A válság paradoxonjai és jelentőségük a hit szempontjából 2.

Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit!

Arról töprengünk, vívódunk, beszélgetünk, hogyan lehetne a mélypontjainkat ünnepéllyé tenni, a megpróbáltatásainkat, pedig kalanddá, vagy pedig valami nagyon fontos életeseménnyé. A múltkor gyorsan elmondtam talán tíz olyan paradoxonban leginkább megragadható jelenséget, amelyek akkor érnek el bennünket, amikor valamiféle nehézségben vagy krízisben, vagy számunkra nagyon megpróbáltató helyzetben vagyunk. Ilyenkor akarva-akaratlanul eljutunk olyan állapotokig, amelyeket leginkább paradoxonokban lehet kifejezni. Azért akarom ezeket egymás után mondani, mert ezekben nagyon jól le tudjuk írni azt, hogy az életünk nehézségei hogyan válhatnak a hit megerősödésének az eseményeivé. De ezeket csak paradoxonokban tudom csak jól elmondani, és ezeket a paradoxonokat nem is kell feloldani, sőt úgy tűnik, hogy éppen ez fejezi ki azt az ünnepélyességet, amitől ez a pillanat, fontos pillanat lesz.

Most tartanék egy gyors ismétlést. Nem azért, mintha ez így nagyon élvezetes lenne majd, csak azért, hogy át tudjunk menni ezeken, és folytathassuk.

Az első pont az volt, hogy a bizonytalanság vezet a bizonyossághoz.

A második, hogy a kapcsolatra való képtelenség vezet el az új kapcsolathoz.

A harmadik, amikor nem vagyok szeretetre méltó, akkor is szeret valaki.

A negyedik, a hűség feltétele a hűtlenség. „A hűség feltétele az, hogy nem ragaszkodom görcsösen ahhoz, hogy nem vagyok hajlandó változni vagy fejlődni.” Ilyen értelemben hűtlenség.

Az ötödik pont, hogy ezekben a pillanatokban vágyakozom arra, ami válságba sodorhat.

A hatos, hogy a bűnösségünk beismerése, áldottá tesz bennünket.

A hetes, a másikat, a világot, Istent tagadva, őt hibáztatva, Őt bűnbakká téve, magunkat tagadjuk.

A nyolcas, hogy miközben elvétetik tőlünk valami, ismerjük föl, hogy mit kapunk. 

A kilences, hogy amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős.

A tizedik, az utolsó pedig az volt, hogy az egymással ellentétes érzések mögött, magamra ébredek. Több vagyok, mint az érzéseim.

Idáig jutottunk el a múltkor. Akkor pedig most folytatnám.

A tizenegyedik pont. Együtt lenni azzal, amit elvesztettem. Tehát ezekben a pillanatokban, együtt vagyok azzal, amit éppen elvesztettem. A veszteségem tudatosítása, a megőrzés módja. Vagyis a nagyon nehéz élethelyzetekben, valamiféle veszteségélményünk van. Olyannak éljük meg magunkat, aki egy bizonyos helyzetben nem képes feltalálni magát, vagy nem tudunk úrrá lenni valamin, nem vagyunk alkalmasak egy helyzet megoldására. Vagy egy nagyon reális veszteség visz bennünket oda, valakinek a halála, vagy mert megcsaltak,  vagy elutasítottak, vagy, mert ajándékot készítettek nekem, és nem örültem neki, teljesen mindegy. Adott esetben egy konkrét veszteség, amit átélek, arra indítana bennem valamit ösztönösen, hogy meneküljek a veszteség tudatosítása elől. Hogy éppen azáltal tudok kikerülni ebből a veszteségélményből, - ami rám vonatkozik, egy élethelyzetre vonatkozik, vagy valami ilyesmire -, hogy ha minél messzebb futok attól, hogy ért engem egy veszteség, vagy, hogy vereséget szenvedtem. Ezekben a pillanatokban azonban, az derül ki rendre, hogy aki el akar menekülni ezen veszteségek elől,  azt az embert ezek a veszteségek elkezdik üldözni, bezáródunk, és ezek a veszteségek, nem hagynak nekünk nyugtot. Szép lassan pedig teljesen bele tudunk merülni abba, ami elől szerettünk volna menekülni. Visszaemlékezve arra, amit elveszítettem, akkor döbbenhetek arra rá, hogy miért nem vesztettem azt el. A legtipikusabb példája ennek az, amikor valaki tisztességesen megsirat valakit, akit valamilyen szempontból elveszített, vagy azért, mert meghalt, vagy azért, mert nem találkozik vele. Ahogy pedig én is, az édesanyám halála után csináltam, amikor úgy döntöttem, hogy érdemes nagyon jól megsiratnom az anyukámat. Mert, amikor az apukám halt meg, akkor erre nem volt időm. Ez bizony elég hülyén hangzik, de valahogy mégis egy ilyen helyzetbe kerültem. Nyilván a saját hibámból is. Nem sirattam meg az édesapámat eléggé. Na, és akkor az történt, hogy mentek a hetek, a hónapok, és akkor rájöttem, hogy muszáj lenne az édesanyámat rendesen megsiratni, mert nem sirattam meg még rendesen. Akkor, pedig elővettem az összes fényképet, ami róla készült, és elkezdtem őket nézegetni. Nézegettem a fényképeket, ahol az édesanyám gyerek volt, ahol együtt voltunk, nyaraltunk, vagy az esküvői képét. Addig nézegettem ezeket a képeket, amíg jól el nem bőgtem magam. De erre nekem nagyon nagy szükségem volt, és közben, ahogy szembesítettem magam ezzel a veszteséggel, a legmarkánsabb élményem az volt. Méghozzá az a fénykép, ami a sírást kiváltotta belőlem, az éppen ezzel a paradoxonnal nagyon jól leírható. Mert azon a bizonyos fényképen az anyukám kicsi gyerek volt még, szerintem még nem is volt iskolás, és pici gyereknek, nagyon hasonlított rám, amikor én olyan pici voltam, mint ő. Ez volt az a kép, ahol elbőgtem magam! Azért, mert ugye ebben a képben egyszerre volt jelen az, hogy valakit teljesen elvesztettem, és ekkor jöttem arra rá, hogy az, akit elvesztettem, az milyen közel áll hozzám, sőt annyira közel áll hozzám, hogy én nagyon hasonló vagyok hozzá. Ebben a pillanatban, amikor igazán tudatosult bennem az érzelmek szintjén, és a fájdalom szintjén is, hogy ő nincsen többé, ugyanebben a pillanatban eszméltem rá, a fényképet nézve, hogy dehogyisnem, hiszen ez én vagyok! Bár őt elvesztettem, de ő bennem, hihetetlen egyértelműséggel él tovább. Ez a két fénykép, az ő fényképe öt évesen, és az én fényképem öt évesen, ezt az azonosságot megmutatta, és a veszteségben felismertette azt, hogy hát dehogy vesztettem el, hiszen ennél jobban meg sem tudom őrizni. Rájöttem, hogy én viszem őt magammal tovább. Ez ugyanabban a pillanatban történt meg. Lehet egyébkánt, és most gondolok erre csak, ahogy így visszaidézem, hogy lehet, hogy a lelkem működött így. Hogy akkor mertem csak elbőgni magam, amikor az a biztonságérzet is ott volt már csírájában, hogy de közben tudom, hogy mégsem vesztettem el, mert ő él bennem tovább. Most ez nagyon közhelyszerű, hogy él bennem tovább, ezt így nem is akarom tovább mondani. Nyilván sokkal érdemlegesebb volna, hogy ha azt mondanám, ahogy telnek a hetek, hónapok, évek, rájövök arra, hogy amit mondjuk az édesanyámban nagyon szerettem, azt képes vagyok én is csinálni. Egy olyan jó tulajdonság, amire azt mondom, hogy hú, ez igen, nahát ilyen édesanyát kívánnék bárkinek, ezt én a magam tulajdonságává tehetem. Ebben a pillanatban, miközben csinálok valamit, amit ő csinált, tudatosul bennem, hogy na ezt az én anyámtól már sosem kapom meg. De közben, én ezt ugyanígy csinálom, és rájövök, hogy ennél jobban nem is őrizhettem volna azt meg, amit elvesztettem. Így értem ezt a tizenegyedik szempontot.

