A hit elmélyítése a személyesség által

2003.09.16.

Megosztom
Elküldöm

A hit elmélyítése a személyesség által - pozitív értékek (szabadság, boldogság, béke, szeretet, élet), negatív értékek (szenvedés, halál, öregség, betegség, áldozat).

 

Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit!

 

Milyen jó az információáramlás! Fantasztikus! Már most nincs levegő. Nem tudom, ez hogy lesz. Majd próbálok aprókat lélegezni, és ezzel a javatokra lenni. J Azt hiszem, hogy most még lesz egy ideig valamennyi mozgás, mert én is alig találtam ide, így, hogy körbe kellett jönni.

Folytatnánk a negyedik évet. Ez most akkor az első találkozás. Gondolom, hogy hihetetlen döbbenet fog rajtatok erőt venni, hogy ha elmondom az idei témát. A hitről lesz szó! Ebből is látszik, hogy milyen unalmas és egyoldalú előadásoknak nézünk elébe. Azt tudom csak mondani, amit általában szoktam, hogy itt folytatnánk, ahol abbahagytuk. Maradt egy pár jó téma, és aztán nyáron olvasgattam, meg gyűjtögettem, és így egy csomó minden van most a tarsolyomban, amit szívesen elmondok nektek. Egészen zavarban vagyok! J Tudjátok, hogy most egy olyan templomban vagyok, ami mondjuk ennek a térnek, ahol most vagyunk, az egyharmada. Úgyhogy nem értem, hogyan férhet be ennyi ember egy ilyen helyre.

Két történettel szeretném kezdeni, és mind a kettő egészen szakállas, de azért hozom mégis őket ide, mert egyrészt hátha van, aki nem ismeri őket, másrészt pedig azért, mert jól el tudják indítani a témát.

Az egyik az, amikor egy kötéltáncos érkezik a faluba, hogy megmutassa a tudományát. Kifeszíti jó magasra a kötelet, és még mielőtt fölmenne, és átmenne egyik helyről a másikra, megkérdezi az embereket, hogy: Elhiszitek-e, hogy én az egyik pontból a másikba át tudok menni a fejetek fölött? Erre az emberek pedig azt mondják, hogy: Hát persze, hogy elhisszük! Majd a kötéltáncos szépen fölmegy, átmegy, lejön, azután azt kérdezi, hogy: Elhiszitek-e, hogy mindezt meg tudom úgyis csinálni, hogy magam előtt tolok egy talicskát? Hát az emberek, miután látták az előző produkciót, azt mondják, hogy természetesen ezt is elhiszik. Akkor pedig ismét felmegy a kötélre, a talicskával pedig végigmegy. Akkor lejön, és azt mondja: Na, és elhiszitek-e, hogy végig tudok úgy menni, hogy valaki bent ül a talicskában? Hát persze, hogy elhisszük! – jön a válasz. Jól van, akkor jöjjön valaki! J

Ez az első szakállas történetem. Azért van különbség aközött, hogy azt mondom, hogy persze, hogy elhiszem, meg aközött, hogy beülök a talicskába. Tehát ennek az évnek egy picit ez lenne a mottója, hogy: „Hajlandó vagy-e beülni a talicskába?” Mert, ha csak lentről mondjuk azt, és azt gondoljuk, hogy ez a hitünk és a meggyőződésünk, hogy hát persze, akkor a hitnek egy elég felszínes rétegét ragadtuk meg. Ha azonban vannak élményeink arról, amikor beültünk a talicskába, akkor az már azért valami!

A másik történet pedig, amit bár néhány hónapja mondtam, de azért most megint elmondanám. Ez pedig az tudjátok, amikor a pap… Hú, de nem esett az eső ezen a nyáron! Erről jut eszembe, nagyon ajánlom nektek, hogy menjetek ki a Duna partra! Fantasztikusan szép, olyan tiszta a Duna! Nem járnak a hajók, nincs iszap, alacsony a víz, kövek, plázs, nagyszerű! J Úgy izgultam a múltkor is, hogy valaki ne jöjjön el. Jaj, lenn egy szabad órám, ha valaki nem jönne el! Hatalmas kísértés volt, hogy kimenjek a partra, de aztán végül is jöttek.

Na szóval. Tudjátok, amikor a pap mondja az embereknek, miután hónapok óta nem esik az eső, hogy: „Testvérek itt se termés, se élet nem lesz, menjünk be a templomba, és aki hisz, az imádkozzék az esőért!” Akkor ott vannak a templomban, ami dugig megtelik, ami világos is, mert hát kell az eső. Majd pedig azt mondja a pap, hogy: „Mielőtt elkezdenénk az imádságot, tegye föl a kezét, aki hozott esernyőt!” J Mert, aki nem hozott esernyőt, az menjen haza, mert aki nem hozott, az lehet, hogy pont olyan, mint az előző történetben azok, akik azt mondták, hogy persze, hogy hisznek, csak hát aztán nem jött belőle semmi erő. Ezért van gyakran olyan élményem, hogy vannak hívő emberek, akik úgy is élik meg magukat, hogy hiszünk, hiszünk, és akkor pont, amikor az életükben olyan helyzetbe kerülnek, ahol a hitnek valami morzsájára már valóban végre szükség volna, akkor meg azt mondják, hogy jaj, hát nincs hitük. Hogy eddig olyan jól tudtak hinni, amíg nem volt rá szükség! Addig nagyon ment! Amikor pedig kellene, akkor meg nincs sehol. Ez a hithez hozzátartozik szerintetek, hogy pont akkor nincs, amikor kellene? Nem valószínű!

Ezért szeretnék arról beszélni, hogy mi az, ami akadályoz bennünket abban, hogy elmélyítsük a hitünket?

Mondanék néhány történetet, szokásomtól eltérően, hogy milyen az a különbség vagy az a pillanat, amikor valaki ráébred arra, hogy ő pont olyan helyzetben van, mint az előző két történetnek a szereplői. Ültem egy kisközösségben, és beszélgettünk arról, hogy milyen ez a világ, és hogy milyen nehézségek vannak. Magam nem nagyon szoktam erről beszélni, inkább hallgatom, hogy mások mit mondanak róla. Akkor pedig már annyira mondták, hogy milyen nagyon nehéz, és lehetetlen, hogy azt találtam nekik mondani, hogy dehogy is, mert ha az ember úgy gondolja, hogy másképp éljen, akkor azért azt lehet! Erre pedig olyan síri csend lett, hogy vágni lehetett volna a levegőt! Mert ténylegesen lehet másképp élni, feltéve, ha akarunk! De általában sokkal könnyebb szidalmazni a világot, és azt gondolni, hogy az ember semmit sem tehet. Ez a csönd pedig annyira jó volt, úgy szerettem!

