A másik emberbe vetett bizalom megerősítése 2.

Isten hozott benneteket. Köszöntök mindenkit. Kaptam már néhány kérdést. Köszönöm szépen. Hogyha van kedvetek hozzá, akkor írjatok még most -mialatt én beszélek- nyugodtan kérdéseket és akkor a végén csak tegyétek ide az asztalra. És igyekszem a következő alkalommal -ami az utolsó alkalom lesz- felelni ezekre a kérdésekre. Majd meglátjuk, de már így is jött vagy hét, nyolc.

Mai alkalommal szeretném azt befejezni, hogy hogyan erősíthetnénk a hitünket, vagy a bizalmunkat a másik emberrel való kapcsolatunkat illetően. Mondtam eddig azt hiszem hét pontot, és még lenne tizenhárom. És akkor már be is fejeztük.

Egy pici rövid ismétlés. Viszonylag hosszú mondatokat mondtam eddig is azért, mert a mondatnak az első fele a lényegi üzenet, a második felét azért mondom, mert gyakori tapasztalatom az, hogy miközben hihetetlen közhelynek tekintjük ezeknek a mondatoknak az első felét, aközben pont, amikor igazán szükségünk lenne arra, hogy tudjuk valósítani azt, ami annak a tartalma, egy-egy kritikus pillanatban, pont akkor nem megy. Ezért a mondat második része arra hívná fel a figyelmet, hogy még akkor is érvényes ez a mondat, amikor mondjuk egy ilyen helyzetben vagyok, ami a mondatnak a második része. Ezzel a második résszel tehát nem leszűkíteni akarom az elsőt.

Fussuk csak át, azért hogy ez egy jó kis bemelegítés lehet.

Az első. Elfogadlak olyannak amilyen vagy, és ugye a második része, és vállalom ennek a következményeit.

A második. Megosztom veled az érzéseimet, az érzelmeimet megmutatom és föltárom, és a második része ennem a mondatnak, és tudom, hogy nem használod föl ellenem. Illetve, ha te megosztod velem az érzéseidet és érzelmeidet, én ezt nem használom föl ellened.

A harmadik. Érzéseimet tényként fogadod el. Az érzéseidet tényként fogadom el, de ez így önmagában még nem elég, közösséget is vállalok vele, ezzel az érzéssel, amit elfogadok tényként tudatosan, együtt is érzek.

A negyedik az volt. Megmondom neked nyíltan a véleményem, megfelelő formában, akkor is, ha ez neked fáj. Itt mind a kettő nagyon fontos, megfelelő formában és persze az is, hogy akkor is, ha tudom, ez fájni fog.

Az ötös. Mindent meg akarok tenni érted, amit tudok, még ha ez áldozattal is jár. Ugye nyilván itt a mondat második fele igen lényeges. Mindent megteszek érted ameddig nem fáj, hah úgy ez akkor nem annyira jó.

A hatos. Nem azért teszek érted valamit, mert viszonzást várok tőled. Itt ugye összevontam ezt a két dolgot. Ugye a kölcsönösség, ahogy erről beszéltünk nem azt jelenti, hogy én csak annyit adok neked, amennyit látok, hogy te is adsz nekem. Hanem én is önzetlenül adok neked, és te is önzetlenül adsz nekem.

És a hetes. Hajlandó vagyok kockázatot vállalni a kapcsolatunkért, még ha pórul is járok, vagy ha pórul is járhatok.

Ez volt tehát az első hét, és akkor nézzük a többit.

