Carl Rogers gondolatai a tanításról és a tanulásról

Isten hozott benneteket. Köszöntök mindenkit!
Én jól hallak, téged János, és te hallasz engem? (nevetés) Erre utalok, hogy én hallak téged, de te nem engem. Szóval én nagyon jól hallak titeket... és ti engem? … most jó, köszönöm, András!

Carl Rogers gondolatai mentén haladunk, akitől elleshetünk egy-két szempontot azzal kapcsolatosan, hogy hogyan tegyük az életünket személyesebbé. Mindezt azért hozzuk elő, merthogy ha a saját életünket személyesebben tudjuk élni, akkor ennek következménye lesz a hitünkre is. Akkor a hitünk is személyesebbé válik és akkor elképzelhető, hogy a sok-sok alkalommal ezelőtt hangoztatott történet szerint hajlandók vagyunk személyesen beülni abba a talicskába, nem csak a képviselőinket oda küldeni, hogy azok üljenek be. Tehát a személyességről beszélünk, és a személyesség kapcsán jutottunk el oda, hogy akkor érdemes volna átgondolni Rogers nyomán azt, hogy vajon mit várhatunk attól, hogy egy tanulási vagy egy tanítási folyamatban egy másik ember hogyan taníthat bennünket. Vagy mi hogyan vagyunk képesek másokat tanítani. Egyáltalán, hogy ez a kapcsolat, meg a fejünkben lévő gondolatok arról, hogy természetesen a másik ember bennünket meg tud tanítani arra, hogy hogyan éljünk, hogy talán itt vannak azért nehézségek, átgondolni valók, hogy ez mennyire van így vagy mennyire nem. És így egy pár gondolatot már mondtam Rogerstől.

1. Az első az az volt, hogy nem tudom a másik embert megtanítani arra, hogyan tanítson.

Ez volt az első gondolat és az ismétlés kedvéért mondom, és hozzáfűzök majd egy-egy történetet, amelyek talán sokkal joban kifejezik a kijelentés tartalmát, minthogy ha okoskodnék felette. Kapuja nincs, átjáró, kínai chan buddhista példázatok, őket hívtam segítségül. Tehát a mondat így hangzik, hogy „nem tudom a másik embert megtanítani arra, hogyan tanítson”. S erre így szól a példázat:


„Egy szerzetes így szólt Mához, a nagymesterhez:


Függetlenül a négy alaptételtől és a száz tagadástól, mondd meg nekem egyszerűen, hogy mi az értelme annak, hogy bodhidarma nyugatról jött ide!

Ma nagyon fáradt vagyok, nem tudom megmondani neked. Kérdezd meg, Che Zhangtól – felelte Ma Zhou

A szerzetes megkérdezte hát Che Zhangtól, aki így felelt:

Hát miért nem kérdezed meg a mestertől?

Éppen ő küldött hozzád – felelte a szerzetes.

Tudod, ma nagyon fáj a fejem. Nemtudom neked megmondani, Kérdezd meg inkább Hai, rangidős testvértől – mondta Che Zhang

A szerzetes föltette a kérdést Hai testvérnek, aki azt mondta neki:

Ha idáig eljutottunk, én már nem értek semmit.

Ez volt az első gondolat.

2. A második. Amit mégis lehetséges megtanítani, annak fontossága megkérdőjelezhető, szinte következmények nélküli. Nincs igazán hatása a másik magatartásásra, életére.

Újabb történet. Azt mondja az Úr, ezt olvassuk a szent iratokban:

Volt egyszer egy lúd, amelyik minden nap tojt egy arany tojást. A gazdagság, amelyet a tojások hozta a farmer feleségének, akié a liba volt, roppant boldoggá tette az asszonyt. Csakhogy az asszony nagyon kapzsi volt és nem tudott napról napra türelmesen várni az aznapi tojásra. Elhatározta, hogy levágja a ludat, és akkor egyszerre megkaparintja az össze tojást. Úgy is tett. Megölte a libát, de ezzel csak egy félig kialakult tojást és egy döglött ludat szerzett magának.


Eddig tartott az Isten igéje. Meghallotta ezt egy ateista és gúnyolódni kezdett.

Ezt nevezitek ti Isten igéjének? Egy liba, amelyik arany tojást tojik? Ez is csak azt mutatja, hogy mennyi mindent elhisztek ti erről az úgynevezett Istenről.

Amikor a teológus olvasta ezt a szöveget, így szólt:

Az Úr egyértelműen megmondja, hogy volt egy liba, amelyik arany tojásokat tojik. Ha az Úr mondja, akkor ez igaz. Függetlenül attól, hogy a mi korlátolt értelmünk képtelenségnek tartja ezt. Pedig a helyzet az, hogy az archeológiai tanulmányokban találunk olyan utalásokat, amelyek bizonyos értelemben azt mondják, hogy a régi időkben létezhetett egy rejtélyes lúd, amely valóban arany tojásokat tojt. Na, most megkérdezhetnénk, hogy hogyan lehet egy tojás aranyból, anélkül, hogy megszűnne továbbra is tojás lenni. Természetesen erre nem lehet kielégítő választ adni. A különféle vallási iskolák különféle magyarázatokat adnka. De ami lényeges itt, hogy ezt az emberi értelmet zavarba ejtő misztériumot hittel elfogadjuk.

3. Harmadik az volt. Az a tanulás érdekel csak, amely jelentősen befolyásolja az ember viselkedését. … . Tudtam, hogy a másik… A következő párbeszéd egy frissen megtért keresztény és hitetlen barátja között zajlott le:

Szóval, keresztény, Krisztus követője lettél!

Igen.

Akkor biztosan sokat tudsz Krisztusról. Meg tudnád mondai nekem, hogy melyik országban született?

Sajnos nem tudom.

Akkor hány éves volt, amikor meghalt?

Hmm… nem emlékszem.

Hány prédikációt tartott életében?

Sajnos ezt sem tudom.

Hát ahhoz képest, hogy keresztény lettél, meglehetősen keveset tudsz Krisztusról.

Teljesen igazad van és szégyellem is magam emiatt. Annyit tudok csak, hogy három évvel ezelőtt egy részeges alak voltam és volt sok adósságom. A családom széteső félben volt, a feleségem, a gyerekeim féltek, amikor esténként hazaértem. Most abba hagytam az ivást és nincs semmi adósságunk. Boldognak érzem magam és a gyerekeim várják, hogy munka után hazaérjek. Ezt tudom Jézusról.

4. A Negyedik. Kizárólag az a tanulás befolyásolja jelentősen a magatartásom, amely fölfedezésen alapul és amely belső igényt elégít ki. Ehhez nincs történet.

5. Ötös. A fölfedezésen alapuló tanítást, azt az igazságot, amelyet így szereztünk nem tudjuk közvetlenül kommunikálni mások felé. Most jön talán a legszebb történet. Még egyszer? Még egyszer.. Még jó, hogy tudom fejből. (nevetés)

A fölfedezésen alapuló tanulást, azt az igazságot, amelyet így szereztünk nem tudjuk közvetlenül kommunikálni mások felé. Oké? Majd az lesz, mindig oda adom neked a lapot, amit elmondtam. Azt mondja, „A magasztos elfoglalja helyét” – a példázat címe:

Egy napon a magasztos elfoglalta helyét az emelvényen. Manjuri az asztalra koppantott fakalapácsával és így szólt:

Hogy világosan megértsétek a törvény tanának az urát, íme, a törvény tanának az ura ilyen.

