Hanganyagok‎ > ‎2002-2003‎ > ‎

2003.01.21

Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit! 

Bizonyára emlékeztek rá, hogy a múltkor befejeztünk tíz pontot. Ki emlékszik még? Mondtam valamit arra vonatkozóan, hogy hány pont lesz? Valaki erre emlékszik? Mondtam ugye, hogy tíz pont, és vége. Hát de közben írtam még négy pontot! J Milyen jó, hogy volt egy hetem! Nem a saját ujjamból vettem persze, hanem még ahogy olvasgattam a könyveinket, még valahogy négy pont ide kívánkozik. Úgyhogy elmondom még ezt a négyet. Majd csak utána fogom levonni a fontos következtetéseket.

Különben is, a múltkor rossz érzésem volt, ahogy befejeztem, hogy pont úgy lett vége, hogy elmondtam a tíz pontot, és utána nem tudtam nagyon fontos dolgokat hozzátenni. Valamiképpen azt, hogy én ezt milyen szemléletmódba ágyazottan akartam nektek odaadni, vagy hogy mit gondolok erről az egész jelenségcsoportról. Nem azért, mintha mindenképpen rám szorulnátok, az értelmezést illetően, de mégis nekem nagyon fontos lett volna, hogy elmondjam, hogy mi volt a célom, miért tartottam fontosnak, hogy erről így beszéljek, és hogy egyáltalán beszéljek.

Ugye a hitre jutás, a hit elmélyülés a téma most. Mégpedig abban az összefüggésben, abban az összehasonlításban, hogy ez bár egy nagyon személyes folyamat, mégis ha akarjuk, ha nem, egy intézményesült folyamat is. Miközben beszélhetünk a szülés folyamatát illetően mélylélektani dolgokról, a lelkünk legmélyén lejátszódó eseményekről, aközben éppen ez az összehasonlítás jól mutatja azt, hogy ezek a legbensőségesebb történéseink is egy intézményes kereten belül játszódnak le. Ezen kettő között pedig összefüggések és kölcsönhatások vannak. Ez az, ami miatt ezt így akarom nektek mondani, vagy mutatni.

Ezért most mondom a tizenegyes pontot. A hagyományos, intézményes rendszerünkben a szülés folyamata férfiközpontú. Egyébként pedig mondjuk hát legalábbis 50-50%, ha most leszűkítem a dolgot, mert a nő, az mindenképp nő, aki szül, ha a gyermeke fiú, akkor is 50%, ha lány, akkor meg mindenképp mondhatnánk azt, hogy mondjuk valami nőközpontúság nem ártana a szülés folyamatában. Éppen tegnap beszélgettem valakivel, aki egy nyugati országból érkezvén, elmondta azt, hogy ő ott egy szülési folyamatban részt véve, kizárólag női szülész orvosokkal találkozott, férfivel, egy szállal sem. Tehát ez egy sajátos jelenség, hogy Magyarországon egyfajta ortodox kulturális adottságként még mindig talán - és ahogy erről orvosok is beszéltek -, a leginkább férfias szakma. Hogy itt miért van ez a férfi többség? Ez egy nagy kérdés.

Hadd hozzam akkor az egyházunkat illetően a párhuzamokat.

Az első. Erről azért beszéltem már, hogy milyen nagy szükségünk volna ütőképes női teológiára! Ez nem azt a kultúráramlatot akarja fedni, hogy emancipáció és egyebek, hanem azt, hogy profi teológusok kellenének nőből! Sokan, rengetegen kellenének! Az lenne a legjobb, ha ők megírnák a teológiát, női szemmel. Méghozzá mindent, az erkölcsteológiát, az egyházjogot, a dogmatikát, és így tovább. Azért, mert ebből nagy hiányunk van. Egy nőnek eleve be kell lépnie az Egyháznak, nemcsak a férfias intézményrendszerébe, hanem még a gondolatok is férfiasak, minden férfias, szinte ki sem látunk belőle. Amikor pedig jön egy másik megközelítés, akkor meghökkenünk, hogy hát ezt így is lehetne gondolni? Nemhogy csinálni, egyáltalán eljutni oda, hogy egy nő valamit másképp gondol. Emlékeztek, hogy amikor az Isten-képekről beszéltünk, akkor mondtam azt, hogy egyértelmű különbség van a férfiak és a nők Isten-képe között. Ez tehát azt jelenti, hogy ha másért nem, hát ezért mégis szükség volna sok, profi női teológusra, akik árnyalnák a mi gondolkodásmódunkat, az összes többiről nem is beszélve. Van itt egy-két testvérem, papnövendékként voltunk együtt, meg még pap is van itt, és előhoztátok most belőlem azt, hogy szoktunk erről úgy mókásan beszélgetni. Már akkor beszélgettünk erről, amikor az első néger női pápa megjelenik, akkor kerül egyensúlyba az Egyházunk. Most ezt ne úgy vegyétek, hogy én ennek kardos hirdetője vagyok, hogy ezt így kellene csinálni, csak a mosolyotok az eleve sokat árul el. Görögkatolikus testvéreim, lelkésztestvéreim szokták mondani, hogy nagyon jó, hogy van feleségünk, és ennek most nem a személyes oldalára szeretnék kitérni, hanem ennek az intézményes megközelítésére. Szokták mondani, ha elég nagyvonalúak, hogy aki nem bír minket – már az egyházközség tagjai között -, az általában a feleségünkkel jóban van. Tehát végül is, agy a pasztoráció munkája a családban marad, és ha ők elég ügyesek, és nem játsszák ki ezt a helyzetet egymás ellen, vagy a hívek ellen, akkor ez egy nagyon jól működő intézmény lehet! Sőt, van olyan hely, ahol a nőnek nagyobb szava van, mint a férfinek, bár nem ő a lelkész! J

Most egy kritikus mondatom következne Kohlberggel kapcsolatban. (Tudjátok az erkölcsi ítéletalkotás fázisaival kapcsolatban.) Most elárulom nektek, hogy ez a neves kutató, amikor csinálta a felmérését, egyetlen nőt sem kérdezett meg! Tehát mindaz, amit elmondtam nektek, az kizárólag a férfiakra vonatkozik, arról, hogy a nők miképpen erkölcsi lények, erről halvány fogalmunk sem lehet, mert nem történt még ilyen eredetű vizsgálat. Ez hihetetlenül sokatmondó! Lehetett csinálni egy tudományos vizsgálatot egy ilyen kérdést illetően úgy, hogy a nőket kihagyták belőle. Ma pedig széltében-hosszában erre a kutatásra hivatkoznak, és nem szokták hozzámondani, hogy ez csak a férfiakra érvényes így.

