Hanganyagok‎ > ‎2002-2003‎ > ‎

2003.03.04

Isten hozott benneteket!

Megpróbálom elkezdeni. Csak látom, hogy komoly ülőhely gondok vannak. Nem tudom, esetleg a dobogóra még lehet ülni. Ez egy aranyér barát ülőhely. Elkezdem, ti meg csak nyomuljatok nyugodtan. Volna egy hirdetnivaló az elején... Szóval, ott tartottunk, hogy már két alkalom óta arról beszélek, hogyan használhatnánk föl a mélypontjainkat, a kételyeinket, adott esetben a legmélyebb kríziseinket arra, hogy az a hitünk megerősödéséhez vezető lépéssé vagy állomássá válhasson. És hat pontba gyűjtöttem össze, hogy amikor a mélypontunknak a mélyén vagyunk, akkor hogyan rugaszkodhatnánk el onnan. Miután nem mondtam el a hat pontot, csak úgy összefüggően beszéltem róla, most akkor pontokba szedve is elmondom cím szerűen. Az első az volt, hogy másra kell összpontosítani, és tudni azt, hogy miközben magamat akarom megmenteni, aközben ez nekem lehetetlen. Miközben tehetetlen vagyok, még is tudok valamit csinálni. És ebbe a pontba tartozott még az is bele, hogy a figyelmemet nem rögzítem sarát magamnál, hanem elkezdek kifelé figyelni és ez által összpontosítom a figyelmemet valami másra, ami nem én vagyok. És ez, elkezdi kialakítani a harmóniát vagy az együttműködést azzal a világgal – beleértve a saját benső világomat is – ahonnan az erőforrások elindulhatnak. A második pont az az volt, hogy tudatosítom magamban azt, hogy lesz erőm kikerülni ebből a helyzetből, bár ez az erő nem tőlem származik. És ehhez tartozik az is, hogy miután ez az erő nem tőlem származik, a helyzet misztérium, ezért alárendelem magamat egy nálamnál nagyobb erőnek, amely azonban engem magabiztossá tesz. És ezt a magabiztosságot, ezt is tudatosíthatom magammal. A harmadik, hogy célt jelölök ki magam számára, mert ha ki tudok jelölni egy célt, ez lehetővé teszi azt, hogy az akaratommal erre a célra tudjak irányulni. A negyedik pont az volt, ha kitűztem a célt, akkor az erőimet összpontosítom, erőfeszítést teszek, hogy ezt a célt elérjem, még akkor is ha a cél nem mindig elég ösztönző. Emlékeztek, itt hoztam azt, hogy nagyon sokáig a cél igazolhatja az erőfeszítést, ám ez a dolog megfordulhat és később megteszem az erőfeszítést és az erőfeszítés fogja igazolni a célt. Ilyenkor nem hagyom abba az erőfeszítést, bár látszólag a cél nem éri meg ezeket az erőfeszítéseket. És aztán nagyon fontos, hogy válasszak a nekem megfelelő és számomra is egyaránt fontos célok között, mert lehetséges, hogy ezek a célok, amikor már konkrétan cselekszem a beteljesülésük érdekében, ezek ütik egymást. Tehát fontos, hogy válasszak a célok közül. És ide tartozik az is, hogy később a kiválasztott célért hozott áldozat, az igazolni fogja a választást. Hogy miért éppen azt a célt választottam az egyébként megfelelő célok közül. És a hatodik pont az volt, hogy ha már megvan a cél és választottam is a nekem megfelelő célok közül, akkor ennek a célnak megfelelően cselekszem. És ide már konkrét döntések jönnek és itt már az akaratomról van szó. Vagyis nagyon fontos, hogy az a cél, amit kiválasztottam magamnak, azt akarom-e vagy nem? Nem elég csak szeretni, nem elég óhajtani, nem elég vágyni rá, nem elég azt mondani „De jó lenne, ha a gyümölcseit megkapnám ingyen!”, hanem az akaratommal összefüggő célnak kell lenni. Nagyjából idáig jutottunk, és ide tartozik még az, hogy miután a kiindulópontja az volt, hogy az a helyzet amiben vagyok, ez a mélypont, ez nem probléma vagy nem csak problémának látom, hanem misztériumnak. Ez azt fogja jelenteni, hogy az egészen pici lépések is, amelyeket a célom elérése érdekében teszek meg, azok engem a misztériummal össze fognak kötni, az élet forrásával, az Istennel, hogyha valakinek ez sokat mond. És ez nagyon lényeges, tulajdonképpen a középkori misztikának az egyik gyöngye, hogy emberek tömegei elhitték azt, - most itt nem hiszékenységről beszélek, hanem valódi hittel hitték – hogy ha ők, a saját helyükön a legegyszerűbb dolgot megteszik, az őket az Istennel össze fogja kötni és ők valami mennyei katedrálist építenek, miközben a krumplit pucolják. Ez döntő mozzanat, hogy a misztériummal, sőt annak a forrásával összefüggésben tudom-e látni, azt a legegyszerűbb, leghétköznapibb dolgomat, amit éppen csinálok. Ezzel kapcsolatban szeretnék fölolvasni egy történetet. Kínai filozófia, Ókor. Második kötet. Az életerő táplálása. Ven Hui fejedelemnek volt egy szakácsa, aki egy ökröt darabolt föl számára. Ahogyan rátette a kezét, nekivetette a vállát, föltette rá a lábát, nekifeszítette a térdét és ahogy reccsenve szakadt a bőr, sercegve szaladt a kés, ez éppen olyan ütemesen történt, mint az eperfa erdő tánca. S hozzá King Sou muzsikája. Ven Hui fejedelem így kiáltott föl: „Ó míly nagyszerű, utolérhetetlen ügyesség!” A szakács félretette kését és így válaszolt: ”Amit szolgád szeret, az a Tao. Ezért haladhatott előre mesterségében. Amikor először kezdtem ökröt darabolni, akkor még nem láttam mást magam előtt, mint magát az ökröt. Három esztendő múlva, már sohasem láttam az ökröt egészben. Végül, ma már teljesen a szellemre bízom magam, nem pedig a szemem látására. Érzékeim tudását kikapcsoltam és csak szellemem kívánsága szerint cselekszem. A természetes törvényekhez igazodom, a nagyobb részekbe hatolok be, a nagyobb üregeken haladok keresztül, mindig a törvényekre támaszkodva. Ügyesen igyekszem az inak között haladni, nem is beszélve a nagy izületekről. (Itt egy érdekes közbevetés.) A jó szakács évente egyszer cseréli kését, mert vág vele. A közönséges szakács havonta cseréli kését, mert tör-zúz vele. Én, a mostani késemet tizenkilenc éve használom. Sok ezer ökröt daraboltam föl vele, de pengéje még most is olyan, mint ha csak az imént köszörülték