A magasztos ekkor leszállott az emelvényről és haza ment.

6. Akkor most jön a hatodik. Ami új. Egyre tudatosabb a fölismerés, nem akarok tanár lenni.

Most akkor ehhez mondok néhány saját szót is. Ugyebár, eszembe jutottak azok a valakik, akik számunkra fájdalmas módon elpusztították a saját műveiket. Tudunk olyan jelentős valakikről, akik hatalmas művet hagytak maguk után, azóta is rájuk hivatkozunk és azt mondjuk, hogy „Istenem, bárcsak megértenénk őket!” és az élettörténetükben ott van elrejtve az a kincs, hogy valamikor fogták valami kész művüket, általában a halálukhoz közeledvén s az egészet elégették úgy ahogy van. Mondjuk Martin Heidegger. Megírta a „Lét és az Idő” folytatását. S utána az egészet elégette. Vagy Aquinói Szent Tamás., aki ugyanígy cselekedett. Vagy David Lang(?), aki tudjátok a pszichiátriának volt egy kimagasló képviselője. Ő nem a műveit égette el, hanem jelentkezett az angol pszichiátriai vagy orvosi társaságnál és kérte, hogy még a nevét is húzzák ki a tagok sorából, mintha sose tanult és tanított volna ilyesmit. Vagy mondjuk Szent János Apostol és Evangelista, akiről azt mondják, hogy

Az élete végén bármi kérdésre, bármi óhajra, tanításra, egyszerűen csak annyit volt már hajlandó mondani, hogy „Isten a szeretet”. Nem volt hajlandó többet beszélni. Valahogy pont a számunkra legfényesebb emberek egy idő után abbahagyták a tanítást. Nem akartak már beszélni. Sőt, azokat a műveket, amikre mi úgy vágyakoznánk, el is égették. (12:16). Hamvas Béla ezt a fonákjáról úgy fejezi ki, hogy rettentő az a fölismerés, ahogy azt látom, hogy emberek, akik valamikor jelentettek számomra sokat, elkezdenek az életrajzukban élni. Ez annyira frappáns. Mikor elkezdünk a saját életrajzunkban élni.

7. Hetes pont. A tanításom eredménye – magam is meglepődöm ezen – mégis csak több a semminél. Az eredmény azonban inkább káros, mint sem hasznos. A tanított személy elkezd nem bízni a saját élményeiben és elnyomja az igazán fontos tanulást.

Lin Chi kolostorában egy reggel föllármázta az apátot az ifjú szerzete:

Apát, Apát, megvilágosodtam. Ma hajnalban Buddhává váltam.

Mit beszélsz, szerzetes? – d Buddha örzsölte a szemét Lin Chi.

Buddha vagyok, Apát, Buddha!

Na, ne mondd! Honnan veszed?

Átlátom a valóság titkát. Ismerem az okokat, a törvényt. Megszabadultam a vágyak indulatától, a létezés indulatától, a tudatlanságtól. Legyőztem a születést és a halált. Többé nem kell a világra születnem. Buddha vagyok tehát – mondta komolyan a szerzetes, majd megkérdezte az apátot – Mondd, mit kell most tennem?

Ha itt fejeznénk be, akkor is jó lenne (nevetés),.. De az, hogy megy tovább is. Azt mondja, hogy … Most eszembe jut a szentmise, mikor van a prefációnak egy része, az mindig úgy hangzik, mint hogyha már befejeztem volna, és akkor mindig egy csomóan rávágják, hogy Ámen. És a.. De még ott nincsen Ámen. És akkor magma sem tudom, hogy folytassam vagy ne. De hát a mélységes törvénytiszteletem a folytatásra buzdít. Tehát:

Reggeliztél már? – emelte rá álmosan a tekintetét Lin Chi.

Nem reggeliztem.

A konyhára vagy beosztva mára vagy rizsgyomlálásra?

A konyhára.

Nos, a konyhára ma szállítják be a magtárból a gabonát. Az egész évre való rizst most hozzá. Szedj össze vékákat és zsákokat, mindegyikből tizennyolcat! A rizst válogasd szét ügyesen, úgy mint a korai rizs, késői rizs, télen hántolt rizs, fehér rizs, lótusz-rózsaszín rizs, sárga kalászú rizs, száraz rizs, közönséges barna rizs, közönséges sárga rizs, kásás rizs, rövid szárú rizs, halvány rózsaszín rizs, cirmos kalászú barna rizs, hántolatlan barna rizs, hántolt csíkos rizs, kövér szemű rizs, (lapozások közötti rizs), sárga rizs, hosszú szemű sárga rizs, valamint hosszú szemű hántolt sárga rizs. Ha ez megvan, töltsd meg velük a zsákokat és kosarakat. A zsákokat vidd a kamrába, a kosarakat a konyhába. Ez lesz a dolgod mára, Szerzetes, semmi más. Kis időre hagyd a filozófiát, megfekszi az ember gyomrát. Most menj, és reggeliz egy kis zabkását. Nehogy éhesen kezd a munkát! – szólt Lin Chi apát, aztán visszafeküdt aludni az ágyába.

Még itt sincs vége. Korainak látszott még az a buddhaság. Amikor látszólag tanítok, akkor mondjuk a gimiben egy csomó olyan élményem van – és ettől szenvedek – majd összejövök a pap társaimmal, és erről beszélünk, és akkor együtt szenvedünk, majd nem csinálunk semmi jobbat,. Tudjátok, így szokott telni az élet. Tehát, hogy egyedül nem megy, akkor másokkal összeülsz, akkor megbeszélitek, hogy miért nem megy, a többiek is azt mondják, hogy nekik se megy, és még lehangoltabban távoztok, és semmit nem csináltok másképpen. Ezt nevezik.. Hogy is hívják? ... jaj, mindjárt mondom, … Önsegítő csoportnak! Szóval, mikor úgy leülünk a barátainkkal és önsegítő csoportként egy ilyen papi konferenciát tartunk arról, hogy miért nem vagyunk elég hatékonyak az evangelizációban a középiskolások körében, akkor meg szoktuk azt állapítani, hogy talán ennek az egyik oka az, hogy olyasmiről beszélünk, ami őket nem érdekli. Ez igen, nem egy papnak szöget ütött már a fejében, komolyan elgondolkoztunk rajta, imádságainkban a mindenható Úrhoz fordultunk. Nem segítene-e minket szorult helyzetünkben. De nem válaszol semmit. Így aztán tovább tanítjuk azt, ami a gimnazistákat egyáltalán nem érdekli. Ezek után természetesen, hogy szorult helyzetünkből kikerüljünk, dühösek vagyunk a gimnazistákra, szidjuk őket. Így enyhítünk a saját szorongásainkon. Piszok gimnazisták!



