A hitetlenség/a hit ellen ható tényezők 1.

2003.01.07.

Megosztom
Elküldöm

Isten hozott benneteket! Köszöntelek titeket!

El sem tudtam képzelni, hogy mi vár majd itt rám, hogy kiscsoportos beszélgetést tartunk, vagy ilyesmi. De nagyon érdekes volt, ahogy itt az imént beszélgettem párotokkal, az fogalmazódott meg benne, hogy olyan családiasan vagyunk. Mindegy, nem mondom, hogy hátulról gyertek előrébb, mert ha nektek ott jó, akkor nyugodtan maradjatok ott.

Azon vívódta magamban, hogy a mai napra esetleg valami plusz témát hozok most, hogy akik nem tudnak eljönni, azok ne essenek nagyon ki ebből a sodrásból. De aztán mégsem így döntöttem, mert, hogyha valaki eljött ebben az időben is, akkor az megérdemli, hogy azt kapja, amire számít.

Emlékeztek talán, bár már olyan régen volt, hogy belekezdtem abba, hogy megnézzük azokat a párhuzamokat vagy hasonlóságokat, amelyek abból adódnak, ha mi szeretnénk a hitünket élő és gyakorló emberek lenni, és pláne, hogyha incselkedünk azzal, sőt ha már benne is vagyunk, hogy ezt a kereszténységen vagy az Egyház keretein belül, vagy az által adott módon gyakoroljuk, akkor milyen nehézségek merülnek fel közben. Azt a szempontot választottam ki, hogy a hitet gyakorolni, és azt újból, és újból nagyon eleven módon megélni, erre ha a Szentírásból szeretnénk kikeresni a kulcsszót, akkor az lenne az, hogy újjászületni. Folyamatosan újjászületésben lenni. Nagyon óvakodok most használni a megtérés szót, mert az is rághatnánk, de most nem szeretném ezt. Inkább maradjunk itt, az újjászületésnél! Akkor most egymás mellé szeretném állítani azt, hogy mi történik azzal az emberrel, aki megpróbál a hitében újjászületni, vagy megújulni, vagy azt elevenen élni, ő maga volna az a valaki, akit ebben a folyamatban szeretne újjáteremteni. A másik oldalon pedig, ahonnan vesszük az analógiákat, az pedig a szó szoros értelmében vett szülésnek a folyamata, az áldott állapot, a várandóság, és mindaz, ami ilyenkor vár ránk. Hát rám természetesen nem. J Azért szeretném ezt a párhuzamot hozni, mert nagyon hasonló társadalmi jelenségek mutatkoznak meg, aközött, ahogy intézményesült az Egyház és a hitgyakorlat, és meglettek a szakemberei, és aközött, ahogy intézményesült a szülés folyamata, és ennek is meglettek a szakemberei. Talán az egyik legszemélyesebb élménye egy asszonynak, az, hogy szül, de legalább annyira hihetetlenül személyes és emberi az, amikor valaki újjászületik a hitben. Ezért próbálom ezeket a párhuzamokat megnézni. Ez tehát nem annyira a személyiség mélyének a vizsgálata, sokkal inkább a bennünket körülvevő kereteknek a mustrálása.

Az első szempont az volt, hogy ebben a hagyományos, intézményesült rendszerben, ahogyan egy nő ma szül általában, a felelősség és a kontroll az orvosnál van. Míg az úgynevezett alternatív szülésnél, az anyánál van a felelősség, övé a kontroll, nála van a kompetencia, és az orvos csak kíséri a szülést, mintegy arra hivatott segítő. Itt pedig hadd álljak még egy picit meg, mert új dolgokat szeretnék hozni, meg azért is, hogy belemelegedjünk és visszakerüljünk ennek a témának a sodrásába.