volna. Az izületek között kis hézagok vannak, késem pengéjének pedig nincs vastagsága. Aminek pedig nincs vastagsága, az be tud hatolni a kis hézagokba, mégpedig oly könnyű szerrel, mint ha csak sétálna. A penge tehát bőséges helyet talál. Ezért lehetséges, hogy tizenkilenc éve használom és mégis olyan a késem pengéje, mint ha csak az imént köszörülték volna. És mégis, valahányszor egy izületcsomóhoz érek, szemügyre veszem a nehézségeket. Nagyon óvatosan hozzákészülök megállapítva, hogy meddig szabad mennem. Majd nagyon lassan előre haladok, alig-alig mozdítom a kést és a csomó egyszerre csak szétválik, mint ha göröngy hullna a földre. Ott állok akkor késsel a kezemben, körülnézek, tétovázom egy kicsit, majd elégedett lélekkel megtisztítom a késem és helyére teszem. Ven Hui fejedelem azt mondta erre: „Nagyszerű! Hallgatom szakácsom szavait és megtanulom, hogyan kell táplálni az életet.” Ezt a rövid részt, a taoista iskolákban kívülről meg kell tanulni. Azt, ahogyan a szakács, – Szia Csilla! – a mester föl tudja darabolni az ökröt. Azért akartam ilyen részletekbemenően elmondani, mert nagyon jól mutat két dolgot, az egyik, a részeltekre való összpontosítást, ami már-már unalmasnak tűnhet, feleslegesnek. Másfelől pedig azt, hogy hogyan köti össze a legegyszerűbb kézmozdulat vagy késmozdulat őt a Taóval, az élet forrásával. Egy fontos kiegészítés. Beszéltem arról múltkor, hogy hogyan jön létre nagyon sok esetben az a kétely, sőt az a krízis, ami abból adódik, hogy valaki a figyelmével képtelen kifelé fordulni. Adott esetben ez lehet önmaga is, de nem önmaga körül forog, hanem... illetve önmaga körül forog és nem magát tárgynak tekinti és úgy vizsgálja magát. Hogy amikor egy ilyen én központú vagy önközpontú életben vagyok, akkor ebből nagyon gyakran nagyon nagy krízisek és kételyek fognak fakadni. És kialakulnak ördögi körök. Ehhez szeretnék hozzátenni még valamit, ami ide kapcsolódik. Ez pedig az, hogy ennek a magatartásmódnak az egyik jellemzője, hogy megpróbálom önmagamat azonosítani a kívánságaimmal, a vágyaimmal. És amikor ezekkel azonosítottam magam, mert azt gondolom, hogy ezek azok amelyek igazán hozzám tartoznak, igazán én rólam szólnak, akkor megpróbálom őket megvalósítani. A ma embere rengeteg ilyen célt tűzhet ki maga elé, hogy meg akarom valósítani a vágyaimat, a terveimet, az elképzeléseimet és az összes többit. És minél inkább tucatjával tűzöm ki ezeket a célokat, nagy a kísértésem arra, hogy a másik ember eszközzé váljon, hogy a másik ember jelentőssége pusztán csak annyi legyen, hogy én a céljaimat el tudjam érni ő általa. És ez pontosan ellenehat annak, hogy mi együttműködjünk egymással. Tulajdonképpen nem figyelek rád, számomra annyira vagy fontos, hogy én elérjem a célom és ez által boldog legyek. És nagyon sok párkapcsolat, mindenféle tapasztalatom szerint, ebbe beledöglik. Hogy a másik ember tulajdonképpen eszköze annak, hogy én boldog legyek, és ezt a boldogságot úgy írom le, hogy van egy csomó célom és ha ezeket nem érem el, és ha te nem működsz közre ebben, akkor nem szeretlek téged. Akkor nem tudok veled mit kezdeni, akkor el kell hagynunk egymást. Úgy látszik nem vagyunk összeillők. Valójában arról van szó, hogy a másikat eszköznek tekintem a céljaim elérésére. És ez mindig egy kulcsmozzanat, mert úgy tűnik, hogy az ember a legegyszerűbb céljait sem tudja egyedül elérni. Nem tudja, ezért mindenképpen együtt kell működni. És ha már együtt kell működni, ebben a pillanatban kritikussá válik az az életmód, hogy én önmagam körül éljek, és azt gondoljam, hogy az által leszek boldog, hogy én a saját céljaimat érem el. Ez az a pillanat, ahol mindenképp dönteni kell, hogy van az életemet úgy élem le, hogy minden csak hozzám képest érték és az én céljaimnak van alárendelve. Ez azt fogja jelenteni, hogy állandóan el fogunk távolodni egymástól. Ez éppen az együttműködés ellen fog hatni. Hiszen együttműködni úgy lehet, hogy néha rádnézek és megkérdezem, hogy „És neked mi a célod? És én hogyan állhatok rendelkezésedre?” Ezért, törvényszerűen zsákutcába jut az az élet, amelyben a célok rám vonatkoznak. Ez törvényszerű így. Mert... Az összes többit már tudjátok... Mert nem lesz megfelelő a koncentráció, a kifelé figyelés és az összes többi és pont, amikor a legnehezebb helyzetbe kerülök, akkor fogok legjobban bezáródni saját magam világába, akkor gondolom, hogy már semmi nem segíthet rajtam, csak hogy végre teljesedjék be, amit én akarok. Ez pedig azt jelenti, hogy teljesen zárt leszek arra, hogy az élet milyen lehetőségeket ad még, és görcsösen kapaszkodom abba, hogy ezt vagy megkapom vagy beledöglök. És általában beledöglünk... mert az élet nem olyan, hogy mindent megkapjunk. És ehhez, ehhez a körhöz szeretnék egy másik kört kapcsolni, mert ez a kettő általában a kapcsolatokban együtt működik és együtt pörög. Ezt pedig úgy neveztem el, hogy a bizalom köre. A bizalom köre az a játék, amikor én élem a magam módján ezt a „A cél én magam vagyok és te eszköz vagy hogy én ezt elérjem”. És akkor, kiderül az, hogy mást akarunk csinálni kedd este. Mert te ide akarsz jönni, a társad meg nem akar idejönni. És ez egy súlyos konfliktust okoz nektek. És itt van egy döntő mozzanat megint csak, hogy azt akarom, hogy te elgyere. A kérdés azonban az, hogy hajlandó vagyok-e adott esetben lemondani az én célomról azért, hogy mi kapcsolatban lehessünk egymással. Természetesen fordítva is lehet. Te nem akarsz eljönni, de a társad el akar jönni és a kérdés, hogy ebben a pillanatban vagy ezekben a pillanatokban hajlandó vagyok-e célnak tekinteni a kettőnk kapcsolatát. Ilyenkor történnek meg ezek a játékok, hogy „Azt gondolom, hogy én csak akkor leszek boldog, ha az életem párja