A vallásos kétely pszichodinamikája 2. - A kételkedés hitre vezető folyamata 1.

Isten hozott benneteket!

Meglepő, hogy milyen sokan vagyunk, fantasztikus! Hát, hogy ti mit kibírtok! Örülök, hogy nem mentetek el, egy kicsit aggódtam, hogy már nem lesztek itt.

Ott tartottunk a múltkor, hogy elkezdtük nézni a vallásos kételynek a formáit. Bevezetőképpen hadd olvassak fel egy rövid részletet Kierkegaardnak, A keresztény hit iskolája című művéből. Azért, mert nagyon jól kifejezi azt, hogy amikor a kételyről beszélünk, akkor valójában nagyon is közel járunk a hithez. Ez nem visz bennünket távol a hittől, sőt, éppen a kétely körbejárása által tudunk valamit nagyon markánsan megfogni, ami a hit lényegéhez tartozik. Hallgassátok akkor ezt meg.

„Az ember a legszívesebben elsírná magát, ha meggondolja a Krisztus-hit állapotát a kereszténységben. Hallván, amivel a prédikációk, újra meg újra előhozakodnak, mégpedig a legnagyobb önelégültséggel. Mintha valami igazán áttörőt és meggyőzőt mondanának. Arról beszélnek ugyanis, hogy Krisztus közvetlenül szólott Istenségéről, ő maga mondta, hogy az Atya egyszülöttje, mindennemű rejtettségre utálattal tekintenek, mint ami Krisztushoz méltatlan, és ami egy ilyen komoly ügy, sőt minden ügyek legkomolyabbika, az emberiség Megváltása tekintetében lim-lom, és merő hiúság. Azt bizonygatják, hogy Krisztus egyenes válaszokkal szolgált egyenes kérdésekre. De jaj, az ilyen papok azt sem tudják, mit beszélnek. Mintha rejtve volna a szemük előtt, hogy kiirtják a Krisztus-hitet. Aki a zsidóknak botrány, a görögöknek pedig őrültség. Aki a minden titkot a titokban fölfedő titok. Az emberek kezei közt, amolyan közismerten komoly emberré alakul. Majdnem olyan komollyá, mint a pap. Ha az ember veszi magának a fáradtságot, hogy közvetlen és kedélyes fesztelenséggel így szólítsa meg: Na ki vele, de őszintén! Akkor az Isten színe előtti legkisebb félelem és reszketés nélkül, hitszülő haláltusa és imát fakasztó borzongás nélkül, a botránkozás lehetőségének a legcsekélyebb rémülete nélkül, azon nyomban közvetlenül megtudja, amit nem lehet közvetlenül tudni. … Ami a komolyságot illeti, nos az ilyen papok ugyanennyire értenek a komolysághoz, mint általában a Krisztus-hithez. A komolyságot éppen az jelenti, hogy Krisztus nem szolgálhat közvetlen közléssel. Hogy önmagában egy közvetlen kijelentés, akár a csoda, mindössze figyelemfelkeltésre való, és akiben fölserken a figyelem, az megütközik az ellentmondáson, és eldöntheti, hogy hinni akar-e, vagy botránkozni. De hát Krisztusból manapság bálványt csinálnak, és ez komolyan veendő! Fogják a közvetlen kijelentést, koholnak hozzá egy kellően fantasztikus alakot, jobbára megindítót, szelíd pillantás, barátságos szemek, vagy bármi, amit egy ilyen locska pap kiagyalni képes. Márpedig így közvetlenül, és egészen biztosan, hogy Krisztus Isten. Milyen visszataszítóan megindító könnyelműség ez? Na nem! Azért ennyire olcsón nem ússza meg az ember a kereszténnyé levést. Krisztus az ellentmondás jele, és közvetlen kijelentésével csupán magához bilincsel, hogy beleütközz az ellentmondásba, és szíved szándékai napvilágra kerüljenek, mikor eldöntöd, hinni akarsz-e vagy sem.” (160. oldal)

Az első kettőt elmondtam. Emlékeztek, a reaktív és a negatív kétely. A második volt a személyes jogok sértése által kiváltott kétely.

Most jön a harmadik. A vallásos intézmények elutasítása révén kialakult kétely. Erről ti legalább annyit tudnátok beszélni, mint én. Amikor megbotránkozunk, de még inkább Kierkegaard szavaival élve, úgy döntünk, hogy meg akarunk botránkozni a vallási intézmények ezen vagy azon adottságai fölött.

Néhány héttel ezelőtt úgy döntöttem, hogy megbotránkozom egy intézmény működésmódján, és ez most kivételesen nem az Egyház volt. Nem, hát azért ennyire egyoldalú nem vagyok. Pusztán csak megkóstolom az összes intézményt, ahova járok és végigbotránkozom rajtuk. Ez az intézmény a lelkigondozó képző volt, ahol egymás után hallottam a rosszabbnál rosszabb előadásokat, természetesen a gőgöm is belejátszott ebbe. Ahogyan hallgatom ezeket az előadásokat, kezdtem felhúzni magam, úgy döntöttem, hogy ideges leszek. Nagyon jól el tudom így tölteni az időt, ahelyett, hogy figyelnék, vagy gondolkodnék. Ez így sokkal egyszerűbb. Akkor egyszer csak kaptam egy nagy pofont. Kaptunk egy kérdőívet, hogy vége van a félévnek, és írjuk le, hogy mi hogyan tetszett. Most én azt gondoltam, hogy eljött az én időm! Hát erre készülök! Egytől tízig lehetett osztályozni az előadásokat. Jaj, nagyon élveztem. Jól bementem a csőbe, mert amikor így jól végigosztogattam a ketteseket, és amikor így végigmegy ez a három oldal, és ilyen hihetetlenül elégedetten gondoltam, hogy akár még a nevemet is ráírom, ekkor észrevettem, hogy a jobb alsó sarokba a következő kérdést intézték hozzám: Mit tanultál ebből az egészből? Na ez az, amikor az ember rájön, hogy a fene egye meg. Szóval nagyon jólesett nekem botránkozni, egészen addig, amíg meg nem kérdezték, hogy jól van, de mi hasznod volt ebből az egészből? Akkor muszáj volt annyira becsületesnek lennem, hogy azt mondjam, hogy a botránkozásból semmi hasznom nem származott, ebből a kérdésből viszont sokkal inkább. Akkor odaírtam, hogy türelmet tanultam. Azért az is valami! Szóval ez az, amikor természetesen úgy döntünk, hogy botránkozni van kedvünk, bár ezt így nem nagyon szoktuk megfogalmazni, hogy ez egy tudatos döntés a részünkről. Szóval ha úgy döntünk, hogy nem akarunk botránkozni, akkor kiderül, hogy úgy is lehet nagyon jól élni.

