A témacentrikus interakció szabályai Ruth Kohn alapján - Az empátia, a hitelesség, s az elfogadás hatásai Rogers nyomán 1.

Isten hozott Benneteket, köszöntök Mindenkit!

Elkezdtünk egy újabb 7-8-9 pontot, 9 pontot a tanulással kapcsolatosan jutottunk el oda, ahol most tartunk. Mert Karl Rogers gondolatai elvezettek bennünket oda, hogy ő a tapasztalatára hivatkozva azt mondja, hogy „nagyon szívesen tanulok, nagyon kevéssé szívesen tanítok”. Nagyon szívesen tanulok és hozzá teszi egyedül, vagy terápiás helyzetben. Egy olyan helyzetben, amelynek a szabályai, vagy amelynek a légköre, amire tudatosan figyelünk, azokban megállapodunk, lehetővé teszi azt, hogy úgy legyünk egymással kapcsolatban, ahogy az életünk hétköznapi találkozásainkban ritkán. Az ilyen helyzetekben ö… merek lemondani a saját félelmeimről meg ilyen falaimról és akkor nem kell az energiáimat arra fordítanom, hogy védekezzek. Tehát marad energiám a fejlődésre, és az olyan tanulásra, ami itt belül történik a szív mélyén. Ez volt a gondolatmenet vége, ahogyan Rogers beszélt arról, hogy nagyon szeret tanulni ilyen helyzetben.

És emiatt hoztam nektek elő azt, hogy mit mond Cohn arról, ahogyan, – nézem, hogy hol van a Dóri, nincs ma itt, üdvözlöm őt, jó, Ő is üdvözöl engem – ez jó. Mert odajött hozzám Dóri, és azt mondta: figyelj Feri te úgy beszélsz Cohnról, mintha férfi lenne. Igen, lehet, hogy ezt követtem el, de nem férfi ő, hanem nő, csak, hát igen más választás nincs J. Csak nem akartam kimondani a teljes nevét, mert attól féltem, hogy antiszemitizmussal fogtok vádolni, mert úgy hívják, hogy RUTH COHN. J És el szerettem volna kerülni a félreértéseket. Tehát Ruth Cohn összeszedi azt, ahogyan ezt elnevezték a témacentrikus interakció csoportokban milyen szabályok alapján tudunk úgy működni, hogy az olyan, mintha nem egy témacentrikus interakció csoportban lennénk, hanem normális emberek volnánk. Ezt nyugodtan el is felejthetitek, csak azért mondom, mert így, így olyan tudjátok, szóval ez mégis csak egy előadás, és hogyha vannak ilyen kifejezések, az sokat dob ám a hitelességen.

A következőket mondta, azt hiszem hármat már elmondtam, de ezeket megismétlem.

Jaj, van egy jó meg egy rossz hírem. Melyikkel kezdjem? A jót! J Rosszat! J Ha rátok hallgatnék, akkor   nem tudnék megszólalni sem, mert nem tudjátok eldönteni!  Akkor mondom először a jót, vagy ne? J De, mondom a jót: egyetlen fölolvasás sem lesz máma. J Óh, jó látom, van, aki ennek örül.  A rossz hír meg, hogy akkor engemet kell hallgatni, J ez viszont kikerülhetetlen akkor.

AZ ELSŐ SZABÁLY:

légy önmagadnak a főnöke! Hogy tudatosítsam magamban azt, hogy engedélyt adhatok magamnak egy kapcsolatomban, egy találkozásomban, hogy kifejezzem ez most nekem jó, vagy nem jó, van egy érzésem, van egy kívánságom, van egy félelmem, vagy akármi. Engedélyezhetem magamnak azt, mondhatom azt magamnak, hogy „Feri tedd ezt nyugodtan, vagy ezt ne tedd!”. De hogy nehogy abban legyek, hogy itt megy egy folyamat, ami rajtam hatalmat gyakorol és én máris a fogaskerekek között vagyok. Amikor egy ilyen csoportban vagyunk, akkor úgy ülök le, hogy tudom, hogy az történik, amit mi csinálunk. Az, amit én, meg te, meg a harmadik, vagy a negyedik, vagy két ember között, amit mi csinálunk az fog történni. És hogy ebből a szempontból itt szabadok vagyunk! Az első szempont tehát erre vonatkozik, hogy tudatosítsam magamban azt, hogy lehetek egy folyamatban nem a te főnököd, az más, a saját magam főnöke!

A MÁSODIK:

Beszélj lehetőleg első személyben: én azt gondolom, azt érzem, igy vagyok vele stb. Kevésbé azt, hogy az ember általában. Ezt ragoztam már sokat.

A HARMADIK:

TudatosÍtsd magadban, hogy mit akarsz mondani és mit nem. Mond azt, amit akarsz, ahelyett amit elvárnak tőled! Ugye arról beszéltem itt, hogy például mondhatnánk azt, hogy erről nem akarok beszélni, ahelyett hogy nem tudok beszélni. Ha én egyszerűen nem akarok, akkor nem akarok.

Ennyi volt eddig, és akkor nézzük A NEGYEDIK-et:

Ami zavar, annak elsőbbsége van! Ez a negyedik szempont. Ha nagyon zavar valamilyen fizikai dolog, például nagyon álmos vagyok, akkor nem árt ezt elmondanom, hogy nagyon álmos vagyok, még most 10 percig bírom, de tovább nem. Tehát ennyi, ennyi akkor a keretünk, amiben valamit meg tudunk beszélni.

Vagy, jaj, hát például szokott olyan lenni veletek hogy, kell pisilni? J Ez nagyon furcsa, ugye? Nahát, de megnyugtató, hogy ez veletek is előfordul. Most képzeljétek, hogy valamilyen komoly beszélgetésben vagytok, éppen az élet nagy dolgairól, és ez azért ismerős nem? Húh, most nem mehetek ki… J Egyébként van olyan helyzet, mikor nem mehetsz ki, van olyan, de hát az azért ritka. Hát általában megkérdezhetem a főnököt, hogy most ki lehet menni vagy sem. A főnök meg általában azt mondja, hogy persze hogy kimehetsz, csak szóljál előtte, hogy tudják, hogy miért mész. Nem kell ilyen bárdolatlanul mondani, hogy ilyen asszociációk jöjjenek, hanem hogy „mindjárt jövök”. J Ez nem azt jelenti, hogy veled valami baj van, hanem mindjárt jövök.

Aztán nincs levegő, éhes vagyok, jaj, ugye tudjátok? „Etesd a bestiát” J Hát a házastársi kapcsolat egyik fundamentuma! J Hát most jön haza… most bekapott a MC-ben egy burgert, vagy mit, és akkor – én olyat nem, nem szoktam – de ő bekapott, és akkor az neki kevés és éhes, mint a fene. Hát az élet nagy dolgairól azért mégiscsak jobb, ha egy kicsit van valami itt bent, nem? Hát eleve az a változás amikor igy jóllakva leülök, hát egészen másként látjuk a világot, ha nem vagyunk éhesek, ugye? Hát asszonyok, asszonyok, lányok, etessétek a bestiát és utána gyertek elő mindennel, az, az megéri nektek. J De azért ne etessétek őket túl, mert akkor szundikálásba fognak. J Azzal a bölcs keleti mentalitással etessétek őket, hogy egy pici rész maradjon üresen, az, és akkor azt ti majd megtömitek. J

Azt mondja, hogy „szabad megállítani a folyamatot”.

Annyi félelem van bennünk, nem merünk megállni, és azt mondani, hogy na, na…  most jöttem zavarba, vagy hogy na, most ezt nem is tudom.  Vagy például azt az egyszerű mondatot kimondani, hogy elnézést az utolsó három mondatra egyáltalán nem emlékszem, vissza tudnánk menni? Még egy házastársi kapcsolatban is, dehogy állsz meg megmondani, hogy az utolsó öt perc kiesett, J hát pedig kiesett a tíz, J csak hát mégis csak azért vannak ugye a lépések, hogy az őszinteségre ráveszed magad. Hátha kiesett, kiesett. Mennyi évig küszködtem ezzel, hogy ugye kiesett három perc, fölébredtem és akkor elkezdtem figyelni. És akkor egyszerre kellett figyelnem arra, amit mond, és közben pedig próbáltam kitalálni, hogy mit mondott előtte, J nehogy már lebukjak! Szóval, nem, nyugodtan lehet mondani: hogy elszálltam, bocsi-bocsi, hogy is volt ez? Mi az utolsó, amire még emlékszel? Hát azért legyen valami, J hát mégis csak. J Ne az, hogy az utolsó az volt, hogy azt kérted, hogy beszéljünk meg valamit. Ez volt az utolsó mondat… Ez mondjuk a 10 %-os teljesítmény!

