A személyes hit fejlesztése 1.

Érték-személy konfliktus. A személyes hit fejlesztése.

Isten hozott benneteket!

Legközelebb hozom majd a kis párnákat. Nem voltam elég előrelátó, majd igyekszem észben tartani. Itt elől biztosan le lehet még ülni, a földre. Ott viszont van levegő, csomó választási lehetőség van. Belekezdenék akkor. Isten hozott benneteket.

A múltkori alkalommal tulajdonképpen igyekeztünk a hitnek a személyességéről és a személyes hitről beszélni, hogy a hitünk akkor tud valóban az életünket átalakító valamivé lenni, hogyha az személyes és akkor, hogyha a személyünknek a mélyéből fakad. És ennek kapcsán beszélgettünk arról, hogy nagyon sok mindent elvonatkoztatunk: nemcsak a személyünktől, hanem általában a másik embertől: a személytől. És így tulajdonképpen kritikátlanul beszélünk, vagy gondolkodunk arról, hogy létezik olyan, hogy külön boldogság, hogy öröm, hogy szenvedés, hogy halál, és az összes többi. Azzal próbáltam kísérletezni a szavaim révén, hogy ilyen tulajdonképpen nincsen. Nincs olyan, hogy halál. Ez a fejemben lehet egy gondolat. Valójában az van, hogy én meg fogok halni. Meg az is van, hogy te meg fogsz halni. Ez van. Önmagában halál nincs. Legföljebb elvonatkoztathatok magamtól, meg tőled, és beszélhetek erről így. És mindig amikor az úgynevezett értékekre hivatkozom, vagy a fontos dolgokra, és ezek már elszakadtak tőled, meg tőlem, az élő embertől, akkor ezek az értékek sok esetben rombolóvá tudnak válni. Éppen ellenünk fordulnak. Ezért egyfelől érdemes, mindig, amikor ilyesmiben gondolkozom, visszautalni az élő emberre. Hogy mit jelent az, hogy boldogság. Ne szakítsam el tőled, meg tőlem, hanem mindig ebben a viszonyban gondolkozzak róla. Erről volt szó tulajdonképpen a múltkori alkalommal, és azért hangsúlyoztam ezt nagyon, mert a személyes hitnek előfeltétele természetesen, hogy személyesen gondolkodjak a személyes dolgokról. Hogyha mindig mindent elvonatkoztatok, akkor utána egy olyan látszatvilágban kezdek el létezni, ahol te meg én már nem is vagyunk fontosak, hanem már csak az értékek fontosak. De hogy ezek az értékek éppen onnan jöttek elő, hogy találkoztam veled, ez szép lassan elfelejtődik. Tehát vissza kellene adni, ezeknek az ún. értékeknek a személyes vonásait. Idáig jutottunk a múlt alkalommal, s most szeretném ezt a jelenséget egy picit körüljárni. Mégpedig talán abban az intézményrendszerben kínálnék föl nektek egy kis kirándulást, amit én a legjobban ismerek, ez pedig az anyaszentegyházunk. Félvén egy picit attól, amit egyszer még az MDF székházban mondott valaki egy alkalom után: „Jajj Feri, volt húsz perc, amikor azt hittem, hogy egy hittanórán vagyok.” És ezt nagyon kritikusan mondta. Tehát minden igyekezetemmel próbálok olyan atmoszférát teremteni, hogy ne érezzétek hittanórán magatokat, hanem csak úgy mondjam, ami kijön belőlem. Mégis az a kör, amiben gondolkozom, az most ez, mert nagyon jól látom ezeket a jelenségeket. Talán sokkal jobban, mint máshol. Úgyhogy nem hittanórát akarok tartani, hanem ezekről beszélni. A kör azonban eléggé vallásos lesz. Az első gondolat, hogy gyakran találkozom azzal, hogy nagyon sokan vannak, akik igent mondanak a vallásra, mint értékre. De nem mondanak igent a vallásunknak-most a kereszténységen belülről beszélek-a vallásunknak a lényegére: Jézus Krisztusra. Vagy a másik emberre, aki szintén a vallásunk lényegéhez tartozik. Mert ha Jézus Krisztus ember, ember is, akkor ez azt jelenti, hogy az ember a vallásunk lényegéhez tartozik. A szívében van. Nagyon sokan vannak, akik itt szeretném kiélezni ezeket a jelenségeket, akik velem, mint pappal szemben, a vallásra, mint értékre hivatkoznak, azért, hogy közben nemet mondjanak Jézusra, meg az embertársukra. És nekik ez a dolog föl sem tűnik. Ilyen dolgokat szeretnék tehát most mondani, hogy hogyan tudunk észrevétlenül nemet mondani a személyre, és hivatkozni az értékre. Majd az egy olyan folyamatba kerül bele, ahol tulajdonképpen az értékre való hivatkozás adja az ideológiát ahhoz, hogy ne kelljen a személyre igent mondani. Ezzel kapcsolatban a leglátványosabb élményeim azok, amikor valaki azt mondja mondjuk hogy szeretné a kisbabáját megkereszteltetni, vagy szeretne egyházi esküvőt kötni. És akkor bátorkodom neki azt mondani, hogy hát a kereszténység az azt jelenti, tényleg, szó szerint, hogy az ember krisztusivá válik. Tehát nehéz dolog úgy kereszténynek lenni, hogy abban nincs helye Jézusnak. Ez így elég nehéz vállalkozás. És hogy tetszik tudni, azt mi úgy szoktuk csinálni, hogy mondjuk akkor vasárnaponként „elgyövünk” a templomba, mert ott meg biztos, hogy lehet vele találkozni. Ilyen egyszerű szavakat szoktam szólni. És hogy hát akkor vele így lehet találkozni és hát ha már a keresztség…és hát akkor ugye erre rögtön felhorkannak emberek jó szándékkal, és azt mondják hogy: „De hát atya! Hát nekünk erre nincs időnk. Hát mi egyszerűen vallásosak szeretnénk lenni. Valahogy erre nem gondoltunk, hogy itt valakivel kapcsolatot kell tartani. Mi keresztelést kérünk, nem kapcsolattartásra való fölhívást. Lehetne úgy kereszténynek lenni, hogy Jézussal nem kell kapcsolatot tartani? Nincs egy ilyen formája? A vallás nem egy jó megoldás erre? Mert lehetne úgy, hogy vannak keresztények és vannak vallásosak. A vallásosak azok a keresztények, akik nem tartanak kapcsolatot Jézussal. Ez egy ilyen nagyon jó módszer. És hogy nem lehet egy ilyen vallásba belekeresztelkedni?” A múltkor azt mondja nekem, nem nekem, másnak, csak eljutott ez hozzám- de én itt nem sértő, vagy bántó akarok lenni, hanem valahogy erről a helyzetről beszélni-hogy jön valaki és azt mondja a kedves ismerősének, hogy te!  