Aztán egy másik. Most mondok egy pozitív példát is. Ténylegesen dönthet az ember, hogy mit vesz észre, és meg akar-e ezen botránkozni vagy nem. Néhány nappal ezelőtt találkoztam egy kapucinus atyával, aki egy ötgyermekes családból származó legkisebb fiú, aki már elmúlt 60 éves. Magyarországon él, olasz nemzetiségű, és természetesen semmilyen nyelven nem beszél, csak olaszul. Mivel én nem tudok jól olaszul, jött egy tolmács, és a következőt mondja: Az öt emberből van egy hölgy, az megházasodott, rendes ember lett, a többi négy közül, mind a négy fiú papnak ment. A négyből a három idősebb, az elment misszionáriusnak. A legkisebbnek meg azt mondták, hogy te ne menj annyira messzire, mert hát mégis itt vannak a szüleink, maradj te Olaszországban. A legkisebb tényleg mint a mesében, ott maradt Olaszországban, és amikor meghaltak a szülei egy évvel ezelőtt, akkor ő már elmúlt 60 éves, és úgy döntött, hogy ő most végre elmegy misszióba. Akkor elétettek egy térképet, hogy íme itt vannak a missziós országok, és mondjuk Tanganyikán kívül Magyarország is rajta volt. Ekkor ő úgy döntött, hogy országunk egy nagyon komoly missziós terület, és eljött ide missziós atyának. 60 éves elmúlt, fogalma sincs a nyelvről, még áthidaló nyelveket sem tud. Most négy hónapja tanul magyarul, már azt is tudja mondani, hogy nem, meg Nagypénteken, amikor hússal kínálták, azt mondta, hogy Uram irgalmazz! J Ez egy jó példája annak, hogy a veszély mi mindent hoz ki az emberből. Kiderült, hogy az illető atya úgy tanul magyarul, hogy van egy ismerőse, aki olaszul nem tud. Azért ez a két dolog agy együtt, azért egy kicsit jellemző az Egyházra. Nem rejtem véka alá! Amikor egy olaszt tanít egy magyar, aki nem tud olaszul, és az olasz nem tud semmilyen más nyelvet, ez ezért így elég jellemző ránk. De azt mondja ez a szintén 60 év körüli férfi, hogy én megtanítom ezt az atyát, mert annyira tetszik ez nekem, hogy ő ezt így vállalta, hogy 60 éves korában elmegy missziósnak, hogy megtanulok olaszul, és akkor fogom tudni őt tanítani magyarul. Tehát most ez úgy néz ki, hogy párhuzamosan, az egyik tanul magyarul, a másik olaszul. Ez minden esetre egy rejtett bizonyítéka annak, hogy nem minden a ráció, és lám-lám, hogy növeli a hitemet ez a két ember. Egyébként nagyon barátságosan tudtunk együtt vacsorázni, nem kellett hozzá semmit beszélni, úgyhogy a kezdeti lépések már megvannak.

Aztán a másik. Hogy most akarunk-e botránkozni éppen vagy nem, vagy mit veszünk észre? Nagyon melengette a szívemet az, hogy több tucatnyian mentetek el Csaba testvérhez Erdélybe, és itt voltatok egy hetet vagy hónapot, hogy legyen közvetlen élményetek arról, hogy ha akarunk botránkozunk, ha akarunk, akkor valami egészen mást csinálunk, és akkor is az Egyházzal találkozunk.

Végül Szent Ferenc egyik legendájával szeretném ezt lezárni. Szent Ferenc és a testvérei úgy döntenek, miután kolduló és prédikáló rend, hogy elmennek az egyik helyre, és hirdetik Krisztust. Szent Ferenc megy elől, utána a többi barát, és végigmennek a falun, és ahogy bementek, úgy ki is mennek. Ekkor Leó testvér kérdezi Szent Ferencet, hogy na de atyám, hol marad a prédikáció? Mire Szent Ferenc azt mondja, hogy az már megvolt! J Ennyit erről.

A negyedik. A lélektani kétely. Ennek a lényege az, hogy nem tudjuk eldönteni, hogy mi csináltuk-e Istent, vagy Isten csinált minket? Nagyjából ez a lényege, hogy projekció-e, kivetítés-e az Isten? Vagy pedig nem, hanem itt valami valóságos dolgot tudunk megragadni vagy kitapintani. Ide az tartozik, hogy tulajdonképpen élhetünk úgy, és ez megint csak döntés kérdése, hogy úgy élünk, mintha nem volna Isten. Tehát mintha mi találtuk volna őt ki. Ha pedig mi találtuk ki, akkor ez nem nagyon kötelez minket. Persze dönthetünk úgy is, hogy lehet, hogy mi találtuk ki, de még akkor is lehet, hogy érdemes így csinálni. Ez lehet egy nagyon tudatos döntésünk, hogy lehet az is, hogy sosem derül ki! Jung ezt mondja. Ez az ő elképzelése erről, hogy sose tudjuk meg, hogy Isten csinált minket, vagy mi Istent. Ezért aztán ezt a kérdést hagyjuk is. Nem érdemes egy életet ezzel tölteni, amire már most tudjuk, hogy nem fog kiderülni. Viszont ez megint egy régi középkori Isten-érv, hogy akkor viszont érdemes úgy csinálni, mintha lenne! Mert ha úgy csináljuk, mintha lenne, akkor legfeljebb tévedtünk. Ha meg úgy csináljuk, mintha nem volna, az elég ciki. Ez nem így hangzott el a középkorban, de ez volt a lényege. Ugye ez ahhoz hasonlít, mint ahogy az egészséggel kapcsolatosan Magyarországon akárhányszor erre rákérdeznek az utóbbi évtizedekben, akkor az egészség megjelenik, akár első vagy második, nagyon előkelő helyeken, és akkor, ha úgy kérdeznek rá, hogy mit teszel érte, akkor meg legalul van. Ez döntés kérdése, hogy csak eldöntöm, hogy van és utána teljesen közömbös az, ahogyan élek, a döntésemet illetően, vagy pedig azt mondom, hogy nem, az kötelez engem. Ide mondanék még két dolgot. Nekem kifejezetten vannak hitetlen időszakaim, amikor többé-kevésbé azt gondolom, hogy Isten nincs. Így, ilyen egyszerűen. Hogy tényleg mi találtuk ki. Ez nem egy kellemes állapot, főként, ha utána beszélni kell Istenről. Ezt akkor szoktam kerülni, és óvatosan haladok ilyenkor. Volt egy ilyen időszakom, nem is olyan régen, lehet, hogy még most is tart, és éppen azon gondolkodom, hogy Isten biztos nincs, mert csak én találtam ki. (Éppen most volt Szent Balázs, püspök és vértanú emléknapja, és adtam a Balázs-áldást mindenkinek, ahogy azt kell. Különben is most olvastam, jött a körlevél, hogy Katolikus Egyházunkban jobb kézzel, a kereszt jelével kell áldást adni. Úgyhogy, ha azt látjátok, hogy egy pap bal kézzel próbál áldást adni, akkor óvakodjatok az ilyen alakoktól. J Ekkor pedig arra gondoltam, hogy hát most pont én maradjak ki ebből a jóból? Az utolsó hölgynek mondtam, hogy várjon, odaadtam neki azt a gyertyát, és kértem őt, hogy áldjon meg. Nem nagyon volt erre felkészülve, és mondott ott ezt-azt, nagyon aranyos volt.)