Ha még tovább megyünk, néha, amikor megállítunk egy folyamatot, pont ott történik valami nagyon lényeges, amikor „lóg valami a levegőben” ezt mindnyájan minden sejtünkben tudjuk, hogy milyen az az állapot, az a helyzet, amikor ”lóg valami a levegőben”, és senki nem áll meg, és senki nem mondja ki. Ezt minden sejtemben érzem ezt a helyzetet, szerintem ti is naponta egy csomószor. És ha én vagyok a főnök, akkor átgondolhatom azt, hogy na, most szólok, vagy nem, kimondom-e vagy nem. Valószínű, hogy érdemes többszer megállni és kimondani azt, hogy „szerintem már most régóta azt a kását kerülgetjük hogy”, vagy „nem tudom, te mit érzel, de bennem az van, hogy”. Vagy valami ilyesmi. Megállítani a folyamatot azért, mert lehet, hogy egy beszélgetésben a másiknak is pont erre lenne szüksége, de ő sem meri, nem meri pont ezeket szóba hozni, amiket kerülgetünk, kerülgetünk. Ha megállok és szóba hozok valamit, azért az ne legyen minősítés! Tudjátok, ez, hogy „ ah, úgy látom,  nem figyelsz rám”. Nem is, van ennél még rosszabb: „látom nem figyelsz rám” Ugye, mert  ezt lehet másként is. Mondhatom úgy is, hogy „az a benyomásom rólad, hogy az utolsó néhány perc kiesett neked J, jól látom”?  És akkor a másik megnyugszik, Istenem, hát már… és akkor mondhatja, hogy „jajaja, kiesett, hol is voltunk”?  Tehát az hogy megállítom a folyamatot, és kimondok valamit, az továbbra sem azt jelenti, hogy lenyomlak téged!

Ennek az „állítsuk meg a folyamatot” dolognak én például egy nagy barátságot is köszönhetek, Azért mert, ahogy ilyen jegyesoktatás, vagy mi ez, ilyen jegyesekkel való találkozásban vagyok, akkor ott mindig szoktam mondani a legelső alkalommal – ha csak el nem felejtem, amit el szoktam felejteni – hogy elsőbbsége van az aktualitásoknak. Ha valami élesen jön, akkor álljunk meg. Én lehet, hogy elképzeltem valami zseniális ívét a házasságra való fölkészítésnek, mert el szoktam képzelni, ilyen gyönyörű ívet. És a legjobban akkor a legjobban akkor járunk, ha minél előbb ezt hagyjuk a fenébe. És akkor jön valaki valami élő eleven dologgal, és akkor azzal lehet foglalkozni.

Azért köszönhetek egy barátságot ennek, mert még a Teréz városban voltam, és nagyon kedves jegyes pár járt hozzám és szépen haladtunk az általam fölvázolt íven ugye, tehát jó lassan. És akkor egyszer, ahogy megyek egyszer  csak látom, bekanyarodok a Pető S. u. – Nagymező u. sarkán és látom, hogy az én kedves jegyes párom az ajtó előtt veszekszik egymással. De ez hogy veszekszik ez nagyon-nagyon finom kifejezés, J mert ha nem lett volna leláncolva az a virágágyás ott, akkor lehet, hogy az is repült volna. Tehát olyan jó forró volt ott a levegő, de ugye nem tudtam nem észre venni. És amikor rájuk köszöntem, két ordítás között J nem bírtak már úgy csinálni, hogy nem igy csináltak az előbb. Tehát ez egy ilyen sakk-matt helyzet volt. És akkor fölmegyünk szépen – nem tudtam, hogy  mit köll csinálni – és leültünk, óvatosan megjegyeztem, hogy mi lenne, ha esetleg nem a múltbéli traumáinkról beszélgetnénk, hanem esetleg most ami itt volt. J Nem-e lehetne-e? J Még a fülembe cseng az ordításotok! Nem-e lehetne erről az aktuális dologról beszélni. És persze ilyenkor a kínok-kínja… Na, akkor  mondták,  hogy lehet. És ugye annyira empatikusan néztek rám, hogy nem bírtak mást mondani. J  És abból az alkalomból lett egy nagyon-nagyon jó alkalom, egy eszméletlen jó alkalom volt nekem, hát nekik nem annyira, de…  Na… nekik is jó volt. Mindig, mikor beszélgetünk, mondják, hogy számukra a mi barátságunknak ez a kezdőpontja. Amikor ők ordítva veszekedtek és megálltunk és szóba hoztuk, azt,  hogy na, mi is történt. Ezek varázslatos pillanatok.

Tehát ami zavar, annak elsőbbsége van!

5. FIGYELJ ARRA, AMIT ÉRZEL, IGY JOBBAN FÖL TUDOD ISMERNI, HOGY MIT AKARSZ, ÉS MIRE VAN SZÜKSÉGED!

Elisabeth Kübler Ross írja egy helyen ö… ezzel a jelenséggel kapcsolatosan, hogy kultúránkban minden nehézség nélkül át tudunk úgy élni egy enyhe szívinfarktust, hogy nem is tudjuk, hogy megtörtént velünk. Ez körülbelül jó látlelete annak, hogy hogyan vagyunk képesek egyáltalán nem tudomásul venni, nemhogy az érzéseinket vagy az érzelmeinket, hanem azt, amikor totálisan kikészültünk. Ö… nem egy kedves ismerősöm van, aki azzal jött hozzám valamikor, hogy „te képzeld el, nyáron volt egy infarktusom”. És hogy? Ja, nem vettem észre csak úgy elmentem az orvoshoz, és mondta, hogy volt. És ahogy igy visszaemlékszem, tényleg mintha egy kicsit nem lettem volna jól, egy kicsit. Ugye, mint Örkény István főhőse, hogy: „hogy vagy” ? „jól, jól”,  „és te?” „én is” , „és mi az, amit ott húzol magad után?” „a beleim” J ”az a madzag”. J Szóval ebben az irányban is érdemes tapogatózni, hogy tudjuk, hogy mire is van szükségünk. Hát azt onnan tudjuk, hogy vannak érzéseink, meg néha kapunk egy infarktust!

6. HA LEHET, NE KÉRDEZZ, HANEM KIJELENTÉS FORMÁJÁBAN FOGALMAZZ!

Azért, mert a véleményünket gyakran öntjük kérdés formájában. Ha kérdezek, a kérdés mögé el lehet rejtőzni. A kérdés ugyanis egyfelől nagyon sok értelmű. Ha én azt kérdezem – jaj, ez a klasszikus, már föl kéne újítanom a táramat – hogy, hogy hány óra van? Ugye jön haza a férjed 2-kor J… hány óra van? Hát mi volna, ha nem kérdeznél, hanem mondanád neki, hogy ide figyelj, vagy valami. Inkább, mint hogy tettlegességgel rögtön. J Tehát kijelentés, mert a kérdés sok értelmű. Szóval a kérdés sok értelmű.  Ha én kérdezek, akkor utána rögtön jön a szorongás. Te kérdezel tőlem egy ilyet, – mondjuk hajnali 2-kor – és akkor szorongok, mert nem tudom, hogy most mi van e mögött. Akkor először meg kéne fejtenem azt, hogy a kérdés mögött milyen kijelentések vannak. Mert ez a második gondolat, hogy a kérdések mögött kijelentések vannak. És ha én ezt kérdés formájában teszem, az nem segíti a kapcsolatot. Tehát ha lehetséges, akkor ne kérdezz, amiben van egy kijelentésed. Akkor tegyél egy kijelentést, akkor kérdezz utána. Ez volt a 6-os.

Jaj van egy csoport, azt annyira bírom, ott van valaki, őt meg nagyon szeretem. Mindig, amikor próbálok, szoktam próbálkozni, hogy mondjuk a Szentírásnak egy részéről beszélgetünk – ez egy ilyen keresztény csoport – és akkor úgy szokott az menni, hogy mindenki elmondja, hogy mi erről a részről a véleménye. És hát tudjátok ez az, amin be szoktam aludni. J (Ez igazán érdekes téma.) És akkor próbálom magamat ébren tartani, mondjuk, hogy azt mondom: te hát ne az legyen, hogy mit gondolok erről, mert hát akármit lehet gondolni, úgysem az alakítja az életemet, hanem hogy mondjuk, ebben a részben elhangzik egy kérdés, hogy „hát te is el akarsz menni” – a múltkor is ezt mondtam – és akkor átéltél-e már ilyen helyzetet, hallottad-e már ezt a kérdést, mondjuk, vagy bármit szóval valami személyesebbet. És akkor megyünk körbe, mindig van valaki – nagyon bírom őt – mindig  kérdez, azt mondja: ez a kérdés, na… hát  amit föltettél, azt hiszem, hogy  kérdeznem kéne valamit: hogy Jézus amikor fölteszi ezt a kérdést tulajdonképpen mire utal, most ez mire vonatkozik? Hagyjuk, hagyjuk a kérdéseket, sokkal kevesebb kérdésre van szükség, és inkább kijelentésre!

7. AZT MONDD, AMIT ÉRTESZ VAGY MEGÉRTETTÉL, ÉS NE AZT, AMIT NEM ÉRTESZ!

Van olyan ismerősötök, akivel leültök beszélgetni, és minden fordulatában azt mondja: na, ezt nem értem, ezt nem, ezt nem, úh, eszméletlenül el lehet fáradni! És a végén minden erőddel próbálod őt meggyőzni, vagy nem tudom én mit csinálni. Mondhatnád azt, hogy „nézd, abból, amit mondtál, ezt értettem meg, van még valami mögötte vagy én a teljeset megértettem, vagy ennyit fogtam föl belőle, jól fogtam föl? És akkor ő mondhatja, hogy igen, ez úgy van, és akkor a kapcsolat szempontjából egyáltalán nem mindegy, hogy egy órán keresztül azt élem meg, hogy nem értettél meg. Vagy azt élem meg, hogy már ezt is, meg ezt is, meg ezt is megértetted, és utána már csak ki kell egészítenem. Az olyan jó érzés, amikor egy beszélgetésből folyamatosan az jön ki, hogy te megértettél engem, és én ezeket mondom ki. A meg nem értés nyomasztó lehet, elbizonytalanít, agresszívvá tehet. Arról nem is beszélve, hogy minden meg nem értés mögött van egy megértés, mert minden meg nem értésben van az, hogy valamit megértettem és valamit nem.