Ez a Feri atya egy ilyen normálisabb pasi, hogy nem lehetne-e az, hogy nála megkeresztelkednék? De elsőáldozó nem akarok lenni. Ugye ezek önellentmondások. Mert ha van valaki, akinek ezt mondani kell csak néhány mondatban hát ha elsőáldozó leszek, az azt jelenti, hogy Jézus Krisztussal találkozom, ilyen egyszerű. Tehát nem lehetne úgy kereszténynek lenni, hogy Jézussal ne kelljen találkozni? Egyszer egy kántor kifakadt egy esküvő kapcsán, mikor azt tapasztalta, hogy ott mindenről szó van, csak Jézusról nem. És annyira a fülemben vannak a szavai, amit nem ismételek el…hosszan, hosszan lehetne ezt mondani. Hihetetlen furcsa érzés kínban lenni amiatt, hogy valaki vallásos szeretne lenni, és nem szeretne Jézussal találkozni. És mindezt a keresztény valláson belül akarja megtenni. A másik, ami még ide tartozik, az az mikor rögtön valaki azt mondja hogy : „Jó, jó, megkeresztelkedem, és az igen, Jézussal kapcsolattartás…hát igen, igen...jó, végülis még az is belefér, de úgy ahogy én akarom. Mert tudja atya, engem úgy zavarnak ezek az emberek, ezek a hívők. Leginkább ezek zavarnak. A többiek is nagyon, de leginkább a hívők. Tudja, arra gondolok atya, hogy vasárnap a hívők vannak benn a templomban és akkor azok zavarnak nagyon. Ha nem hívők lennének, akkor azok zavarnának, de azok nem nagyon jönnek be. Ezért engem vasárnap a templomban általában a hívők szoktak zavarni, és ezért van az, hogy én nem szívesen megyek vasárnaponként templomba, mert ott emberek is vannak. Ez annyira nem szimpatikus nekem, mert akkor azok mások, mint én. Ez annyira nem...meg szavuk van, meg ilyesmi. Néha hozzám érnek, és akkor…ezt nem. Úgy lehetne- e valahogy Jézushoz, hogy a többi emberrel azért nem kell semmit csinálni. Azt úgy lehet?” Ez az, amikor valaki velem szemben, mint pappal szemben a vallásra hivatkozik, de szeretne téged elkerülni, meg engem is persze, meg Jézust is lehetőleg. De keresztény szeretne lenni. És ő nem is ébred arra rá, hogy itt egy milyen furcsa helyzetbe került. És hogyha én valamit mondok ezzel kapcsolatban a magam szelíd módján, óvatosan, gyámolítóan, akkor akárhogy is mondom, nagyon-nagy indulatok tudnak benne kerekedni. Elviharzik, és azt mondja, hogy ő nem érti, hogy a papnak nem az lenne a dolga, hogy igent mondjon az ő vágyára? Ő vallásos akart lenni. És a pap elzavarja őt? Ugye ide tartozik az is, mikor valaki azt mondja, hogy: na jó, legyen keresztelő, de más ember ne legyen a templomba. Mindenkit küldjünk ki, mert az egy családi ünnep. Olyan bensőséges, és akkor a többi ember ne legyen ott, mert az az én gyerekemnek a keresztelője. A másik, mikor igent mondunk a hagyományra, de nem mondunk igent ezzel együtt a másik emberre. S miután ebben a keresztény körben mozgok, nem mondok igent Jézusra. Egyházunkban rengeteg példa sorakozik fel rögvest. Milyen hagyományaink vannak, amelyekre tudunk igent mondani, miközben ez egyet jelent azzal, hogy nem mondok igent sem a másik emberre, sem Jézusra. Egy jezsuita atya mondta azt eléggé indulatosan: elment valahova, és megkérték, hogy a szentmise előtt tartson egy litániát és a Mária köszöntő imádságot. A Mária köszöntő imádság végén el kellett volna mondani egy előre megírt imádságot. És ő ezt elolvasta a Praeorator című könyvből, azt mondta, hogy ő ezt az imát nem. Lehet, hogy ez egy imádság, de ő ezt nem fogja elmondani. És akkor a pap azt mondta neki, aki meghívta, hogy : „De hát atya! Ez az imádság a Praeoratorban van! Hát akkor azt el kell mondani, ha a Praeoratorban van.” Föllángolt a feje ennek a jezsuitának, és azt mondta: „Tudod, lehet, hogy ez az imádság a Praeoratorban van, de ez akkor sem keresztény imádság, úgyhogy ezt én nem mondom el!” Vannak ám olyan imakönyvek, amelyeket jobb nem kézbe venni. A Miatyánkig, Üdvözlégyig nyugodtan használhatod, utána inkább ne. Tehát azért, mert egy imakönyvben van és azt a látszatot kelti, hogy imádság, azért az még lehet akármicsoda. Ilyen hagyomány az Egyházban, a mi Egyházunkban a már már kötelező antiszemitizmus. Amiről szoktam mindig ilyen érintőlegesen megemlékezni, amit útálok. És emlékeztek erre a klasszikus történetemre, még Keresztúrról, mikor fölmerült az, hogy talán én zsidó vagyok. És akkor két asszony beszélgetett egymással, s az egyik nagyon óvatosan odament a másikhoz. „Te! Halkan-halkan! Nahát értitek! De ez a Feri atya nem zsidó?” S akkor a másik, az asszony ilyen nagyon-nagyon diszkréten, ahogy kell nálunk ezt intézni, értitek, mert mindnyájan testvérek vagyunk, azt mondja: „Nem zsidó. Örmény.” Az arcát szívesen odaadnám képeslapon, hogy ezt hogy mondta. Az arca árulkodott a legnagyobb diszkrécióról. Ez a legszívmelengetőbb történet az egyházban lévő antiszemitizmusról. A másik, amikor igent mondunk valamiféle hagyományra, és nem az emberre. És mondom. Kereszténységen belül nem Jézusra, ez az, és megintcsak (nehogy azt gondoljátok, hogy Keresztúrt nem szeretem. Úgy megszerettem! Tudjátok, mennyire utálom, amikor valaki azt mondja, hogy Rákosborzasztó? Ezt kérlek szépen, ne használjátok ezt a kifejezést. Máris látom: 17. kerület bólogat! De most értitek! Budaborzasztó, vagy mi? 12. kerület borzasztó? Jól esne? Mondjátok csak? Nyavalyások! Erről a hagyományról: nem Rákosborzasztón történt, hanem Rákoskeresztúron. Egy kedves asszony a hatósugarával együtt gyászmisére érkezett. És ez az asszony ott volt minden vasárnap a misén. Mindegyiken. Egy rendes, becsületes, keresztény, katolikus asszony. Amit kellett, ő megcsinált. Gyászmise, ülnek egymás után és senki sem imádkozik. De senki! Mondom: az Úr legyen veletek! Jó. Hát tudjátok, hogy gyász, meg minden, van bennem empátia, mindegy, majd válaszolok magamnak. Kicsit antiliturgikus, de mindegy. Megy a mise, gondolom, hogy na, majd a Miatyánkra feloldódnak. Azért az mégiscsak-gyász ide, vagy oda-az csak megy, nem? Már hogyha hívőről van szó. S akkor kezdem mondani, hogy Miatyánk…és halálos csend, mármint rajtam kívül. És akkor lemegy így a gyászmise, megyek a főnökömhöz, az ex-főnökömhöz, és kérdem tőle, hogy: „Te! Hát ez hogy van? Itt ült a Laci néni. Hát ez úgy énekel, hogy zeng tőle a templom minden vasárnap, most meg a Miatyánkot nem imádkozta. És erre azt mondja az én ex-főnököm, hogy: „Jajj, hát te ezt nem tudod? Hát ez hagyomány!” Ugyanis, hogy én gyászmisén vagyok, az én elhunytamért van a mise, akkor nekem nem kell imádkozni. Értitek ezt? Tehát akkor nem kell, mert ez a mise a halottamért van, meg értem van, akkor ezt most én kapom, és akkor ülök, és jöjjön a Miatyánk. Úgy áradjon. Úgy hasson át, meg az én szeretteimet. Mindig én imádkozom a többiekért, hát most nem. Most én kapom azt a Miatyánkot. Meghalt valaki, legalább kapok egy Miatyánkot cserébe. Ez egy jó kis