A személy elfogadása és tisztelete Rogers nyomán

Isten hozott benneteket, köszöntök mindenkit!

(Hagyjál nekem is!) Azt nézem, hogy ahogy telik-múlik az idő, egyre több mindennel foglalkoztok ez alatt az 1 óra 15 perc alatt. Van, aki köt, aki eszik, aki tanul, aki a baráti kapcsolatait ápolja, meg a többi. Ez nagyon szimpatikus nekem. (00:40)

A személy elfogadása és tisztelete Rogers nyomán

Az elfogadásról és a tiszteletről van szó. Igyekszem befejezni ezt a témát. (Szia Ottó! Nahát!) Az elfogadás és a tisztelet abból a szempontból, hogy a személy elfogadása, és a személy tisztelete. Nem összetévesztve valamilyen magatartásforma elfogadásával, tettek elfogadásával, teljesítmények tiszteletével, hanem a személyről beszélünk, mindezt általában a másik emberrel való kapcsolatunk tükrében. De tulajdonképpen a célunk az, hogy minél közelebb jussunk annak a fölismeréséhez, és persze hogy megtermeljünk magunkban bizonyos szempontokat, hogy hogyan tudnánk mi magunk a másikat, meg önmagunkat személyként tisztelni, és
elfogadni. Mert ha erre képesek vagyunk, ez egy nagyon személyes, és eleven hitnek nyit majd teret. Ez tehát a cél, ezért beszélünk erről. (02:00)

Szempontok, ahol a kijelentések megegyeznek a közgondolkozással. – Ismétlés

Három szempontot mondtam, ha jól emlékszem, úgyhogy ezeket csak éppen megemlítem. És még egy bevezető gondolat, amit múltkor is mondtam. Hallgassátok egy picit, ha egyet értetek ezzel, olyan füllel, hogy ezek a kijelentések általában, amelyeket mondok, éppen megegyeznek a közgondolkozással. Vagyis el fogok mondani, azt hiszem 9 pontot, és mind a 9 pont általában olyan tartalmakat takar, amelyekről azt gondoljuk „Hát naná, hogy így van!”, és mind a 9 pontról ki tudjuk mutatni azt, hogyha valaki így működik, az éppen nem a személynek az elfogadása és
tisztelete irányába fog hatni. Arról nem is beszélve, szerintem ez a helyzet
még nehezebb, mert lehet, hogy a fejünkben bizonyos szempontokat már
elfogadtunk, és tudtunk velük azonosulni, de hogy az alapján tudunk-e működni, na az egy újabb kemény lépés. Az első így hangzott. (03:10)

1. Vannak pillanatok, amikor jobb véleménnyel van rólam, mint máskor.

Ez attól függ, hogy viselkedem, milyen a magatartásom. Ugye, és erre mondom azt, hogy erre ösztönösen talán rávágnánk „Hát naná, hogy így van. Hát persze, hogy azon múlik, hogy jó vagy rossz véleménnyel vagyok rólad, hogy milyen a magatartásod. Hát mi máson múlna?” A második szempont… (03:35)

2. Irántam való érdeklődése aszerint változik, hogy mit mondok, vagy teszek.

Ha olyasmit teszek, olyasmit teszel, ami az én értékrendem szerint jó, és tetszésre méltó, akkor érdekelsz, ha nem, akkor nem érdekelsz. (04:00)

3. Néhány dolgot kedvel bennem, másokat pedig nem.

Erre is könnyen mondanánk azt, hát, hogy lenne ez másképpen. Azonban, ha így élek, ez egyet fog jelenteni azzal, hogy a másik azt tapasztalja meg, hogy én őt nem fogadom el, és nem tisztelem a személyét. Jöjjön akkor a négyes pont. (04:25)

4. Azt szeretné, hogy bizonyos fajta személyiség legyek.

Azt szeretné, hogybizonyos fajta személyiség legyek. Lehet, hogy erről kellene egy egész alkalmat beszélni, hogy mondjuk… (04:45)

