Az év előadásainak összefoglalása. A felmerült kérdések megválaszolása.

Isten hozott benneteket ezen a hűvös, tavaszi estén!

Azt hittem, hogy ma alig leszünk! Azt hittem, hogy csak az a 20 ember jön el, aki feltette a kérdéseit.

Próbálok jól gazdálkodni az időmmel. Szeretném egy tíz percben körülbelül összefoglalni, az idei évet. Ezt eddig mindig megtettem. Nem azért, mert ilyen kényszeresen hagyománytisztelő vagyok, hogy ne bírnék ettől elszakadni, de talán nem érdektelen nektek az, hogy halljuk így egyben, ennek az egész esztendőnek az ívét. Főleg, hogy azt hiszem, hogy én talán minden alkalmon itt voltam. J Ezt azért mondom így, mert fogalmam sem volt, hogy ősszel miről beszélgettünk. Elő kellett vennem a lapokat, és akkor döbbentem rá, hogy jaj, ez most idén volt. Írtam irodalomjegyzéket is, majd lehet belőle venni, de szent önmérsékletre kérlek titeket. Azért mondom már most előre, hogy készítsétek magatokat arra, hogy amikor majd lehet belőle venni, akkor ne rohanjatok.

Miről is volt szó az idei év alatt? Elkezdtünk arról beszélni, hogy ne a hitnek egy-egy jelenségét állítsuk a középpontba. Mondjuk, hogy ha hívő ember vagyok, akkor mit gondolok a rosszról, vagy mit kezdek a misztériummal, vagy a politikával. Hanem arról szerettem volna beszélni, és ez ment hónapokon keresztül, hogy a hit egy olyan fejlődő folyamat az ember életében, amelynek természetesen vannak életkori meghatározottságai is számunkra, és mégis azt látjuk, hogy egy ember, ahogy az élet útját járja, a hitében nem áll mindig ugyanazon a ponton. Ugyanazt a kérdést, lehet, hogy ugyanúgy teszi fel, és mégis ő más és más válaszokat ad. Tehát szerettem volna nem témákra összpontosítani, mert akkor jönnek ugye azok a kérdések, ahogyan kaptam is ilyen kérdést, hogy mit kezdjünk a rosszal, a hívő ember mit kezdjen a problémájával? Vagy, ha az Isten jó, akkor mi van a világgal, ha azt tapasztaljuk, hogy van benne rossz? Nem akartam így megközelíteni, mert így általában zsákutcákba jutunk. Hanem a hitről, mint fejlődő folyamatról beszéltem, ennek a hét fázisát mondtam el hónapokon keresztül, James Flower nyomán. Aztán utána, megnéztük azt, hogy ha a hiten túl más, számunkra fontos lelki folyamatokról beszélhetünk, akkor arról, hogy beszélhetünk. Mint fejlődő folyamatról? Akkor pedig a hit mellé tettünk még másik két dolgot, a vallási ítéletalkotás fokozatait. Ez volt a második nagy téma, Fritz Oser és Paul Mündner nyomán. Aztán a harmadik, az erkölcsi ítélőképesség fejlődése volt, Lawrance Kohlberg nyomán. Ezekkel a témákkal majdnem elment karácsonyig az idő.

Aztán utána, fordítottunk egyet. Talán emlékeztek, hogy azt mondtam nektek, hogy eddig a hitről, az ítéletalkotásról, a meggyőződésről beszéltünk, mint fejlődő folyamatról, most pedig fordítsunk egyet, és nézzük meg, hogy mi a helyzet a kétellyel. Előtte azonban, még egy kicsit kirándultunk, mert beszéltünk arról, hogy a Bhagavad Ghíta szerint, a hívő embernek milyen típusai vannak, és itt beszéltünk a három típusról, és azoknak a jellemzőiről. Aztán pedig Martin Bubert idéztük meg, akinek kapcsán arról beszéltünk, hogy a zsidó jámborságnak milyen alaptípusai vannak, és itt is hármat találtunk, és erre is szántunk egy alkalmat.

Utána mentünk át arra, hogy nézzük most meg, hogy a kétely, a hitnek a fázisaiban bizonyos pontokon, természetszerűleg, egy-egy fázisnak a jellemzője. Megfigyelhettük azt, hogy az elmélyülő hitben, ha nem jelenik meg bizonyos pontokon a kétely és a kérdés, akkor a hit nem mélyül el. Tehát ki tudtuk azt jelenteni, hogy a kétely, a krízis, a válság, a mélypont, az tulajdonképpen, a hitünk elmélyülése szempontjából döntő fontosságú. Majd pedig elkezdtük a fonákjáról nézni, ugyanezt a történetet, és akkor beszéltünk arról, hogy a válságnak, a mélypontnak milyen paradoxonjai vannak, a hitünk szempontjából. Aztán beszéltünk arról, hogy a válságra, hogyan tud az ember eljutni, és aztán, hogy a válságból, hogyan tudunk kikerülni. Ennek kapcsán beszéltünk arról, hogy a lelki válságnak, és a kételkedés elmélyülésének, általában és jellemzően van egy olyan szakasza, amire azt mondjuk, hogy depressziósok vagy depresszívek vagyunk. Akkor pedig a neurotikus depresszió leírására vállalkoztam, és azt néztük meg, hogy ez hogyan jellemzi az embert, és hogy ebből, hogyan tudunk kijutni. Itt pedig Jónás könyvével hasonlítottuk össze, ezeket a lélektani szakemberek által tett kijelentéseket, és nézhettük ezt meg, hogy milyen nagyon egyértelmű megfeleléseket lehet a kettő közé tenni. Aztán beszéltünk arról, hogy az Istennek kapcsolatban, a természetünkben, eleve adva van egy valamilyen-fajta félelem, ami az Istennel és az Istenre vonatkozó hittel kapcsolatos. Vagyis, hogy nincs olyan ember közöttünk, aki ne jutna el a kifejezett, vagy ki nem fejezett Isten-kapcsolatában, vagy a hitének a fejlődésében egy olyan pontra, amikor a szívének a mélyéből felfakad egy félelem, egy szorongás, ami a létemet alapvetően érinti. Ez pedig megakadályozhat engem abban, hogy a hitem elmélyüljön, vagy hogy merjek közel lépni az Istenhez. Ennek Fritz Reimann volt az atyja, és őt idéztük meg, amikor a szorongás alaptípusairól beszéltünk, a hit szempontjából.

Aztán megnéztük, az elmélyült vagy mély hitet, a Szentírás alapján. Egyetlen alkalmat szántunk erre, a Mt 15, 21-28 szerint, amikor Jézus azt mondja valakinek, hogy: „Asszony, nagy a te hited!” Ezen alkalommal ezt elemeztük, hogy mi ennek a hitnek a jellemzője.

Aztán tettünk egy kicsi olyasmit, amit direkt el akartam kerülni, hogy az elején csináljuk meg, hogy megnéztünk egy-egy témát, a rosszhoz való viszonyomat, a hit különböző fázisaiból nézve. Tehát nem mondhatjuk el azt, hogy egy hívő embernek a viszonya ilyen és ilyen a rosszhoz, a politikához, a Szentíráshoz, a Szentmiséhez. Hanem arról beszéltünk, hogy adott esetben egy hindu embernek a rosszhoz való viszonya – ha ő egy elmélyült hitű ember -, az közelebb áll egy elmélyült hitű, keresztény embernek a rosszhoz való viszonyához, mint két keresztény embernek a rosszhoz való viszonya, ha az egyik egy elmélyült hitű, a másik pedig még egy gyermek-hitben élő ember.

