Az életválság folyamata s az abból kivezető út Jónás könyve alapján 2.

Isten hozott benneteket! Mindenkit nagyon köszöntök!

Arról beszélünk, hogyan lehetne pontokba szedve, nagyon precízen, a tapasztalati kutatások alapján leírni azt, hogy egy mélypontnak, egy krízisnek, egy válságnak milyen lépései vannak. Egy konkrét kutatásból hozom ezt a 8 pontot, amely három szakaszban történik meg. Arról beszélünk, és ez nagyon fontos, hogy úgy tűnik, hogy a ma embere, nemcsak a klasszikusan negatív élethelyzeteket tudja válságnak megélni, hanem az esküvőtől kezdve a kibékülésen át, a nyugdíjazáson keresztül a lottónyereményen át az akármicsodáig, nagyon sok, általunk pozitívnak nevezhető történést is, ugyanúgy nehézségként vagy válságként tudunk átélni. Ennek a hátteréről már hosszasan beszéltem, így ezt nem is akarom elmondani. De a példánk egy pontosan olyan eseménysor, ami látszólag, főleg egy hívő ember életének, az egyik legkívánatosabb történése. Amikor valakit az Isten megszólít, és ráadásul nem is hagyja őt bizonytalanságban, abban a tekintetben, hogy mit kellene csinálnia, hanem konkrétan azt mondja, hogy menj el Ninivébe, és tedd ezt, és ezt. Ez a látszólag nagyon pozitív történet, ez Jónás próféta számára, egyáltalán nem olyan önfeledt dolog, hanem az ő történetében nagyon is jól meglátjuk ugyanezeket a fent említett pontokat. Amelyeket két olyan csoporttal kapcsolatban írt le Suchard asszony, amelyikben az egyik csoport, akik megtudták azt, hogy rákos betegek, a másik csoport az, akik megtudták azt, hogy gyógyíthatatlan beteg kisbabájuk fog születni.

Az első szakasz volt a racionális, idegen irányítású szakasz. Az első két lépése pedig, a bizonytalanság, beleértve az első ösztönös tiltakozást is, hogy ez lehetetlen; és a második lépése a bizonyosság, amely azonban csak egy racionális bizonyosság, amit az ember felfog a fejével, és tiltakozik ellene a gyomrával. Igen, így van, ahogy Jónással kapcsolatban ezt olvassuk, elindul Jónás azért, mert felfogta a hírt, csak éppen az ellenkező irányba indul el, mert menekül, mert érzelmileg még elutasítja.

Az második szakasz, a harmadik pont, az indulatok megjelenése, amely indulatok, adott esetben, az agresszió formáját öltik. Ami itt nagyon említésre méltó, az hogy miután megjelenik az indulat abban az emberben, aki nem tud megbirkózni, adott esetben az Isten által jövő hívással, az ilyen emberből feltörnek az indulatok, a környezete tiltakozni fog, és mind a ketten, a környezet is, és az a valaki is, akiről beszélünk, átéli a bűntudatot: Ezt nem lett volna szabad!

A negyedik lépés pedig, amibe azt hiszem, hogy belekezdtünk már, ez az alkudozás. Egy pici ismétlés csak. Ugye most Jónás történetének a kulcsmondatait mondom el: „Jónás el is indult, miután az Úr szózatot intézett hozzá, hogy menjen Ninivébe, de azért, hogy Tarziszba meneküljön az Úr színe elől.” Ez a tiltakozás, az első lépés. „Beszállt egy hajóba, hogy elmenjen a hajósokkal Tarziszba, az Úr színe elől. Majd pedig Jónás lement a hajó aljába, és mélyen elaludt.” Ez a teljes hárítása az Isteni hívásnak. Azután: „Miért alszol? Kelj föl és imádkozz Istenhez!” Mégiscsak muszáj tudomásul venni, hogy ebből a dologból nem tudunk kikerülni, ez a mi helyzetünk. „Sorsot vetnek, és a sors Jónásra esett.” Nincs mese, tényleg én leszek beteg, tényleg nekem születik ilyen gyerekem, tényleg engem hagytak ott. „Mit tegyünk veled, hogy lecsendesedjék a tenger? Fogjatok meg, vessetek a tengerbe, akkor majd lecsendesedik! Tudom ugyanis, hogy miattam tört rátok, ez a hatalmas vihar.” Itt ez már az indulat, és az agresszió, de az agresszió az önmaga ellen irányul. „A hajósok utolsó kísérletet tesznek, evezni próbálnak, hogy visszatérjenek, de ez nem sikerül.” Ugye megpróbálunk visszamenni oda, ahol még ez az esemény nem következett be, és a saját erőnkből próbáljuk ezt megtenni, de ez kudarcra van ítélve.

A bűntudat tünetei, ebben a történetben pedig, amikor ezt mondják a hajósok: „Kérünk, Urunk ne vesszünk el emiatt az ember miatt, ne szálljon ránk az igaz ember vére! Elfogja tehát az Úrtól való félelem őket, és áldozatot mutatnak be az Úrnak, fogadalmi ajándékokat szentelnek neki.” Ez az, ahogyan átélik a bűntudatot amiatt, hogy kidobták Jónást a tengerbe, és kérik az Istentől a bűnbocsánatot. A maga módján pedig, ugyanezen a folyamaton megy át Jónás, akinek most az imáját nem mondom el. De idáig érkeztünk el a múltkor.

Emlékszem, azzal fejeztem be, hogy ez az imádság kamu. Emlékeztek, ezt így mondtam? Hát egyfelől kamu, mert egy szép megtanult imádság, másfelől azonban hiteles mozzanata azért mégiscsak van, ez pedig az imádság maga. A hiteles mozzanata az, hogy Jónás akárhogy is, akármilyen betanult szöveget is, de mégis csak imádkozik. Ez ennek a folyamatnak a hiteles része. A szavak nem hitelesek, azok betanultak. Pontosan úgy, amikor teljes kétségbeesésbe vagyunk, és elkezdjük azt imádkozni, hogy: Legyen meg a Te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is! Közben pedig azt gondoljuk, hogy ha az Istennek most itt az az akarata, ami velünk történik, akkor mi ebbe belehalunk, úgyhogy minden legyen, csak pont ez ne. Miközben huszonötödszörre is elmondjuk, hogy: Legyen meg a Te akaratod! Maga az imádság gesztusa hiteles, és egy nagyon fontos gesztus, de a szöveg az már nem hiteles. Jézus szájából igen, de a mi szánkból, most és ebben a pillanatban még nem az.

Idáig jutottunk el. Itt pedig folytatjuk.

„Az Úr másodszor is szólt Jónáshoz.” Itt pedig Jónás megtört, és ezért megteszi mindazt, amit az Úr kér tőle. Most nem olvasom el, de elmegy és szól a városlakóknak, hogy tartsanak bűnbánatot. Ekkor pedig a város, Jónás nagy belső tiltakozása mellett, valóban bűnbánatot tart. A harmadik fejezetnek az utolsó mondata: „Amikor az Isten látta, hogy letérnek a gonosz útjaikról, megbánta a rosszat, amivel fenyegette őket, és nem tette meg.”