Aztán ha visszatérünk a szülés folyamatára, és főként Magyarországon mondható ez el, hogy a nőket eléggé száműzték ebből a folyamatból. Azokat, akik a mi népi kultúránkban is egészen természetszerűen hozzátartoztak. Most olvasom, hogy az egy-két évvel ezelőtt hozott rendelkezés azt mondja ki, hogy a szülőasszony egy felnőtt, nagykorú személyt bevihet magával, miközben szül. Na ez nektek jogotok hölgyek, hogy valaki ott legyen, akit ti akartok. Egy klasszikus kultúrában a nők eleve ott vannak! Sőt, olvastam, hogy a magyar bábaképzés hogyan alakult ki, és nagyon érdekes, hogy a forrásnál az van, hogy olyan nőkről van szó, akiknek van tapasztalatuk. Olyan nők legyenek ott, akiknek van tapasztalatuk.

Az Egyesül Államokban, ugye a feminista mozgalom hatására, átírták a Szentírást. Tudtok ti erről? Pedig nagyon érdemes erről tudni! Mindenhol, ahol Jézus Krisztus szerepel, ott Jéza Krisztát írtak. Ez valóban így van, meg is vásárolhatók ezek a Szentírások, hogy ti megélhessétek, hogy a nők megváltója is Jézus, azaz Jéza Kriszta. Jól hangzik, nem? Amikor az anglikán egyházban elkezdtek nőket pappá szentelni, akkor százasával léptek át a papok a Katolikus Egyházba, mert ez elviselhetetlen volt a számukra. Itt most megint nem szeretnék pálcát törni semerre sem. Nyilvánvaló, hogy vannak különbségek férfiak és nők között, és ezt én egyáltalán nem akarom letagadni. Ezért aztán lehet, hogy mondjuk papnak jobban való egy férfi, nem tudom. Minden esetre megint csak sokat mondó, hogy százasával a papok nem bírták elviselni ezt a tényt, hogy ez így legyen, hogy neki oltártestvére legyen egy nő.

Amikor felvételiztem a lelkigondozó képzőbe, akkor az egyik felvételi kérdés az volt – egy idős és bölcs jezsuita atya felvételiztetett -, hogy azt tudom-e, hogy hát alapvető követelmény, hogy legyen egy lelki atyám. Mondtam neki, hogy hát én jól állok ebben a kérdésben, mert van egy lelki atyám és egy lelki anyám is. Jaj, de tetszett, ahogy kinyílt a szeme, hogy na ez meg most micsoda? Olyan jólesett egy kicsit botránkoztatni a bölcs jezsuita atyát. Aztán kifejtettem, hogy miért gondolom így, hogy miért nem olyan nagy baj, ha egy papnak van lelki anyja. Természetesen nem kommentálta ezt a dolgot, lehet, hogy majd még futok egy-két kört ezzel kapcsolatban. Tehát ez a tizenegyedik szempont, hogy szinte ki se látunk az Egyházban abból, hogy mennyire férfiközpontúak vagyunk. Már gondolkodni is szinte novum, ha valaki nőként tud gondolkodni a teológiáról.

A tizenkettedik. A legjelentősebb szociális intézmény a szülés folyamatában, vagy legjelentősebb egység a kórház. Ez a klasszikus modell. Ezzel szemben, mondhatnánk azt, hogy a legjelentősebb intézmény a szülés folyamatát illetően vagy a hitre jutást illetően a család, és nem a kórház, és nem az Egyház. Ezt bátran mondhatjuk, mert az Isten-képeket illetően ezt bőségesen lehetett bizonyítani, hogy egy már-már tökéletes Isten-képű pap sokkal kisebb hatással van az emberre, mint a saját szülei. Jött hozzám éppen tegnap egy apuka, és a következőt mondta: Hát egy kicsit meggyűlt a bajom azzal az egyházi iskolával, ahova a fiam jár, mert a múltkor szülői értekezlet volt, és az igazgató kifejtette azt, hogy ti szülők nem értetek a gyerekneveléshez, ezért jobb, hogy ha azt ránk bízzátok. Ez tipikus jelensége ennek a dolognak! Ez egy katolikus iskolának az egyházi igazgatója! Aki ezt simán elmondja sok száz szülőnek, és hogy elmondja az még elmenne, de ezt így is gondolja. Tehát, hogy a gyerek nevelésének a legszakavatottabb, legkompetensebb képviselője ő, és a munkatársai. Ugyanez nyilván a szülés folyamatára is elmondható, amikor az orvos azt gondolja, és egyáltalán az intézménynek olyan az önmagáról kialakított képe, hogy ebben a folyamatban náluk van a varázspálca. Ők a legfontosabbak, és ehhez képest csak másodrangú maga a nő, a magzat, és a család meg elő se kerül. Ugyan már – mondják ők -, hol rúghatnának ők labdába? Kiderült az, hogy az apa szerepe sokkal fontosabb, mint azt gondolnánk, ebben a folyamatban. Ilyen anya-magzat kapcsolat analízis kapcsán kiderült az, hogy ha az édesanya negatív módon gondolkozik a férjéről, és úgy gondol a férjére, sőt visszatérően negatív módon gondolkodik róla akkor, amikor érzékelhető, hogy a babának milyen mozgásai vannak, a magzat lemerevedik, megáll a mozgásában! Vagyis az édesanya, még mielőtt a kisbaba megszületne, közvetíti az apjáról kialakított képet. A gyerek nemcsak, hogy ezt érzékeli, de át is veszi! Ugyanazokkal az érzésekkel veszi át, ahogyan az ő édesanyja gondolkodik a férjéről. Ekkor eszembe jut az a történet, hogy valaki azt mondta, aki egy idős férfi volt már, aki elmesélte azt, hogy neki soha nem volt jó kapcsolata az apjával. Ez az ember kórházban volt, és a halálára készült. Elkezdtünk beszélgetni erről, méghozzá azért, hogy elbúcsúzzon, hogy tudjon pontot tenni a dolgaira. Előkerült ez, hogy van-e valakivel haragban, vagy hogy van ez? Azt mondta, hogy ő az apját sosem szerette, nagyon anyás volt, ahogy ezt szokták mondani. Amikor pedig kérdeztem, hogy vajon ennek milyen gyökerei vannak? Akkor azt mesélte el, hogy az édesanyja, amikor őt várta, akkor ugye nem volt otthon, mert egy problémásabb szülés volt, bent volt a kórházban. Miután az édesanyának volt egy macskája, ezt a macskát a férjnek kellett volna gondoznia, de a férj utálta ezt a macskát, és utálta őt gondozni. Amikor a felesége bent feküdt a kórházban, hogy megszülje a kisbabájukat, akkor ő egy alkalommal fogta a macskát, és bedobta a Dunába. Igen ám, de ez kiderült. A férj és a feleség közötti kapcsolat sosem volt jó. De hogy ez az ember így visszaemlékezett a magzat korában történt eseményre, amire úgy hivatkozott, hogy ez már az első olyan pont volt, ami miatt az apámat nem szeretem. Nyilván az anyukája elmondta neki valamikor ezt a történetet. De hogy ez a történet, és az ezzel kapcsolatos érzelmek, nem csak akkor kezdtek el hatni rá, amikor ezt megtudta, hanem akkor is, amikor még meg sem született.