Aztán a másik, amikor meséltem egy helyen a montenegrói élményeimről. Voltam Montenegróban, majdnem két hétig, sziklát másztam, egyedül voltam, kalandoztam, voltak jégbarlangok, halál veszély, és ilyesmik. Tehát csupa papos dologban vettem részt. J Nagyon jó volt! Akkor pedig mondtam, hogy többek között voltam egy olyan rezervátumban, ahol 150 éve óvják a természetet. Képzeljétek el! A Jellostone park alapítása után 7 évvel Montenegróban, Nemzeti Parkot alapított a montenegrói király, és ebben a Nemzeti Parkban lehet lenni. Ott voltam, ahol a farkasok, a rókák, a medvék és egyebek is élnek. Akkor pedig meséltem boldogan, hogy ez milyen hatalmas nagy élmény volt, és az összes kint lévő cuccot szétszedték az állatok éjjel, meg ilyesmik történtek. Elkezdett ott pár embernek csillogni a szeme, hogy de marha jó lehet, hát Montenegróba kell menni, ahol medvék, farkasok és rókák vannak, hát ez remek! Egyszer csak az egyik megállt, és azt mondta, hogy: „De hát, tudod ki menne el oda!” Na ez az a felismerés, amiről beszélni szeretnék, hogy valamiképpen a hitünk elmélyüléséhez, lehet, hogy szükségünk van ezekre a pillanatokra. Amikor nem áltatjuk magunkat azzal, hogy oda mi szívesen elmennénk. Hanem szívesen meghallgatjuk valakinek a történetét, a medvékről, a rókáról, meg a farkasokról. De, hogy egyedül elmenni az erdőbe, azért azt már nem! Az a pillanat, amikor erre rájövünk, na ott történik valami!

Lehet, hogy a gyerekek mondják a legnagyobb bölcsességet, ezen a téren is. Jön az egyik szülő néhány napja, és azt mondja nekem, hogy: „Te Feri, elmondom, hogy a fiam mit mondott ma nekem.” A fia már nem olyan kicsi, már van vagy 10 éves. Pici kora óta ovis hittanra jár, a gyerekmisén mindig ott van, a Jóisten szeret téged, és így tovább. Tehát megvan ez a kör. Erre odaáll a 10 éves gyerkőc az anyukája elé egy meghitt pillanatban, és a következőt mondja neki: „Te anya, azért úgy igazából, ugye nincs Isten?” J Na, ezek aztán varázsos pillanatok, főleg a szülőknek! Mert hát mit kell ilyenkor mondani? De hát persze a magunk módján ezt mi is szoktuk kérdezni, vagy azért ez feljön úgy bennünk, hogy azért igazából, hát azért…

Az utolsó mondatom, amit megint tavalyról ráncigálok ide, amikor az a hölgy, aki egy hosszabb beszélgetés után levonta a konklúziót, hogy: „Tudod, az az én bajom, hogy hiszek én az Istenben, csak nem bízok benne!”

Na ennyi akart akkor a bevezető lenni.

Egyetlen szempontot akarok most elég alaposan kifejteni. Mégpedig azt, amire úgy szép lassan értem meg, hogy felismerjem, ez pedig az, - főleg a mi keresztény hitünkben, ami a hitnek egy jól kidolgozott formája, - hogy a személyességnek döntő jelentősége van. Ezért pedig most arról szeretnék, legalább két alkalommal beszélni, hogy a személyességnek a nagyon komolyan vétele, vagy tisztelete révén, hogyan mélyülhet el az a hitünk, amelyet az első két történetben nyugodtan nevezhetünk személytelennek. Tehát ameddig ne kell személy szerint bent lenni a talicskában, addig az én hitem végtelenül elvont és személytelen. De abban a pillanatban, hogy én vagyok benne a főszereplő, meg a kötéltáncos, aki tolja a talicskát, ebben a pillanatban az a mondat, hogy hiszek abban, hogy át tudunk érni innen oda, egy végtelenül személyes mondattá válik. Ugyanígy a második történetben is, hogy ha én valóban a személyre vonatkoztatom azt, hogy mit is jelent az, ha én hiszek Istenben, akkor fogok vinni esernyőt. Mert akkor tudom, hogy én meg fogok ázni. Nem arra gondolok, hogy jaj, akkor majd Isten ad esőt, és akkor jut majd a földre is, de jó lesz, hanem eszembe fog jutni, hogy az rám is fog esni. Ezért érdemes esernyőt vinni. Tehát erről szeretnék beszélni, amikor a hitünk személytelen rétegeiből – ami nem rossz kiindulási pont -, egy személyesebb világba lépünk, akkor arról, hogyan lehetne beszélni.

Itt most szeretnék valakinek köszönetet mondani, akiről egyáltalán nem gondoltam volna, hogy valaha is köszönetet mondok neki, és ez az ember nem más, mint Kovács László. Mert képzeljétek, ahogy megyek és hallgatom a rádiót, a zöld villámban – ez a kocsim -, azt hallom, hogy ragaszkodnunk kell az euróatlanti értékrendhez. J Látjátok, ülnek köztünk olyanok is, akik nem tudják, hogy mi ez! Többen is vannak! Amikor ezt hallom, úgy éreztem, hogy máris lemaradtam valamiről, és ugyanez volt az élményem, ami most nektek, és ezért szeretnék is most fejet hajtani előttetek. Legalább tudnám, hogy mit nem követek, vagy, hogy miből maradok ki, legalább ennyi világosság lenne bennem! J Ugye, próbáltam rájönni, hogy ez mi, de úgy gondoltam, hogy ez azért annyira nem fontos. De ez a mondat azért nagy világosságot gyújtott bennem, hogy én azt hiszem, hogy nem annyira az euróatlanti értékrend bűvöletében szeretném a napjaimat leélni, hanem én találok jobbat is. Valamit, amiről az a benyomásom, hogy azért némileg egy kicsit személyesebb! Ez sok szempontból igen nagy lendületet adott nekem, úgyhogy ezt nagyon köszönöm.

Most ide egy másik dolgot mondanék még. Tényleg, még nincs Kovács Lászlótól, egy ilyen másodfokú kézfogásom. Az nagyon jó! Tudjátok, szoktam ilyet játszani, meséltem ezt nektek? De, hát kellett, hogy mondjam, hiszen olyan régóta beszélgetünk már, ilyen egyoldalúan. J azzal szoktunk játszani néhány barátommal, hogy ha van egy fontos ember, akivel ők kezet fogtak, akkor utána elmegyünk egymáshoz, és tovább adjuk a kézfogást. Így nekem, idő közben, nagyon sok másodfokú kézfogásom lett. Például van negyedfokú japán császárom. Ez az egyik legizgalmasabb értéke a jobb kezemnek! J Ezt így több helyen el szoktam mondani, és minden ilyen beszélgetés után szoktam kapni nagyon értékes kézfogásokat. Kovács Lászlóéból még sehányadfokú nincsen még nekem.