Kislány az uszodában

Beszélgettem valakivel, a fölismerését megosztom veletek. Ő egy apuka, akinek van 2-3 lánya, pontosan nem tudom mennyi. Hát… valahány, és az egyik kislányával elment uszodába. Ahogy múltkor beszéltünk erről, hogy Jézus egyszer csak úgy leül, és úgy nézi, hogy mi történik körülötte. Na, az apuka is, ahogy a kislánya ment a nagymedence, kismedence, brügi medence, ilyen medence, olyan torna, nem t’om én mi, úgy elkezdte csak nézni a kislányát, hogy milyen. Azt vette észre, hogy van benne egy csomó olyan, ami egy átlag gyerekben nincs. Például fölismerte azt, hogy az ő lánya sajátos módon, akármilyen helyzetbe is kerül ott az uszodában, mindent élvez. Hogyha hideg vízbe mennek, akkor azt élvezi, ha melegbe, akkor azt élvezi. Mindegy, akármi is történt ott vele, nagyon élvezte, és azt, hogy ő élvezi ezt, nagyon látványosan ki is fejezte. Tehát pancsolt, fröcskölt, sikongatott, ilyesmi. Akkor őbenne, mint egy rendes apukában, jöttek elő a mondatok. „Fejezd már be, kislányom! Tűrtőztesd magad! Nem azért vagyunk, hogy élvezd a vizet. Azért vagyunk, hogy megtanuld, hogy az uszodában is meg kell felelni a környezetednek, azért vagy itt, te mihaszna.” Nem mondta ki ezeket a mondatokat, mert nem volt olyan helyzetben, mert nem ő foglalkozott a lányával. (06:25)

Ahogy ebben a kényszerhelyzetben nem tudta móresre tanítani a kislányát, egyszer csak kezdte észrevenni, hogy vajon a környezetét egyébként zavarja-e az, ahogyan a kislánya az uszodában viselkedik. Arra jött rá, hogy a környezete ezt nagyon élvezi, hogy kifejezetten megakad a szeme az embereknek a kislányán, és ilyen örömtelien nézik. „Ajj, de aranyos ez a kislány!” Itt még nincs vége ennek a történetnek, mert amiért igazából ő elmondta, meg amiért én igazából megosztom veletek ezt a dolgot, az az, hogy miután még mindig nem tudott odamenni a kislányához, ezért tovább volt kénytelen gondolkodni. Rájött arra, hogy a felesége is nagyon sokszor viselkedik így, mint ahogy a kislánya, és hogy ő szinte minden alkalommal be szokott szólni a feleségének. Idáig jutott a mi barátunk. Kellett hozzá másfél óra uszoda, hogy rájöjjön arra, hogy röpke 30 évi házasságuk alatt folyton-folyvást ha a felesége önfeledten viselkedett, ő beszólt neki. „Hát mégis csak, nem otthon vagy!” Mondta ezt otthon is, mert hát mégis csak… (07:50)

44 év késés után…

Ez tehát az első. Ezt így fogalmaztam meg, aztán hogy… Szeretnénk a házastársunkkal kapcsolatosan azt, hogy más fajta személyiség legyen, házasság előtt, alatt, és után. Mert nagyjából ez ide szokott vezetni. Ugye amikor jön mondjuk egy valaki azzal a nehézségével, hogy éppen a válóperes ügyvédtől jönnek. Akkor az egyik legnagyobb neheztelése mondjuk a férjére az: „És most képzeld el, nem elég, hogy 4 évig vártam a házasságra, 40 évig éltem vele, és képzeld el, hogy erről a tárgyalásról is elkésett. Most mondd meg, hát naná, hogy elváltam tőle.” Most mégis mit várt? Tehát 44 év késés után, majd pont a válóperes tárgyaláson „Jaj,
drágám, megértettem, mennyire zavar téged, ha kések. Úgyhogy úgy gondoltam, utolsó találkozásunkon pontos leszek, hogy örülj, te bunkó.” Ugye, ez a… Ugye nem értitek félre a szavaimat? Áááhh, nem! (09:20)

„Fölvetted azt a rohadt papucsot?”