Nagyon sokat vívódtam azon, hogy kié a felelősség? Az orvosé vagy a szülőasszonyé? Ugyanannál a nehézségnél vagyunk, amiről beszéltünk hónapokkal ezelőtt, amikor nagyon kisarkítva azt mondtam, hogy egy kapcsolatban én nem vagyok érted felelős, mert magamért vagyok felelős. Ha pedig mindenki magáért felelős, és felelős azért a kapcsolatért, azért a viszonyért, ami kettejük között van, mindenki maga felől nézve, akkor ebből valami jó dolog jön ki. Hadd hozzak itt most megint egy példát, mert sokat vívódtam ezen, hogyan lehetne ezt még jobban megragadni. Azért is, mert a múlt alkalom után idejött hozzám egy nagyon kedves orvos barátom, és azt nem mondom, hogy felháborodott volt, hanem inkább nagyon felindult, és elmondta nekem tíz percben legalább azt a hat szempontot, hogy  miért csinálja azt az orvos jelen pillanatban, amit általában csinál. Persze mindez nagyon logikus volt, hogy az orvos miért vállal sok olyan felelősséget magára ebben a folyamatban, amit én egy picit én megkérdőjelezek itt a szakirodalom nyomán. Nagyon ült mindaz, amit ő mondott, nagyon is érthető volt. De azt gondolom, hogy ez pontosan bizonyítja azt, hogy egy olyan rendszer alakult ki, ahol az orvos valóban, eleve felelősnek tekinti magát olyasmiért is, amiért pedig ő talán nem volna felelős. Pontosan ugyanúgy, mint ahogy a párkapcsoltban vagy a szülő-gyermek kapcsoltban. Most akkor hadd hozzak egy olyan példát, hogy a párkapcsoltban ez hogyan szokott felmerülni, egészen konkrétan. Akkor szokott ez kiéleződni, amikor a kapcsolatban, egy pillanatban valaki egy teljesen irracionális és irreális reakciót ad, egy egészen pitiáner dologra. Emlékeztek arra, amikor elmeséltem azt, hogy az életem első szerelmes levelére milyen választ kaptam? Az volt a címzés, hogy: Te kis majom! Ez eléggé szíven döfött akkor engem, amikor legalább voltam 8 éves, és nem éreztem magam majomnak egyáltalán, de attól a lánytól, aki ugye megdobogtatta a szívemet, ezt kapni válaszkánt, azért ez elég húzós volt. Ettől kezdve nekem így kialakult, némi kis komplexusom. Ezért aztán a szívemnek van egy fájó pontja, mert amikor nekem valami hasonlót mond valaki, egy teljesen ártalmatlan helyzetben, hogy például, jaj te kis hülye, vagy ne marhulj már te béna, amit lehet, hogy ti simán lenyeltek, mert valahogy elrendezitek magatokban, ezzel szemben én erre nem nagyon vagyok képes. Tehát hallok egy ilyen ártatlan, minősítő megjegyzést, akkor ez engem pontosan azon a helyen szúr meg, ahol mondjuk 8 éves koromban megkaptam ezt a válaszlevelet, ezzel, hogy te kis majom. Erre pedig mindig jön egy irracionális, és a helyzethez képest irreális reakció! Hát éppenséggel néha tudom tartani magam, de az érzésemnek egyszerűen nem tudok parancsolni. Ezek nagyon hevesek ilyenkor mindig. Minél bensőségesebb a kapcsolatom az illetővel, annál jobban kikérem tőle. Minél jobban gondolom azt, hogy ő szeret engem, és ő azt mondja nekem, hogy te hülye, annál inkább ez olyan fájdalmat okoz nekem, hogy el sem tudom mondani. Nyilván van egy csomó ilyen, a párkapcsolat ezek sorozatának is tekinthető, ahol egymást szurkáljuk ezeken a neuralgikus pontokon. De most miért ez a nevetés? Talán pesszimista vagyok? Szerintem lehet, hogy csak reális, na mindegy. Mondjuk itt vagyunk ennél a pillanatnál, hogy a barátnőd, a barátod, a szerelmed, a házastársad egyszer csak piff, megszúrt ezen a ponton. Erre jönnek a te irreális reakcióid. Kipurcansz, megsértődsz, ordibálsz vele, visszaszúrsz. Ekkor pedig a másik előtt egy nagyon komoly döntés van. Vajon ebből az egész helyzetből, a te reakciódból, abból, amit ő kap visszajelzésként, mit kell magára vennie? Mondanám a két végletet. Az egyik az a véglet, amikor esetleg éppen a sok-sok hónapokkal ezelőtt mondottak nyomán valaki azt gondolja, hogy ez a következőt jelenti. Volt nálam néhány héttel ezelőtt egy pár, ami nagyon rendkívüli volt, mert a férfi szeretné, ha a párkapcsolatuk jobb legyen, a feleség meg kevésbé akarja ezt. Ez rendkívüli, főleg, hogy férj az illető! Szóval a férfi elmondja, hogy mi neki a nagy baja. Mire a feleség végighallgatja, egy kicsit unottan ül, és akkor a következőt mondja: Drágám, én ezt neked már otthon is megmondtam, hogyha neked van valami bajod, akkor menj el egy orvoshoz, egy szakemberhez. Nekem ehhez mi közöm van? Ugye ez az egyik véglet. Amikor azt mondom, amikor az illetőtől látok egy ilyen heves reakciót, amit ő hoz a gyerekkorából, vagy netán még a magzati létéből, ezt a reakciót kapom én meg. Elég józan vagyok ahhoz, hogy azt mondjam, hogy ez nem nekem szól, hát hülye leszek magamra venni, ez az ő cucca, én magamért vagyok felelős, menjen el egy orvoshoz, aztán, hogyha meggyógyult, akkor jöjjön vissza. Ez az egyik véglet. Ez tragikus! Tehát, amikor arról beszéltem, hogy én magamért vagyok felelős, akkor egyáltalán nem erről beszéltem! Mert az illető, a kapcsolatból rá jutó felelősségrészt, hogy ő felelős azért a viszonyért, amiben benne van, abból sem vesz magára semmit. Ez pedig nagyon nagy baj!

A másik véglet - és ez szokott a gyakoribb lenni -, is megtörténik, ha belefáradunk. Tehát mondjuk szerelmespárokon szoktam azt látni, hogy egy-két évig iszonyatos intenzitással veszik magukra az ebből a dologból rájuk eső részt. Próbálják szeretni és gyógyítani, és simogatni, és megérteni egymást, és mindent megpróbálnak. Aztán, hogy megházasodtak, meg minden, akkor már nagyon sokan ezt a dolgot úgy szép lassan elengedik. Hát mindegy, ha fáj neki, akkor fáj neki. Az ő dolga! Tehát azért ebből is van bőven. Főleg abból a mentalitásból, hogy már nem veszek magamra a helyzetből annyi felelősséget, amennyi pedig, az enyém lenne. Ez az egyik, gyógyuljon meg magától. A másik, amikor valaki, és ez a látványosabb, hogy valaki ebből a helyzetből olyat is magára vesz, ami pedig nem az övé. Ennek a reakciónak a hevessége, ahogy ezt valaki kikéri magának, ahogy valaki ezáltal megsértődik, vagy ugyanolyan bántó lesz, vagy azt mondja, hogyan tudtad te velem ezt megcsinálni, te szemét… Akkor a másik ebből egy csomó mindent magára pakolhat, mert olyan heves a reakció, és ugye mivel érzésekből tanulunk, sok esetben megyünk előre addig, amíg csak valaki el ne sírja magát mellettünk. Na akkor most megállunk egy kicsit, akkor most mit bőg? De különben, se kép, se hang! Az érzéseknek van egy ilyen nagyon fontos funkciója, hogy az embert egy kicsit mellbe vágja, és néha egyáltalán nem a szóból értünk, sőt abból a legkevésbé. A másiknak az érzelmei reakciói tudnak minket valamerre elbillenteni, általában. Az, hogy ő logikusan elmondja nekünk, hogy neki mi fáj, ez kevésbé, de ha látjuk, hogy kikészült, az igen. Ha pedig látom, hogy a másik kikészült, akkor nagyon sokan ebből irdatlan sokat magukra vesznek. Pontosan annyit magukra vesznek felelősségként, mint amennyire a társuk kikészült. Ez viszont már túlzás! Mert ő nem attól készült ki, hogy én azt mondtam, hogy te kis majom, hanem attól, hogy ezt neki valaki valamikor mondta, és ott van egy seb. Amikor pedig én a legfinomabban is hozzáérek ahhoz a sebhez, akkor az neki nagyon fáj. De azt nem én okoztam. A reakciója tulajdonképpen, bizonyos szempontból nem nekem szól, legalábbis a hevességét illetően, tehát nem kell annak a mennyiségét magamra venni, és nem kell azt mondani, hogy, Úristen, most mit csináltam, ezt én csináltam vele! Mert nem én csináltam vele, mert én csak annyit mondtam, hogy te kis majom. Ez épp elég baj, de nem annyira nagy baj, mint amekkora a reakció. Mit kell akkor csinálni? Azt, ami egy párkapcsoltnak egy óriási lehetősége, hogy a két fél, mind a kettő magára veszi a maga részét abból, hogy ők egy kapcsolatban vannak, és felelősek mid a ketten, külön-külön maguk felől nézve, ezért a kapcsolatért, amiben ők jelen vannak. Akkor kellene, hogy az megtörténjen - és ha van ilyen kapcsolatotok, vagy volt, akkor ez hihetetlenül felemelő -, hogy amikor a másik azt mondja, hogy bár nem én vagyok a felelős azért, hogy te ilyen hihetetlenül kikészültél, mert ennek a háttere nem velem függ össze, hanem valami mással, vagy valaki mással, de ebben a helyzetben felelős vagyok azért, hogy mi van most veled. Elfogadom azt, hogy te nagyon kikészültél, és ezt nem becsülöm le, hanem a reakcióim arra szólnak, arra vonatkoznak, hogy te nagyon kikészültél, de nem arra, hogy ezt én csináltam, és bocsáss nekem. Itt jönnek ugye az ördögi körök is, a játszmák, amikor a másik belemegy abba a játszmába, hogy ő okozta ezt a nagy bajt, és elkezd bocsánatot kérni: Jaj, bocsáss meg, ne haragudj, annyira sajnálom, olyan barom voltam, hogy tehettem ilyet, én tényleg nem szeretlek, igazad van, amikor azt gondolod, hogy nem szeretlek és nem vagyok megbízható… És elkezdődik egy játszma! Ebből pedig nem születik gyógyulás! Ugyanúgy játszma történik akkor is, amikor valaki úgy védekezik ez ellen, hogy visszavág. Akkor pedig elkezdődik egy ilyen harc. Talán sikerül érzékeltetnem azt, hogy a dolognak az a kulcsa, hogy felveszem a helyzetből rám eső felelősségrészt. Ezt pedig, ha egy kapcsoltban sokáig csináljuk, és komolyan vesszük azt, hogy a másiknak ilyen irreális, irracionális reakciói vannak, akkor az illető elkezd gyógyulni. Ez majdnem biztos! Már önmagában attól, hogy valaki nem lép ki ebből a viszonyból. De ha túl sokat veszünk magunkra, akkor nem kezd el gyógyulni. Ez egy nagyon furcsa tapasztalat. Csak éppen annyit kell magunkra venni, amennyi minket illet, akkor történik a gyógyulás!