A tizenkettedik. Ez nagyon szorosan kapcsolódik ehhez. Bele kell mennünk a veszteségbe, hogy kimehessünk belőle. Éppen, hogy befelé kell mennünk, hogy kimehessünk. Ha megpróbálunk kifelé menni, akkor sosem jutunk ki belőle. Ez talán ellentmond a fizikának, de nem mond ellent a lélek működésének. Mert, ha próbálunk kifelé menni belőle, még mielőtt rendesen, tisztességesen eljutottunk volna a mélyére, akkor ez a dolog a végtelenbe fut. Ha azonban befelé megyünk, akkor egyszer csak vége lesz, és el tudunk kezdeni kifelé jönni. Úgy fogalmaztam ezt meg, hogy ha el akarjuk kerülni a gyászt, a gyász nem kerül el minket. Mert ilyenkor, és ebben ez az izgalmas, hogy ha belemegyek a veszteségbe, amit ebben a pillanatban élek át, akkor az is tudatosulhat bennem, hogy de hát ez nem tarthat örökké. Mert adott estben egyre rosszabbul érzem magam, és eljutok addig a pillanatig, amikor azt szoktuk mondani, hogy ez ennél rosszabb már nem lehet. Ugye emlékeztek az optimista, meg a pesszimista emberre? Amikor azt mondja a pesszimista, hogy na ez ennél rosszabb már nem lehet. Mire az optimista erre azt mondja: Dehogynem! Szóval ténylegesen tudatosulhat bennünk az, amikor így a lelki kínhalál mélyén vagyunk, hogy ez lehetetlen, hogy ennél rosszabb legyen. Ebben a pillanatban pedig tényleg kezdünk kifelé menni. Ha menekülünk előle, akkor valahogy az a kínlódás, ami azért volt, mert valamit el akartunk kerülni, ahogyan Jónásra esett a sors, nem lehet elkerülni azt, de te el akartad kerülni. Ez a dolog elkezd téged üldözni, és olyan élményed lesz, hogy sosem szabadulsz tőle. Egy örökkévalóságig üldöz téged az, amit el akartál kerülni. Ez az, amire ilyen családsegítők és egyéb állatfajták szokták azt mondani, hogy valaki elválhat a házastársától, azt mondva, hogy neki ebből elege van, de az, ami miatt ő elvált, az a dolog vissza fog köszönni a következő kapcsolatában, vagy az élete egy másik helyzetében. Azért, mert ugyanis ő azon a dolgon nem ment keresztül, nem tanult meg valamit abban a kapcsolatban. Ki lehet belőle lépni! De nem jelenti azt, hogy az illető a dolgot megoldotta volna. Sőt, éppen az ellenkezőjét jelenti, kilépett belőle, tehát nem oldotta meg. Ha mindenképpen ki akarok lépni egy ilyen helyzetből, és ha valaki bölcs, akkor jár el jól, hogy ha eszem ágában sincs rögtön beleugrani egy következőbe. Hanem tudatosítom magammal, hogy hol vagyok én a hunyó, ugye nem a máikat hibáztatom, hanem magamat, ahol kell, és utána addig nem nyugszom, amíg azzal a dologgal valahogy nem jutottam zöld ágra. Minden ilyen értelemben vett kudarcomnak, válásomnak, vereségemnek van egy olyan oldala, ami rám vonatkozik, és ezt akkor is el kellene végeznem az ezzel való munkát, hogy ha teljesen egyedül vagyok ebben a világban. Mert ez a dolog rám vár! Amikor jönnek jegyespárok, vagy házaspárok, vagy főleg ha valaki komoly családterápiára jár, én ezt nem gondoltam volna, hogy így van, de most már tapasztalatból látom, hogy hihetetlen ügyes módon lehet egy ilyen párterápiában elrejteni azt, hogy én a saját magam felé eső munkát elvégezzem. Dehogy a magam részével foglalkozom! Addig ütöm a férjemet, amíg el nem jön egy párterápiára. Az egésznek ugye az a logikája, hogy lássa már be végre, hogy miért ő a hibás. Egy férj és feleség, nagyjából tíz éve házasok, és hónapok teltek el, amikor már eljutottunk valahova, ahol úgy már elviselhető volt nekik az élet. Akkor erre azt mondta a felség, hogy jó, rendben, akkor többet nem jövünk, mert ez már így egész tűrhető, de én még egyszer hadd jöjjek el. Erre aztán eljött, és azt mondta, hogy „hát tudod én nem akartam így elmondani a férjem előtt, de végül is arra gondoltam végig, ahogy ment ez a folyamat, hogy te engem becsaptál. Igen, mert mi nagyon jóban voltunk, és én azt gondoltam, ha ráveszem a férjemet, hogy eljöjjünk hozzád, akkor te majd rávilágítasz arra, hogy ő mit csinál rosszul. Te pedig erre nem voltál hajlandó folyamatosan. Volt ennek a folyamatnak egy pillanata, amikor nagyon dühös voltam rád, és azt gondoltam, hogy nem volt értelme hozzád jönni!” Azután pedig, hogy így sok hónap eltelt, most azt mondta nekem, hogy azt gondolja, hogy én nagyon tisztességesen csináltam, mert úgy egyformán adagoltam a dolgokat. Mindig mind a kettőnket kiosztottál! – mondta. Ezért az ilyen páros gyakorlatok, nagyon nagy lehetőséget adnak arra, hogy lepöcköljem magamról, a magam felé eső felelősséget.