Csakhogy ahogyan erre gondoltam, éppen mellettem volt egy templom, és én meg pont arra gondolok, hogy Isten meg nincsen, és egyszer csak azt kezdtem érezni, hogy de szívesen bemennék ebbe a templomba. Egy ilyen nagyon határozott vonzást éreztem, hogy olyan jó lenne ott leülni. Akkor próbáltam tiltakozni, hogy minek ezt, hát pap vagyok, minek menjek már be. Nem voltam eleget még ott? Hát reggel miséztem, hát most hova futkosok? De tudjátok hiába próbálom megmagyarázni magamnak, hogy pap vagyok, tehát nem kell annyira komolyan venni ezt, de a vonzás meg nem szűnt meg. Tehát miközben a fejemben az van, hogy ezt én találtam ki, esetleg veletek együtt, aközben a csuda vigye el, nem ez az utolsó szó.

A másik. Volt egy görögkatolikus évfolyamtársam, egy nagyon jó fej, szerzetesnek készült, és akkor ő éppen azon töprengett, hogy szerzetes legyen-e vagy nem. Zseniálisan tudott meditálni, előre lehetett tudni, ha ő bent volt a kápolnában, mert szuszogott, nagyon jól csinálta, kihallatszott az ajtón túlról. Most meg azt csinálja, a felesége nagy örömére – mert úgy döntött, hogy mégsem lesz szerzetes -, hogy bemegy reggel a templomba, fúj egyet-kettőt, és akkor este kijön. Így eltölt ott néha egy-két napot is, akár étlen-szomjan is. Ezt most csak azért mondom el nektek, mert mondjuk ez egy négyszáz lelkes falucskában történik, egy olyan atyával, akivel ti sosem fogtok találkozni. Egy olyan valakiről van szó tehát, aki képes étlen-szomjan egy egész napot ott ülni a templomban, miközben a felesége, hát nem tudom, hogy mit csinál.

Az ötödik pont. A vallás természetéből, annak intézményes jellegéből adódó kétely, amit szociológiai kételynek is hívhatunk. Aminek a lényege az, hogy a vallás egy kollektív önámítás, egyfelől, vagy pedig a papoknak, a klérusnak az ópiuma, amivel bennünket megetettek, és mi ezt elhittük. Ezt nagyon gyakran hallom ám hangoztatni, hogy ez tulajdonképpen azért van, mert a papoknak így éri meg, az meg azért van, mert azt valaki valamikor kitalálta, hogy sok földje legyen az Egyháznak, meg ilyeneket szoktam mondani. Ő pedig nem lesz olyan hülye, hogy higgyen ennek a hazug társaságnak. Szívesen mondanám azt neki, hogy tudod mit, gyere el a templomba, és ne fizess egyházi adót! Csináld ezt! Hagyd az egészet, de azért amit lehet, azt ne dobd ki az ablakon! Érdemes volna ilyenkor megkérdezni, ha ebben a folyamatban van egy csomó hazugság az intézmény részéről, akkor mi az, ami miatt te mégis felteszel kérdéseket, vagy vonzódsz? Vagy hol van a te igazi és eredeti kérdésed, vagy indíttatásod? Ami nem a papoktól jön, meg nem az intézmény rád gyakorolt manipulatív hatása. Hol vagy te akkor?

Erről jut eszembe, hogy most fizetünk a dolgokért. Kereszteltem vasárnap, és akkor az „örömapa” annyira örvendezett, hogy azt mondta nekem: Atya, úgy örvendezek, hogy én most szeretnék ezért fizetni. Erre mondom neki, hogy ne fizessen nekem, hát ez nem azért történik. Akkor agy megdöbben ezen, hogy lehet az, hogy nem kell fizetni, és akkor azt mondja erre, hogy ad nekem két szem cukrot. Erre a szót tett követte, és tegnapelőtt a keresztelésért kaptam két cukrot. Na nem nagyot ám, kis picikéket. Az egyiket rögtön oda is adtam a sekrestyésnek. Ugye milyen nagyvonalú vagyok? Szóval ilyenkor kezdem jól érezni magam, hogy azért tettünk valamit. Megkaptuk a fizetséget, és kész, ezzel a dolog teljesen el van intézve.

Aztán a másik eset, hogy valaki, aki ebben a kételyben van – valós történet -, és akkor nagyon megszorult az illető, aki közben egyébként dúsgazdag. Azt hiszem az az ember volt életemben, aki a leggazdagabb volt, akit ismertem, csakhogy ugye nagy bajba került. Ilyenkor pedig rájön az ember, hogy hiába van pénze, nem tud magán segíteni! Ki tudja, hogyan, milyen úton-módon, eljött hozzám, és találkoztunk néhány alkalommal. Azt a pillanatot nem felejtem el sohasem, ahogy egyszer csak megállt a mondat közepén, és nem értettem, hogy mi van, és kérdeztem, hogy mi történik. Erre azt mondta, hogy azon bizonytalanodott el, hogy ki akart mondani egy mondatot, és rájött, hogy erre a mondatra körülötte több tucatnyian hihetetlenül várnak. Lehet, hogy van száz ember is, aki ezért a mondatért mindent odaadna. Ez azért elkezdte piszkálni a kíváncsiságomat, hogy ki is lehet ez a mondat. Erre azt mondta nekem, hogy azért állt, meg, mert úgy gondolta, hogy ő nekem ezt a mondatot nem mondja ki. De most mégis elmondta, és ez a mondat így hangzott: „Ha szükséged van segítségre, akkor fordulj hozzám.” Ez volt az a mondat! Erre pedig azt mondtam magamban, hogy hát azért sem. De ugye értitek miért? Mert ő ezzel a mondattal fizetett. Egyébként sem kell fizetni, de ezzel a mondattal még az adósa is vagyok. Jöhet bármikor.