Na, szóvak azt akartam még mondani, hogy miért olyan fontos az, hogy a hitnek az elmélyüléséhez, a hitnek a személyessége is fontos, hogy elmélyüljön. Itt arra gondolok, hogy ha nézzük az elmúlt évszázadokat, akkor figyelhetünk valami olyasmit, hogy abban a pillanatban, ahogy az egyes ember, a személy megszűnt mikrotheosznak lenni, vagyis Isten képmásának, - abban a pillanatban, ahogy az emberre azt mondták, vagy azt mondtuk, hogy halandó lény, és semmi köze az örökkévalósághoz, születik és meghal, ott van a vége - , ebben a pillanatban egy hatalmas kísértés lopódzott be az életünkbe. Mégpedig az, hogy találjunk fontosabb értéket a személynél, az embernél, olyan értéket, ami természetszerűleg túléli az egyes embert. Márpedig, ha találunk ilyen értéket, akkor ezen értéknek az oltárán, áldozzuk föl az embert. Hiszen, te csak, 70, 80 vagy 116 évig élsz, ha jól csinálod, de mondjuk bizonyos eszmények, bizonyos értékek, azok örökkévalóak, egyek az emberiséggel. Tehát, ha az egyes ember, nem örökkévaló, nem mikrotheosz, akkor nagyon egyértelműen beáldozható személytelen értékeknek. A történelemben erre rengeteg példát láthatunk, ezért itt most nagyon határozottan a keresztény hit sajátosságára kell, hogy utaljak, és azt mondom, hogy a keresztény hit azzal, hogy az egyes emberre, aki születik és meghal, mégis azt mondja, hogy ő mikrotheosz, ahogy ezt Bergyajev fogalmazta meg, hogy Isten képmásai vagyunk. Vagyis Isten szeretetéből, az életünk örökkévaló! Ettől a pillanattól kezdve, nem lehet olyan értéket mondani, amiért én beáldozhatlak téged. Ez akarna most itt a kiindulópont lenni, hogy a kereszténység nagyon markánsan megőrizte ezt az alapot. Miközben pedig fogalmam sincsen, hogy mi az az euróatlanti értékrend, de, hogyha az euróatlanti értékrend az fontosabb, mint te, akkor nem kérek belőle! Olyan értékrendet kérek, amelyben te mikrotheoszként vagy jelen, és az értékek ehhez kapcsolódnak. Igen ám, csakhogy azért mi meg vagyunk ám rontva már! Mert úgy fest, legalábbis úgy tűnik nekem, hogy mi nem nagyon hivatkozunk arra, és nem hangsúlyozzuk eléggé, ha valakire ránézünk, hogy ő egy mikortheosz, pedig nagyon is kellene! Hanem sokkal inkább mi milyen világban élünk? Hát mi az értékek világában élünk. Most pedig itt hadd legyek nagyon kritikus ezzel. Lehet, hogy az euróatlanti értékrendnek része az értékek világa, és, hogy a rendes, becsületes polgár az igent mond az értékekre, de én azért ezzel nagyon óvatos lennék. Igent az emberre kel mondani! Ha pedig az ember mikrotheosz, ezzel együtt akkor az Istenre is igent mondtam! Ebből pedig következnek az értékek. Erről szeretnék most beszélni. Mert nekem úgy tűnik, hogy a mai világ keresztény embere is, elcsábult. Mi értékeket valósítunk meg, az értékek vonzásában élünk. Ez így nagyon szép, csak ha ezek az értékek elszakadtak tőled, meg tőled is, akkor azt hiszem, hogy bajba kerülünk. Ez pedig odáig fog elvezetni bennünket, hogy nemcsak embertelen lesz az élet, amit élünk, hanem az is következménye lesz, hogy a hitünknek a gyöngeségét fogjuk tapasztalni. Azért, mert akkor olyanokhoz kötöttük a hitünket, és a legfontosabb értékeinket, amelyek nem örökkévalók.

Szeretnék most először néhány pozitív értékről beszélni, de úgy kifejtve, hogy mit jelent mindaz, hogy ez az érték, úgy önmagában, nincs is. Akkor létezik, ha te meg én, vagyunk! Ha mi vagyunk, akkor van ez az érték, ha pedig nincs, nem létezik. Ezért nem értékeket akarok követni, hanem veled akarok találkozni. Ilyen érték például, a szabadság. Ha a szabadság valami olyasmi, amit a kötéltáncos fent ott lebegtet, és azt mondja, hogy elhiszitek-e, hogy szabadok vagytok, és erre mi azt válaszoljuk, hogy persze, hogy elhisszük, és még az életünket is odaadjuk a szabadságért, akkor én nem nagyon tudom, hogy mi ez a szabadság. A szabadságnak a tapasztalata nagyon egyszerűen, és ahogy ezt én tudom mondani, nem más, mint amikor az ifjú férj azt mondja az ifjú feleségének: Te mucus, én most úgy elmennék biliárdozni, de úgy! Erre pedig a mucus azt mondja: Menjél! Amikor pedig hazajön a férj, akkor azt mondja neki: De jó, hogy itt vagy! Nyertél? Ha pedig nem, az se baj! Tehát a szabadság valami olyasmi, amivel engem megajándékoz a másik ember. Ha én a szabadságról azt a képet alakítom ki, hogy a szabadság valami elvont, személytelen dolog, akkor nekem fogalmam sincs, hogy te hogy fogsz élni. Egy picit félek tőled! Mit jelent akkor neked egy kapcsolatban, egy közösségben, a munkahelyen, a gyerekeddel, vagy akárkivel kapcsolatban az, hogy számodra fontos dolog a szabadság. Hogy csinálod? Ha ezt az értéket, hogy szabadság, elvonatkoztatjuk, majd szép lassan elszakítjuk attól, hogy egymással találkozunk és a szabadsággal egymást megajándékozzuk, akkor nem tudom, hogy mi a szabadság, pont úgy, mint ahogy az euróatlanti értékrendről sem tudom, hogy micsoda. Ezért pedig egy kicsit elkezdek aggodalmaskodni. Ide pedig szeretnék még egy dolgot tenni. Természetesen a legnagyobb értékeinkkel kapcsolatban azt látjuk, hogy ezek eleve adva vannak, mégpedig bennünk, bennem, meg benned, és ezeket tulajdonképpen, miközben adottságaink – ez egy jó kis paradoxon -, hogy szabadok vagyunk, azáltal jövök rá, hogy ez az én adottságom, hogy ezzel engem valaki megajándékoz, miközben ez nekem adottságom, miközben az Isten ezzel megajándékozott, és ez nekem van. De nem ébredek rá addig, amíg egy találkozásban ezt nekem nem adják át, mint egy olyan dolgot, ami egyébként volt nekem, meg van is nekem, de ha nem adod nekem, akkor nagyon sajátos módon, mintha mégsem volna. Az más kérdés, hogy természetesen a szabadsággal magamat is megajándékozhatom, találkozhatom magammal is. Így is szabaddá tehetem magam. Vannak pillanatok, amikor ez nagyon fontos, hogy magamnak is képes legyek a szabadságot odaajándékozni. Azt, ami egyébként van, de ha nem adom magamnak, akkor még sincs. Ezt nem tudom okosabban mondani. Próbáltam egy picit játszani a szavakkal, hogy lehet, hogy én megpróbálok független lenni tőled, megpróbálhatom teljesen elszakítani a szálakat, de ettől még a szabadságról semmit sem tudok. Megpróbálhatok úgy élni, annyi pénzt keresni, olyan egzisztenciát kialakítani, hogy abban az illúzióban ringassam magam, hogy független vagyok mindenkitől, és ülhetek a nagy függetlenségemben, és fogalmam sincs eközben, hogy mi ez a szabadság. Mert ahhoz valakit oda kell hívnom, aki máris a léte által korlátozza a szabadságomat, és még csak meg sem kérhetem, hogy ajándékozzon meg vele. Hát talán megkérhetem, de rajta fog múlni, hogy megkapom-e tőle azt. Egy ilyenfajta szabadságban, ha hiszünk, ez a szabadság nem szakíttatik el az élő embertől, tőlem vagy tőled.