A tizenharmadik. Az, amit nem akarunk átélni, segít az életre! Amikor megyünk bele egy válságba, egy kritikus valamibe, akkor nemde ösztönösen az van bennünk, hogy miért is kell ezt nekem megélni? Miért kell ezt nekem végigcsinálni? Valaki mondja meg nekem, hogy ezt most miért kell végigélnem? Ebben, többek között az is benne van, hogy azt az élményt utáljuk, és utáljuk átélni, utálunk rajta végigmenni, azt a tapasztalatot nem akarjuk. Főleg, ha valaki egy rutinos szakító! Ugye ez ilyen életforma nála, hogy így kavar-kavar, aztán meg szakít. Akkor ugye így a szakítások után szokta átélni, hogy jaj, most a 27. nyüglődésem következik, és már majdnem stopperrel tudja, hogy mikor lesz jól. Miért kell neki ezt átélni, nem lehet ezt valahogy rövidíteni? Vagy nincs itt valami trükk? Nincsen! Ez most úgy hangzik, mintha azt mondtam volna, hogy kialszik az alagút végén a fény. De ezt akkor sem lehet megúszni! De az ember meg akar szabadulni az élménytől. A rutinos szakító mit gondol, vagy a rutinos gyászoló mit gondol? Azt gondolja, hogy ezt már annyiszor átélte, hát most minek ezt huszonhetedszerre is átélni? Tehát muszáj nekem ebbe belemenni ennyire? Nem elég úgy kódolni? Ez volt, most kellene azt átélnem, hogy… Tudom én nagyon jól, hogy mit kellene átélnem, de most ezt muszáj megint? Az ember éppen az élménytől akar szabadulni, közben pedig a helyzet az, hogy az élmény juttat engem abba a helyzetbe, hogy képes legyek kimászni belőle. Éppen az élmény hordozza, az adott esetben nagyon utálatos, fájdalmas, negatív, és szörnyűséges élmény hordozza azt az erőt, vagy azt az esszenciát, ami által a személyiségem elkezd átalakulni és változni, fejlődni, és egyszer csak ki is kerülhetek akár ebből a helyzetből. Ezért nem lehet megúszni! Tulajdonképpen nem is érdemes! Mert muszáj, hogy fájjon! Ugye a Zorán milyen okos ember. J

Egy főnővér mesélte azt nekem, aki nőgyógyászaton volt, és akkor látja azt, valamelyik nap, hogy valami hihetetlenül gyönyörű ruhában, elegánsan bejött egy hölgy, hogy ő bizony most egy abortuszra érkezett. Megtörtént az abortusz, és jött az orvos az ágyához, és közölte vele, hogy többet nem lehet gyereke! Azt mondta ez a nővér, hogy ő még olyan üvöltést, életében nem hallott. Azt mondta, hogy ameddig él, ő ezt az üvöltést nem fogja elfelejteni, ahogy ez a nő, aki szinte csak néhány órával azelőtt méltóságteljesen bevonult, most ott az ágyon fekve üvölt. Vajon őneki át kellett-e élni ezt az élményt? Mondhatjuk-e mi így kívülről, hogy akkor mennyivel jobban járt volna, ha egy kicsit lett volna csak bűntudata, és egy kicsit nyüglődik, és akkor utána aztán boldogan él. Természetesen senkinek nem kívánom azt, hogy egy hihetetlenül fájdalmas, negatív élménye legyen az életében. Hát ne legyen, miért lenne nekem attól jó, hogy neked fáj. Hát ne fájjon! De lehet, hogy egy ilyen bevonuláshoz, egy ilyen kivonulás tartozik! Ő pedig csak egy ilyen élményen keresztül tanulhat meg valamit, vagy jöhet rá valamire. Természetesen, ha ő beleragad a fájdalmába, akkor gyógyításra szorul, és akkor oda kell mellé állni, nem pedig azt mondani egy ilyen helyzetben, hogy márpedig te ezt megérdemelted. Hát világos, hogy én nem erről beszélek, hogy valaki, valamit is megérdemel. Nem így közelítem meg a kérdést. Csak, ahogy ez a nővér elmesélte nekem, és ahogy ez a kettő, azt gondolom, hogy törvényszerűen tartozik össze, az ő bevonulása, meg az ő kigurítása onnan.