A másik. Tudjátok milyen év van idén? A rózsafüzér éve van. Ez nagyon fontos dolog! Éppen néhány nappal ezelőtt kerültem valakivel összeütközésbe ezzel kapcsolatosan, hogy miért nem forszírozom eléggé a rózsafüzér évében, a rózsafüzér imádságot. Azt találtam neki mondani, eléggé elítélhető módon, hogy ezért mert a rózsafüzér éve, nem a rózsafüzérről szól. Ugyanis tényleg nem arról szól! A rózsafüzér éve szólhat Istenről, szólhat Jézusról, Jézus, meg a ti kettőtök kapcsolatáról, sok mindenről szólhat, de hogy nem a rózsafüzérről szól, ez teljesen biztos. Ezt azért mondom, mert én ilyen dolgokban is erős kételyt érzek. Amikor kiadják nekünk föntről az utasítást, hogy az idei év, a rózsafüzér éve. Ekkor pedig kezdem egy kicsit kényelmetlenül érezni magam, hogy én sosem mondtam, hogy mindig a rózsafüzér éve van, soha nem hangsúlyoztam, és akkor most álljak ki, és kezdjem el ezt nyomni. Hogy aztán most minden nap imádkozzátok, és el ne felejtsétek, hogy a rózsafüzér éve van ám! Mert én sem felejtem el három napja, amióta megkaptam a körlevélben, hogy az van. Aztán, amikor meg nem tudom én, hogy mi lesz, például Ádvent első vasárnapja, attól kezdve meg már nem a rózsafüzér éve lesz, hanem a litánia éve. Akkor pedig majd kiállok, és azt mondom majd, hogy kedves hívek, ne felejtsétek el, hogy a litánia éve van idén! Ilyenkor mindig azt gondolom, hogy azért ebben van némi manipuláció. Persze jó értelemben, akkor ha jól csináljuk. De hogy én nekiálljak ilyen hihetetlen elánnal mindenkibe beleverni azt, hogyha eddig nem mondott rózsafüzért, akkor most kezdje el mondani, azon okból kifolyólag, hogy most a rózsafüzér éve van. Ezt én nem bírom csinálni! Átgondoltam, hogy mit jelent az, hogy rózsafüzér éve, és ez benne van a működésemben. Ugye ezt azzal kapcsolatban mondom, hogy megint csak azt gondolom, hogy megvannak azok a pillanatok, amikor eldönthetjük, hogy fenntartjuk-e a kételyünket az Istent illetően, azon indokból kifolyólag, hogy bennünket a papok manipuláltak, meg manipulálnak, és ezért majd mi hülyék leszünk hinni Istenben.

A hatodik. Tudományos szemléletmódból fakadó kétely. Természetesen ez a tudományos szemléletmódból nem fakad, hanem annak a részterületéből fakad, amikor valaki azt gondolja, hogy a tudomány kritériumai alapján meg kell vizsgálnom azt, hogy mit és hogyan hiszek. Hogy a tudomány a hit felett áll, és ezért ameddig nem bizonyosodott be, hogy ésszerű az, amit és ahogyan hiszek, addig fenntartom a kételyemet. Egymás után tapasztalok olyat, hogy amit a tudomány nagy dirrel-durral beharangoz, hogy rájöttünk, azt mi már sok ezer éve hirdetjük. Egymás után lehetne ezeket mondani. A következő alkalommal fogok nektek egy nagyon érdekes dolgot behozni. Akkor pedig majd vissza fogok ide utalni.

A hetedik. A rituális kétely. Ez azt jelenti, amikor valaki abban nem hisz, hogy bármi, amit ő vallásos cselekményként végez, annak van értelme vagy van értéke. Járul az Oltáriszentséghez, de ez semmit nem jelent neki. Megkeresztelték ugyan, de ennek semmi hatása nincsen. Imádkozik, de nem történik semmi. Tehát minden, ami a rítushoz, a Katolikus Egyházban a Szentségekhez kötődik, az számára semmiféle bizonyítékkal nem rendelkezik. Ugye azt mondjuk, hogy a Szentségek, az Istennek ingyenes ajándékai. Igen ám, de szeretném ezt kiegészíteni egy mondattal, hogy ami ingyenes, azt nem mindig adják ingyen. Vagyis az Isten nagyon sok ingyenes dolgot ad nekünk, de ahhoz, hogy az a miénk legyen, azt mi nem kapjuk ingyen. Ingyenes, de nem kapjuk ingyen! Ez alatt azt értem, hogyha valaki azt gondolja, hogy őneki most ez a Szentmise nem ad semmit, akkor mondjuk érdemes feltenni azt a kérdést, hogy most a Szentmisének kell-e bevonódnia az ő életébe, vagy neki kell bevonódnia a Szentmise történetébe? A Szentmisének nem az a dolga, hogy bevonódjon a te életedbe, hanem a Szentmise azért van, hogy legyen egy lehetőséged, hogy te bevonódjál ebbe a történésbe. Ez azt jelenti, hogy bár ott ingyen van minden - még akkor is, amikor a Szentmise közepén jönnek és perselyeznek -, de mégis mit csinálsz te? A gyerekeknek szoktam nagyon hangsúlyozni ezt, hogy volt-e már, hogy untad? Igen! Na ez az a pillanat, amikor meg kell kérdezned magadtól, hogy mit kellene másképpen csinálnod! Mert ameddig nem unod, addig jól megy dolgod. De itt van egy fontos pillanat, hogy rájössz, hogy végre valahára, neked itt valamit csinálnod is kell!