Arról beszélni, hogyan értettelek, ö… amiről az előbb beszéltem, hogy én ebből azt értettem meg, hogy, igy van ez? Ez volt a 7-es.

8. LEHETŐLEG NE MAGYARÁZD A MÁSIK SZAVAIT, HANEM ARRÓL BESZÉLJ, HOGY HOGYAN HATOTTAK RÁD!

Itt azt a kifejezést használja Cohn Ruth, hogy ne interpretáljuk egymást, ne értelmezzük, ne magyarázzuk egymást, ne mondjuk el, hogy te ezt akartad ezzel mondani, hogy… Hanem azt fejezzük ki, hogy, hogy  – azt nem tudom, azt nem írtam ide, hogy mit kell kifejezni – J szóval azt fejezzük ki, amit megértettünk. Ne értelmezzük és magyarázzuk a másikat: …ezzel te azt akarod mondani, hogy nem érek semmit, … ezzel azt akarod mondani, hogy én lusta vagyok…  Egyáltalán nem akarom azt mondani, hogy lusta vagy, nem, csak nem bírtam bejönni a szobába, mert akkora volt a szennyes. Ne-ne-ne nem azt akartam mondani, hogy lusta vagy, neem, csak hogy nem bírtam bejönni a szobába. Szóval… miért is? Azért, mert eszméletlenül tud bennünket bosszantani, hogyha bennünket interpretálnak.

Jaj, éppen tegnap beszélgettem valakivel, – ez ilyen ritka dolog – és ahogy beszélgettünk, ő elkezdte nekem mondani, hogy aha, akkor az volt veled, hogy nem, nem az volt velem, hanem én csak… Aha, akkor azt akartad mondani, hogy… nem azt, nem azt… És akkor a végén mondott egy szót, amibe bele tudtam kapaszkodni, … igen, igen az, álljunk meg, az vagyok én … az összes többit te mondtad.

Ha a másikat állandóan magyarázzuk, és értelmezzük, interpretálunk, azt valójában mi mondjuk, és nem ő. Ugye ezért, ha én azt mondom, hogy azt értettem meg a szavaidból hogy, akkor nem interpretáltam őt, hanem a saját megértésemről beszéltem.

És az utolsó:

9. HA LEHET, FOGALMAZZ KONKRÉTAN, ÉS NE ÁLTALÁNOSSÁGOKBAN!

A konkrétság az alap, alaphelyzet, hogy konkrétan fogalmazzunk.  A segítő kapcsolatban a segítőket kifejezetten nevelik arra, hogy hagyják az általánosításokat, az elvontságokat, az idegen szavak kifejezését, a ködöt, a homályt, a nem tudom én mit. Ilyen nagyon egyszerű mondatokat, egyszerű szavakat használjanak. Ha én mindenkiről beszélek, meg az emberről beszélek, akkor igazából  mintha  senkiről sem beszélek, se rólad, se rólam, se rólunk, hanem csak úgy. Ez volt a 9-es, ezt gyorsan elintéztem.

Most akkor belekezdek egy olyasmibe, ami számomra nagyon nagy élményt, meg izgalmat jelentett. Mégpedig az, hogy fölfedeztem egy könyvben, hogy ö… miután Rogersnek a működésmódját, – 80 évig élt, és 80 évesen is teljesen aktív volt és friss, ahogy egy 80 éves aktív meg friss lehet -. Ezért nagyon sokat elemezték azt, rengeteg video felvétel is van, ahogyan ő beszélget kliensekkel. Magyarországon is volt többször, és itt is készült róla video felvétel, állítólag az egyik csúcs volt, ahogy a dobogón sok száz ember előtt el kezdett beszélgetni valakivel. Tehát nagyon jól tudták elemezni azt, hogy ő mit hogyan csinál, és aztán ö… belementek abba a lélektanászok, hogy kidolgoztak egy értékmérő skálát azzal kapcsolatosan, hogy a kliensek mikor élik azt át, hogy a segítő empatikus velük, vagy megértő velük, vagy elfogadó velük. Erre kidolgoztak egy jó skálát, és ezt össze-vissza mérték. Amiről Rogers azt mondta, hogy befejezhetnénk már az össze-vissza méricskélést, mert szép lassan nem lesz szükség ránk, csak a számítógépekre. De mindegy, ezt össze-vissza mérték és ö… ilyen listákat szeretnék nektek elmondani, mert olyan jó megfogalmazások vannak benne, hogy az újdonság erejével ható már-már meglepetéseket okozott egy-egy frappáns mondat. Hogy jé, tényleg erről van szó,  jajaja, amikor azt érzem, hogy megértett valaki, akkor tényleg emiatt érzem, hogy ő elfogadott valaki és velem együtt érez.

Három nagy listát fogok mondani a mai alkalommal az empátiáról. Hogy hogyan kell azt csinálni, hogy a másik azt élje át, hogy én együtt érző vagyok, megértő, empatikus vagyok vele. És hogy milyen az az élmény, amikor pont az ellenkezőjét élem meg. És hoznék majd példákat erre. Ugye azért kulcsfogalmak számunkra az együttérzés, az empátia, az elfogadás, a megértés,  és a többi, mert az derült ki néhány alkalommal ezelőtt már, hogy amennyiben egy ilyen kapcsolatban tudunk lenni, akkor az teret enged nekünk a fejlődésre, arra hogy személyesek lehessünk, mert ha te elfogadsz engem, én magamat is el tudom fogadni. Tehát ezért olyan nagyon rendkívüli ez. És akkor ezt mondom:

Először egy példát, egy nagyon rövid néhány mondatot, hogy mit mond egy kliens, és utána néhány választ a segítő részéről. Ugye most mondhatjátok azt, hogy de hát hova kerültünk, hogy ilyen kliens, meg segítő, meg nem tudom én mi. Ö… ebben nagyon igazatok volna, hogyha azt mondjátok, hogy furcsa hogy erről beszélek. De talán emlékeztek, hogy a múltkor szóltam két mondatot erről, hogy az ilyen helyzetben olyan sok minden kristályosodott ki, aminek a tapasztalata a mi hétköznapi viszonyaink szempontjából is nagyon hasznos lehet és használható.

Rogers is azt mondja ebben a „Valakivé válni” című könyvében, hogy az a tapasztalata, hogy miközben a természettudománynak az eredményeit szinte napra készen azonnal használják a hétköznapi ö… iparban, gazdaságban, kereskedelemben, a hétköznapi életünkben. Valamit fölfedeznek, és rögtön már termelik és kitalálják, hogy mire lehet használni, és már meg is vetted. A társadalom-tudományok fölismerései azonban  – ezt mondja Rogers – néha emberöltők után válnak közkinccsé. Ezekben a meghatározott viszonyokban már régen tudja egy kis csoport, vagy tudják pszichológusok, vagy papok, vagy gyógypedagógusok, vagy tanárok, régen tudják. És közben mi, akik meg a hétköznapi életünket éljük, még mindig nem tudjuk, nemhogy használni, azt meg pláne nem tudjuk. Közben ezek a kincsek már meg vannak, régen kidolgozták őket, csak nem megy át a hétköznapi gyakorlatba. Ö… ezért van az, hogy ezeket az analógiákat hozom nagyon gyakran amik látszólag nem ránk vonatkoznak, valójában azonban ezek nagyszerű, nagyszerű eredmények már és csak használni kell őket.

Ez tehát az empátia kutatásról egy rövid kis lista.

Azt mondja a kliens: tudja, nem elég hogy beteg vagyok, még akkor ez is hozzá jön. Az a férfi, akivel most van kapcsolatom, hát akarom mondani, hát még érzékenyebb, mint én, és még őt is nekem kell támogatnom. Hát pillanatnyilag az az érzésem, hogy hát valahogy szóval egyszerűen elegem van az egészből. Mondjuk, ezt mondja a kliens, vagy bárki.

A következő mondatok születhetnek, 0-12 pontig osztályozták a mondatokat, amelyek erre jöhetnek,  abból a szempontból 0 az, amiben az empátia  nulla, 12 ahol van empátia, arra, amire igazán kellene, hogy vonatkozzon az együttérzés.

Tehát ez a mondat, gyorsan elmondom: nem elég, hogy beteg vagyok, még akkor ez is hozzá jön. Az a férfi, akivel most kapcsolatom van, hát akarom mondani még érzékenyebb, mint én, és még őt is nekem kell támogatnom.  Hát pillanatnyilag, valahogy hát szóval egyszerűen elegem van az egészből.

Erre te a következőt mondod, te, te vagy a segítő: Hát jobban össze kellene szedned magad! J

Ugye, Zsófi mondja, hogy nulla. Igen, most ilyen nulla pontos eredményt azért szoktunk elérni, nem is ritkán. Mielőtt egy kicsit fölülértékelnénk magunkat. Akkor mit tudom én, nincs időm rád, vagy azt sem tudom, mit kezdjek ezzel a mondatoddal, vagy zavarsz, vagy valami. Vagy jaj, hát a mi keresztény nulla pontos válaszunk tudjátok, hogy hangzik? Hogy? Az az, ki mondta? Jaj, igen, nulla pont, nagyszerű. J A mi keresztény nulla pontos válaszunk az úgy hangzik, hogy azt hiszem, többet kellene imádkoznod! J Ez, ez, nulla, zéró, ki vagy rúgva. Ez a nulla pont, felejtsétek el.