Most akkor visszatérnék a lépésekhez. A negyedik lépés vagy pont, az alkudozás. Ilyenkor elkezdünk alkudozni, akárkivel. Istennek, a sorssal, az emberekkel, akik ott szereplők, bárkivel. Ne csak egy fél év legyen a túlélési esélyem doktor úr, hanem legyen három év! Ez az alkudozás. De ezt mondtam már a múlt alkalommal! J

A negyedik lépést viszont ott zártam le, hogy az lehet a nagy kísértés, hogy rossz alkukat kötünk. A klasszikusan rossz alku, amikor egy ilyen pillanatban, amikor az ember a kiszolgáltatottság mélyén érzi magát, mint annak a bizonyos halnak a feneketlen gyomrában, egy ilyen születés előtti sötétségben, akkor megjelenik a Sátán. Ezt felfoghatjuk természetesen jelképesen is. Jézus Krisztus megkísértésének a története, egyértelműen egy ilyen pillanathoz kapcsolódik, amikor átéli a fizikai, szellemi, lelki mélypontot. Akkor pedig megjelenik a Sátán! Ezt sokféleképpen élhetjük meg, van aki arról számol be, hogy ő egy egészen személyes találkozást bonyolított le ilyenkor Őkelmével, és ez a találkozás nem esett neki túl jól. Van, aki látszólag egy ilyen találkozásba teljesen bele is pusztul. Van olyan azonban, aki megköti az alkut. Éppen moziban voltam, valamelyik nap, és láttam egy új Red Bullos reklámot, amiben jön a Sátán, és alkut köt a mi kedves barátunkkal, és ő elszáll a Red Bull erejével, és ezért a Sátánnak nem sikerül a szerződés papírját odaadni neki. Azonban ez a valóságban sosem történik így. A valóságban azzal kezdődik, hogy be van ígérve a nyereség, és a papírt szépen aláírod. Ez most így nagyon elszálltnak tűnhet, ha még nem találkoztatok Őkelmével. Aki azonban találkozott már vele, az most hallgat.

Most mondanék egy nagyon egyszerű helyzetet, amikor egy ilyen pillanatban – most hagyjuk a Sátánt -, megkísért bennünket az, hogy kössünk egy rossz alkut. Ez például az, amikor elkezd derengeni nekünk, egy nagy konfliktus után, hogy bizonyos dolgokban nem volt igazunk. Nem az okozza számunkra a mélypontot, hogy veszekedtünk, hogy ütköztünk, mert azt egész jól bírjuk, mert egészen jól esett üvöltözni néhány perccel ezelőtt, amit viszont nem bírunk az, amikor lehiggadunk, és rájövünk, hogy hülyeséget csináltunk. Ez a mélypont! Na és itt jön a kísértés: Csináld úgy továbbra is, mintha neked lett volna igazad, és a társad lenne  béna! Ő tévedett, ő szúrta el! Ez az alku. Alkut kötök magammal, hogy ezen túl úgy fogok erre a helyzetre nézni, hogy nekem volt igazam. Megkeresem a barátaimat, hogy igazolják, hogy valóban nekem volt igazam, elpanaszkodom ezt a történetet 25 ismerősömnek, akik persze bólogatnak nagyon, ha egyáltalán figyelnek még rám. Ekkor pedig én megerősödve, azt tudom mondani, hogy na ugye, a többiek is azt mondták, ő a hunyó! Ez egy klasszikus alku, amikor egy nehéz helyzetből úgy jövök ki, hogy rossz alkut kötök. Amit megnyerek az, hogy kitarthatok amellett, hogy nekem volt igazam, és te rontottad el. Az alkuban azonban elveszítek valami sokkal többet! Ezek a jelképes történetek, amikor az ember a Sátánnal alkut köt, hihetetlen precíz, lélektani felismerésektől hemzsegnek. Érdemes ezeket elolvasgatni, hogy mi történik ilyenkor az emberrel, és ezeket átvinni a saját személyes életünk egyszerű történeteire.

Az ötödik lépés a depresszió. Azt olvassuk itt, Jónás könyvében, hogy Jónáson nagy szomorúság vet erőt, és haragra gerjedt. Így imádkozott az Úrhoz: „Uram, vajon nem megmondtam-e ezt már akkor, amikor még otthon voltam? Azért akartam Tarziszba menekülni, mert tudtam, hogy jóságos és irgalmas Isten vagy, türelmes és könyörületes, aki megbánja a rosszat. Most azonban vedd el tőlem az életem, mert jobb nekem a halál, mint az élet.” Ha keresni kellene a Szentírásból egy pillanatot, ahol valaki depressziós, akkor most, ott Jónás az. Még ennek a tüneteit később is fogjuk látni, amikor valaki azt mondja, hogy jobb nekem megdögleni, mint tovább így élni. Ez a depresszió tünete! Vedd el tőlem az életem, jobb a halál, mint az élet. Ami itt egy nagy csavar, az az, hogy látszólag egy krízisben azt mondjuk, hogy mindenünket odaadjuk, csak hogy élhessünk! Itt pedig most az Isten jóságával találkozva, valaki azt mondja, hogy mindenemet odaadom, csak hogy beledögölhessek! Furcsa fordulat ez. Igen gyakran az történik, hogy egy kritikus pillanatban mi nem abba döglünk bele, hogy az Isten rossz, hanem abba, hogy jó. Legalább annyira elviselhetetlen tud számunkra az lenni, hogy az Isten jobb nálunk, elviselhetetlen, kezelhetetlen, elfogadhatatlan és tűrhetetlen. Ilyenkor pedig azt éljük át, hogy bárcsak inkább meghalnék. Ez egy nagy fordulat, mégis rengeteg példát lehetne róla hozni. Jónás próféta, az egyik klasszikus példa. Az Újszövetségben az a történet, amikor a gazda, aki felfogadja az embereket, annak is ugyanannyi bért ad, aki csak egyetlen órát dolgozott, azokkal szemben, akik egész nap dolgoztak. Akkor ugye ott, azt mondja ez a Gazda (az Istenről van itt természetesen szó), hogy talán nem tetszik neked, hogy én jó vagyok? Az ember pedig, ha elég őszinte, akkor azt mondja, hogy igen, ami nekem nem tetszik, az pontosan ez: Utálom, hogy jó vagy! Nemcsak, hogy utálom, hanem gyűlölöm, hogy jobb vagy nálam, és ez számomra elviselhetetlen!

Egy kérdést fogalmazok meg: Nem lehetséges-e az, hogy adott esetben számomra, vagy számotokra, nagyon sokszor az okoz egyfajta válságot, hogy elviselhetetlen, hogy az Isten jó?

Nietzsche átélte ezt a kalandot, hogy milyen az, amikor valaki kiélezi, hogy elviselhetetlen, ha az Isten jó. Hadd olvassak fel néhány sort az Ecce Homo című művéből. Most mazsolázgatni fogok belőle.