Aztán beszélgettünk a gyakorlati ateizmus elvi alapjairól. Aztán pedig rátértünk a vallásos kétely pszichodinamikájára. Jaj, ez volt a mélypont! J Akkor ezt megnézegettük és beszéltünk arról, hogy a mélypontról való kijutásnak, az egyik nagyon fontos állomása az, hogy célokat tűzünk ki. Erre biztosan emlékeztek: Hogyan tűzzünk ki helyesen célokat? Erre szántunk is egy csomó időt.

Aztán pedig a legvégén beszéltünk arról is, hogy hogyan tudjuk elmélyíteni azt az alapállásunkat, hogy az életünket megpróbáljuk Istenre bízni. Először erről beszéltünk. Majd pedig megnéztük a párját, azt a 20 pontot, - amit valaki éppen így írt le, hogy a 20 pont -, hogy hogyan tudnánk az emberi kapcsolatainkban, elsősorban a párkapcsolatra összpontosítván, az egymásban való bizalmunkat mélyíteni. Amely nem egyenlő azzal, hogy valakire rábízom magam, hanem itt egyszerűen csak a másikba vetett bizalomról volt szó.

Többé-kevésbé, ez volt az idei anyagunk. Ez jó sűrű volt! Ahogy így visszagondoltam, ezt azért jól ledaráltuk.

Most akkor jöjjenek a kérdések! Egészen 20+1 kérdés jött, és azért mondom, hogy plusz egy, mert a végére hagytam egyet, hogyha kifutnék az időből, akkor arra nem kell válaszolni. J

Az első kérdés. Lehet, hogy ez most meglepetést okoz nektek, de egy wimex is írt hozzánk, bár ez igen erős indulatokat váltott ki, és volt, aki komoly fenyegetéseknek vetett alá, hogy ezt a wimex dolgot, ezt az egy évnek a krízispontjául nevezte ki. Minden esetre egy wimex ült itt közöttünk, és ezt a következő kérdést tette fel: Helyes magatartás-e az, hogyha azt gondoljuk, hogy akkor járunk el helyesen, ha se a jó, se a rossz pontokat nem engedjük magunkra hatni? Ha ténylegesen semmi hatást nem gyakorolhatnak ránk, vagy hogyha mi nem akarunk jó szándékból valamilyen hatást gyakorolni a másik emberre. Aztán a kérdező mondta azt, hogy mert szerintem az a fontos, hogy megtanuljak helyesen viszonyulni a matricáimhoz. Itt tudok vele nagyon egyet érteni. Természetesen lehetetlenség az, hogy ne osztogassunk matricákat, vagy hogy ne kapjunk matricákat. Ez egyszerűen lehetetlen! Még ha mindent is elkövetünk azért, hogy ne tegyük, akkor is fenn fog állni annak a lehetősége, hogy te úgy veszed, mintha én a magam szavaival vagy magatartásommal, neked matricát adtam volna. Tehát ezt egyszerűen lehetetlen elkerülni, sőt nyilván az életünknek egy fontos eleme ez, mert különben nem lenne nevelés, nem lenne pedagógia, de nem volna művészet sem, nem volna vallás, tehát egyszerűen létezni sem tudnánk, ha ez nem történne meg a maga természetes módján. Tehát egyszerűen a lényeges az, hogy képes vagyok-e tudatosítani magamban azt, hogy milyen matricákat kaptam, és ki tudok-e alakítani egy relatív szabadságot, azokhoz a matricákhoz, amelyek rajtam vannak. Azokhoz a megjegyzésekhez, ítéletekhez, és minden egyébhez. Ugye két véglet van, amelyeket mindenképpen érdemes lenne elkerülni. Az egyik, amit a hajléktalanszállói élményeim közül mondok el nektek. Ott volt egyszer valaki, egy ötvenes éveiben járó férfi. Amikor bekerült, akkor azt gondoltam, hogy na ez az ürge vajon mit keres itt? Tehát ránézésre, egy életerős valaki volt, akit mindenhol el tudtam volna képzelni, csak itt nem. Akkor pedig elkezdtünk beszélgetni, és azt mondta, hogy: „Tudod Feri, én valahol az életemet ott toltam el, amikor eldöntöttem, hogy senkire sem fogok hallgatni.” Majd pedig elkezdte mondani, hogy az életében volt egy-két, olyan fontos ember, akire most, így utólag úgy tekint, hogy bizony neki akkor rá hallgatni kellett volna. De ő megmakacsolta magát, és azt mondta, hogy ő most aztán senkire nem fog hallgatni! Ugye ebből pedig egy dolog fakad, hogy az ember mégiscsak hallgat valakire, az pedig nem más, mint saját maga. Az pedig biztos, hogy ennél azért találunk jobbat is! J Ezért, mondjuk így, ilyen végletes fogadalmakat tenni, nagyon nem érdemes. Természetesen nagyon fontos, hogy én mit gondolok, mit érzek, és milyen tapasztalataim vannak, ez nyilvánvaló. Ez az egyik véglet. A másik pedig, amit a depresszív ember él át, és amiről sokat beszéltünk, amikor olyan módon vagyok kiszolgáltatottja a ti ítéleteiteknek, hogy az engem már olyan mértékben korlátoz, hogy nem tudom az életemet kibontakoztatni. Amikor már túlzottan is függvénye vagyok a ti matricáitoknak. Nyilván talán valahol a kettő között kellene lavírozni. Most, ahogy ezt elmondtam, már rögtön úgy gondolom, hogy iszonyú közhelyes voltam. De nehéz most egy óra alatt 20 kérdésre úgy válaszolni, hogy nem is tudom, hogy milyen legyen.

A másik pedig, amit tavaly nagyon hangsúlyoztam, csak elfelejtettem most itt az elején mondani, hogy most én nem akarok válaszokat adni. Mert a válasz, az benned születik meg. Te kérdezel, én meg felelek rá. De, hogy ez válasz lesz-e, és milyen válasz, ez már benned születik meg, adott esetben én nem is tehetek ezért semmit.

Amit viszont még ennél a kérdésnél akarok hangsúlyozni, hogy mint segítő foglalkozású ember, előbb-utóbb találkoztam azzal a nagyon nehéz ténnyel, hogy jön hozzám valaki, és én szeretnék neki úgy segíteni, hogy ő a saját életét ki tudja bontakoztatni. Úgy, ahogy az neki a legoptimálisabb. Csakhogy, én egy esendő ember vagyok. Tehát, azok az utak, amiket én direktív vagy non-direktív módon számára meg tudok nyitni, legalábbis, ami az én tudatos működésemet illeti, ezek csakis azon keretek között jönnek elő, amiről nekem tudomásom van. Amit én tudok, vagy ahogyan megpróbálom én megérteni, hogy veled mi van, ez is természetesen azon szűk keretek között történik, ahogy én egyáltalán alkalmas vagyok megérteni egy másik embert. Tehát mindenképpen én is skatulyákat fogok előszedni, és próbálok ezt-azt tenni, és ennek végtelenül nagy korlátai vannak. Ha valaki komolyan próbál segíteni a másik embernek, akkor beleütközünk ebbe az előfeltételbe, mert a segítésnek ez egy előfeltétele, hogy én képes vagyok-e állandóan reflektálni arra, hogy minden jó szándékom is korlátolt. Hogy nem történik-e az, hogy bár én mindent megteszek, minden tudásommal a rendelkezésedre állok, de ezek szűkösek. Még akkor is, ha mondjuk én papként, megfelelő képzésben részesültem. Természetesen azt gondolom, hogy van itt egy Természetfölötti csatorna is, tehát lehetséges az, hogy én a működésem révén segítek egy olyan utat megnyitni egy másik embernek, ami nem belőlem fakad, hanem máshonnan. Ebben van egy komoly meggyőződésem! De hogyha most egyszerűen, csak a természetes alapok felől közelítünk, akkor azt mondják azok, akik ezzel komolyan foglalkoznak, hogy nagyon sok esetben mi eleve korlátok közé helyezzük azt a valakit, akit szeretnénk segíteni. Ezért vagyok nagyon kritikus minden matricával. Mert, még ha nem is akarnék adni matricát, még ha meg sem szólalok, egy órát beszélsz hozzám, és én ki sem nyitom a szám, még ezzel is korlátokat szabtam a te következő lépéseidnek. Ha akarom, ha nem!