Papokkal ülök egy körben. Azzal játszottunk, hogy mindenkinek le kellett rajzolnia azt, hogy a papság felé vezető úton, mi az a markáns gyerekkori élménye, ami őt meghatározta. Mindenki lerajzolta a rajzát, és kiderült, hogy Erdélyből is volt köztünk egy pap. Mutatja a rajzát, a rajzon pedig csomó kis pötty van, és azt mondta, hogy ezek voltunk mi hittanosok. Nagyon sok hittanos volt, és nagyon sok pötty. A hittanosok előtt volt egy kör, ez volt a pap, mondanom sem kell, hogy nem volt jó rajzkészsége, és ő ezt így ábrázolta. Azt mondta, színesen elbeszélve, hogy volt legalább 11 éves, és akkor a mi atyánk Székelyföldön elmondta azt, hogy őneki a papság mit jelent. Ő pedig akkor – rámutatva egy kis pöttyre, azaz magára -, elhatározta, hogy ő egyszer majd egy nagy karika lesz. Erre pedig a csoportvezető azt mondta a maga ilyen pszichológusi lezserségével, hogy hát szóval ez az atya adott kedvet neked a papsághoz. Mire ez a pap így ránézett, úgy mintha egy hülyét látott volna, és azt mondta neki: Kedvet? Egy frászt! Dehogy csinált kedvet! Hát minden normális pap börtönben ült, abban a korban. Kedvet azt nem csinált, de nagyon hitelesen beszélt a papságról! Ez a mi világunkban így hangzik, nem? Mert evidens, hogy a pszichológus erre ráharapott, hogy azért lesz valaki pap, mert kedve van hozzá. Ugye, mert csak ez lehetséges? Mert a ma embere semmi másért nem csinál ám semmit, csak ha kedve van hozzá! J Különben meg utálja az egész életet! Ez olyan ütős volt ám, amikor ez az atya visszakérdezett, hogy kedvet csinált-e neki. Méghozzá azért, mert mindenkit rádöbbentett, hogy lehet azért az életet egy kicsit másképpen is nézni.

Ezt ugye ide tartozónak mondom. Szeretnénk elkerülni egy élményt. Ez a pap pedig egy olyan világban lett pap, ahol eleve nem is volt esélye annak az élményét elkerülni, hogy ő akár kerülhet börtönbe is. Az én lelki atyám mondta, hogy őt úgy rakta fel a vonatra az édesanyja, hogy ő felszállt a vonatra, a két bőröndjét feladta az édesanyja, majd pedig azt mondta neki: Szervusz fiam, aztán majd a börtönben legyél tisztességes! Mert ő egy tisztességes keresztény ember volt, a fia is tisztességes volt, a papjuk börtönben ült, ez volt az 50-es évek. Hát, ha az ő fia tisztességes pap lesz, akkor be fog kerülni a börtönbe. Ez akkor nem is volt kérdés, elbúcsúzott tőle, és azt mondta, hogy legyél fiam tisztességes pap a börtönben.

Vannak tehát olyan helyzetek, amelyek negatív élményt jelentenek, és mégis azáltal tudunk többek lenni, hogy belemegyünk.

Most csak egy kis értelmezést tennék ide. Nyilván, amikor én átélek valamit, főleg amikor nagyon fokozott élményben van részem, lehet, hogy hosszú idők óta, ez az első olyan tapasztalásom, amelyben a személyiségem egésze részt vesz. Vagy többé-kevésbé azt mondhatnám, hogy ebben, amennyire csak bírtam, én benne voltam. De nemcsak az énem volt benne, hanem az egész személyiségem részt vett benne. Nagyon gyakran éppen azért válik a megerősödés forrásává egy nagyon negatív élmény, mert az az egész negatív élmény képes az egész személyiségemet átjárni. Különben pedig teljesen szét vagyok esve. Fogalmam sincs, hogy ki vagyok, vagy hogy mit kellene csinálnom, huszonöt felé lehetne mennem, teljesen bizonytalan vagyok, mindaddig, amíg nem érzem elég rosszul magam. De amikor végre valami teljesen elborít engem, akkor nagyon furcsa módon, akkor találok magamra. Akkor kialakul valami furcsa egység, és rendezettség történik meg bennem. Bár, ezt egy nagyon negatív élmény hozza ki belőlem. Talán ti is vissza tudtok emlékezni ilyesmire.

Az ilyen helyzetekben, amikor mélyponton vagyunk, akkor mindig van bennünk valami félelem, egyszerűen félünk, szorongunk, és néha rettegünk is. Ezt nem nagyon lehet elkerülni! Ehhez tartozik az, hogy a félelem tudatosítása, a bátorság lépése. Valóban, ameddig valaki nem mer szembenézni azzal, hogy most éppen félek, vagy félek is és ez is bennem van, addig nem tudom összeszedni magam. De ha szembe merek nézni a félelmemmel, ez már a bátorság első lépése! Tehát nagyon érdekes, hogy lehet, hogy egyáltalán nem érzem magam bátornak, pusztán csak annyit tettem, hogy beismerem, hogy félek, és ezzel máris erőt gyűjtöttem. Valamiképpen máris bátor vagyok! Bár egyébként direkt módon nem tudtam volna, vagy akár nem is mertem volna bátornak lenni.

Nem egyszer történik meg az velünk, hogy a félelem az egyetlen ösztönző erő, amely bennünket kilendít abból az állapotból, amiből nem tudunk kikerülni magunk. A félelemnek ezért megvan ez a nagyon nagy haszna. Emlékeztek, amikor az érzések funkcióiról beszéltünk? Akkor arról beszéltünk, hogy a félelem kétfelé vagy háromfelé mehet. Az egyik, hogy menekülök, a másik, hogy elbújok, a harmadik, hogy megvédem magam. Néha a félelem az egyetlen erő, vegyük ide a halálfélelmet is, ami képes belőlünk valami cselekvést kipiszkálni, vagy menekülést, vagy azt hogy megvédjük magunkat. Érdekes, ahogy a halálfélelemből elkezdünk menekülni, vagy védekezni, egyszer csak jönnek az erők is. Hát ez tulajdonképpen a vizsgaidőszak! Csakhogy érthetőbbé tegyem. J Amikor már azt gondolod, hogy ezalatt a kilenc óra alatt, ami a reggel nyolcas kezdéssel a rendelkezésedre áll, már lehetetlen megtanulni a japán nyelvet, ez válhat azzá az ünnepélyes pillanattá, amikor odaülsz az íróasztalod mögé. Ez a halálfélelem egy sajátos esete, ami azonban nagyon konstruktív cselekvésre indít minket.