hagyomány, nem? Belevaló. Igen a felekezetre, de nem a másik emberre, meg Jézusra. A felekezettel kapcsolatban jó sok dolgot lehetne mondani. Beszélgettem egyszer egy nagyon katolikus társaságban. Erről eszembe jut valami. Hallgatok egy előadást egy ökumenikus Tótumfaktumtól, tényleg nagyon csodálatosan beszélt és akkor a következő hagyja el a száját, hogy: „Ó, igen. Régóta ismerem ezt az X.Y.atyát amikor még katolikus volt. Azóta jezsuita lett.” Szóval ennek a mondatnak a szellemében ülök egy nagyon katolikus körben és az a téma, hogy a gaz protestánsok nem tisztelik a Szűz anyát. Ez volt a téma és nagyon-nagyon mondták az én katolikus tesókáim, hogy a gaz protestánsok így és a gaz protestánsok úgy. Hallgatom, hallgatom, és akkor már úgy kezdtek kifulladni, bár ez egy hálás téma, tehát itt nagyon az egész napi agressziót ki lehet élni. Megvártam, míg egy kis csönd lett és akkor azt találom nekik mondani, hogy most akkor azt hiszem, hogy ez a beszélgetés a tiszteletről szól. –Igen, igen-úgy megörültek neki, hogy hát a pap érti, hogy miről van szó. Az nagy kegyelem. Tehát a tiszteletről, arról, hogy a protestáns testvérek nem tisztelik a Szűz Anyát, ti meg a protestáns testvéreket. Na, ilyenkor van idő süteményért nyúlni, tölteni a Traubisódából, ilyenkor bármit meg lehet csinálni, senki sem zavar. Jó csönd van, ilyenkor lehet folytatni. A következő primitív kérdés jutott eszembe, hogy szerintetek Jézus katolikus volt-e, vagy ortodox, vagy protestáns. Vagy melyik felekezethez tartozik? Ha valakinek van jó ötlete, az elmondhatná nekem, mert én ebben nem vergődöm zöld ágra. Aztán a másik. Darázsfészekbe nyúlok, ha eddig nem lettem volna ott. Igent mondunk a politikai meggyőződésre, de nemet mondunk a másik emberre. Meg Jézusra, vele együtt. Egyházunk egyik gyerekbetegsége. Tehát most valahol ott vagyunk, hogy most már egymást nem öldössük le. Tehát idáig jutottunk, most ilyen pártharcokat folytatunk. Nagyon nem szeretem. Nem arról van szó, hogy ne legyen bárkinek politikai meggyőződése. Csakhogy ezt hogyan képviseli az nem mindegy. Egy nagyon-nagyon érdekes dolgot hallottam, ami egyszerre volt nekem humoros és egyszerre a szememet nyitogató. Meghívtak lakást szentelni. Megyek, ahogy azt kell, megszenteltem a lakást, és valahogy olyan bizalomgerjesztőnek mutatkoztam. Akkor még úgy hellyel kínáltak, beszélgettünk és valahogy annyira nyitottnak látszódtam (ez csak a látszat), hogy elmondja nekem a házaspár, hogy ők bizony baloldaliak. Ők balosok. És hát néztek rám persze, szemem se rebbent. Hát tényleg: szerettem őket ugyanúgy, mint addig. A következő történetet mesélik el, amitől nagyon-nagyon-nagyon megszerettem őket. –Tudod Atya, bennünket annyi sérelem ér mostanában a templomban. Múltkor is jóhiszeműen bemegyünk egy görögkatolikus templomba, mert az asszony az görögkatolikus. És erre képzeld el azt halljuk, hogy ilyen imádságot énekelnek, hogy a Mindenható Isten az igazakat jobbjára állítja, a gonoszokat meg baljára. Hát Atya! Már a görögkatolikus templomban is ezt kell hallanunk, hogy az igazak a jobb oldalon állnak, a gonoszok meg a bal oldalon. Hát atya! Oda nem megyünk soha többet vissza. Azt hiszem, ez arról az érzékenységről szól, amit érdemes tudomásul vennünk. Akárhol is vagyunk. Erről majd még lesz szó, lehet, hogy nem ma, hanem egy hét múlva. Ez tudjátok Szentírás, csak azért, hogy ez tiszta legyen. Máté evangéliuma x fejezet azt mondja, hogy: Mikor igent mondunk a hazára, de a másik emberre nem, vagy Jézusra nem, erről is sokat lehetne beszélni. Most hallom a hírekben, persze mit tudom én, hogy igaz-e, hogy azt az egyik szerb háború bűnöst állítólag egy ortodox püspök rejtegeti, vagy rejtegette. Mindenesetre azt biztos, hogy a rendőrök megrohamozták az egyik ortodox püspökséget. Mert azt feltételezték, hogy ott van az a háborús bűnös, talán hallottátok ezt a hírt. Nahát ez önmagában elgondolkoztató. Nagyon szép dolog a hazaszeretet, az elégséges hazaszeretet. Az nagyon, nagyon üdvös dolog. Aztán a következő. Mikor intézményre, vagy közösségre igent mondunk, de nemet mondunk a másik emberre. Az, amit én olyan gyakran szoktam mondani, mikor jönnek hozzám, és azt mondják, hogy: -Jajj, hát mi már régen nem vállalunk közösséget a keresztényekkel, de hát mi piarista diákok voltunk. És azért, mert én piarista diák voltam, azért most már mehetsz, ahová akarsz. Meg: én ministráltam. Csókoltatom, vagy valami, de hát…a következő: amikor igent mondunk a múltra, de nem a másik emberre, vagy Jézusra. Augusztus 19.-én olyan egy óra felé nézem a tv-t. A következő eszmecsere folyik ott. Nagyon okos emberek arról beszélnek, hogy kell-e Szent Istvánt aktualizálni. Ez volt a beszédtéma, hogy most ugye Szent Istvánhoz az államalapító kapcsolódik, tehát az államalapító Szent István. Na, most ha belépünk az EU-ba, akkor az államunk már nem lesz annyira fontos, ugye? Akkor most ha Szent Istvánnak az a legnagyobb erénye, hogy ő államalapító, akkor nem fog-e devalválódni? Akkor ő majd kevésbé lesz értékes. És erről nagyon okos emberek hosszan beszélgettek. Szépen fölment a pulzusom, ahogy ezt hallgattam. Arra gondoltam, hogy te jó ég, én nem egy kétdimenziós Szent Istvánt látok, hanem egy háromdimenziósat. Nem egy bélyeg Szent Istvánt, vagy ilyesmi, mert ha kétdimenziós, akkor Szent Istvánnak van múltja, meg van jelene, meg van jövője. És akkor Szent István mellett vannak jobboldalt, meg vannak bal oldalt is emberek. És akkor így nézegetjük, hogy akkor Szent István most jobbos, vagy balos, vagy a múlthoz tartozik, vagy esetleg be tudjuk-e a jövőbe csempészni őt, vagy hát szépen itt marad, itt szépen eltemetjük, és akkor jó éjszakát. Ha valami miatt Szent István számít nekem, akkor az az, hogy nem egy bélyeg ember. Vagyis, hogy van neki fölfele kiterjedése. Tehát Szent Istvánnak a nagysága nekem az, hogy valamit megsejtett abból, hogy van fölfele is. Ezért ő nem a múlthoz tartozik, meg nem a jelenhez elsősorban, meg nem kell őt aktualizálni, mert ő az örökkévalóhoz tartozik. Ezért nincs szüksége aktualizálásra. Ha valaki őt aktualizálni akarja, az azt jelenti, hogy épp az örökkévalóval való kapcsolatát semmibe vette. Pont azt, ami miatt ő számít