A második kérdés, az volt, hogy összejön-e a Biblia és a reinkarnáció?

Nem tudom, hogy én erről beszéltem-e? Azt hiszem, hogy beszéltem erről, és pont azt a néhány fontos mondatot mondtam el, amit kellett. Nem akarok ennek nekiállni most, bár volt idő, amikor nagyon nekiálltam, és elolvastam mindent, ami ezzel kapcsolatos. Majd pedig rájöttem arra, hogy ez nem is olyan fontos kérdés. Ezzel most nem akartam agyoncsapni a kérdést, vagy lepasszolni. Hanem, miután elolvastam az egyiptomi hagyományt, a hindu halottas könyvet, a tibeti halottas könyvet, beszéltem hindu mesterekkel, buddhista papokkal, és mindenkivel, erről a kérdésről, és akkor kiderült az, hogy egy komoly, becsületes, buddhista vagy hindu, aki hisz a reinkarnációban, az úgy tekint a maga születésére, hogy éljek úgy, mintha ez lenne az utolsó és egyetlen! Mert hiszen éppen az a célja, hogy a lét körforgásából kimentse magát. Ezért egy komoly hindu tradícióban az épp csak megszületett csecsemő felett egy mantrát imádkoznak el, amelyben a csecsemőnek azt mondják, hogy: Ide figyelj, már most elkezdjük neked hangsúlyozni, hogy élj úgy ezzel az élettel, hogy többé ne kelljen megszületned!  Akkor mi az a lényegi különbség? Ha elolvassátok a Tibeti halottas könyvet, ott pedig heteken keresztül, oda kell ülni az elhunythoz, szemtől szembe kell őt állítani a valósággal, és akkor a pap vagy a hit társai, azok hetekig a halott mellett ülnek. Persze eközben lehet temetés is, de a lényeges az, hogy folyamatosan beszéljek hozzá, mert van közöttünk egy kapcsolat. Heteken keresztül pedig egy hihetetlenül precízem kidolgozott rendben, állandóan azt mondják az elhunytnak, hogy most ilyen és ilyen vízióid vannak, ilyen és ilyen látomásaid vannak, most káprázat az, ahol tartasz, a halál utáni második héten ezekkel az illetőkkel fogsz találkozni. Ne higgy a saját látomásaidban, hanem maradj meg a hitedben, amit gyakoroltál a világban, és törekedj arra, hogy ne nyíljon meg számodra az anyaméh! Tudatosan kérd azt, hogy zárva maradjon az anyaméh, és ne kellejen újból születned! Hol van akkor a nagy különbség? Ha belemegyünk ebbe a témába, és tényleg a lényegig megyünk, akkor úgy tűnik, hogy a lényeget igazából és komolyan ez nem érinti. A Szentírásban egyébként, vannak olyan szövegek, amelyek látszólag passzolnának a reinkarnáció tanításához. Ezt így mondom, hogy látszólag. Nem akarok ennek a teológiájába belemenni, csak egy pár dolgot akarok mondani nektek.

Az egyik. A korabeli zsidóságnak is megvan a maga irodalma, és a rabbinikus irodalomból egyszerűen nem jön elő az, hogy a zsidók hittek volna ebben. Azután, ha végignézzük a zsidó hagyományt, egészen a mai napig, akkor nem látjuk azt, hogy ebben ők hittek volna. Amikor ott jártam Jeruzsálemben, akkor kérdeztem, hogy miért van az, hogy a megmaradt városfalhoz egészen közel vannak a legfrekventáltabb temetők. Akkor erre azt mondta a mi zsidó idegenvezetőnk, hogy hát ez nagyon egyszerű, mert a zsidó emberben eleven ma is a hit, hogy a Messiás, itt, ezen a kapun fog belépni a Szent városba. Ha pedig a Messiás belép a Szent városba, akkor történik a halottak feltámadása, és ezért szerettek volna minél közelebb temetkezni ahhoz a helyhez, ahol a Messiás belép a Szent városba, hogy minél gyorsabban feltámadjanak. Ez a még ma is élő, eleven hit, mert ha ma odamész, akkor látod.

A másik. Most képzeljük azt el, hogy a reinkarnáció, élő és eleven hit, amit gonosz papok később kiszednek a Szentírásból. J Akkor mondjátok el nekem, hogy miért akkora poén Jézus Krisztus Feltámadása a halálból? Hát akkor mi az értelme ennek az egésznek?  Akkor mi az üzenete? Akkor az egész keresztény hit, egyszerűen abszurd talajokon áll, nincs az a talaj, amire ez megoldás lenne, vagy válasz, vagy ami miatt ez érdekes volna. Hát miért érdekes az, hogy valaki újbók született, aztán eljött hozzánk? Hát ez poén akkor? Egyáltalán nem poén. Arról nem is beszélve, hogy tudjuk, hogy volt a szadduceusok meg a farizeusok vitája. A szadduceusok, az a zsidó népcsoport, akik még a feltámadásban sem hisznek, nem hogy a reinkarnációban. Ugye, Pál apostol pedig ezt használja ki, hogy azt mondja, hogy: „Én is farizeus vagyok, hiszek a holtak feltámadásában, és ezért engem a szadduceusok üldöznek.” Hát éppen emiatt menekül meg a haláltól, hogy ki tudja ezt a két zsidó csoportot egymás ellen játszani. De amit mondtam, azt csak azért, hogy lássatok valami ilyesmit is mögötte, de a lényegesebb az eleje volt.

Egyébként nyugodtan higgyetek ebben, ha jólesik nektek, akkor mi van? Hát a keleti irodalom tele van ezzel, hogy amit most megúszol, az majd busásan visszajön neked. Mert a reinkarnációhoz egyértelműen a legközelebb álló tanítás, ami nélkül nem is értelmezhető helyesen, az a karma-tan. Minden tettnek megvan a következménye! Kész! Ha nem vívódod meg ma, akkor holnap megkapod csőstül.

Ennyit, erről a felszabadító keleti teológiáról. J Egyébként azt tudjátok? Van ilyen a szakirodalomban, hogy Reinkarnációs depresszió. Tényleg így van! Ez a vallási neurózisnak egy klasszikus esete, ami keleten fordul elő, akiknek egyszer leesik a tantusz, hogy a halállal nem ér véget az élet. Nem is úgy gondolják, ahogy mi, hogy utána örökérvényűen eldől a sorsunk. Hanem újból és újból, és megint és megint… Aki pedig ettől hülyét kap, hogy ebből nem tud kiszállni, mert szeretné kérni, hogy állítsa már meg valaki, mert ki szeretne szállni, és akkor látja a saját hagyományát, hogy a legprofibbaknak is milyen nehéz volt kipattanni ebből a körből. Akkor pedig azt mondja, hogy hát ebbe bele kell őrülni! Ez a reinkarnációs depresszió! Úgy látom, hogy nem vesztek komolyan! J Na mindegy, lenyelem, úgyse sokat kell már elviselni benneteket. J

A harmadik kérdés. Asztrológia és Isten.