végre valahára egyszer eljön ide.” Ez persze nem így van, lehetsz anélkül is nagyon boldog, és ezzel együtt te erre gondolsz. Ezt így akarod, hogy így legyen és a másikból megpróbálod ezt kipasszírozni, kikényszeríteni, hogy ez így legyen. És ha nem, akkor boldogtalan vagy. Ezt nevezem a bizalom körének. Mert tulajdonképpen ez az egész dolog arra megy ki, hogy megteszel-e értem valamit, amit én kérek tőled. Ez az, ami a Szentírásban úgy van, hogy „A te szavadra kivetem a hálót.” Ez, talán ez tette Péter apostolt olyan naggyá. Mikor azt látta, hogy - ebben a helyzetben - amit Jézus kér tőle értelmetlen, akkor is hajlandó volt cselekedni úgy, ahogyan az ő barátja kérte. Még akkor szinte nem is volt mestere... inkább nem is tudom milye volt... „A te szavadra kivetem a hálót.” ez minden kapcsolatban rengetegszer előfordul. Hogy hajlandó vagy-e kivetni a hálót a társad szavára vagy nem? Ha nem vagy hajlandó kivetni, ennek a kapcsolatnak a lényege fog sérülni. Fölírtam néhány alaphelyzetet ilyet. Amikor tulajdonképpen arról van szó, hogy hát nem is az az... szóval végül is nem is arra vágyom, hogy te elgyere ide, hanem arra hogy megteszel-e értem valamit. Hajlandó vagy-e értem megtenni valamit? Még akkor is, ha te ezt nem tartod fontosnak, nem tartod lényegesnek. De értem megteszed-e? És hogyha valaki jól csinálja ezt, akkor az történik, hogy amikor a másik megteszi érte – ezt nevezem hogy jól csinálja, hogy hajlandó vagyok megtenni érted valamit, ami nekem nem fontos de neked igen – akkor rájövök, hogy ez tulajdonképpen nekem sem volt olyan fontos... ha jól csinálom. Rájövök, hogy tulajdonképpen ezt az egészet alapvetően azért kértem tőled, mert te vagy nekem fontos és az, hogy átélhessem azt, hogy ha nekem valami fontos te csatlakozol hozzám, még akkor is ha neked az nem fontos. És ezekben a helyzetekben lehet gyógyulni. Ezek nagyon fontos helyzetek. Mert amikor megtapasztalom azt, hogy a társam hajlandó értem eljönni ide, akkor mondhatom azt a következő alkalommal, hogy tulajdon képen ez már nem is olyan élet-halál kérdés. Mert elég volt nekem az, hogy láttam hogy te ezt értem megtetted. Most már el tudlak téged engedni. Ez az amikor az ember kigyógyulhat ezekből a „Az a célom, hogy... és ha nem teljesedik be a célom, akkor boldogtalan vagyok.” Nagyon jól lehet kigyógyulni ezekből. Látom a küzdelmet férfi és nő között, házas felek között, és nem adják meg egymásnak. Nem. Ugye ez a távolság, hogy mind a ketten azt várják hogy a másik legyen hajlandó megcsinálni őérte valamit előbb. És ha majd ő megcsinálta értem ezt, akkor majd én is hajlandó leszek érte azt. És addig, nem. És így pont az sérül, ami bennünket meggyógyíthatna. Hogy rájövünk arra, hogy nem is az tett boldoggá, hogy megvette nekem a mit tudom én mit. Azt a nagyon jó cd-t, amit itt az előbb reklámoztak. Jééé, nem is attól leszek boldog! Mondok egy-két ilyen helyzetet. – Ez egy, ilyen nagyon gusztustalan antireklám volt, ugye? – Például ilyen helyzet az, hogy: Meg teszel-e értem valamit, ha nem indoklom meg, hogy miért? Egyszerűen csak kérlek. Ez az alap helyzete annak, hogy „A te szavadra kivetem a hálót.” A második: Megteszel-e értem valamit akkor, hogyha neked más arról a véleményed? És ha azt gondolod, hogy azt másként is lehet csinálni sőt, ha azt gondolod, hogy azt jobban is lehet csinálni. Gyereknevelésnek szokott ez neuralgikus pontja lenni. Nem három óránként szoptatunk, hanem négy óránként! – Mondja a férj a feleségnek. – Ugye? És ezen aztán jól összevesznek, mert mind a kettő más szakirodalmat olvasott el. A babát nem kérdezték, hogy neki mi esne jól, és ezért aztán ez egy kibékíthetetlen ellentét. Egy kapcsolatnak mindenképpen lényegi részéhez tartozik, hogy hajlandó vagyok-e neked és veled és érted megcsinálni valamit, amivel teljesen nem értek egyet. Ez ám a rázós... Elviselhetetlenné tud válni egy kapcsolat, ahol csak akkor vagyok hajlandó együttműköndi veled, ha teljesen egyetértünk. Szörnyű! Nekem van egy nagyon kedves pap barátom, aki egyik legnagyobb kritikusom. Folyton folyvást tudatosítja velem azt, hogy mit csinálok rosszul – ez persze nekem „nagyon jól esik” – és mikor már azt gondolnám, hogy „Na jóvan hát akkor most ezt így jobb lenn be is fejezni...”, akkor mindig biztosít engem arról, hogy „De, azt a dolgot, amiben kérted a segítségemet, nagyon szívesen csinálom veled együtt. Bár, szerintem hülye vagy, de ez a dolog nagyon jó és én hajlandó vagyok veled együtt dolgozni.” Egy párkapcsolatban sokszor van ilyen helyzet, hogy nagy egy hülye vagy, de azért ez még is csak a közös gyerekünk. És így aztán hajlandó vagyok veled együttműködni. Aztán ilyen, amikor éppen rosszban vagyunk. Ez ismerős nektek? Há-há, éppen összebalhéztunk. Éppen összevesztünk, és ez mindig azt hozza ki belőlem, hogy „Ha haragszom rád, ezt nem csinálom meg neked. Egyébként megcsinálom, de ha haragszom rád, akkor nem.” Anyukám jutott eszembe, aki szerintem ebből a szempontból zseniális volt. Mert ahogy gondolkoztam ezen, visszaidéztem, hogy emlékszem-e olyan élethelyzetre, amikor mondjuk öt perccel előtte náspángolt el a mángorlóval – ezt említettem nektek, egy nagyon szép mángorló gyűlyteményünk volt, a fegyelmezés érdekében, és ő... nem, nem ezért volt. A régiséget kedvelte édesanyám, de ezek funkcionális darabbá váltak a mi otthonunkban. És ugye emlékeztek erre, egyszer egy idős, de jó állapotban lévő mángorlót sikerült a hátsó felemen eltörnie édesanyámnak, viszont ha mondjuk én tíz perc múlva, miután kiszedegettem a szálkákat a fenekemből, oda mentem hozzá, hogy nem tudom megcsinálni a matek példát, akkor nem volt olyan, hogy ne segített volna. Egyetlen egy ilyenre sem emlékszem. Ez, mondjuk emberré nevelődésem