„A felebaráti szeretet, gyöngeség. Az ingerekkel szembeni ellenálló képtelenség egyedi esete. A részvét, csak a dekadensek számára erény. … Nem halogathatom tovább a feleletet arra a kérdésre, hogyan lesz az ember azzá, ami? És ezzel elérkeztem az önmegtartás, az önzés művészetének remekművéhez… Az inmoralista kifejezésem alapvetően két tagadást foglal magában: egyrészt a jóakaratúakat, jótevőket tagadom, vagyis azt az embertípust, amelyet idáig a legmagasabb rendűként tartottak számon. Másrészt azt a fajta morált, amelybe a magában való morálként jutott érvényre és uralomra a dekadencia. Avagy érthetőbben: a keresztény morált tagadom. A két tagadás közül a másodikat tarthatjuk fontosabbnak, mivel a jóság és a jóakarat túlértékelése, számomra a dekadencia következménye, a gyöngeség szimptómája, és nem fér össze a fölemelkedő, igenlő élettel. Mert az igenlésnek a tagadás és a pusztítás a föltétele. … Szerencsére a világ nem olyan ösztönökre épül, hogy csak a jóságos csorda állatok lelnek benne boldogságra. Ha azt kívánnánk, hogy mindenki jó ember, csorda állat, jó szándékú, szép lélek, avagy Herbert Spencer úr óhaja szerint, altruista legyen, akkor az életet fosztanánk meg igazi karakterétől, és az emberiséget kasztrálnánk. És ezt megkísérelték, és épp ezt nevezték morálnak. … Amit idáig igazságnak hívtak, az a lehető legkártékonyabb, legalattomosabb, legsötétebb hazugságként lepleződött le, szent kifogás volt csupán. Csakhogy kiderült, nem egyéb ármánykodásnál, és csak a vért igyekszik kiszívni, kiszipolyozni az életből. Az erkölcs vámpírizmus. A morál leleplezője az értékek értéktelenségéről is lerántotta a leplet. Mindarról, amiben hittek vagy hisznek ma is. Nem lát semmi tisztelnivalót a legdicsőségesebbikben, és a szentté avatott embertípust a lehető legvégzetesebb, torz szüleménynek tartja, végzetesnek, mely elbűvöl. Az Isten-fogalmát az élet-ellen fogalmaként teremtették, és az összes kártékony, mérgező és rágalmazó dolgot az élettel szemben táplált halálos gyűlölködést foglalták benne borzasztó egységbe.”

Ez Nietzsche, akiről Thomas Mann azt mondta, az európai történet Nietzsche élettörténetének utánérzete. Egyébként a mi nagy mesterünk, Thomas Mann, azt is mondta, hogy ha négy utálatos dolgoz kellene felsorolni, akkor az a csótány lenne, a dohányfüst, a fokhagyma, és a kereszt. Ezt csak azért mondom, hogy mennyire nem áll tőlünk távol az a kultúra, amelyben az Isten, aki jó, nem úgy, ahogy mi, hanem egészen másképpen, a vele való találkozás okoz számunkra egy szívünk mélyéig való megrendülést. Mi másról szól Jónás története, mint pont erről? Olvasnám tovább Jónás könyvét:

„Azt hiszed – kérdi Isten -, hogy jogos a haragod?” Ez nagyon szép, az Isten ilyen terapeutának bizonyul, mert nem azt mondja, hogy: Te haragszol, irgum-burgum, majd adok én neked, megtanítalak én kesztyűbe dudálni! Hanem egy ilyen terapikus kérdést tesz fel, hogy gondolod, hogy ez jogos? „Erre Jónás kimegy a városból, és leül a várostól keletre. Csinált magának egy sátrat, és annak árnyékába ülve figyelte, mi fog történni a várossal. Ő mossa kezeit. Az Úr parancsára, egy ricinusbokor nőtt Jónás fölé, árnyékot vetett a feje fölé, és megvédte a rosszulléttől. Jónás megörült a ricinusnak. Másnap hajnalban azonban, az Úr egy férget rendelt oda, a féreg megrágta a ricinust úgy, hogy kiszáradt. Amikor aztán fölkelt a nap, az Úr, forró keleti szelet támasztott, és a nap is hevesen tűzött Jónásra. Olyan rosszul lett, hogy a halált kívánta magának. (És akkor itt jön a refrén.) Jobb nekem a halál, mint az élet! Ekkor az Isten így szólt Jónáshoz: azt hiszed jogos a haragod, a ricinusbokor miatt? Azt felelte: Igen, jogosan haragszom, egészen a halálig!”

Az ötödik lépés ugye ez volt, hogy az ember a maga tehetetlenségében, hogy az Isten jó, és mi pedig nem vagyunk azok, és hogy ezt az alaphelyzetet valahogy be kellene venni, és meg kellene emészteni, ettől az ember végtelenül depressziós lesz.

Most szeretnék itt belemenni a depressziónak a leírásába. Két dolog között választhattam, hogy a neurózis leírásába megyek bele, vagy a depresszió leírásába, mert csuda jó mind a kettő, és nagyon izgalmasak. De aztán áthidaltam ezt a komoly nehézséget, és a neurotikus depresszió leírását választottam, azért, hogy mindenki jól járjon. Tehát, aki neurotikus, az is találjon magának valamit benne, aki depressziós, az is, szóval, hogy senki ne maradjon ki. Itt hadd engedjek meg egy viccet magamnak. Megy az utcán valaki, és keresi a Zeneakadémiát. Akkor kérdezi a zeneakadémistát, aki pont arra jár, hogy: Mondja, hogy juthatnék el én a Zeneakadémiára? Mire ő így felel: Gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni! Tehát azért mondom ezeket a lépéseket, hogy tudjatok gyakorolni és lássátok, hogy milyen elemeket kell megvalósítani, hogyha ehhez van gusztusotok.

Ennek a leírása, majdnem tökéletesen megegyezik azzal, mintha a neurózist írnánk le. Minden esetre, ez a megközelítés, a pszichoanalitikus megközelítés. Vannak másfajta megközelítések is, de én ezt szeretem a legjobban, ez áll hozzám a legközelebb. Úgyhogy ezt fogom nektek elmondani. Azért akarom ezt elmondani, mert ugye arról beszélünk, és ez a nagy célunk, hogy hogyan tudnánk a mélypontot kalanddá tenni? Hogyan tudnánk a kríziseinket a hit elmélyülésének a lépésévé avatni? Hogyan tudnánk ünnepéllyé tenni azt, amikor teljesen ki vagyunk purcanva? Ugye ez a cél. Arról beszéltem, hogy ami a legjobban megakadályoz bennünket, az, hogy nem vagyunk erre felkészülve. A mélypontjaink valóban óriási lehetőségek volnának, hogy a hitünk általuk megerősödjön! Olyan lehetőségek, amelyeket csak a mélyponton keresztül jutva tudnánk megvalósítani. Máshogyan nem is! De ami megakadályoz bennünket, az a neurózis köre, vagy a depresszió köre. Ezért fontos, hogy ezt jól lássuk! Hogy, amikor bent vagyunk a mélyén, akkor mi az, ami megakadályoz minket abban, hogy erőforrássá tegyük a kételyünket. Ezért szeretném ezt leírni.