Próbáltam esetleg, hogy mi lenne, ha fölhagynék minden olyan embernek a tanításával, akiknek olyasmit kell tanítani, ami őket nem érdekli. Igen, csak akkor nem tudom, hogy kit tanítanék. Ezért aztán inkább azt az utat választottam, hogy mi lenne, hogy ha olyasmiről beszélnék, ami titeket érdekel. Erre viszont rájöttem, hogy ez meg nem megy. Úgyhogy kilukadtam ott, hogy olyasmiről beszélek, ami engem érdekel. Ez se rossz kezdetnek.

A másik, épp a kedd.. Kedd…kedd dél, delut.. Na mi, mit, na… Feri! Nyugodtan, nem, nem sürget senki. Tulajdonképpen magad vagy. Szóval, a kedd délutánokról rájöttem arra néhány évvel ezelőtt – harmincöt évet kellett ehhez élnem, hogy érdemes úgy beszélni valamiről, hogy előtte gondolkozom rajta. Képzeljétek el. Ez harmincöt évi vívódásomba került, illetve nem, azt hiszem, hogy erre rájöttem olyan harmincegy-két évesen. És akkor még újabb három évembe került, míg képes voltam változtatni az életemen és akkor most úgy csinálom, hogy egy héten egy fél délutánt azzal töltök, hogy gondolkozom, arról, amiről beszélni szoktam. Hatalmas eredménynek tartom, ahhoz képest, hogy eddig úgy csináltam, hogy nem nagyon gondolkoztam arról, amiről beszéltem. Ehhez képest ez egy csoda. Igen sok kritikát kapok ezért. Mert egy papnak nem az a a dolga, hogy fél napra elvonuljon és töprengjen, hanem hát tegyen jót, ugye? A papnak az a dolga, tegyen jót és organizálja az egyházközség életét. Az sokkal fontosabb, minthogy gondolkodjon egy fél napot. Ez egy óriási tehertétel, hogy ilyen menedzser papként kellene léteznünk, akkor, akkor vagytok velünk megelégedve, ha zajlik az élet a plébánián. Az olyan nagyszerű, tudjátok, mikor beteljesítjük azt az álmot, hogy belépve a plébánián gyermekek nyüzsgése fogad bennünket, és az élet virágai bimbóznak. Istenem de szép ez! És akkor mi történik? Kihalt plébánia, a pap ül a szobájában, és gondolkozik. Istenem! Hova jutottunk, ez szörnyű. Nem, nem, nem, tulajdonképpen nem tudom, mi történik most velem. De úgy látszik, ezek nagyon komolyan érintenek engem. Na. Mondok akkor már most egy rendes, rendes valamit.

Jött hozzám egyszer valaki és azt mondja, hogy meghalt az ő apukája. Fiatal, fiatal volt aki jött, huszonpár éves, és akkor ül és azt mondja, hogy „Te, igazából, mikor, mikor ez kiderült, akkor hát először is azt se tudtam, hogy mi van, mit csináljak, és akkor leültem, tudod, és elkezdtem kutatni a fejemben, hogy. Hogy mit is tanultam én erről az egyetemen. Hogy, hogy is van a halállal, hogy milyen fázisai vannak így a… hogy van ez?” – Ez számomra egyszerűen szíven ütő, megdöbbentő, hogy valaki ahelyett, hogy átélné azt, ami vele történik, aztán utána okoskodhat rajta, amennyit akar. És akkor azt mondja nekem, „és tudod, egyetlen kézzel fogható jutott eszembe, hogy az egyetemen egyszer volt egy előadás a halálról, így filozófusok, de nem nagyon figyeltem és akkor, akkor arra emlékszem, hogy ott azt mondta a tanárunk, hogy tulajdonképpen amikor így gyászolunk, akkor magunkat siratjuk, nem is azt aki meghalt.”

Igen, ez egy nagyon érdekes gondolat. Csak semmit nem segített rajta. Hogy, hogy nem nem, nem élünk, nem éljük át azt, ami éppen történik velünk. Hanem „Jaj, van-e valakinek erről a helyzetről, amit most még át sem merek élni, valami okos gondolata.” ….. Olvastam egy nagyszerű könyvet, van benne néhány ötlet arról, hogy milyen mondatokat nem szoktak mondani azok, kik éppen haldokolnak és távozni készülnek az életből. Ez egy nagyon jó játék volna, hogy mondjuk azonosítsuk magunkban azt, hogy mi is amit gondolunk mi meg érzünk, meg mi az ami nekünk fontos.

Például, egy haldokló sosem mond ilyesmit, hogy:

„Istenem, most hogy halni készülök, szívemből bánom, hogy nem vállaltam még egy két túlórát.”

Vagy, most egy jámbor asszony haldoklik. Azt mondja:

„Atya, de örülök, hogy eljött, gyónnom kell! Először is szívemből bánom azt, hogy tavaly húsvétkor, ami már az utolsó húsvét, nem pucoltam meg a spejzablakot.”

Elkezdtem gyártani ilyen „utolsó” mondatokat, hogy rájöjjek, hogy ezt valóban én érzem-e, vagy ez valami marhaság. Hogy ez most az én gondolatom, az én, én tapasztalatom valamiről, vagy ezt, ezt valakitől átvettem, hogy nincs húsvét tiszta spejzablak nélkül, vagy egyéb, és tárasi. Játszatok ezzel, gyártsatok, hogy úgy el tudod-e képzelni magadat halálos ágyadon utolsó mondataid, mondjuk hogy

„Istenem! Szívemből bánom, hogy kihagytam két előadást, az egyetemen. Pedig kellene”

Ezt el tudjátok képzelni? Én nem… Na jó.

Egy olyan történt, ami aztán egy igazi rendes kóan, amit nem fogok megmagyarázni., mer tén se értem, de, de nagyon tetszett. Ezt legalább tudom:

Szüan Sha így szólt a gyülekezethez:

A földkerekség minden tanítója arról beszél, hogy megmenti a világot és fölszabadítja az embert. Ha három fogyatékos jön hozzátok, miképpen fogtok boldogulni velük? A vak nem fogja meglátni, ha fölemelitek a légycsapót. A süket nem fogja meghallani szavaitokat.

A néma meg akkor sem tud szólalni, ha szóra bírnátok. Hogyan fogtok bánni velük? Ha nem tudtok bánni velük, a Tan nem fejtheti ki áldásos hatását.

Egy szerzetes később, Jün Men-t megkérdezte erről a példázatról. Jün Men így szólt:

Borulj le! – a szerzetes engedelmeskedett. Jün Men ekkor úgy tett, mintha meg akarná ütni a botjával. Mire a szerzetes hátra húzódott. Jün Men megszólalt:

Te nem vagy vak. Gyere csak ide hozzám! – amikor a szerzetes odalépett, Jün Men így szólt.

Te nem vagy süket. – És megkérdezte – Érted már?

Nem, nem értem – felelte a szerzetes.

Hát te nem vagy néma! – mondta Jün Men.

A szerzetes megértette a példázatot.