Nyolc. Gyöngeségeidet, korlátaidat nem a te bajodnak tartom, hanem segítek együtt élni vele, vagy velük. Tehát az első része, hogy gyöngeségeidet, korlátaidat nem a te bajodnak tartom, hanem segítek vele neked együtt élni. Ugye ez a klasszikus, tipikus, katonaságnál sokat mondták „Ez a te egyéni szocproblémád”. Na erre gondolok. Akár még egy házastársi kapcsolatban is, amikor az egyik fél azt mondja a másiknak… -Isten hozott! (valakit köszönt) - Ezt is lehet mondani, de nem erre gondoltam, hanem mikor az egyik fél azt mondja a másiknak, hogy „Ne is haragudj drágám, de ez a te problémád, ezt old meg magad.”. Ahogy ez a kedves, valóban kedves ismerősöm mondta a feleségének „Nézd, ha valami bajod van, menj el pszichológushoz.”. (nevetés) Ugye ez körülbelül ugyanannyit tesz, minthogy ez a te egyéni szocproblémád. Katonaságból eszembe jutott az az élmény, amit valóban így élhettem meg, hogy mit jelent az, amikor benne vagyok egy rendszerben, valamit teszek ezért a rendszerért, és közben az én bajomat egyéni szocproblémának tekinti a rendszer. Eltávról érkeztem vissza, és azért mentem, mert tudtam, hogy miután visszaérek egy óra múlva ügyeletes alegységbe kell lépnem, 24 órás szolgálat. És amikor visszamentem a körletbe, akkor láttam, hogy föltörték az öltözőszekrényemet- vagy hát azt nem, az edzésnél van öltözőszekrény, hát ez egy ilyen izé, amiben az összes cuccom van- és elvitték többek között a bakancsomat. Na most ez negyvenhetes. És akkor volt egy órám, hogy a 24 órás szolgálatot ellássam úgy, hogy nincs bakancsom. És minden erőlködésem ellenére a legnagyobb bakancs, amit sikerült szereznem, az egy negyvennégyes volt. Átéltem azt, hogy mit jelent az, hogy én szolgálatba megyek, és közben az, hogy egy negyvennégyes bakancsban vagyok, az az én egyéni szocproblémám. Igen izgalmas ám így állni 24 órás szolgálatban. Nagyon, nagyon jó élmény. Mindenesetre ki lehetett bírni. Éjszaka elmondtam egy-két misét, ilyesmi, magamért. (nevetés) Szóval mondjuk nem nőtt a Magyar Néphadsereg iránti bizalmam ezután a 24 órás szolgálat után. Aztán, na eszembe jutott egy másik- ez római történet -hogy mit jelent, hogyha a mondatnak a második felét is hozzáveszem, hogy vannak gyöngeségeim és milyen sokat jelent az, hogy nőhet a bizalmam, hogyha a másik azt közvetíti felém, hogy nem tekintem ezt a te egyéni szocproblémádnak. Hárman ültünk az ótóba és Assisiben azon, mondjuk így vitáztunk, hogy hogyan megyünk haza. És…(nevetés) ez a jóindulatom volt. Szóval és akkor hárman természetesen -miután három papról van szó- három különféle úton szerettünk volna hazamenni, és én természetesen gyarló emberként ragaszkodtam ahhoz, hogy úgy menjünk, ahogy én akarok. Mert én úgy gondoltam, hogy merre másfelé is lehetne menni, mintsem hogy a tengerpart felé. Ugye. De a pap barátaim nem ezt gondolták, mert ők haza akartak érni minél gyorsabban. És hát így beszélgettünk kedvesen, aranyosan Szent Ferenc sírja fölött, igen nagy békességben és akkor utolsó dologként, de nem érvként mondtam ezt, hanem egy olyan patthelyzet alakult ki, tehát hárman mondtuk a magunkét. És akkor végül mondom azt, hogy „Jaj, de tudjátok (merthogy én vezettem) ki a fenének van kedve Olaszország közepén végigmenni. Úgy utálom ezt az utat, mint a fene. Ezen jártam többször már, azon a másikon meg még egyszer se. Utálom ezt.” És erre - amire egyáltalán nem számítottam- egy ilyen varázsütésszerűen rám nézett a két pap barátom és azt mondta, hogy „Hát mért nem mondtad, utálsz arra menni. Hát akkor persze menjünk a tenger felé.” (nevetés) Látjátok milyen jó az embernek, ha vannak pap barátai. Úgy látszik ez volt a kulcsmondat. De hogy mennyire komolyan vették ezt, hogy én egyszerűen utálok arra menni. Nem taktikából mondtam. Nem csinálnék ilyet. Á dehogyis? (nevetés) Úgy írtam ezt, hogy azért elviselhető egy gyöngeségem, mert te elviselsz engem azzal együtt. Ugye hogyha ezt a kapcsolat keretében nézzük. Azért bírom elviselni magamat, sőt együtt élni egy saját gyöngeségemmel, mert te elviselsz engem ezzel együtt. Ezért lehet nagyon gyógyító az, hogyha nem tekintjük a magunk nehézségét csak a magunk nehézségének. Egy utolsó történet ehhez. Mikor a barátaim papszentelésemre fölújították a Zsigulimat, ami fölújítás után is megmaradt 17 évesnek, de én nagyon kötődtem hozzá, és gyönyörű szépen csillogott, villogott, hát egyszerűen zseniálisan jól nézett ki. A négy lámpás ezerötös. Mond ez valamit? Remélem. Na és az első utam, nem tudom egy-két nap után Balatonra vezetett és megálltam ott a Balaton partján és rögtön utánam beparkolt egy házaspár. És a férfi vezetett, a nő kinyitotta az ajtót, és úgy tiszta erőből, tudjátok. Nem úgy fe… Hol a Csilla? Nem úgy fejeződik be a mondat, hogy ahogy a nők szokták, nem így, hanem az anyósülésen lévők, ahogy úgy piff. Neki a két napja lefújt Zsigulimnak. A négylámpásnak, a régi ezerötösnek. Na kiszaladt a vér a fejemből rögtön. Még annyi lélekjelenlétem volt, hogy rájöttem arra, hogy döntéshelyzetben vagyok, hogy most mit csináljak. És ilyet sosem szoktam csinálni, de úgy döntöttem, hogy azért ez már mindennek a teteje. És a magam brutális módján azt mondtam ennek a hölgynek, hogy „De hát most fújták le!” (nevetés) Igen, igen, kiálltam magamért. És megint ugye a váratlan fordulat, hogy ez valahogy szíven találta ezt a hölgyet, és látszott, hogy nagyon, nagyon, nagyon megijedt ő. És akkor rögtön szólt a férjének, hát hogy oldja meg ezt a helyzetet, mert szerintem ő a férjéből indult ki. Tehát látta, hogy kiszáll az autóból egy ilyen…, hát egy ilyen vékony ürge (nevetés) és akkor, ahogy így fölmérte ezt a helyzetet, akkor gondolta, hogy itt a férfi intézze el a férfivel ezt a problémát. És tudjátok, azt mondja erre a férfi, hogy „Te csináltad, old meg magad!”. Puff és elindult a Balaton felé. A nő meg ott tipródott és… De ettől a látványtól, ahogy ő elkezdett tipródni, a 120 kilós barátja meg ment a Balaton felé hűsölni, ettől úgy megesett a szívem rajta. Azt gondoltam, hogy akkor most én leszek együtt érző vele és mondtam „Nem számít, tegnap előtt fújták le, nem tegnap, (nevetés) csak tudja ilyen hiszteroid alkat vagyok és dramatizálom a helyzetet.” Na ez a, sose fogok a végére jutni. Az első pont ez akart lenni, hogy gyöngeségeidet, korlátaidat nem a te bajodnak tekintem, hanem segítek neked együtt élni velük, elviselni a saját gyöngéidet. De még azért egy mondat. Azért ha csak egy kicsit normálisan nézünk a másikra, akkor tudhatjuk, hogy a saját hülyeségétől biztos, hogy jobban szenved, mint mi. Hát ez tuti! Mi is így vagyunk vele, nem? Csak hát színészkedünk egymás előtt. Tehát nagy lehetőség az, hogy én segítsek neked elviselni a te gyöngéid. Na. Kilenc. Együtt dolgozunk másokért, de nem a mi kapcsolatunk rovására. Ez látszólag mintha nem a mi kettőnk kapcsolatáról és a bizalomról szólna. Valójában azonban, ha vannak olyan élményeink, amelyben vált válnak vetve tudtunk együtt dolgozni valami közös ügyért, ez nagyon el tudja mélyíteni két embernek a kapcsolatát. A Szentháromság titkáról szólva mondják azt teológusok, hogyha a bölcselet talajáról indulunk, akkor azt kell mondanunk törvényszerű, hogy az Istennek háromságnak kell lenni, három személyben. Azért, mert a szeretetnek az a teljessége, a szeretethez az is hozzátartozik, hogy ketten szeretnek egy harmadikat. Hogy a szeretetből kimarad az, hogyha a két ember csak egymást szereti. A szeretetből akkor valami kimarad. Lehet, hogy én 100 százalékosan szeretlek téged, de ha mi együtt nem szeretünk egy harmadikat, akkor valami a mi szeretetünkből kimarad. Talán ennek az analógiájára lehetne beszélni a bizalomról is. Ha mi nagyon-nagyon megbízunk egymásban, de nem látlak téged megbízni egy harmadikban, áldozatot hozni egy harmadik emberért, vagy szeretni egy harmadikat, és ezt nem tudjuk együtt csinálni, ez talán a mi kettőnk kapcsolatának is egyfajta nem kiteljesedését jelenti. Ezért van az egyébként, hogy a házasság szentségéhez, mint szentséghez a Katolikus Egyház hozzá teszi azt, hogy az csak akkor válik szentséggé, hogyha a két fél nyitott a gyerekre. Arra, hogy legyen egy harmadik fél ebben a kettejük kapcsolatában. Hogy részt vehessen benne egy harmadik fél és ők ketten együtt szeressenek egy harmadikat. Két dolog, ami talán ezt még közelebb hozhatja nektek. Hogyha tudtatok dolgozni másokért valami karitatív dolgot. Az egyik legjobb élményem az, amikor- erről beszéltem már nektek- mentem elfekvőbe idős bácsikat meg