Azt mondja: 2 pontos válasz: milyen más helyzetben fordult már elő ilyen veled? J Hát ez, ez, azért több a semminél, ugye? Jó kis kérdés, a kérdezéssel nagyon jól el tudunk terelni egy ilyen dolgot. Nagyon, nagyon.

Szoktam jegyzőkönyveket olvasni, jaj, az zseniális, olyan jók vannak benne, a sajátomat is szoktam. Na… jó, amikor leírom, akkor látszik csak, hogy milyen marhaságokat mondtam.

Mondjuk, ezt mondja valaki, és te erre a következőket kérdezed, – nézz magadba nincs-e ilyen mondatod – és melyik kórházban jársz, vagy ki a kezelőorvosod,  jó kezekben vagy, vagy valami ilyesmi. Hány ilyet szoktunk kérdezni, ilyen tökéletesen nem arra reagálót, mert ugyanis azt mondta, azt hiszem, nem bírom. És erre te megkérdezed, hogy és korán kell kelned, amikor mész a kezelésre?  J Igen, korán kell kelnem, a viszont látásra. J Ez volt a kétpontos.

Azt mondja, erre te azt mondod, már nem vagy annyira zavarba, és akkor azt mondod, hogy, áh, egy kis nyugalomra vágysz! 5,1 pont! Hát azért itt már valami megcsillant, valami, nem? Valami, tehát úgy érzékeltél a másikból valamit, ilyen hihetetlen halványan. Tehát azért ez 5,1. Tehát valami, ami nem lényeges, de azért mégis csak ráharaptál.

7,2 pontos válasz:

Az a férfi nagyon labilis és ez megterhelő önnek! Igen, igen, lehetne rosszabb is a válasz.

10,1 pontos válasz:

Kezdünk már egész, egész jók lenni! Hát, ha minden igy összejön neked, az egyszerűen már sok neked! Hát ez már egész jó!

Aztán mondok egy

11,2-es választ, mert 12-es nincs!

Azt mondja: most olyan nehéz lett neked minden, és úgy érzed, hogy ezzel már meg sem tudsz birkózni! Ez egy 11,2! Ugye? És hogyha meghallod ezt a mondatot, akkor úgy hangzik, hogy milyen marhaság, nem? Ezt mondta, hogy olyan nehéz lett neked minden, és úgy érzed, hogy már meg sem bírsz vele birkózni. Ilyen egy banális baromságot! Ahelyett hogy rögtön kitaláltam volna, hogy ő most milyen állapotban van. És egy ilyen mondat után azt élem meg, hogy hú, hú, hát ez megértett engem. Ugye azt mondta erről valaki, hogyha csak azt élem meg, hogy te csak az énemnek egy részét vagy hajlandó megérteni, akkor megint találkoztam valakivel, aki nem ért meg engem. Ha csak egy részemet érted meg, az lesz a benyomásom, hogy nem értesz engem. Ez akart a röpke példa lenni, hogy honnan hová lehetne eljutni.

És akkor, mondom ezeket a fontos mondatokat:

1. MIKOR ÉLEM AZT MEG, HOGY TE NEM ÉRZEL VELEM EGYÜTT, HOGY TE NEM VAGY EMPATIKUS, HA AZT ÉRZEM, HOGY SZEREPET JÁTSZOL, HOGY A FELSZINT MUTATOD VELEM SZEMBEN

Minden olyan helyzetben, mikor azt élem meg, hogy te most szerepet játszol, nem szerepben vagy, ami esetleg jó lehet egy helyzetben, hanem szerepet játszol, és csak a felszint mutatod, akkor azt fogom megélni, hogy te nem vagy velem együtt érző!

Elisabeth Kübler Ross ír egy nagyon, nagyon jópofa történetet, az „Életleckék” című könyvben. Azt mondja, hogy az egyetemen ahol tanított minden évben megválasztották a diákok a számukra legjobb tanárt, hogy ki érdemli ezt a címet. És volt egy év, amikor őt választották meg. „A diákok legkedvesebb tanára.” És hát ő eszméletlen jól érezte magát, amikor ez kiderült, és a kollégái persze köszöntötték. És akkor azt mondja, hogy egész nap jöttek hozzám, gratuláltak, de valahogy mindenkinek a  szemében  volt valami, amit nem is tudtam, hogy mi. De azért mindenki gratulált. És mire lement a nap, kezdtem kényelmetlenül érezni magam, írja.  És akkor egyszer csak este jön a  nem tudom én, futár és egy virágcsokrot kapok, és a virágcsokorban van egy picike kis levél, és a levélen ez áll: „kedves kolléganő, írja egy kollégája, megöl a sárga irigység hogy te lettél az, de ha már igy van, akkor gratulálok” J És akkor azt mondja ez  a hölgy, hogy ez volt az a kollégám, akiről mindig tudtam, hogy hányadán állunk egymással, akiben meg tudtam bízni, akire rá mertem hagyatkozni. Erre volt szükségem, hogy legyen valaki, aki azt mondja, megöl a sárga irigység, de azért gratulálok, mert ezért ez klasz, de azért megöl a sárga irigység. J

Rogers erre azt mondja, éveken keresztül azon küszködtem, hogy szeretnék megbízható lenni. Ezért elmentem abba az irányba, hogy próbáltam azt a szerepet játszani, hogy megbízható vagyok. Ezért akikkel találkoztam egyre inkább azt élték meg, hogy nem vagyok megbízható. Akkor rájöttem arra, hogy akkor leszek megbízható, hogyha a másik mindig tudja, hogy bennem mi játszódik le. Ha hajlandó vagyok közölni magamat vele, akkor ő azt fogja megélni, hogy bennem meg lehet bízni. Mert nem mondok, és nem mutatok mást, mint ami van. Ez pont ellentéte annak, ami egyébként a fejünkben van, hogy mitől leszek megbízható. Hogyha azt gondolom, attól leszek megbízható, ha minden alkalommal biztosítalak téged arról, hogy nagyon figyelek, 100 %-ig rajtad vagyok, hidd el. J Jaj… dehogy is! Dehogyis! Na… akkor vagyok megbízható, ha azt mondom, hogy: te ebben a pillanatban szerintem ne bízz meg bennem, most érkeztünk el arra a pillanatra, ahol nem érdemes bennem megbíznod. Mert én most annyira érintődtem, hogy a következő mondatomban azt sem tudom mit   fogok mondani. Kezdek nem tudom én milyen lenni.

Egyszer beszélgettünk fiatalokkal, és kérdeztem azt, hogy mit csinálnak ők abban a helyzetben,   amikor beállunk a buszmegállóba, hév, villamos megálló, és ott áll mellettünk néhány méterre egy ismerős. Ez egy ismerős helyzet. Mit csinálsz? Ezzel a helyzettel játszottunk! Mi van ilyenkor? És valaki azt mondta, és hát ettől fölszabadultam, érdemes busszal utazni, meg minden. A következőt mondta: én oda nem megyek, J aztán folytatta: hát mert nem érdekel a véleménye az életről. J Igy, ennyi!  Hát ezzel szívesen állok egy buszmegállóba. J Ez nagyon fölszabadító! Hát most 3 perc alatt, amig várom a 6-os villamost, most megbeszéljük, hogy… vagy mi?

Olyan jó – tudjátok, már kaptam tőletek ilyet – mikor mert, hogy minden évben egyszer elmondom nektek, hogy szerdán „embermentes” napot tartok, ugye a hátam közepébe nem kívánom, hogy találkozzak veled. És akkor véletlenül összefutunk valahol. És akkor valaki azt mondta nekem, „Áh… Feri, szerda van, tudom, tudom, helló” J – Istenem, vannak ilyen empatikus pasik, J mert ő pont egy férfi volt. Szóval, szóval… Hát ez egy jó mondat!

Egy másik barátommal találkoztam, – nem mondom meg hogy hol – teljesen mindegy hogy hol, azért nem mondom meg, mert annyira mindegy  – moziztam – J és akkor találkoztam vele, és hogy jön velem szembe, és épp azon gondolkoztam, hogy Istenem mit mondjak neki, hogy ne kelljen vele leállni beszélgetni. És erre jön, nyújtja a kezét: Helló Feri, marhára sietek, megyek moziba, na csá… J Istenem, hát hogy lehet valaki ilyen normális. J Én meg évekig töprengtem, hogy mert annyira zavarba jövök egy ilyen helyzetben. Tudod, igy jön, és a szorongásomtól nem tudok… tehát hogy közeledek a találkozáshoz, és akkor… mert eddig ugye azt szoktam mondani: De örülök, hogy látlak, na, Istenem, persze, de örülök…! J

Ennél egy rosszabb van, azt mondta nekem valaki, hogy ő egy illetőt már nem hív föl telefonon. Kérdezem: miért?  Azért, mert fölhívom, és azt mondja: Te vagy az?  Te? Hát vannak még csodák, pont most gondoltam rád, pont most! J  Ilyet ne csináljatok, kivéve, ha pont most gondoltál rá, ami hát a lottó ötöshöz képest egy lehetetlenség.

Ennek van egy másik verziója is, ezt jobban szeretem. Hogy is mondta ezt? Valami ilyesmit, hogy: hát van Isten! Hát van Isten, hát pont most akartalak hívni! Valami ilyesmi, nem is tudom, már hogy az Isten hogy került oda, az ki is esett, hogy mi a köze a kettőnek egymáshoz. J

Na… és akkor én az évek hosszú munkája során szorongásaimat föloldottam annyira, hogy rájöttem olyat fogok mondani, amikor pont ő jön velem szembe, hogy azt mondom: nahát, mekkora meglepetés, J  nahát, ez tényleg, hát erre nem számítottam!