Egy újabb gondolat még, hogy nem bírjam befejezni ezt, hogy próbáltam összehasonlítgatni azt, hogy mennyi időt töltök egy héten más emberek gondolatainak az olvasásával. És mennyi időt töltök azzal, hogy a saját gondolataimban vagyok. De a gondolkozás alatt, tudjátok nem azt értem, hogy „jaj, eszembe jut néha valami”, hanem gondolkozom. Az egy folyamat az úgy, úgy… És folyamatosan sokkal többet foglalkozom mások gondolataival, mint a sajátommal. Vagyis, sokkal jobban tudom, hogy okos emberek valamilyen témáról mit mondtak, mint hogy nekem mi arról a benyomásom. Vagy, hogy hogyan érint engem az. Ezért egy idő után kifejezetten tartózkodtam minden értelmiségi társaságoktól. Tudjátok az értelmiségi társaságok olyanok, hogy összeülnek emberek, és arról beszélnek, hogy okos emberek mit mondjak bizonyos dolgokról. Ez engem hihetetlenül fáraszt. Úgyhogy nem, nem járok ilyen értelmiségi társaságokba. Kizárólag olyan emberek közé, akik azt mondják, hogy ők mit gondolnak. És akkor így tudunk beszélgetni. De hogyha valaki azt mondja, hogy „Te! Jungnak volt erről egy nagyszerű gondolata. Jung, Jung, az nagyon, az olyan gondolatokat mondott. És tudod..” – Jó, de most Jung nincs itt, ezt nem tudom megbeszélni. Tehát nem lehetne, hogy Jungot hazaküldjük? És akkor ő egy nagyszerű ember, vannak remek gondolatai és mi meg beszélgetünk egymással. (28:24) A Rogers ezért kitalált egy olyan módszert, ami aztán

(… na most magam sem tudom mit csináljak. De ne verjem le a kólát.. Igyál te egy kicsit. De nem muszáj, csak...nem kérsz. Azt a mindenit, ezt a zavart, amit most átéltem… Hát ez nem igaz. Na, most akkor mondjam, vagy ne? Hát ne csináljátok ezt. Egész délután azzal foglalkoztam, hogy mit gondolt Rogers valamiről. A nemjóját! Ne mondjátok már, hogy arra vagytok kíváncsiak, hogy én mit gondolok. Hát ennyire nem lehettek laposak. Hát…na…Szóval. Komolyan nem bírom folytatni. Hagyjuk ezt most akkor.

8. Nyolcadik pont. (Mondja Rogers…Márti, tovább ment simán a folyamat? Nem akadtál meg? Jó, akkor én akadtam csak meg.) A saját múltbeli tanításaim eredménye vagy jelentéktelen, vagy káros.

Ezt nehéz elviselni. Ezt mondom én. Léléktani ismeretek hihetetlen módon képesek bennünket gúzsba kötni. Nem csak a hittani ismeretek, hanem a lélektaniak is. Most már szinte minden magára valamit is adó értelmiségi tud egy csomó, ilyen konyhabölcsességet a lélektan háza tájáról. És akkor ezzel elemezgetjük egymást, mert egymást sokkal sokkal, sokkal klasszabb. És akkor ránézek az Eszterre, és akkor azt mondom, mondjuk: „Te Eszter! Nincs neked mondjuk …” – úúh, de nem, nem, hát ezt így nem lehet, ugye? Ne mondjak semmit. Mondhatok, De ez csak egy példa, tehát, mondjuk… á nem nem nem. Szóval, azt mondom valakinek, hogy „Te, úgy látom, hogy mindaz, amit mondasz, az egy tipikus anyakomplexus. Te, én azt hiszem, neked egy nagyon tipikus pozitív anyakomplexusod van! Mert van pozitív és van negatíve, és neked egy pozitív van. Egy nagyon tündibündi kis anyakomplexusod van.” És ettől a pillanattól kezdve én már nem a az akárkivel beszélgetek, hanem egy tündibündi anyakomplexussal társalgok. Ugye, mert hát rájöttem, hogy kiről is van szó. Egy anyakomplexusról, egy pozitívról, így beszélgetünk. Ennél egy rosszabb dolog van, hogy ha elhiszem magamról, hogy nekem van egy tündibündi kis pozitív anyakomplexusom és elkezdek magamról így gondolkodni. Hogy én ki vagyok, azt nem tudom, de hogy van egy jó kis anyakomplexusom, az már biztos. És képzeljétek el, amikor így elkezdünk beszélgetni, én beszélgetek egy anyakomplexussal, az anyakomplexus meg beszélget egy valakivel, aki tudja, hogy ő egy anyakomplexus. És akkor így. Hát itt aztán félreértés nem is történhet. Szem és fültanúja voltam annak, hogy előttem, egy jegyespár elkezdték egymást elemezni. Mert én annyit kérdeztem csak tőlük, hogy „Figyeljetek, hogy mi játszódik le veletek akkor, amikor elkezdtek így konfrontálódni egy helyzetben?” ÉS akkor a férfi at mondja, hogy „Az történik ilyenkor, hogy hát a feleségem függő helyzetben van az apukájától. És hát persze egy ilyen apakomplexusos feleség, hát, persze mindig mondom neki, hogy hát figyelj, térjél már észhez, hát légy már önmagad! „ És akkor erre azt mondja a feleség: „Te figyelj már, hát tudod, itt én vagyok, huhú, én vagyok! Az Eszter, Eszter vagyok, huhú!” Hogy fölébredjen már a férfi. A férfi már régen nem látta az Esztert. Fogalmam sem volt, hogy az kicsoda. Hihetetlen nagy károkat tudunk okozni magunkon meg másokon ezekkel a lélektani ilyen izékkel. Rengeteget, ezeket tanuljuk meg és aztán felejtsük el az egészet. Ez semmi. Bezár bennünket, talán jobban, mint a nem tudom én mi. Mint amiről azt gondoljuk, nahát az az. Ugye, nem érdekes, ugyanazt a folyamatot játsszuk le, hogy ma például egy magára valamit is adó személyiség azt mondja, hogy „Én nem vagyok dogmatikus! Hát engem ne zárjanak be ilyen hitigazságokba... Wö wö” És ugyanezt megcsinálja a lélektani ismereteivel. Pont ugyanaz történik. De azt most még nem kéri ki magának, azt majd húsz év múlva kezdjük el magunkon kikérni. Ezeket érdemes volna teljesen elfelejteni. Egyszer egy színházi előadás után ott maradtak a színészek, meg mi a nézők, és elkezdtünk beszélgetni. És ott tanultam meg valamit, amikor az egyik valaki a nézőtérről mondott valamit. És erre a színész válaszolt, és tudjátok, hogy múlt alkalommal mondtam, el is szállt. Mondta, mondta, mondta, mondta. ÉS erre fölemelte a kezét ez a valaki, aki kérdezett, és azt mondta, hogy „Művész Úr! Itt vagyok, Művész Úr!” Ez volt a legjobb tanítás, ami ott elhangzott. Most a tanítás… néhány ezelőtt mondtam azt, hogy hát milyen fontos, hogy kifejezzük az érzéseinket és az érzelmeinket. És aztán néhány hét múlva találkozok valakivel és azt mondja, hogy „Te, Feri, kipróbáltam. És akkor persze, jött az én hipotézisem, hogy ÁHHÁ, mekkora fejlődésnek volt akkor ő tanúja!” És mondom, „Na, és mi történt?” – „Összevesztem a házastársammal”. És kérdeztem, hogy „Hogy csináltad?”. És akkor elmondta. Hát azért úgy nem kellett volna. De miután én erről mondtam három mondatot, abból simán lehetett azt a következtetést levonni, hogy a érzéseink kifejezése azt jelenti, hogy lebarmolom a másikat. Tehát nem azt jelenti, csak hát, hogy ha rászánnánk a kellő időt, hogy mindenről kielégítő módon beszéljünk, akkor sose jutnénk ötről hatra. Ez pedig inkább azt fejezi ki, hogy vajon egyáltalán egy ilyen viszony alkalmas-e arra, hogy ha bárki erről a helyről mond valamit, azt bárki más elkezdje követni. Vagy úgy csinálni. Ez szerintem hatalmas kérdéseket vet föl. A jótanácsaink pedig, tudjátok, amiről múltkor beszéltem, azok majdnem mindig saját magunkról szólnak. Dehogy a másikról, azt nem is tudom, hogy ő mit élt át, milyen helyzetben van. Ezért őrizkedhetnénk az összes jó tanácsunktól. Bár ugye ez önmagában megint csak egy jó kis ellentmondás, mikor azt tanácsolom nektek, hogy ne adjatok jó tanácsokat. A szentírásban azt olvasom, hogy Jézus sokat beszélt példabeszédekben. És utána egy érdekes mondat, „És a tanítványainak néha el is magyarázta.” Istenem. Aztán egy másik helyen, azt hiszem Lukácsnál ez olvasható, „Példabeszédek nélkül pedig nem beszélt”. A jelenlegi szentírás, ahogy a kezünkben van, azt mondják a biblikusok az evangéliumokat illetően, Jézus tanításának több, mint hatvan százaléka példabeszéd, nem klasszikus tanítás. És ha most azt látjuk, hogy adott esetben órákon keresztül egyetlen olyan mondatot sem mondott ki, ami egy direkt tanítás jellegét ölti, hanem „csak sztorizott”. A meséknek például ebből a szempontból hatalmas jelentősége van. Mert a mesék megengedik azt, ugyanúgy, mint a példabeszédek, hogy bennük legyünk és ott átéljünk valamit, és aztán elhagyjuk a mesét. Pressing Lajosnak volt egy nagyon érdekes gondolata, ugye buddhista tanító, azt mondja, hogy amikor egy Magyar népmese azzal kezdődik, hogy „Hol volt, hol nem volt”, akkor ebben az van benne, hogy neked szabad belépni ebbe a mesébe, akkor a mese volt. Ha nem akarsz belépni a mesébe, akkor a mese nem volt. És ezt te szabadon eldöntheted, hogy hallgatod a mesét, ez neked hol volt, hol nem volt, vagy volt, vagy nem volt. És ebben Te szabad vagy. Sehol egy jó tanács.