néniket füröszteni. És olyan elevenen él bennem az, hogy azokkal, akikkel én együtt fürösztöttem ilyen magatehetetlen, kiszolgáltatott idős embereket, hogy azokkal olyan bizalmi kapcsolatunk alakult ki, -pedig egymással nem is beszélgettünk- mint ami lehet, hogy sokkal hosszabb idő alatt alakult volna ki, hogyha arra törekszünk, hogy egymással alakuljon ki kapcsolatunk. Mert az, hogy egyetlen szó nélkül, amit egymással váltottunk volna, emelünk meg egy beteg embert, és figyelnünk kell arra, hogy hogy tesszük be a kádba, hogy hogy fürösztjük le, hogy hogyan érünk hozzá. Hogy látom, hogy ő is milyen gyöngéd azzal a másik emberrel, hogy hogyan törli meg, hogy hogyan szárítja a haját, hogy hogyan igazgatja el a lepedőjét. Ez nagyon nagy bizalmat ébreszthet a másik iránt. Talán szülők élhettétek ezt meg sokszorosan, amikor -mondjuk úgy- szemlélitek azt, egy férfi, ahogy a felesége gondoskodik a közös gyerekünkről. Na ez lehet egy ilyen pillanat, persze hát vica verza. Amikor úgy rácsodálkozok erre, hogy nahát az én feleségem ezt így csinálja a gyereknek vagy a gyerekekért. Olyan érdekes volt ennek a lefolyása, hogy mentünk hétre füröszteni, nagyjából tízre végeztünk és nehéz volt elszakadni egymástól. Pedig nem egymásért voltunk ott és nem is egymással találkoztunk. És mégis olyan ösztönösen kialakult bennünk az igény, hogy ha csak tehetjük, akkor menjünk be és reggelizzünk együtt valamilyen helyen. Hogy maradjunk együtt. Pedig nem egymással törődtünk. A másik példa -ami talán lehetne még- az az, hogy szerintem nőknek is, férfiaknak is van egy ilyen fajta érzéke, amikor mondjuk szerelembe esnek, vagy valahogy az igazit keresik, -ilyet hallottam már nem egyszer- hogy amikor ránézett arra a valakire, aki később a férje lett, akkor szinte az első gondolata az volt: „Ez jó apa lesz”, vagy „Ez jó anyja lesz a gyerekeimnek.”. Hogy akár az első találkozásban ez megfogalmazódjon. És ez, hogy egy harmadik felé ilyennek látom őt, -bár az egész tulajdonképpen még csak bennem él- ez a kettőnk közti kapcsolatot, annak a bizalmi részét megelőlegezi. Ez volt a kilences. Tízes. Valamiképpen még maradunk ennél a témánál. Hátrányos helyzetben lévőkkel sorsközösséget vállalunk –és a második része- saját kényelmünk rovására. Akkor is. Nem csak akkor tesszük ezt meg, hogyha ez futja a kényelmünkből, hanem akkor is, ha nem futja. Ez, amikor, amikor azt élem meg a társammal, hogy ő saját magát képes háttérbe szorítani egy harmadikért. Ez, ez olyan, mint valami hívogató jel, hogy rábízzam magamat, illetve, hogy bízzam benne. Ide két dolog jutott az eszembe. Az egyik, hogy egyszer –már bőven húsz fölött voltam akkor- a közértben láttam egy idős nénit, aki iszonyatosan nehezen vásárolt. És aztán, amikor elhozta a cuccait, akkor ott megállt a pénztár után és látszott, hogy egyszerűen nem bír hazamenni. És akkor odamentem hozzá és mondtam neki „Hogyha nem veszi tolakodásnak és nem fél, akkor szívesen elviszem a cuccát -hát nem sok minden volt benne- de hogy elviszem, és akkor segítek neki hazamenni.”. És azt mondta a néni, hogy „Jó, jó, hát hogy ő ilyet sose kérne tőlem, meg senkitől, de hát hogy annyira nem érzi jól magát.” Mindegy. Elmentem oda, és én életemben még ilyen körülmények között embert nem láttam lakni. Volt két macskája és a piszok, a szaros újságpapír –mert ezt másként nem lehet mondani-, a macska kakival teli ágy. Tehát az, az nem úgy volt ebben a lakásban, hogy itt, ott, hanem így térdig lehetett benne járni. És nem túlzok. Tehát így, így, így kellett menni, így odébb rúgni így… Hihetetlen volt. Én -ha ezt nem látom a saját szememmel- nem hiszem el, hogy ilyen van. És akkor, mikor elmentem felajánlottam ennek a néninek, hogy szívesen eljövök egy kicsit takarítani. –Hát ez a kicsit takarítani, ez relatív.- És akkor körülbelül ötször ott voltam több órán keresztül és még mindig ott tartottam csak, hogy a szemetet vittem ki. És akkor eljutottam oda, hogy én ezt egyedül nem bírom. Egyszerűen ez nekem sok. Tehát a bűz, a kosz, a mocsok, én ide hatodszorra nem tudok egyedül elmenni. És akkor szóltam egy kedves ismerősömnek. A konyhához még hozzá sem nyúltam. A spejzban ilyen, ekkora kukacok mászkáltak. –Jól van! (nevetés) Na jó, nem vagyok egyedül.- Na, szóval a konyhához én hoz…, tehát még, még a macska kaka az hagyján, de ezek a kukacok. Ezt nem! –Emlékeztek múltkor.- És szóltam ennek a barátomnak: „Te, kellene egy kicsit takarítani egy idős néninél.” (nevetés) –Látjátok az emberből nagyon nagy gonoszság is kitelik.- És hát ez az én barátom ugye keresztény ember volt és lépre ment. És én ugye mondtam neki –mint jó menedzser-, hogy „Én már voltam ötször, nagyszerűen haladok. (nevetés) Részt vehetsz ebben a projektben. Meglátod milyen nagy eredményt fogunk elérni.” És akkor én tudtam, mit fogok csinálni, mondtam, hogy „Én akkor a szobában teszek, veszek (nevetés) és hát neked a konyhát ajánlom.” Hát szóval…. Képzeljétek el megcsinálta! Megcsinálta, túlélte. Olyan ember lett az én életemben, akire tudom, hogy számíthatok. Mert tudjátok, aki, aki azokat a kukacokat kivitte onnan, az ember a talpán! Körülbelül 3 órán keresztül sikálta a gáztűzhelyt, az csak a gáztűzhely volt. –Hú, rosszul lettem. Mennyi idő van még?… Látjátok áldozatokat is vállalok, értetek! Ja, a másik. –Milyen piszok ember vagyok. Megint, megint ez jut eszembe.- A házasságkötés szertartásában van egy gyönyörű hármas áldás. -Mindig ezt mondom, mert ezzel semmi sem vetekszik.- A hármas áldásnak a harmadik része ez így hangzik, hogy „És a szenvedők és szegények, akikhez jók voltatok, egykor hálásan fogadjanak Isten örök hajlékában.” Válasz: „Amen” Vagyis, hogy az ifjú házaspárt ezzel az áldással bocsátja el a pap az esküvői szertartásról, hogy „a szenvedők és szegények, akikhez egykor jók voltatok, hálásan fogadjanak majd Isten örök hajlékában.” Az Egyház bölcsessége, egy ilyen finom utalás, hogy mi az, ami azon túl gazdagíthat benneteket, hogy csak egymásra figyeltek. Ezt sosem szoktam kihagyni. Persze van bennem annyi gonoszság, egy picit ilyenkor mindig nézem őket. Na, ugye. Ha nagyon lesütik a szemüket, akkor ez még csak a jövő. (nevetés) Ezt nem hagytam ki még soha. -Mondtam nektek is, meg nektek is. (rámutat egy-két emberre)… Nem emlékeztek rá?! (nevetés) Piszkok! Akkor valamikor majd megáldalak benneteket. Külön. Vigyázzatok! Na jó. Tizenegy. A kapcsolatból adódó megpróbáltatásokat értéknek tekintem, -ez még csak az első fele- tehát, hogy a kapcsolatból adódó megpróbáltatásokat értéknek tekintem, -a második fele- még ha szívesen elkerültem is volna azokat, vagy úgy gondolom, hogy el lehetett volna kerülni. Vagyis nem okollak vagy hibáztatlak azért, mert ilyen helyzetbe kerültünk vagy jutottunk. Az egy klasszikus dolog, amikor azt gondolom, hogy mondjuk fáradtan hazamegy a férj, ez a klasszikus helyzet. És akkor azt gondolja, hogy majd ő pihenni fog. És a felesége valami zűrt csinált. És akkor ezt úgy mondja, mondja, hogy „Jaj ez volt”, és akkor kiderül, hogy ezzel a drága férjnek valami munkája van. Vagyis lőttek a pihenésnek. És akkor, hogyha megjelenik az a tudatodban, hogy „A fene egye meg, ez egy plusz teher!” Tehát, hogy az lenne a normális, hogy én most pihenek. És e helyett, valami elkerülhető, nyavalyás, plusz terhet rakott rám a sors az én nyavalyás, plusz feleségem által. Hogyha (azt hiszem, van valakinek élménye erről) szóval, amikor ezt én rögtön közlöm is az én nyavalyás feleségemmel, hogy „Hát nem erről volt szó ma estére! Hogy a fene egye ezt meg.” Akkor ez nem annyira a bizalmat növeli kettőnk között. Ezek a helyzetek általában természetesen kiszolgáltatottá teszik a másikat. Érdemes tehát úgy nekikezdeni, hogy ez itten egy lehetőség. Hogy most mélyülhet el a kapcsolatunk. Ez nem rózsaszínre festése valaminek, hanem szerintem elég józan, normális megközelítés. Még akkor is, ha közben azt gondolom: „De jó lett volna pihenni!” Mert ezt természetesen gondolhatom, meg érezhetem is. De hogy hogyan állok hozzá az a szabad döntésemen múlik. Indiában, hogyha szellemi fogyatékos vagy testi fogyatékos gyerek születik, akkor tudjátok-e, hogy mit mondanak rá? Ugye, mert ilyenkor a mi kultúránkban élő ember azt mondja, hogy „Mekkora pech! Mért pont én vagyok ilyen szerencsétlen!” Ez az ő közös megpróbáltatásuk. Indiában erre azt mondják: „Vezeklő született a családunkba! Hatalmas kincset kaptunk!” Ez az, amikor egy kultúra részévé válik az, hogy egy ilyen helyzet az nem egy plusz teher, hanem