Jól belekérdeztetek, nagyon megy ez nektek! Emlékeztek talán arra a történetre, a személyes tapasztalatomra az 50-es években, amikor egy Rákosi viccért, börtönbe dugták az embereket. Akkor a rendőrség, egy asztrológust foglalkoztatott, aki a gyilkossági és egyéb, nagyon fontos bűnesetekben, amelyekben a rendőrség megakadt, őt kérték fel szakértőnek. Ezt onnan tudom, hogy én így beszéltem vele, mint most veletek. Ez az idős bácsi már meghalt. Azt kapta cserébe, hogy a lakásán néhány embert taníthatott az asztrológiára.

Most ehhez csak még egy dolgot mondanék, de szerintem ezt is mondtam már.

Azok a napkeleti bölcsek, tudjuk jól, hogy asztronómus, vagy asztrológus papok voltak. El sem indultak volna a kis Jézust megkeresni, akkor, ha nem az asztrológiai szempontjaik szerint értelmezik a Jupiter és a Szaturnusz konjunkcióját a halak csillagképében, Krisztus előtt 6-ban és 7-ben, három alkalommal. Ha ezt nem így értelmezik, akkor el sem indultak volna, és nem is jutottak volna el oda, ahova mentek. De ezt most csak azért mondom el, mert ez sem annyira fontos! Mert ezt is lehet jól csinálni, meg rosszul csinálni. Az egésznek a lényege, - bár ez most már kezd nagyon nagyképű lenni -, hogy én mindenről elmondom, hogy mi annak a lényege, de az asztrológia adhat egy jó tipológiát, és bizonyos tendenciákat elmondhat. Ezt nagyon sok helyről megkaphatjuk még. Mondok egy keleti mondást, ami Indiából származik: „A bölcs uralkodik a csillagokon.” Ezt nem mi találtuk ki, hogy bántsuk őket, hanem ők maguk mondják, magukról. Nehéz nekem tibeti szerzeteseket, esztelennek tartani, akik nálamnál sokkal elmélyültebbek egy csomó mindenben, - mondjuk a magasugrásban nem annyira, tehát egy-két fontos dologban én vagyok az elmélyültebb -, hogy amikor ők asztrológiával foglalkoznak, akkor ők őrültek. Egyébként nagyon tiszteletre méltóak, és tudják, hogy hány az óra vekker úr. De hát ebben meg teljesen esztelenek. Szóval azért nem a Kiskegyed meg a Nők Lapja, asztrológia rovata, ez az asztrológia azért, ha ebbe most bele akarunk menni. Mert ez a típusú azért olyan primitív, mint ha azt mondanám, ha te januárban születtél, akkor az Isten-kapcsolatod ezen a héten így és így fog alakulni. Tehát majd, ha az életedet rászántad, olyan 40-50 évet, akkor úgy nagyjából lesz értelme.

A negyedik kérdés.

Ha az emberek írták a Bibliát, és emberek mondták meg, hogy mi a kánoni, tehát mi tartozik bele, és mi az ami nem, akkor miért kellene szó szerint venni, és miért kellene követni?

Nem kell szó szerint venni. Tudjátok, hogy azt mondják, hogy klasszikusan az evangéliumi tanácsokra alapították a szerzetesrendeket. Van az engedelmesség, nőtlenség, meg a szegénység, és akkor egy plusz negyediket is választanak, ami Jézusnak egy nagyon szívbe markoló gondolatához kapcsolódik. Erre mondta azt valaki, hogy igen, de arra a jézusi mondásra, hogy ha megbotránkoztat a jobb kezed, akkor vágd le, erre még egyetlen egy szerzetesrendet sem alapítottak. Tehát nem kell a Szentírást szó szerint venni, viszont a Szentírástudomány, az egy csoda! Tehát, látjátok, ahhoz kellene reinkarnáció! J Legalább, úgy 50 élet kellene hozzá, hogy valami úgy kapizsgáljon belőle. Az egy akkora tudomány, hogy az valami fantasztikus! Csak egyetlen összefüggést hadd mondjak el. A hermeneutika, az a bibliai hermeneutikából fakad. Nagyon sok mindenben módszertanilag, a filozófia és a tudomány, a bibliakutatásból vett át elemeket. Egyszerűen azért, mert el tudjátok azt képzelni, hogy egy hívő ember, főleg, ha van egy kis sütnivalója, nem áll neki széttrancsírozni a Szentírást? Hát annyival előttünk járnak, hogy csak távcsővel nézzük őket. Tehát érdemes belemenni a Szentírástudományba, egy picit, és mindig jobban, hogy ne lehessen minket eladni! De természetesen emberi közvetítéssel íródott, és emberi közvetítéssel határozták meg, hogy mi kerüljön bele a Szentírási Kánonba, és ebben mindig lesznek esetlegességek, és mindig felfedezhetjük, - és ezt most hívő emberként mondom -, az Isten keze nyomát. Egészen odáig is eljutottam, hogy szinte mindegy is, hogy milyen szent könyvet választasz magadnak, csak válasszál legalább egyet! A jobb irodalom közül valamit! Egyszerűen azért, mert annyira esendőek, sebzettek, tájékozatlanok vagyunk egy csomó mindenben, hogy annyira rövid az élet, hogy egyszerűen nem tudunk mindent kitalálni, és a saját bőrünkön megélni. Egyszerűen nincsen erre idő. Tehát szerintem érdemesebb, a Szentíráson belül, Jézusnak néhány kijelentését vezérelvül használni, mint a kritikus pillanataimban a barátnőmet megkérdezni, hogy hogyan legyen a holnapi napom. Hát azért, ha a kettő között lehet választani, hogy mondjuk…Csilla itt vagy? Igen, látlak. Hogy mondjuk egy férfit megkérdezni, egy ilyen esetben semmiképpen sem lehet. J

Az ötödik kérdés.

Bűn-e, ha nem tartom be az évenként gyónási kötelezettségemet?

Az Egyház öt parancsában szerepel. Azt mondja: Gyónni akkor kell, ha halálos bűnt követtem el, de ez egy ilyen nagyon egyszerű megközelítés. Ez idáig rendjén is van. Most a kérdés az, hogy de bírsz-e egy évet úgy élni, hogy ilyen ne történjen meg? Ha bírsz, akkor ne gyónj, ha te ennyire bírod! Ha nem megy, akkor azért érdemes! Most itt nem a katolikus hit védelméről van szó. Hanem azt az élményemet akarom nektek átadni, hogy amikor a papnevelő intézetben, első éves voltam, és hihetetlen lelkes ifjú, akkor én elhatároztam, hogy hetente fogok gyónni. Amikor ezt elkezdtem, és egy éven keresztül gyóntam hetente, akkor a legnagyobb élményem az volt, hogy volt mit. Pedig én a papnevelő intézetbe voltam bezárva! J Naponta 1 óra 15 perc séta, hát ez alatt még egy jó vaskos bűnt sem lehet elkövetni. De azért értem én ám, ezt a kérdést. Csak hát, meg lehet ezt innen, erről az oldaláról is közelíteni, de szerintem nem nagyon érdemes! Persze benne van az is, hogy egy tisztességes ember, ha bűnt követ el, utána viszonylag hamar jön a bűnbánattartása. Hát ez nyilvánvaló, ez a természetes útja-módja. De azért lehetnek olyan pillanatok, amikor nagyon fontos lehet az, hogy ez világos legyen számomra, ahogy a pap szavain keresztül tudatosul bennem az, hogy igen, az Isten nekem megbocsát. Azért ismerem annyira az embert, hogy tudjam azt, hogy az a valaki, aki azt mondja, hogy nekem nincs szükségem gyónni, - de most olyanokra gondolok, akik ebbe születtek bele, tehát számukra ez egy természetes folyamat volna -, és azt mondják, hogy jó, de ezt én simán elintézem. Ez többé-kevésbé mit jelent? Tehát úgy vagyok ezzel, hogy ha ő ezt tényleg képes lenne megtenni, akkor ezzel az erővel, nyugodtan gyónhatna is. Tehát, ha valaki ezt képes volna következetesen magát állandóan, mérlegre téve élni, és ezt valóban jól is csinálná, az azmeber többé-kevésbé ott tart, hogy már neki ez nem is kérdés, hogy kell-e menni gyónni, vagy nem? Akkor ez már eltűnik fontos kérdésnek lenni. Inkább az az érdekes talán, hogy mi van e mögött a kérdés mögött? Hol fáj ez neked? Milyen élményeid voltak, vagy hol sebződtél meg?