Egy kedves házaspárjutott eszembe. Ugye, csak hogy a lényegről beszéljek. Már mikor jegyesek voltak, akkor is megosztotta velem az egyik fél azt a tűrhetetlennek érzett fájdalmát, hogy a házastársa sosem vesz papucsot. Nem egy férfiről van szó, és a feleségének a szimbolikus beszédjéről, hanem arról, hogy az illető általában megfázással küszködik, és nem látja be, hogy papucsot kell húzni. Hallottatok már ilyet? Én nem. Életemben ilyet nem. Hát hogy? Nem tudja összerakni ezt a két dolgot? Most mondjátok meg, hát ilyen? Na, már házasságkötés előtt föltűnt neki, hogy a leendő házastársa nem húzza föl a papucsot, inkább náthás. Jó, hát… ugye. Huszonvalahány év házasság után ugye csöngetek, jön ki a feleség, és
azt hallom bentről kiabál a férje „Fölvetted azt a rohadt papucsot?” Tehát
hogyha most durva általánosításokat kellene mondanom, akkor ezt úgy fejezném ki, hogy még a házasságkötés előtt ha látom, hogy milyen az a másik, ez a helyzet csak romlani fog. Az mondjuk még nyitott könyv, hogy kicsit, vagy nagyon, ebben valóban toleráns vagyok, megengedem, hogy kicsit, vagy nagyon. De hogy jobb… Ha jobb lesz, az csoda, csoda, aminek nagyon lehet örülni. (11:15)

Klasszikus helyzetek

A következő. Azért mondok egy-két, egy-két ilyen klasszikus dolgot, amikor 50-60 éven keresztül szeretnénk, ha a másik más személyiség lenne, mindezt pedig azzal az emberrel tesszük meg, akit elvileg a világon a legjobban szeretünk. Nem furcsa? Tehát ott, az oltárnál „Szeretetből veszlek feleségül.” Persze, aztán már a lagzin lenyomod háromszor, hogy miért így, miért úgy, mrrhh. De szeretetből veszem feleségül. (11:55)

„Legyél drágám nőiesebb!”

Az egyik például, ez egy
klasszikus. Nagyon sok ilyen klasszikus van, mikor a férfinek az az igénye a
feleségével szemben a házasságkötés előtt, alatt, és után: „Legyél drágám
nőiesebb!” Ez, ez az egyik slágerem. Hát olyan, amilyen. Most esetleg
megnövesztheti a haját. Attól nőiesebb lesz? Én nem tudom, ti tudjátok, de… Aztán a másik. (12:30)

„Legyél határozottabb!”

Harmadik…

„Azt szeretném, hogyha végre optimista lennél!”

Persze, 25 éven keresztül begyakorolta magát egy pesszimista életfilozófiába, és azért, mert te elvitted az oltár elé, és az ujjára húztál egy gyűrűt, gondolod, hogy ez majd így megváltozik. S akkor elé állsz, és azt mondod „Drágám, ha te igazán szeretsz…, akkor ezt a piciséget igazán megtehetnéd, hogy optimista leszel, vidáman tekintesz az életre, semmit sem veszel a szívedre, mindig mosolyogsz, boldog vagy, ha hazajövök. H-hmm. Mást nem kérek tőled, láthatod, nem vagyok perfekcionista.” Vagy például…(13:25)

„Jobban érdekelhetne a munkám!”

Hát nem érdekli, hát… Hát a munkádat vette el, vagy miért? Hát jó, hát történetesen mit tudom én, mit csinálsz, hát jó, hát vannak más hibáid is. Vagy, a másik, ezt ugyanúgy. Hát ezt, ez szép… Ellentétpárba helyeztem. (13:55)

„Azt szeretném, ha kevesebbet sírnál.”

„Minek az a sok könny? Hát fújd ki az orrod, és akkor nem jön itt ki.” A másik…

„Ha legalább egyszer sírna!”

„ Hát bőgjön már egyszer, hát mutassa már meg, hogy ember!” Na, ezt sokáig sorolhatnám. Mondanék még egy valamit. Házastárs…(14:30)

„Nem lehetne más a szagod?”

„Mondd csak! Mert úgy, úgy, sz’al nem mondom, hogy undorít, azt nem mondom, de szóval úgy, tehát úgy hónalj közelbe nem szívesen kerülök. Úgy egyébként jól megvagyunk.” Hát nem lesz neki más a szaga. Fújkálhatja magát, meg ííí-didííí, nem lesz más a szaga. Ezt körülbelül így, így lehetne tekinteni. Nem, nem lesz más. Elfedheti, csinálhat akármit, prrr, áhh, hogy paposan zárjam le ezt a témát. (15:10)

Szexualitásban

Azt mondja: „Ne legyél már olyan hangos!” Jaj, hát miért ne? „Ne ahhoz legyen kedved!” „Ne bőgj utána!” „Ne aludj utána!” Mit t’om én… „Ne legyél utána!” vagy… Itt is tág tere van a lehetőségeknek. (15:45)

Feri és a Papnevelő Intézet – „Változz meg!”