egy vezeklőt fogadhattunk be a családunkba, aki –nyilván itt a reinkarnációról is szó van, csak a logikája miatt mondom- aki éppen bennünket választott arra, aki alkalmasnak tekintett minket arra, hogy hozzánk szülessék. És mi befogadhatunk egy vezeklőt. Tizenkettő. Tapasztalom és törekszem arra, hogy együtt növekedjünk, a mondat második része, még ha valamelyikünk gyorsabb is. Ez általában így szokott lenni. Az gyakorlatilag lehetetlen, hogy mondjuk egy párkapcsolatban -hogyha azt ötven évre számítjuk- ugyanabban a tempóban élnek. Most nem az élet ritmusát értem, hanem a fejlődésnek, a növekedésnek a tempóját. Ez lehetetlen. Legtöbbször azzal találkozom, hogy amíg a férfi az életnek a ritmusát gyorsítja, addig a nők nagyon sokszor előbb-utóbb oda eljutnak, hogy nem az élet ritmusát akarják gyorsítani, hanem a fejlődésben akarnak ütemet váltani. És ez nagyon gyakran konfliktust okoz kettejük között. Igen gyakran. Volt egy idős atya, akit nagy tiszteletben tartottam, már nem él, néhány éve halt meg. És ő ilyen prófétai tűzzel képviselte azt, hogy a pap csak a férfiakkal foglalkozzon. Nem tudom, hogy ez nála miből adódott, de ez lényegtelen is. Ő azt mondta: „Hogyha van egy igazán hívő férfi, ahhoz úgyis csatlakozik egy nő.” -vagy több, de most ezt hagyjuk- (nevetés) Tehát jó esetben úgy igazán csak egy. Vagy a férfi csak ahhoz az egyhez csatlakozik. –Mindegy ezt hagyjuk is.- Tehát ő azt mondta: „Nőkkel nem kell foglalkozni. Elég a férfiakkal, a nők meg jönnek utána.” -Na ezt most nem azért mondtam, mintha föltétlen azt gondolnám, hogy így van. Hanem mér is mondtam? … Ja, hogy nem egyformán nőnek. Köszönöm. A… De azt mért mondtam, hogy nem egyformán? (nevetés) Ja a konfliktus. Igen. … Ja, eszembe jutott! … Hogy is? (nevetés) Most nem hülyéskedek, most tényleg, tényleg elvesztettem a fonalat. …(valaki segít neki) Ja, ja. Igen, igen. Milyen érdekes ez a téma. (nevetés) Na jó. Most már lassan dereng valami. Most az jutott eszembe, tudjátok, egyszer valaki ellopná a jegyzeteimet, és itt megállnék iszonyatos ügyetlen, nagyon-nagyon hülyén néznék ki. De a jegyzetet most kivágták a fejemből.- Hogy, igen, tehát hogy egy csomószor találkoztam azzal, hogy a férfi nem akart valamilyen irányba fejlődni, a nő pedig igen. És akkor –és itt, itt most eszembe jutott, hogy miért is-, hogy a pap barátom pedig mindig azt mondta, hogy „Ne, ne, ne, ne, ne. A nőkkel kár!” Egy ideig én is ezt gondoltam. Nem azt…(nevetés) Nem azt, hogy kár, hanem hogy tényleg őneki tökéletesen igaza van. Tehát, hogy úgy, úgy kedvesen passzoljuk le a nőket. Ma már nem gondolom ezt. Hanem, hanem hogy miért volna az baj, hogyha egy párkapcsolatban éppen a nő az, aki nem az élet ritmusát akarja gyorsítani, hanem a fejlődés ütemét. Ugyanis az, nyilvánvalóan előbb utóbb hathat a férfire. Főleg hogyha a nő ezt nem azzal a kritikai éllel teszi, hogy „Látod drámám, te egyre hülyébb vagy hozzám képest.” (nevetés) Vannak, vannak ilyen jótét asszonyok, akik így akarnak fejlődni. Ez nem éri meg annyira -már a kapcsolatnak-. Szóval most már nem, nem látom ezt így. Hanem hátha az akar fejlődni, akkor az akar fejlődni. A kérdés sokkal inkább az, hogy ahogyan ő fejlődik, ezt hogy tudja bevinni a kapcsolatba? Hogyan jön rá arra, hogy visszamenjen oda bizonyos területeken, ahol a férje áll, és hajlandó legyen vele lépni. Nyilván ez volna a cél. Nem az, hogy teljesen elhagyja őt. Ez most nem a nők magasztalása akart lenni. Ezt csak úgy mondtam. A férfiak a végén szoktak belehúzni. Már most már mindegy. Tizenhármas. Hálás vagyok érted, miattad –és a mondat második fele- és ezt ki is fejezem. Erről azért volt már szó, de ez nagyon fontos. Gyakori élményem az –jegyespár vagy házaspár- és akkor egyszer csak egy olyan élményben volt részem a héten. -De kár, hogy nem voltatok ott!- Egyszer csak a férfi tüzet fogott, –jó értelemben- és elkezdte dicsérni a feleségét. Lenyűgöző volt hallani! És annyira belelkesedett, képzeljétek el, hogy fölállt és elkezdett mászkálni a szobába. És azt mondta: „És tudod, még ezt se mondtam el neked, hogy én mennyire szeretem benned azt, hogy…” És ilyen lelkesen beszélt. Na, nem ez a fajta lelkesedés megszokott számomra, hanem sokkal inkább az, amikor a férfi vagy a feleség előttem mond el valamit a társának és hozzáteszi, hogy „Ezt még nem mondtam neked. De most mondom.” Hogy a csuda egye meg, mér kellek én ahhoz, hogy ő elismerje a házastársát! Hát dehogy kellek! Nyilván ők ketten kellenek csak hozzá. Ezért ennek a kifejezése nagyon fontos! Olyan fölemelő még nekem is, hogyha valamilyen társaságba vagyok és ott egyszerűen csak a maga természetes módján azt hallom, hogy mondjuk a feleség vagy a férj, mindegy, úgy mond három dicsérő mondatot a házastársáról. Hogy „Mert a feleségem ezt olyan nagyszerűen csinálja. Úgy szeretem, amikor ezt csinálja.”… Haa. Hát mondjatok ilyeneket! Tizennégy. Megpihenhetünk egymásnál –ez a mondat első része- akkor is, ha volna valami jogos kifogásolni valónk a másikban. Megpihenhetek nálad. Akkor is, ha nagyon jogosan szememre hányhatnál valamit, amit ma csináltam, tegnap csináltam, egy hete csináltam csak még nem mondtad el. Férfiak szokták mondani, „Hogyha mondjuk, mikor hazaérek a munkából, akkor 15 percet szusszanhatok. Hogyha megengeded nekem ezt, hogy szusszanjak.” Vagy amikor egy nő arra… szóval azt kéri a férjétől, hogy „Ne, ne, ne csináljunk most semmit, csak had hajtsam a fejemet a válladra.” Csak ennyi. Nagyon nagy igényünk lehet arra, hogy valakinél megpihenjünk. Hogy valakihez csatlakozhassunk, és ne kelljen semmit sem csinálni. Még beszélni se kelljen. Ne kelljen magyarázkodni, érvelni, semmit ne kelljen. Csak valakinél lehessünk. Bizonyos szempontból a házastársak ezért is adatnak egymásnak. Elviselhetetlen lehet egy olyan kapcsolat, amelyben nem engedik ezt meg egymásnak, hanem mindig van valami akció. Mindig. Tehát valami probléma mindig van. Valami, amit csinálni kell, ami kifogás és kritika. Szörnyű! Ide tartozik az,… -(csilingelő hangra reagál) Azt hiszem ez a levegőztető. Két évvel ezelőtt ugye rájöttünk.- hogy… –csak aki nem tudta volna- hogy… a vágyaimnak és az igényeimnek a késleltetése a szeretetnek az egyik alappillére. Hogy képes vagyok késleltetni valami jogos igényemet. E nélkül nincsen szeretet. És ide tartozhat most ez a megjegyzés, hogy lehet valamit meg akarok veled beszélni, lehet valamit kifogásolni akarok, valami nem mehet így tovább, ahogy eddig ment, de látom, hogy hulla fáradt vagy, ezért először pihenj. Jézus pontosan ugyanígy csinálta. Amikor jöttek a fáradt apostolok, akkor azt mondja nekik: „Jó, üljetek le, egyetek és pihenjetek egy kicsit.” És utána mondja csak el nekik, hogy „Ne annak örüljetek, hogy megtértek általatok, hanem hogy a nevetek föl van írva a menyben.” De először üljetek le és pihenjetek, egyetek, a többi utána van. Ugye emlékeztek a nagy bölcsességre. „Etesd a bestiát!” (nevetés) Ez. Egy kedves ismerős pár elköltöztek vidékre. Életük legrosszabb döntése volt, sikerült egy olyan házat venni, aminek nem volt alapja. Nos igen. A legnagyobb káosz közepén úgy döntöttek, hogy elmennek egy háromnapos zarándokútra. És kérdeztem tőlük, hogy –ez most volt egy fél éve- hogy „Na hogy vagytok?” És elmondták nagyon józanul, hogy „Jaj Feri, ne is kérdezd! Nincs alapja a háznak, dödödödödödödö… És kérdeztem: „És hogy hogy eljöttetek?” Azt mondták, hogy „Azért, mert most mindennél több szükségünk van arra, hogy együtt legyünk. Mert valami olyan dolgot kell most csinálnunk, ami szinte elviselhetetlen teher. Ezért most hagytuk az egészet, és most megerősítettük az egymással való kapcsolatunkat.” És ez egy olyan házaspár egyébként, 45-50 év körüliek, hogy úgy mentünk zarándokolni, ezek kéz a kézben mentek. 50évesen. És nem az sütött róluk, hogy életük legrosszabb döntését hozták meg. –Már nem a zarándokúttal, hanem a másikkal. (nevetés)- Tizenöt. Le tudok mondani a hatalmamról feletted, vagy arról, hogy kihasználjam a gyöngeségedet. Tehát le tudok mondani a hatalmamról fölötted, vagy hogy kihasználjam a gyöngeségedet. Itt ül most az a házaspár, akiknek az esküvőjén pont erről beszéltem. Hogy mit jelent az, hogy: Gyönge vagy?Nem használom ki. Valamit nem tudsz megcsinálni? Segítek! Valamihez nem értek? Elbírom fogadni. Valamit újból és újból rosszul csinálsz? Elvisellek A bizalomnak pont ez a logikája. Nem a hatalomnak meg az erőnek a logikája. Valamit nem tudsz?De én igen! Valamit elrontottál?Béna vagy!