Jó. Ezt akartam 7 pontban elmondani, hogy lássuk milyen sok motívuma vagy háttere lehet a kételynek. Akkor most megint megállnék, és azt hangsúlyoznám, hogy amikor felismerjük az önmagunk kételyét, ez egyáltalán nem baj. Nem baj, hogy kételkedünk! A kétely az erőforrás, a kétely az elindíthat bennünket! Itt szeretnék erről a folyamatról most nagyon konkrétan beszélni. Bár egy folyamatot fogok most leírni, de ahogy majd mondom most pontról pontra, egyáltalán ne gondoljátok azt, hogy ez csak így játszódhat le, vagy hogy ez most valami használati utasítás, hogy így pontról pontra kell valamit átgondolni akkor, amikor felismerem a kételyem. Dehogy is! Lehet, hogy bizonyos pontokat ki lehet ugrani, lehet, hogy pár pont elég neked, lehet, hogy lesz olyan, amit én nem is mondok. De a megközelítések fontosak, és szerintem a gyakorlati hasznuk igen nagy.

Az első és talán a mindig legfontosabb az, hogy tudatosítsam magamban azt, hogy én most kételkedem. Mi is a helyzet? Most én ténylegesen abban az állapotban vagyok, hogy azt gondolom, hogy én találtam ki Istent. Vagy pedig azt gondolom, miután találkoztam egy nagyon hiteltelen pappal, hogy nekem ehhez az egészhez nincs kedvem, mert ez kételyt ébresztett bennem. Érdemes nagyon tudatosítani, mert ha nem tudatosítom, akkor is ezek a belső élmények hatni fognak ránk, majd pedig kihatnak a döntéseinkre, az életvezetésünkre. Ezért az első pont mindig ez, hogy tudatosítsam azt, hogy ez az, amiben most kételkedem. Ehhez tartozik az, hogy jól meg kell figyelni azt, hogy én most valóban kételkedem-e valamiben, vagy ez a kételkedés csak mellékkörülmény. Mondjuk nem annyira kételkedek, inkább félek. Itt nem a kétely a fő motívum, hanem a félelem. Vagyis eljutottam oda, hogy a hitem alapján kellene valamit tenni, és elkezdtem félni. De a félelmet persze letagadom és felnagyítom a kételyt! Azt mondom, hogy szó sincs arról, hogy én félnék, hanem arról van szó, hogy kételkedek abban, hogy ez lenne a jó döntés, kételkedek abban, hogy erre kellene-e mennem, hogy meg fogja-e ez nekem érni. Elrejtem a félelmemet. Ha rájönnék arra, hogy tulajdonképpen a félelmemet, ha le tudnám küzdeni, akkor nem is kételkednék. Sőt! Éppen az  a bajom, hogy nagyon is tudom, hogy erre kellene mennem, csak félek, csak bizonytalan vagyok. Nem kételkedem, dehogy is, nagyon is tudom, hogy ezt kellene csinálnom! Nagyon fontos, hogy ezeket a megkülönböztetéseket megtegyük. Aztán az is lehetséges, hogy a folyton-folyvást bennem lévő bizalmatlanságból csinálok elvet. Tulajdonképpen egy bizalmatlan alak vagyok, és e mögé kitalálom a magam kételyének a logikáját. Hogy itt tulajdonképpen nem arról van szó, hogy egy gyerekkori sebzettséget hordok magamon, és nem látok ki belőle, hanem arról van szó, hogy én kételkedem és kitalálom hozzá az életem történetét. Ennek nem sok értelme van! Sokkal inkább érdemesebb azt mondani, hogy körülbelül tíz esetből kétszer szoktam kételkedni olyan helyzetekben, amikor tulajdonképpen kételyre semmi okom.  Egyszerűen bizalmatlan vagy bizalmatlan vagyok. Amikor pedig felismerem, hogy ez megint ennek a tipikus esete, akkor bátran lépek arra. Nem erősítem föl azt, hogy hát ez a kétely. Ismertek olyan embert, akinek önbizalomhiánya van? Ugye van tükör otthon? Amikor ér tégedet valami érzelmi megrázkódtatás, és akkor azt mondod, hogy nekem nem sikerül semmi, mert béna vagyok, nyomorult vagyok. Erre pedig jön valaki, és megkérdezi, hogy elvállalnád ezt vagy azt? Erre te mondod, hogy dehogy vállalod el, hát te semmit sem tudsz rendesen megcsinálni. Közben pedig már régen meg kellett volna állni, és azt mondani, hogy most álljunk csak meg, mert arról van szó, hogy padlót fogtam öt perccel ezelőtt és felfakadt bennem a kisebbrendűségi érzésem. Itt most nem arról van szó, hogy én most alkalmas vagyok-e arra, hogy elmosogassak otthon, vagy nem, hanem azt gondolom, mert azt mondtam az előbb, hogy én semmit sem bírok jól megcsinálni. Ebben a semmit sem tudok jól megcsinálni szövegben pedig most a mosogatás is benne van. Tehát érdemes ilyenkor pontot tenni. Van egy-két olyan ismerősöm, akik ilyen zseniális folyammá duzzasztották ezt a kisebbrendűségi érzésüket. Tehát folyamatosan inzultusok érik őket, folyamatosan padlót fognak, és ilyenkor így árad belőlük ez, hogy mert őket nem veszik emberszámba, mert velük mindig kitolnak, mert őket senki nem szereti. Nagyon nehéz velük! Szóval, amikor benne vagyunk ebben a folyamatban, akkor álljunk meg, és mondjuk ki, hogy nem erről van szó, hogy engem senki sem szeret, hanem csupán arról van szó, hogy most éppen padlót fogtam, és onnan, abból a szemszögből, most az a fa nagyobbnak tűnik. De ha persze felállnék, már rögtön kisebb lenne.

Aztán ide tartozhat az is, hogy az illető dehogyis kételkedik, hanem egyszerűen nem akar elköteleződni. Ilyen egyszerűen. Mert tudatosan, vagy nem tudatosan, eldöntötte, hogy ez neki nem éri meg. Tehát, ha ő most úgy dönt, hogy keresztény lesz, az egy csomó olyan dologgal jár, amit ő nem szívesen csinál. E mögé megint lehet építeni a kétely katedrálisát, hogy hát ezt ezért meg azért, de tulajdonképpen én mind a hét kételyformában benne vagyok. Sőt van egy nyolcadik is, amit a pap kifelejtett, és ezért az ő szavában is kételkedem. Hogy mer ő ideállni, hát nem is tudja mind a nyolcat, bezzeg én tudom! Tehát ez volt a tudatosítás.