Ezt talán lehetne mondani a hit fejlődésére is, meg lehetne mondani a szülés folyamatára is. Ha a pap túl sok mindent vesz magára, akkor az illető nem nő fel a hitben. Ha az orvos túl sokat vesz magára, akkor a nő nem élheti át azt az élményt, hogy ővele valami történt, és ő valamit csinál. Valami nagyon fontos és nagy dolgot tesz! Nem az orvos hozza a világra a kisbabát, hanem az anya szüli meg! Mert máskülönben elveszünk attól a nőtől valamit, ha az orvos ebből túl sokat vesz magára. De az orvos persze, ugyanúgy, ahogy a párkapcsolatban sokan azt gondolják, hogy neki ezt is kell csinálni, azt is kell csinálni, de erről majd még fogok beszélni.

Az Egyházunkban nagyon érdekes ellenállást lehet látni akkor, amikor én megpróbálom a kapcsolatban, a mindenkinek neki járó felelősséget visszaadni oda, ahol annak a helye van. Ez ugye pont az ellentéte. Ez azért lehetséges, mert a pap túl sokat vett magára, és ebben a szerepben elvett a hívektől nagyon sok mindent. Mondok erre két példát.

Az egyik. Elsőáldozó szülőkkel most próbáljuk azt csinálni, és próbáljuk ezt nagyon kidolgozni, hogy amikor ők azt mondják, hogy dugjuk be a gyerekünket a kórházba, a nő menjen be a kórházba, menjen végig ott egy folyamaton, és jöjjön ki egészségesen, de már ne egyedül legyen, hanem ketten legyenek. Vagyis beadjuk a gyereket a papnak, végigmegy a folyamaton, és akkor kijön egy olyan gyerek, aki már volt elsőáldozó. Ugye ez él nagyon sok szülőnek a fejében! Tehát attól kezdve, hogy meghallja azt, hogy elsőáldozásra való felkészítés, abban a pillanatban a gyerekébe belerúgott egyet, hogy menjen a paphoz, mert az az ő dolga. Vagy a hitoktató dolga ez. Neki ezzel semmi dolga nincs. Maximum az, hogy elviszi a gyerekét arra a helyre, ahol történik a szülés, de ő kint marad, nem vesz részt ebben a folyamatban, hát mi köze neki ahhoz, hát szüljön meg a kis kölyke egyedül, az az ő dolga. Majd az ünnepnapon pedig szépen felöltözik, és akkor ilyen áhítatosan ott van. Az a különbség a szülés meg e között, hogy nem rúgnak be a szülők, ellentétben azokkal az apukákkal, akik a megfelelő italozó helyeken várják a nagy pillanatot. Ugye ennek megvan a kultúrája! Még csak véletlenül se legyek józan, meg tettestárs a dologban… A szülőkkel próbálok beszélgetni arról, hogy lehetne úgy csinálni ezt az egészet, hogy ne így történjen. Ugye ez egy nagyon furcsa 22-es csapdája, méghozzá az, hogyan tudnám manipulálni úgy a szülőket, hogy egy kicsivel több felelősséget vegyenek magukra. Most ezt nagyon kritikusan mondtam! Persze hogy próbálom nem manipulálni őket. Ugye olyan kísérletek vannak ezen a téren, hogy szülőknek lehet tartani egy olyan hittanórát, amit a gyereküknek is megtartunk. Azért, hogy utána a szülőhöz odamehessen a gyerek, és a szülő pontosan tudja, hogy mit kell a gyermeke kérdéseire válaszolnia. Ha ezt ő nem tudná. De általában, nem tudja! Tehát párhuzamosan menne ez, hogy a hitoktató tanítja a gyereket, én pedig megtanítom a szülőt, és ugyanazt adom le nekik, mint a hitoktató, csak felnőtt embernek mondom. De ez még mindig kezdetleges. Mert igazából az lenne jó, ha a szülő ugyanígy egy ilyen szülési folyamaton keresztülmenne. Ne csak, mondjuk a gyermek segítőjeként szólítsam meg, hanem őt abban az adott helyzetben szólítsam meg. Ahogy egy apa sem egy olyan valaki, aki a szülőanyának egy kapcsolt része, mert ő egy személyes, eredeti módon, átél valamit a szülés folyamatában. Ezért nekem meg kellene szólítanom a szülőt úgy, hogy téged szólítalak meg, mint apa, vagy anya, vagy mint férj és feleség. Erre viszont intézményes módszereink, szinte nincsenek. Akkor működik a dolog jól, ha ez a család vallásgyakorló, hívő emberekből áll, aki tudja anélkül is a válaszokat, hogy ővele külön foglalkoznom kellene. Persze még így is merülnek fel kérdések, amelyekkel kellene foglalkoznunk. Miért akartam ezt elmondani? Azért, mert a szülők tiltakoznak. Utálják ezt az egészet. Tehát a legtöbb szülő azért hajlandó ebbe belemenni, mert muszáj! Ha kötelező, akkor végigcsinálja, de egyébként utálja az egészet. Azért, mert az ő fejében egészen más van. Nagyon frappánsan mondta el ezt egyszer egy szülőpár, akiknek a gyermekét kellett volna megkeresztelni. Elmondtam nekik, hogy őnekik mit kellene csinálniuk, hogy a gyereküket megkereszteljem. Mire leesett nekik a tantusz, ilyen döbbentem rám néztek, és aztán azt mondták, hogy ezek szerint nekik kell oktatásra járniuk, és nekik kellene erre felkészülniük. Ja, hát akkor elvisszük máshova! – mondták erre. Az a jó, ahol a gyereket be lehet adni, és egészségesen kijön a folyamat végén! Kereszteletlenül be, megkeresztelten ki. Na de hát a keresztség azért létezhet, mert a szülő felelősséget vállal, nem a gyerekét, hanem a saját felelősségét vállalja. De a szülők többségében az van benne, hogy nekem itt semmiféle felelősségem nincs, mert a papnak van felelőssége, és ha a pap nem kereszteli meg a gyereket, akkor felelőtlen, mert eltaszít Jézustól egy kisbárányt. Na persze!