Ez a hatalomnak, a küzdelemnek a logikája. Általában ezt gyakoroljuk. Vagy –persze vannak ennek finom módszerei- mikor azt mondom: „Hát most beléd rúghatnék, de neeem!” (nevetés) És akkor ugye még ki is húzom magam, „Milyen emberséges voltam ma is!”. Lehetetlen, hogyha két ember együtt él, akkor ne legyenek nap, mint nap olyan helyzetek, amikor te kiszolgáltatott vagy. Gyönge, gyarló, esendő, esetlen. És én ebben a pillanatban pozícióba kerültem. Ha én ezt a helyzetet így nézem. De hát miért nézném így?

Jött egyszer egy házaspár és –nincs itt- ez a házaspár azért jött, mert a feleségnek volt egy csomó kifogásolni valója a férjével kapcsolatban, a férje pedig azt mondta, hogy „Hát, ha akarod, hogy én is ott legyek, akkor jövök én is.” És mentek el az órák, mondta a feleség, mondta, mondta, mondta, mondta. És akkor eljutottunk oda, hogy jó, jó, akkor most nézzünk meg egy ilyen konkrét helyzetet. És kiderült az, hogy amikor a feleségnek valami panasza volt a férje ellen, akkor ezt rögtön leverte a férfin. Utána. Így, úgy, amúgy. Egy napig, két napig, egy hétig. Kérdeztem a férfitől, hogy „Te mondd, te hogy éled meg ezt a helyzetet? Látod azt, hogy mi történik?” És erre azt mondja: „Hát persze hogy látom!” „És akkor miért nem vágsz vissza? Miért nem szólsz vissza? Miért hagyod, hogy ezt az egészet?” És azt mondja, hogy „Hát, mert most mi értelme volna annak, hogy én visszavágjak?” És ez egy döntő pillanat volt, mert a feleségben ekkor tudatosult az, hogy a férje tudja, hogy mi történik. Mert a feleség természetesen tudta, hogy ő most veri le a férjén azt, hogy… Csak azt nem tudta, hogy a férje is tudja ezt. És hagyta! És ez volt az ő konfliktus sorozatuknak a kulcspillanata. Mikor a feleség erre ráébredt, hogy évek hosszú sora alatt ő mindig mondta a maga jogos kifogásait, azokat, amikor ő volt nyeregben és mondhatta, hogy a férje mit nem csinált jól, és a férje azokat a pillanatokat, amikor visszavághatott volna, nem használta ki. Ez indította őt el.