A második, a boldogság. A boldogságról is fogalmam sincs, hogy ha az elvont fogalomként mondatik ki. Fogalmam sincs arról, hogy az mi a csuda. Arról van tapasztalatom, hogy mit jelent boldognak megélnem magam akkor, amikor mondjuk valaki, szeret engem. Erről van fogalmam. Vagy arról, amikor egyedül vagyok, és ülök egy hegy tetején, és valahogy egy olyan élményem van, hogy jaj, de szeret engem az Isten. Ekkor pedig eltölt egy boldogság! De nem csak úgy vagyok boldog, hanem azzal a dologgal, amely tulajdonképpen már adatott nekem, ezzel te megajándékozol engem. Most gondoljunk el egy párkapcsolatot, ahol az egyik ember odaáll a másik elé, és azt mondja, hogy: „Te, ide figyelj, neked az a kötelességed, hogy engem boldoggá tegyél!” Ezek abszurdumok! Egyszerűen lehetetlen dolgok! Erre nem lehet senkit sem kötelezni! De ma mégis a legtöbb ember így házasodik meg. Kihalásztam a nyomorultat, a szerencsétlent, akit bepaliztam annyira, hogy ő elhitte nekem, hogy neki az a dolga, hogy boldoggá kell engem tennie. De hát ez így nem nagyon szokott ám működni!

A harmadik, a béke. Nem tudom elvont fogalomnak tekinteni. Ugye, béke és biztonság. Jézus azt mondja nekünk, hogy: „Az én békémet adom nektek!” Na, ezzel már tudok mit kezdeni! Azt látom, hogy Jézusnak milyen békéje van, bár nagyon messze vagyok attól, de azért valamit megcsípek belőle, és azzal is tudok valamit kezdeni, hogy jön és jön, és ezt átadja nekem. De úgy egyébként béke… Amikor múltkor is valakivel beszélgettem, és az a kép jutott ezzel kapcsolatosan az eszembe, hogy most képzeljük el azt, hogy most azt mondja az apa, miután hullafáradtan hazaérkezik a munkából, hogy neki joga van a békéhez! Mert, hogyha én hazaérek, akkor béke és nyugalom legyen! Most pedig, mire ér haza? Hát persze, hogy arra, hogy a gyerekei éppen püfölik egymást. Ekkor pedig ő érvényesíteni akarja ezt a jogát, mert neki joga van a békéhez. Akkor pedig előállítja a gyerekeket, és megállnak ott mint az orgonasípok, és akkor ezt mondja nekik, hogy: „Most pedig fogjatok egymással kezet, tessék kibékülni, megcsókolni egymást! Nem harapsz bele, te kis rohadék, hanem csókolod!” Ugye, mert nekem jogom van a békéhez! Ebben ezt a két dolgot, rögtön társítottam is. Ma például hatalmas érték az, hogy jogaim vannak. De hát ezt, ha elszakítjuk az élő embertől, meg a másiktól, akkor az mi lesz, és mivé lesz?

Na most pedig akkor, jöjjön a szeretet! Ez a szó, hogy szeretet, erről aztán meg végképp halvány lila gőzöm sincsen, hogy mi. Arról tudok valamit, hogy ha te ezt csinálod, akkor ez nekem úgy esik, hogy. Meg ha Jézus azt csinálta, akkor az nekem jól jött. Ilyesmiket tudok, de úgy egyébként, erről nem tudok semmit. Ezzel kapcsolatban, most eszembe jutott, hogy: Szegény házaspárok! Mert most majdnem minden esküvőkor arról beszéltem, hogy a szeretet másik neve az, hogy elkötelezettség. Na jól megkapták mindnyájan! Azért mondtam ezt, mert valahogy nem bírtam megszabadulni ettől a gondolattól, hogy a szeretetnek van egy olyan arca, hogy elkötelezem magam melletted. Ha nem kötelezem el magam melletted, akkor az egész csak egy nagy kamu! Akkor persze, hiszek én a szeretetben, csak éppen benned nem! Abban sem hiszek, hogy mi le tudunk élni egy életet együtt! De a szeretetben, abban aztán nagyon hiszek! A férfi és a nő között élő örök szeretetben is hiszek, hát abban a leginkább. Végtelenül hiszek benne, le is ülök és fejet hajtok a férfi és nő közötti örök barátságnak, és a békének. De azért templomban nem házasodunk! Hát majd én hülye leszek! Na, szegény házaspárok, aztán most jól megkapták tőlem, hogy most aztán el kell köteleződniük. A Jelenits tanár urat szeretném most felidézni, aki a következőt mondta, hogy: „Hát, nézzétek, az ember az életben néha nagyon hánykolódik, és olyan ez, amikor egy hajón ülünk, és ott hánykolódunk a viharban. Mi az, amit lehet egy ilyen helyzetben, és mi az, amit nem? Na most, amikor az ember hánykolódik a hajóban, a viharban, akkor lehet hányni, de kiszállni meg nem!” J Hát, ez a szeretet logikája! Ha nem szakítjuk el a másik embertől, akkor hányni lehet, de kiszállni nem! A többi kamu! Úgy szeretem, amikor ennek a tudománynak a fellegvárában ilyen empirikus kijelentéseket teszek.