Most egy kicsit az Egyházra térnék át. Minden évben visszatérő jelenség az, hogy jön egy illető, hogy szeretné a kisbabáját megkereszteltetni, és kiderül az, hogy az apuka már a keresztelőn sem lesz ott. Tehát vagy már lelépett, vagy most lép le, vagy meg se akarják hívni. Kifejezetten nagy energiákat kell mozgósítanom arra, hogy arról beszéljünk, hogy van az apának valami köze ehhez az eseményhez. Még akkor is, ha nem ő kéri a keresztelést. Nem lehetne ez az alkalom az, amikor legalább valami egyensúlyt találnának, amikor az apa nem az a valaki, aki ki van tiltva a saját gyerekének a keresztelőjéről. Eleve, elég abszurd egy helyzet, hogy úgy állunk oda a keresztelőkúthoz, hogy az apát meg sem hívták, és akkor ott mosolygunk egymásra, azt mondogatván, hogy hát igen manapság ez már így van. Ezért jó egyébként a családi pap intézménye. Ezt bírom! Amikor egy nagy családban, van ahol már kereszteltem, temettem, eskettem, misét mutattam be különböző szándékokra, meg minden egyéb. Ahogy a családorvos intézménye nagyon fontos, úgy egyáltalán nem volna rossz, ha ezt a vonalat tudnánk erősíteni. Ha volnának családi papok, akik az egyes emberrel való foglakozást mindig abban a keretben látnák, hogy ismerik az összes többit is.

Itt most még az Egyházról két dolog. Az egyik, hogy tavaly jelent meg, az általános irányelvek a szentség kiszolgáltatáshoz egyházmegyénkben. Nagyon hivatalos dokumentum. A következőt olvasom benne: „Az elsőáldozást illetően, ha a szülők nem tudnak megfelelő családi hátteret biztosítani a gyerekeik hitbéli fejlődéséhez, annak ellenére, hogy kérik a gyerek elsőáldozását, sőt megteszik azokat az intézményes feltételeket is - amelyek azok, hogy beíratják hittanra, elhozzák gyónni -, még akkor is azt kell javasolni a szülőknek, hogy az elsőáldozást halasszuk el akkorra, amikor a gyermek ezt már maga akarja kérni.” Hát ez nagyon helyes! J A legnagyobb baj - és itt jön az, amikor többedszer mondtam nektek, hogy egy idő után már ti is úgy kezdtek el gondolkozni, ahogy ebből a nem feltétlenül optimális rendszerből adódik -, hogy a szülők ezen felháborodnak. Éppen a szülő az, aki ráébredhetne ennek kapcsán a saját felelősségére, de inkább tiltakozik. Mert ő maga is úgy gondolkozik, hogy te vagy a felelős azért, hogy az ő gyereke elsőáldozó legyen, és ha ő megadta ezt a két-három dolgot, amit te kértél tőle, akkor neked kutya kötelességed őt elsőáldozásban részesíteni. Miközben az egész ki tudja, hogy hova megy. Azért azok a gyerekek, akik a diákmisére eljönnek maguktól 9 évesen, azért a szívem szorul össze, hogy tulajdonképpen most mi történik. Ez most jó-e nekik? Látom, hogy ez valami hősies kitartás náluk. De, hogy ezt jól csináljuk-e, hogy egy 9 éves gyereknek már annyira nincs háttere, hogy ő jön a kis életével oda, akkor ez jól van-e így? Nem másképpen kellene egy ilyen családot segíteni, vagy támogatni?

Most vasárnap kezdtem volna a misét, már csak fél perc volt a kezdésig, és azt mondja az egyik ministráns, hogy jaj atya, keresett téged egy kis szemüveges fiú, aki azok közül, aki most volt elsőáldozó, hogy szeretne majd gyónni. Amikor vége lett a misének, akkor jött a szemüveges kisfiú, és mondom neki, hogy akkor most gyónhatsz, ha szeretnél. Mire ő azt mondta, hogy most már nem akar. Mire én mondtam, hogy hát semmi baj, majd akkor úgyis ministráns vagy, a ministráns foglalkozás után pénteken bejössz, akkor úgyis gyóntatok. Mire ő erre azt felelte, hogy elszalad, és megkérdezi az anyukáját, hogy jó lesz-e az, ha ő egy kicsit később érek haza. Elszaladt, visszajött. Mondta, hogy az anyukája azt mondta, hogy rendben van, akkor jöhetek pénteken gyónni. Eltelik egy perc, jön a másik szemüveges kisfiú, aki idén volt elsőáldozó, és azt kérdezi tőlem, hogy jöhet-e most gyónni. Ugyanis nem az a szemüveges kisfiú volt, aki gyónni akart, hanem ez. J Én meg rögtön rávettem a másikat is, hogy jöjjön el pénteken gyónni. Látjátok, nem nagyon tiltakozott ő sem. Akkor pedig kérdezem tőle, ettől a másiktól, hogy de most tudsz-e annyit várni, mert nekem most még öt emberrel kell beszélnem, és utána tudnálak csak gyóntatni. Erre azt válaszolja, hogy persze hogy tud, mert se az anyukája, se az apukája nincsen itt. 9 éves, tehát ki tudja várni a sorát, aztán jön gyónni. Azért ilyenkor összeszorul ám a szívem. Nem tudom, hogy ez így jó-e, vagy pedig hosszú távon micsoda? Mert valamikor nagyon komolyan ki fog éleződni a lojalitás-konfliktus. Hogy most az apámat és anyámat szeretem, nekik van-e igazuk, ők csinálják-e jól,  vagy itt ebben a fő intézményrendszerben gondolkodnak helyesen a papok. Nehéz ezt egy gyereknek úgy végigcsinálni, hogy itt ne legyen egy belső ütközés.