A következő a félelemhez kapcsolódik elsősorban, de általánosságban is érvényes, amikor próbálunk egy helyzetet megúszni, - és nem eljutni addig az élményig, amit pedig érdemes átélni, mert abban van az erő -, akkor megpróbálunk kompromisszumokat kötni. Kiegyezni ezzel vagy azzal. Most ezt úgy fogalmaznám meg, hogy ez az, amikor menedéket akarunk találni. Amikor az utolsó esélyem, hogy elmegyek a paphoz, hogy mondja meg nekem, hogy mit kellene csinálnom. Ez ugye a látszólagos menedék. Valójában ugye, ha a pap eléggé normális, akkor nem rejt el téged, és nem ad menedéket. Hanem megmutatja neked azt, hogy amit te utolsó esélynek tartottál, hogy valamit ne kelljen megcsinálni, és mondja meg a pap, hogy mit kell neked tenni, abba a játékba nem megy bele. Ebben a pillanatban azt éled át, hogy az a menedék, ami egy hamis biztonságérzetet adott még neked és ez tűnt fel az utolsó lehetőségként, hogy meg lehessen úszni valamit, az egy hamis menedék volt! Az életünkben rengeteg ilyen hamis menedék van! Amikor elkerülünk egy őszinte beszélgetést, elkerülünk egy konfliktust, elkerülünk olyan helyzeteket, amelyeket pedig magunkra kellene vennünk. Amikor ezeket elkerüljük, akkor hamis menedékbe bújunk. Ekkor pedig azt gondoljuk, hogy na most sikerült magunkat valahogyan megmenteni, sikerült valamit elkerülni, jaj de jó! Ezért nem értelmetlen, amit adott estben a keresztény ember a Nagyböjtben tesz, hogy olyan dolgokat vagyunk hajlandók átélni, tudatosan és akaratlagosan, amire tulajdonképpen az élet nem kényszerít bennünket. Vagyis hajlandó vagyok éhezni, bár volna mit ennem, vagy hajlandó vagyok valakiért fáradni, bár éppen pihenhetnék is. Ez a gyakorlat. Amikor nagyon tudatosan, olyan helyzeteket teremtek magamban, meg magamnak, amikor átélhetem ezt. Nem kérem a jóllakottság menedékét! Nem eszek csokit, mert az mindig azzal az illúzióval kecsegtet engem, hogy egy helyzetet megoldottam. Közben pedig kiderül, hogy csoki függő lettél. Ha pedig nincs csoki, akkor máris nekiesel a házastársadnak.

A hamis menedékeink, börtönné válnak! Az az ember, akihez állandóan menekülök, hogy segítsen nekem, azokban a pillanatokban, amikor nekem kellene valamit tenni, ettől az embertől szép lassan függő helyzetbe fogok kerülni. Úgy tűnt, hogy menedék, valójában börtön. Azt hiszem, hogy ezt értjük. Tudjuk, hogy ez micsoda.

A következő. Ez egy jó sűrű alkalom lesz! Nem kíméllek titeket, csak úgy mondom és mondom. A fejlődés vagy a nehéz helyzetből való kilábalás feltétele, a fejlődni nem akarás joga. Vagyis, hogy egy pillanatban, amikor cselekednem volna érdemes, akkor azt nem kell, nem muszáj, hanem lehet. Vagyis, itt és most eldönthetem azt, hogy ki akarok-e ebből a helyzetből kerülni, vagy nem. Ebből pedig az adódik, hogy jogom van azt mondani, hogy nem akarok egészséges lenni, jogom van azt mondani, hogy nem akarok boldog lenni, jogom van a saját életemet tönkretenni. Ez egy nagyon fontos jog, ezt ne vegye el tőlünk az Egyház, meg senki! Ne akarjanak bennünket akaratunk ellenére üdvözíteni, meg rendes emberré tenni! Nem egyszer, éppen ennek a tudatosítása válik egy kulcsmozzanattá. Ugye a tipikus helyzet az, amikor próbálunk kinőni a szüleink szárnyai alól. Mert addig ők mindig megmondták azt, hogy jónak kell lenni, mert ahogy klasszikusan az édesapák is megfogalmazzák, hogy amíg az én kenyeremet eszed, addig te hazajössz 5-re, ugye? Ezzel pedig biztosítva volt az én szentté válásomnak az egyik nagyon fontos fejlődési eleme. Amikor pedig én eljutok oda, hogy azt mondom, hogy nekem jogom van, hazaérni 6-ra, igaz, hogy akkor nem lesz vacsora, de van hozzá jogom, csak éhes leszek. Na, ez egy döntő pillanat! Ezeket a pillanatokat nagyon érdemes átélni! Lélektani szakemberek arról beszélnek, hogy ha valaki jön, és egy órán keresztül azt mondja, hogy ő miért van egy teljesen lehetetlen és reménytelen helyzetben, hogy miért nincs itt semmiféle kiút, akkor adott helyzetben egy jó taktika lehet, hogy erre ráerősítünk. Nemcsak, hogy nincs kiút, ez még sokkal reménytelenebb. Mert még felcsillant benne, hogy esetleg 20 év múlva jól leszel, de hát dehogyis, mert én jól ismerek egy történetet, amikor valaki pont ekkor döglött bele. Nem egy ember gyógyult már meg úgy, amikor tudatosult benne, hogy a nem jóját, hát, hogy is van ez? Most úgy látszik, hogy egy olyan helyzetben vagyok, amikor tényleg dönthetek, amellett, hogy most akarok-e csinálni valamit, vagy nem akarok, meg akarok-e gyógyulni vagy nem? Néha az illetőt egy kicsit lefelé kell rúgni és nem felfelé emelni! Ez olyan, mint amikor egy gyászolót meg akartok vigasztalni. Mert neki joga van szomorúnak lenni, joga van éppen azt átélni, hogy nincs kedve élni. Mert amikor tudatosul benne, hogy jogom van, hogy legszívesebben nem lennék, akkor ő átélte a szabadságát, és ez a szabadság a feltétele annak, hogy tudatosuljon benne, hogy jogom van élni. Addig éppen azt gondolta, hogy itt nincs is szabadság, és nincs is jog. Ezért ne vegyük el senkitől azt a jogot, hogy ő, ha akar gazember lesz. Csak nyugodtan!