Papként, tudjátok, mondtam, hogy nem fogok arról beszélni, hogy hogyan rúgtak ki a Papnevelő Intézetből. Pont itt van az a barátom, akit már többször emlegettem, mert nagyon-nagyon, nagyon-nagyon rendes ember, és ő többször elmondta nekem, hogy miért kerüljem az efféle kifejezéseket, hogy „kirúgtak”. Nem kell róla beszélni… Tehát, amikor kirúgtak… akkor tudjátok… Nem ám, az embert nem csak úgy kirúgják, az úgy nem volna elég elegáns. Az úgy elegáns, hogy kapsz egy pecsétes papírt, amelyben megindokolják kirúgásod okait. Elmondok egy indokot,
jó? A kedvencemet. A kedvenc indokom így szól… már nem az én indokom, hanem a „Változz meg!” ars poetica-t folytató elöljáróim indoka: „Hangosan nevet az ebédlőben.” Így, így, ez volt az egyik indok. A levelet elraktam, így. (17:00)

Nekem a Papnevelő Intézetben, ahol egyébként szerettem lenni, nagyon, nagyon jó hely volt, nagyon, nagyon. Ha akartok életre szóló barátságokat kötni, menjetek el papnak. Ott… van egy jó tanácsom. Ha a barátság a célod, akkor legyél ott 4,5 évig, és utána jelentsd be, hogy „Tévedtem.”, és addigra egy csomó jó barátot szerezel. Valóban, mert ahogy össze vagytok zárva, általában jó, jó emberek vannak ott, jó, jó alakok. Nekem is ott nagyon sok jó barátom lett. Na, és nekem egyébként az volt a hatalmas szerencsém, hogy már a kezdetek kezdetén annyira elütöttem attól, ami normálisnak számít, hogy esélyem sem volt megváltozni. Tudjátok, ha
csak egy kicsit kellett volna magamat gyűrni, gyömöszölni, akkor lehet, hogy belekezdek. De hát így…? Tehát világos volt, hogy 6 év alatt nem tudom ezt a munkát befejezni. Tehát akkor inkább bele sem kezdtem, így döntöttem, egy csomó energiám maradt másra. (18:10)

Az első élményem ezzel kapcsolatban, a „Változz meg! Légy más személyiség!” az, amikor még nem is voltam papnövendék. Van olyan, hogy fölvételi. Fölvételi, nagyon nagyszerű dolog, 1 évig készültem arra, hogy a Boldogasszony Anyánk kezdetű népéneket sikerüljön elénekelnem úgy, hogy a szöveg stimmeljen. A dallamról és a hangokról egyáltalán nem volt az az illúzióm, hogy bármelyik is a helyén legyen. 1 évig gyakoroltam, több zenekritikussal és operaművésszel. Nem mondom, hogy sikerült, de hát azért a végére értem. Meghallgatták, látszott, hogy töprengenek, hogy fölvegyenek-e ezek után. Aztán fölvettek, és azon a 2-3 napon, amikor ez a fölvételi volt, akkor a következőt mondja nekem, hát még nem vagyok papnövendék, még akkor nem derült ki, hogy fölvettek, még akkor csak
fölvételiztem. Azt mondja nekem az egyik jövendőbéli elöljáróm: „Mondja csak, kedves fiatalember! Hát hogy tudta maga az eddig 23 évét azzal tölteni, hogy sportol? Hát ilyen egy haszontalan dolgot! Tudja, én belegondolok abba, hogy az a rengeteg energia, ami pocsékba ment a maga 23 éve alatt. Hát hány házat tudott volna maga annyi erőből fölépíteni?” Na még akkor nem is voltam papnövendék. Ez rögtön gondolkodóba ejtett, hogy jó helyre jöttem-e. De jó, jó helyre mentem, nagyon is. Így aztán nagyon számot kellett vetnem azzal, hogy most hogy van ez, hogy „Változz meg!”, vagy mit kell ezzel csinálni? (20:15)

Volt két paptársam, akik megpróbáltak ilyen, ilyen kk-kggg-mmm. Meg is lett az eredménye. Az egyiknek annyira jól sikerült ez, hogy fölvették római kiküldetése után a római diplomataképzőbe. Ez a csúcs, nem tudom én mi, már akinek, de… Tehát hogyha valaki karrierista, akkor ennél jobb helyre nem is kerülhet. Vatikánvárosban van az elit, tudjátok. Egyik nap arra ébrednek, hogy ül kinn, a sokadik emeleten, így a lábát lógatja így lefelé, és heavy metal-t bömböltet ezerrel, így. Vatikán, diplomataképző. Ugye, neki eddig sikerült. Így, itt volt az apont, mikor úgy érezte, hogy „talán ez egy kicsit sok”. Ez így, ahogy mondom, így történt. Tehát így, így, így. Na… sic! (21:25)