Az első pont, amit vagy elfogadtok, vagy nem. A pici gyerekkorunkban átélünk valami olyasmit, ami nekünk nem jó. Ami lehet egészen egyszerűen az, hogy nem elégítik ki a szükségleteinket, vagy nem szeretnek bennünket eléggé, vagy otthagynak minket, és nagyon sokat vagyunk egyedül. Ez általában bennünk egy sebzettséget okoz. Ez az első pont.

A második pont. Az életünkben lesznek olyan helyzetek, amelyek minket, erre a történésre emlékeztetnek. Ha én olyan élethelyzeteket keresek, amelyekben azt élem át, hogy engem valaki otthagy, nem szeret, nem értékel, egy kívánságomat nem teljesíti, nem az történik, amit szeretnék, akkor nagyjából az egész életemet ide lehetne hozni. Tehát nem olyan nehéz olyan élethelyzeteket találni, amikor azt élem át, hogy a világtól pont nem azt kapom, amiért éppen bömbölök. Amikor jön ez a helyzet, ami engem emlékeztet a régire, akkor a fájdalmam nem egyenlő azzal, amit ebben a pillanatban átélek, ebből a helyzetből adódóan. Tehát te azt mondtad, hogy ne moziba menjünk, hanem színházba, és ettől én padlót fogok. Nem attól olyan nehéz ez a helyzet, hogy színházba kell menni és nem moziba, hanem attól, hogy előhívja azt az érzelmi sebet, ami valahol régen keltődött bennem.

Egy házaspárral beszélgettem, és azt kérdeztem tőlük, hogy mondjanak egy-két olyan példát, ami a számukra a legnagyobb megerősítést jelenti a kapcsolatukban. Nagyon kemény volt az asszony, kő kemény, és akkor azt mondta, egy kicsit pironkodva, hogy: „Hát, tudod nekem az az egyik legnagyobb megerősítés, amikor éjszaka felébredek, sötét van, és akkor elkezdek félni, és akkor odabújok a férjem mellé, úgy, mint amikor pici baba voltam. Ezek azok a pillanatok, amelyek számomra az életnek szinte a legfontosabb pillanatai. Amely után reggel fel merek kelni, és végig keménykedni az egész napot.” Nagyon megköszöntem neki ezt az őszinteséget, mert különben honnan tudtam volna, hogy ő honnan veszi az erőt. Akkor pedig azt mondta, hogy: „A férjemnek nagyon hálás vagyok ezért, mert amióta (kb. 30 éve) házasok vagyunk, és amikor én odabújok hozzá, mint egy ilyen kis hülye valaki, akkor nagyon sokszor persze ő felébred, de még sose húzódott el tőlem, és ezt mindig megengedte nekem.” Ez egy nagyon nagy dolog! Jól mutat egy olyan pillanatot, amikor valaki az álomból felébredve egy kicsit gyerek. Alig működik akkor az a híres és erős én-tudat! Ilyen félálomban előjönnek a gyerekkori dolgok. Egy ilyen egyszerű dologra van szükségünk, hogy valakihez oda lehessen bújni, és megerősítsen minket!

A harmadik pont, ami ebből adódik, hogy amikor te azt mondod, hogy hát legyen színház és ne mozi, akkor átéled ezt a rossz érzést, és az van benned, ha most az lesz, amit a másik akar, az neked nem jó, mert te ezt akarod. De ha az lesz, amit te akarsz, az sem jó, mert akkor a másik nem fog szeretni. Ez a ciki! Mert ilyenkor már nem csak az eredeti rossz érzés jön elő bennem, hanem a félelem. A félelem attól, hogy ha érvényesítem a saját elképzelésem, akkor te nem fogsz engem szeretni. Ez a félelem pedig megint csak nem ebből a pillanatból fakad, hanem ez a félelem összefonódik azzal a félelemmel, amit pici gyerekként éltem át, hogyha nem teljesítem a szüleim, a nagymamám, vagy akárkinek a kívánságát, akkor nem fog engem szeretni. Ez a félelem pedig így összeadódik, és sokkal nagyobb lesz, mint amit ott, abban a pillanatban volna érdemes átélni. Nagyon nem értek egyet azzal az atyával, aki büszkén mesélte el nekem, hogy ő a hittanosait úgy fegyelmezi, amikor már nagyon rosszak, hogy azt mondja nekik, hogy ha ezt tovább csináljátok, akkor nem foglak szeretni benneteket. Na ez aztán gáz! A szeretet megvonása, mint a büntetés eszköze, nagyon könnyen kialakítja ezt az élményt, és egy szülő nagyon könnyen belemegy ebbe a csapdába, hogy következetesen úgy érjen el valamit, hogy megvonja a szeretetét a gyerekétől.

A negyedik. Ha én azt élem át, hogy nem érvényesíthetem magam, mert akkor nem fogsz szeretni, akkor belém szakadnak az indulataim, a dühöm, a haragom, a félelmem, és minden egyéb. Ezeket nem fogom merni kimutatni! Ez egy tanult tapasztalat is lehet, hogy mindig, amikor rossz kisfiú voltam, ami egyszerűen csak annyit jelentett, hogy próbáltam az akaratomat érvényesíteni, és ha erre a szüleim azt mondták, hogy rossz vagyok, és így szépen megtanultam, hogy ez tilos. Erről már sokat beszéltünk, nem is ragozom. Ebből az adódik, hogy ha rossz vagyok, akkor el fogom veszíteni a szüleim szeretetét. Ezért nagyon hamar megtanulom azt, hogy nem érdemes kiállni magamért. Inkább fogjam be a számat, és maradjak csöndben. Tegyem, amit kérnek tőlem, mert a nyereségem az lesz, hogy cserébe szeretnek engem. Megalkuszom, cserébe szeretnek. Megtöröm a gerincem, cserébe elfogadnak! Megkötöm a rossz kompromisszumokat és alkukat, és cserébe bólogatnak majd!

A következő, az ötödik pont logikus. Az indulat, ami bennem volt és nem jöhetett ki, az továbbra is bennem van. Valahova kell mennie! Kifelé nem mehet, így megy befelé! Ez az, amikor Jónás azt mondja, hogy: „Hát akkor, dobjatok be engem a tengerbe!” Ez az, amikor az indulat és minden egyéb magam felé irányul. Az önmagammal szembeni agressziónak nagyon rejtett formái is lehetnek: önsors-rontás, önbüntetés, munkamánia. A munkamánia, az aztán nagyon, mert önmagam büntetésének lehet az egyik zseniális eszköze, hogy hullára dolgozom magam. Majd mindjárt elérkezünk ahhoz, hogy ez miért lehet ennek az eszköze? Szép, lassan elpusztítom magam, annyit dolgozok.