Egyházi rendelkezés az is, hogy a nagyszülő nem kérheti a gyermek keresztelését. Tehát el kell őt utasítani. Csak akkor lehet egy gyermeket megkeresztelni, ha a szülei kérik. Ez számomra két dologról árulkodik: az egyik az, hogy ez sem butaság, mert ebben kifejezésre jut az, hogy a gyerek nem egy szál maga vesz részt ebben a folyamatban, hanem a szülői, családi háttérrel együtt. A másik pedig, hogy úgy tűnik, hogy a nagyszülők már nem tartoznak a családhoz. Mert ez indirekt módon következik a fenti állításból.

Amikor valaki jön egy hit-kérdéssel, ilyenkor tipikus szokott lenni ilyenkor a hivatáskérdés, vagy nagyon rossz az Isten-képe, vagy ilyesmi. Akkor azt szoktam tenni, hogy amikor ez körvonalazódik, akkor szoktam hagyni az Isten vonalat, és mindig rákérdezek a családi háttérre. Olyan gyakran kérdeznek vissza, hogy na jó, de ennek most mi köze az én problémámhoz? Egy Isten-kapcsolati kérdéssel jöttem, most nem mindegy hogy gyerekkoromban milyen volt velem az apám, meg az anyám? Hát hol vagyunk már attól? Pedig hát pontosan arról beszélünk, csak az van a háttérben. Ez volt tehát a tizenkettes pont, hogy a legjelentősebb szociális intézmény vagy egység a kórház, az egyházközség, vagy pedig a család. Megmondom őszintén, hogy én családpárti vagyok.

A tizenharmadik. Ebben az egész folyamatban a dolgok a fontosak és a tudomány. Vagy pedig az emberek, a személyek fontosak? Itt rögtön mondanám, hogy ha ez a folyamat férfiközpontú, akkor nem véletlen, hogy a dolgok és a tudomány fontosabbak, mint a személyek. Azért, mert egy férfit jobban érdekelnek a dolgok, mert ez már csak így van. Szeret azért nem teljesen egyedül lenni, jó ha van egy felesége, de azért a dolgok azok mégis csak sokkal izgalmasabbak. Mondjuk egy átlag férfi az autójáról szívesebben beszél, mint a feleségéről. Ezt így nagyjából ki lehet jelenteni, még ha furcsán hangzik is. Arról is lehetne beszélni, hogy mennyi időt tölt el a felségével intim közelségben. Mondjuk mikor él át, úgy spontán módon ösztönösen, jó érzéseket? Ha beül a kocsijába, vagy ha találkozik a feleségével?

Ide tartozik az a szemlélet is, ami azért az Egyházunkban mindig dívik, hogy ebben a folyamatban a Szentségeket dolgoknak tekintjük. Azok dolgok, amiket az ember megkap. Ha megkaptuk, vagy az Egyház vezetői, a papok részéről egy Szentséget odaadtam, akkor a legtöbbet megtettem ebben a folyamatban teérted. Tehát ha gyóntál és áldoztál, akkor a legjobb úton vagy. De hogy közben mi van veled, az ugye másodlagos. Jött hozzám valaki nemrég, és azt mondja, hogy 45 éve nem gyónt. Azért ilyenkor két dolgot szoktam kérdezni, az egyik, hogy miért nem, ezt még szokták maguktól is mondani, a másik pedig, amit nem szoktak maguktól mondani, az, hogy akkor most miért. Akkor egy ilyen valaki, aki azt mondja, hogy 45 éve nem gyónt, akkor neki a hittörténéseihez majdnem mindig hozzákapcsolódik az, hogy azért, mert hiányzott az a személyes kapcsolat, 45 éven keresztül. Hogy én odamentem volna az orvosomhoz, és azt mondtam volna, hogy van egy nagyon csúnya kiütésem a fenekemen közepén, letolhatom a nadrágomat, hogy megmutassam? Nem volt bennettek már rossz érzés, amikor egy csúnya pattanás volt a feneketek közepén, és nem gyógyult meg? Azért, jó, hogy orvos, de azért nem szívesen tolnám le a gatyámat. De hogy valaki 45 éven keresztül abban a világban éljen, hogy nem talál egyetlen orvost sem, aki előtt megmutathatná a pattanását, azért ez jól mutatja azt, hogy ebben a folyamatban ez természetesnek mondható már. Ezeket csak azért mondom el nektek, hogy ezek nem elszigetelt jelenségek! Egy másik valaki is volt nálam nemrég, egy 70 éven túli asszony, aki azt mondta nekem, hogy tizenvalahány évvel ezelőtt történt velem valami nagyon fontos, de én ezt azóta nem merem elmondani senkinek, főleg a papoknak nem. Mert azt gondolom, ha ezt elmondom, akkor ki fognak röhögni. Ekkor pedig elmond egy olyan történetet, amit nagyon fontos volna, hogy valaki tudjon rajta kívül. Azért, mert adott esetben, az ő egész hitfolyamata áll vagy bukik azon, hogy mit kezd azzal az élményével, amit átélt. Elmondom nektek ezt, jó? Csakhogy halljátok, hogy milyen történéseket hordozott, vagy hordozhat valaki tizenvalahány éven keresztül. Utána pedig nem fordul szakemberhez. Most ezt jó értelemben mondom, mert egy olyan valakiről beszélek, aki azért mégiscsak tudna neki mondani, vagy segíteni. Ez az asszony 60 éves korában a következőt élte át: sütött be a konyhaablakon a fény, és ő egyszer csak átment egy ilyen nagy belső változáson, még ilyet soha nem tapasztalt meg, és miközben ott főzött azt, gondolta, hogy hát most már nem is kell főzni. Ezt abba kell hagyni, itt most már nemsokára itt a világ vége. Először jön a Sátán korszaka… és ekkor volt egy ilyen élménye, hogy most már úgyis mindegy, hát itt a vég. Akkor pedig egyszer csak hallott egy ilyen nagy, belső hangot, hogy menjen be a fürdőszobába, eressze meg a hidegvizet, és üljön be a kádba. Akkor megereszti a hidegvizet, a kád meg is telik hidegvízzel, és ő beletérdel a kádba, és azt mondja neki ez a belső hang, hogy hát most akkor imádkozzon, mert itt a világ vége. Térdel a jéghideg vízben, és egyszer csak kezd ott megfagyni, és akkor jön benne elő egy sejtés, hogy ez valami rossz belső hang volt, és erre talán nem kellene hallgatni. Akkor pedig azt éli át, hogy azt mondja neki ez a rossz belső hang, hogy tegye bele a fejét a hidegvízbe, bukjon alá, mert hiszen úgyis itt van a világ vége. Két órán keresztül térdelt a kádban, bezárta magára belülről az ajtót, és elkezdte mondani azt, amikor egy vékony kis sejtés megfogalmazódott benne, hogy ez valami nem jó dolog, ami most vele történik, hogy ebbe nem szabad belemennie. Elkezdte mondani azt a mondatot, hogy Uram nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem. Ez itt egy ösztönös valami, hogy ekkor pont ezt mondja! Eltelik a két óra, és akkor érez először magában annyi erőt, hogy ne a fejét tegye be a vízbe, hanem kimásszon a hideg vízből. Ez az a pillanat, amikor valaki egy hajszálon függ. Most eszembe jutott az a könyvcím, hogy Derült égből, pánikroham. Mondhatjuk azt is, hogy jaj Istenem, ez egy ilyen teljesen elszigetelt valami, hát mi normálisak vagyunk, hát ez nem rólam szól. De ez a valaki ott van minden vasárnap a misén, előtte és utána is teljesen normális, a környezete is csak egy kicsit furcsállja ezt, mert nem tudják igazából, hogy mi történik vele, mert nekik sem számol be erről. De átél egy ilyen belső élményt, és utána tizenvalahány évig nem meri elmondani senkinek, főleg nem egy papnak. Mert azt gondolja, ha egy papnak elmondja, akkor a pap lesz az első, aki őt le fogja tolni, hogy milyen hülyeségeket gondol, vagy hogy ilyet nem szabad gondolnia. Azért az hatalmas élmény, amikor valaki azt mondja nekem, hogy eljött hozzám azért, mert nekem el meri mondani! Közben pedig mond egy olyat, amit neki nemhogy el kellene mernie mondani, hanem el kell mondania.