Akkor az utolsó, az élet. Na, ma ez a legnagyobb kamu! Az élet a legnagyobb érték! Igent mondunk az életre, hiszünk benne, elköteleződünk, meggyőződéssel valljuk, hogy mi más lenne nagyobb érték, mint az élet, a nagy betűs élet. Persze! De adott pillanatban nem mondok a te életedre igent! Azt már nem! Amikor van egy pillanat, amikor magamból kellene adni, azért, hogy te tovább tudjál élni, akkor eltűnök! Mert az élet, az egy nagyon nagy érték, csak ne nekem kelljen neked adni. Olyan szép történetet olvastam Gyökössy Bandi bácsinál. Egy változó korban lévő asszony ment hozzák, és akkor ő mesélte azt el, hogy hónapokig nyűglődött attól, hogy ő egy senki már, hogy őt így már nem lehet szeretni. Ugye, egy értékcsökkenésen ment át, és hát felmerült a kérdés, hogy így most akkor mi lesz vele, meg hát itt a férje, meg az összes többi. Akkor azt mondta tovább, hogy egyszer éppen így búsongott otthon, és hazajött a férje, és ahogy hazaérkezett, azzal a lendülettel, ahogy belépett a házba, meglátta őt, odament hozzá, megfogta őt a derekánál fogva, megragadtam ránézett, és ezt mondta: De szép vagy ma! Az asszony pedig ezzel a történettel elment Gyökössy Bandi bácsihoz, és azt mondta, hogy: „Tudod, Bandi bácsi, amikor a férjem kimondta ezt a mondatot, én meggyógyultam!” Ez az például, ahogy az egyik ember a másikat, megajándékozhatja az élettel. Erre persze mondhatjuk azt, hogy persze az élet addig is volt, meg most is van, meg lesz is, és még sincs így. Hanem igazából akkor van, ha te engem azzal megajándékozol! Ezt nem is akarom most hosszabban mondani. Csak ezt annyira lényegesnek tartom. Milyen jó lelkigyakorlat volna az, hogy minden nap árgus szemekkel megnézni azt, hogy mikor csaptam be magam, mikor mondtam azt, hogy hiszek abban, hogy az élet, a szeretet, a béke, ezek mind nagy értékek. Miközben pedig azt mondtam, hogy ebben hiszek, aközben pedig a másik emberre nemet mondtam, egymás után, következetesen. Ez pedig a hit elsorvadásához vezet! Azért, mert meghasonlok önmagammal, és akkor előbb vagy utóbb oda jutok, hogy ezek az értékek, elveszítik az értéküket, mert úgy tűnik, hogy nem igazak, vagy hogy nem élhetők meg.

Ez volt az első csoport, a pozitív értékek. Ez egy nagyon hülye meghatározás, de a másik is az lesz.

Vannak negatív értékek is. Mert, hogyha ezekkel az értékekkel engem a másik ember megajándékoz, és én is megajándékozlak vele téged, és ezek akkor élnek, és elszakíthatatlanok tőled, meg tőlem, akkor kiderül az, hogy vannak olyan dolgok, amelyekre eddig azt mondtuk, hogy ezek nem értékek. Ezeket utáltuk, és el akartuk kerülni. Azt gondoltuk, hogy ha ezek megjelennek az életünkben, akkor az előző fontos értékek köddé válnak, az életünk akkor boldogtalan lesz és békétlen, és a többi. Szeretnék itt utalni a mélypont ünnepélyére. Ahogyan azt Pilinszky János mondja, hogy a legnagyobb mélyponton, hatalmas béke lehet, és átélhetjük a szeretetet és a boldogságot.

Nézzük meg most ezeket a negatív értékeket, amelyeket ha nem szakítunk el a másik embertől, akkor kiderül az, hogy ezek beépíthetők az életünkbe. Ezáltal pedig a hitünk el tud mélyülni. Különben nem! 

Az első, a szenvedés. A szenvedésről beszélhetnénk tehát úgy, hogy egy nagyon fontos negatív érték. Elmondanám, hogy mit jelent akkor a szenvedés számomra, hogyha az egy személytelen valami. Akkor természetesen, az egy rossz dolog. Hát ki a fene akar szenvedni? Hát, dehogy akarok, minden erőmmel azon vagyok, hogy boldog legyek, hogy szeressenek, hogy békém legyen! Szenvedni meg akar a fene! Hadd mutassak föl akkor nektek egy ikont. Most csak így. Látjátok ugye? Csak egy kis fantázia kell. A Krisztusszülőt ábrázolja, ahogy tartja a kis Jézust. Istenszülő Szűzanya, a kis Jézussal. Az ikonok egyik csoportja, amit mi így mondunk római katolikusok, hogy a Fájdalmas Szűzanya a kis Jézussal. Ismeritek ezt a képet, ahogyan a Szűzanya valóban, ilyen szomorú arccal tekint le a kis Jézusra, és a kis Jézus sem mosolyog. Na most! Ha a szenvedésről, bennem egy ilyen kép él: vagyis hogy van valaki, az Istenszülő számára a kisfia, akit történetesen úgy hívnak, hogy Jézus. Márpedig most a kisfiát ő nagyon szereti. A kisfia pedig szenved, mert fáj neki. Mit csinál ebben az esetben ez az Édesanya? Azt mondja-e hogy ott a szenvedés, de köszönöm szépen, de én nem kérek belőle. De a Szűzanya azt csinálja, hogy ugyanúgy magához öleli a kis Jézust. Ebben az esetben ez természetesen egy szimbolikus kép: magához öleli azt a Valakit, aki az élete során szenved, mint bármelyikünk. Amikor magamhoz ölelek valakit, aki szenved, akkor a szenvedést is magamhoz ölelem. Azonban, ha a szenvedést soha nem akarom magamhoz ölelni, akkor a legfontosabb pillanatokban téged nem foglak magamhoz ölelni. Pont akkor, amikor te szenvedsz! Ez az ikon, mindennél többet árul el tulajdonképpen a hitünk mélységéből! Ha a szenvedést, elszakítom a másik embertől, vagy magamtól, ha nem szeretek magamat, amikor szenvedek, akkor el akarom kerülni azt a szenvedést, ami nélkül nincs élet. Öleld magadat, magadhoz! Szeresd magadat akkor, amikor szenvedsz! Akkor túl lehet jutni rajta! Ezt az ikont vigyétek el, ha akarjátok!