A hatodik pont. Természetesen, miközben magamat pusztítom és fogyasztom, aközben kialakul a bűntudat. Pont úgy, ahogy kialakult itt a bűntudat a Jónás történetében is. Önmagamat vádolom, és ennek itt van egy nagyon fontos belső motívuma! A héten is beszélgettem valakivel, aki klasszikusan hozta a depressziónak a tüneteit. Együtt jöttek a társával, és a következőt mondták: A mi nagy bajunk az, hogy nem merünk egymással konfrontálódni. Erre kérdeztem tőlük, hogy miért van ez? Majd pedig ezen elgondolkoztak, és a következőt mondta az egyikük, ami tökéletes leírása volt annak, hogy miért lesz az ember depressziós: „Azért, mert miközben beszélgetek vele, és iszonyú dühös leszek rá, akkor elkezdek vele azonosulni, elkezdem őt megsajnálni, és arra gondolok, hogy ha most elkezdeném kiadni a haragomat, akkor ő mennyire megbántódna. Milyen szomorú lenne, milyen rosszul esne neki. Én, pedig nem akarom őt megbántani.” Ez a klasszikus mondat egyébként! Nem akarom őt megbántani! Vagyis, majd föl robbanok, és ebben a pillanatban nem magammal azonosulok, nem azt mondom, hogy itt van egy szerencsétlen ürge, aki mindjárt fölrobban, és ezzel az ürgével kellene valamit kezdeni. Hát ez itt mindjárt szétesik, atomjaira fog hullani! Nem magammal azonosulok, hanem a másikkal, aki ha ebből kap valamit, azt gondolom, hogy meg fog majd bántódni. Ami lehet, hogy így is van egyébként, de ez most lényegtelen ebből a szempontból. A kulcsmotívum, hogy nem önmagammal azonosultam, hanem ővele. Nem arról van szó, hogy ne tanuljunk meg azonosulni a másikkal, hanem arról, hogy ezt nem siettethetjük! Ezt nem lehet azon az áron tenni, hogy magammal nem azonosultam. Ez olyan, mint a kikényszerített megbocsátás. Nem mentem végig a folyamaton, és máris meg kell bocsátanom.

A hetedik pont. Ezután mi történhet? Rezignált leszek. Ez az, amikor átélem azt, hogy: Na most kerültem végérvényesen csapdába! Már megmukkanni sem tudok, mert az tilos, azonosultam a másikkal, de közben teljesen lehetetlen helyzetbe sodortam magam. Itt szoktak beerősíteni ilyen utolsó erőforrásként a keresztény erények. Vagyis ilyenkor mondom azt magamnak, hogy: Nem baj, bele kell dögleni! Nem baj, szép halálom lesz, így kell végigcsinálni, áldozatot kell hozni! Inkább én dögöljek meg, mint ő. Tegnap beszélgettem valakivel, akinek volt egy konfliktusa, ahol nem adta ki a haragját. Nem arról van szó, hogy üvöltözni kell, adott esetben csak annyit kell mondani, hogy attól, amit most te mondtál, attól olyan dühös lettem, mint a csuda. Ez egy nagyon jó kifejezése ennek. De ő semmi ilyesmit nem mondott, hanem lerakta a telefont. Ekkor pedig elindult benne az erő. Ez ismerős, nem? Becsuktad az ajtót, a megalázottság után, nem szóltál vissza, utána meg így megy föl valami benned, szinte érzed, ahogy így megy felfelé. Erre a következőt mondja: „Tudod, eltelt néhány perc, kezdett leesni a tantusz, hogy velem mi történt, és hogy nekem ordítanom kellett volna. Elértem egy pontot, amikor azt mondtam, hogy na tudod mit –persze magával beszélgetett – majd hülye leszek ebbe én beledögleni, dögölj bele te!” Na ez az a pont, amikor ha valakiben van elég életerő, akkor azt mondja, hogy tudod mit, inkább te dögölj meg, és ne én! Ez a mondat, nem olyan rossz mondat, amennyiben csak bennem játszódik le, és nem váltom tettekké. Óvakodjunk ennek a realizálásától! Viszont, ha megengedem magamnak ezt a mondatot, hogy inkább te dögölj meg, mint én, ezzel nagyon sok mindent ki tudok magamból adni. Ha egyáltalán ezt gondolati szinten megengedem! Nagyon érdekes volt, amikor eljött hozzám ez a valaki, mert közben elteltek hetek, és közben ő is belepörgött ebbe a dologba. Teljesen belezáródott, és már gyűlölte az illetőt. Ugye, ez a rossz kör! Egy órán keresztül úgy beszélt, hogy meg sem bírtam mukkanni. El is mondtam neki az indulataimat a végén. Úgy fogalmaztam ezt meg, hogy az egészséges személyiség: tudatos, akaratlagos, szabad döntéssel mond le magáról. A depresszív személyiség, azonban nem, hanem ő kényszerből! Ő azt gondolja, hogy ebben a helyzetben nincs mit tenni, mint beledögleni. Az a valaki, aki tudja önmagát érvényesíteni, azt mondja, hogy választhatok aközött, hogy beledöglök, és aközött, hogy nem. Adott esetben választhatja azt is, hogy beledöglik. Az úgy már jó.

A nyolcadik pont. A főhősünk inkább azt választotta, hogy inkább ő döglik bele.  De nem tudatosan, hanem eljutott oda, hogy ezzel nem lehet semmit sem csinálni. Ilyenkor azt mondja magának, hogy: „Most kiderült, hogy nem vagyok képes egyedül megállni a lábamon! Reménytelen! Ezt a helyzetet sem tudom megoldani, és ebből az adódik, hogy én az életemet nem tudom megoldani. Egy reménytelen eset vagyok!” A neurózisnak szokott egy klasszikus jellemzője lenni az, hogy az illető, ettől a pillanattól kezdve keresi is ezeket a helyzeteket. Amikor, újból és újból megerősödik abban, hogy ő tényleg egy reménytelen eset.

Másnap a főhősünk felébred, és egy picit jobbnak tűnik a világ. Nőtt a feje fölé egy ricinusbokor. Ez az összes valami, amitől érdemes elkezdeni a következő napot, ez úgy szokott kinézni nálunk, hogy mégiscsak elmegyünk dolgozni, vagy hajlandóak vagyunk mégis csak bemenni az egyetemre, azzal a kényszerrel, hogy mégis csak muszáj! A depresszív embernek az alapélménye, hogy muszáj, és hogy kell! És e kettő között pendlizik! Azért éli ezt át, mert természetesen meg kell felelnie a környezetének. Muszáj, hogy őt elfogadják, mert akkor kapja csak meg azt a minimális elismerést, ami az ő kiindulópontja volt, hogy éppen attól döglik meg, hogy nem kapja meg a minimális elismerést.