egyik nagyon fontos része, hogy nem játszott azzal, hogy most haragszom rád és ezért nem teszek meg neked valamit, amit egyébként megtennék, ha jóban lennénk, mert helyesnek tartom. Hogyha ugrunk egyet a szexualitás terén megcsinálni a másikkal azt, hogy egyébként nagyon szeretlek és csinálhatjuk, de ha haragszom rád nem. Itt most nem arról van szó, hogy akkor nem esik jól. Nem arról van szó, hogy hát azért mégse végy rajtam erőszakot. Hanem amikor valóban rajtam múlik és ezt magam elé tartani pajzsként és ezzel játszani. Ez tönkretesz egy kapcsolatot. És minden ilyen helyzet. Aztán... Megint csak ilyen helyzet lehet, amikor megígérted nekem azt, hogy ezt meg fogod tenni, vagy hogy ezt sosem csinálod meg velem. És elmúlik mondjuk öt év és azt mondod, hogy „Ó hát mikor volt már az...” És megcsinálsz valami olyasmit, amiről megígérted, hogy nem. Aztán... Ilyen lehet az, amikor te látván látod azt, hogy én nem teszem meg érted. És ha te azt mondod, hogy „Ha te nem teszed meg értemén sem teszem meg érted.” Megint csak ugyan ez a helyzet. Hajlandó vagyok-e megtenni neked, akkor is ha te nem teszed meg nekem. A házasság misztérium és szentség voltába eleve beletartozik az, hogy lehetnek olyan helyzetek, amikor én egyoldalúan elköteleződöm. Erről már sokat beszéltem. Én hűséges vagyok a magam által mondott igenhez. Akkor is ha te nem. Én akkor is. Ahogy Hamvas Béla mondja: „Ha az igazság elhagy, én az igazságot el nem hagyom.” Mert az igazság dönthet úgy hogy elhagy engem, az az ő döntése. Ez meg az enyém. Ennyit erről. Vagyis, amikor összekapaszkodik az, hogy én vagyok az életem célja és csak akkor vagyok boldog, ha ez mind mind mind teljesül. Te már csak eszköz vagy és közben azt lesem, hogy hajlandó vagy-e értem ezt és ezt és ezt... megtenni. És közben én érted nem teszem meg ezeket. Ha ez a két kör összekapaszkodik egymással, szinte reménytelen helyzetbe kerül a kapcsolat vagy az a két ember vagy az a család vagy az a munkatársi világ.




Na most. Újabb öt pont. Mégpedig – mert ígértem nektek, hogy nagyon konkrétan belemegyek abba, hogy hogyan tűzzük ki a céljainkat. Amit most elmondok nektek ezt két német szakembertől tanultam, akik egész Európát végigjárják, rendszerfejlesztők. Rendszerszervezők. Hatalmas intézményeknek a rendszerfejlesztését végzik. Úgy kerültem velük kapcsolatba, hogy a SOTE-n a mentál higiénés képzésnek a rendszerfejlesztése történt, és ezt a két német szakembert meghívták ide, hogy ezt a majdnem két éves rendszerfejlesztő munkát ők irányítsák. És nagyjából ezzel kezdődött, miután megismerkedtünk egymással, hogy „Mi a cél?” És akkor megfogalmaztuk a célokat és majdnem mindegyikről kiderült, hogy ez így nem jó. Van egy nagyon érdekes játék, lehet hogy ismeritek. A játék úgy történik, összeülünk hárman-négyen-öten-hatan és mindenki megfogalmaz egy kérdést, ami az életében éppen nagyon aktuális. És mikor megfogalmaztuk ezt a kérdést, különböző kártyákat kell fölhúzni, ezekre válaszolunk, egymástól kérdezgethetünk, de minden arra vonatkozik, amilyen kérdést föltettünk a beszélgetés elején. Egy ilyen játékot lehet egy napon keresztül játszani. Nagyon izgalmas, eszméletlenül izgalmas. Van, hogy a játék el sem tud kezdődni, mert órákon keresztül semmi mással nem bajlódunk, csak a kérdést megpróbáljuk megfogalmazni. Ez tűnhet olyan unalmasnak és értelmetlennek, mint az ökörnek a fölvágása, ahogyan ott erről beszélte, hogy minek ezt ennyire cifrázni. És mégis, ha nem elég pontos a kérdés, a válaszok sem lesznek elég jók. Nagyon pontos kérdésre van szükség, hogy nagyon konkrét gyakorlatias választ kapjak, ami segít nekem. Elmondom tehát ezt az öt pontot, amit ettől a két profitól tanultam. Az első: Amikor célokat tűzünk ki, ez a cél legyen egyértelmű és konkrét. Specifikus. Ne legyen általános és globális. Mindenképpen konkrét kell hogy legyen. Példákat hozok, rengeteget. Bár igazából az volna a jó, hogy van papír a kezetekben, elmondok egy általános célt és átfordítjátok konkrét céllá. Ez volna a legjobb játék, csak nincs rá elég idő. De, hát annyi ilyen van, otthon játszhattok ezzel. Azt mondja, férfiak felé a nők számára, ilyeneket mondok most nektek. Általánosságban a következők hangoznak el: „Célom az, hogy szeretnék jó ember lenni.” „Célom az, hogy szeretni akarlak téged.””Célom az, hogy egy elmélyült meleg kapcsolatban akarok veled lenni.” Hát meleg... Hát, bensőséges kapcsolatban akarok veled lenni. Na... Ezek. Gyönyörűen hangoznak, ugye? Nagyon szépek egytől egyig. Fogalmam sincs, hogy ezt hogy kell csinálni, de annak se, aki ezt így fogalmazza meg magában. Szeretném ezeket konkréttá tenni. Például mindegyikhez fűzök történeteket, hogy mondjuk nem egyszer, egy egész egy órás beszélgetésnek a gyümölcse egyetlen egy megfogalmazható cél. Egy mondat, egy órán keresztül beszélünk mindenről. Gyerekkorról, házasságról, mindenről. És végül a gyümölcs egyetlen mondat. Mondok ilyen gyümölcsöt. Sok-sok éve házas pár, körülbelül már tíz évnél tartanak. És mondjuk ezzel az alap problémával jön a feleség, hogy a férjem nem figyel rám, nem hallgat meg engem és nem törődik velem. Ez egy ilyen hmmm... És akkor elkezdünk beszélgetni és a konkrét mondat az egy óra végén a következő lesz: Célom, hogy nem teszek föl fontos kérdéseket és nem beszélek fontos témákról reggel. Látom van akinek ez ismerős, az idősebbek derülnek, ez jó... Ugyanis nagyon sok férfi, úgy működik a nyomorultja, hogy reggel ő munkába szeretne menni, egy-két kisebb dologra még képes, tehát útközben a gyerekeket ki tudja pottyantani az óvodában vagy iskolában, még esetleg képes a reggelikészítéshez is segédkezni a maga egyszerű és primitív módján. Ez még idáig megy, de ővele életbevágó, kapcsolatot