Egy másik ilyen jó történetet mondanék el. Összejöttem Szentcsalád vasárnapján azokkal a szülőkkel és házaspárokkal, akik valamilyen kerek évfordulót ünnepeltek. Tehát abban az évben 5, 10, 15, 20, 30, vagy 40 éve voltak házasok. Összehívtam őket, hogy legyünk egy kicsit együtt. Olyan történeteket mondtak el, hogy az fantasztikus! Majd fogok belőle mesélni. Most el is mondom az egyiket. Hogy milyen az, amikor valaki megengedi a férjének, azt hogy az magára vegyen annyi felelősséget egy adott helyzetben, amennyit akar, és persze ő is magára veszi a magáét. Az egész pedig egy ilyen hihetetlenül tiszta helyzet lesz.

A Dél-Afrikai köztársaságban vagyunk, és itt dolgozik a férfi, ahová elkíséri a felsége is. Egy ilyen nagyon húzós helyzet alakul ki, de annyira, hogy abban a faluban, ahol ők laktak, megülnek ötven embert. Sok száz sebesült van. Ez a férfi, mint ahogyan a faluban mindenki, tudták előre, hogy ez be fog következni. Volt neki egy terepjárója, és a falutól néhány tíz kilométerre van a kórház, közelebb nincs. Akikor pedig elkezdődik a vérengzés, akkor ez az ismerősöm – büszke is vagyok rá -, ez odaáll a falu valamelyik pontjára, és elkezdi a sebesülteket vinni a kórházba. Na de ez egy olyan helyzetben történik, akikor lőnek. Akkor pedig fordul egyet, visszamegy a feleséséhez, és kérdezi tőle – a kocsi véres, meg egyebek-, hogy mit szól ő mindehhez. Közben ugye lőnek. A felesége azt mondja neki, hogy annyit kérek csak tőled, hogy minden fordulónál, amikor visszaérsz, gyere be. Ennyi! Több tucat embert vitt el a kórházba, több óráig tartott ez az egész. Mindig amikor visszaért a faluba, bement a feleségéhez, és megmutatta magát, majd vitte a következőt. Most 30 éve házasok, és ez volt az egyik nagy története a férfinek. Azt mondta, hogy azért szeretem annyira a felségemet, mert ilyen az én feleségem, hogy azt tudta nekem mondani, hogy menj nyugodtan, de azért gyere be.

A másik. Ezt egy kedves ismerősömék mesélték el, hogy milyen az, amikor valaki belekerül ebbe a rendszerbe, és ott megmérettetik. Az történik velük, hogy kijön a papír - vagy nem tudom én, hogy ez hogyan működik -, hogy ekkor és ekkor, ebben az időpontban, ezen a helyen jelenjenek meg genetikai vizsgálatra. Ugye, ez a normális menet, legalábbis én úgy tudom. A férfi elkíséri a feleségét, ott ülnek, mert még nem jutottak be. Ez a genetikai vizsgálat nyilván azzal jár, hogy utána kiderül, hogy beteg-e a baba, és hogy mennyire beteg, és az összes többi. Akkor pedig ott ülnek a váróban, és azt mondja a feleség a férjének, hogy te, miért vagyunk mi itt? Mire a férfi ránéz, és azt mondja, hogy hát azt ő nem tudja. Puff, elmennek. Ez az szerintem, amikor egy házaspár magára veszi azt a felelősséget, és pont annyit, amennyi ebből a helyzetből adódik.

A második. Az orvos világra hozza a babát, vagy az anya megszüli a babát.

Itt most csak, hogy az édesanyáknak a kompetenciájáról csak egyetlen adat. 1964-ben csináltak egy kísérletet, ahol 402édesanyát kérdeztek meg, hogy mit gondol, hogy milyen nemű lesz a gyermekük. A 402-ből, mindenféle vizsgálat nélkül meg tudta mondani 360, hogy fia lesz-e, vagy lánya. Ugye erről nagyon sokat lehetne beszélni, értem itt a magzat és az édesanya közötti kapcsolatot, ezt a nagyon sajátos viszonyt.