Egy másik. Most döbbenek rá, hogy mennyi ilyen történetem van. Jön egy anyuka, tizenvalahány éve házas, van két gyereke. Azt mondja, amikor a párkapcsolatáról beszélgetünk, hogy van valami elásott dolog, ami egy 7 évvel ezelőtti történés, ami az ő első gyerekének szülése és születése közben játszódott le. Akkor arról beszél, hogy ő azt gondolja, hogy ő ezt igazából nem tudta soha elmondani a férjének. A következőt fogalmazta meg: Azt hiszem, hogy szükségem volna arra, hogy végre valahára a férjemnek elmondjam azt, hogy 7 évvel ezelőtt mit csináltak velem a kórházban. Így mondta ezt nekem, néhány nappal ezelőtt. Ezt őrizgette, tartogatta magában, nem mondom most el. De közben ugye a dolog dinamikája az, hogy miközben ő iszonyú lelki fájdalmakat él át, hogy mi történt vele a kórházban, ezt valahogy megőrzi magának – most mindegy is, hogy miért -, de közben pedig magára marad ezzel a fájdalommal. Azt éli meg a férjével való kapcsolatában, hogy ő nem áll eléggé mellé. Miközben a férje ne is tudja, hogy mennyire mellé kellett volna állnia. Adott esetben azért nem tudja, mert az asszony ezt nem fejezte ki, akkor amikor a kellős közepén volt. Valami miatt nem merte, vagy nem tudta. Úgyhogy lesz egy ilyen beszélgetés! El fogja mondani a férjének, hogy mit csináltak vele 7 évvel ezelőtt a kórházban.

Ha pedig most az Egyházat nézzük! Akkor amikor odakerültem Óbudára, volt egy ilyen szokásos üdvös folyamat, hogy a plébánia átadása-átvétele. Az esperes úr, az átadó plébános, meg az átvevő plébános és egy csomó akta volt ekkor jelen. A leglényegesebb elemei az akták ennek a történetnek: a jegyzőkönyv, amelyet hat példányban kell megírni, hivatalosan lepecsételni, minden jelenlévő félnek aláírni, és kell hozzá két tanú is. Ilyenkor előkerül a leltár, ami nagyon részletes egy egyházközségben. Így kezdődik: 1 darab oltár, kőből, nem mozdítható, 1 darab templom téglából, nem mozdítható, és így tovább… Na tudjátok ki olvassa el! J Tehát akkor alá kell írnom, hogy átvettem, ezzel és ezzel az egyházközséget és a templomot. Nagyon mókás esemény ám. Az egész semmi másról nem szól, mint a cuccokról, a dolgokról, a templomról, az oltárról, a feszületről, a gázkonvektorokról. De ember átadás-átvétel az nem nagyon történik! Tehát mondjuk lenne egy lista, hogy ilyen és ilyen közösségek, ezek és ezek vannak benne, akkor atya itt írd alá, mert Őket fogod átvenni! Nem ez nem így történik, erre össze kell jönni mindenkinek, kell két tanú, ez komolyan olyan, mint egy esküvő. Sőt úgy néz ki, hogy én frigyre léptem az egyházközséggel. Két tanú, esperes, átadó és átvevő plébánosok. Miközben amikor én eljövök arról a helyről, ahol én voltam, ott én elköszönök, leléptem, következő héten jön az új ember. Vagyis minket egyszerre, együtt sosem lehet látni, miközben a cuccok átadása és átvétele minimum öt ember együttes jelenlétével történik. Hát az volna a minimum nem, hogy én elmegyek innen, és mellettem áll az, aki jön, és akkor mi ott egymást hátba veregetjük, meg puszit adunk egymásnak, bemutatjuk, hogy itt van ő, bemutatjuk egymást. De nem! Az egyik lelép, és jön a másik! Ha pedig éppen egy normális pap adja át az egyházközséget, akkor az mond két mondatot, hogy akkor mégse utáljátok az utódomat, az is csak egy pap. De hogy az akták megvannak-e, azt aztán aláírom! 