A második, ha rájöttem, hogy egy igazi, rendes, jóravaló kételyről van szó, akkor itt most nagyon sok minden következik. Érdemes akkor feltennem magamnak a kérdést, hogy akarok-e csinálni valamit, vagy nem? Ez egy jó, komoly, fontos kérdés. Nem ilyen kierkegaardi komoly kérdés, hanem ez egy igazán rendes kérdés: Akarok-e csinálni valamit, vagy pedig nem? Mert, ha azt mondom, hogy nem, akkor kételkedhetek két kapura, de akkor legalább mondjam ki azt, hogy így döntöttem, nekem ez nagyon jól esik így, jól megvagyok így, és köszönöm szépen szívesen leélem így az életemet. Nagyon élvezem, mindenhonnan előkapirgálni azt, hogy miért nincs kedvem itt vagy ott hinni. Ez jól esik nekem, ez biztonságérzetet ad nekem. Tényleg így van! Nagyon sok embernek hatalmas biztonságérzetet ad az, hogy kételkedhet. Mert akkor számára ismerős a világ: Jaj, hát megint bizonytalan vagyok, akkor jól van! Hát ez ismerős! Na most, ha én úgy döntök, hogy akarok ezzel valamit csinálni, akkor ezzel azt is mondtam, hogy itt döntéshelyzetben vagyok. Vagyis, hogy a kételyemmel kapcsolatosan értelmes döntéseket hozhatok. Itt szeretnék megint megállni, és azt mondani, hogy szerintem nem érdemes most azt forszírozni, hogy most hinni akarok-e vagy nem. Mert ez nem akarat kérdése! Ezt sokaktól hallottam, hogy annyira akar hinni, de nem megy neki. Ne kezdjük ezt a végén. Akarni a döntést kell! Tehát dönteni akarok a hitre vezető úton, valamelyik pillanatban, valahogyan. Majd erről lesz szó, hogy melyek ezek a pillanatok, fogok történeteket mondani. Meg akarom keresni azt a pillanatot, ahol dönthetek, és ott dönteni akarok. Miután pedig meghoztam ezt a döntést, és az alapján csinálom a dolgaimat, akkor fog jönni a hit, mert ez annak a következménye lesz. Különben valóban, akarhatok én hinni napestig, ebből semmi nem lesz.

Mondanék akkor ilyen történeteket.

Franklt viszik át az egyik lágerből a másikba 1944-ben, és vonulnak vagy ezren egyik koncentrációs táborból a másikba. (Ezt írja.) Akkor látja meg hallja azt, hogy a társai ezen beszélnek, hogy jaj, most mi is lesz velük. Mert ezt az előző helyet legalább megszoktuk, és tudtuk, hogy mi volt, de most vajon lesz-e mit enni, tudunk-e majd mosakodni, lesz-e elég idő a dolgunkat elvégezni? Milyen lesz az új lágerparancsnok? Szóval felteszik ezt a kérdéseket. Akkor pedig Frankl, a pszichiáter, ahogy látja a többieket – miközben maga is ugyanezeket a kérdéseket teszi fel magában -, egyszer csak tudatosul benne az, hogy itt mi kost mindnyájan abban kételkedünk, hogy túléljük-e vagy nem. A régi helyen el tudtuk hinni azt, hogy túléljük, és most, hogy megyünk át erre az új helyre, most egyszer csak felteszzük ezeket a kérdéseket. Ekkor pedig jön az a pillanat, a hit pillanata, sőt a hit pillanatának a döntés része, amikor azt mondhatjuk, hogy ha tovább felteszem magamnak ezeket a kérdéseket, akkor végtelenül el fogok gyöngülni. Azért, mert természetesen nem tudok ezekre válaszokat adni. Mert el fog hatalmasodni ez a kétely, és félni fogok, sőt rettegni, és bizonytalan leszek, és nem marad semmi energiám, sőt figyelmem arra, hogy túléljek. Semmi nem marad, ha tovább kérdezem magamtól azt, hogy lesz-e mit enni, és mi lesz velünk holnap, és túl fogjuk-e élni? Ez az a pillanat, amikor azt mondja, hogy most döntök, hogy ezeket a kérdéseket nem teszem fel többet. Ez tulajdonképpen a hit döntése! De mégsem közvetlenül és konkréten arról kell döntenem, hogy hinni akarok-e vagy nem, hanem arról, hogy tovább teszem-e föl ezeket a kérdéseket, vagy sem. Ekkor Frankl a következőket mondja: Akkor viszont mit kellene csinálnom? Még mindig mennek az új tábor felé, és akkor azt mondja, hogy most már elkezdtem reflektálni erre a helyzetre, hogy miben is vagyunk, most valami nagyon fontosra rájöttem. Akkor pedig elkezdi mondani magában az Osztrák Tudományos Akadémiának az ülésén, a koncentrációs táborok lélektana című előadását. 1944-ben, ahogy megy egyik táborból a másikba. Ahogy elkezdi ezt az előadást tartani, egyre inkább megerősödik nyilván, mert más valamire figyel, más valamire összpontosítja az energiáit. Elkezd benne növekedni a hit. A történetnek az a legmélyebb része, hogy mindezt ő az Osztrák Tudományos Akadémián mondta el. Azzal kezdte az előadását, hogy ő már ezt az előadást elmondta egyszer az egyik táborba vonulva a másikig, most csak elismételte csupán. Ez az a pillanat, amikor az ember dönthet. Végső soron arról, hogy hinni akar, vagy pedig kételkedni. De nem közvetlenül és konkréten tudunk a hitről dönteni, hanem megtalálhatjuk azt a pillanatot, amikor valami olyasmiről dönthetünk, amiről valóban lehet dönteni. Ebben a helyzetben az talán a legsokatmondóbb, hogy egy olyan helyzet, amiben látszólag valaki semmiről sem dönthet, csak éppen az életről és a halálról.