Miközben arra gondoltam, hogy ezeket elmondom nektek, az is eszembe jutott, hogy mi lesz velem holnap. J Istenem, összefutok veled, és akkor kapsz tőlem egy ilyen mondatot: Nahát… erre nem számítottam! J Mit fogsz rólam gondolni.

Szóval el lehet kerülni az ilyen mondatokat, mondjuk, úgy ahogy azt az én barátom tette, hogy helló, megyek a moziba,  nem érek rá, helló, és akkor kész.  Istenem, mint egy jó cola! Na…

Azt mondja, egy záró mondat erről, hogy mikor érzem, azt hogy te együtt érzel velem. Azt olvasom egy könyvben, itt a szerepekről, mert különben a szerepeket játszod és csak a felszint mutatod. A következő a mondat: a majom minél magasabbra mászik, annál jobban látszik a feneke. J Ebben a mondatban tudnám összefoglalni a szerepjátékaink másikra gyakorolt hatását. Tehát ha én azt gondolom, hogy most képes vagyok veled elhitetni azt, hogy pont rád gondoltam, és pont veled akartam találkozni, és mindem vágyam az volt, hogy elmond életed legnagyobb problémáját szerdán J, akkor bizony úgy kilóg a fenekem a gatyából, hogy csak úgy ordít, vagy piroslik, vagy nem tudom, mit csinál. Tehát legalább magamat ne csapjam be, hogy a másik azt gondolja, hogy, mert nem azt gondolja. Pontosan tudja, hogy én most egy szerencsétlen alak vagyok, aki nem mertem neki azt mondani, hogy most más dolgom van. Jó…

Ha ezt sikerül megcsinálnunk, akkor a hatása az lesz, hogy azt veszem észre rajtad, hogy tudsz fesztelen lenni a társaságomban, sőt jól érzed magad velem. Ez nem azt jelenti, hogy mindig jól érzed magad, hanem hogy a kapcsolatunkban általában úgy érzem, hogy neked jó ez, hogy mi kapcsolatban vagyunk.

2. AKKOR ÉLEM AZT MEG, HOGY TE EGYÁLTALÁN NEM VAGY EMPATIKUS, HOGYHA TE ZAVARBA JÖSSZ, AMIKOR BIZONYOS DOLGOKRÓL BESZÉLEK, VAGY KÉRDEZLEK

Ugye ez egy nehéz dolog, mert hát miért ne jönnénk zavarba, hát persze, csomószor zavarba jövünk.

Mondom akkor a mozis élményemet. Megnéztem a „Lélekszakadva” c. filmet, nagyon, nagyon érdemes volt megnézni, és jó volt a kukorica, és nem zavartak közbe. És van benne egy jelenet, Karl Gusztav Young beszélget a kliensével. Látjátok, a múltkor mondtam, lefektetjük Young mestert, hadd aludjon, de most megint fölköltöttem. J És a kliens egy súlyos állapotban van, és Youngnak az a gondolata, hogy hát mi lenne, hogyha őt elfogadná szőröstől-bőröstől. És akkor egy ilyen nagyon merész váltás: kihozza ezt a klienst a pszichiátriáról, elviszi egy étterembe, hogy egy nyilvános helyen beszélgessenek. És ettől fölszabadul ez a hölgy és a következőt mondja: tudja Young doktor, néha amikor egyedül vagyok – és ezt nagyon szégyellem – akkor magamhoz nyúlok. Mondja ezt a hölgy. Erre Young a következőt mondja: nem hiszem, hogy szégyellni kellene magát, hiszen a legtöbb ember ezt megteszi. De itt még nincs vége a beszélgetésnek. Erre hölgy még jobban fölszabadul, és azt mondja: maga is? J És akkor ugye itt történik egy nagyon fontos dolog, hogy milyen válasz érkezik. És akkor azt mondja: bizony néha én is. És elkezdődik a gyógyulás.

Ha bizonyos témákat tabu témává teszünk, ez lehet a szexualitás, lehet a vallás, vagy mit tudom én lehet a halál, hogy most vasárnap halottak napja. Hah! Elmondom a magam kis beszédjét halottak napjáról, és azt találtam mondani, hogy  –  amit nektek már mondtam – hogy  a halál nem tabu téma, jó műsorokat  lehet belőle csinálni. Az hogy én meghalok, meg te meghalsz, az tabu téma még mindig. És erről beszéltem. És akkor utána mise után tudjátok, kezet fogok mindenkivel, és jött ki valaki és azt mondja: hát kedves atya, bizarr volt ez a beszéd, nem tudom, hogy mit értett ez alatt, mert el is ment rögtön. Hogyha adott esetben a megfelelő pontokon ahol ez szükséges volna, nem teszünk erőfeszítéseket, hogy bizonyos dolgokról akarjunk és merjünk beszélni, akkor ez bár nem akarjuk, hogy ez legyen a következménye, de mégis az lesz a következménye, hogy épülnek a falak. És azt élem meg, hogy te nem vagy velem együtt érző, nem vagy empatikus, amikor ilyen módon elrejted magad. A segítő helyzetben ez egy külön nagy tréning, meg lecke, hogy rájöjjek arra, hogy melyek azok a témák, amelyekről nem szívesen beszélek én, mert azok a neuralgikus pontok neked a kapcsolatunkban. Te lehet, hogy akarsz róla beszélni, de én meg nem merek. Akkor hiába, azt fogod átélni, hogy én falakat húztam, pedig egyszerűen csak gyönge vagyok. És ezeken dolgozni, ez alapvető követelmény egy pap számára, alapvető hogy ne legyen olyan téma, amiről nem tud beszélni, de nem így, hanem négyszemközt, normálisan. Na, most mit mondtam, tessék.

Ha sikerül gyógyítanom a saját szorongásomat, zavaraimat, tabuimat, akkor az fog történni, hogy azt élem meg, hogyha neked nincs olyan téma, amit én ne hozhatnék szóba, bármit előhozhatok, és nem kell magamat szégyellem előtted, mert te azzal kapcsolatban tudsz velem beszélgetni. Akkor azt fogom megélni, hogy te elfogadsz engem, őszinte vagy hozzám, és ráadásul hiteles vagy.

Na, most:

3. AZT AKARJA ELHITETNI VELEM, HOGY JOBBAN KEDVEL ENGEM, VAGY JOBBAN MEGÉRT, MINT AHOGY AZ VALÓJÁBAN VAN

És most rájöttem, hogy egy óriási marhaságot csináltam, hah, mekkora baromságot! Ugyanis ugye azt mondtam itt az elején, hogy az empátiáról van itt szó, ugye ezt mondtam? Hát dehogyis! Hát most hogy már beszélek róla egy ideje, most már azért rájövök, hogy nem is arról beszélek! Ezt a cikit! Hát nem, hát itt a HITELESSÉG-ről beszélek, már mióta! Hát ez vicces, már nem annyira, de! Hát szóval a hitelességről beszélek, de miért gondoltam, hogy ez az empátia? Tehát a hitelességről van itt szó. Persze ezek szorosan összefüggnek, na, most kezdek magyarázkodni, úgyhogy hagyjuk is. Hogy egy kutató már kimutatta, hogy milyen szorosan függnek ezek össze egymással. J És a vallás sem mond ellent ennek. J Tehát hogy szép dolog az empátia, de nem arról beszélek, hanem a hitelességről.

Akkor most mondom a harmadik pontot:

Tehát azt akarja elhitetni velem, hogy jobban kedvel engem, vagy jobban megért, mint ahogy az valójában van!

Egyszer jött hozzám valaki, és azt mondta, hogy: Feri, ismerlek téged X ideje, ö… annyira feszült vagyok már a te közelségedtől, meg a közelségedben, hogy ez az elviselhetetlen mértéket öltötte. De ez nem elég, hogy képtelen vagyok téged elviselni, ö… rájöttem arra, hogy hónapok óta már azt nézem, hogy csinálsz-e valami olyasmit, amibe beleköthetnék. Ami aztán elégséges indok lenne arra, hogy megindokoljam magam előtt, hogy miért utállak téged annyira. Hoppá! Ez egy jóbarát, akitől ilyen mondatokat kapunk. Hajlandó volt ezzel eljönni hozzám. Azt mondta, amikor rájöttem arra, hogy nem csak hogy utállak, de annyira utállak, hogy hajlandó lennék még magamnak is hazudni azért, hogy tovább is utálhassalak, akkor rájöttem, hogy ez nem mehet tovább. Ezt most elmondom neked, hogy most ez után mi lesz, azt én nem tudom, de ez nem mehet így tovább! Jaj… hát egy ilyen embert aranyba kell önteni! Jó gyorsan, hamar. J Hát ezt most viccből mondtam! Egy életen keresztül, az eddigi életem során arra edzettem, hogy egy ilyen mondatot tudjak értékelni, hogy meg tudjak állni e mögött a hitelesség mögött. Na, hát nem empátia, hitelesség!

Azt mondja nekem valaki, gyütt beszélgetni. Azt mondja: te Feri végül is én bízok benned, csak tudod egy valami zavar. Kérdem: mi? Hát tudod az zavar, hogy amikor jövök, akkor mindig az a benyomásom rólad, hogy én vagyok az az ember, akinek a világon a legjobban örülsz, hogy most jött. Hát azért ez egy kicsit furcsa. J Na, itt jött az önismereti munka, hogy hát ez nyilván nem valószínű, ugye hogy ő lenne az az ember, akinek a világon a legjobban örülök, ha jön, ez nem valószínű. Hát örülök neki nagyon, hogy jöttél, meg számítottam is rá, már egy hete készülök rá, hogy bírjam. J De… Ezután a mondata után nagyon jól lehetett beszélgetni. Azt mondta: nézd Feri, ez sok, hát ez sok már, nem kell úgy tűnjön, hogy nekem örülsz a legjobban, hát lehet valaki, akinek egy picit jobban örülsz J. Elég, hogyha csak úgy örülsz neki, hogy jöttem, vagy nem tudom.