Egy megint saját élményemet hoznám, hogy milyen az, amikor a pap magára veszi annak a felelősségét, és túl sokat, hogy neki kell azt a gyereket gyóntatni. Tehát nem a gyerek gyón, hanem a pap gyóntat! Ugye milyen furcsa ez? Megyek gyóntatni. Hát nem tudom, szóval inkább úgy mondanám, hogy meghallgatom a gyónást, vagy valami ilyesmi. Nem szeretnék persze most itt ezzel bohóckodni, de nem gyóntatok, hanem inkább valaki meggyónja a bűneit nekem. Ez sokkal jobban kifejezi azt, ami történik, mint hogy én meggyóntatom azt a valakit. Úgy csináljuk most az elsőáldozás előtt, hogy háromszor gyónnak a gyerekek. Mert ugye egyébként az történik, hogy az elsőáldozás jó dolog, de a gyónás rossz dolog. Tehát ez körülbelül olyan, hogy ki kell bírni, és akkor utána lehetsz elsőáldozó. Ez egy eszméletlen hülye rendszer! Ezért aztán most úgy csináljuk, hogy háromszor kell neki szenvedni. Ez egy sokkal jobb rendszer, és a pap kiélheti magát háromszor. Ugye, mint a Döbrögin a Ludas Matyi. Azért jó rendszer egyébként a viccet félre téve, mert a gyerekek rájönnek, hogy ezt ők csinálják, hogy ők itt most egy rutint szereznek, hogy ez önmagában valami jó dolog lehet nekik. Nagy élményem volt, most az elsőáldozó gyerekekkel, amikor ezek a prüntyik, akik végigmentek ezen, ezek karácsony előtt jöttek, mint a katonatisztek. Nem kellett nekik szólni, hogy mikor gyóntál utoljára? Gyere csak! Ugye, így, ilyen kedvesen, ilyen bizalmat keltően, hogy ne féljenek. J  Hanem ők jöttek maguktól, és olyan aranyos volt az egyik, az egyik leghétpróbásabb, az karácsony előtt egy, vagy két nappal csípett el engem, és akkor elmondja nekem a bűneit, és utána látszik rajta, hogy alig bírja már tovább… Amikor megkérdezi tőlem, hogy akkor most mondhatja a jókat is? Ugye emlékeztek erre, hogy a lelkiismeretvizsgálat azt jelenti, hogy a jót is, meg a rosszat is átgondolom. Nem csak a rosszat, hanem a jót is. Akkor azt az izgalmat láttátok volna, ahogy ő várta, hogy na jó, hát ezek voltak a rosszak, de most elmondja a jót is. Egy nagyon aranyosat mondott. Méghozzá azt, hogy kapott egy puzzle-t a születésnapjára, ami neki decemberben van, és ezt odaadta a testvérének, azért, mert az nagyon ügyes a puzzle kirakásában. Persze nem ezt mondta, mert ez gyónás volt, az igazit sosem tudjátok meg… De ezt olyan büszkén mondta, hogy ezt most valóban ő csinálja, ez az ő ügye. Olyan gyerekek vannak, képzeljétek el, hogy van olyan gyerek köztük, akit a nagymama hordott, mert a szülők nem vallásosak, nem is foglalkoztak vele, csak a nagyi hordta. De a nagymama meghalt, és ilyenkor azt gondolnánk, hogy vége a dalnak. De nem, mert a gyerkőc, aki ennek az egész dolognak a súlyát, amennyi ráesik, magára vette, ő jön egyedül. Képzeljétek el, hogy uszodába megy, mit tudom én hányra, nyolckor úszik vasárnap, és akkor kilenckor kijön a medencéből, és ilyen vizes hajjal beesik a templomba fél tízre, teljesen egyedül. Mindehhez kilenc éves! Végig ott ül, és utána hazamegy. A hittanórákra is egyedül jár. Ő ezt csinálja, mert ez a jó. De e mögött nyilván olyasmik vannak, hogy nem veszek tőle át olyan dolgot, ami az ő területébe tartozik.

Most akkor következzék egy negatív példa is. Azt mondja az egyik felnőtt, férfiember, hogy ő elsőáldozása óta nem gyónt azért, mert az ő édesanyja azt csinálta vele, hogy először neki kellett meggyónni. Tehát nem segítője volt ennek a folyamatnak, hogy gyere, nézzük meg, itt erre lehet gondolni, meg arra, és a gyerek írja, oda se nézek, azt csinál, amit akar. Hanem le kellett írnia, és az édesanyja ellenőrizte, hogy az úgy van-e, vagy nincs, vagy valami nem maradt-e ki belőle. Ami kimaradt azt persze hozzá kellett írni, és így mehette el az a gyermek az első gyónására, hogy az aztán rendes legyen. Na ez az, amikor valaki azt gondolja hogy valami olyanért is felel, amiért pedig nem. A gyerek ebben az esetben nem is ment el többet gyónni. Megmondta, hogy nincs az a pap, akinél ő gyónni fog. Azért majd meglátjuk! J

Ennyi szerettem volna erről mondani.

A harmadik. Ebben a hagyományos rendszerben, és keretek között a szülési fájdalom elfogadhatatlannak minősül. Mert hiszen a nő, aki oda bemegy, az beteg ugye, kórházba megy, orvosnak kell őt kezelni. Nem egy természetes folyamat, mert ő beteg, és a betegségével együtt járó fájdalom, az rossz dolog, amit valahogy enyhíteni kellene. Ezzel szemben, nyugodtan mondhatjuk azt, hogy a szüléssel együtt járó fájdalom, egyfelől lehetne sokkal kevesebb, mint amennyi általában van, másfelől pedig egy normális, és egy természetes dolog.

Szeretnék mind a kettőről beszélni.

Az egyik az, hogy amikor azt mondjuk, hogy ez a fájdalom ez mindenképpen rossz, akkor pont valamiképpen a misztériumot vesszük el. Ez az idei karácsonynak, számomra az egyik legnagyobb titka, hogy a fájdalom vagy a szenvedés, az adott esetben a misztériumnak a jele! Ha ki akarom kerülni a fájdalmat vagy a szenvedést, akkor kilépek a misztériumból. Kilépek abból a titokból, ahogy abban ott, az Isten bent lakozik. Elvileg csak a szenvedésből akartam kilépni, csak a fájdalmaz akartam enyhíteni, de minél inkább próbálok ebből kilépni, annál jobban távolodok Istentől. Ez nem jelenti azt, hogy mindenképpen fájnia kell, de ezt majd ezután mondom. Szülőasszonyoknak a beszámolóit olvastam el, nagyon sokat, meg hát beszélgettem anyukámmal, a nővéremmel, és a barátaimmal is, és sokan beszéltek olyanról, hogy valóban valami nagyon elemi fájdalom ez, de termelődnek nagyon sajátos anyagok, amelyek ugye kábítószerként hatnak, egyrészt. Másrészt módosult tudatállapotban van a nő, amikor szül, és ráadásul a fájdalom, egy adott ponton túl megszűnik. Úgy van, hogy fáj, fáj, fáj, és amikor azt gondolod, hogy elviselhetetlen, egyszer csak megszűnik, és átkerültél egy másik állapotba. Akinek volt már ilyen fájdalma, az pontosan tudja, hogy így működik. Nekem, amikor izzé-porrá zúzódott az ujjam, akkor nekem ez egyáltalán nem fájt. Volt egy pillanat, amikor fájt, és utána semmi. Erre néztem az ujjamat, és hat volt belőle. Aztán fogtam a darabot, és mentünk Gyöngyösre a sebészetre, hogy addig ne essen le. Közben pedig nem volt fájdalom. Valami ilyesmi az, amikor a fájdalomnak megvan a maga misztériuma, de ha ezen a fájdalmon át tudunk menni. Engem hülyének néztek akkor, és az  a vicces az egészben, hogy akkor ez nekem nem esett nehezemre. Visszajöttünk úgy, hogy akkor már össze volt varrva az ujjam, és akkor várt engem ott az ebéd – ez egy edzőtáborban volt -, és szilvás gombóc volt ekkor, annyira emlékszem rá, pedig vagy tizenöt évvel ezelőtt volt már, és én felajánlottam ezt az ebédemet, hogy ha valaki éhesebb nálam akkor egye meg helyettem, mert én úgysem csináltam végig az edzést. Ebben semmi hősies nem volt, hanem egyszerűen nem fájt. Aztán azért másnap igen, arról azért tudnék mesélni, mint ahogyan a szülőasszonyok is. A nővérem azt mondta, hogy átjutott ezen a fázison, amikor eljutott egy pontra, amikor már lehetett vele akármit csinálni. Mintha semmi nem történt volna. Aztán azért ő is azt mondta, hogy másnap azért nem ugráltam. Éppen ezért ennek a fájdalomnak, főként ha valaki már egy ilyenen átment, akkor tudja, hogy ennek megvan a misztikája. Főleg, hogy ha ő ezt az állapotot össze tudja kötni Istennel. Akkor pláne, hogy megvan a misztikája. Vagy ha az életünkben vannak olyan pillanatokat, amikor úgy fáj, hogy majd bele döglünk, és mégse. Ekkor pedig egyszer csak valami hihetetlen tisztaság köszönt be, valahogyan végtelenül kitisztul minden. Főként a lelki fájdalommal szokott így lenni, amikor azt gondoljuk, hogy ez elviselhetetlen, és nem lépünk ki belőle, akkor egyszerre olyan tisztává tud lenni minden, ahogy még doha. Ha pedig visszalépünk ettől a fájdalomtól, akkor pedig megint köd ül az agyunkra, meg a szívünkre, és megint nem tudjuk, hogy mit kell tennünk. Ez akart lenni az egyik oldal.