Mondok még ilyeneket. Szerintem majdnem minden olyan kapcsolatnak, hogy megcsalom a férjem, megcsalom a feleségem, pedofil leszek, vagy mit tudom én mi leszek - hacsak valami nagyon súlyos dolog nincsen -, vannak ilyen mozzanatai. Ennek a folyamatnak vannak ilyen pillanatai. Az egész folyamat nem ilyen! Lehetne azt mondani mondjuk, persze nem tudom, hogy így van-e, de nagyjából így lehet, hogy a folyamatnak a nagyobb részében komolyan döntéshelyzetben nem vagyok.  De vannak pillanatok, amikor abban vagyok! Mert néha meghozok egy döntést, és utána pörög az a dolog előre, és akkor fut az előre valameddig, ameddig megint tudok egy döntést hozni. Ugye azért, mert az érzéseink, az ösztöneink, és egy csomó minden néha visz minket előre, és egy-egy döntés valóban meghatározza a következő pillanatokat. De hogy egy ilyen folyamatban mindig is lesznek olyan pillanatok, amikor az ember leülhet, és azt mondhatja, hogy most abbahagyom azt, hogy elkezdjek úgy gondolkodni erről, hogy rosszul döntöttem, hogy például mégsem azt a nőt vettem el feleségül, akit kellett volna. Hogy lehet, hogy ezzel a másik nővel boldogabb lennék. Nem tudom pontosan, de megvannak ezek a pillanatok. Nyilván, ha beszélgetek bárkivel, és hoz egy ilyen élettörténetet, akkor lehet, hogy ő annyira a kellős közepén van, hogy valahogy odáig kell őt elkísérni, elsegíteni, hogy meg tudjon születni ebben a folyamatban egy olyan pillanat, amikor ő felfogja azt, hogy most döntéshelyzetben van. Mert ilyen pillanatok biztos, hogy mindig vannak. Aki pedig bepörög egy ilyenbe, és csinálja 50 évig, az biztos, hogy valamikor eldöntötte azt, hogy ő ezt így fogja csinálni. Ha szabad ezt így mondanom, én nem hiszek neki. Nem hiszek neki, amikor ő azt mondja, hogy nem tehetett semmit. Tudjátok a Veszedelmes viszonyok című filmben, amikor azt mondja John Malkovich, ugye ott a vége felé, hogy „Nem vagyok a magam ura!” Ugye tönkretesz valakit, és kölcsönösen valakivel úgy jól kicsinálják egymást, és ekkor hangzik el ez a mondat. Hihetetlen az a jelenet, amikor ez a mondat elhangzik. Mindent elmond erről! Hogy mennyire nem így van, hogy vannak pillanatok, amikor az ember nem a maga ura. Persze, hogy vannak ilyen pillanatok, amikor úgy elszállunk, hogy lepkefogóval nem lehet elcsípni minket. De aztán egyszer előbb vagy utóbb leszállunk, és az a pillanat az, amikor mondhatjuk azt, hogy a magam ura vagyok.

Aztán mondanék ide még egyet. Egy jezsuita atya mondta ezt, hogy ő egyszer éveken keresztül volt úgy, hogy ő aztán semmiben nem hitt, Istenben a legkevésbé. Akkor pedig feltette magának a kérdést, becsületes jezsuita atyához méltóan, hogy de akkor most mégis hogyan misézzek? Akkor most misézzek vagy ne misézzek? Most akkor akasszam a reverendát a fogasra, vagy mi legyen? Ebben a helyzetben a következő választ tudta magának adni: „Ameddig ki tudok menni az oltárhoz, és úgy tudok dönteni, hogy ezt a misét bemutatom, addig kimegyek, és bemutatom.” Ez persze egy nagyon személyre szabott válasz, és lehet, hogy téged ez nem erősítene meg, de olyan válasz, ami azt gondolom, hogy mindnyájunknak válasz lehet adott pillanatokban. Ameddig tudok ebbe az irányba lépéseket tenni, addig teszem. Még akkor is, ha azt gondolom, hogy ez a legnagyobb örültség, hogy errefelé megyek.

Az utolsó, amit elmondok, és így kihegyezem, hogy egy olyan folyamatban, ahol látszólag nem vagyok a magam ura, és kételkedem abban, hogy jól döntöttem-e, jól házasodtam-e, és hogy megvannak azok a pillanatok, amikor a hit döntéseit meghozhatjuk.

Van egy haldokló, aki 18 éves, és azt mondják neki az orvosok, hogy miután annyira előrehaladott a rákban, már csak néhány hete vagy hónapja maradt. Akkor erre azt válaszolja, hogy: „Ez iszonyatos kiszúrás! Ez óriási szemétség! Nem hiszek Istenben! Hát hogy hihetnék egy ilyen valakiben!” A pap erre azt mondja neki, hogy nagyon egyet értek veled, ha én lennék a te helyedben, lehet, hogy én még cifrábbakat mondanék. Ugye akkor, ezen nagyon megütközik. Ez meg hogy lehetséges? Miért nem akarják őt meggyőzni, hogy higgyen? Amikor ezt a pap elmondja, ebben a pillanatban ezt a lányt döntéshelyzetbe hozta. Ez az a pillanat, amit az ő néhány mondatával megteremtett. Utána pedig a következőt kérdezte tőle: „Mit gondolsz? Akarsz-e továbbra is így maradni, ahogy most vagy, hogy azt mondod, hogy az életed értelmetlen, vagy akarod-e ezt másképpen látni?” Ez a kérdés! Azért élezem ezt így ki, mert a hitnek az igazi ereje és jelentősége azokban a pillanatokban van, amikor megrendül az élet értelmébe vetett bizalmunk. Amikor azt gondoljuk, hogy ennek az egésznek semmi értelme nincs. Erre meg látunk valakit, aki meg hisz! Nem értjük azt, hogyan csinálta, hogy egy olyan helyzetben, amikor mi azt gondoltuk, hogy itt nincs tovább, értelmetlen és felesleges minden, akkor ő megy tovább. Megteremthetjük magunknak ezeket a pillanatokat! Mert nyilván ez lesz aztán a sava-borsa a dolognak, hogy én kívülről nézem-e magam ebben a folyamatban, és hihetetlen finom érzékenységgel nézem, és adott esetben teszek is ezért, hogy eljöjjön az a pillanat, amikor dönthetek. Amikor azt mondom, hogy nem akarom az életemet értelmetlennek tartani! Igen! Eldöntöm, hogy nem akarom! Hogy tudnék egy értelmetlen életet úgy leélni, hogy az értelmes legyen? Ezt a kérdést nyugodtan fel lehet így tenni. Nem kell, hogy magamat meggyőzzem, hogy de, értelmes. Nem értelmes, értelmetlen, abszurd, lehetetlen! Hogyan tudnád akkor csinálni?