lényegileg érintő dolgokkal, a kocsiban ülve, három perc alatt nem lehet... Munka előtt nem lehet... Hét óra negyvenkettőkor dugóban, Moszkva tér és környékén nem lehet vele... Egyáltalán. Most ez iszonyatosan primitíven hangzik, ugye? ez a gyakorlatias dolgok hátulütője, hogy belerohanunk a közhelyekbe meg a primitívségekbe. De ennek a feleségnek mondjuk nyolc-kilenc-tíz évébe tellett, míg ezt a konkrét célt meg tudta fogalmazni maga számára, amelyet ha képes teljesíteni, akkor nem fogja azt átélni minden reggel, hogy a férje egy tuskó. Azért ez nem egy kis eredmény, nem? Minden reggel úgy elválhatok a férjemtől, hogy azt gondolhatom legalábbis, hogy nullán vagyunk. Tehát, hogy amikor megjön a munkából legalábbis nem mínuszból indulunk. Ez nem kis eredmény! De ehhez ezt a célt kell megfogalmazni. Ő... Jaj, most hallottam nem olyan régen. Valaki azt mondja, hogy: Képzeld mi történt velem! Arra kértek a munkahelyemen tanítsam őket fecsegni. Aszonta, én nagyon profin tudok fecsegni és a munkahelyemen meg vannak akik nem tudnak profin fecsegni. Pedig, miután ez a szakmánkhoz éppen hozzátartozna ezért aztán jó volna, ha ők is tudnának profin fecsegni. Tehát egy nő, nagyon bölcsen jár el, ha tud profin fecsegni a férjével reggel nyolcig. Mert... A másik ilyen. Hagyom, hogy hazaérve – nőknek mondom most ezt a hármat, aztán jönnek a férfiak – hagyom, hogy amikor a férjem hazaér, elolvashassa az újságot. Ugye erről már sokat beszéltem? Néhány héttel ezelőtt hallottam a csúcsot ebből a szempontból, mert nézem, hogy mennyi idő alatt áll át egy férfi a munkából a családba, és néhány héttel ezelőtt hívott meg egy kedves keresztény család engem és ott kiderült, hogy a férfinek másfél óra a szintideje. Ez eddig a csúcs. Ez nagyon fontos, hogy ő ezt tudja, mert ez azt jelenti, hogy ő maga erőfeszítéseket tesz azért hogy átálljon, mert olyan is van hogy valaki nem tesz erőfeszítést és nem is áll át. Hát ez zűrös... ez zűrös. De ő tudja, hogy neki másfél óra. Ezért a feleségének sem árt ha tudja, hogy neki másfél óra. Akkor hagyni kell. Tehát had... had... Kicsit elbóbiskol a tévé előtt miután már nem tudta huszonnyolcszor lenyomni azt hogy egy-kettő-három-négy... Picit, picit... megetetjük, megitatjuk és utána lehet a válásról beszélni, előtte ne... Ezt is érdemes profin csinálni, nem ám hogy úgy belecsapok, amikor hazajött. (Nagy derültég) Tehát van akinek másfél óra, attól ő még nem hülye. Neki annyi, neki az a szintideje. A harmadik: Az a célom, hogy amikor a férjem beszél végighallgassam. Nagyon egyszerű ám gyümölcsöző cél. erről nem is akarok többet, mert ezt már annyiszor hoztam. Viszont most mondok ilyeneket, hogy jó akarok lenni, szeretni akarlak és egy elmélyült kapcsolatot akarok, hogy csinálják ezt a férfiak hogyha konkrét célokban gondolkodnak. Mondom az egész hátteret. Az asszony depressziós lesz. Fölírja neki a pszichiáter a gyógyszert. És emellett a férjének az az ars poetica-ja, hogy „Ha a feleségem mindent jól megcsinál az a minimum.” Ha ezen túlteljesít, hát az nem rossz, akkor esetleg megdicsérem őt. Hát a feleségnek nem nagyon sikerül efölé a szint fölé érnie – ez halvány összefüggésben van a depresszív állapotával – és a férfi pedig figyelmességében minden nap figyelmezteti a feleségét, hogy rendszeresen szedje be a gyógyszereit, mer akkor talán jobb lesz a kapcsolatuk. Na most. Most ezt így kiélezve mondtam, de a lényeg hogy elkezdünk arról beszélgetni, hogy milyen összefüggés van aközött, hogy valaki embernek érzi magát a párkapcsolatában és aközött, hogy depressziós. Igen-igen komoly összefüggések vannak a kettő között, amikor a depresszív ember ördögi köréről beszéltem, akkor ezt már bőségesen leírtam. És tudjátok ez egy óriási élmény és fejethajtó tiszteletemet fejezem ki ez iránt a férfi iránt, aki amikor közel került hozzá az, hogy itt van összefüggés aközött, hogy megdicsérem-e a feleségem meg aközött, hogy a felesége meggyógyul, akkor a következőt mondta, de ez így kitört belőle: Mekkora szemétség, hogy az orvos nem mondta, hogy ennek semmi értelme nincs! Hogy beszedi a bogyókat, mert hiszen ez csak egy tüneti kezelés. Pontosan így van. Amikor valaki meglátja azt, hogy: „Célom az, hogy naponta egyszer a feleségemet megdicsérjem.” Valamiért. Mindegy hogy miért. És nem fogom azt mondani, hogy csak akkor dicsérem meg ha a szívemből jön. Nem! Ha nem a szívemből jön akkor is megdicsérem. Ez szokott egy ilyen... Igen, igen ez igaz, de én nem érzem... Akkor ne érezd! Dicsérd meg úgy! A huszon valahány éve volt házas ez a pár akiket most idehozok. Azt kérdeztem tőlük, hogy mi az, de konkrétumot mondjanak, amiért nagyon szeretik a házastársukat. És egy nagyon érdekes, egymással összepasszoló dolgot mondtak. Azt mondja a férfi: Én azért tudom nagyon szeretni a feleségem, mert tudom, hogy ő körülbelül öt-hat dolgot vár tőlem egyszerre. Ezekből azonban mindig csak egyet szokott általában számonkérni rajtam, és ráadásul olyan is lehet, hogy van olyan kívánsága aminek a beteljesedésére hajlandó egy évig is várni. De nem úgy, hogy én egyszer mondtam aztán amit mondtam megmondtam és addig nincs vacsora. Tehát nem így, hanem mondta, nagyon szépen kérte és utána hagyja a férjét had dolgozzon benne a kívánsága. Ez a nők számára egy nagyon ismerős helyzet, mikor „Drágám, nem fúrnád föl a polcot?” És akkor a Drágám megkapta, a mag behullott és az érlelődik, érlelődik... Tudjátok, piramisokban találtak olyan magvakat, fáraósírokban, amelyek most keltek ki az utóbbi napokban. Bizony ám így volt. Tehát ha a férjünk egy-két évig érleli ezeket a dolgokat, még mindig sokkal gyorsabb, mint nagyon sok életjelenség ezen a földön. Ezért aztán, a férfi ezt így fogalmazta meg: - három dolgot kellett csak mondani és ez volt az egyik. Azért mondom, nem kicsinység! - Nem macerál vele. És miután külön kellett a gyakorlatot megcsinálni, a feleségé volt nagyon izgalmas, mert ez így párban szép. A feleség pedig azt mondta, hogy: Én pedig azt szeretem a férjemben, hogy miközben én állandóan bombázom őt azzal, hogy mi az a minimum szintje a lakásnak, ami számomra elfogadható, ő ezeket meghallgatja és néha egy év múlva hajlandó ezeket megcsinálni! Én ezt a férjemben iszonyatosan értékelem. Tehát nem sunnyog, nem kamuzik. Megcsinálja. Egy év múlva. De hogy ez azt jelenti, hogy érdemes volt neki mondani. Nehát nem egy bunkó, hogy dobom bele a magvakat azt semmi nem jön ki, ez nem egy életképes rendszer. Látszik, hogy huszonöt-huszonhat vagy hány éve házasok. Ez egy bejáratott rendszer. De ahhoz ilyen konkrétan kell megfogalmazni nagyon egyszerű célokat. Nem macerálom! Sőt, aztán amikor már ilyen jól beszélgettünk, azt is hozzátette persze a feleség, hogy: És aztán persze rájövök egy-két dologra, hogy na és ha nem teljesül akkor is tudok még bódog lenni. Tehát mondjuk célom lehetne az: „Ha van egy kis szabadidőm, átgondolom van-e olyasmi, amit már egy éve megígértem.” Ez egy nagyon konkrét, jó kis cél. Ez ugye annyira primitíven hangzik? És mégis, ha a feleséged látja, hogy te havonta egyszer megcsinálsz egy olyat, amit egy éve ígértél... Garantálom a boldogságot. Ha nem, jelezzétek nálam, hogy nem jött be. Akkor el fogom mondani. Aztán, férfiaknak lehet még konkrét célja: „Nem kritizálom az asszonyt, ha valami illogikusat tesz.” Márti azt mondja, hogy egyébként is a férfiak nem értik azt a logikát. Tehát az nem illogikus, csak az egy más fajta logika. Igen, egyrészt ez természetesen így van, másrészt pedig tegyük hozzá hogy egy harmónikus, bensőséges, jó értelemben vett meleg kapcsolatban, döntő lehet az ilyesmi. Múltkor hívtak meg, egy házaspár hívott meg, teljesen mindegy hogy miért, és hát ahogy azok egzecíroztatták egymást... Meghívtak engem vacsorára és akkor a férfi fogta és azt mondja, hogy, letett nekem egy ilyen abrosz szerűt és akkor puff már szólt is a feleség: „Mér azt? Jó, hát akkor melyiket Drágám? Hát természetesen az ünnepit!” Mondta Ő. Akkor rendben van. Akkor a feleség azt mondta, hogy: „Hozhatok teát? – mire a férj azt mondja – Mért csak a teát kérdezed, mér mást nem ihat?” Szóval ilyen bensőségesen alakult a vacsora... Gondoltam: „Legalább kaja van.” Szóval, nem kell rögtön nekiesni! Hát... Na jó... Miért olyan nagyon fontos a konkrét cél? Nagyon konrét, primitíven konkrét! Azért, mert arra lehet öszpontosítani. Azt képes vagyok előhozni és az konkrét célhoz tartozhat visszacsatolás. Ha van visszacsatolás, van megerősítés. Ha van megerősítés, van önbizalom. Meg öröm! Ezért a konkrét cél nagyon fontos. Na most. Igen sokan ott is elvétik, hogy mindig csak távoli céljaik vannak. Nincsenek olyan értelemben konkrét céljaik, amelyek az itt és most-ra tudnak vonatkozni. Tehát például, mondjuk leállunk minigolfozni. És ha nekem ott egyetlen célom van, hogy halomra verjem a többieket, akkor borítékoltam a nagy esélyét annak, hogy miközben két órán keresztül küszködök, rossz szájízzel fogok eltávozni a játékból. Ha vesztek. Tehát, érdemes minden egyes lyuknál, kitalálni valami konkrét célt. Minden egyes ütésnél. Nekem például minden egyes pályánál, konkrét célom az, hogy legalább egyszer egyből beüssem. Ez hihetetlenül segít nekem abban, hogy ha van mondjuk tizennyolc pálya, akkor ne legyen egy-két üres pálya, mert akkor mindegyikre fogok figyelni. Mert az első ütésre nagyon oda fogok figyelni, hátha az elsőre be fog menni. Fontos, hogy legyenek konkrét célok, akkor is ha a folyamatnak a végeredménye volna tulajdonképpen az igazi célom! Hadd idézzem Teréz anyát, többszörösen. Mikor kértdezte tőle az újságíró, hogy hogy lehetséges az, hogy Ő tízezreknek tudott élete során segíteni? Hát egy átlag ember elég, ha párnak tud! Azt mondja: „Tízezreknek? Mindig csak egynek segítettem.” Ez a szent ferenci logika is: „Mindig csak egy!” Nem kell több. Ez volt tehát az első. A cél legyen konkrét és egyértelmű. Specifikus, adott esetben egy folyamatnak a részére vonatkozzon. A második: A cél amit kitűzök legyen mérhető! Megfigyelhető. Mondok általános célokat és utána, hogy hogy fogalmazhatnánk meg azt úgy, hogy mérhető legyen és konkrét. Szeretnék elmélyültebben imádkozni. Aztán. Szeretnék mindig melletted állni, ha szükséged van rá. Vagy szükséged van rám. Szerentém, hag fontosak lennénk egymásnak. Ha egy jegyespár mondja, akkor, szeretném ha mindig fontosak maradnánk egymásnak. Ezek jó célok, csak belefutnak a végtelenbe. Mondom konkrétan őket. Szeretnék elmélyültebben imádkozni, ezt minimum valahogy így kéne megfogalmazni: Reggel, húsz percet fogok imádságra szánni, és nem engedem, hogy elkalandozzon a figyelmem, ezért az imádság végén egy mondatban összefoglalom azt a cselekvési tervet, ami az imádságom eredménye és ami alapján aznap fogok élni. Ez elég konkrét, elég specifikus és elég mérhető. Azért mondtam ezt nektek, mert én körülbelül nyolc-kilenc éve így csinálom. Tehát, reggal nekiülök imádkozni és az a konkrét célom, hogy az imádságom végére legyen egy mondat, ami elég konkrét ráadásul ahhoz, hogy ennek az imádságnak az eredménye képpen tudjak rá figyelni és alakítsa az aznapomat. Elmondom a mai mondatomat: „Vedd észre, hogy milyen értékek és kincsek vannak abban, ha valakiért vagy valamiért áldozatot hozol.” Ez volt a mai mondatom. Mert hajlamos vagyok áldozatot hozni és a figyelmemet itt megállítani. „Naa tessék, megin én hallgattam... Na jól van...” Ne erre öszpontosíts Feri! Hanem arra, hogy ebből az áldozatból milyen gyümölcs kerekedett