Aztán, hihetetlen fárasztó lehet, hogyha az egyik embernek a másik felé az a kérése, hogy ne legyél hiteles. Mondjuk, ezt abban a formában kéri, hogy „nagyon kérlek mindig, mindig fejezd ki, hogy mennyire szeretsz engem, mert erre nekem annyira szükségem van”. Ez el tud lehetetleníteni egy kapcsolatot. Mert ő ott abban a pillanatban egyáltalán nincs úgy öltözve. Igen, nagyon szeretlek, meg minden, de most hagyjál. Hát ilyen lehet, nem? Nem, nem! Jó. J Most nem mondok nevet, hogy ki mondta, azt, hogy nem lehet ilyen, ugye Márti? J Jobb, ha nem mondom a nevet, szóval… J Ez nagyon-nagyon megterhelő tud lenni, pontosan rávesz bennünket arra, hogy a világért se legyünk hitelesek.

És utána mi a következő mondat? Tudjátok, ö… David Lang „Tényleg szeretsz” c. munkáját ajánlom nagyon sokszor elolvasni. Hogy kérlek, kérlek, szeress nagyon-nagyon, árva vagyok, nagyon szeress mindig és fejezd ki és mutasd, és akkor… Igen… tényleg szeretsz? Ugye ez egy olyan verem, amit rögtön magadnak megásol, mert a következő pillanatban jön-jön-jön, mászik föl a kétely és a szorongás, hátha mégse. És a kétely és a szorongás tökéletesen megalapozott, mert mégse. Mert úgy szeret egyébként, de ettől a helyzettől teljesen kipurcan ő is.

Mikor – jaj, az olyan jó – mondjuk amikor valaki megengedi a házastársának, hogy ő elmehessen otthonról csak úgy J, hát persze. Majd megkérdezem a férjed. J

Ezért tudjuk adott esetben nagyon fölszabadultan érezni magunkat az ellenségeink társaságában. Mert ők azt adják, ami bennük van, és ez kifejezetten meg tud bennünket nyugtatni, tudjuk, hogy ővele hányadán állunk. Ez is egy hitelesség, és önmagában ez a hitelesség egész jól tud nekünk esni.

Ez volt a harmadik pont.

A harmadik pontnak a vége, hogyha te tudsz jól működni ebben a dologban, akkor én majd nem mindig úgy fogom érezni, hogy a kijelentéseid azt fejezik ki amit érzel, és gondolsz, nem pedig mást.

4. NÉHA EGYÁLTALÁN NEM ÉRZI JÓL MAGÁT A BŐRÉBEN, AMIKOR EGYÜTT VAGYUNK, DE FOLYTATJUK, ÉS KIVÜLRŐL SEMMIT SEM LEHET ÉSZRE VENNI RAJTUNK! –  mondta egy 30 éve házas asszony.

Nagyon sok házasság jár erre a rugóra, hogy 30 éve már nem érezzük jól magunkat egymással, de mindent úgy csinálunk, mintha ez nem volna és folytatjuk tovább. Nem véletlen hogy a válások nagy részét a nők kezdeményezik, azért mert megunják. A férfiak ebből a szempontból mintha sokkal inkább konfliktus kerülők lennének, ők egyszerűen kilépnek egy másik nőhöz általában. Ez igen gyakori. Hogy egy férfi képes folytatni egy folyamatot úgy, hogy egyszerűen nem hozza szóba, hogy valami nem stimmel. Gratulációm az olyan férfiaknak, akik ezt tudják csinálni.

Egy nagyon érdekes dolgot mondott valaki, ez pont egy férfi volt, férfire vonatkozik. Azt mondta valaki, hogy én már nagyon meg akarok házasodni ezzel a pasival, ez egy jó pasi volt, azt gondoltam jól jönne ez nekem. Már most majdnem azt mondtam, hogy jól feküdne nekem ez a pasi. J És ez a pasi meg mindig mondta, hogy ne, ne, hát várjunk még, hát én nem tudom, én szerintem ez még nem annyira tuti. Nem házasodtak meg, és sok év múlva – most meg nagyon jó házasságban él ez a hölgy – és azt mondja, hogy a barátom ott és akkor pontosan átélt valamit, amit én nem engedtem meg magamnak. Én azt nem akartam átélni, sem érezni, sem felfigyelni rá, mert én meg akartam házasodni. Ő azonban nem akart minden áron megházasodni, ezért ő érzékelt olyasmiket, amit én nem akartam. És sikerült úgy csinálnom, hogy valóban nem is érzékeltem őket.

Nagyon nagy jelentősége lehet tehát annak, hogyha megállítjuk a folyamatot, és azt mondjuk, hogy most nem érzem magam jól. Ezt most így nem akarom már tovább csinálni, nem tudom, hogy mi a baj, nem tudom, hogy mi is van, nem tudom, hogy mit kéne csinálni, egyszerűen csak van valami, álljunk meg. Ugye erre lehet azt mondani, hogy egy kapcsolatban igazán akkor érzem jól magam, ha az a kapcsolat napra kész. Naprakész abból a szempontból, hogy tudjuk egymásról, hogy mi van köztünk. Ha ezt tudjuk, akkor az egy napra kész kapcsolat, akkor ott nincsen feszültség,  ebből adódó feszültség. Lehet úgy élni 30-40-50, akárhány évet úgy, hogy az nemhogy nem napkész, hanem 50 évvel ez előtti dolgokat sem intéztünk el.

Persze ugye mindig kell, hogy legyen társ, aki hajlandó az én szavaimat meghallani. Egy pap kapott egy plébániát, és ott dolgozott két éve, és kezdett egész jól megszokni ott. És egy kifejezetten szorongó, önértékelésében ö… ö… gyönge valakiről van szó, akinek nagyon nagydolog volt az, hogy két éves  komoly munka eredményeként  kezdte egész jól otthon érezni magát ezen a helyen. És akkor a püspök azt mondta, hogy akkor most téged tovább helyezlek egy másik helyre. És ő visszaírt a püspöknek, hogy püspök atya nagyon kérem, engem ne helyezzen el, azért, mert nekem itt most pont egy olyan világ kezd kialakulni, amiben képes vagyok élni, meg működni, nagyon kérem, hogy ne.

Ugye ez az a mondat, amikor valaki megáll egy folyamatban és azt mondja, hogy igy akarom tovább csinálni, és nem akarom másképpen. Mert van valami fenyegető dolog és nem akarok emellett elmenni, hogy… hát igen, föl vagyok szentelve, majd a Szentlélek Isten megsegít, vagy nem tudom én mi, énnekem az nem megy. A püspök úr azt mondta: nem érdekel. És azon a napon, amikor neki el kellett volna mennie a másik helyre, fölakasztva találták a szobájában. Mert ő tényleg tudta, hogy neki az nem megy. Ilyen meg van.

Nagyon nagy jelentősége van annak, hogy meg tudok állni, és ki tudom mondani azt, hogy most valami olyan van, ami nekem nem jó, álljunk meg és legyünk napra készek egymásból. Lehetetlennek tartom, hogyha valakivel egy valamilyen csak egy picit is szorosabb kapcsolatban vagyunk, akkor a kapcsolatban ne érkeznénk el egy olyan pontra, amikor már a kapcsolatról kell beszélni. Arról, hogy hogy is vagyunk mi egymással. Ez a munka kapcsolatokra is érvényes, mindenféle kapcsolatra, ami egy picit szorosabb és valóban abba már benne vagyok. Nem hiszem, hogy ez kikerülhető, megúszható, hogy akár a főnökömmel, a beosztottommal, akárkivel. Szerintem nem úszható meg. Vagy akkor elkezdődik egy folyamat, valami, amiben egy csomó dolog nem kerül elő, és egyre rosszabbul érezzük magunkat, és már csak szerepeket játszunk, meg ilyesmi.

Ha ez neked sikerül, akkor én azt fogom átélni, hogy nem kerülsz ki semmit, ami a kapcsolatunk szempontjából fontos. Hogy szóba hozhatunk bármit, ami a mi kapcsolatunkban van, és ettől jó nekem. Ez volt akkor 4 pont, és jön még 4, és aztán még 2×8. J Hát igen, igen…

Szeretne-e valaki hírdetni?

Lejegyezte: Pelbát Anna

A témacentrikus interakció

(A 2003.10.28. előadásban megkezdett téma folytatása.)

Ruth Kohn …

Együttérzés, elfogadás, hitelesség

26:55, nagy téma kezdődik.

Az együttérzés, empátia, megértés, elfogadás kulcsfogalmak számunkra. Amennyiben olyan kapcsolatban tudunk élni, ahol átérezzük társunk fájdalmát vagy örömét, félelmét vagy haragját és elfogadjuk a tőle jövő érzéseket, valamint saját érzéseinket is hitelesen közvetítjük felé, akkor ez a kapcsolat teret enged nekünk a fejlődésre. Személyessé válhatunk. Ha te elfogadsz engem, akkor idővel én is el tudom fogadni magamat, aminek révén könnyebben elfogadlak majd téged, kapcsolatunkban pedig kialakul a bizalom és a szabadság.