valamit. Különben lehet őt ügyesnek tartani, vagy jó politikusnak, vagy diktátornak, vagy nem tudom, kinek, hogy tetszik. A kereszténység nem a múlt tiszteletéről szól. Dehogy szól arról. Az örökkévalóság dicséretéről szól, nem a múlt tiszteletéről. Nagyon-nagyon tisztelek mindenkit, aki hatalmas kincseket hoz elő a múltból. De hogyha a múltra hivatkozva, nemet mond bárki emberfiára, beleértve az Emberfiát is, akkor azt gondolom, hogy ő a múltat kiragadta abból a környezetből, hogy vannak emberek, akik a múltban éltek. S akkor a múlt vált ilyen euro-atlanti értékké, amit aktualizálni kell, hogy bejuthassunk vele a jövő Európájába. Aztán a következő: igent mondhatok az én személyiségem kibontakoztatására. Ez egy klassz dolog, ez egy nagyon-nagy érték. Az én személyiségem kibontakoztatása az egy veszett nagy érték. Ennek nevében mondjuk kiürülnek a templomok, meg a hittantermek, meg minden. És akkor kérdezem valakitől, az én testvérkémtől, hogy: -Te! Nem volna lehetséges az, hogy mondjuk hetente szánjál egy órácskát, hogy mondjuk Istenről beszélgetünk? Úgy finoman csak, úgy óvatosan. És akkor azt mondja, hogy:- Hát már hogy lehetne? Hát akkor van a szüzafon órája. A szüzafon óra egy nagyon fontos elfoglaltság, és a szüzafon. Nem? A legmélyebb fúvós hangszer, amiben tudjátok: Az egér a Marson című rajzfilm elején is láthatjátok. A szüzafonba bele kell bújni és akkor úgy körbe vesz téged a szüzafon és akkor egy nagy tölcsér megy kifele. És akkor ha a szülőkkel beszélgetsz, akkor ők is azt mondják, hogy: -Kedves atya! A kereszténységből mi levezettük az emberi életnek a hatalmas értékét. Ez nyilván a gyerekünkre is vonatkozik. Ez azt jelenti tehát, hogy a gyerekünk akkor fog egy nagyon teljesen emberi életet élni, hogyha zeneakadémiai szinten fújja a szüzafont. Ezt neki muszáj megtanulni a három nyelven, a sport dicsőségen és egyebeken túl mindenképp muszáj. Jézus is azt mondta, hogy bontakoztassuk ki magunkat. Azt nem tudom, hol, de biztos mondta, mert olyan rendes volt. Mi ő benne hiszünk. Ez egy hatalmas kamu. Ez a „kibontakoztatni a személyiségünket”. Nem arról van szó, hogy ezt ne csináljuk! Hát csináljuk két kapura, csakhogy ebben benne van az, hogy ha én ezt elszakítom egy közösségtől, vagy egyáltalán attól, hogy más emberek, meg Istentől, akkor az egy hatalmas lufivá válik. Nem járok közösségbe, mert nekem az nem jó. Most ugye magunkról beszélek, hogy úgy látom magunk körül nagyjából minthogyha a kereszténységből kezdene kiveszni az, hogy mondjuk én egy közösséghez tartozok. És ennek a közösségnek valamilyen alkalmára akkor is elmegyek, hogyha nincs hozzá túl sok kedvem. Van egy-két megszállott keresztény, hallottatok ilyenekről? A megszállott keresztényekre az jellemző-fanatikusak teljesen, óvakodjatok tőlük-, hogy olyankor is elmennek egy közösségbe, ha éppen fáradtak és nincs hozzá nagyon-nagy kedvük. Ezek a fanatikus keresztények. Aztán a másik, mikor igent mondunk valamilyen kultúrára, kulturális örökségre, nagyon-nagy igent. De rád nem. Nagyon sokféle szubkultúrát kialakítottunk a kereszténységen belül. És ezekre nagyon szeretünk igent mondani. El tudjátok-e képzelni, hogy egy papszentelésen már-már eksztázisban táncoló, félmeztelen nők vegyenek részt. Ugye ez durva! No, de akkor jobb, ha el tudjátok ezt képzelni, mert van ilyen. Ugyanis, Érdligeten, a nővéreknél éppen volt fél óra szabadidőm, már ott voltam egy hétig, de ezalatt a hét alatt volt egy fél óra szabadidőm, és kezembe került a Misszió című nemzetközi kiadvány. Látom ám, ahogy lapozok, hogy pornográfiába illő képek vannak az egyik oldalon. Félmeztelen hölgyeket látok rajta, törzsi ruhában. Fölül nincs törzsi ruha, ez világos, csak azért, hogy el tudjátok képzelni. Tehát alul egy minimális törzsi ruha van rajtuk és az arcukról nem az általunk megszokott templomi unalom rí le, hanem egyfajta örömnek nevezhető állapotban vannak, és előttük egy ugyancsak ebből a fajtából való férfiember áll, és képzeljétek el, pont olyan ruha van rajta, mint rajtam, amikor misézek. Az aláírás az az, hogy mit tudom én hol, papszentelésre jöttek össze a katolikus hívek. Az nem volt benne, hogy melltartót is kell venni. Miért az benne van a Liturgiában? Nincs benne. Illő módon kell fölöltözni. Most hogy ott az az illő mód, hogy amim van, megmutatom a Jóistennek, mert ugye tőled kaptam, elég szép. Illő módon. Olyan szép dolog a misszió. Azért mert…Hát ott Érdligeten elnéztem az apácákat, hogy aztán eszembe jutott ez-az. Érdekes, aztán mégegyszer megnéztem a képet. Csak fiatal nők voltak ott elől, nem tudom, hogy van ez?! Szóval nagyon komolyan gondolkodóba estem, hogy esetleg missziós szerzetesnek kéne lenni és inkultúrálódni egy ilyen megfelelőnek tűnő helyre. Egy verbita atyával beszélgettem, na nem ennek kapcsán, hogy hogy lehetne ezt elintézni. Arról beszélgettünk, hogy ők egy klasszikus missziós rend. És hogy hogyan csinálják a missziójukat? És mondtak például egy gyönyörű történetet. Azt mondják, hogy olyat csinálnak, hogy bárhol, ahol lehetőség van arra, hogy ők misszióba menjenek, csinálnak olyat, hogy mondjuk, van egy kirakodóvásár, vagy fesztivál, vagy fölvonulás, vagy bármi és akkor ők csinálnak egy standot És ott azoknak a népeknek az eszközeit, használati tárgyait állítják ki, ahová mint ők, missziós atyák már eljutottak. És persze ez a kőbaltától kezdve a maszkokon keresztül mindenféle nagyon érdekes dolog. És persze az emberek közül nagyon sokan megállnak ott és kérdezik, hogy itt mit lehet venni, meg olcsó-e?! És akkor ők elmondják, hogy miről is van szó. Aztán a másik. Egy verbita atyáról mondta ez az atya, hogy azt hiszem Pápua Új Guineának egyik részére, vagy az egyik törzséhez két fehér ember jutott el idáig. Az elsőt hamar megölték. A második az egy verbita atya volt. Jött egy második, és a fejébe vette, hogy ezt ő is kipróbálja. Elment, és megfelelő távolságban ettől a törzstől fölépített egy kis kunyhót. És hét éven keresztül élt emellett a törzs mellett, hogy egyáltalán nem szólt nekik semmiről sem, ami miatt jött. Hét év után a törzs néhány tagja elment hozzá követségbe és megkérdezték, hogy mit keres itt. Ez egy jó missziós módszer. Egy utolsó érdekesség