Ez, ami most következik, az egy nagyon izgalmas téma. A szavak általi kiszolgáltatottság, védelmet ad. Ezt most mondom érthetően is. Most vegyük a kapcsolatokat. Amikor egy kapcsolatban vagyunk, akkor a kapcsolatoknak a legvarázsosabb pillanatai közé tartozik az, amikor szavak nélkül megértjük egymást. Amikor annyira bízhatok valakiben, vagy annyira biztonságban vagyok, hogy jól tudom, hogy nem kell most mondanom, hogy mi van bennem, de te értesz engem. Tudod, még mielőtt kimondanám! Ez, hogy szavak nélkül elmondok neked valamit, és te tudod, hogy mi van bennem, és erre reagálsz, és ezt közvetíted nekem, ez egy csoda jó élmény! Azért, mert valamiképpen visszaidézi bennünk, azt az állapotot, amikor még csak nem is tudtunk beszélni, és mégis biztonságban éreztük magunkat. Amikor még nem volt szükségünk a szavakra, és mégis jól ment a dolgunk: etettek, itattak, pelenkáztak. Az élet mennyire szép volt! A párkapcsolatokban ez a naiv korszaknak a része ám, amikor ugye nagyon dúl a szerelem, és utána az jön, hogy ez azért nagyon tuti, mert nem kell mondanom, hogy, mert te akkor is érted. Igen, ez a szerelemben ez így lehet, de idővel, szép lassan visszazáródnak az én-határok, és aztán, már ha ordít, akkor sem veszed észre, mit akar mondani. Akkor pedig rohanunk, és próbálunk visszamenni, mint Jónás, hogy evetünk ezerrel, hogy vegye már észre, hogy ki vagyok borulva! De nem veszi észre, de ennek ellenére nem mondom ám neki! De közben meg már 25 falat felépítettem, hát hogy venné észre? Nem veszi észre, mert ekkor már mondani kell! Ugye, ez az, amikor már a szavakra van szükség! Eljutottunk oda, hogy a szerelemből egy picit kilépve, vagy a szerelemnek az endorfinnal telt korszakából kilépve, eljutottunk a beszéd fázisáig. Igen, ez így van, és tulajdonképpen, ehhez hasonlítható. Igen ám, de amikor az ember elkezd beszélni, akkor a beszéddel már távolságot is teremtett. A beszéddel többféleképpen teremtek távolságot, egyrészt a beszéd, máris távolságot alkot közöttünk, mert már a szavakra van szükség, hogy találkozzunk. A szavak, össze is kötnek minket, mert azáltal meg tudlak érteni, és te is megértesz engem, de éppen a szavak azok, amik közénk is állnak, mert azok közvetítenek bennünket egymásnak. Ráadásul a szavak, ahogy mondom magamat, a szavakkal eltávolodok saját magamtól is. Mert, amíg egyszerűen csak átélek valamit, addig egy lehetek magammal, de ha szavakba öntöm, akkor már történt egy távolság, önmagam, meg aközött, ahogyan magamat kimondtam. Hát nem egyszer élem azt meg, amikor azt mondom, hogy: Jaj, most ne kelljen beszélni! Hittanórán mondjuk ez egy elég nehéz pillanat. Azért ne kelljen, mert ezt a pillanatot most szeretném átélni, most várjunk egy kicsit! Nem volt még veletek ilyen? Ugye olyan aranyosak voltatok tavaly, drágáim, adtatok nekem eldobható fényképezőgépet! De én ezt olyan rosszul értelmeztem, mert a használat előtt dobtam el. J Dehogy dobtam el, csak éppen nem vittem el magammal. Azért van ez így nálam, mert szerintem lefényképezni azt érdemes, amit nem érdemes átélni! Ezt most így nagyon kisarkítva mondtam, persze azért le kell fotózni. De egy jó fotós azt nem úgy csinálja – ne legyünk naivak ám - , és nem úgy kapja el azt a pillanatot, ahogy ti azt átélitek, az nem úgy van. Ki van előre találva az egész! A legszentebb pillanatokat egyszerűen lehetetlen szerintem lefotózni! De remélem, azért most még szeretni fogtok, hogy ezeket mondtam. Mert hát vannak nagyon jó cuccaitok otthon, amivel jó képeket lehet készíteni, és szép képeitek vannak az esküvőről… Olyan sokat tanultam tőletek, kiderült az, hogy az esküvői videót csak addig érdemes nézni, ameddig meg nem születik a kisbaba. Mert ugye utána már azt kell nézni! Akkor már azt kell fotózni! Amikor meg megszületik a második, akkor kidobjuk az első felvételeinket… Most hogyan is kerültem én ide? J Ja igen, a szavak! A csend, a hallgatás, és az abban való megértettség, az fantasztikus! Amikor a szavaimat mondom, főként, ha van egy konfliktus, és magamat próbálom közölni. Hát nem szavakat akarok mondani, nem logika versenyen veszünk részt, hogy amit most mondok, az megfeleljen a formális logika szabályainak, mert ha nem, akkor a férjem belém köt. Vagy nem nyelvész verseny ez, hogy a férjem a személynév elé egy „a” betűt tett, és akkor rászólok, hogy ezt a mondatot mond újra, drágám! Na ez az, amivel tönkre tudjuk egymást tenni, amikor azt gondoljuk, hogy itt a szavakról van szó! Amikor a szavakkal próbáljuk magunkat közel hozni, nem megy, mert pusztán már önmagában a szavak is távolságot teremtenek, még nem is arról van szó, hogy félreérthető vagyok, belém köthetsz, nem tudom ezt elmondani vagy rossz a verbális képességem. A szavak ezért önmagában, közel hozhatnak egymáshoz embereket, és közben pedig távolságot is teremtenek. Amikor pedig egy mélyponton vagyok, akkor nagyon gyakran azt élem át, hogy most, pont arra lenne szükségem, hogy mondjuk 14. hete ülök otthon egyedül, kikapcsoltam a telefont, leállítottam a csengőt, kidobtam a mobiltelefonomat, és arra várok, hogy valaki bekopogjon! Vagyis a mélypontjainkon van meg bennünk ez a vágyakozás, hogy ne kelljen semmit csinálni, de még csak szólni se kelljen, csak jöjjön valaki, lépjen oda hozzánk, értsen meg, simogassa meg a buksinkat. Ez egy természetes igényünk! Nagyon rendjén van, hogy ez van bennünk, de miközben ezt éljük át, - és ugye itt van a paradox jellege ennek a helyzetnek -, eközben éppen arra van szükségünk, hogy ebben a kiszolgáltatottságunkban, amikor azt mondjuk, hogy szólni sem bírunk, akkor elkezdjünk beszélni. Amikor azt élem át, hogy nem jöttél rá, hogy mit szerettem volna, - és azt gondolom, hogy ezt inkább hölgyek szokták mondani -, akkor ez már nem is az igazi. Ekkor pedig, ezt mondja: Na akkor már nem is mondom! Ennek egy ilyen kompromisszumos megoldása lehet, amikor a feleség odaáll a férje elé, és azt mondja: Tudod, mit felejtettél el? Ugye, ez önmagában egy paradox dolog, mert ha tudná, akkor már biztos történt volna valami.