Carl Rogers, a huszadik század egyik legismertebb terapeutája volt. Egy alkalommal leírta: azt tapasztalja, hogy a természettudományok eredményeivel szinte naprakészen, azonnal találkozunk a hétköznapi életben (iparban, gazdaságban, kereskedelemben): épp csak felfedezik és kitalálják, mire lehet használni, mi már meg is vásároltuk. Ezzel szemben a társadalomtudományok és a lélektan felismerései azonban néha emberöltők elteltével válnak csak közkinccsé. A pszichológusok, papok, gyógypedagógusok, tanárok már régen megtapasztaltak és felismertek alapvető összefüggéseket, amelyeknek az alkalmazása csak rendkívül lassan megy át a mindennapi gyakorlatba, a személyes kapcsolataink világába.

A következő példákat pszichoterapeuták (segítők) illetve segítségért hozzájuk fordulók (kliensek) között előforduló párbeszédekből merítjük. Ez furcsának és idegennek tűnhet olyanok számára, akik talán sosem kerülnek kliens vagy segítő szerepbe, de látni fogjuk, hogy ezek a helyzetek saját kapcsolataink során is előkerülnek, és érdemes magunkévá tenni azt a szemléletmódot, amit a pozitív minták mutatnak. Annak érdekében, hogy kiaknázhassuk a lélektannal foglalkozó szakemberek munkája nyomán kikristályosodott ismereteket, érdemes a példát egy ilyen környezetből meríteni.

(A kliens szó számomra is nagyon idegenül hangzik, de ha a „beteg” szót vagy akár szinonímáit el akarjuk kerülni, nem tudok jobbat — elemes.)

A lélektanászok sokat elemezték a legnagyobb terapeuták – például Rogers – tevékenységét, és kidolgoztak egy skálát annak mérésére, hogy a a beszélgetőpartner hogyan reagál a segítő válaszaira, mikor éli át azt, hogy a segítő együttérző, empatikus – és mikor éli át az ellenkezőjét.

A példák úgy néznek ki, hogy kliens néhány mondatban összefoglalja élethelyzetének egy aktuális momentumát, és erre valamilyen módon reagál a segítő. Többféle lehetséges választ mutatunk meg, és azt, hogy a nullától 12-ig terjedő skálán (ahol a nulla az empátiát teljességgel nélkülöző válasz) melyik hány pontot ér. A mérés természetéből adódóan a pontozás nyilván tartalmaz szubjektivitást. Saját pillanatnyi hangulatunk függvényében az egyes válaszokat is értékelhetjük másként, mégis: amint a példákból kiderül, a skála széles és a különbségek látványosak.

A kliens tehát a következőkkel fordul a segítőhöz:

– Tudja, nem elég, hogy beteg vagyok, még ez is hozzájön. Az a férfi, akivel most van kapcsolatom, hát… hogy is mondjam: még érzékenyebb mint én. Még őt is nekem kell támogatnom. Pillanatnyilag az az érzésem, hogy elegem van az egészből. A segítő válasza:

– Hát jobban össze kellene szedned magad.

Talán mondani sem kell, ez a nulla pontos válasz. Mindannyian szoktunk nulla pontos eredményt elérni, ha nincs időm rád, nem tudom mit kezdjek ezzel a mondatoddal, vagy zavarsz. Ennek a nulla pontos válasznak van egy keresztény változata is: „Azt hiszem többet kellene imádkoznod.” Ebben sok minden van, még jótanács is – de empátia bizony szemernyi sem.

– Milyen más helyzetben fordult már elő ilyen veled?

Kétpontos válasz. Több a semminél, de csak alig. A lényegtelen részletekre vonatkozó kérdezéssel nagyon félre lehet menni. A nullapontos válaszhoz képest annyiban vagyunk beljebb, hogy legalább nem taszítjuk el a klienst egy számára idegenül hangzó felszólító mondattal, de ez a kérdés nem érintette azt a helyzetet, amit a fenti mondatok összefoglalnak. Ez a kérdést talán nem taszítja el azonnal a klienst, hanem – ha elég türelmes a segítővel – más megfogalmazásban megismétli a panaszát.

Következő válasz:

– Á, egy kis nyugalomra vágysz.

Öt egész egytized pont. Valami megcsillant: a segítő halványan érzékelt már valamit a kliensből. Nem lényeges, de mégis, kis lépésnyi közeledés a megértés felé.

– Az a férfi nagyon labilis, és ez megterhelő számodra.

Ezért hét egész kéttized pont jár – és hogy a mondat melyik feléért, az is mindjárt kiderül.

– Hát ha minden így összejön neked, az egyszerűen már sok számodra.

Tíz egész egytized pont. Ez már egész jó.

– Most nagyon nehéz lett neked minden, és úgy érzed, hogy ezzel már meg sem tudsz birkózni.

Tizenegy egész kettő (és ebben a példában ez a csúcs, tizenkét pontos válasz nincs). Amikor így, kívülről halljuk ezt a mondatot, hihetetlenül banálisan hangzik: azt várnánk, hogy a legjobb pontszám akkor jár, ha a segítő egy mondatban analizálja, milyen állapotban van az illető, miközben valójában egy ilyen egyszerűen hangzó megállapítás az, ami után után a kliens azt éli át, hogy „hú, ez az ember, megértett engem,” és ez a megértés lesz az, aminek nyomán felszabadul.

Hitelesség szerepjátszás nélkül

Mikor érzem úgy, hogy nem hitelesen közvetíted felém az érzéseidet?

Ha azt érzem, hogy szerepet játszol, a felszínt mutatod velem szemben.

Minden olyan helyzetben, amikor azt érzem, hogy szerepet játszol (nem szerepben vagy), és csak a felszínt mutatod, akkor azt fogom megélni, hogy nem vagy hozzám őszinte, nem hiteles az, amit kapok tőled.

Elizabeth Kübler-Ross leírt egy kedves történetet Élet-leckék című könyvében, ami pontosan ezt a helyzetet elemzi. Az egyetemen, ahol tanított, a diákok minden évben megválaszották a számukra legkedvesebb tanárt, és az egyik évben ezt a címet ő kapta meg. Az eredményhirdetést követően nagyon boldog volt, a többi tanár is köszöntötték, szinte egész nap fogadta a gratulációikat. Minden kollégája tekintetében, hangjában volt azonban valami, ami miatt egy idő után kezdte kényelmetlenül érezni magát. Végül este még a futár is hozott egy virágcsokrot, amiben volt egy kis levél az alábbi szöveggel: „Kedves kolléganő! Megöl a sárga irigység, hogy téged választottak, de ha már így történt, akkor gratulálok!” Elizabeth Kübler-Ross azzal zárja a történetét, hogy ez volt az a kollégája, akiről mindig is tudta, hogy hányadán állnak egymással, akiben meg lehetett bízni, akire rá lehetett hagyatkozni. Ez hiányzott a többi kolléga gratulációiból, de végre volt valaki, aki nem próbálta udvariassággal palástolni, hanem kimondta a valódi érzéseit, a sárga irigységet.

Rogers ugyanezt a helyzetet másképp fogalmazza meg. „Éveken keresztül arra törekedtem, hogy a terápiás kapcsolatokban megbízható legyek. Ennek érdekében próbáltam azt a szerepet játszani a segítségért hozzám fordulók előtt, hogy megbízható vagyok. Ennek nyomán viszont azoktól az emberektől, akikkel találkoztam, egyre inkább olyan visszajelzéseket kaptam, hogy nem vagyok megbízható. Sok idő után jöttem rá arra, hogy beszélgetőtársaim akkor fognak megbízhatónak tartani, ha mindig pontosan tudják, hogy bennem mi játszódik le. Ha hajlandó vagyok közölni magamat vele, akkor azt fogja megélni, hogy bennem meg lehet bízni: kifelé sem mondok és nem mutatok mást, mint amit érzek belül.”

Rogersnek ez a felismerése pont az ellentéte annak a képnek, ami a fejünkben a megbízhatóságról kialakult. Legtöbbször azt gondoljuk, hogy akkor leszek megbízható, ha minden alkalommal ugyanazt a sémát, ugyanazt a képet mutatom magamról, illetve ha biztosítalak téged afelől, hogy nagyon figyelek rád. A társam azonban (például a metakommunikációmból) előbb vagy utóbb rájön, hogy ez a figyelem csupán álarc. Kicsit sarkított példával élve valójában akkor leszek megbízható, ha adott esetben képes vagyok azt is kimondani, hogy ebben a pillanatban ne bízz meg bennem, mert ez a helyzet annyira megérintett, hogy nem is tudom, mit fogok mondani vagy tenni.

Ha sikerül szerepjátszástól mentesen viselkednem veled, akkor azt fogom észrevenni rajtad, hogy a társaságomban fesztelen tudsz lenni és jól érzed magad, mert számodra biztonságot nyújt a kapcsolatunk.

Hitelesség tabuk nélkül

Mikor érzem azt, hogy elrejted előlem az érzéseidet?

Ha bizonyos témákról sosem beszélsz, és zavarba jössz, ha mégis ezek kerülnek szóba.

Két példa, két közismert taburól, ennek kapcsán elrejtett érzéseinkről.

