáltozik hozzá, majd kiált utána, majd végül odalép elé, és leborul előtte. Majd pedig ott kezdenek tovább beszélgetni. Tehát, ami a térben megtörténik, ebben a történetben, az nyilván egy belső folyamatként is felfogható, szimbolikus. A mély hit egyik alapjellemzője az, hogy mer közel merészkedni Jézushoz. Most a Jézus helyére betehetitek azt, ami nektek tetszik, de most én katolikus papként mondom azt, amit mondok. De az biztos, hogy egyre közeledek ahhoz, akiben hiszek, akiben bízok, és akibe a bizalmamat vetem, illetve vetettem. Ez azért olyan jelentős, mert nagyon sokan vannak, vallásos hívő emberek, akik távolról kiáltoznak, akik viszonylag közelről kiabálnak, akik odalépnek, de nem térdelnek le, akik odalépnek, de nem szólnak, akik igazából ezt a személyes kapcsolatot nem veszik föl. A messzeségnek nagyon sok előnye van. Ugyanis az Istennel személyes kapcsolatba kerülni, az roppant veszélyes, mert abban egy csomó lehetősége van annak, hogy az Isten olyasmit fog tenni, mondani, kérni, szólni, amit én nem szívesen hallok. Ezért rengeteg ember, úgy hisz hitetlenül Istenben, hogy mindig csak akkora távolságra engedi őt közel Istenhez, vagy magát Istenhez, hogy amit onnan, a messziből hall, az még ne legyen túl nagy kihívás. Ne érintse meg őt nagyon, a szíve mélyén, ne legyenek annak a közelségnek nagyon súlyos következményei. Ha megszelídítem Istent, felelős leszek érte. Ha hagyom, hogy Isten megszelídítsen engem, akkor azért is felelős leszek. Közel kerülni Istenhez, ugyanúgy, mint bárki máshoz ezen a földön, nagyon nagy felelősség. Ha már olyan közel kerültünk egymáshoz, hogy egy lakásban lakunk, akkor ez egy csomó követelményt jelent. Öntözni például egy kis növényt, nagy kihívás, kivéve, ha növénymániás vagyok, mert akkor öntözöm nyakra-főre, és kirohasztom. De már egy növénynek a jelenléte is, hihetetlenül bosszantó tud lenni, amikor azt öntözni kell. Amikor csak úgy van és szép, akkor jó, ugye? De ha öntözni kell, akkor a fene egye meg, el fogok valahonnan késni, nincs időm rá, majd holnap! Ez ismerős, ugye? Na most Istenhez közel kerülni, és azt mondani neki, hogy jól van, jól van, de majd holnap, ez azért elég hülyén hangzik. Ezért az ember egy ösztönös távolságot tart tőle. Az asszony, aki közel kerül Jézushoz, ezzel kiteszi magát annak a válasznak, hogy Isten azt mondja, nem. Akkor ugye nagyon nagy kérdés, hogy mi is van az ő hitének a mélyén? (De majd ide még el kell jutni.) Az asszony tehát nem fél a következményektől, ezt lehet mondani. Jöjjön, aminek jönnie kell! Először kell közel kerülnöm Istenhez, és csak utána jön az, hogy meghallom, hogy az Isten mit vár tőlem. Nem úgy megy, hogy jó messze ülünk egymástól, és akkor így piszkálgatom őt, hogy: Na, mire is gondoltál? Utána pedig, még ebben a biztonságos távolságban, elmondom neki, hogy: Ja, azt azért nem! Hanem vállalom azt, hogy először a közelség, és hogy utána mi jön ki belőle, azt nem tudhatom. A mély hitnek jellemzője tehát, hogy hajlandó belemenni olyan helyzetekbe, amelynek a végkifejlete nincs az ő kezében, nem adott, előre nem írható le. Lásd a szentségi házasságkötést! A szentségi házasságkötésnek a végkifejlete nem adott, nem írható le, nincsenek biztosítékok. Ezért ma nagyon sok ember azt mondja, hogy hát akkor majd bolond leszek belemenni. Csináltatok már olyat, hogy egy kiránduláson, mondjuk átmentek egy falun, és ugatnak a kutyák, mire ti elkezditek őket bosszantani. Ismerős ez? Jaj, ne mond már, hogy nem! Látsz egy ilyen, nyálát csorgató, undorító pofájú kutyát, hát nem igaz, hogy kibírod, hogy ne bosszantsd? Hát, én nem bírom ki. Szóval nekiállsz, körbenézel, és akkor jó közel hajolsz hozzá, mert úgy sokkal élvezetesebb, érzed a leheletét, és piszkálod. Akkor pedig mész, mész, mész és kiderül, hogy a kerítés csak az egyik oldalon létezik, a másik oldalon nem. J Magam már jártam így, nem is egyszer! Ezek tanulságos helyzetek, nemcsak a kutya-ember viszonyával kapcsolatosa, hanem hogy az embernek nagy a pofája, amikor egy kerítés választja el a kutyától, de ha a kerítés elfogy, akkor jaj nekünk. Valahogyan így vagyunk az Istennek is. Persze ez már majdnem egy olyan hasonlat, amit egy atya talált ki a gyerekek számára, hogy az Isten, olyan mint a légy. Hát azért ezt már mégse! „Olyan, mint a légy, Isten mindent lát.” – Hogy ő ezt honnan tudta, fogalmam sincs, de a gyerekek egy életre megtanulták, azt, hogy a légy, az mindent lát, de azt, hogy az Isten milyen, az továbbra is homály maradt számukra. Az embert nagy félelmek választhatják el attól, hogy merjen az isten közelébe kerülni. Még például a vicc is lehet, adott esetben a valódi örömnek az akadálya. Ugye van egy csomó élményünk arról, hogy összejön egy társaság, és nem merünk igazából közel kerülni egymáshoz. Nem születik meg az az öröm, ami annak a következménye, hogy elég közel jutottunk egymáshoz, hogy bensőséges kapcsolatban vagyunk, és ezt merjük kifejezni. Mert ha ezt kifejezem, akkor kiszolgáltatottá válok, mert elfogy a kerítés egy idő után. Ekkor pedig elkezdünk vicceket mesélni. Hatalmasokat röhögünk, azt gondoljuk, milyen jó, de rájövünk, hogy ez nem az, amiért összejöttünk, mert kezdtünk elcsúszni. Mert féltünk attól, hogy magunkat egy picit is megnyissuk. A vicc pedig akadályává válik az örömnek! Amikor már két órát meséltünk viccet, akkor kezdünk kiürülni, kezd zsongani a fejünk, és azt érezzük, hogy ez nagyon jó volt, nagyjából két viccet sikerült megjegyezned, de valahogy elment ez az egész este. Ezt azért akartam elmondani, mert a legjobbnak tűnő dolgok is, teremthetnek távolságot és megakadályozhatnak bennünket abban, hogy a hitünk alapján történjék velünk valami. Az elmélyült hitnek tehát – ez a végső mondat itt az első ponttal kapcsoltban -, az indítórugója nem a biztos, vagy várható következmény, hanem az a bizalom, amit abba a helyzetbe és abba az emberbe, vagy Istenbe vetek, akivel kapcsolatban a hitemet megélem. Nem azért lépek hozzá közel, mert tudom, hogy ő engem nem fog bántani. Hanem azért, mert bízok benne, meg bízok magamban is és bízok a kapcsolatunkban is, amelybe az is beleférhet, hogy ő megbánt engem, hogy olyasmit fog mondani, ami nekem nem esik jól. Van egy barátom, akit nagyon tisztelek, évente egyszer elmondja nekem, hogy „Feri, kérlek, hogy ha azt gondolod, hogy hülyeséget csinálok, akkor mindenképpen mond meg nekem! Majdnem biztos lehetsz benne, hogy tiltakozni fogok, és le foglak hülyézni. De kérlek, tedd ezt meg nekem, mert el fog telni néhány nap, vissza foglak hívni, és be fogom látni, hogy igazad volt! Vagy legalább azt tudom mondani, hogy köszönöm, hogy ezt elmondtad.” Ez jó! Jó, hogy ha valaki ezt meg tudja ajánlani a másiknak.