Egy nagyon érdekes üzenet várt engem az üzenetrögzítőn néhány nappal ezelőtt, és ezt csak a tárgyi-dologi kapcsolat miatt mondom, megint csak felétek mutatva. Sípolás, és egy hölgy hang: „Jó napot kívánok, én azért telefonálok, hogy a mi polgári házasságkötésünket szeretném, ha megáldaná.” Hogy mit kell csinálnom? Hát ilyen jót még nem hallottam! Hát ez, hogy jutott az eszébe? Szóval, hogy legalább azt mondta volna, hogy őket áldjam meg, vagy azt, hogy szeretnénk egy papot rendelni, aki megáld engem, meg a férjemet. A polgári házasságkötést áldjam meg? Ezt nem is értem. Ilyen szertartás nincs, ne is haragudjatok, ne kérjetek tőlem ilyet.

Ismertem egy idős atyát, a következőt mondta – és ezt olyan tréfásan szokta megjegyezni, miután a huszonöt adatot felvette, bizonyos események kapcsán -, hogy mert tudják-e ám, hogy a mennyországban is papírokkal kell menni? Az lesz az egyetlen tárgy, amit majd vinni kell, a papír, hogy jogosult vagyok belépni. Persze! J

Az utolsó pont itt. A magzat egészségét a gyógyszerek vagy az orvosság, a vizsgálatok, és a technika biztosítja. Ezzel szemben a magzat egészségét az anya testi és lelki jólléte, és magzatával való kapcsolata biztosítja. Nyilván ez nem vagylagos kérdés, hogy ez is, az is, mert mindkettő kell, csak a lényeges az, hogy hová helyezzük a hangsúlyt. Egyáltalán az utóbbin van-e hangsúly? Most szeretnék történeteket olvasni, hogy lássátok, hogy ez nem csak egy légből kapott dolog, hogy a magzat egészségét a magzat-anya kapcsolata biztosítja.

„Az egyik kapcsolatanalízisben a terhesség vége felé a baba farfekvéses helyzetet foglalt el. Az anyja aggódott, hogy komplikált szülése lesz emiatt. (Ezt a segítő írja. P.F.) Többszöri javaslatom ellenére sem kérte őt, hogy forduljon meg. Ezután az egyik alkalommal felidéződött egy jelentős, de általam időközben elfeledett motívum, hogy tudniillik ő maga is, sőt az édesanyja is farfekvéssel jött a világra. Ekkor javasoltam, hogy a következőt mondja a babájának: „Lehet, hogy önkéntelenül is tudattam veled, hogy én farfekvéssel születtem, és te ezt úgy vetted, hogy neked is így lenne jó. Ez azonban nem jelenti azt, hogy neked is azt kell tenned, amit én tettem.” A közlés az anya tudattalan információjával való lehetséges azonosulás feltételezésére épült. A baba még aznap megfordult. Majd több alkalommal változtatta pozícióját.”

Erről a kapcsolatról még később is ír: „A 39. hét felé közeledve, még mindig farfekvéses helyzetben volt. Az okát nem tudtuk. Ilyen esetben először az anyának tesszük fel a kérdést, hogy érez-e magában valamit, ami gátolná őt abban, hogy a babáját el tudja engedni.  Legtöbb kismamában ambivalens érzések vannak. Szeretnék már megszülni gyermeküket, de ugyanakkor ragaszkodnak is hozzájuk. Nehezükre esik elengedni őt. Az anya részéről nem találtunk semmit. Ugyanezt a kérdést a babának is feltettük, aki a legnagyobb megdöbbenésünkre azt fogalmaztatta meg anyjával, hogy ha eltávolodik a szívétől, amihez farfekvéssel van a legközelebb, akkor összezsugorodik, összemegy, elveszíti a testét, és meghal. A babának tehát halálfélelme támadt, az anyja szívétől eltávolodni. Elállt a lélegzetem. Mit jelent ez? Ha éppen azt, amit a fejezet elején már ismertettem, akkor ennek következményeként a baba élményazonosságában neki és anyjának tulajdonképpen egy szíve van. (Emlékeztek arra a pontra, hogy nem a technika számít, hanem a tapasztalat, amit átélnek. Az a sajátos élmény számít. P.F.) Ha eltávolodik a saját, vagyis az anyja szívétől, akkor megsemmisülési szorongásai támadnak. Nem értettem a miértjét. Sok kérdés merült fel bennem, amíg villámcsapásként eszembe jutott az, hogy a kismamának a terhessége 3. hónapjában meghalt az édesanyja. Persze rögtön eszembe jutott egy finn vizsgálat, az összefüggés a terhesség alatti gyász, és a későbbi megbetegedések között. Csak akkor értettem meg, hogy egy ilyen veszteség, milyen módon okozhat a magzatnál differenciálódási problémát a testhatárok kialakulásában. Hát olyan módon, hogy a kismama a veszteséget tudattalanul a babájával pótolta. A testének részévé tette, hogy őt már ne kelljen elveszítenie.”

Ez egy igazán árnyalt valami volt, amit most elmondtam. De érzékeltette azt, hogy itt micsoda belső világ van, micsoda történések vannak. A magzat egészsége, beleértve ilyen látszólag egyáltalán nem a magzat-anya kapcsolatra visszavezethető dolgokat, hogy milyen fekvésben van, radikális módon visszavezethető a kettejük kapcsolatára is.

Egy másik. A gyerekre három dolog, nagyon nagy hatással van. Az egyik, az édesanya képe önmagáról. Aztán, az édesanya képe a gyerekéről. Amiről pedig említést tettem, és talán nem is gondolnánk, hogy milyen nagy hatású, az édesanya képe a férjéről! Ezek a képek összeadódnak és átvivődnek, így mondják a könyvek. De hiszen a tudatalattiról beszéltünk már sokat, hogy a tudatalattik között kapcsolatáramlás van. Nem kell szinte beszélni sem, hogy ezek a dolgok átmenjenek. Ahogy az éltető anyagok átmennek, egy csomó minden más is átmegy. Tehát nem mindegy, hogy az édesanya mit gondol a saját gyerekéről. Hogy milyen élményei, tapasztalatai és képe alakul ki róla! Nagyon hasonló a helyzet az Isten-képpel kapcsolatban elmondottakhoz.