ki és ezt vedd észre! Nagyon fontos, hogy az imádságnak legyen egy ilyen megfogalmazható része. Ami konkrét cselekvési terv lehet, azért mert ez visszahat az imádságra és megerősíti azt. Hogy érdemes imádkozni. És fontos, hogy egy imádságból fakadjanak ezek a mondatok! Azért mert az imádságban hajlandó vagyok nem csak magamra figyelni. Hanem átengedem magamat valami többnek. És hogy ebből fakadjon egy ilyen mondat. A másik. Ez ugye arra vonatkozik, hogy szeretnék melletted állni mindig, hogyha szükséged van rám. Ha ki vagy borulva, sőt, ha azt látom hogy dühöngsz, akkor nem szólok rád, hogy higgadj le. Ez indirekt módon azt az eredményt fogja hozni, hogy a társam, aki dühöng mint egy állat, az azt fogja átélni, hogy én mellette állok. Mert nem szóltam rá, hogy hagyja már abba, mert kultúr ember nem üvölt így. Mondok nektek egy ilyen klaszikus párkapcsolati helyzetet, amibe jól be tud fulladni ez a történet. Van egy férfi, aki dühöng. Van egy nő, aki fél. Ez egy klaszikus párosítás. A férfi minél inkább dühöng, a nő annál inkább fél. A férfi azért dühöng, mert valamit nem csinált jól. Ez így normális. A nő azért fél, ert ebben a helyzetben nem tudja, hogy mit kell csinálni. Hogy hogyan segítsen a férjének. Hogy hogyan viselkedjen. Ezért elkezd szorongani, különben is a hangos szó az benne félelmet kelt. Ezért rászól a férjére, hogy hagyja abba. A férje, vagy az a férfi azt éli át, hogy őt nem értik meg, pont akkor amikor igazán nagy szüksége volna rá, hanem lenyomták. Nem enegdik meg naki, hogy dühös legyen. Ezért megsértődik a feleségére. A feleség pedig fél és szorong és amikor a férfi ordibál és rászól és látja hogy a férfi az megsértődik rá, akkor elsírja magát és boldogtalan lesz. Ez elég közhely szerű volt, ugye? És még is, hihetetlenül mindennapos. Ezért aztán egy ilyen helyzetben, jó hogy ha a nő megtanulja azt, konkrét célban megfogalmazva, hogy: Amikor ordít a társam, a célom az, hogy ezt hallgatom. Hogy is? Hogy is? Hogy is mondja a drága? Jé... Nem kell... Semmit sem kell ezzel csinálnom, csak hallgatom. És amikor abbahagyta már túl is vagyunk rajta. A következő ugye, szeretném ha fontosak lennénk egymásnak. Konkrétan. Amikor valami neked fontosról beszélsz, tehát valami olyasmiről beszélsz ami neked fontos, akkor én ezzel kapcsolatban egy kérdést intézek hozzád. Há... Ezt a stratégiát, serdülő koromban dolgoztam ki. Mégpendi azon okból, mert visszaemlékszem arra, mikor tudjátok, tizenhárom évesen arra gondolok, hogy hogyan tudnám megcsókolni azt a lányt, aki az én osztálytársam, de ez egy nagyon nagyon távoli dolognak tűnik. És azt a stratégiát dolgozom ki, hogy miközben ha közel kerülök hozzá akkor meg sem tudok szólalni, hogy miután ő egy nő akiből néha-néha egy-egy mondat előkerül, ezért én ezzel kapcsolatban kérdést fogok hozzá intézni. Erre tizenhárom-tizennégy évesen jöttem rá és azóta gyakorlom. Ő, nem a... (Nagy nevetés) Jelenleg nem a csók kedvéért, bár az is nagyon ösztönző dolog lehetne, hanem későbben rájöttem arra éldául, hogy mondjuk elmentünk ilyen egyházközségi kirándulásra. És én mondjuk ifjú káplán vagyok és ott kirándul mellettem nyolcvanhét vadidegen ürge. És akkor ez egy nagyon kellemes helyzet és ezt mondják ilyen klasz egyházközségi programnak, és a... hát megyünk megyünk ott az erdőben és ugye mit kell ilyenkor csinálni? Ugye ez ugyan az a helyzet mikor szerelmes vagyok mint az atom és fogalmam sincs, hogy milyen témáról beszélgessünk. Há mer az hogy szerelmes vagyok mit az atom, ez így hamar lezáródik mint téma. Mert a másik meg azt mondja, hogy „Én meg nem.” és akkor ez... ugye nem annyira kifizetődő ezzel... és, na ilyenkor szoktam azt csinálni – roppant primitívnek tűnik valóban, na és még nagyon nagyon célravezető – hogy hallgatom a másikat és ő... vagy egyáltalán csak megkérdezem, hogy mi a foglalkozása, és akkor azt mondja, hogy fogorvos. Ajajajajajjaj... De akkor nem arra gondolok, hogy én hogy utálomo a fogorvost, mert hát ez még si csak könnyen lezárná ezt a találkozást, hanem föl tudok-e tenni egy olyan kérdést, amely engem valóban érdekel. És ahhoz kapcsolódik, ami neki fontos. És föl lehet tenni ilyen kérdést! Volt már velem olyan, hogy mondjuk tíz-tizenkét percembe is tellett, míg eljutottam egy ilyen egyszerű kérdésig. De... na, nem biztos, hogy ezt nektek is így kell csinálni, de enkem ez nagyon bejött. Mert ez azt jelenti, hogy elkezdek rá figyelni, fontos lesz amit mond és ráadásul ki kell termelnem magamból valamit, ami máris összeköt vele. Mert ez a kérdés valóban kell hogy érdekeljen. Lehetetlen, hogy előbb-utóbb annyira egysíku legyek, hogy ne tudjak egy ilyen kérdést föltenni. És ha ezt a kérdést fölteszem, a másik azt éli át, hogy fontos. Fontos amit mond. És végül is, hogy ő maga fontos. Ez így lehet, hogy túlzottan mondjuk kimódoltnak tűnik s lehet hogy így is van az elején, csakhogy abban a pillanatban, hogy én eljutottam oda, hogy nekem fontos lett az amit mond, fontos lesz ő maga is és már régen túl vagyunk ezen a fázison. Feleségek tudnak nagyon hálásak lenni azért, amikor a háromnegyed órás monológjuk után a férjük még egy kérdést is intéz hozzá. És mondd csak, ez az a Laci akiről a múltkor azt mondtad, hogy hülye? És akkor a feleség a hetedik menyországba repül. Múltkor is figyelt rám, ma is. Tudja, hogy Laci és még meg is kérdezi. Jól házasodtam! Feleségek, egy ilyen kérdés után azonban, hallgathatnátok a szívetekre és mondhatnátok azt hogy: Tudod mit? Ennyi elég... Laci maradjon a munkahelyén én meg adok neked egy puszit. És a dolgot itt be is lehet fejezni. Már ezt most nem úgy mondtam... Hát ott fejezitek be ahol akarjátok... Már az előző bezsélgetésre gondoltam. A... igen. Mennyi az