A második pont. Nemcsak közel mer merészkedni, ahhoz, akivel kapcsolatban ezt a hitét éli, hanem a hitének azt a konkrét kérését, vagy dolgát, azt kitartóan, de rugalmasan képviseli. Ennek a mély hitnek a jellemzője az, hogy nagyon konkrét, nem elvont. Vannak olyan emberek, akik nagyon mély hitet élnek át általában, de soha nem élnek át ilyen konkrét helyzeteket igazán átélve! Úgy soha! Minden konkrét helyzetben megremegnek. De amikor kikerülnek a konkrét helyzetből, akkor tudnak arról beszélni, hogy mit jelent a mély hit, de ezt nem tudják megélni bizonyos helyzetekben. Itt tehát arról van szó, hogy az asszony egy nagyon konkrét dolgot egyértelműen, és állhatatosan kér, de ez nem elég. Nem elég a kitartás! Találkoztam emberekkel, akik egy életen keresztül hihetetlen állhatatossággal és kitartóan fordultak Istenhez, és kértek valamit, viszont irgalmatlanul rugalmatlanok voltak. Vagyis az Isten mondott nekik már vagy 25 dolgot, és ők abból semmit nem hallottak meg, mert számukra a hit és a kitartás egyet jelentett azzal, hogy csak arra vagyok nyitott, amit az Isten ad nekem, ha Ő azt adja, amit én kérek. Nagyon mély volt az ő hitük, de csak arra, hogy az Isten adja meg nekik, amit ők kérnek. Betegágyon szoktam ilyesmit tapasztalni. Látszólagosan nagyon mély hitet, ahol az illető éveken keresztül, végtelen kitartással fohászkodik az Istenhez, nagy kitartással, nagy állhatatossággal, de végtelenül mereven. Rögzül abban a helyzetben, hogy ilyen az ő istenkapcsolata, és semerre nem lép, egy picit sem, mert Isten nem úgy válaszol, ahogy ő szeretné.