ezzel kapcsolatban. A verbita rendnek, ami jelenleg a katolikus egyház hetedik legnagyobb rendje, folyamatosan egyre többen vannak ebben a rendben (nem úgy mint a ferencesek, a jezsuiták, a domonkosok, a bencések-ezek a rendek fogynak, a verbiták nem. Talán azért, mert így látják az életet). Jelenleg a verbita rendnek több novíciusa van, tehát hitjelöltje a Fülöp-szigetekről, ebből az egyetlen országból, mint egész Európából. Több jelöltje van Koreából, mint egész Európából. A következő derült ki. Hogy ezeket a hihetetlenül lelkes fülöp-szigeteki, meg koreai verbita atyákat elküldték Afrikába misszióba. És totális kudarcot szenvedtek, és azért, mert ugyanazt csinálták ők az afrikaiakkal, mint mi a távol-keletiekkel. Ugyanazt megismételték. Vagyis igent a saját kultúrájukra mondtak, nem azokra az emberekre. És egy csomó kudarcot szenvedtek emiatt. Tudjátok azt, hogy a katolikus egyház távol-keleti missziója ezen bukott el pár száz évvel ezelőtt. Többek között ez volt a nagy kérdés ugye, hogy egy jezsuita atya járhat-e japán nemzeti viseletben. És akkor ugye nagy vita lett ebből. Végül Róma locuta, hogy no. Ezt mondta. És akkor ezzel be is fejeződött a történet, egy-pár száz évre. A következő, mikor azt mondjuk, hogy mi igent mondunk az életre, de nem az emberre. Az életre. Ezt szeretném most a legfinomabban, a legóvatosabban elmondani. Nagyon-nagyon gyakran beszéltem már olyanokkal, akik abortusszal kapcsolatos dolgokról szóltak nekem. Gyóntattam nem egy, nem kettő, nem tíz, nem húsz ilyen embert. Igen-igen sok szót hallottam már arról, ahogy arról beszélnek, hogy ők az életre akartak igent mondani. A saját életükre, mit tudom én milyen életre. Arra az életre, amiben szerettek volna élni. Arra az életre, amiben azok a dolgok megvannak, amit ők életnek tartanak. Arra az életre, amiben csak annyi gyerek van, amire ők úgy gondolták, hogy az jól esik. Ezt most nagyon-nagyon-nagyon óvatosan mondom, mert tudom, hogy e mögött mindig nagyon-nagy fájdalom, szenvedés, megpróbáltatások állnak. De! Azért ha már erről beszélünk, akkor had mondjam ezt, hogy nem lehet úgy igent mondani az életre, hogy közben egy embernek azt mondom, hogy nem. Ha már van, akkor igen. Ezt csak azért mondom, mert akkor legalább sirassuk meg, vagy gyászoljuk el, vagy akkor kérjünk bocsánatot. És akkor éljünk, de csak ez után. Ne úgy, hogy ezt nem tettük meg. Mert még mindig azt mondjuk magunknak, hogy hát az élet. Ha nem hallanám öt embertől, tíztől, húsztól, harminctól, akkor nem hoznám szóba. De azért hozom szóba, mert hallom. Nagyon gyakran igent mondunk az erkölcsre, meg a törvényre, de nem mondunk igent a másik emberre. A klasszikus példám, amikor azt mondja valaki, mikor kérdem, hogy: - Ha magát kereszténynek tartja, akkor miért nem jön el misére? És akkor azt mondja erre: -Azért, mert vagyok én olyan jó, sőt jobb is, mint akik ott ülnek a templomban. És én erre nagy bőszen szoktam mondogatni, hogy tudod, ezt én el is hiszem. Te simán lehetsz…akár még a legjobb is lehetsz, de ez nem indok arra, hogy ne gyere el. Ez egy nagyon furcsa dolog, mikor valaki az erkölcsre hivatkozik, az ő erkölcsi teljesítményére és emiatt azt mondja neked, hogy veled emiatt ő nem akar találkozni, mert jobb vagyok nálad. Furcsa. Ugyanez a törvényre, bármire. Ezzel befejeztem ezt a tizenegy pontot. Biztos, hogy ez még így nem is teljes. Nagyon jól lehet látni, hogy szinte bárhova nyúlunk, rácsodálkozhatunk erre a jelenségre. Ahogyan euro-atlanti értékekre szeretünk igent mondani, de Lacira, Pistire, Marikára nem. Nem, mert az más már. A lezáró gondolatom ezzel kapcsolatban: a verbita atyától tanultam azt, hogy mielőtt örök fogadalmat tesznek, azelőtt nyilatkozni kell a következőről. Nem csak az engedelmességre, cölibátusra, szegénységre kell fogadalmat tenniük, hanem van egy negyedik is. A negyedik fogadalom az az, hogy akkor lehetnek örök fogadalmasok, ha aláírnak egy papírt, amin az szerepel, hogy hajlandók elhagyni a hazájukat, a nyelvüket, és a kultúrájukat. Ameddig nem tudnak nemet mondani a hazára, a nyelvre és a kultúrára, addig el se indulhatnak Jézus Krisztusról beszélni. Ez a szemlélet egyszerűen csodálatos. Azt hiszem, nekem ezt érdemes lenne nagyon megtanulni a verbita atyáktól. Hogy nem a kultúránkra mondunk igent és akkor szép lassan átszőjük a kereszténységgel és akkor….tudjátok az afrikai keresztények nagyon ki vannak ránk akadva. Ezt tudjátok? Nagyon-nagyon dühösek ránk, európai keresztényekre. Azzal vádolnak minket, joggal, hogy mi még mindig a magunk európai kultúráját akarjuk elsősorban odavinni, és nem Jézus Krisztust. Igazuk van. Nagyon. Tisztelet a kivételnek. El tudod-e képzelni az életedet úgy, vagy a kapcsolataidat, értékeidet úgy, hogy nincs benne a hazád, nincs benne a nyelved, nincs benne a kultúrád, de a saját kis kultúrád, a mikrokultúrád a családi hagyományaid, meg minden, az nincs benne. Életképes vagy-e akkor? Mert ugye erről van szó. Valahova el kell menned, és az a kérdés, hogy tudsz-e ott élni?! Olyan izgalmas ezzel játszani. Hát én azért eljátszottam ezzel. Valami olyasmire jutottam, hogy egy nagyon egyszerű dologra. Hogyha én valahová a világba elkerülök, és nem ismerem a nyelvet, a kultúrát, nem az én hazám. Mint ahogy nemes Ödön atya mondta, hogy mikor Japánban voltam egy éve, akkor azt gondoltam, ebbe bele fogok őrülni. Meg volt róla győződve, hogy meg fog zavarodni, hogy ezt nem bírja elviselni. Pedig ő mondta, hogy szeretne Japánba menni. Arra gondoltam, hogy egy ilyen helyzetben hova jutunk el. Tehát akkor mi az az alapvető érték, ami minden helyzetben működik. Nagyjából pont az, amiről szeretnék itt beszélni. Az, hogy oda állok valaki elé és azt mondom: -Itt vagyok, és tudok neked jót tenni. Tudok. Megkérsz valamire, tudom azt mondani, hogy jó. Ha én erre képes vagyok mindentől függetlenül, akkor hihetetlenül életképes vagyok. Különben csak akkor teszem meg, hogyha megtanulsz magyarul, meg ilyenek. Ez most olyan hittanos volt? Határeset? Belekezdek a következőbe. Megfogalmaztam egy pár dolgot, hogy ennek tükrében hogyan lehetne gyakorolni, életté váltani azt, hogy a hitünk személyes legyen. Hogy én higgyek. Valóban, a szívem mélyéből.