Néhány héttel ezelőtt meghívtak egy társaságba, ahol elég jól ismerjük egymást. És egy ilyen beszélgetés alakult ki, egy nagyon pörgő ritmusú, és egyszer csak az egyik fél azt mondta, hogy „Mert én a Ferivel megbeszéltem azt, hogy…” És ő ezt nem beszélte meg velem. És én is ott ültem. És tudjátok, most is annyira bennem van ez a pillantása, ahogy őbelőle kiszaladt ez, mert ő érvelni akart ezzel egy harmadik embernél. „Hogy neki azért van igaza, mert velem megbeszélte, és ezért neki igaza van.” És ahogy ez kiszaladt a száján, a másik fölött győzött, és rám nézett egy ilyen hihetetlenül kiszolgáltatott, riadt pillantással, hogy na most mit csinál a pap? (nevetés) Hát mi mást? „Hazudsz!” -Kinézitek belőlem? Nem, jól van.- Nem, nem mondtam neki. Hát úgyis tudja. Hát elég volt ránézni.

Tizenhat. Tudatosítom magamban, hogy amit értem teszel vagy tettél –Na nem. Rosszul mondtam. Tehát - tudatosítom magamban azt, amit értem teszel vagy tettél –a mondat másik fele- bár nem szólítottál erre föl. Az, hogy néha megálljunk és átgondoljuk azt, hogy a másik mi mindent tett és tesz értünk. Erre nagy szükség lehet ahhoz, hogy elmélyüljön a bizalmunk a társunkban. Mert igen könnyen természetesnek vesszük azt, amit a másik ember értünk tesz. Az a normális. Közben ő azt szabad elhatározásából teszi értünk. A múlt hatalmas erőforrás lehet. Erről már beszélgettünk úgyis. Érdemes egy házaspárnak tudnia azt, hogy a múltjában mik azok a fontos események, amelyekhez újból és újból visszatérhet. Mert erőforrások. Mert abban olyan egyértelmű volt, hogy te értem tettél valamit. És ezeket őrizgetem, ezeket bekeretezem. Ezek a kincseim, amelyekhez vissza tudok térni.