Utolsó:
Lin Chi kolostorában egy reggel tanácsért fordultak a Mesterhez a szerzetesek.

Mester! Áruld el, mit tehetünk gyöngébb fölfogású társainkért? Akik nem ostobák, csak nehezen értik a tanítást. – tette föl zavartan a kérdést az egyik szerzetes.

Semmit. – vágta rá azonnal Lin Chi. Amikor láttam, hogy a válasz mennyire meglepte a híveket, példabeszédet mondott. – Testvérek, egy régi meséből tudom, mit tett a szerelmes Rókatündér a jámbor, együgyű ifjúval, Li Po-val. A jó képű de balga fiúból tiszteletre méltó férfiút akart varázsolni. Először szemet adott neki a látásra, hogy jól lássa a világot. Azután fület a halásra, hogy jól értse a bölcseket. Végül értelmet, hogy törenghessen a látottakon és hallottakon. Li Po előzör igen csak örült a Rókatündér ajándékainak, élvezte éles látását, hallását, elméjének csodás fölfedezéseit. A Rókatündér is gyakran és hosszan gyönyörködött alkotásában, ám egyszer ézrevette, hogy az addig boldog ember kedvetlenné vált.

Mi lelt, Li Po? – kérdezte tőle aggódva.

Nem tudom. Legszívesebben elbújnék gy sötét barlang mélyére – vallotta meg rossz kedvét a rókának az ifjú, és csak nézett maga elé.

A szerelmes Rókatündér minden varázserejét latba vetette Li Po-ért. De az egyre boldogtalanabb lett. Ekkor a tündér még többé, tökéletesebbé formálta őt, hogy ezzel tegye boldoggá. Li Po-t már szinte istenként tisztelték az emberek, boldogsága határtalan lehetett volna, amikor eltűnt. A róka hiába várta, hiába kereste, alkotása, a tökéletes Li Po örökre elbujdosott. Összetört a tökéletessége alatt.

Ezzel fejezte be a régi mesét Lin Chi apát, majd hozzátette.

Lám a tündéri varázs nem segít az emberen. Hogyan tudnánk hát mi, szerzetesek egymást megalkotni? Semmit sem ér az igyekezetünk. Törékeny, gyönge edények vagyunk, érintenünk sem szabadna egymást. – Így kommentálta a példázatát Lin Chi mester és remélte, hogy szerzetesei többé nem kutatják a megváltás titkát a kolostorban.

9. Kilenc . Emiatt szinte kizárólag a tanulás érdekel.

Olyan dolgokat szeretnék tanulni, amelyek igazán fontosak és amelyek valóban alakítják az életem. Emiatt szinte kizárólag a tanulás érdekel. Olyan dolgokat szeretnék tanulni, amelyek igazán fontosak és amelyek valóban alakítják az életem. Egy történet. Egyszer valamiről kialakult egy nagyon komoly meggyőződésem. Ez (hogyha kategorizálni kellene) egy szociológiai megállapítás volt, és elmentünk nyaralni, és a barátomnak az apukája egy nagyon szívélyes vendéglátó ült ott az asztalnál és miközben megetetett bennünket, én föltártam előtte mélységes bölcsességem. Hát ő meghallgatta, „Igen, igen, ez nagyon érdekes. Nagyon. Tudod, Feri, olvastam egy én egy dologról még, ami a te következtetésednek ellentmond. Ez is egy érdekes dolog. „.. Én mondom „Ó, igen, igen, ez is érdekes, köszönöm szépen” S aztán mikor mentünk el, megkérdtem, hogy „Te, mi a foglalkozása a barátunk papájának?” „Ő a szociológiai tudományok doktora, az Egyesült Államokban tanított öt évecskét” Ez a dolog sok mindenre megnevelt engem, egyrészt arra, hogy, Istenem, bárcsak ilyen emberek lennének, mint ez a vendéglátó. Egy szóval nem oktatott ki, nem hülyézett le, nem mondott semmi ilyet, még csak föl se háborodott, nem let dühös, semmi. Csak úgy elmondta, hogy, te, talán nem pont ez a következtetés lehetséges csak.