(Most Pál Feri atya egy kicsit szétesett. J Éppen azon nevet, hogy kár, hogy most nem járt le az idő, mert akkor elegánsan leléphetne. J) De ezzel kapcsolatosan még akartam biztos valami okos dolgot mondani, mert különben miért jöttem volna ide? Na, eszembe jutott! Tudtam én, hogy ez lesz, mert hiszen van itt ám egy rendes tudatalatti!

Amikor abban a helyzetben vagyok, hogy nem bírok, és nem is akarok beszélni. Nemcsak, hogy nem bírom mondani azt, hogy mi lett volna az igényem, de nem is akarom! Ezek azok a pillanatok, amikor képes vagyok erőt venni magamon, amikor mondjuk eltelt 10-30 év így, hogy ezekben a helyzetekben sosem szóltam. Megvan szerintem mindnyájunknak egy csomó olyan élethelyzete, amelyekben képtelenek vagyunk szólni, mert egyszerűen nem megy. Kiszolgáltatottak vagyunk, és arra várunk, hogy értsenek meg minket így is, hogy nem beszélünk. A fejlődésünknek a kulcsa pedig az, hogy megtanulunk szólni akkor, amikor nem megy. Amikor azzal még kiszolgáltatottabbakká tesszük magunkat, mert a szavak által jön a távolság, a szavak által jön a félreérthetőség, kigúnyolhatóság, és a többi. Ez az a tipikus helyzet, amikor valaki, amikor bajban van, nem szól, nem kér segítséget, és minél nagyobb bajban van, annál kevésbé kér segítséget.

Két dolgot szeretnék ide mondani. Az egyik, az imádság. Az imádság ugyanis a vallásoknak, és minden vallásnak, egy vallás adta, természetes lehetősége arra, hogy amikor nem tudok beszélni, akkor is tudjak szólni. Lásd Jónás prófétát! Bent vagyok a bálna gyomrában, ott vagyok a mélyponton, akkor elővehetem valakinek a szavait, és valakinek a szavaival élhetek. Más valakinek a szavával élhetek! Az imádság, ezért hatalmas erő! Jézus Krisztus a kereszten, ahogy elkezdi mondani a 23. Zsoltárt. Mert lehet, hogy a saját mondatból már csak annyi van, sőt, már annyira fáj, hogy csupán ez a szó maradt, hogy: „Beteljesedett!” De valakinek a szavain keresztül ki tudom fejezni magam.

A másik. Egy pedagógus mondta, hogy amikor próbálta megtartani az óráját, és erre állandóan belekavarodott, és akkor azt mondta – nő volt az illető -, hogy úgy látszik, ma reggel fogalmazás gátlót vettem be! Na, ezek ilyen helyzetek, amikor azt gondoljuk, hogy bevettük azt a gátlót, de nagyon, és akkor elkezdeni beszélni. Mint, ahogy a csecsemőből kinő valaki, aki már nem is annyira csecsemő, és elkezdi mondani, hogy: Nem! Ugye, nem véletlen, hogy az emberré válásunk egyik kulcsmozzanata, amikor lehet, hogy az első szavunk az, hogy: Nem! Ó, mekkora erő van abban! Egy mélypontról a mennybe lehet emelkedni, azzal, hogyha azt tudom mondani, hogy nem. Nagyon fontos szó!

A következő. A megalázottságban, a vereségben, vagy a veszteségben nyerhetjük el a méltóságunkat. Még a Terézvárosban emlegettem valakit, akit Nick Árpádnak hívnak, és a fekve nyomás magyar csúcstartója, aki a fogával el szokott húzni egy vonatot, meg hasonlókat csinál. Talán ismeritek is, nekem személyes ismerősöm, mert együtt atletizáltam vele. Tőle hallottam egy bölcsességet, amikor együtt kondiztunk. Fantasztikus ez az alkat, szkanderre meg fekve nyomásra van kitalálva. Az egész karja olyan hosszú, mint az én alkarom, és akkor nekiállt ide felülre izmozni. Tehát a mellkasa tudjátok, ilyen nőies lett, csak nem puha, hanem kemény. J Szeretett mindig a napfényben lenni, még most is nagyon szeret lenni a TV-ben. Egyszer egy nagyon kínos helyzetbe keveredtem vele. Együtt mentünk el egy edzés után, és flangáltunk a Váci utcában, és ekkor nem voltam még vallásgyakorló. Akkor ott mászkáltunk, Árpi kicsi és izmos, én meg magas és vékony, úgyhogy nagyon jól mutattunk. Ilyen nyári időket éltünk, és akkor azt mondja valami Adidas bolt előtt, hogy ő most vesz egy fürdőnadrágot, és akkor bement a boltba, és kijött a fürdőnadrágban az utcára, a bolt elé. – Hú de jól nézek ki ebben a gatyóban! – mondta. Én meg álltam mellette, és kérdeztem magamtól, hogy mit keresek én itt?

Na tehát vissza a konditeremhez. Árpi gyúr, én meg szakítok. Ebből is látszik, hogy ki vállalta a nehezebb részt. Akkor pedig azt mondja, így két nyomás után, - ő mondjuk 160 kilóval edzett, én meg 20 kilóval - , hogy: „Tudod Feri, azért ez úgy van ám, hogy az ember ott a leggyöngébb, ahol a legerősebb. Igen, ne csodálkozz ezen! A legerősebb izmom a vállizmom, és mégis a legtöbbet a vállam sérült. Az a legérzékenyebb ponton, miközben ott vagyok a legerősebb.” Ezt én úgy megtanultam tőle, 18 évesen, hogy egy életre nem felejtem el, mert rájöttem, hogy ez valami hatalmas bölcsesség. Az ember valóban ott a legsebezhetőbb, ahol a legerősebbnek gondolja magát. Ahol valóban van ereje. Azért, mert ott belemegy olyan dolgokba is, amibe nem kellene. Szóval ott nem elég bölcs, nem elég körültekintő, és ott válik gőgössé, nagyképűvé, nem veszi tekintetbe a másikat, a körülményeket, a másik gyöngeségét, az ember voltát, ott vész ki belőle az alázat. Ez pedig nem csak az izmokra vonatkozik! Ez nagyon fontos! Ezért lehetséges az, hogy ahol az ember megpróbálja megúszni azt, hogy ha már vereséget szenvedett, akkor azt ne kelljen beismernie. Akkor sosem erősödünk meg! De ha valaki tudja, hogy éppen a vereség az, amiből az ember felemeltetik, mert aki „megalázza magát, az felmagasztaltatik” – ahogy Jézus mondja!