idő? Hű, mindjárt vége! Kinézitek azt belőlem, hogy én bizonyos életkoromban, és ez nem a magzati élet volt, mondjuk hetente néhány mondatot mondtam csak? Pedig így volt. Többre nem nagyon vót kedvem, egy kissé befelé forduló életet éltem. És ezt most csak azért hozom ide, mert én azt sosem felejtem el... Édesanyámmal egyszer, többször is de most erre az egyszerre gondolok, elmentem nyaralni. Ez egy három hetes nyaralás volt és a három hetes nyaralásnak az utolsó hetében édesanyám fölírta egy picinyke papírlapra hány mondatot szóltam hozzá. Ez egy picinyke papírlapon elfért, körülbelül háromnegyed mondat jött ki naponta átlagosan. Azok így hangoztak: Szia! Heló! Jó éjszakát! Körülbelül így. Volt olyan nap, amikor ez elmaradt... Most ezt azért, mert az előbb mondtam azt, hogy kérdést intézni a másikhoz. Ha valaki egy tehtetlen lehetetlen alak volt ezen a területen, akkor én. És mégis, ha ilyen konkréttá tesszük ezeket a helyzeteket és a céljainkat, akkor egész jól tudunk fejlődni. Belekezdek. Harmadik. A cél ne csak konkrét legyen és mérhető, hanem elfogadható. Ez megint annyira primitíven hangzik, de az elfogadhatóban két dolog van benne. Hogyha közösen tűzünk ki célt, akkor ez mind a kettőnknek legyen közös célja. Egy egyszerű példa az egyházközség életéből. Összejövök az énekkarral és kitűzzük azt célnak, hogy – ez valóban megtörtént – hogy a karácsonyi szereplásük legyen nagyon szép. Na, hát ez egy jó semmitmondó cél... Nekem a következő van a fejemben – ezt el is mondom valakinek- : Arra gondolok, hogy a Karácsony olyan nagy ünnep, hogy ha nem tudtok négy szólamban énekelni, akkor az is elképzelhető volna, hogy hívunk egy kórust akik négy szólamban énekelnek. És én ezt vele megosztom, mer hogy ebben megegyeztünk, hogy aza célunk, hogy legyen nagyon szép a karácsonyi liturgia. Igen ám, csak hogy ez az illető elmondja egy társának az én ötletemet, aki akövetkező mondatot mondja: ”Ha ez, idehív egy másik kórust, én kilépek!” Ebből az egyszerű történetből is jól látszik milyen fontos az, hogy konkrétan fogalmazzuk meg a céljainkat és azokban legyen konszenzus. Nagyon könnye történhet az meg, hogy van egy általános cél amiben egyetértünk, a konkrét célokról nem beszélünk és nincs közben egyetértés. És nem értjük, hogy miért nem működnek a dolgok, hiszen ugyan azt akarjuk. Valójában azonban konkrétan egyáltalán nem akarjuk ugyan azt. És akkor addig kell egyeztetni, amíg meg tudunk állapodni abban, hogy konkrétan azt a távoli célt egy milyen közvetlen, egyértlemű, mérhető célban tudjuk megfogalmazni, ami neked is meg nekem is elfogadható, amiért mind a ketten tudunk dolgozni. Ez lehetséges, hogy egy egész órát is igényel. Nagyon könnyen lehetséges. Mondjuk, egy olyan egyszerű helyzetben... Na, mondjuk egy olyan helyzetben, hogy „Mennyi időt töltsünk anyósodéknál?” Hányszor menjünk, mennyi időt legyünk ott? Ennek a tisztázásához valószínű, hogy több óra is szükséges. De nagyon fontos, hogy ezt konkréttá kell tenni! Mi az ami neked és nekem ebben elfogadható? Mert ugye ha megkérdezném őket hogy mit szeretnének, azt mondanák hogy olyan jó lenne hogy szép kapcsolatunk volna a gyerekek nagyszüleivel. Közben pedig tragikus a helyzet. Aztán, hogy elfogadható legyen a cél, méltányolható az – és ez itt egy furcsa dolog lehet, abba az is beletartozik - hogy az az én célom legyen. Hogy számomra méltányolható legyen. Igen gyakran történik az meg, hogy valaki olyan célt választ, ami valójában nem is az ő célja. Ez lehet nagyon konkrét, nagyon mérhető. Még is nem az ő célja, csak magára vette. És tulajdonképpen ő nem méltányolja ezt a célt. Mondok erre példákat. Lehetséges az, hogy én azt tűzöm ki magam elé célul, hogy mindig, minden helyzetben megmondjam az igazat. Mindig, minden helyzetben mindent megmondjak neked. Mindig, minden helyzetben, mindenről beszámoljak neked. Hogy, ne legyen titok kettőnk között. Ne válasszon el minket semmi sem. És akkor kiderül az, hogy bizonyos helyzetekben ez nem jó cél. Azét, mert én magam sem azonosulok vele. Mert vannak olyan helyzetek, amikor nem akarok mindig mindent pontosan elmondani neked. Nem akarom. Azért, mert azt gondolom, nincsen értelme. Akkor a cél az az, hogy meg tudom-e ezt fogalmazni úgy, hogy hogyan tudok őszinte maradni hozzád, hogy mindig mindent nem mondok el neked. Ezt nagyon nagyon érdemes megfogalmazni magunknak. De nagyon pontosan és jól. Nem tartom helyesnek azt, hogy ha valaki mindig mindent meg akar mondani a másiknak. Egyrészt mert nincs rá idő, de ez csak a lényegtelenebbik dolog. A lényegesebb az, hogy ezzel földolgozhatatlan, értelmetlen, felesleges terheket tudunk a másikra tenni. Értelmetlen felesleges terheket, nem kell mindig mindent megmondani, de őszintének kell lenni. Hogyan fogalmazzátok meg ezt egészen konkrétan? Érdemes volna, mert különben vagy nem leszel őszinte vagy folyamatosan olyan dolgokat is közölsz a másikkal, amire semmi szükség nincs. Tehát, van-e szükség mondjuk egy párkapcsolatban arra, hogy amikor én hazamegyek elmondjam azt, hogy a munkatársaim közül nekem kik tetszenek? Ez roppant őszinte lehet... Kevésbé praktikus megoldása az őszinteségnek. Nyilván, hogy ha a férjem megkérdez engem, hogy K. László nagykorú, mondjuk zsigeri szinten bizonyos rezgéseket kiváltott-e belőled, akkor mondhatod neki azt, hogy Igen. Meg azt, hogy nem. Meg azt hogy, tartózkodom. De nem kell a közös vacsoránál ezt mindig bejelenteni. Egy férfinak sem érdemes bejelenteni este, hogy két jó nő után megfordultam az utcán, mert nem voltál ott. Nem magyon van értelme. Viszont hazudni sincs élrtelme. Na, oké. Túl is beszéltem. Erről még majd szeretnék néhány mondatot és utána még a cél kitűzésének van két pontja. (72:54)
Comments