Mondok akkor erre ötleteket. Lesznek olyanok, amelyek gyakorlatiak, és lesznek olyanok is, amelyek a szemléletmódot illetik.

Az első gondolatom. Bármilyen helyzetben is vagyok, törekedjek mindig az egészet elfogadni, ne csak valamennyit belőle. Ez egy jó kis vezérelv lehetne: az egészet elfogadni! Az egészet elfogadni nem azt jelenti, hogy egyetérteni mindazzal, ami ott történik, hanem egyszerűen csak ezt a helyzetet, így ahogy van, az egészet most elfogadtam. Ebben az is benne van, hogy téged is elfogadtalak, aki benne van ebben a helyzetben. Így pedig el tudunk kezdeni beszélgetni. Luther Mártont szeretném idézni. Ugye ő elolvasta Szentírást sokszor,  és egyébként zseniális gondolatai voltak, és Luthertől nagyon sokat lehet tanulni a katolikus testvéreknek. Ő mondja egy helyen, hogy: „Elolvastam a Szentírás, és gyönyörű, nagyszerű! De a Jakab levelet, azt utálom!” Azt mondja a Jakab levélre, hogy szalma-levél. Utálja, és azt is hozzá teszi, hogy dobjuk ki. Történetesen azért mondja ezt, mert az ő koncepciójába, hogy egyedül a hit révén, abba nem nagyon illet bele Jakab apostol, aki azt mondja, hogy nagyon fontosak a jótettek is! Ha te megmutatod a hitedet, én megmutatom a hitemet a jótettekkel együtt. Hát ugye ez a Marci bácsinak nem tetszett. Lehet, hogyha még egyszer leül és azt mondja, hogy nekem most a Jakab levelet elölről-hátulról meg kellene emészteni, akkor lehet, hogy másképp alakulnak a dolgok. De ez velünk is áll, a magunk módján. Hihetetlen kísértésünk lehet, hogy szeressük a Szentírást, és vannak Jézustól kedvenc mondásaink. Van nektek is? Hát remélem, hogy van! Idáig azért csak eljutottunk! Kiválasztotok egy-két klassz mondatot a Szentírásból, és csodálkozva tapasztalhatjuk, hogy a Szentírásban sokszor annak az ellentéte is benne van. Hú, de utálatos dolog ez! „Aki nincs velem, ellenem van!” – „Aki nincs ellenem, az velem van!” Azért ez a kettő nem ugyanaz, valljuk be! Az egyik azért egy jóval kisebb kör. Akkor pedig, ha elolvasom jól, akkor észreveszem, hogy mind a kettőt Jézus mondja. Ugye szívesen rászólnánk Jézusra, hogy azért no-no… Én nagyon sokáig úgy szóltam volna rá, hogy Jézus, amikor azt mondod, hogy aki nincs ellenem, az velem van, ezt olyan jól mondod, jaj Mester, olyan jól beszélsz! De ez a másik, nem tudom, honnan jött neked, de neked is lehetnek gyönge pillanataid, de én megbocsátok neked, hu, felejtsük el ezt a mondatot. Aztán később megszerettem ám ezt a mondatot is. Tudjátok, mi segített nekem? Olvasgatok egy Szentírás kommentárt, és akkor azt olvasom benne, hogy: „Kedves Feri atya, mi minden biblikus tudásunkkal együtt azt kell, hogy állítsuk neked, hogy Jézus valószínűleg azt mondta, hogy aki nincs velem, az ellenem van. A másik kijelentés, az inkább az ősegyház finomítása.” Hú, ezek a biblikusok! J Na, itt ezen akkor ideje volt neki állnom eltöprengeni, hogy akkor ezt hogyan is kellene, az olyan szép rendszerembe beépíteni? Ti is azt gondoltátok, hogy megcsináltátok az életeteket, ilyen puzzle-szerű játékra kell gondolni most, ami olyan 150 darabos, és akkor kiraktátok a 150-et nagy büszkén, és akkor találtatok a dobozban még egy darabot. No, a nem jóját, valahogy ezt is be kell rakni! J Akkor pedig valaki felvilágosít, hogy van 300 darabos puzzle, meg 1500 darabos is! Tehát, hogy milyen az egészet elfogadni!