A második, a halál. Ki a fene akar meghalni? Mondok történeteket. Eszem ágába se volt, krematóriumba menni. Ugyan, miért mennék oda? Akkor, egyszer csak csöngetett hozzám egy férfi, amikor még a Terézvárosban voltam, és azt mondta, hogy ő nagyon szereti az anyukáját, aki meghalt. Ő pedig úgy döntött, hogy az édesanyját egészen végig akarja kísérni addig, ameddig őt el nem temetik. Ezért ő szeretne bemenni a krematóriumba, és akarja látni, ahogy az ő édesanyját betolják a kemencébe. Ő azt meg akarja várni, és utána, ami megmarad, az urnát, azt magához akarja ölelni. Arra kért engem, hogy mivel ő ezt egyedül nem bírja végigcsinálni, ezért én kísérjem őt el, szenteljem meg az ő halott édesanyját, majd aztán amikor ott vannak az urnában a hamvak, akkor majd azt is szenteljem meg. Akkor elmentem a krematóriumba, és ezt megcsináltam. Aztán pedig nagyon érdekes, hogy meghalt a másik szülője, az édesapja is. Éppen azért vele is meg kellett ezt tennünk, és elmentem vele másodszor is. Amikor látsz valakit ott, egy ilyen papírkoporsóban! Az anyukájára, pedig pont úgy tették rá ennek a tetejét, hogy nem volt helyesen ráillesztve, és ezért lehetett látni, hogy az anyukája nyilván meztelenül van benne, és rajta volt a zoknija. Tulajdonképpen ez volt az a pillanat, amikor láttam, hogy rajta van az a használt zokni, és ez volt az, amikor meg tudtam azt érteni, hogy itt nem a halálról van szó, hanem erről a néniről, meg a fiáról, meg rólam, és első sorban a Jóistenről. Így, mondjuk négyünkről. Ez a történet így rólunk szól! Mert annyira megrendítő volt ez, és annyira groteszk is volt ez a pillanat, ahogy odamegyünk hitből is, meg akármiből is, és akkor rögtön az ugrott be nekem, hogy most akkor el fog égni a zoknija is. Hogy ott lesz akkor a zokni, és akkor ahogy a másik oldalon kivesszük azokat a hamvakat, akkor ott lesz benne az a zokni is. Nem baj, ha nevettek! Mert én is azt éltem át, mert amikor ott álltam, akkor pontosan ebben a pillanatban rájöttem, hogy ez mennyire rólunk szól, és mi mennyire esetlenek voltunk ott, annyira esetlegesek és gyarlók. Mi tudsz egy ilyen helyzetben csinálni? Gondoltam, hogy odalépek és lehúzom azt a zoknit! Ebben a pillanatban itt nem az elvont halálról volt szó, meg a krematóriumról, meg a tűzről, meg a hamvakról, hanem emberekről volt szó.

A másik. Emlékszem, hogy egyszer már ezt is elmondtam nektek. Az idősek otthonában meghalt egy bácsi. Kihívtak temetni és már megvolt az időpont. Állunk a kántorral, előttünk volt a koporsó, és rajtunk kívül senki nem volt ott. Egymásra néztünk a kántorral, aki egy nagyon rendes ember, és én csak annyit mondtam neki, hogy meg fogunk csinálni mindent, úgy ahogy szoktunk. Miközben senki nem volt ott, én beszédet is tartottam. Utána pedig, ahogy kivittük a helyére a koporsót, akkor ott állt a három sírásó férfi, és elkezdett szakadni az eső. Akkor láttam rajtuk, hogy így néztek rám, hogy most vajon össze fogjuk-e csapni a szertartást vagy nem. Ugye itt megint azt az abszurd pillanatot akarom kiragadni, amikor talán pont emiatt a pillanat miatt nem elvont dolgokról van szó, hanem emberekről. Szakad az eső, és fogom a szenteltvíz hintőt. J Azért ez egy elég röhejes pillanat! Akkor pedig végigcsináltunk mindent. Ezek a sírások ott topogtak, várva arra, hogy vége legyen már az egésznek, de ennek ellenére én szépen komótosan tettem a dolgomat. Persze nem azért, hogy ezzel bosszantsam őket. Ahogy én csináltam mindent ilyen nagy becsületességgel, a legvarázsosabb az volt - persze nem volt esernyőm sem - , hogy ez valahogyan átragadt ott a sírásokra is. Ugyanígy álltak ott rendesen, közben szakadt az eső. Mert hát ott mégis valakiről van szó! Ez nem csak egy temetés, hanem ott valakiről volt szó! Akiért imádkozunk, akivel kapcsolatban vagyunk, aki a testvérünk, akit ha még nem is ismertünk, akkor is van közünk hozzá.

A harmadik, az öregség. Na erről, pusztán csak annyi jutott az eszembe, hogy ugye szokták azt mondani, és lehet, hogy ez is az euróatlanti értékrend része, hogy küzdünk folyamatosan az öregedés ellen. Ti szoktatok ilyet csinálni? Nem. Milyen egészségesek vagytok! Na most, küzdök az öregedés ellen, és erről most egyetlen dolog jutott eszembe, ha a te nagymamádat történetesen úgy hívják, hogy Irma néni, és az Irma néni már 70 éves, akkor most ellene te küzdesz? Vagy ezt, hogy csinálod akkor? Tehát, nagyon szeretem a nagymamit, de azt, hogy öreg, azt mér nem. Úgyhogy nagymami, kérlek szedd össze magad! Hajrá, hajrá! J Mert ugye a fiatalság, az is az euróatlanti értékrend része, minden bizonnyal. Tehát akkor küzdünk az Irma néni ellen! Mert ő megtestesíti ezt a csúnya dolgot, az öregedést. Itt aztán megint eljutunk ám magunkhoz, mert megkérdezhetnénk, hogy mi lesz akkor, ha éppen te leszek 70 éves? Vagy mondjuk én! Akkor aztán mi lesz? Akkor majd küzdesz magad ellen?

A negyedik. A betegség. Akkor most Buddha tanítását le is fedtük teljesen. A betegség, megint csak egy olyan dolog, amit át lehet ölelni. Számomra a tapasztalat az, amikor tudjátok a térdműtétem kapcsán, mondjuk volt vagy ötödik napja, hogy feküdtem a kórházi ágyon, és persze még nem lehetett kimenni, és ott nyűglődtem, és addig még csak a kacsát használtam. Az ágytálat még nem. Akkor pedig az orvos tanácsára, megsegítették ezt a folyamatot. Ez egy nagyon pompás élmény! Aztán meg lettem segítve, és fekszem ott az ágyikóban, huszad magammal, és ahogyan ott fekszem, látom, hogy a látogatási idő már közeleg. Aztán ha közeleg, akkor el is jön! J Aztán a látogatási időben, áramlanak a humanoidok, ugye, és akkor egyszer csak beérik a gyümölcs. Történetesen mellettem ott van Pista, és nekem kezd így a szemem így éppen keresztbe állni, mert nekem még ilyen élményem még nem volt, és azt gondolom, hogy azért beteg vagyok, de erős, és az izmoknak azért majd én parancsolok. De hát, nem úgy megy ez! Akkor mondom a Pistának, hogy te, kellene az ágytál! Tudjátok, akkor így bekúsztatom magam alá, és ha próbáltátok, tudjátok, hogy ez nagyon izgalmas dolog. Na és akkor nagyjából olyan élményem van, hogy jó, hogy ekkora a tál, mert ha kisebb volna, akkor baj is lehetne. J Így is beleérek már. J Hát tudjátok, az a szag, úgy öt nap koncentráltan kijött. Akkor pedig így kikúszok alóla, és ugye hát az embergyűrű körülöttem pedig így lopva nézeget engem. Hiába a paplan, meg minden, az mégsem szagzáró. Aztán persze próbáltam szabadulni a gyümölcsöktől. Nézem a Pistát: Te Pista, kiviszed? A Pista marhákkal foglalkozik, tényleg, szürke marhákkal foglalkozik, ez a szakmája neki. Így nagy rutinja van neki! J Hát aztán végül is, persze, hogy kivitte. Tudjátok az a szürke marhákon nevelődött természetessége, ahogy azt megragadta, rátette a fedőt, kivitte, kiszellőztetett. De olyan természetességgel tette mindezt, hogy arra gondoltam, hogy a Pistát, azt Pistának kell hívni. Mert ezt a Pista csinálta, nem csak valaki.