Mondok valakit az onkológiáról. Oda is jártam gyakorlatra, beszélgetni betegekkel. Szájüregi daganatos eseteknél jártam, ami az egyik legrosszabb fajta rák. Azért is, mert ha az mér egy komoly valami, akkor a látvány, főleg, ahogy az ember önmagára néz, az nagyon nehéz. A következő beszélgetés történik. Egy olyan valakivel, aki tényleg úgy is néz ki, hogy amikor először ránézel, akkor legszívesebben elfordulnál. Azt gondoltam magamban, hogy ha azt mondja valaki egy ilyen helyzetben, hogy ennek semmi értelme nincs, akkor most az az ember lesz az, akivel éppen most beszélek. Erre a következőt mondja és ezt a mondatot soha nem fogom elfelejteni: „Tudja atya, sok mindent kellett tenni, hogy én ide kerüljek!” Hoppá! Erre mondaná Jézus azt, hogy „ekkora hitet nem találtam egész Izraelben!” Az illető ül az ágya szélén, teljes békében, és azt mondja, hogy tudja atya, én egy csomó dolgot tettem, ami előidézte azt - legalábbis részben -, hogy velem ez történt. Lehet, hogy nem mindenért én vagyok a felelős, de hogy én nem mostam fogat harminc évig, meg két doboz cigit szívtam el félóránként, az biztos. Azt gondoltam, hogy akkor nem fogok tudni majd szólni, hogy ha ő elkezdi mondani, hogy utálja az Istent, meg az összes többi. De rájöttem, így a gyakorlatban, hogy nem akkor ne tudok szólni, hanem ekkor nem tudtam megszólalni! Ez az ember végiggondolta azt, hogy ő azért a sorsért, amit élt vagy élt, nagyon is felelős. Döntő részben magának köszönheti, ami most vele van. Ezt pedig elfogadta! Ez ám a hit! Amikor valaki úgy ül a kórházi ágya szélén, hogy nem szid és nem bánt senkit, még Istent sem, hiszen ő ebben vastagon benne van. Érdekes volt az is, hogy nem volt rezignált, nem a halált várta, és nem is volt életunt. Ha most ilyen nagyon egyszerűen akarnám összefoglalni, akkor ennyit mondott: „Atya, én ezt megérdemeltem!” De persze nem úgy, mint Isten büntetését, hanem azért, mert amit csináltam, abból ez jött ki. Ennek az embernek az életében volt egy hihetetlen fontos pillanat, amikor ő dönthetett erről. Hogy úgy, adott esetben a betegtársai szidják az egész világot, úgy, hogy legalább egy rendes hererákom lenne, mert az tényleg nagyon jó, és nemcsak azért mert kettő van belőle, hanem mert az majdnem 90%-san gyógyítható.

Szóval ebben a folyamatban igenis van egy pillanat, persze pillanatok, amikor az illető erről dönthet.

Egy utolsó történetet hadd mondjak el nektek. Akkor legyen ez a mai nap egy keretes történet, és olvasok a végén is Kierkegaardtól. Ezzel fejezném be, ez rövidebb lesz, mint az előző.

„A botránkozás lehetősége, oly elválaszthatatlan a hittől, hogy ha az Istenember nem a botránkozás lehetősége volna, a hitnek sem lehetne tárgya. Ezután a botránkozás lehetősége, miután beolvadt és szervesült a hitbe, az Istenember negatív ismertetőjegye. Ha ugyanis a botránkozás lehetősége nem volna adott, akkor közvetlen fölismerhetőséggel lenne dolgunk, úgy pedig az Isten bálvány lenne, a közvetlen fölismerhetőség pedig pogányság. Láthatjuk, milyen kevéssé vált a Krisztus-hit hasznára a botránkozás lehetőségének megszüntetése. Hogyan alakult a Krisztus-hit szeretetre méltóan megindító pogánysággá? (Ugye a botránkozást nyugodtan átfordíthatjuk kételyre is. P.F.) Mert törvényszerű, hogy aki kiírtja a hitet, az elsinkófálja a botránkozás lehetőségét. Mint például, amikor a filozófiai spekuláció a hit helyébe a fogalmi megragadást teszi. Aki pedig a botránkozás lehetőségét sinkófálja el, az a hitet írtja ki. Mint például, amikor egy sóvárgó prédikáció közvetlenül fölismerhetőnek hazudja Krisztust. De akár a hitet írtja ki valaki, akár a botránkozás lehetőségét sinkófálja el, egyúttal kiiktatja az Istenembert is. Márpedig aki az Istenembert kiiktatja, az kiírtja a Krisztus-hitet. Bizony, az 1800 esztendő jottányit sem járult hozzá a Krisztus-hit igaznak bizonyulásához. Sőt, növekvő erővel, éppen a kiirtását segítette elő. Mert hiszen nyilvánvalóan úgy áll a dolog, mint ahogyan feltételeznünk kellene. Ha következetesen hódolnánk az 1800 esztendő bizonyságának, hogy manapság a XIX. Században, egészen másként győződhetünk meg a Krisztus-hit igaz voltáról, mint az első és a második nemzedék tehette. A helyzet inkább az, ami persze meglehetősen gúnyosan hangzik, a szóban forgó bizonyíték tisztelőire és hódolóira nézve, hogy a bizonyíték meggyőző erejének állítólagos gyarapodásával párhuzamosan mind kevesebbeket győzött meg. De bizony ez lesz az eredménye, ha az ember a döntő ponton egyszer és mindenkorra kienged valamit a markából. Rettenetes zűrzavar támad, és ez nemzedékről nemzedékre fokozódik. A Krisztus-hit igazsága mára bebizonyosodott, mégpedig roppant mércével mérten. Így aztán senki, vagy jó formán senki sem hajlandó áldozatot hozni érdekében. Akkoriban, amikor az emberek, mondjam talán azt, hogy még csak hitték az igazságát, életüket és vérüket adták érte. Rettentő kábulat! Haj, bárcsak ahogyan az a pogány fölégette a könyvtárakat, mi is félre tudnánk seperni ezt az 1800 évet! Mert ha nem, akkor a Krisztus-hit máris kiveszett. Bárcsak meg tudnánk értetni a sok-sok hitszónokkal, hogy akik a Krisztus-hit igazságát az 1800 esztendőből bizonygatják, így nyerve meg az embereket, bárcsak képesek volnának teljes iszonyatában világossá tenni előttük, hogyan árulják el, tagadják meg, és sikkasztják el a Krisztus-hitet. Mert ha nem, akkor a Krisztus-hit már el is sikkadt.”

Akkor itt fogjuk majd folytatni legközelebb.

Örökbe fogadta és lejegyezte: Újhelyi Balázs és Annamari