Most akkor következzék egy kicsit könnyebb műfaj. Azért olvasom fel, mert egy csomó kifejezés van benne, amit csak így tudok átadni nektek. Érdekesek az elnevezések is, ahogyan a szülők magzatukat hívják. Ugye ez nagyon jól elárulja azt, hogy milyen képet alakítottak ki róla, amely átmegy a kisbaba tudatalattijába is. Külön kérdésként szerepelt ebben a vizsgálatban, hogy milyen névvel illetik, a még meg nem született babát az anyák, az apák, és nagyon érdekes változatok kerültek elő, főként, ha megkérdezzük az indoklást is. Nem kérdezem meg, hogy ti hogy hívjátok. J  Ezek viccesnek tűnnek majd, de mély tartalommal bírnak! (Itt idézetek, és rögtön utána magyarázatok következnek.)

Volt egy olyan anya, aki azt mondta, hogy Ödönkének hívja, mivel kislányt várnak, hátha az ellenkezője teljesül. Benőkének nevezzük, mert bent van, nő és kicsi. Ez egy markáns kép a magzatról. Aztán ehhez természetesen hozzáfűzi, hogy ezt kislánynak is lehet mondani. Talán az is magáért beszél, amikor már magzati korban úgy szólítja az anya a babáját, hogy kis árvám. Varázsos gyerekkor néz ki neki! A további elnevezések a vizsgálatból: Törpe. Most képzeld el te nősz föl, és ezt hallod, hogy törpe, aztán meg csodálkoztok hogy vonzódik a gyerek a gyűrűk urához, meg a többihez. Akkor meg szidjátok majd, hogy miért nem templomba megy inkább. A következő: Picur. Engem is úgy hívtak, na… J Tényleg az voltam, picur. Ezért is gyönge az önértékelésem. Aztán: Józsinak hívjuk, mert ez a név tetszik a legkevésbé. Nórika, vagy valami ilyesmi… Na ennek lesz valami jó határozott énképe majd. Néha Imre, Dönci. Ezt lehet lánynak is nem?

Most pedig jöjjön a komolyabb oldala ugyanennek. Ugye, amiről eddig beszéltem az, hogy látja az anya a kisbabáját. Most pedig következzen az, hogy az anyának milyen képe alakul ki önmagáról. Egy beszélgetés a szakember, egy lélektanász és az édesanya között: „Én már a legkisebb rossz szóra is robbanni tudnék, ezért félek nagyon. Nem akarom, hogy kiabáljanak velem, végtére is beteg vagyok. Félek, nagyon félek. Őszintén szólva azt szeretném, ha minél előbb kijönne, és túllennék rajta. Szörnyen melegem van, nem azért, csak valahogy úgy érzem, mintha nem tudnék lehajolni, mert bennem van egy kicsi csontváz. – Így érzi? Igen, így érzem! Mert fáj, főleg a gyomrom. Szeretnék végre szabad lenni, levegőhöz jutni, de úgy érzem, hogy megfulladok. Amikor hallom a többi nőt, amikor azt mondják, milyen jó, hát én nem értem mi jó van abban, ha valaki terhes. Jó, én is szeretnék gyereket, de hogy így terpeszkedjen, ez nagyon furcsa. –Furcsának találja? Igen, nagyon furcsának találom. Tudom, hogy máshogy fogom föl, mint a többiek. -Nem érdekes milyenek a többiek, mindenki más, nincsenek normák. –Azok szerint, akiknek elmondom, persze nem mondom el mindenkinek, csak egy pár embernek, azok szerint nem vagyok normális. Nem érzem jól magam így. Az az érzésem, és tusom, hogy ez elég rémesen hangzik, de úgy érzem, mintha egy idegen test lenne, mintha kihasználna engem. Mintha egy parazita lenne, aki felzabálja a belsőmet. Főleg akkor érzem így, ha fáradt vagyok.”

Nyilván ez, ezen helyzet átélésének egy sajátos világa. De egy lehetséges világa. Nem mindegy, hogy erre azt mondjuk-e, hogy még a gyerek élete el sem kezdődött, majd ha megszületik, akkor szeretjük őt.

Igen, itt az Egyházról csak annyit, hogy beszélhetnénk mondjuk arról a folyamatról, amiben valakit a hit elmélyülésében segítünk, úgy, mint egy fajta terhes gondozást végezve. Ezért volna nagyon fontos, hogy hallhassuk azt, hogy közben belül mi történik, hogy belül mit él át. Ne gondoljuk azt, hogy ennek a folyamatnak azok a fázisai, hogy jelenjen meg havonta az illetékes intézménynél, ott pedig részesüljön abban a dologi szolgáltatásban, ami az Oltáriszentség, majd távozhat. Időnként az ultrahangos vizsgálat, megegyezik a gyónással.

Erről ennyit szerettem volna mondani. Ez volt a 14 pont.

Most szeretnék egy-két következtetést levonni, illetve egy pár dolgot még szeretnék arról mondani, hogy mi ez a lelki kapcsolat. Ugye abból indultunk ki, hogy a magzat-anya kapcsolat, sőt a magzat-család kapcsolat alapvetően befolyásolja a magzat egészségét. Talán döntőbb módon, főleg hosszú távon, mint az orvosságok, a technika, és a többi. Ezeknek a forrásoknak a tükrében szerintem ez már nem tűnik egy lehetetlen kijelentésnek.

A következő kutatási eredményt olvasom. Az intelligencia fejlődésére a genetikus háttér egyharmad arányban felelős. A környezeti hatás kétharmadot tesz ki. Vagyis a magzati lét során átélt események az ember intelligenciájának a fejlődését illetően fontosabbak, mint mindaz, amit örökségként hozunk.