Itt most megállnék megint. A világ nem sokat változott, csak átalakult. Arra gondolok itt, hogy sok évszázadon keresztül a keresztény ember efféle teljesítménykényszere, vallásos és erkölcsi jellegű volt. Vagyis ilyenkor minden elkövettünk, hogy vallásilag és erkölcsileg elismerést szerezzünk, az Egyházunk, a pap vagy akárkinek a részéről. Aztán – és Nietzsche ennek az egyik klasszikus alakja -, föllázadtunk, és azt gondoltuk, hogy ennek a teljesítménykényszernek az igazi kulcsfigurája Isten. Ahogyan erről Nietzsche is beszél. Az Isten szóba bele lehet foglalni azt az összes szörnyűséget, ami miatt mi rosszul érezzük magunkat. El kell pusztítani az Istent az ő törvényével, az erkölccsel, az akaratával, a meghívástörténeteivel, a Bibliával és mindennel együtt le kell őt törölni a föld színéről. Mert úgy tűnik, hogy azért lettünk boldogtalanok, mert ennek az Istennek kell szolgálnunk. Kell, és muszáj! Az Istent tehát, ha végre szabadon akarunk élni, akkor meg kell ölnünk. Ez volt Nietzschének a nagy gondolata, aminek megvoltak a maga előfutárai, de ő ezt radikális következetességgel mondta ki. Aztán pedig kihúzta magát, és azt mondta: „Halott az Isten, és mi öltük meg.” Ez volt az ő zseniális húzása, hogy ha az Istenbe belefoglalható a mi összes kényszerünk és kellünk, aminek muszáj megfelelnünk, akkor iktassuk ki! Akkor pedig boldogok leszünk.

Azzal kezdtem az előző gondolatot, hogy nem sokat változtunk. Dehogyis! Csak jelenleg a következővel kísérletezünk: kiiktattuk az Istent, az Isten törvényét, és az erkölcsöt, így a vele összefüggő összes dolgot, és semmi nem változott, megmaradt a teljesítménykényszer, az elvárásoknak való megfelelésnek a görcse, sőt mi több, fokozódott! Csak már nem vallási és erkölcsi teljesítményt várunk és követelünk magunktól, hanem gazdasági, társadalmi és pénzügyi dolgokat. Előre szeretnénk jutni, el akarunk érni, elismertek akarunk lenni, a munkahelyünkön teljesítményt akarunk felmutatni. A görcsünkből, a megkötözöttségünkből semmit nem veszítettünk el, sőt az még fokozódott is, csak az Istent letöröltük, és a helyére tettük ezt, hogy pénz, siker, nők, férfiak, és a többit. Ezeket tettük a helyébe! Ugyanolyan görcsösek vagyunk, sőt még sokkal, de sokkal rosszabbul vagyunk!

Egy németországi felmérést olvastam ott, és azt mondják, hogy minden ötödik német állampolgár olyan súlyos depressziós lesz, az élete során valamikor, hogy orvosi kezelésre van szüksége. Ez a mi kultúránkban van csak így, ugyanis az afrikai és az ázsiai nyelvekben, ilyen szó, hogy depresszió, nincs is! Tehát annak az érzelmi vagy lelki állapotnak a leírására, amit mi így hívunk, hogy depresszió, még csak szó sincs. (Az István azért szokott jönni, hogy a reménysugarat felcsillantsa előttünk, amikor kezdenénk depressziósok lenni.)

Az adatokat mondtam a múltkor, 2010-ben az első helyen fog állni munkaképtelenségben és a munkaképesség okaként a depresszió. Ez a mi kultúránknak a függvénye, ez teljesen egyértelmű! Egyáltalán nem sikerült ez a zseniális húzás! Most nagyjából eltelt 200 év Nietzsche nagy felkiáltása óta, eltelt mondjuk 100 év Thomas Mann dicsérő szavai óta, és jelenleg nekem úgy tűnik, hogy mi még mindig ezen a tévúton megyünk előre. Tehát szó sincs arról, hogy felismertük volna, hogy cseberből vederbe kerültünk. Addig legalább erkölcsi és hitbéli teljesítményekre voltunk képesek, a nyomorunk révén, most pedig ezeket a teljesítményeket átváltottuk gazdasági teljesítményekké vagy értékekké. Nem tudom, hogy melyik a jobb! Minden esetre a depressziónk, az viszont erősödött, az biztos!

Most pedig következzék egy rövidke kis adalék, ahhoz, hogy hogyan éli át egy kisgyerek azt, amikor megpróbál fellázadni az Istennel szemben. Mert azt gondolja, hogy ha Istennel szemben lázad, akkor aztán élheti az életét. Szabó Magdának, a Für Elise című remekéből fogok egy pici részletet elolvasni, ami több oldal lesz. Szabó Magda, még pici gyerek, és most íratták be a református iskolába, ahol komoly összetűzésbe keveredett a hitoktató nénikkel. Az összetűzés oka az, hogy amikor a hitoktató nénik elmondanák, hogyan kell értelmezni a Szentírást, akkor ő jelentkezik és megmondja, hogy miért nincs az úgy, ahogy mondják. Itt kapcsolódunk be a történetbe. Az apukájával beszélget, és az apukája azt kérdezi, hogy mi is történt itt Magduskám?