2002-ben készült a Lélekszakadva címmel készült játékfilm, amely – a történtek idején még csak harmincéves – Carl Gustav Jung egyik páciense, Sabine Speilrein gyógyulását, kettejük kapcsolatát és Sabine későbbi pszichológusi pályáját dolgozza fel. A film egyik részletében azt láthatjuk, hogy az önmagát és környezetét hisztériás rohamokkal, étkezési zavarokkal gyötrő hölgy még elég súlyos állapotban van. Jung oly módon próbálja megközelíteni, hogy kezdetben egyszerűen csak hitelesen fejezi ki mindenkori érzéseit, gondolatait. Kiviszi hát a hölgyet a pszichiátriáról, és elmennek egy étterembe, hogy nyilvános helyen beszélgessenek. A beszélgetés folyamán a hölgy annyira fölszabadul, hogy egyszer csak a következőt mondja:

– Tudja, Jung doktor, amikor egyedül vagyok…. bár ezt nagyon szégyellem… akkor néha magamhoz nyúlok.

Erre Jung a következő teljesen sablonos választ adja:

– Nem hiszem, hogy szégyellnie kellene magát, hiszen a legtöbb ember ezt megteszi. Ez a reakció még nem hozna előrelépést a kliens–segítő kapcsolatban, de a következő pillanatban a hölgy – logikusan következtetve – folytatja:

– Maga is…?

Jung döntő ponthoz érkezett.

– Hát bizony, néha én is.

Ez kulcsfontosságú részlet volt a hölgy gyógyulásának folyamatában. Ez volt az a pillanat, amikortól teljesen rábízhatta magát a segítőre, és biztos lehetett benne, hogy az nem fog mást mondani, mint amit érez és gondol.

Másik ismert tabu a halál. Kultúránk nem is annyira az élet pártján áll, mint a halál tagadásán, elrejtésén. Az orvosok küzdenek a betegért, aki meghal, azt elveszítik. Civil szervezetek dolgoznak azért, hogy csökkentsék a rákbetegségek halálozását, más szervezetek azt tűzték ki célul, hogy minél kevesebben haljanak meg szívbetegségekben, megint mások a sztrók (agyvérzés) okozta halálozást akarják visszaszorítani.

A halál tehát nem ilyen értelemben tabutéma. De ha arról beszélünk, hogy te is meghalsz, és én is meghalok, az tabutéma: különösen, ha súlyos betegségről van szó, tehát a halál kézzelfogható közelségben van. Pál Feri egy alkalommal a halottak napjához kapcsolódóan a misén a halál személyességéről szólt, és arról, hogy ennek ellenére milyen kínosan kerüljük, hogy beszéljünk róla. A mise után odament hozzá valaki, és azt találta mondani: „Kedves atya, egy kissé… hm… bizarr volt ez a mai beszéd.”

Ha nem teszünk erőfeszítéseket, hogy bizonyos dolgokról merjünk beszélni, akkor ez – szándékaink ellenére – azzal a következménnyel jár, hogy falak épülnek körülöttünk, és azt fogjuk megélni, hogy kapcsolatunkból fájóan hiányzik az őszinteség és hitelesség. Nem csak párkapcsolatban: segítő kapcsolatban is előfordul, hogy vannak olyan részletek, amelyek számodra fontosak lennének, de a segítő nem mer beszélni ezekről. Ezt te úgy fogod átélni, hogy a segítő falakat húzott maga köré, pedig egyszerűen csak gyönge. Ezért egy segítő, egy pap számára alapvető követelmény, hogy ezen dolgozzon: ne legyen számára olyan téma, amiről nem tud beszélni.

Ha sikerül gyógyítanom a saját szorongásaimat, zavaraimat, akkor beszélgetéseinkből eltűnnek a tabuk és szégyenkezés nélkül szóba hozhatsz bármit. Ennek nyomán azt fogom tapasztalni, hogy kapcsolatunk őszintébbé és hitelesebbé válik.

Hitelesség kényszer nélkül

Mi lehet az akadálya egy hiteles közlésekre épülő kapcsolatnak?

Ha a másik azt akarja elhitetni velem, hogy jobban kedvel, jobban megért engem, mint ahogy az valójában van.

Pálferi mesél egy klienséről, aki a többedik találkozásukkor így kezdte: – Feri van egy dolog, ami zavar benned. Amikor jövök hozzád, és köszöntesz, akkor mindig az a benyomásom, hogy én vagyok az az ember, akinek a világon legjobban örülsz. Minden alkalommal. És nekem ez már egy kicsit gyanús.

Egy kapcsolat kialakulásakor nyilvánvalóan szinte mindig kedvesek és megértőek vagyunk egymás felé. Nagyon fárasztó lehet azonban, ha a kedvesség és megértés elvárássá keményedik. Ha akkor is vidámnak, segítőkésznek, figyelmesnek kell mutatnod magad felém, amikor törődött, feszült, vagy szomorú vagy, akkor valójában azt kérem tőlem, hogy ne légy hiteles. Előfordulhat ilyen kérés egyáltalán? Bizony, nem is ritkán, például a következő formában: „Kérlek, mindig fejezd ki, hogy mennyire szeretsz engem, mert nekem erre van szükségem.”

Ha ez rendszeresen jelentkező elvárás, el tud lehetetleníteni egy kapcsolatot. Vannak ugyanis olyan helyzetek, amikor kimerültségünk, saját pillanatnyi érzéseink, lelkiállapotunk miatt nem vagyunk képesek az elvárt módon kifejezni a szeretetünket. Ha ilyenkor is teljesíteni kell a hozzánk intézett kérést, akkor megpróbáljuk majd eljátszani – a helyzetből adódóan mérsékelt sikerrel. Ennek nyomán azonban hitelességünk csorbát szenved, így aztán nem is alaptalanul hangzik majd el a klasszikus mondat:

– Tényleg szeretsz…?

A kérdésben megfogalmazott kétely az adott pillanatban megalapozott, mert úgy általában szeretjük, de az adott pillanatban esetleg ki vagyunk purcanva, és nem tudjuk őszintén kifejezni ezt a szeretetet.

Ha bensőséges emberi kapcsolatainkban felül tudunk emelkedni az udvarias, színlelt kedvességen, és társunktól sem várjuk el a felénk tanúsított szüntelen kedvességet, az megerősíti a kapcsolat hitelességét. Akkor én majdnem mindig úgy fogom érezni, hogy a kijelentéseid azt fejezik ki, amit érzel és gondolsz, nem pedig mást.

Ne söpörjük szőnyeg alá a feszültségeket

Mit érzek megtehelőnek a kapcsolatunkban?

Ha a párom néha egyáltalán nem érzi jól magát a bőrében, amikor velem van, de erről nem beszélünk, és kívülről szinte semmit sem lehet észrevenni rajtunk.

Egy kapcsolatban akkor érzem jól magam, ha ez a kapcsolat naprakész. Tudjuk egymásról, hogy mi van köztünk, és nincs ebből ennek tisztázatlanságából adódó feszültség. Ehhez olyan társra van szükségem, aki hajlandó az én szavamat meghallgatni akkor is, ha számomra vagy számára fájdalmas szavakkal fogalmazom meg érzéseimet, bizonytalanságomat.

Nagyon sok házasság jár arra a rugóra, hogy bár évek vagy már évtizedek óta nem érezik jól magukat egymással, de erről nem beszélnek egymással. Mindent úgy csinálnak, mintha minden rendben lenne, és folytatják tovább, amíg egyikük felőrlődik. Nem véletlen, hogy a válások nagy részét nők kezdeményezik: ők kevésbé bírják ezt a helyzetet. A legtöbb férfi ebből a szempontból sokkal inkább konfliktuskerülő: a kényelem kedvéért fenntartja a meglevő kapcsolatot, de lélekben kilép belőle. Vagy egyszerűen eljár egy másik nőhöz, vagy a munkájába, hobbijába temetkezik; nagyon sok egyéni stratégiát láthatunk környezetünkben. Egy férfi képes úgy élni egy kapcsolatban, hogy nem hozza szóba: valami itt nem stimmel – majd villámcsapásként éri, amikor a nő kész helyzet elé állítja.

Ha valakivel egy kicsit is szorosabb kapcsolatban vagyunk, akkor egy idő után elérkezünk arra a pontra, amikor szóba kerül: hogy is vagyunk egymással. Tehát már magáról a kapcsolatról kellene beszélnünk. (Ez minden kapcsolatra igaz, akár munkakapcsolatra is.) Itt elágazik az út, és nagyon sokan választják a látszólag könnyebb irányt: a kapcsolat tartalmáról egyáltalán nem beszélnek, vagy mosolygós álarcot húzva rövidre zárják: „hát persze, hogy szeretlek drágám.”

Vannak, akik érzik a rejtett feszültségeket, ha nem is képesek kifejezni. Egy nő mesélte, hogy már nagyon meg akart házasodni, össze is ismerkedett egy férfival, aki azonban mindig csak azt mondta: ne-ne, várjunk még, ez nem annyira tuti. Mivel a nő nagyon meg akart házasodni, nem akarta tudomásul venni azokat a feszültségforrásokat, amelyeket ebben az esetben a férfi érzékelt. Végül nem házasodtak össze – de a nő csak évekkel később, már másvalaki feleségeként látta be, hogy annak a férfinak igaza volt.

Ha sikerül a kapcsolatunk mélyebb rétegeiről, rejtett feszültségekről, kétségeinkről őszintén beszélnünk, akkor azt fogom átélni, hogy nem kerülsz ki semmit, ami kettőnk szempontjából fontos. Ha szóba hozhatunk bármit, ami a kapcsolatunkra vonatkozik, még feszült helyzetekben is biztonságban érezhetem magam.

A téma a 2003.11.11. előadásban folytatódik.