Most szeretnék egy már madártávlatból néző összefüggést kifejezni. Azt olvasom az egyik könyvben: az anyát, és az anya-gyermek kapcsolatot idealizáló, vallásos misztifikáció a realitás ellen hat. Vagyis, hogy jelenleg, egyfajta idealizált, misztifikált szemléletmódban gondolunk arra, hogy valaki áldott állapotban van. A magzatra úgy gondolunk, hogy az valami hát még szinte nem is élő valami, ami a világ legjobb közegében úszkál a magzatvízben, és őt legfeljebb csak akkor lehet egy kicsit nehezebb helyzetbe hozni, ha az anya narkózik például. Tehát idealizált a magzat helyzete, a jelenlegi közgondolkozásban. Jaj de szép dolog ez, de ha majd megszületik, az már egy kicsit húzósabb lesz, de hát addig is milyen klassz dolog. Ugyanúgy idealizált, sőt misztifikált sok esetben az Egyház szemléletmódja által közvetített anya-gyerek kapcsolat. Pláne, ezen belül az anya-magzat kapcsolat. Tehát ezért még bizonyos értelemben, még mi magunk is felelősek vagyunk. Ez a kulturális örökségünk, hogy ezt idealizáljuk és misztifikáljuk, ellene hat annak, hogy lássuk, hogy mi a realitás. Ez szerintem tökéletes megfelelésben van azzal, ahogyan mi misztifikáljuk és idealizáljuk az Egyházunkat, befelé is, és kifelé is. Az Isten-kapcsolatot, a lelki vezető és vezetettje kapcsolatot, a gyónó és gyóntató kapcsolatát, a Szentség kiszolgáltatás folyamatát igenis, most rossz értelembe véve idealizáljuk és misztifikáljuk. Ez pedig ellene hat annak, hogy lássuk, hogy valójában mi is történik. Ehhez, egy néhány nappal ezelőtt, az Új Emberben olvasható cikkre szeretnék hivatkozni. Van egy előtörténet is előtte, hogy most megálltam egy kicsit. Megyek Erdő Péter érsek atya, prímásunk beiktatási miséjére, és miután én a művészbejárón mehetek be, a sekrestyén keresztül igyekeztem, és ott állt az Egyházunk egyik vezetője. Ugye nem tudok úgy bemenni, hogy ne találkoznék vele. Kezet fogunk, és azt mondja, hogy: Szervusz Feri! Tudom ám, hogy miket szoktál mondani keddenként! Ugye ez a derült égből a pánikroham. Mondja, hogy a testvére ide jár, és beszámol mindenről, amit te mondasz. Na jó, most akkor csak azért is üzenem neki is, mert ritkábban találkozunk, mert ő az Egyházunk egyik vezetője. Olvasom az Új Emberben, hogy a Bíboros úrral megjelenik a cikk, és az a címe, hogy Szívesen vállalnék lelkipásztori feladatokat. Na megörülök neki, elhívom őt gyóntatni, úgyis sok a gyónó! Végigolvasom a cikket, és a következő kérdést teszi fel neki az újságíró, hogy mi a véleménye arról, hogy a rendszerváltáskor nagyon sokan fordultak az Egyházhoz, tömegével jelentek meg itt és ott, az egyházi intézményekben, és aztán ahogy jöttek, el is mentek. A válasz a következő: „Ennek nagyon egyértelmű és egyszerű oka van, mint ahogy az egyháztörténelemben ezt többször láthattuk, lásd például a szeptember 11.-i események az amerikai népre gyakorolt hatása is milyen volt, amikor pánikszerűen mentek a templomba, majd pedig ugyanolyan pánikszerűen ki is mentek. Itt egy valamiről van szó, hogy akik elmentek, azok nem voltak elég felkészültek, érettek és a szándékuk nem volt elég megalapozott.” Tudjátok, ilyenkor felmegy a pulzusom kétszázra! Ez az ordító ellentmondás! Szívesen vállalok lelkipásztori feladatokat, majd pedig emberekre, akik valamikor valamiért elkezdtek tájékozódni, Uram bocsáss az Egyház keretein belül, az Isten-kapcsolatot illetően, és ott valami nem ízlett nekik, azokra egyetlen dolgot tudunk mondani az Új Ember hasábjain, hogy hülyék voltak. Tudjátok ez nemcsak a pulzusomat, de a vérnyomásomat is felviszi. Mert szerintem ez tökéletesen mutatja azt, hogy miért mennek el az emberek! Miért kell magunkat idealizálni? Természetesen ez is lehet, hogy ez is belejátszott ebbe a folyamatba, de legalább egy fél mondatot szólnánk arról, hogy mi sem voltunk száz százalékig felkészülve minden farfekvéses, leendő hívőre! Mert nem csak mindenki úgy jött, hogy kijött már úgy mint egy gyomorrontás! Ahogy egy hét gyerekes anyuka mondta, hogy a hetedik az már olyan volt, mint egy gyomorrontás! J Szóval vannak farfekvéses babák is, és lehet, hogy nem vagyunk felkészülve rá! Nem a technikai háttér hiányzik, mert az van! Szentségi háttér is van! Csak esetleg az hiányzik, hogy valaki őt megkérdezte volna, hogy na te miért vagy itt?

Csak egy kiegészítő mondatot tennék még. Közben pedig a másik oldalt is szeretném mondani. Ugyanebben a könyvben komoly terapeuták azt írják, hogy ez az idealizálás és misztifikálás nagyon áldásos hatást gyakorol az emberekre akkor, amikor ebben a folyamatban sérülnének, vagy sérülnek. Vagyis egy kicsit olyan, mint egy burok. Vagyis, amikor a realitás az, hogy kapott egy óriási pofont, akkor éppen a benne egyébként erős misztifikálása és idealizálása ennek a helyzetnek őt átsegíti a reálisan kapott pofon okozta fájdalmakon. Tehát nyilván ebben a rendszerben ennek megvan az előnye is. Tehát nyilván egy olyan család, ahol az a családkép, hogy a családunk egy kicsit misztifikált, egy kicsit idealizált, kicsit tömjénezett valóság, ezek ezt a családot át fogják segíteni a reális nehézségeken. Igen ám, de adott esetben az ellen fog hatni, hogy a családtagok nyíltan kimondhassák, ha valami nem esik jól nekik, mert ezzel a képpel ellentétben áll.

Ezt látom az Egyházunkban igen erőteljesnek.

Itt most befejezem, és a nagyon fontos következtetéseket fogom a következő alkalommal elmondani.

Köszönöm szépen a figyelmeteket!

Örökbe fogadta és lejegyezte: Újhelyi Balázs és Annamari 

Comments