A hatodik kérdés.

A 20 pont. Hogyan lehet ezt a 20 pontot ösztönössé tenni? Vagyis, hogy tudok bízni a másik emberben. Erre tényleg a zeneakadémiai példa a legjobb. Gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni! Egészen egyszerűen, ezt csinálni, reggeltől estig, ameddig meg nem döglünk. Akkor úgy valami ki fog nézni a végére.

A hetedik kérdés.

Ha elfogadom tényként a másik ember érzését, akkor kit kezdjek vele? Akkor hagyjam, hogy dühös legyen, vagy féljen, vagy tomboljon? Vagy beszélgessünk? Vagy mi legyen akkor, mit kezdjek vele?

Hát természetesen, hogy én tiszteletben tartom a te érzésedet, nem jelenti azt, hogy közben közömbös vagyok, vagy pedig közönyös. Az engem megérint, és mi egy találkozásban vagyunk egymással. Hát nyilván, egy természetes viszonyban, dehogy hagyom. Hanem elindul egy párbeszéd, hogy most ez nekem így esik, vagy úgy esik, vagy én mit kezdenék vele. Az, hogy én tiszteletben tartom a másik érzéseit, az nem jelenti azt, hogy amilyen állapotban ő van, abban ő szeret lenni. Lehet, hogy mondjuk egy kérdést kell feltennem, hogy: Mond, az, hogy te most félsz, az neked most jó-e vagy nem? Nem! Gondolod, hogy tehetek azért én valamit, hogy ne félj? Gondolom! Hát akkor már is van mit csinálni! Tehát nyilván, ez egy párbeszéd kérdése, hogy én látok valami érzést, vagy érzelmet benned, és erre rá lehet kérdezni, hogy és most ezzel, mégis mit kezdjünk? Akarod, hogy ezzel kezdjek valamit, vagy csak viseljelek el? Ilyen is van, hogy azt mondja, hogy semmit, csak kérlek engedd meg, hogy dühös legyek! Három perc alatt kifújom magam, és aztán megint működök normálisan. Csak ennyit kér, és akkor nem is kell vele semmit sem csinálnom. De lehet, hogy kell, de persze én ezt nem tudhatom, csak akkor, ha beszélek vele.

A nyolcadik kérdés.

Hol húzódik a határ a meggyőződés átalakítása és az önbecsapás között?

Ez egy nagyszerű kérdés! Tavaly év vége felé érintettük ezt, hiszen akkor a szuggesszióról beszéltünk. A meggyőződésről, hogy hogyan tudjuk elmélyíteni egy irányba a meggyőződésünket. Akkor pedig emlékeztek, hogy az orvosi dolgokkal kapcsolatban emeltük azt ki, hogy létezik olyan, hogy módosult tudatállapot és akkor másképpen működünk, és így tovább. Vagyis, hogy lehetetlen az, hogy ne gyakoroljon ránk a környezetünk hatást, ne legyen ez szuggesszív hatás, vagy akár, hogy mi nem tudatos módon ne gyakoroljunk önszuggessziót magunkkal. Amiről én beszéltem, az annak a kimondása volt, hogy érdemes az önszuggessziónkat olyan irányba terelni, hogy az nekünk jó legyen. Nincs olyan, hogy állandóan ösztönös irányba bombázzuk állandóan magunkat a mondatokkal, ami nekünk nem is jó, csak megtanultuk mondjuk gyerekkorunkban. Vagy tehetetlenül fekszünk a kórházi ágyon… Mint ahogy egy kedves ismerősömmel beszélgettem ma, aki azt mondta nekem: „Jaj, Feri mennyit beszéltél te a kórházi szuggesszióról, és mennyire jó, hogy én ezeket hallottam. Mert, hogy kisbabám született, és amikor volt mondjuk 9 napos, akkor haza kellett volna menni, és akkor egyszer csak jött egy ápolónő, és a következő, egyetlen mondatot mondja: A főorvos úr úgy döntött, hogy nem mehet még haza, mert a maga gyereke más, mint a többi.” Ez szép, ugye? Egy kórházi ágyon ilyet mondani egy kismamának, aki szeretne hazamenni, az milyen tudatállapotban van vajon, szülés után? Egy ilyen mondat után – azt mondta -, még jó, hogy tudta, hogy mit kezdjen ezzel a mondattal. Akkor pedig a legnagyobb vicc az volt, hogy amikor megkérdezte, hogy hol van a főorvos, akkor azt a választ kapta, hogy a 204-es szobában. Akkor pedig ment, és a 204-es szoba előtt már várakoztak a nők. Komolyan így volt, mostanában hallottam ezt telefonon. Ekkor pedig kérdezi az előtte álló hölgyet, hogy mióta vár és miért van itt. Erre azt a választ kapja az illetőtő, aki halálra el van sápadva, hogy képzelje el, hogy azt mondta neki az egyik nővér, hogy az én kisbabám más mint a többi. Na erre aztán elkezdtek röhögni! J Ezzel azt akartam mondani, hogy az életünk telis tele van szuggesszióval, amit mások gyakorolnak felénk, meg amiket mi tudatosan vagy nem tudatosan alkalmazunk magunk felé. Tehát itt megint tettem egy lépést fölfele, vagy valamerre, hogy ránézzek erre a helyzetre, és most mondhatnék olyat, hogy a meggyőződés és az önbecsapás között mondjuk azért olyan különbségeket azért feltárhatok, hogy önbecsapás az, ha tudom, hogy az nem úgy van. Hát az, önbecsapás. Vagy ha bizonyos dolgokra, azt gondolom, hogy rá kellene kérdeznem, és úgy döntök, hogy nem kérdezek rá, és utána pedig elkezdek magamnak hazudni. Ekkor pedig azt mondom, hogy azért nem kérdeztem rá, mert ez nem is fontos. Ez önbecsapás! De ha azt mondom, hogy itt megálltam, és nem élezem ki ezt a kérdést, mert ha az életünkben állandóan minden kérdést kiélezünk, akkor úgy nem lehet élni. Tehát megint csak tudatosan vagy nem tudatosan rengeteg ilyen döntést hozunk, hogy ezt a konfliktust most nem élezzük ki. Ezt a kérdést azonban a fejünkben nem visszük el a végletekig. Egyszerűen azért, mert a hely, az idő és az alkalom egyszerűen most erre nem alkalmas. De nyilván ilyenkor önmagammal kapcsolatban gyakorlok magammal egy önszuggessziót. Azt mondom, hogy jól vannak a dolgok most, így ahogy vannak, és tudok élni, anélkül, hogy kifeszíteném ezt a kérdést, tudom a holnapi napomat csinálni. Ez a maga módján egy önszuggesszió! Akkor járok el azonban helyesen, és akkor nem lesz önbecsapás,  ha azt mondom, hogy tudom, hogy itt van egy kérdés, amit nem tettem föl. Azért nem tettem föl, mert…és ad acta van helyezve. Akkor nem csapom be magam. De szerintem ezeket tudjátok jól ti is. Nem is akartam így ennek nekiállni. A kérdés szerintem inkább az, és tulajdonképpen erről folyik a beszélgetésünk, hogy hogyan tudnánk meghatározni azt az utat, amelyben azok az értékek vannak, amelyek mentén érdemes önszuggessziót gyakorolni. Inkább ez a kérdés, hogy merrefelé gyakoroljuk ezt? Hogy milyen arányban engedjük a környezetünket hatni ránk, és milyen arányban hassunk mi magunkra, vagy engedjük meg Istennek, hogy hasson ránk? Egy imádságban is nagyon sok szuggesszív elem van.