A másik oldal. Most úgy tűnhet, hogy akkor most sikerült jól elmondanom nektek, hogy mindenképp fog fájni, de pont nem ezt szeretném hangsúlyozni, hanem azt, amint megint a szakirodalomban olvastam sokat. Ugye a módosult tudatállapotnak emlékeztek a jellemzőire, gondolok itt a befolyásolhatóságra. Ezért ha az ott részt vevő orvos, szülész vagy akárki, aki ott van, nem azt hangsúlyozzák, hogy fáj már, mert akkor fájnia is fog! A tudatalatti működik, és ha ezt kérdezik tőlem, hogy fáj-e már, akkor az a jó, hogy ha fáj. Hanem, hogy ha azok, akik jelen vannak, egy egészen más szemléletmódot közvetítenek, hasonlatokat mondanak, akkor beviszik a szülő nőt valami egészen más folyamatba. Mindezt hasonlatoknak, képeknek és gondolatoknak a segítségével teszik. Ha így tesznek, akkor nem az fog kiemelkedni, hogy fáj-e. Egy magyarországi kutatásban azt nézték, hogy ilyen és olyan fájdalomcsillapítással, valamint fájdalomcsillapítás nélkül bizonyos szülőanyák, milyen szubjektív élményt éltek át a fájdalmat illetően. Kiderült, hogy nincs különbség. Tehát ha valakit bekábítanak, mint a fene, és miután azt gondolja, hogy ennek majd nagyon kell fájnia, neki akkor is fájt. A másik pedig aki azt gondolja, hogy talán lesz itt más is, mert közben ő nem egy tehetetlen valaki, akire rászakad a fájdalom, hanem ő éppen most szül valakit a világra, nem is akárkit, annak nem akkora a fájdalma. Pedig lehet, hogy neki a fájdalomcsillapítás sokkal kisebb volt. Ezek néhány évvel ezelőtti magyarországi kutatások! Tehát éppen nem azt érdemes hangsúlyozni, hogy fájni fog. Az egyik ismerősöm egy fogorvos, akihez nagyon szeretnek járni, mert zseniális lélektani érzékkel tudja a klienseket megpuhítani, akik beülnek a fogorvosi székbe. Azt mondja nekik, hogy ne arra figyeljenek, hogy fáj-e nekik, vagy nem. Képes szerszámot nem a kezébe venni, és beszélni 10-15 percen keresztül akármiről, és amikor már dőlnek a nevetéstől, akkor előveszi… J Elmondom egy ilyen nagyon finom módszerét. Egy gyermek nagyon utált fogorvoshoz menni, ezért mindig kiválasztották azt, hogy akkor menjen hozzá a rendelőbe, amikor a legutálatosabb órája van az iskolában. Mindezt úgy, hogy ne is rögtön utána kelljen bemennie, hanem legyen egy órája, és ő ezt mindig igazolta. Mindig akkor, amikor a gyerek utált volna bemenni a suliba. Ettől pedig egy egészen más keretbe került az, hogy ő megy a fogorvoshoz: megyek, és hozom el az igazolást, megúszom a matekot.

A fájdalom tehát elfogadhatatlan, vagy elfogadható és vele jár. Ott egy másik nagyon sajátos jelenség van. A várandósság, az áldott állapot az egy folyamatos gyászmunkát igényel. Az is fájdalom. Azért, mert az a valaki, akiben megfogant az élet, és azt ki fogja hordani, és meg fogja szülni, legalább négy-öt szempontból kell, hogy gyászolja az életét. Most beszélek egy kicsit erről. Mégpedig ez azért van így, mert addig ő egy lány volt. Valaki nekem ezt úgy mondta, hogy amikor kiderült, hogy kisbabát várok, akkor rájöttem, hogy nem lehetek többé felelőtlen. Ez egy nagyon sajátos kifejezése annak, hogy véget ért valami. Attól a pillanattól kezdve, hogy meg fogom szülni azt a babát, és már hárman leszünk, ő megszűnt olyan lánynak lenni, ahogy eddig lány lehetett. Márpedig abban volt egy csomó klassz dolog. Ez pedig most el fogja veszíteni. Ez egyáltalán nem egy leértékelendő veszteség, hanem ez egy nagyon nagy veszteség, és azért, hogyha én a pozitív dolgokra helyezem a hangsúlyt, akkor esetleg elfedhetem azt, hogy azért ez bizony egy veszteség. Amikor látunk ilyet, hogy depressziós lesz a kismama, és a környezete nem érti. De hát kisbabát vársz, ennél csodálatosabb dolgot egy nőnek el sem lehet képzelni. –mondják a férfiak. Csak abba ne gondol bele, hogy ő valamit ezzel elveszít. Nem is keveset! Az az állapot, amibe kerül a kismama, ez egy veszteség. Na mondok egy sztorit, aztán folytatom a veszteségeket.