Most ezt az egészet azért akartam elmondani, hogy nekem például a betegségről, ez egy elemi, személyes tapasztalatom. Ha engem valaki, miközben én beteg is vagyok, meg szerencsétlen is, így meg tud tisztelni, akkor a betegséggel tulajdonképpen nincs is akkora nagy baj! Akkor, ha a betegség személyes!

Mondanám akkor a következőt. Az áldozat. Jaj, erről meg egy másik történet jutott az eszembe. Nemcsak az elköteleződésről beszéltem, hanem az áldozatról is, amikor a házaspárokkal beszélgetek. Volt egy olyan pár, és ilyenekkel még az életemben nem találkoztam, olyan aranyosak voltak, és úgy féltek, mint a fene. Hát én még embert így az esküvőtől félni nem láttam. Akkor aztán, amikor az esküvőre jöttek, még akkor is úgy féltek, hogy az hihetetlen volt. Annyira a szívembe lopták magukat! Persze én ott próbálkoztam mindennel. Azt mondták nekem az esküvő előtt, hogy: „Feri atya, legyen nagyon rövid, amennyire csak lehet!” Akkor, amikor megbeszéltük a szertartást, mondtam nekik, hogy tudjátok, az mondjuk nagyon szép, amikor a gyűrűhúzás után leülünk, és akkor ott az Ave Mariát eljátssza a kántor. Erre pedig néztek rám ilyen riadtan. Ezt sem akarták! Akkor erre felajánlottam nekik, hogy a gyűrűhúzás után, mindnyájan felállunk, és akkor imádkozunk értetek. Még ezt sem akarták! Így tehát kihagytunk minden felesleges részt, és így nagyon gyorsan meg is voltunk. Mondtam a sekrestyésnek, hogy ki ne menjen a szertartás közben, hanem miután bevonultak, menjen hátra, mert jönnek is ki mindjárt, és nyissa gyorsan majd az ajtót. J A következő történik. Ugye megbeszéltük, hogy a második kérdés, az így hangzik, hogy: „Ígéred-e, hogy a leendő férjedet tiszteled és szereted, amíg a halál el nem választ benneteket egymástól?” Mondták, hogy azért ez benne lehet. Jó! J Akkor ott állunk egymással szemben, és kezdem a kérdést, az elejét hangsúlyozván, mert akkor előre tudni lehet, hogy mit kell válaszolni. Még el sem mondtam a kérdést, jött szinte belevágva: Ígérem! J Hogy ne legyen annyira feltűnő, jött a menyasszony is, így már be sem fejeztem a mondatot, csupán ennyit kérdeztem: Elfogadod-e a gyerekeket? Elfogadom! Majd kivezetem őket a templomból, és ugyanígy megszeppenve állnak. Odament hozzájuk a fotós, és mondta nekik, hogy az sem lenne baj, ja egy kicsit próbálnának mosolyogni! J

Azért jutottak ők az eszembe, az áldozat kapcsán, mert ha az áldozat, csak áldozat, és ezért a párért kell áldozatot hozni, akkor nehogy már ne! Szinte nem is tudok nemet mondani nekik, annyira aranyosak. Éppen szombaton is egy lagziban voltam, és akkor olyan jólesett nézni a párt, mert egyszerűen olyan boldog benyomást keltettek! Akkor ahogy úgy nézegetem őket, úrrá lett rajtam az a büszkeség, hogy nahát azért ebben egy picit én is benne vagyok! Ezt megérte! Szóval, ha az áldozatot elszakítom tőled vagy bárki mástól, meg magamtól, akkor persze, hogy azt fogom mondani, hogy nem, vagy minél kevesebbet, de ha nem szakítom el, akkor negatív érték.

Akkor két dolgot még gyorsan elmondanék, és akkor ezt a részt be tudtam fejezni.

Az idő! Persze, hogy azt mondjuk, hogy nincs időnk. Semmire sincs időnk! Az idő hatalmas érték, majd hülye leszek rád szánni! Az idő nagyon rohan, akkor én megragadom az időt, hogy nehogy elszaladjon, te meg csinálj amit akarsz, mert ha az időt megfogtam, akkor téged már nem bírlak. Azt mondta nekem valaki, - aki betegekhez és haldoklókhoz járt -, és éppen ment egy haldokló bácsihoz, akinek nem volt már sok hátra, viszont a feleségével meg nem volt annyira jóban. Akkor úgy beszélget vele, és kérdezi tőle, hogy: „Mond már, miért van ez köztetek? Közted meg a feleséged között? Hát nem lenne jó kibékülni valahogy?” Erre azt találta mondani a férfi, hogy: „Hát tudod, vagy 30 éve nem mondta nekem, hogy szeretlek!” erre ez a hölgy, aki járt hozzá, azt mondja, hogy: „De hát nézd meg, ide ki vannak rakva a gyógyszereid, itt van a Bambi az asztalon, itt van mindened. Ezzel a te feleséged, mind-mind azt mondja, hogy szeret téged.” Morgolódik a férfi az ágyon, hogy ez csak ilyen duma, most jól megvédi a nőtársát. Na de azért egy kicsit enyhült. Azt mondja neki ez a hölgy, nagyon jó érzékkel, hogy: „Te, mi lenne, ha te mondanád a feleségednek, hogy szeretlek? Nem próbálnád ki, ez egy nagyon érdekes kísérlet lenne? Hátha bejön!” Akkor a férfi azt mondta, hogy akkor próbáljuk meg. Akkor végül, mondta! És elkezdődött valami kettejük között! Majd eltelt néhány hét, és megint ment a hölgy, és azt mondta, nagyon szigorúan a férfi, hogy nehogy már azt gondolja a nő, hogy rajta múlott valami is, hogy: „Vegye el, és csináltassa meg!” Kiderült, hogy ez a feleségének a karikagyűrűje volt, amit annak idején a férfi egy adott pillanatban elfűrészelt. Mert ő most úgy döntött, hogy még egyszer ráhúzza azt a feleségének az ujjára. Most jön el az, amiért igazából mondani akartam ezt a történetet. Az idő! Na és akkor ez asz asszony elment az ötvöshöz, és mondja neki, hogy itt van ez a gyűrű, hát ezt kellene összefűrészelni. A nőnek, december 27-én volt a születésnapja, és azt találta ki a férfi, hogy a szülinapján veszi el még egyszer feleségül. Két héttel előtte vitte be ez a segítő asszony a gyűrűt az ötvöshöz. Az ötvös ránézett, morgott, hogy hát karácsony előtt ez nem lesz kész, majd hat hét múlva jöjjön vissza! Akkor a nő annyira tudta, hogy ez élet és halál kérdése, hogy hát el akarja venni ez a férfi azt a nőt, hogy erre elmondta az ötvösnek, hogy már nincs annyi idő, mert lehet, hogy ez a férfi már hat hét múlva nem is fog élni. Az ötvös erre ránézett, és azt mondta: „Akkor jöjjön vissza délután!”