Töprengtem azon, hogy ah az életemet le kéne írnom ebből a szempontból, akkor hogy mondanám. És akkor a következőre találtam, hogy mondjuk, gimis koromban az volt minden vágyam, hogy találjak egy mestert, akitől tanulhatnék. Akkor ahogy már olyan huszonéves letem, akkor azt volt a vágyam, hogy bárcsak én lennék a mester. És tőlem tanulnának. Aztán ahogy tovább mentem, akkor arra jöttem rá, mondjuk olyan harminc éves koromban, hogy tulajdonképpen szeretnék mindössze csak a saját magam mestere lenni. És most meg azt gondolom, hogy leghelyesebb az volna, ha saját magma tanítványa lennék. Valahogy most tartok itt, hogy elég volna bőségesen csak tanítványnak lenni. Olvastam egyszer egy cikket, egy tanulmányt arról, hogy mennyire fontos lenne a pedagógusoknak a gyerekek azon képességeit fejleszteni, amelyek alkalmassá tennék a tanulásra. Miközben egy pedagógus rengeteget tanul arról, hogy hogyan tanítson, alig alig képezi magát abban, hogy hogyan segítse a diákot abban, hogy ő tudjon tanulni. És ez a, ez a cikk, egy komoly fölmérésnek az eredményét közli, amiben az derül ki, hogy minden tanulási, tanítási folyamatnak az első pontja az lenne, hogy egyrészt oldjuk a diákok szorongását. Mer taz a helyzet, hogy én tanulok, az azzal a szorongással együtt járhat, hogy valamit nem tudok. Hogy valamit most be kell fogadnom, hogy a valami megérinthet engem, hogy rájöhetek, hogy eddig valamit rosszul csináltam, vagy nem tudtam.

Vagy tévedtem valamiben. Egy tanulási folyamatnak tehát szinte a kezdete az, hogy van bennünk valamennyi félelem és szorongás. ÉS hogyha nem tudjuk feloldani ezt a félelmet és szorongást magunkban, vagy a tanár a diákban, akkor utána már csinálhat akármit. A másik pedig, hogy ami megint csak nagyon erőteljesen előjött, ami mindenféle tanulási folyamatot eleve ellehetetlenít, az pedig az, hogy ha a diákoknak kicsi az önértékelése. ÉS ez a kettő ha összekapaszkodik, a szorongás és a félelem, ettől a folyamattól, hoogy én nekem tanulnom kell, és közben a téves önértékelésem, hogy bizony ez annyit jelent, hogy én egy senki vagyok, ez önmagában elég lehet ahhoz, hogy féljünk, bezárkózzunk, falakat emeljünk. Hogy ellehetetlenítsük magunkat, hogy egyáltalán képssé váljunk valamit megtanulni vagy befogadni.

10. A következő, tizes. Úgy érzem, hogy az egyik legjobb, talán legnehezebb módja a tanulásnak, ha leteszem védekező álláspontomat, és megpróbálom megérteni, hogy egy élmény mit jelent és milyen érzéseket hoz létre a másikban.

Tehát úgy érzem, hogy az egyik legjobb, de talán legnehezebb módja a tanulásnak, ha leteszem a védekező álláspontom, és megpróbálom megérteni, hogy az élmény mit jelent nekem és milyen érzéseket hoz létre a másikban. Különböző csoportmunkában szoktunk olyat csinálni, ezek a bevezető gyakorlatok, hogy mondjuk azt mondja a csoportvezető „Szabad interakció”. Ez egy nagyon jópofa dolog, annyira komolyan hangzik. „Akkor most egy húsz perc szabad interakció” – ez tudjátok mit jelent? Azt csináltok, amit akartok. Ezt nevezik szabad interakciónak, és akkor utána egylátalán nem azt kérdezi meg a csoportvezető, hogy „Na és akkor milyen tanulságokkal szolgált ez és hova jutottatok és…, hanem csak annyit, hogy próbálj meg visszaemlékezni arra, hogy a húsz perc alatt milyen érzéseid voltak. Ennyi. És akkor képes vagyok-e egyáltalán erre, hogy milyen érzések voltak bennem. A következő gyakorlat, mondjuk beszélgetsz valakivel húsz percen keresztül, és akokr azt kéri tőled a csoport vezető, „Most akkor arra kérnélek, hogy próbáld meg megnevezni azt, hogy miközben beszélgettetek, a társadnak milyen érzései voltak egymás után, amiket észrevettél. Ezek végtelenül egyszerű gyakorlatok, és mégis ki tudja ezeket jól megoldani? Nem nagyon tudjuk. Lehet gyakorolni. Erre valaki azt mondta, mondtam egy helyzteben ilyesmit, hogy „Tudod, ilyen egyszerű dolgokat kell csinálni és akkor ezzel lehet magunkat fejleszteni.” Azt mondja „Jaj, ez olyan, olyan izé, olyan kockás, olyan, olyan..” Hát most mit csináljak? Hát különben meg ne csináljuk másképpen.

11. Tizenegy. A másik fontos módja a tanulásnak, ha kifejezhetem a saját bizonytalanságaim. Tisztázhatom a zavaraimat. Így közelebb kerülhetek ahhoz, amit az élmény valóban jelent számomra.

Egy folyamatban a zavar, amikor valamit nem értek, ez mikor mikor elkezdtem másokkal beszélgetni, már nem csak ilyen passzióból, hanem hogy az esetleg javára lehet a másiknak, akkor például gyakran kerültem olyan helyzetbe, hogy a másik mondott valamit és én azt nem értettem. Valami miatt nem értetem, hogy mit mond. És ezt sosem hoztam szóba, mert szégyelltem. Az gondoltam, hogy ha én egy jó pap vagyok, akkor hát legalább a beszélgetés végére csak megértem már, hogy mit akart mondani. Ha meg nem, akkor elintéztem a dolgot úgy, hogy, hát az ő baja, hogy ha nem tudja magát normálisan kifejezni. Hát akkor minek jön ide. Ez egy tökéletesen rossz technika. Sok évbe került, míg eljutottam oda, hogy egy ilyen helyzetben megállok és azt mondom, hogy „Te, várjunk csak! Nem értem, hogy mit mondasz. Egyszerűen, valamit kapizsgálok, de nem értem. Tudnád még ezt mondani?” És akkor a legnagyobb fölfedezés az az lett, hogy igen gyakran történik az, hogy amikor valamit én nem értek abból, amit ő mondott, azt ő se érti. De ő se szokott megállni a saját dolgánál. Ezért neki pont arra van szüksége, hogy én megálljak. Mert ő maga is szégyelli azt, hogy azt a dolgot nem érti. Sőt egy ilyen helyzetben szégyelli azt, hogy most egyszer csak úgy elkezdte mondani, ami benne van és maga se érti, hogy mit mond. Ezt ö szégyelli, ezért gyorsan túl akar lenni rajta, pedig ott van valami fontos dolog. Tehát hogy hajlandó vagyok megállni mindig, amikor nem értem. És megkérdezni, hogy „Hogy érted?” Vagy elmondani azt, hogy „Te én ebből, amit most mondtál ennyit fogtam föl. Van-e, van még ezentúl más is?” A zavarok azok nagyon fontos jelzői annak, hogy ott találkozhatnánk igazán egymással. Meg ott találkozhatnánk igazán magunkkal. Mert a zavar azt jelenti, hogy, „Na, itt van velem valami. Vagy van veled valami” Valami, ami nem a jól fésült, előre kitalált dolog. S ezért a zavaroknál érdemes volna megállni. S rákérdezni magamnak is, magma felé is, meg a társam felé is. Ugye ülünk egy olyan körben, ahol egy picit feszélyezve érezzük magunkat, mert nagyon komoly emberek ülnek még. És eszméletlenül meleg van. És hogy képesek vagyunk harminc, negyven ötven évesen, komoly emberek órákon keresztül megdögleni a melegtől. Anélkül, hogy bármelyikünk venné a bátorságot ahhoz, hogy fölálljon és azt mondja, hogy „Ne haragudjatok, én ettől a melegtől nem tudok gondolkozni. Nem nyithatnánk ki az ablakot?”. Ez engem hihetetlenül meg tud döbbenteni, hogy például az, hogy bent vagyunk egy folyamatban és mindenki eszméletlenül fáradt. De olyan fáradtak vagyunk, hogy folyik le mindenkinek az arca, így padlón csúszik, és senki nem mondja azt, hogy „Kedves csoportvezető elvtárs, most lehet hogy kilencig kéne lennünk, de hát látja a pofánkat, így ezt a képződményt, ami ott fekszik ilyen szétfacsartan?” És akkor „De nem! Kilencig tart! Kilencig tart!”