„-Mert mindig az Újszövetséget magyarázzák, amit nagyjából mindenki tud, és amit kihagynak, azt nem engedik, hogy én kiegészítsem. Az Ószövetséget meg letagadják. –Hát az Ószövetségből csak egy pár részletet hallottál tőlem, és nem is leckétek az előkészítőben. Hogyan lehetne, amikor nincs is történelmi képzettséged, és semmit sem értesz az ókori világból, csak Homéroszt. Hát mivel akartad igazolni a saját műveltséged? Mivel hencegtél? – Nem hencegés, hanem tény! Dávid királlyal. Mondtam, hogy pucéran menekült, és közben szóltak a harsonák, hogy megnyerte a csatát. Ő pedig ment csak dalolva anyaszült meztelenül Jeruzsálembe, templomot építeni. Nem én voltam pucér, hanem Dávid király. Nagy csönd lett, súlyra lehetett volna mérni. Sokáig nem történt semmi, aztán nagyot dobbant a szívem. Apám elnevette magát. Nem rossz nevetés volt, hanem rövid, vidám, jó nevetés. Ez megijesztett, mert nem értettem az okát. Szegények, mondta apám, mondta apám, és változatlanul jó volt a kedve. –Jaj, szegény hölgyek. Mivel riogattad még a szívüket? – Hát Uriással. Miért? Nem volt aljasság, amit csinált? Dávidnak tetszett Uriásné, és erre elzavarja Uriást a biztos halálba, hogy elvihessen a feleségét. Ki tesz ilyet? Mi meg énekeljük a zsoltárait. – Még mit kértél számon azoktól a szerencsétlenektől? – Hát Izsákot. Mit képzelt a Jóisten, hogy igaz dolog volt ez? Ha nem jön akkor az a valami, ha nem küldi el a kosot, akkor Ábrahám megöli a gyerekét. Gyönyörű! – Kost, - halottam a sötétben a kék hangot -, nem kosot. – Hát akkor kost, nem kosot, de meddig várt vele, és ijesztgette Ábrahámot. Hát jutna magának eszébe, hogy engem levágjon, mert különben megharagszik a főispán? Dehogy vágna engem le. Eldugna, a főispánt ölné meg. – Magdolna, elég! – mondta a kék hang a csöndben. Iszonyúkat beszélsz! – De igazat! Lót se tetszett neki, pedig milyen jó történet. Hogy élvezte a csoport! Akkor persze sarokba állítottak, pedig csak azt akartam elmondani, hogy mi volt Szodomában, mennyi izgalom. – Magdolna, te semmit nem tudsz Szodomáról. – mondta apám. – Én nem tudok semmit? Loptak, csaltak, hazudtak, cserélgették a feleségeiket is. Lett is sóbálvány! Mit vádol azzal, hogy valamit nem tudok? Tudok én rengeteget, hiszen mindet maga mesélte nekem esténként. – Sajnos, mondta apám, és már nem volt vidám a hangja, se kék, se barna, nem tudom már meghatározni milyen, és nem nevetett, hanem szomorú volt. – Van még valami, amit nem mondtál el? – Jób. Te, szegény idegbeteg és mentális ügy, mondaná maga, hát ki nem tudja, hogy békén kell hagyni a sebet, és nem cseréppel vakarni? Én csak jót akartam, hogy a csoportban senki se vakarja a vart, mert jön a szepszis. De a hölgyek nem értenek semmit. Non intelligunt. (Itt az apja padlót fog, itt kihagyok egy pici részt.) – Hát maga elhiszi, hogy Jézus meghalt? Mert nekem ugyan mondhatják! Az Ószövetségben lehet, hogy úgy írják, hogy lehetnek kosok, Szodomák, de az Újszövetségben szeretet van. És én meg tudom, hogy Jézus már régen eljött Jeruzsálemből. Rögtön, mihelyt megtudta, hogy Júdás ott van, mint Jellasics, szóval elárulta. Szóval elutazott ide, és itt él a Hortobágyon. Megint csönd lett. Éreztem, amit mondtam, tehát kiegészítésre szorul. Hát miért ne jött volna el, amikor a rómaiak is üldözték, meg a zsidók? Aztán meg nekünk magyaroknak, rokonunk, mert aki az ő Atyja, az nekünk is az, különben miért emlegették volna a Pilvax kávéházban az ifjak, hogy rá esküszünk? Itt nem kereshette senki, Jeruzsálemben meg az iskarióti öregúr valahogy kimagyarázkodott. Itt igazán jó neki, szeret a Hortobágyon lakni, mert mondtam a hölgyeknek, ha keresnék a halgazdaság körül tegyék, mert ott dolgozik. Hát mindig hallal foglalkozott leginkább, a halgazdaság védett terület, oda engedély nélkül nem léphet be bárki. … Apám a kezemet elkapta, és megszorította erősen. – Magdolna, Jézus nem hagyta el Jeruzsálemet. Ott kínhalált halt, hogy mi valamennyien vele újból találkozhassunk. (Kihagyok egy rövid részt.) De tudod, anyádat is, engem is, a te érzékenységed vett arra rá, hogy átkomponáljuk miattad a János vitézt. Te Kukorica Jancsival kivégeztettél mindenkit, akinek szerepe volt a trianoni szerződés aláírásában. Féreggé változtattad Iluska mostoháját. A szerelmeseket meg megtetted királyi párnak, de úgy, hogy Indiába legyenek. Te kirimánkodtál magadnak egy valószínűtlen gyerekkort. Te boldog, szerencsétlen, most aztán láthatod, hova vezetett. Hogy hozom ki neked Jézust a halgazdaságból? … - Ki ne hozza onnan, kértem riadtan! Hagyják már végre boldognak lenni! Hát nem lehet valakinek örökké az emberiséggel foglalkozni! Most boldog is, mert megnősült. Nem jó az, ha valaki örökké gondolkozik, vagy csak férfiakkal jár. Megint csönd lett. Most már fekete csönd. Apám fölállt, feldobta a testét a váratlan indulat. – Kit vett Jézus feleségül?- kérdezte olyan csendesen, hogy rosszabb volt érzékelni, mintha ordítana. – Ejnye, hát kit? Hát Mártát! Hát az legalább jól főz, és ellátja. Csak nem hitte, hogy a névadómat adom hozzá, aki csak pucol, meg keni az olajat, vagy mit? Meg olyan elvetemült, hogy majdnem agyonütik kővel? Mintha szemen szúrtak volna, a kék éjjeli lámpát felváltotta a hálószoba világítása, vakított a fény az ágyam fölött. Apám fölém hajolt, igen komolynak és szomorúnak látszott, láttam az arcát. De amitől igazán megrendültem, az volt, amit mondott. Míg szelíden visszanyomott az ágyba, ahol addig könyököltem, és elegyengette rajtam a paplant. – Bocsáss meg Magdolna! - kérte csöndesen. Ami veled történt, arról mi tehetünk anyáddal, de te fogsz bűnhődni érte. Már bűnhődsz is, és ha teljesen meg nem változol, és abba nem hagyod, hogy fazonra szabod a mesét, történetet, filozófiát, történelmet, úgy, hogy tessék neked, nagyon ráfizetsz egyszer. A világ válaszolni fog átírásaidra, és nem tűri, hogy nagy igazságait átkomponálják. Úgy megsérülhetsz, hogy ha a föld ütéssel felel a legendáidra, hogy belebénulsz, mint azok a szegények Isonzónál és Doberdónál. Nincs több átdolgozás lányom, minden úgy érvényes, ahogy az iskolában tanítják. A Biblia legfőképpen!  Életemben először tiltok meg neked valamit, de míg a nevelőid kezedbe nem adják, nem olvashatod a Bibliát.”

Muszáj volt ezt mind elolvasni! Azért, mert egyrészt benne van az, amikor valakinek megtörik a gerincét, és nem kap hiteles válaszokat arra, hogy miért jogos a felháborodása akkor, amikor kezdene benne kialakulni egy olyan Isten képe, aki csak úgy uk-mukk, meg akarja ölni Izsákot. Amikor kezdene benne kialakulni egy olyan Isten képe, aki sokkal rosszabb, mint a saját apukája, mert az nyilván őt elrejtené, ez az Isten pedig sokkal gonoszabb, mint az ő apukája. Mondhatnánk ezt végig. Ő az a valaki, aki elég érzékeny ahhoz, hogy tiltakozzon, amikor kialakulna benne egy nem az igaz Istennek a képe! Akkor pedig történik egy nagyon furcsa dolog, az a valaki, aki számára a legfontosabb, megtöri a gerincét, és azt mondja neki, hogy már pedig alkalmazkodnod kell, mert különben bele fogsz dögleni. Ennek pedig az ára, hogy nem olvashatja a Szentírást. Ez jelképes mondat! Vagyis: Vedd tudomásul, hogy fontosabb, hogy alkalmazkodj, és megkapd a környezetedtől az elismerést, mint hogy valóban rájöjj, hogy mi is az az Isten. Ez fontosabb az életben. Tilos az Írást olvasni, mert az Írásból valójában kiderülne.

A depresszív ember ebben a csapdában van. Jogos tiltakozásai vannak, a benne élő torz Isten-képpel szemben. De azt hallja a paptól, hogy fogja be a száját, és vegye tudomásul, hogy az Isten ilyen, és kész!