Jön hozzám mostanában valaki, aki karácsony alkalmából hazaérkezett Németországból. Már vagy 3-4 éve kitelepültek oda a családjával, és ő most éppen kisbabát vár. Ő most eljön. Itt pedig van egy nagyon érdekes élmény. Őt mindig egy fiatal lánynak láttam, és amikor bejött a szobába, akkor pedig egyszerre egy érett nőt láttam. Akkor elkezdtünk beszélgetni, és azt mondta, hogy ő arra jött rá Németországban, hogy milyen az, amikor valakiben tudatosul ez a gyász, és hogy ebbe most ő majd bele hal. Most nem akarom azt mondani, hogy kaparjátok elő ezeket a gyászokat, csakhogy ez mégis létezik, és mivel létezik, akkor azt tudjátok elfogadni. Milyen jó volt hallani, amit mondott ez a lány, mert rádöbbentett, hogy nem vagyok egyedül ebben a világban. Tehát gondolok arra, hogy néha olyasmit is hallok, ami sohasem jutna az eszembe. Ezt mondta ez a hölgy: Tudod, ültem otthon, a férjem éppen dolgozott, én már éppen két hónap múlva megszülöm a babámat, és én ekkor arra gondoltam, hogy ez a kisbaba tulajdonképpen milyen nemzetiségű is lesz. Mert ugyebár én magyar vagyok, a szüleim is magyarok, a férjem is magyar, de ez a baba, ez egy német gyerek lesz. Hiába vagyok én is magyar, meg a nagyszülei is magyarok, és még a férjem is magyar! Még ha most még van bennetek egy ösztönös tiltakozás is, hogy hát nem úgy van az, hát ezt a gyereket magyarnak kell nevelni, akkor is éreznetek kell, hogy ez valamilyen szempontból lehetetlen. Német lesz ez a kisbaba, német óvodába fog járni, német iskolába fog járni, és a többi. Ült ott nálam ez az anyuka, és potyogtak a könnyei. Egyre azt kérdezte, hogy is van ez az egész, hiszen ő egy német gyereket fog tulajdonképpen megszülni. Na erre mondom én azt, hogy ezt ki nem bírtam volna találni magamtól! Hogy valaki attól, hogy Németországba ment, és ott szüli meg a gyermekét, az kerülhet ilyen helyzetbe. Na ez aztán egy veszteség! Mi a fenét lehet vele csinálni?

Akkor mondom még tovább. Azért is gyászfolyamat ez, mert benne van, hogy ez sok szempontból élet-halál kérdés, a kisbabát illetően is, és az édesanyát illetően is. Ez néha kiéleződik, néha egyáltalán nem, de azért a pakliban benne van. Lehet, hogy valaki úgy csinálja ezt az egészet végig, hogy valóban eszébe sem jut ez, nem tudatosul benne, és nincs is rá szükség, mindez nagyon szép és jó lesz. De hogy a pakliban benne van, az biztos! Mert lehet, hogy valakire nagyon nagy erővel rátör ez, hogy elveszíthetem az életem, vagy elveszíthetem a kisbabámat.

Itt, megint csak papként, nem egyszer találkoztam azzal, hogy sír az áldott állapotban lévő hölgy, és nem érti, hogy miért. Volt egy idő, amikor még én sem értettem. Vagy alig-alig értettem valamit is belőle. Aztán elmentem egy pszichológushoz, és kértem, hogy beszéljen nekem erről, hogy jobban értsem ezt az egészet. Erre ő nagy keménységgel a következőt mondta: Nézd, ha valaki ebben a folyamatban megakad, majdnem mindig gyanítható az, hogy nem tud mit kezdeni azzal a dologgal, hogy a kisbababája meghalhat. Ez egy olyan alternatíva, amiben ez benne van.

Most pedig, ha a hitre tesszük ugyanezt rá, amikor ott próbálunk mi újjászületni, akkor benne van az, hogy ez nem sikerül. Benne van az, hogy erőlködünk, és nem sikerül. Gyökössy Bandi bácsi apukájával történt az meg, hogy mindez 62 éves koráig nem sikerült. Az egyik könyvében írja, hogy akkor nekiállt az apukája, és kigyűjtötte az egész Szentírásból az összes olyan helyet, ahol megtérésről van szó. Amikor pedig az összest kigyűjtötte, akkor megtörtént. Akkor jutott át ezen. Bandi bácsi írja azt is, hogy egyszer már, olyan idős korában kitettek neki egy nyugágyat a Balaton partján, és akkor ő ott nézegette az embereket. Egyszer látott valakit aki bement a sekély vízbe, ott állt fél órán keresztül, ahol néha egy kis vizet magára lötykölt, aztán visszament. Megevett egy-két lángost, aztán hazament. Akkor erre ő azt mondja, hogy nagyon sokan vannak így, hogy nem mernek bemenni. Egy kicsit magukra lötykölik és kész…Mert akkor nincsen csalódás!

A harmadik, ami megint nagyon eleven lehet, hogy mi lesz a nőiességemmel, mi lesz az alakommal, mi lesz a testemmel, mi lesz énvelem? Ezt az élményt nagyon is a testhez kötve lehet megélni. Ennek a párhuzama lehet az, amikor valakik azt mondják, hogy engem annyira vonz az Isten, hogy tulajdonképpen a szívem szerint, így is élnék, na de akkor nem járhatnék ide meg oda, nem csinálhatnám ezt vagy azt, és én ezt el sem bírom képzelni. De hát akkor mi lesz ezzel? Vagy mi lesz azzal, amikor az most olyan jól néz ki? Sokan egyébkánt itt olyan dolgokra szokták mondani, hogy mi lesz ezzel meg azzal, amiket ő simán csinálhatna tovább. Hihetetlen negatív képzetei vannak sokaknak arról, hogy egy keresztény ember mit csinálhat, meg mit nem. Sokkal több mindent csinálhatunk! Persze! De csakis jó lélekkel! De éppen itt van ez a félelem, hogy akkor már nem leszek olyan, meg nem csinálhatom azt úgy.

A negyedik pont. Ez kiegészíti a harmadikat. Miközben te beteg vagy, és a fájdalmat enyhíteni kell, és az nem normális, nem természetes, ki kell téged belőle gyógyítani, akkor ehhez képest nagyon furcsa, hogy az orvos által keltett fájdalom, pedig normális és természetes. Azt neked át kell élni! Ezzel szemben az állna, hogy aki kíséri ezt a folyamatot, az mindent elkövet, hogy ne okozzon neked felesleges fájdalmat. Se fizikait, se lelkit, se érzelmit, se szellemit, semmilyet.