12. Tizenkettő. Így tanulva egy olyan folyamat részese leszek, amely egyszerre lenyűgöző, és kissé ijesztő. Úgy érzem hogy hagynom kell, hogy ezek az élmények magukkal ragadjanak. Mert ilynekor előre haladok egy cél felé, amelyet azonban magam sem tudok pontosan kifejezni.

Erről, azt hiszem, én nem is tudok beszélni. Erről csak azokat az élményeimet tudom mondani, amikor tökéletesen felesleges beszélni. Hanem, ha te előhívod magadból azt az élményt, amikor, amikor nem tudtad, hogy mi less egy beszélgetésnek a következő pillanata. Fogalmad sem volt, de megengedted, hogy valamit ott mondjon a másik, hogy valami megjelenjen. És a saját magadét is elmondtad. És kifejeztél valamit, és utána nem tudtad, hogy „Na, most ezután mi lesz..” Biztos, hogy éltetek meg már ilyet, hogy az volt benned, hogy ezt nem szabad kimondanom, nem nem nem, ezt nem szabad. De ezt a racionális ördög mondta, közben már régen kellett volna mondani. Csak egyszer kijött belőled, és akkor azt gondoltad, hogy ha most megnyílik alattunk a föld, akkor nyíljon meg, de most már elmondtam. És ilyenkor megnyílik a föld, de sose annyira, hogy te eltűnj. Ez szokott történni. Mondok egy nagyon szép szuffi költeményt. Az iszlám hagyományból, mert azt hiszem, hogy ilyesmit már csak így lehet kifejezni. Kabir írta (akiről nem tudom ki)

A szeretet útja nem könnyed vita tárgya. Az ösvény a pusztuláson át vezet. Madarak gyönyörű köröket írnak le az égen, a szabadság gyermekei. Hogyan tanulják? Zuhannak és zuhanásközben szárnyakat kapnak.

Most jön az utolsó pont.

Tulajdonképpen nagyon szeretek tanulni. Nagyon szeretek tanulni terápiás kapcsolatban, vagy egyedül önmagamban.
.. Mondja Rogers. Ez az utolsó gondolata. Most ezt hosszabban szeretném kifejteni. Még pedig egy Kohn nevű úriember nyomán, aki zseniális gondolatokat mondott arról, hogy az úgynevezett témacentrikus interakció közben milyen szabályokat érdemes figyelembe venni. Ez rémisztően hangzik ugye, máris elment az összes kedvetek a tanulástól. Ilyen megfélemlítő dolgot mondtam. Azért, mer tulajdonképpen már hetek óta azon fölismerésemet is próbálom ide hozni, hogy a különböző ilyen gyógyító vagy terápiás folyamatokból kikristályosodott egy sereg tapasztalat. Megfogható és megfogalmazhatóvá váltak bizonyos tapasztalatok. És szerintem ezeket érdemes a leghétköznapibb viszonyainkban is használni. Mert ezek a tapasztalatok nem az íróasztalnál születtek, hanem úgy, hogy mondjuk száz éven keresztül emberek összejöttek egymással és próbáltak egymással beszélgetni, vagy találkozni. Ezen tanulási folyamatok aztán bizonyos végkövetkeztetésig jutottak. De ezek a következtetések nem jönnek ki ebből a zárt körből És arra gondoltam, hogy miért ne hozhatnánk ki ezeket és miért ne használhatnánk a legegyszerűbb kapcsolatainkban. Ezért fogok erről beszélni. Volt alkalmam ilyen témacentrikus interakció csoportban eltölteni többször egy hetet. Nagyon jó dolog, érdemes, minden bokorban nő egy ilyen témacentrikus interakció csoport. Úgyhogy bárki részt vehet benne. Kohn kilenc pontban fogalmazta meg egy csomó, csomó élménye nyomán, milyen szabályok alapján tud egy jó munka folyni az emberek között. A témacentrikus az azt jelenti, hogy nem csak úgy beszélgetünk, hanem mindig van valami témánk, amivel kapcsolatban előre szeretnénk jutni. Ilyen egyszerű. Ez általában pontosan megfelel annak, hogy van valami témánk, a házastársaknak egymással, egy nehézségük, problémájuk, megbeszélnivaló vagy bármi, amivel kapcsolatban szeretnénk előre jutni. De hogy ezt hogyan tegyük meg, erről szólnak ezek a pontok. Azt hiszem, hogy bizonyos témák kapcsán nem szeretünk tanulni, mert nem állnak rendelkezésünkre tapasztalatból azok a jó szempontok amelyeket ha érvényesítenénk, akkor jó lenne egy téma kapcsán beszélgetni. Különben meg elviselhetetlen és pusztító.

1. Az első: (azt mondja Kohn) Légy önmagad főnöke.

Ez az első szabály. Leülsz valakivel beszélgetni. Légy önmagad főnöke. Hozzáteszi azt, „Azért mondom ezt, mert ez úgyis így van” Tulajdonképpen nem mondok semmi rendkívülit ezzel, hanem egyszerűen csak kijelentem azt, ami egyébként is van. A különbség az az, hogy ezt nem szoktuk kijelenteni. Tehát nyilvánvalóan lehetsz önmagad főnöke. Akkor viszont ebbe a folyamatban legyél így. Hogy magadnak te vagy a főnöke. Ez ugye azt jelenti, hogy vállalj magadért felelősséget. Ne azt tedd és mond, amit elvárnak tőled. Hanem azt, amit gondolsz, és érzel. Ha megengeded magadnak, mint a főnök a beosztottjának, hogy tessék, most ebben a beszélgetésben mondhatod azt, amit éppen érzel vagy gondolsz. Akkor a magad főnöke lettél. Ha azt mondod, hogy most ebben a beszélgetésben nagyon vigyázok a szavaimra, nehogy a férjem megbántódjon. Ebben az esetben nm vagy a magad főnöke. Valaki más a főnök. Nem föltétlen a férjed. Hanem valaki más. És ez tönkre teszi a beszélgetést. Mert mindig pont azt nem fogod elmondani, amit ép el kellene mondani. Például azt, hogy tudod, eleve félek leülni veled beszélgetni, mert félek attól, ah olyasmit mondok, amit érzek, de neked az nm esik jól, akkor meg fogsz bántódni. És ennek az lesz a következménye, hogy nem tudunk tovább beszélgetni. Ez például, hogy ha egy ilyen mondatot kimondok, ez azt jelenti, hogy a magam főnöke vagyok és felelősséget vállalok ebben a helyzetben.