A tizedik kérdés.

Az erőszakos hittérítés. Ez a kérdés. Vélemény is volt hozzá, hogy azért ez nem szép dolog.

Ezzel teljesen egyetértek. Nekiállunk slaggal keresztelni, és egyéb dolgok. J Ezeket már hála az Úrnak elfelejtettük! Természetesen: Ne!

Azonban utána még volt egy ilyen szempont is, hogy a nagy keresztény egyházak egymástól különböző tanítását is kellene tanítani, hogy az ember választhasson afelé a vallás felé, ami neki a legmegfelelőbb. Nekem van egy örömhírem, hogy ha valaki katolikus hitoktatáson vesz részt, az fogja kapni a többit is. Mert egy rendes katolikus hitoktató tantervében ott van, hogy protestantizmus, és agy tovább, és szépen el kell ott mondani, hogy ott mi is van pontosan. Ha egy igazán jó katolikus hitoktatóval van dolgunk, akkor ő ezekre az előadásokra meg fog hívni mondjuk egy protestáns lelkészt, hogy az beszéljen magáról. Hát ez a normális! Itt azonban a kérdés mögött, van valami más is. Az egyik, hogy nagy kérdés az, ami a kisbaba megszületésével szokott kiéleződni máris, hogy hogyan neveljük? Tehát, hogy beleneveljük-e egy vallási hagyományba, a hitnek egy meghatározott rendszerébe? Aztán ez jó-e vagy nem? Mert ezzel nagyon sok hordalék is együtt jár. Vagy pedig vallásilag ne neveljük őt sehogy, és akkor majd, ha felnő, akkor majd ő dönthet. Szerintem mind a kettőnek megvan a maga nagy hátránya. A magam élménye az, hogy jobb az, hogy ha valakit egy egészséges vallási hagyományba nevelünk bele, ahol a szülők is normálisak és egészségesek, mármint értve itt, hogy lelkileg. A gyermekeiket nevelve, így nekik állandóan megmutatni azt, hogy az apu meg az anyu hol nem éri föl a saját eszményeit, hol követnek el bűnöket, hogy annak a hagyománynak, amiben benne vagyunk, hol vannak a gyenge pontjai, és az, hogy ezekről szabad beszélni. Ha itt történik egy ilyen klassz párbeszéd, akkor szerintem ez az embernek nagyon, de nagyon megéri! Kevésbé éri az meg, hogy ha valakinek nem adunk ilyen indíttatásokat, és aztán azt mondjuk, hogy majd. Ez azért nehéz, mert ugyanis a személyiségfejlődésnek vannak olyan állomásai, amelyeket átéltünk a hit fejlődésénél, amelyek elmúlnak. Tehát bizonyos dolgokat, bizonyos életkorban nem kapsz meg, az arra való érzékenységed, az már legfeljebb csoda kérdése, hogy valami külön csodában részesülsz-e vagy nem. Hát így érdemes ennek nem kiszolgáltatni a gyerekeket, hanem valamit adni nekik, és ha azt elég szabad légkörben és nyitottan teszed, úgyis eljön az idő, amikor ízig-vérig szétcincálja a hitét, vagy az apukája hitét. Hát, ha neki akkor úgy esik jól, hogy ő protestáns lesz, akkor hát legyen. Hát egy igaz meggyőződéses protestáns keresztény nagy kincs ebben a világban! Hát legyen, de akkor vannak alapjai! Amikor a magzati élettel kapcsolatban beszélgettünk, emlékeztek az intézményrendszer és a hit összefüggéséről, akkor én bennem ott valami nagyon megfogant. Mégpedig az a hipotézisem, hogy a magzati élet során az ott szerzett benyomások döntően befolyásolják a transzcendensre való nyitottságnak a lehetőségét, az agyi-strukturális feltételeit. El is mondom, hogy miért. Mert, miután elolvastam nagyon sok olyan beszámolót, amelyben olyan kismamák számolnak be a magzatukkal való kommunikációjukról, akiket megtanítottak erre. Ezek a beszámolók, kísérteties hasonlóságot mutatnak, nagyon lényeges pontokon, azokkal a beszámolókkal, amelyben misztikusok beszélnek az Isten-kapcsolatukról és az Istennel való beszélgetésükről. A kettő között olyan kísérteties hasonlóságok vannak, hogy az a hipotézisem, hogy ha van egy nagyon egészséges anya-magzat kapcsolat, akkor ott az első kilenc hónapban, a fejlődésben olyan lehetőségek teremtődnek meg, amelyben az a gyerek képes lesz nagyon természetes módon egy olyan valakivel beszélgetni, akit senki még élőben nem látott. Ahogy azt a Szentírás is mondja, mondjuk Mózesen kívül. Na ezt szeretném kutatni! De jó lenne! Csak nincsen rá időm, de már kezdek fűzni pszichológus szakos hallgatókat, hogy írjanak egy Phd-t ebből, és adják majd nekem oda a végén, hogy mire jutottak. Akkor majd én azt elmondom nektek húsz perc alatt. J

A tizenegyedik kérdés.

Ha valaki nagyon depressziós, akkor mit lehet vele tenni?

Ha valaki nagyon-nagyon depressziós, akkor semmi mást nem lehet vele tenni, mint vele lenni. Vele együtt kibírni! Most nyilván ebben a kibírásban, sok minden benne van. Sokféle és sok jellegű gesztust tehetek egy depressziós ember felé, de, hogy meggyógyítani nem fogom, az egészen biztos. Hanem meglehet a reményem abban, hogy ez egy olyan mélypont, amiből fel fog állni. Minél kevesebb visszafordíthatatlan terhet halmoz fel a mélyen depresszív időszakaiban, annál könnyebb lesz neki később. Ennyit lehet tenni, együtt lenni vele. Egy komolyan depressziós emberrel együtt élni, az bizony hivatás. Az nagyon komoly dolog. Ha te együtt vagy vele, és te bírod, hogy ő ilyen, akkor olyan sokat adtál neki, hogy ennél többet talán már nem is kell adni! De azért néha vetesd be vele a gyógyszerét.

A tizenkettedik kérdés.

Kölcsönös bántás, meg nem bocsátás után, már nincs lehetőség megbeszélni azt, ami történt, azért mert már nem találkoznak egymással, és ráadásul ez mind a kettőjüknek egy első szerelem volt. A sebek pedig, még most is fájnak.

Az volt a kérdés, hogy most akkor így hogy lehet megbocsátani, vagy hogyan lehet gyógyulni?