Mondok most egy-két nagyon primitív kijelentést.

Az egyik. Játék után, rendet kell rakni.

A másik. Az étkezés után, mosogass el! Nem rögtön, de azért ezek így általában együtt szoktak járni. Kivéve, ha mindig hozatsz kaját, mert azért az egy másik műfaj.

Aztán a másik. Jaj, most írtam ilyeneket, úgy néz ki, hogy délután rosszul éreztem magam, és akkor ezek jöttek:

Ha szép nőt választasz, akkor másnak is fog tetszeni. Tehát, ne háborodj fel testvérem!

A második. Ha okos pasi kellett, akkor  néha neki lesz igaza.

A harmadik. Ha anyád érted élte le az életét, akkor ne csodálkozz, ha nem akar elengedni!

Na ilyen mondatokat gyárthatnátok rengeteget, ilyen mély bölcsességeket, mint amelyeket most én is. Tehát, ezek együtt járnak!

A második. Gyakorolhatnánk magunkat abban, hogy ha van egy érték, amit elfogadtuk és nagyon szeretünk, akkor mi lenne, ha annak az ellentétét is elfogadnánk? Most persze finomíthatom, és mondhatom azt, hogy valamilyen formában. Tehát, ha számomra az élet a legnagyobb érték, akkor ebből nem az következik, hogy a halált gyűlölnöm kell. Hanem az élet kimagasló tisztelete valamiképpen elvezet a halál tiszteletéhez. De fordítva is igaz ez, nekrofil barátaim! J Aki utál élni, és szeret boncolni, annak bizony meg kellene barátkozni a pókkal, amikor még mászik! Mert nincs döglött pók, ha nincs élő pók! Na, ez a gondolat, ez most jött! J Hú, de tudok! Most egy mondattal elintéztem a nekrofiliát!

Barsi Balázs atya mondta ezt, amikor novícius mester volt, hogy: Jelentkezik hozzám egy ifjú ember, hogy őneki a szíve legmélyebb vágya, hogy ferences szerzetes atya legyen. Ő erre megkérdezi tőle, hogy: Miért?  Hát azért, mert én az életemet közösségben gondolom el. Pont úgy, ahogy ti, ferences szerzetesek és atyák, ebben a testvéri, szerzetesi közösségben… Erre azt mondja a jó novícius mester, hogy: Kedves barátom, ha te azért jössz a ferences szerzetesrendbe, mert te közösségben akarsz lenni, akkor nagyon nagy magányt fogsz itt találni! Ha ezzel együtt jössz, akkor gyere! Aztán jönnek mások, akik azt mondják, hogy: Atya, mi Krisztust szeretnénk követni, abban a szerzetesi magányban. Abban az elvonultságban, abban a megszentelt egyedüllétben, a cölibátus szentségében, a világot kizárva. Ekkor a jó atya pedig mindig azt mondja nekik, hogy: Ha te azért jössz, hogy itt a magányodat éld át, a Jézussal való személyes kapcsolatodat, akkor itt rengeteg embert fogsz kapni! Ha ezzel együtt is akarsz jönni, akkor gyere!

Ez egy öreg novícius mester tanácsa!