Na, ezeket a pontokat igazából azért mondom, mer tezek nagyon kézzelfoghatóak, nagyon gyakorlatiasak.


Tudatosítsd magaddal azt, hogy mit miért mondasz vagy miért nem mondasz. Legalább te magad tudd, hogy ezt most azért mondom, mert. Vagy azért hallgatok, mert. Egyszer egy ilyen családterápiás csoportban azt mondja a csoportvezető a legelején: „Egyik alapszabályunk az less, hogy mindenki védje magát.” Nehogy te itt olyanokat mondjál, amit később megbánsz! Egyetlen olyan mondatot sem kell mondanod, amit később megbánsz. Csak annyit mondjál, amire később úgy tudsz visszagondolni, hogy ezt én akartam mondani. Nem csak úgy kicsúszott a számon. Ezt akartam mondani! Ne azt mondd, amit várnak tőled, ami szerepedhez illik. És utána az mondja, hogy vállalj rizikót ha kell és védd magad, ha kell. Hogy is van?

Diogenész találkozik a császár kedvelt filozófusával. És Diogenész éppen lencsefőzeléket nyalogat. Mert hát arra futja neki. És akkor azt mondja a császár filozófusa, természetesen dúsgazdag ember:

Ehh, Diogenész! Diogenész! Hát ha te megtanultál volna a császár kedvében járni, heh, nem ezt az ócska lencsét kéne nyalogatnod.

Mire Diogenész azt mondja:

Kedves barátom, ha te megtanultad volna a lencsét nyalogatni, nem kellene a császár fenekét nyalogatnod.

Ez volt az első ponty.

2. Második. Beszélj lehetőleg első személyben

Fogalmazz személyesen. Én azt gondolom, hogy. Én azt érzem, hogy. Az van bennem, hogy. Arról sincs fogalmam, hogy. Valamit, csak hogy …ugye ezzel szemben az összes olyan kijelentésem, hogy „Az ember úgy gondolja, hogy” „ Úgy vagyunk ezzel, hogy” „Általában azt mondhatjuk arról, amiről most beszélünk, hogy” És az összes ilyen távolságokat teremt. Nem is én nyilatkozok meg. Ugye. Mikor egy csoportban vagyunk vagy egy kis köziben, akkor az marha izgalmas. Valaki mond egy dolgot, és utána eltelik fél óra és valaki a követezőképp nyilatkozik meg: „Vannak köztünk olyanok, akik ebben a témában azt gondolják, hogy”. Hmm. Ahelyett, hogy azt mondanám, hogy „Laci, te az előbb azt mondtad, hogy. De én ezzel nem értek egyet.” Vagy „Laci, te azt mondtad, hogy. Engem ez nagyon szíven ütött” – vagy valami ilyesmit. Ennél már csak egy roszabb van, hogy ha az összes személyes kijelentésünk helyett a másikat akarjuk tanítani. Ez szörnyű. Mikor valaki mond valamit és erre mondok egy bölcsességet, mondjuk Carl Gustav Jungtól. Vagy elmondok neki egy történetet Lin Chi apát kolostorából. Ezek borzasztó….

3. Három. Tudatosítsd magadban, hogy mit akarsz mondani és mit nem. Mondd azt, amit akarsz, ahelyett, amit elvárnak.

Ez majdnem ugyanaz, mint az előző, de ehhez azt mondja Kohn, hogy például nagyon gyakran mondjuk azt, hogy „Erről én most nem tudok beszélni”. Ahelyett, hogy azt mondanánk, hogy „Erről nem akarok beszélni”. Ahhoz lehet, hogy kell több évtized, hogy valaki egy bensőséges beszélgetésben azt mondja: „Ez a téma nekem most sok. Nem akarok róla beszélni.” Vagy „Ennél mélyebbre nem szeretnék menni. Ez nekem túl sok.” Vagy egy ilyet „Azt élem meg, hogy én még nem bízom benned eléggé ahhoz, hogy ezt el merjem mondani” … Hát egy ilyet, hát egy ilyet kimondunk, a másik rögtön padlót fog. Pedig nem kéne neki. Mer lehet, hogy egy hét óta most kapott először egy normális mondatot, amiben pontosan kifejezték neki azt, hogy mit gondolnak arról, hogy mi van köztük. Egy ilyen mondat Kincs! Tudjátok, van olyan, mondjuk, hogy keresztény emberek összejönnek imádkozni. Ilyen néha szokott történni, és akkor mondjuk van egy nagyon szép módszer, hogy körbemegy egy feszület. És akkor körbeadjuk és akkor mindenki mond egy imát. És ezt lehet nagyon jól csinálni, és lehet iszonyatosan rosszul. Egy ilyen körima engem, hogyha rosszul csinálják, a legtökéletesebb módon ringat álomba. Akkor szoktam fölébredni, mikor a kereszttel megböknek. „Pap, Te jössz!” Az ilyen imádságok hangoznak úgy, hogy „Urunk és megváltónk, Te vagy a világmindenség Királya. Mi mindnyájan tudjuk, hogy Te mentettél meg bennünket. Magasztos a te neved.”.. Meg ilyenek. És ezt valaki mondja, és akkor a végén azt mondja, hogy „Ámen”. Ez volt az ő imádsága. És akkor átadja a keresztet. És akkor jön a másik. „Seregek Ura, Istene! Te már az Ószövetségben is feltártad szentséges arcodat az akkor élt embereknek. Mi mindnyájan azért jöttünk össze, hogy hálát adjunk neked a Te nagy, nagy jóságodért, amelyet a világon mindenki, mindenki átélhet. (Én nem annyira, de ezt nem mondom ki az imádságban. Mert ez egy ilyen körima. Egy ilyen.. Mindenki mondja, amit megtanult. Meg amit elvárnak tőle. Meg pap is van itt.).. És akkor horkolás, és akkor valaki azt mondja: „Jézusom, de unom ezt az estét! Istenem, itt vagy még?” És akkor két ilyen mondat, fölébredek, „Jajj, jól van, egy élő ember is van köztünk! Jól van, talán az Úr is megjelent már, hogy őt is fölköltjük.” Tudod, hát hozzá nem szólt egyetlen ima se. Hát akkor minek figyelne. Hát mi az, hogy „Seregek ura, Istene” hát ez ez, ezt nem tudom, hogy Jézus ezt hallja-e.