A tizedik pont. Negatív én-beszélgetések, és én-megítélés. Ilyenkor elveszítjük már a realitásérzékünket, nem tudjuk már sem magunkat, sem a helyzetet reálisan fölmérni, hanem folyamatosan arról beszélünk, hogy mi egy nyomorult, szerencsétlen alakok vagyunk. Ahogyan az apja szépen megadta Szabó Magdának azt, hogy mit is gondoljon akkor, amikor majd konfrontálódik a világgal. Szerencsétlen és nyomorult leszel, annyira, hogy attól koldulsz. A kis Magdának majd eszébe juthat felnőttként egy ilyen helyzetben, hogy hát ja, apám is megmondta, most koldulok attól, mint annak a rendje. Az történik ilyenkor, hogy adott esetben, amikor valaki csak annyit mond a kis Magdának, hogy te figyelj, ha te itt a munkahelyen továbbra is, ezt és ezt csinálod, akkor neked ebből nagyon nagy nehézségeid lesznek. Erre a kis Magdának eszébe jut ez a történet az apjával. A következőt fogja magának mondani: Ez az ember engem kicsinál, kikészít. Ettől az egyetlen mondattól, amit adott esetben az ember jó szándékkal mond neki, hogy hát te Magda vigyázz, itt vagy 45 évesen, hát te nem ugrálhatsz, hát kiraknak, aztán nem kapsz munkát. Ő pedig itt nagyon rosszul fogja érezni magát. Nem úgy, ahogy az csak pusztán a helyzetből adódna.

Ilyenkor már, amikor a realitásérzékünket elvesztettük, az eseményeket, a mondatokat, és a másik embert is, mindig magunkra vonatkoztatjuk. A szavaikat ítéletként értelmezzük.

A tizenegyedik pont. Jön a tanult tehetetlenség. Vagyis már vissza tudunk emlékezni arra, hogy ennek így kell lenni. Adler a következőt mondta: „Minden ember, aki ebben a körben van, elindul, hogy megkeresse a maga pofonját.” Ez történik. Futunk a pofonunk után.

A tizenkettedik pont. Jön a magány. A magány, amit Jónás próféta is átél. Teljesen egyedül van, leül, jó messze a várostól, nézi az embereket, ahol még van valami élet, és teljes magányba zárkózik. A másik ember a sértés, és a kritika forrása, vagy pedig az elviselhetetlen elvárásoké, ezért menekülni kell a másik embertől, mert a jó szándékú mondata is seben talál. Vagy pedig úgy áll előttem, hogy muszáj megfelelni neki. Természetesen mindent elborít itt már keresztül-kasul a kisebbrendűségi érzés. Így sokszorosan az ember magába záródik, és egyszerűen nem tud belőle kijönni. Teljesen tehetetlenné válik. Ez az, amit átélhetünk egy téves Isten-képpel kapcsolatban is, hogy az Isten ezeknek az elviselhetetlen elvárásainknak a jelképe. Akkor pedig akarunk is hinni, meg nem is akarunk, ha hiszünk, akkor az a félelem erősödik fel bennünk, hogy elviselhetetlen elvárásoknak kell majd megfelelnünk. Ezért nem nagyon akarunk hinni. De ahogy meg távolodunk tőle, úgy meg kezdjük kevesellni, azt az elismerést, amire meg az Istentől nekünk szükségünk volna. Akkor meg visszamegyünk. Ezen két pont között mozgunk. Néha meg arra gondolunk, hogy de jó lenne ezt már befejezni.

Egy kisgyereknek a bölcsességét hadd mondjam el. A következőt kérdeztem vasárnap a misén tőlük: Mondjátok csak, mit mondanátok akkor, amikor egy depressziós emberrel találkoztok? Persze nem így mondtam, hogy depressziós, de ezt a történetet mondtam el, hogy: Találkoznátok egy kislánnyal, aki egyedül ücsörög a szobájában, iszonyatosan el van keseredve, mert azt gondolja, hogy valamit végérvényesen és iszonyatosan elrontott. Annyira szégyelli magát, hogy ő még bocsánatot sem mer kérni az Istentől, mert még előle is rejtőzködik. Azt gondolja, hogy nincs az a legkisebb tett, amivel kiérdemelhetné az Isten megbocsátását. Erre kérdeztem tőlük, hogy na mondjátok, mit mondanátok ennek a kislánynak? Akkor pedig egymás után mondták, a jó kis neurotizáló válaszokat. Azt mondja az egyik, hogy odamennék hozzá és azt mondanám, hogy tegye jóvá! Ugye ez nagyon jó, adjunk még neki egy jó nagyot! J Erre mondom neki, hogy még ahhoz sincs ereje, hogy felkeljen, nemhogy jóvátegye. Hát akkor azt mondanám neki, hogy keljen föl, és menjen el gyónni! De erre meg azt válaszoltam, hogy ez nem bír felkelni, hát éppen, hogy fél az Istentől, mert az van benne, hogy ő nem méltó arra, hogy az Isten neki megbocsásson, mert olyan nagy gazemberséget követett el. Ez nem járható út! Na, mondják egymás után ezeket a válaszokat. Mondom nekik, hogy bizony ez a kislány még mindig nagyon szomorú. Mit kellene csinálni? Erre pedig egy tízéves kislány olyat mondott, hogy be is fejeztem a misét! J De komolyan! Legalábbis annak a részét, és elkezdtük imádkozni a Hiszekegyet. Azt mondta, ilyen halálosan komolyan: Rámutatnék neki a keresztre, és azt mondanám, hogy neked semmit sem kell csinálni ahhoz, hogy Isten neked megbocsásson. Mert látod, Jézus már meghalt érted! – Hét ebben az Istenben hiszek! Amikor ott ülök a szobám közepén, és azt gondolom, hogy nekem itt most még kellene valamit csinálnom ahhoz, hogy az Isten megbocsásson. És tudjátok nem kell az égvilágon semmit sem tenni, még bocsánatot sem kell kérni ehhez, ahogy a Szentírás is mondja: Istennél már kész a bocsánat! Ez az, ami ott a feneketlen mélységben, ott az emberhez szólhatna! Még csak bocsánatot sem kell kérni, mert Őnála kész a bocsánat. Ez a kisgyerek olyan zseniális! Bárcsak a felnőttek tudnák ezt, ami ő ilyen jól kimondott! Ha még nem törik agyon a gerincét – még csak tíz éves -, még elmagyarázhatják neki, hogy ez miért nincs így. Miért kell mégiscsak teljesíteni ahhoz, hogy az Isten megbocsásson neki? Még azért ezt jól elmondhatják neki.

Az utolsó gondolatom. Suchard asszony, arra a tényre talált, hogy az embereknek a kétharmada ebből az öt fázisból, soha nem jön ki! Beleragad! Tehát agresszió, indulatok, annak az elfojtása, bűntudat, alkudozás, depresszió. Vagyis ez azt jelenti, hogy egyharmadnak van esélye, legalábbis, ha nem tud kikerülni ebből a körből, arra, hogy eljusson a hatodik, hetedik, vagy nyolcadik lépésig, ahol már erőforrás a krízis vagy a mélypont.

Valami olyan élményem van, hogy ez most nem volt annyira élvezetes, olyan jó kis depresszív volt, csak mondtam és mondtam, azért azt viszont nagyon remélem, hogy volt haszna. Még ha esetleg nem is volt annyira élvezetes. Sokat olvastam is, meg nem tudom, hova jutottam. J

Örökbe fogadta és lejegyezte: Újhelyi Balázs és Annamari