Azt olvasom egy könyvben, hogy: Ha unalmas a kapcsolatom, az azért van, mert… Ti ezt hogy folytatnátok? Ebben a könyvben csak az szerepel, hogy ha unalmas a kapcsolatom, ez azt jelenti, hogy unatkozom! Ez egy jó, eredeti mondat. Ha most én unatkozom, ez azt jelenti, hogy bennem van az unalom. Tehát ilyen értelemben mondhatom azt, hogy én unalmas vagyok. Átírtam ezt a mondatot! Ha egy kapcsolatomban, nagyon fájdalmas és szomorú szeretetlenség uralkodik, akkor ez azt jelenti, hogy én nem szeretlek! Nem azt, hogy te egy disznó vagy! Ha én egy kapcsolatról kimondom azt, hogy abban nem uralkodik a szeretet, akkor ez rólam árul el valamit. Ezt azzal kapcsolatban mondom, hogy mind a kettőt nézzük, ne csak a másikat! Unatkozom, mert unalmas vagy. Ugye az a dolgod, hogy mindig szórakoztass! Hallottam már ilyet egy jegyes oktatáson, hogy azért választottam ezt a hapsit, mert annyira eredeti és szórakoztató, és mindig vannak nagyszerű ötletei. Hát, akkor re nem a Lacit választottad, hanem egy ötletgépet! Az ötleteihez mentél hozzá! Mert minden nap három ötlet, és jól vagy! Mi van akkor, ha egyszer csak ez a Laci depressziós lesz? Kifogy az ötlet! Akkor majd dobálod be a tízest… Mert hát kölcsönösség van, nem? Ez azt jelenti, hogy a Lacit minden nap háromszor megcsókolod, és addig jött három ötlet! Akkor most pedig adod a három puszit, de most nem jönnek jó ötletek.

Tulajdonképpen az előző gondolatoknak a hasonlatára, nem is mondhatjuk azt, hogy egy kapcsolat unalmas! Egy kapcsolat szeretetlen lehet maximum! De mit jelent az, hogy egy kapcsolat unalmas? Hát mi unalmasak vagyunk! Te meg én! Így, együtt, ezt így összehozzuk.

Szeretetlenség uralkodik a földön! Na, már egy ilyen hülye mondatot! Mind szeretetlenek vagyunk, nem? Aztán meg esszük, amit főztünk!

A harmadik. Saját, egyébként helyes értékek, érdekek, szempontok ellenében dönteni. Ezt lehetne gyakorolni!  Ezekkel a dolgaimmal semmi baj nincs, mert azok helyesek, jók, helyén valók. De az élet hoz majd olyan pillanatokat, amikor neked mindezt meg lehetne tenni, kapni, és mindehhez jogod is lenne, de az élet nem megy tovább, ha nem mondasz rá nemet. A házastársak, ezt nagyon gyakran élhetik át. Ugye az, amikor egy férj azt mondja, hogy nekem is jogom van egy kis pihenésre! Hát persze, hogy joga van! De hogyha a gyereknek éppen most van 40 fokos láza, akkor neki lehet mindenféle joga a pihenésre, nem? Akkor a gyerek 40 fokos lázzal ott van! Valamit tenni kell! Ezt én ilyen egyszerűen látom. Csakhogy ilyen helyzet az életben sokkal gyakrabban van, mint azt gondoljuk. De hogyha én mindig arra figyelek, hogy mi az, ami egy jogos szempont, akkor nem veszem észre, hogy kinek van körülöttem 40 fokos láza!

Aztán. A számomra az adott pillanatban, a legnagyobbnak tartott értéket is, tudni elengedni, azért, hogy egy embert vagy Jézust, - ha most egy ilyen hittel kapcsolatos viszonyról beszélek -, meg tudjam ölelni. Ezt papként nagyon kell tudni gyakorolni! Amikor te egy nagyon nagy bűnös vagy, és csúnya bűnöket követtél el, és legszívesebben,  mondjuk amikor gyónsz, akkor ordítani tudnék. Van azért ez egy párszor így! De nem ezt teszem, hanem adott esetben, ténylegesen is, a gyónásod után át foglak ölelni! Nem azért, mert ezzel hazudok neked, be akarlak csapni, vagy magamat áltatom, hanem, mert ez az a pillanat, amikor ahhoz, hogy én téged át tudjalak ölelni, ahhoz nekem most mindent le kell raknom, amiről azt gondolom, hogy ez a helyes, ez a szép, mert különben csak üvölteni tudnék. De te, itt vagy velem szemben! Ezt pedig te most nekem elmondtad, és engem ez a dolog most kötelez. Ilyen helyzet is van sokszor, és a kapcsolatokban úgy látom én, hogy a másik ember csak egy milliméterrel jobban túllép azon a szinten, amire te azt mondod, hogy ez a helyes, és máris bepöccensz, és úgy rúgod fenékbe a másikat, ahogy csak bírod. Ilyen lelkigondozói kapcsolatból hozhatnék még nagyon sok ilyen példát. Szívemből kívánom nektek, hogy legyenek ilyen élményeitek! Amikor azt mondjátok, hogy az a dolog, amit az a másik ember tett, az olyan, hogy most legszívesebben üvöltenél. De őt most mégis átölelem, és neked is át kell ölelned!

Két pápai megnyilatkozást szeretnék nektek idézni. Az egyiket, VI. Pál pápa mondta, amikor egy ökumenikus találkozón vett részt. Ez a fantasztikus tudós ember, fényes szellem, elment protestáns testvérekkel tárgyalni. A következőt mondta nekik, hogy: „Pál vagyok, de a legnagyobb akadály annak, hogy mi találkozzunk, hogy Péternek hívnak.” Ez egy gyönyörű mondat! Tehát, mint ember Pál vagyok, jöttem hozzátok, mint Pál, a missziós, és nem érdekel, hogy ki vagy, csak az érdekel, hogy vagy, hogy te vagy, egyedül ez érdekel. De most, a mi beszélgetésünknek nagyon nagy akadálya, hogy most ti, bennem a Pétert látjátok, a pápát, a Katolikus Egyház fejét. Csodálatos, ahogy ezt ebben az egy mondatban összefoglalta! 

A másik XXXIII. János, akit azért idézgettem már nektek. Amikor kommunista országokban volt nuncius, mielőtt pápa lett volna, és akkor őt nagyon megszidták sokan, hogy hát nuncius létére, hogy veszi a bátorságot leállni beszélgetni kommunistákkal. Erre ő azt válaszolta, ilyen lazán, hogy: „Csak nem képzelitek, hogy nyavalyás, ideológiai ellentétek miatt, nem állok szóba egy másik emberrel!” Ez egy pápai megnyilatkozás! Jelenleg ez a pápa a Szent Péter Bazilikában van eltemetve, és térdeplőt kellett tenni a sírja elé. Ha szegény ezt látná, hogy milyen a sírja, nagyon szomorú lenne! Képzeljétek, hogy viaszba öntötték! A kacsintós Szűzanya a búcsúban, az kutyafüle, ahhoz képest. De mégis annyian vannak ott, hogy térdeplősorokat kellett tenni, meg padsorokat is oda, ahol el van temetve, és ahol ez a beviaszozott teste van, mert annyian imádkoznak ott.

Ez volt akkor négy pont, és ha jól emlékszem, akkor lesz még öt. Hogy hogyan lehetbe ezt csinálni? De most véget ért az időnk.

Köszönöm szépen a figyelmeteket!