A következő dolgot így írtam föl, hogy ez a saját módszerem. Természetesnek tartom azt, amit érted teszek, és nem tartom természetesnek azt, amit te teszel értem. Én e szerint a logika szerint próbálok élni. Hogy az a természetes és normális, hogy érted teszek valamit. Nem az a kérdés, hogy az életemet odaadom-e érted vagy nem, hanem az, hogy hogyan. De amikor te teszel értem valamit, ezt sosem tekintem vagy próbálom, hogy ez sose legyen számomra evidens, természetes, normális, magától értetődő. Világos, hogy ez -ahogyan úgy kívülről ránézünk egy helyzetre- nem az igazság. Ezért mondtam rá, hogy ez egyfajta módszer. De hogyha egy kapcsolaton belül csinálom így, és ez kölcsönös, akkor ebből jó dolgok fakadnak. Mert minden, amit teszel értem, arra rá tudok csodálkozni és örömforrás lesz. Emlékeztek Dosztojevszkijre. Zsoszima sztarec. Aki azt mondja, hogy „De hát hogyhogy! Van egy másik élő ember, aki szolgál nekem. Hát hogy lehet ez? Ezt én nem érdemlem meg.” Másfelől pedig nagyon sok jó dolog történhet akkor, hogyha természetesnek tartom azt, hogy áldozatokat hozok érted. Ez nem… azt hiszem a ma embere azért olyan gyönge, mert állandóan itt kérdez: „Hozzak-e áldozatot vagy ne?” És ettől iszonyatosan legyengülünk. Nem érdemes ezt a kérdést föltenni! Igen, a kérdés hogy hogy? Egy kedves ismerősömre mondta a közös pap barátunk: „Ez az asszony biztos, hogy szent lesz. Csak még nem tudjuk, hogy hogy.” Ezt komolyan mondta róla. Egy nagyszerű valaki volt, pár éve volt házas, látta az életüket és azt mondta „Na ez az asszony biztos, hogy szent lesz. De hát hogy még hogy csinálja, azt nem tudjuk.” Tizenhét. Le tudok mondani a saját érdekeimről és igényeimről, -mondat második fele- még ha azok reálisak és jogosak is. Le tudok mondani a saját érdekeimről és igényeimről, még ha azok reálisak és jogosak is. Mikor 18 éves voltam és nagy szerelemben éltem egy ifjú hölggyel, akkor egyszer csak az ifjú hölgy azt mondja nekem: „Ifjú úr. Olyan lehetőség birtokába jutottam, hogy elmehetek Argentínába egy fél évre. Hát persze hogy elmegyek!” És én akkor azt éltem át, hogy de hát ez lehetetlen. Hogyha ő tényleg szeret engem, akkor ő hogyhogy el tud menni Argentínába? Ez lehetetlen! Nagyon sokat vívódtam ezen. Hogy hogy kell értelmezni egy ilyen döntést. Ő egyszerűen csak arra hivatkozott: „De hát Feri, ez egy óriási lehetőség!” És ebben neki igaza volt. Én pedig arra gondoltam, hogy de akkor itt valami nem stimmel. Természetesen ez így kisarkított. Nyilvánvaló. Mert adott esetben én is lemondhatok arról a jogos igényemről, hogy ez alatt a fél év alatt együttlegyünk. Világos. Meg lehet fordítani a dolgot. De ez az élmény engem nagyon megtanított arra, hogy lehet, hogy valakinek van egy óriási lehetősége és lehet, hogy ezzel a lehetőséggel érdemes nem élni, egy kapcsolat miatt. Egy kapcsolat érdekében. És egy olyan kapcsolat, ahol a két fél külön-külön minden személyes lehetőségét ki akarja használni, nem is tudom, hogy az kapcsolat e. Vagy mi az? Tehát az a hivatkozási alap, hogy nekem ehhez jogom van, ez természetesen jogos, igaz is, méltánylandó is. De hogyha erre építek, akkor a kapcsolat valahol törik. Ha én mindig minden ilyen jogomat és lehetőségemet érvényesíteni akarom. Mert hát jogom van hozzá. Mondjuk a szülőket vagy a szüleiteket vagy nem tudom, meg lehetne kérdezni, arról hogy volt-e a mi fölnövekedésünk során olyan pillanat, amikor jogos igényeiket nem érvényesítették, mert neveletlen kölykeik voltak. Bizonyára sok ilyet mondhatnának. Tehát valahogy az élet logikájához ez hozzátartozik. Ha itt egy jogszerűen akarunk egy kapcsolatot élni, megette a fene az egészet. Tizennyolc. Rád merek hagyatkozni olyan dolgokban is, amelyekhez én is értek. Rád merek hagyatkozni, ez az első fele. De olyan dolgokban is, amit én is meg tudnék csinálni, nem is akárhogy. Azt mondta nekem, egy pár volt nálam valamikor, és akkor azt mondják, hogy „Tudod Feri, az a mi nehézségünk, hogy mi mind a ketten egy csomó mindenhez értünk. És ezt a mentalitásunkat bevittük a párkapcsolatba.” Ezért nem szívesen adnak ki dolgokat a kezükből, mert mind a ketten azt mondják, hogy „Akkor lesz megcsinálva, ha én csinálom. Akkor lesz egyedül jól megcsinálva, ha én csinálom.” Így azért nehéz. Hallottatok már olyat, amikor mondjuk a férj odaszól a feleségének, hogy „Drágám menj le és vidd már ki a szemetet, de vigyázz hogy a kukának a tetejét hogy csapod le, és utána nehogy kiszóródjon a szemét, mert ha kiszóródik, akkor jön a kutya és fölborítja rörörörörö… Szóval, tehát jó hogy mondjuk, ráhagyatkozik a feleségére a szemét kivitel terén, de azért az utasításaiban benne van minden, hogy mennyire nem tartja őt alkalmasnak erre a feladatra. (nevetés) Tizenkilenc. Emlékezetemben tartom, hogy ki vagy te, –hát ezt még ugye lehetne más hangsúllyal is mondani: „Na nem felejtem el ki vagy te!” (nevetés) De ez nem így szól, hanem- emlékezetemben tartom ki is vagy te, -és a mondat második része- hogy egy elszakíthatatlan kapcsolatod van Istennel. Ez a mondat második fele. Nem mindegy, hogy én minek tartalak téged. Azért az egymás iránti bizalmunknak van egy, van egy, talán ezt alapnak nevezném vagy lehetőségi föltételnek. Hogy természetesen vissza tudok térni oda, hogy amikor rád nézek, akkor egy nagyon meghatározott döntés által, téged egy hatalmas értéknek tekintelek. Nem pedig valamilyen ad hoc módon kialakult szerződésünk nyomán üzleti félnek. Vagy valami ilyesminek. A szerepeidből adódó figurának. A Papnevelő Intézetben szórakoztunk ezzel, hogy „De hát én, Krisztus drága vére által megváltott teremtmény vagyok, vigyázz, hogy beszélsz velem!” (nevetés) Szóval ne csak magunkat tekintsük ilyen valakinek, hanem amikor a másikra nézünk, ezt újból és újból tudatosíthatjuk magunkkal, hogy ki is vagy te. Na, úgy terveztem, hogy az utolsó pontot, egy picit bővebben tudom mondani. A húszas. Amikor… Tehát. Megbocsátunk egymásnak, bár hivatkozhatnánk a sebeikre és a fájdalmunkra. Nyilván a bizalomnak egy alapvető fundamentuma, hogy tudatosan akarok megbocsátani neked. Valóban ennek mindenképpen van egy tudatos, akaratlagos része. És itt erről egy picit szeretnék bővebben, az egész folyamatról nem tudok most beszélni, pedig kellene. Kellene. Nagyon sok embernek problémája ez. Ahogy szokták mondani: „Nem tudok megbocsátani.” Most nem akarok ebbe így belemenni, inkább a kapcsolatot illetően. Hogy mi az, ami miatt nagyon gyakran egy kapcsolatban úgy döntök, hogy nem akarok megbocsátani. Az egy másik kérdés, hogy nem tudok. Akkor gyógyulnom kell még. A helyzet akkor kritikus, ha arról van szó, és ezt őszintén kimondom magam előtt, mert gyakran azt mondom nem tudok, és közben arról van szó, hogy nem akarok. Természetesen tudnék, csak nem akarok. Hogy mi az, ami miatt jogosnak tartjuk azt, hogy nem akarunk megbocsátani, egy kapcsolat keretén belül. Erről szeretnék öt pontot mondani. Amikor nem bocsátok meg neked, ez természetesen üzenet. Üzenet is, ami nem csak arra vonatkozhat, ami éppen történt közöttünk, hanem a kapcsolatunkra vonatkozó üzenete is lehet. Vagyis ezzel ki akarok valamit fejezni. Valamit szeretnék neked mondani azzal, érzékeltetni, hogy nem bocsátok meg. Ha én nem bocsátok meg, ennek dupla kára van. Az egyik, tönkreteszem magamat belülről, mert a haragomat, gyűlöletemet, satöbbi, satöbbi konzerválom. A másik, tönkreteszem a kapcsolatunkat. Tehát semmiképp sem jó sem nekem, sem a kapcsolatunknak. Ez tehát egy paradoxon, hogy a kapcsolatunk érdekében így gondolom. Nem bocsátok meg, mert azt gondolom, a kapcsolatunk akkor fejlődhet csak, ha te fogod azt az üzenetet, amiért én nem bocsátok meg. Közben pedig, mivel nem bocsátok meg, a kapcsolatunk nem fejlődik. -Nagyon elvont volt? Jó! Már az hangzott el, hogy nem, arra mondtam. Az első. Lehet a kapcsolat tekintetében üzenete annak, hogy nem bocsátok meg: „Vedd észre, hogy mennyire fáj!” Nem azért nem bocsátok meg, mert meg akarok maradni a haragomban. Azért, mert nem akarok veled három napig beszélgetni. Persze, hogy szeretnék! Hanem az az élményem, -mondjuk- hogy nem vetted észre, hogy amit tettél, az nekem fáj. És én kitartok abban, hogy ezért nem bocsátok meg. „Vedd észre, hogy fáj!” Ide