Tehát kell hozzá a rugalmasság! Az asszony hihetetlenül rugalmas. Kér valamit Istentől, mire Jézus szinte nem is mond neki semmit. De az asszony kitartó és közel megy hozzá. Miután Jézus azt mondja neki, hogy szó sincs róla, mit képzelsz te, nem hozzád jöttem. Erre az asszony nem mondja azt – hozzátenném persze, hogy végtelen rugalmasságában -, hogy ha most nem, akkor rendben van, jó, akkor majd legközelebb, és elmegy. Tehát láthatjuk, hogy az se elég, hogy valaki rugalmas legyen. Vannak nagyon rugalmas hitű emberek. Mondanak valamit, és ne úgy van, már mennek is tovább! Nekik szinte nincs is istenkapcsolatuk, pusztán csak rugalmasak, pattognak össze-vissza. De az asszonyban megvan ez a kitartás, és a rugalmassága abban nyilatkozik meg, hogy egyrészt folyamatosan kéri ugyanazt, de közben állandóan alkalmazkodik a helyzethez. Közel megy, mert úgy kell, ha már ott van, letérdepel, Jézus mond valamit, ő arra válaszol. Nem háborodik fel azon, hogy azt mondja neki Jézus, hogy nem hozzád jöttem. Ugye ez egy klasszikus eset, amikor az Isten válaszol nekem valami olyasmit, ami nekem nem tetszik, és én felháborodva, ezt számon kérem rajta. Ebben a pillanatban a gyönge hitem működik. Ezt nagyon sok ember teszi így! Kérek valamit Istentől, ő nem reagál úgy, ahogy az én hitem alapján Őneki reagálni kellene, és én ebben a pillanatban nem folytatom a kérést, hanem számon kérem ezt rajta. Vagyis: Uram, mit képzelsz Te, hogy lehetnél Te a világ üdvözítője, ha velem így bánsz. Látod, én így fordulok Hozzád, és nem elég, hogy elutasítasz, de ilyen durván teszed. Te engem kutyának nevezel, Uram ez méltatlan hozzám! A lényeg pedig az, hogy itt megbicsaklik a folyamat. A kérdés az, hogy mit keresett itt az asszony? A gyermekének a gyógyulása miatt fordult-e oda Jézushoz, ez volt-e ennek a találkozásnak a lényege, vagy pedig az, hogy találkozzon Jézussal? Szerintem a válasz az utóbbi! Bár azzal fordult Jézushoz, hogy szeretnék Tőled valamit kérni, de bár a találkozásban csak néhány mondattal íratik le, úgy tűnik, hogy egy valódi, mély, emberi találkozás. Ha nem így volna, akkor az asszony kiakadna Jézus szaván. Elkezdene érvelni, vitatkozni, valahol megállna és ebben a távolságban, kötné az ebet a karóhoz, hogy Uram én ezt és ezt kérem Tőled, mert én ebben nagyon hiszek, én hiszek Benned. Ez azonban nem így van. Nem Jézusban hisz. Tulajdonképpen a Jézussal való találkozás, csak egy ürügy, egy keret ahhoz, hogy megtörténjen, az, amit ő szeretne. A mély hitnek jellemzője az, hogy amikor benne vagyok, akkor másodlagossá válik az, amit adott esetben kérek, vagy amire vágyok és szeretnék, vagy adott esetben, ami miatt oda fordulok Jézushoz. Mert tudom, hogy bármivel is fordulok oda Jézushoz, annál fontosabb az, hogy odafordultam Hozzá, és most találkozunk egymással. Vagyis ennek a történetnek a középpontjában ez a találkozás áll, nem a gyógyulás, nem a kérés, nem a csoda! Az asszonynak ezért olyan mély a hite, mert képes ebben a találkozásban lenni, nem pedig a kérésében van, nem a vágyában van, nem a fájdalmában van, nem a gyerekénél van. Nagyon sok ember, aki kéri Istent, annak az egész tudatát kitölti a gyermeke, mert az beteg, kitölti a saját élete, mert hát mi másért fordulna az Istenhez. Itt pedig az egész keretet maga a találkozás tölti ki!

Hű, most túlszaladtam az időn, de akkor majd folytatom.

Nagyon köszönöm a figyelmeteket!

Örökbe fogadta és lejegyezte: Újhelyi Balázs és Annamari