Most, hogy csak a nehéz helyzeteinkhez illő példát mondjak. Amikor például azért kerültünk mélypontra, mert elvesztettük az eszünket. Tehát mondjuk, kitör belőlünk valami olyasmi, amiről nem gondoltuk volna, vagy szerettük volna letagadni, vagy szégyelljük, de iszonyatosan. Akkor pedig eltelik az az egy másodperc, vagy egy nap vagy egy hét, és akkor egy ilyen iszonyatos állapotban vagyunk, és akkor csak egyszer rájövünk arra, hogy vagyunk! Hogy még mielőtt elszenvedtük volna ezt a vereséget, azt gondoltuk, ha mi vereséget szenvedtünk, akkor jobb nekünk meghalni, mint élni. Sok ilyen lehet. Egy neurotikus alkat, napjába többször él át ilyet. Már előre csak ezt mondogatja: Csak ezt a vereséget ne, csak ezt a cikit ne! Akkor pedig átéli a cikit, mint ahogyan itt az egyik jogi egyetemen tanító hölgy. Dr., professzor, nagyon nagy ember, és ennek ellenére lecsúszott a szoknyája! Itt valamelyik terembe mesélte nekem. Na ezek azok a pillanatok, amikor azt mondjuk, hogy ezt azért ne! De ő egy kifejezetten rátermett pedagógus, és amikor ez történt, magára nézett, és megjegyezte, hogy de jól is áll rajta ez a cicanadrág. J Mert ugye tél volt, és cicanadrág volt alatta. Nyilván ezt összeköthetjük a félelmeinkkel. Ha én ezt megélem, akkor én abba belehalok! Végül pedig megélem, és mégsem halok bele! Na, ez egy óriási élmény. Rájövök, hogy van élet a ciki után is.

Egy másik hasonlat, amikor az ember beteg, és akkor egy olyan nagyon mélyet alszik. Nem egyszer átéltem magam is, hogy amikor olyan nagyon mélyen alszom, néha jönnek azok a fázisok, amikor álmodom, meg az ébredés közeli pillanat van, és már akkor tudatosul bennem, hogy most gyógyulok meg. Az annyira jó, amikor vannak ilyen alvások, amikor betegen fekszel le, és egészségesen ébredsz fel. Az annyira jó!

Na ezek ilyen pillanatok!

Na, akkor még két történetet hadd mondjak el, ide a végére.

Ugyanaz a nővér, akit az előbb emlegettem, mondja azt, hogy egyszer kómába esett egy 7 éves kislány, és egy hónapig volt kómában. Nem lehetett tudni, hogy mi van vele. Egyszer csak arra lettek figyelmesek, hogy ez a kislány felébredt teljesen magától, kiállt a kórterem közepébe, lehúzta magáról a pelenkát, és elkezdett egy gyerekverset szavalni. Erre rohantak be a kórterembe, hogy ott áll meztelenül a kislány, és egy gyerekverset szaval, úgy, hogy egy hónapig volt kómában előtte. Na, ezek ilyen pillanatok!

Az utolsó történetet már csak az érdekesség kedvéért mondom el. Ugyancsak ez az előbb említett nővér mesélte el nekem. A gyerekosztályon fekszik a vajdának a fia az egyik ágyon. A vajdának a fia, legalább 7-8 éves volt már, tehát mát mindent tudott az életről. J Behozzák az egyik nagykövetségen dolgozó, ilyen csúcs-elit helyen dolgozónak a kislányát, aki nagyjából ugyanannyi éves, akinek angol nevelőnője van, hogy megtanulja az illemet. Na már most, egyetlen szabad ágy van, és odafektetik ezt a kislányt a vajda fia mellé. A vajda fia, miután mindent tud az életről, ezért elkezdi tanítani a kislányt, kezdve a legválogatottabb káromkodással. A dolog akkor válik érdekessé, amikor jön az apuka, akinek a kislány az előző nap, búcsúzáskor elmondta, hogy ő mit szeretne, hogy az apukája mit hozzon be neki másnapra. Erre jön az apuka, akinek a kislány nagyon megörül: „Szia apa! Elhoztad a macimat?” – „Jaj, kislányom, nem tudtam hazamenni a macidért.” Erre a cigány kisfiú a következőt mondja az ágyon: „Küld el!” Erre pedig jött egy szófolyam, úgy, hogy ami a csövön kifért. Az apuka halálsápadttá vált. Egy hét alatt nagyon komoly eredményeket értek el a kislányánál. Egy hang nem jött ki a torkán, és elment a főorvoshoz panaszra. A főorvos azt mondta neki, hogy ez lehetetlen, hát a maga angolkisasszonyos lánya ilyeneket nem mondhatott, dehogyis! Beküldi a főnővért. A főnővér elment, és kérdezi a kislányt, hogy: „Hát Zsuzsika, mi történt?” Erre azt mondta a kislány: „Nem hozta be az apukám a macit!” – „Zsuzsika, és mit mondtál az apucidnak?” – „Hát azt mondtam, hogy….” A főnővér visszament, és azt mondta az apának, hogy valóban így történt, korrekt!

Ezzel fejezem most be, és itt nem állt meg az élet. Bár az apuci azt gondolta, ha az ő édes kislánya valaha ilyen mondatokat ejt ki a száján, többé nem az ő édes kislánya, aztán mégis csak örökbe fogadta, miután hazaengedték a kórházból.

Nagyon köszönöm az aktív figyelmeteket!

Örökbe fogadta és lejegyezte: Újhelyi Balázs és Annamari