Hát, ha most így nagyon könnyen el akarnám ezt intézni, akkor azt mondanám, hogy a második szerelemmel. J Az fogja majd az illetőt, majd úgy komolyabban meggyógyítani. De ide tartozik az is, hogy kérdeztek olyat, hogy mi van akkor, ha valaki meghalt, és annak kellene megbocsátani? Természetesen ez is nagyon fontos. A holtaknak megbocsátani. Törekedjetek rá! Mert attól, hogy ő meghalt, neked a vele való kapcsolatod még eleven marad, még akkor is, ha úgy gondolod, hogy a halál után már nincs élet. Mert te a kapcsolatot éled tovább. Ameddig te élsz, a vele való kapcsolatod él és élődik tovább, mert hát lehetetlen, hogy ne éljen, mert hát nem tudod kitörölni magadból. Ezért pedig ez a dolog hatni fog rád. Sok útja és módja van annak, hogyan lehet beszélgetni egy elhunyttal. Itt most nem szeánszra gondolok, vagy ilyesmire. Hanem arra, hogy egyáltalán ezt, hogy tudom feldolgozni úgy, hogy tulajdonképpen egyedül vagyok. De természetesen folytathatok úgy valakivel párbeszédet, hogy csak én beszélek. Mondok egy nagyon egyszerű példát. Mondhatom azt, hogy néz, egy héttel ezelőtt ezt a dolgot így láttam veled kapcsolatban, és ezeket mondtam neked, azóta pedig eltelt egy hét, most már így látom, és ezeket mondom neked. Ha semmi mást nem teszek, csak ahogy változok, ez alapján változni fog a vele való kapcsolatom is, még akkor is, ha ő meghalt. Ezzel a dologgal, pedig nagyon fontos dolgozni! Nagyon meg tudunk akadni, mert azt gondoljuk, hogy meghalt, és akkor mér vége, nem lehet vele mit kezdeni. Dehogynem lehet!

A megbocsátással kapcsolatban, - mert ebbe nem tudok most bővebben belemenni -, azért egy nyári könyvet ajánlanék nektek. Ez pedig egy jó első megközelítés. Bocsáss meg, és felejts! Ez a címe a kötetnek, a hétköznapi pszichológia sorozatából, és a szerzője: Lewis B. Smedes. Elég jó ez a könyv, természetesen már nem is lehet kapni. J 1994-ben jelent meg. Ezzel fel akartalak benneteket dühíteni, hogy mindenképpen megszerezzétek.

Vannak bizonyos sebek, amelyek mondjuk begyógyulnak, de a heg mindig megmarad, valamiféle emlékeztetőképpen. Úgy tűnik, hogy a kapcsolatainkban, ezek a hegek, döntő fontosságúak! Egy begyógyult seb, amire emlékszünk, néha éppen azt jelenti, hogy ugyanazt a bűnt nem követjük el még egyszer. Vagy elkerülünk egy olyan helyzetet, amiből ez a seb származott. Vagy nem tesszük meg a másiknak azt, amit ő megtett velünk.

Akkor pedig a depresszióval kapcsolatosan is lehetne azt mondani: és vannak sebek, amelyeket az ember sosem hever ki, sebek, amelyek sosem gyógyulnak be. Az én egyik lelki atyám azt mondta erről: „Az élet ott kezdődik, amikor az ember a halálos sebet megkapja.” Attól kezdve lesz súlya az életnek, hogy akkor most ezzel, hogy élek tovább! Életemben egyetlenegy emberrel találkoztam, akivel három éves kapcsolatom, márpedig egy ilyen önismereti csoportbeli kapcsolatom alapján sem tudtam kimondani azt, hogy ő is mondjuk közelít ahhoz a neurózishoz, ami bennem is van. Tehát egyetlenegy emberel találkoztam eddig életemben, akire úgy néztem, hogy úgy tűnik, hogy ez az ember nem kapta meg még a halálos sebét, és már 50 éves! Az összes többi ember meg…Istenem…már, ha nem is halálos sebet, de azért már ilyet vagy olyat kapott. Ezt csak azért mondom, mert az élet nem ott áll meg, ahol a halálos sebet kapjuk, hanem ott kezdődik csak el! Ott lesz jelentése a Feltámadásnak! Addig pedig, inkább itt akartok élni, kérnétek még inkább 5 évet. Akkor majd egyszer csak jelentése lesz ennek a dolognak! Jung azt mondta egyébként erről, hogy egy komolyan neurotikus vagy depressziós ember – ez még nem a pszichózis, az elmebetegség kategóriája -, ezekből komolyan nem gyógyul ki. A gyógyulást az jelenti, hogy megtanul vele együtt élni.

Voltam most szombaton Batthyány-Strattmann László életének az utolsó helyén, Körmenden. Például érdemes lenne elolvasnotok Batthyány-Strattmann László életrajzát, Püskeli Mária leírásában. Azért, mert a többi, legalábbis, amit én ismerek, azok csöpögnek a sziruptól. Tehát pont azokat a szaftos részeket hagyják ki, ami miatt érdemes elolvasni. Tehát mondjuk az ifjú Batthyány-Strattmann László, akit boldoggá avattak, attól tíz éves korában lelépett a papája. Azt mondta, hogy jó, neki ebből a családból ennyi elég volt. Tizenkét éves korában meghal a mamája. Őt tizennyolc éves korában, az érettségi előtt kirúgják a gimnáziumból, a jó jezsuita atyáktól, a pimaszsága miatt. Majdnem a legfelsőbb fórumig kell egy Batthyánynak fellebbeznie, hogy a fia egyáltalán leérettségizhessen. Ha megnéztek a bizonyítványát, akkor az egyik évben egyetlen tárgyból volt jeles, és ez a vívás volt. Ennek később nagy hasznát vette, hiszen katonáskodni ment, amely életmód nyomán sikerült egy gyermeket előállítania, egy szolgálóleánytól. Amiről az életrajzok nagyon szívesen szeretnek megfeledkezni, hogy őneki nem csak annyi gyereke volt, amennyi a feleségétől volt. Mert volt még plusz egy. J Arról nem is beszélve, hogyha nézitek az arcát, dülledt a szeme. Ez még önmagában hagyján, de azért ez talán némi utalás arra, ahogyan a felesége is beszélt erről, hogy egy eszméletlenül vehemens és indulatos ember volt. A felesége mondja azt, hogy évtizedek óta nem látta őt ilyennek. Akkor három gyereke hal meg. Kettő kicsi korában, egy huszonegy évesen, aki egyben a legnagyobb fia, az örököse. Aztán 14 hónapig küszködik a halálos betegséggel. Folytassam még? Most a szép dolgokat direkt nem mondtam el, ezt majd olvassátok el ti is. De ebből az emberből szent lesz, és ez azt jelenti, hogy a bölcs uralkodik a csillagokon! Tehát, hogy ő nem egy halálos sebet kapott, hanem nagyon sokat, de ettől ő még szent lett!

A tizenharmadik kérdés. (Mostantól nem tartom nyilván a számozást, mert Feri atya begyorsít J.)

Mindenki megsérül-e egyszer? Igen! Hogyan érdemes feldolgozni? Jól! Most elnézést ezért, de közben ránéztem az órámra. J

Mi van, ha én szeretek és a társam nem? Ha én mindent beleadok, és a társam megmarad önzőnek.