Azon evangéliumi szakasz jutott most eszembe, amit ma olvastunk a Szentmisén. Jézus, amikor lát nagyon sok embert, akkor megesett rajtuk a szíve, és elkezdte őket tanítani. Az jutott eszembe, hogy ez azt jelenti, hogy most a szó legtisztább értelmében, akkor szabadna csak bárkinek kinyitni a száját, amikor tanít, vagy szüli a gyereket, vagy akármilyen szinte, ha előtte megesik a másikon a szíve? Azzal a finomsággal kezdi el a beszédét, vagy azzal a finomsággal tesz valamit, a diákjai előtt, vagy akármilyen helyzetben, hogy ezelőtt megesett a másikon a szíve. Hol vagyunk mi ettől? Benne van-e az orvosnak a tudatában az, hogy el se kezdek semmit, mielőtt meg nem esik a szívem rajta? Vagy amikor jönnek egy paphoz az emberek, például egy plébániai irodába egy gyászoló, és potyognak a könnyei, erre azt mondja neki, hogy üljön le, és kérdezi tőle, hogy mondja el miért jött? Mire mondja az illető, hogy mert meghalt az édesapja. Erre a válasz: Hova tartozik? Hogy erre a mondatra egy ilyen reakció legyen! (Ha voltatok már ilyen helyzetben, akkor könnyen kaptok ilyen reakciót.) Mire ebben az esetben az illetőnk azt válaszolta: Kérem szépen, nem tudom, hogy hova tartozott. Csak azt szeretném, hogy egy pap jöjjön, és az temesse el. Erre a válasz: Hát azt sem tudja, hogy ide tartozik-e, vagy nem? Mióta laknak itt? Szóval olyan mondatokat tudunk mondani egy irodában, hogy az egészen borzasztó! Aztán a folytatása: Jó, akkor vegyük fel az adatokat. – Tehát, mert ő az irodista. Tehát az neki a dolga, hogy felvegye az adatokat. Ő nem egy emberrel találkozott, nem egy gyászolót lát, hanem adatokat fog felvenni. Ugye volt olyan nem is egyszer – nem mondom a helyet, pedig mondhatnám -, ahol a gyászolók még nem sírva mentek be, de sírva jöttek el. Ez aztán nagy teljesítmény! Itt az a kérdés merült fel, hogy a temettetni szándékozó hívőt ellátták-e szentségekkel vagy nem? Ha a válasz az volt, hogy igen, akkor a válasz ez volt, hogy: Na azért! Ha a válasz az volt, hogy nem, akkor pedig ez a reakció jött, kidülledt szemekkel: Miért, mit gondoltak? Hogy nem fog meghalni? Azt gondolták? Kinek lett volna a dolga papot hívni? Most ugye idejönnek papot kérni? Most van hozzá merszük! És így tovább. Egyszer, sőt többször előfordult, hogy beszóltak neki. Egyszer pedig feljelentették. Akkor pedig ennek kapcsán kliensem lett, mert jött sopánkodva, hogy atya, hát hogyan beszélnek velem az emberek? Feljelentettek engem azért, mert én komolyan veszem a betegek szentségét. – mondta. Aha, igen. Először megesett rajta a szívem, de a hiteles érzéseimet megjelenítettem ebben a helyzetben. De ilyenek nap, mint nap megesnek. Ezért nem csodálkozom azon, amikor nagyon sokan kapnak egy ilyen élményt, és azt mondják, hogy hát eddig se, na de ezután aztán pláne nem!

Most karácsonykor jön hozzám valaki, és egy olyan elszólást mondott, hogy az nem igaz. A következőt mondta: Sajnos az is baj volt az utóbbi időben, hogy az esti lelkiismeret-furdalások elmaradtak! J Ez nagyon jó! A kellőképpen neurotizált hívő panaszai, papja előtt. Nem mertem neki elmondani, hogy mit mondott, inkább elszégyelltem magam, hogy mit csináltunk vele. Rajta tényleg megesett a szívem.

Ugye ide tartozhat az az emberkép is, hogy ha valaki kórházba, vagy egy paphoz megy, akkor az azért van, mert beteg, akkor őt meg kell gyógyítani, és azért kell őt meggyógyítani, mert rosszul működik. Mert ha nem működne rosszul, akkor nem kellene meggyógyítani. Ezt a papok zseniálisan tudják csinálni. Jön hozzájuk valaki, és akkor ránéznek, és az van bennük, hogy mit csinált ez idáig? Nem az van benne, hogy hála az Istennek, hogy végre eljött, itt van! Nézzük meg, hogy ki ez a valaki, akit Jézus Krisztus megváltott, vagy valami ilyesmi. Hanem ehelyett egy ilyen esetben, végtelenül lekezelően viselkedik egy pap. Abból indul ki, hogy az illető előbb vagy utóbb persze, hogy orvoshoz kerül, mert ezt nem lehet megúszni. Előbb vagy utóbb úgyis megbetegszünk, és akkor jön el a mi időnk végre! A pap így gondolkodik: Előbb utóbb, ugye bajba kerülsz, előbb utóbb úgyis jön a lelkiismeret-furdalás, ugye nem tudta megúszni? Akkor pedig erre jön az ő hatalma! Nem egyszer lehet azt látni, hogy rendes emberek bizonyos dolgokat nem tudnak. De ez normális is, hogy nem tudják! Ekkor pedig a pap, amit tud rendezni: Hogy hát ezt se tudja, hát nem tudja, hogy ez a szabály, hát tudja már mióta ez a szabály, amióta engem felszenteltek ez a szabály? Hu…

Most pedig elmondanám egy sikerélményemet. Megfogadtam néhány évvel ezelőtt, hogy az éjféli misén tilos a híveket szidni. Ugye ez a klasszikus eset: A szerencsétlen betér, fáradt is már, éjfél is van, ott ücsörög…erre én szikrázó szemmel elkezdem a dörgedelmeimet mondani, ami abból áll, hogy hát most kellett idejönni, hát hol voltatok az előző vasárnap, akkor nem kell templomba jönni? De ezt már mondtam nektek. Egy páran már ezt megunták, egy párszor ezt meghallgatván, arra jöttek rá, hogy inkább nem jönnek el az éjféli misére. Azért nem jönnek el, hogy letolják őket. Így megfogadtam, hogy nem toljuk le őket, sőt örülünk nekik, hogy eljöttek. Olyan élményem volt most! Képzeljétek el, hogy amikor ment az átváltoztatás, meg az áldozat liturgiája, teljes csönd volt a templomban. Olyan mise volt az éjféli mise, mint minden más rendes mise. Azért az nagy dolog! (Ugye azt tudjátok, hogy a pásztorok miséje van reggel, ennek nyomán pedig elneveztem az éjféli misét a pogányok miséjének.)

Az ötödik pontba nem kezdek bele. Az orvos meg a pap keltette fájdalomról fog szólni.

Nagyon köszönöm, hogy eljöttetek!

Olyan furcsa, mert én most azt élem meg, nem tudom, hogy ti hogyan vagytok ezzel, mintha nem lenne külvilág. Nekem olyan élményem van. Olyan irreálisak voltak most ezek a viszonyok, hogy most olyan furcsán vagyok.

Áldott Új Évet Kívánok! Nem felejtettem el, jaj de jó! Egy rendes pap, az mond ilyeneket!

Örökbe fogadta és lejegyezte: Újhelyi Balázs és Annamari