írhatnánk azt is, hogy „Vedd észre, hogy fáj, és mond, hogy bocsáss meg!” Ez olyan… Olyan aranyos volt egy kisfiú. Három éves. Nagymaroson ebédeltem tegnapelőtt, vasárnap. És mezítláb szaladgáltunk ott a kertben. És a kisfiú belelépett valamibe. És ő elkezdett bömbölni. És akkor az apuka zseniális pedagógiai érzékkel azt mondja: „Mutasd a talpad!” És a kisfiú mutatja a talpát, persze semmi nincsen, de azért nagyon üvölt. És akkor erre azt mondja, hogy „Várj csak, hívom anyut, és ad rá egy puszit.” Puff, a könnyek abbamaradnak, mintha elzárták volna a csapot, anyuci jön, talp föl –legkoszosabb pont, persze- puszi, gyerek jól van, puff már rohangászik is tovább. Na most ez az, amikor „Vegyétek észre, hogy fáj!” A felnőtt is tud gyerek lenni. Fáj! Ordítok! Nem azért, mert… Na! Egyszerűen csak, hogy… Már az is elég nekem, hogy látod, hogy fáj, ezért bőgök. És a gyógyuláshoz az is elég, hogy egy ilyen abszurd dolgot csinálj, hogy egyszerűen csak azt mond, hogy „Bocsánat.” Hát ez adott esetben egy bűnhöz képest primitív megoldás. Nem? Tehát te ezt csináltad velem, azt meg amazt, utána énnekem elég az, hogy te odajössz, és azt mondom: „Most már látom, hogy ez neked mennyire fájt. Bocsáss meg.” Ez körülbelül annyi, mint a gyerek talpán a puszi. És mégis elég. Ezért aztán érdemes ezt megadnunk egymásnak. Nagyon sok ember –tehát úgy látom- azért nem bocsát meg és ez aláássa a bizalmat, mert a társától nem veszi azt észre, hogy ő fölfogta volna, hogy az fáj. Hiába mondom, akkor sem vette észre. Most ezt, ha történelmi távlatokba helyezzük. Szerintem, társadalmi méretekben többször ki kellene mondania bizonyos csoportoknak egymásnak azt, kölcsönösen, hogy „Bocsáss meg! Fölfogtam, hogy neked az fájt, bocsáss meg!” És az lenne aztán a történelmi tapasztalat, hogy milyen abszurdum, amikor ezt nem csináltuk meg utána agyon gyilkoltuk egymást egy év múlva, öt év múlva, ötven év múlva, akik meg megcsinálták, azok tudnak élni. E kettő között egy látszólag abszurd összefüggés van. Mert úgy tűnik, hogy vagyunk annyira egészséges lények, hogy elég legyen a puszi a talpunkra. Sokszor. Néha egy kicsit több kell. A második. Nem bocsátok meg neked, mert nem értek egyet azzal, amit tettél. Ebben az esetben a kapcsolatunkat illető üzenet az: „Lásd be, hogy tévedsz!” vagy „Lásd be, hogy nincs igazad!” Jobbnak tartanám, hogyha az üzenet valami olyasmi volna: „Fogd föl, hogy nekem más a véleményem. Értsd meg, hogy amit én képviselek az sem hülyeség.” Igen gyakran tehát azért nem bocsátok meg és tartom meg magamban ezt, mert az az élményem rólad, hogy nem fogtad föl, hogy mit mondok neked. Itt nem a fájdalomról van szó. Hanem nem értettél meg, hogy mi játszódik le bennem, hogy mit miért csináltam, hogy mi történt. Tipikus eset –hű, még van hat perc- tipikus eset, amikor azt mondja nekem a nagymama –aki természetesen szín katolikus- „Öt éve nem beszélek a menyemmel.” „Miért?” „Mert az a véleménye, hogy csak 16 éves korukban legyenek bérmálkozók a gyerekek. Nekem meg az a véleményem, hogy 14 éves korukban legyenek bérmálkozók. És amikor ez kiderült, azóta nem szólok hozzá. Ugye atya, igazam van!” Mert ő azt akarja kifejezni a maga módján, hogy az volna helyes az isteni igazságosság szerint, -ugye, mi más szerint- ha 14 évesen bérmálnák meg az unokákat. És ezért hajlandó 5 éve nem beszélni a másikkal. Itt a kapcsolati üzeneten van a hangsúly, ez nyilvánvaló. Csak gondolhatjátok, hogy a meny mit gondol erről az anyósról. A legdurvább az, amikor hívő emberek nem bocsátanak meg nem hívő embereknek. Azért, hogy vegyék észre, hogy rossz úton járnak. Na ehhez gratulálok! (nevetés) Ezt, ha pap, ha püspök, ha laikus, akkor is. –Na, ezt nem ragozom.- Hármas. Nem bocsátok meg, mert azt akarom ezzel kifejezni: „Velem ezt nem teheted meg!” A kapcsolatot illető üzenet az: „Tarts tiszteletben! Tisztelj engem és értékelj!” Tipikus szokott lenni, munkahelyi konfliktus. Munkahelyen könnyen adódik az, hogy vannak olyan munkatársak, akik képtelenek bizonyos határokat betartani. Egyszerűen így nőttek föl és beléd gyalogolnak, hogy valóban észre sem veszik. Ordítasz. Nem veszi észre, hogy fáj. Mondod a véleményedet. Nem fogja föl. És akkor mit csinálsz? Megpróbálod úgy a határaidat tartani, úgy megvédeni magadat a másiktól, mert sebeket kaptál, hogy nem bocsátasz neki meg. A meg nem bocsátásnak tehát a kapcsolati üzenete az, hogy tarts tiszteletben. És mindezt azért csinálom, mert ezzel tudom magam óvni és védeni. Érdemes volna ezt is kicserélni valami másra. Nyilván azért mondom így, hogy rásejtsünk arra, hogy ezeket az üzeneteket másként is el lehet mondani. Hogy nem érdemes a meg nem bocsátással üzenni a másiknak, lehet ezt sokkal jobban is tenni. A négyes. „Kárt okoztál nekem, és amit kérek tőled, tedd jóvá!” „Azért nem bocsátok meg, hogy fogd föl, hogy kárt okoztál nekem, és ezt tedd jóvá.” Akkor szokott a patthelyzet kialakulni, mikor a másik nem is tudja, hogy én azt várom tőle, hogy tegyen valamit jóvá. Hah. És akkor kerülgetjük egymást. És 30 év múlva kiderül, hogy én azért nem beszéltem vele, mert azt vártam, hogy ő csináljon nekem valamit, amire én azt gondoltam, hogy ezzel fogja nekem jóvátenni. Hah. Ezek marhaságok. –Úgy szeretem, amikor tudományosan megindokolok egy-egy állítást. (nevetés)- A szülő gyermek kapcsolatban szokott ilyen lenni. Mondjuk nagy lelkesedésedben elmentél egy pszichológushoz vagy egy paphoz, és rájöttetek arra, hogy apád milyen bűnöket követett el ellened. És akkor te hazamész, -mindegy hány éves vagy, lehetsz 20 vagy 50- „Na az apám jöjjön és engeszteljen ki! Tegye jóvá!” De szegény nem tudja, hogy ezt neki csinálni kéne. Ezért érdemes ezt neki megmondani. Már nem föltétlenül azt, hogy „Mennyi pénzed van a bankban, édesapám? Mert úgy döntöttem, hogy annál 1 forinttal kevesebbre lenne szükségem, hogy jóvá tedd a… ” Néha, -mondtam, hogy néha- elég, ha puszit kapunk a talpunkra. Néha van olyan, hogy ez nem elég. Amikor valahogy nem tudunk gyógyulni. Ilyenkor szükségünk lehet arra, hogy kerek perec megkérjük a másikat, hogy „Tedd jóvá.” Hogy „Szükségem van arra, hogy lássam, teszel valamit azért, hogy meggyógyuljak.”. Adott esetben azon a területen, ahol a seb ért engem. Erre néha szükségünk van. De ezt fontos, hogy kifejezzük. A másik különben nem fogja tudni. Nem kapjuk meg, amiről úgy gondoljuk, hogy ez a gyógyulásunkhoz szükséges. Lehetnek ilyen pillanatok. De hát, hogyha egy eleven kapcsolatban vagyunk, és én azt mondom neked, hogy „Nem tudok gyógyulni hónapok óta, kérlek, tegyél értem valamit, hogy meggyógyuljak.” Hát, ha csak egy kicsit is normális kapcsolatban vagyunk hát lehetetlen, hogy ne tedd meg. Főleg, ha ez egy párkapcsolat. Ötös. Mikor a kapcsolatban azt akarom üzenni neked: „Rosszat tettél!” Ha ez egy profán közegben van, vagy a szívem mélyéről, az ószövetségi rétegből jön, akkor az van benne: „Rosszat tettél, bűnhődj!” Ezért nem bocsátok meg. Nagyon sok ember kitalálja azt, bár ez nem tudatos, hogy meddig szenvedteti a másikat, ameddig ő azt gondolja, hogy ezzel leszenvedett annyit, amennyi a jóvátétel. Hogy úgy jön a lelkem egyensúlyba, hogy te bűnhődsz. -Ááá. Ez nagyon durva.- Ha egy kicsit finomabb, akkor ez úgy van, hogy „Rosszat tettél, szükségem van arra, hogy rend legyen. Hogy az igazság kiderüljön.” Adott esetben nyílt fórumon kiderüljön, hogy ez történt. Vagy a szívem mélyén, hogy ott harmónia legyen. De érdemes ezt nem az által megszerezni, hogy te szenvedsz, szenvedtetlek. „Nyűglődj csak gazember!” És amikor lenyűglődted a magadét, akkor megbocsátok. Mert azt gondolom, hogy ezzel állt helyre a rend. Hogy az igazság ezzel megnyilvánult. Ez az, amire egyértelműen más szisztémát hoz Jézus. Nem kell bűnhődnöd, kérj bocsánatot, tarts bűnbánatot. Nem kell sanyargatnod magad, az egyensúly nem így áll helyre, hanem a megbocsátással. –Hí, jó.-

Ez akart lenni az utolsó pont, ami nagyon fontos. Megbocsátás nélkül a bizalom előbb utóbb megrendül és akkor annyi. Olyan jó lett volna ezekről a pontokról hosszabban beszélni. Több példával, így, úgy kifejteni, de… Ha van kérdésetek, majd akkor hozzátok ki. Jövő héten akkor ezekre igyekszek felelni. Köszönöm szépen a figyelmeteket. (73:47)