Hát, ez azért közelít a sebhez. Hát nyilván attól függ, hogy milyen helyzetben vagyok. Ha két hete ismertem őt meg, hát akkor még van remény. Ha olyan helyzetben vagyok, akkor le kell lépni. Persze, ha már a sokadik ultimátum után vagyunk. Tehát, ha látszik, hogy neki fontosabb az önzés, mint én. Ha pedig házas vagyok, akkor talán lehet, hogy a szeretethez éppen az tartozik hozzá, hogy szeretem ezt az önző mukit. Természetesen ennek is, előbb vagy utóbb azért vannak határai, de szerintem nem elviek, hanem gyakorlati határai szoktak lenni. Tehát, ha a beleidet lógatod magad után, az egy gyakorlati határa annak, hogy mennyit bírsz.

A menyasszonyom nem képes elszakadni a szüleitől. Mit lehet tenni?

Ez azért nagyon komoly. Azt itt egyértelműen tudom mondani, hogy azért a házasságkötésig valami jelét, ha nem adja annak, hogy én lehetek az ő férje, társa, akkor nem szabad megházasodni. Tehát, ha ilyen csíraszerűen sincsen benne a helyzetben ez, hogy ez valaha megtörténhet, akkor nem szabad megházasodni. De ezt most azért ne vegyétek készpénznek, inkább beszélgessünk róla. Azt tudom, hogy úgy házasságot kötni, hogy ő totális függésben van az apukájától és az anyukájától, akkor azt inkább ne! Erre ezt tudom mondani. Akkor lehet, hogy 50 évesen fog megházasodni, mert akkor tud leválni az anyukájáról. Akkor házasodjon meg akkor! Esetleg ekkor, veled. J

A megbocsátásom előtt a másiknak kell-e bocsánatot kérni?

Nem, nem kell! Ez nagyon fontos! Dehogy kell! Hát miért kellene? Az, hogy te kérsz tőlem bocsánatot, és én erre azt mondom, hogy igen, megbocsátok neked, ez a kapcsolatunk szempontjából fontos, meg neked fontos. Hogy én megbocsássak, ez meg nekem fontos. Első sorban. Hát ki másnak? Hát gyűjtöm magamban a gyűlöletet, hogy addig nem bocsátok meg, amíg nem mondod ki azt a mondatot? Hát ez neked jó? Hát nekem nem, az biztos, ezért én inkább gyorsan megbocsátok. 5-6 év alatt, egy-egy dolgot. J Nem kell bocsánatot kérni. De természetesen más az a kapcsolat, ahol kérnek bocsánatot, és más az, ahol nem. De hát ezt ne tedd függvénynek! Hát a megbocsátásnak az egyik lényegi eleme az, hogy feltétel nélküli!

Hogyan tudok megbocsátani a szüleimnek?

Igen, ez egy nagy tészta! De azért erről már nagyon sokat beszéltem érintőlegesen. A könyvünkben sok mindent olvashattok erről. Minden esetre, előbb vagy utóbb érdemes eljutni oda, hogy már nem a szüleimtől várom azt, amit eddig a szüleimtől vártam. Megengedem nekik azt, hogy olyanok legyenek, amilyenek voltak. Az egyik legfontosabb pont pedig az, hogy megtanulom szeretni magam! A szüleinknek nem megbocsátani, ennek a hátterében majdnem mindig ott van az, hogy nem szereted magad. Kerülő úton, hogyha megtanulod magadat szeretni, akkor meg tudsz bocsátani a szüleidnek is. Mert rájössz, hogy akkor is szerethető vagy, ha a szüleid egy csomó mindent eltoltak. Nem biztos, hogy direktbe kell állandóan feszülni!

Isten Mindenható. Miért nem tesz a rossz ellen?

Ez mindig előkerül, emlékszem, hogy tavaly is volt egy ilyen kérdés. Ebbe most nem szeretnék belemenni. Az év elején beszéltem arról, hogy a gyermekhitű ember, a felnőtt hitű ember, és az érett hitű ember, hogyan áll ehhez a kérdéshez. Azt mondom válaszul erre.

Mondjam el a harmadik pontot, a két fázisban, 50 évig házas asszonnyal kapcsolatban.

Pedig mondtam. Csak egy ilyen utolsó utáni pillanatban. De a harmadik pont az úgy szól, hogy az 50 évig házasságnak a titka az, hogy nagyon sok mindent kívánhatok, és nagyon kevés dologra van szükségem. Ez a hosszú házasság egyik titka.

Akkor most jöjjön a plusz egyedik kérdés.

Miért, és hogyan lettem pap?

Nagyon piszok vagyok, mert múltkor is pont a végére hagytam egy ilyen kérdést: Hogyan szenteltek pappá, hogyha azok történtek velem, amelyekről beszéltem? Akkor emlékszem azt mondtam, hogy hát majd, ha jöttök jövőre, akkor majd lehet, hogy erre is sor kerül. Na jó, azt hiszem, hogy én elmondtam mindent. J Itt van az irodalomjegyzék. De tényleg csak 120 van, tehát úgy nagyjából hármasával vigyetek belőle. Akkor én le fogom rakni, és akkor leoltjuk a villanyokat. J

Tűz van babám! Ha nem láttátok volna, akkor muszáj megnéznetek! J

Jaj, engedjetek meg még három percet, mert muszáj. Már azért hetek óta gondolkozom azon, hogy mi minden történt a témánkon túl, ebben a találkozásban, ahogy vagyunk. Valahogy most erősödött meg bennem két dolog. Az egyik az, hogy milyen sokat köszönhetek nektek. Nagyon sokat! Egyetlen példát csak erre. Az év elején, még nyár volt akkor, felhívtak Erdő Péter atya megbízásából, hogy vállaljam el, itt a jogi karon, a teológiai stúdiumokat. Mert, hogy Feri atya, te itt úgyis vagy, és úgy mondják, hogy jó ez az előadás. Ugyan miért ajánlották volna ezt föl, éppen nekem, a senkinek, hogy itt tanítsak teológiát? Nyilván azért, mert ti ilyen sokan vagytok itt. Hát ezért! Hát nem miattam! Ugyanezt mondtam én három évvel ezelőtt is, és a kutya se akarta, hogy itt tanítsak. Egy pap barátom volt itt, és azt mondta, hogy: „Tudod Feri, az volt a benyomásom, hogy ez egy olyan találkozás, amelyben téged ezek az emberek éltetnek.” Nagyon igaza van! Aztán azt is mondta, hogy: „Az tetszett, hogy valahogy olyan a jellege, hogy amikor te befejezed, akkor olyan természetesen ideállhatna bárki, és folytathatná. Mondhatná azt, hogy igen, nekem meg ilyen gondolataim vannak, és esetleg arra is figyelnénk.” Szóval ez az egész, egy ilyen közös valami.

Aztán a másik, amit akartam mondani, hogy szeretném most azt mondani, és ilyet még nem is mondtam, hogy én nagyon hálás vagyok a Pázmány Péter Katolikus Egyetem jogi karának, a portás bácsiknak, a takarítóknak, aztán Zsoltéknak, akik a kaját csinálják, akik ezt kitalálták, hogy maradjunk még. A rektor úrnak, Erdő Péter atyának is nagyon hálás vagyok, aki engedélyezi azt, hogy mi itt legyünk, és hogy nem kerül semmibe sem. Hanem csak így vagyunk. Aztán nagyon hálás vagyok az én Egyházamnak, mert azért találkozhatunk, mert van egy Római Katolikus Anyaszentegyház! Akkor pedig azt mondja, hogy gyertek és nyugodtan ücsörögjetek itt! Szóval, ezek a tágabb kereteink, ami miatt egyáltalán lehetünk itt.

Örökbe fogadta és lejegyezte: Újhelyi Balázs és Annamari