Na ennyit az időről! Akkor, hogy ha az idő személytelen, akkor gyere vissza hat hét múlva, ah pedig személyes, akkor gyere vissza délután! Ez a nagy különbség!

Az utolsó pedig az, hogy ez sem szokott bennünket túl nagy örömmel eltölteni, ha valahol idegenek vagyunk, ki vagyunk szolgáltatva valakinek, egyedül vagyunk, esetleg magunkra hagyottak vagyunk. A két hét montenegrói kirándulás is úgy jött létre, hogy a tőletek kapott benzinkártyával értem el az úti célomat. Tehát ez a majdnem két hét egyedüllét, az valahogy modellezi ezt a dolgot, hogy mit jelent magamat, egyfajta kiszolgáltatott vagy idegen helyzetbe hozni. Ebben a helyzetben olyan elemi élményeim tudnak lenni, hogy mit is jelent kiszolgáltatottnak lenni, hogy ha ez egy találkozásban van. Megérkeztem a Skadari-tóhoz, ami a Balkán egyik legnagyobb édesvízi tava, 300-féle madár, még pelikánok is élnek ott, egészen fantasztikus, és a szigetekre nem lehet kimenni, mert tele van viperákkal. Tehát egy békés, barátságos hely. Megérkeztem oda, és ott ücsörögtem. Akkora az a tó, majdnem mint a Balaton. Van egyetlen pici falu, ahonnan egyáltalán ki lehet oda menni, úgy nagyjából. Tehát a turizmus az egyenlő a nullával. Fantasztikus, vadregényes hely! Fele Albánia, fele Montenegró. Ott ülök ennek a piciny kis falunak a főterén, jó késő este, már sötétedett, és eszegettem a barackomat. Akkor egyszer csak odajön hozzám valaki, hogy megkérdezze, hol is fogok én megszállni. Hát mit tudtam én, jelenleg odáig jutottam el, hogy a barackomat megeszem. Erre mondta ez az illető, hogy van itt egy néni, menjek el nyugodtan, van neki üres szobája. De el is szaladt ezért a néniért végül az illető. Megettem a barackot, mire végeztem vele, meg is jött ez a néni. Mondta, hogy van itt egy szoba – bár azért ez sem ingyen -, és akkor ott megvetette nekem az ágyat. Akkor, ahogy megvolt a hely, visszamentem a térre, akkor meg eszegettem. Akkor odajön hozzám egy másik valaki, hogy van-e már szállásom. Mondtam neki, hogy az már van. Erre ő mondta, hogy akkor jöjjek el, mert van itt egy ilyen helyi étterem vagy kocsma, és menjek el. Na jó, elmentem. Leültem oda, és elkezdtem beszélgetni azzal a valakivel, akiről kiderült, hogy őt ott a helybeli halászok fizetik meg, azért, hogy turistákat fogjon. Beszélgetünk így szépen, és látom rajta, hogy eszméletlenül fáradt, az egész nyarát ott tölti, hogy turistákat fogjon, teljesen egyedül, van. Aztán csak úgy a magam módján elkezdtem kérdezgetni, hogy mit tanul, mit csinál, és mit szeret itt a legjobban, szóval ilyeneket. Akkor mondja, hogy van itt valami helyi specialitás, akkor abból együnk. Akkor hozott bort is, ott iszogattunk. A végén – én még ilyen helyzetben nem voltam -, megkérdeztem, hogy kér-e valamit, vagy meghívjam-e valamire. Közben már számolom magamban, hogy holnap már csak fele annyit fogok enni, meg ilyesmi, mert itt most jól elköltöttem a pénzemet. Ahogy pedig vége lett ennek az evésnek és beszélgetésnek, akkor utána azt mondta nekem ez a turistaszervező, hogy akkor most az én vendégem voltál. Na ehhez mit szóltok? Ez számomra egy alapélmény arról, hogy mit jelent idegennek lenni, hogy mit jelent egyedül lenni, megérkezni valahova, ahol senkit nem ismerek. Megetettek, megitattak, szállást adtak, és a kisujjamat nem nyújtottam érte ki, csak egyszerűen ott voltam.

A másik, hogy fölmentem a hegyre, az egyikre, mert sok hegy van ott, és találkoztam ott egy pásztorral, meg a fiával. Képzeljétek, hogy rájöttem, hogy tudok még egy-két szót oroszul! Akkor pedig nekiálltunk ott kommunikálni, majd pedig fél napot együtt töltöttem ezzel a pásztorral. Ahogy úgy egyre jobban elvoltunk egymással, akkor szól a fiának, hogy te, mutasd meg ennek a magyarnak, hogy mit lehet itt enni. Akkor pedig láttam, hogy ott ilyen cserjék, bokrok, meg minden fene volt, amiből én nem érzékeltem semmi mást, csak azt, hogy zöld. Akkor pedig odajött a fiú, és intett nekem, hogy menjek vele, és leszedegetett mindenféle gyümölcsöt, és ahogy szedett egy csomót, az egészet, úgy ahogy van, odaadta nekem. Engem pedig ez azért döbbentett meg, mert az én romlott budapesti, pap agyam el sem tudta képzelni, hogy azt éppen nekem szedi. Azt gondoltam, hogy megmutatja, hogy itt mit lehet enni, és azt közben meg magának szedte. Ott fent, a vad idegen valakinek szedte ezt az egészet ez a kisfiú. Mondjuk annyit hozzá kell tennem, hogy amikor bemutatkoztam, és mondtam, hogy Pál Ferenc vagyok, akkor felderült ennek a pásztornak a szeme, és azt mondta, hogy: Á, Puskás Ferenc! J Mindezt mondta nekem, Montenegro 2400 méter magas sziklái között. Úgyhogy lehet, hogy nem csak én kaptam a bogyókból, hanem a Puskás Öcsi is. De hát, akkor is! Ezt akartam volna elmondani, hogy mit jelent, ha az értékek személyesek, és ha a hitünk a személyes értékek alapján indul el, és erősödik meg. Ebbe majd még bele fogok menni, ez most csak egy bevezető akart lenni.

 

Köszönöm szépen a figyelmeteket! 

Lejegyezte: Ujhelyi Balázs