A másik, egy szintén papnövendék barátom, aki megpróbálta a szexualitását rendezni. Ennek az egyik állomása az volt, hogy a rózsaszín borítójú könyveket fordítva rakta be a könyvespolcra, hogy ne irritálja őt ez a szín. Hemm. Tessék? Igen, ez rendezésre szorult, mondja Márti. Hát eléggé, igen. (22:00)

Ez lett volna tehát a 4-es pont. Hogy érdemes megfontolnunk azt, hogy akarom-e, hogy a másik más személyiség legyen. Hogy mit, mit gondolok én erről az egészről. Akkor kerülsz ám nagyon nehéz helyzetbe, ha a másik ezt elkezdi csinálni, mert akkor későn derül ki, hogy mekkora baj van. Sokkal jobb, ha az elején azt mondja, hogy „Nem!”, akkor legalább tudod, hányadán állsz. Na most! Mhhh. Mrožek nélkül nincs november. Az oroszlán. Most már csak a legjobbakat olvasom föl. „Micsoda? Hogy az eddigiek nem voltak jók? Vigyázz!” (23:00)

Sławomir Mrožek: Az oroszlán

(Borbély János fordítása. Feri nem ezt a fordítást olvassa – szerk.)

Cаesar már megadta a jelt. A vasrács fölemelkedett és a sötéten ásító üregből, egyre erősebben, mennydörgésszerű hang hallatszott. A keresztények egy csoportba verődtek az aréna közepén. A közönség felemelkedett helyéről, hogy jobban lásson. Dühös morgás hallatszott, majd a rémület sóhaja. Valaki felsikoltott. Az üreg torkában felbukkant az első oroszlán, egy nőstény, mancsait egymás elé rakva, mint aki láthatatlan cérnaszálon jár, gyorsan és némán közeledett. A játékok megkezdődtek.

Caius Bondani, a felügyelő, hosszú vaspálcával felfegyverezve, arra ügyelt, hagy ott van-e minden bestia a véres lakomán. Már éppen megkönnyebbülten odébb állt volna, amikor észrevette, hagy a kapu tövében egy oroszlán üldögél, és fittyet hányva az arénának, nagy nyugalommal egy sárgarépát rágcsál. Caius elkáromkodta magát, mert az ó kötelessége volt vigyázni, hogy egyetlen ragadozó se csavarogjon a cirkuszban csak úgy haszontalanul. Megközelítette, de nem közelebb, mint ahogy a biztonsági és egészségügyi rendelkezéѕek megengedik, és megbökte az oroszlánt, hagy felingerelje. Legnagyabb csodálkozására, az oroszlán éppen csak hogy megfordult és csapott egyet a farkával. Caius másodszor is megdöfte, most már erősеbben.

— Tágulj! — mondta az oroszlán.

Caius megvakarta az üstökét. Az oroszlán félreérthetetlenül tudtára adta, igy nem kér az agitációból. Caius nem volt rossz ember, de félt, hogy a főfelügyelő észreveszi hanyagságát és még majd odatuszkolja az elítéltek közé. Másrészt, nem volt kedve az oroszlánnal veszekedni. Megkísérelte tehát rábeszélni.

— Megtehetnéd a kedvemért — mondta.

— Olyan marha nem vagyok — felelte az oroszlán még mindig a répa mellől. Bondani egészen suttogóra fogta a hangját:

— Nem mondom, hogy faljál is fel valakit, de azért mozoghatnál egy kicsit,
egyet-egyet ordíthatnál is, tudod, az alibi miatt.

Az oroszlán legyintett farkával.

— Mondtam már, jóember: annyira marha nem vagyok. Meglátnak hogy senkit sem ettem meg, nem fogják elhinni majd , és meg is jegyeznek maguknak, aztán mondhatom, akinek akarom.

Caius felsóhajtott. Egy árnyalati szomorúsággal a hangjában, megkérdezte:

— De hát miért? Miért nem akarod?

Az oroszlán figyelmesen ránézett.

— Azt mondtad: »alibi«. Hát még sohasem jutott eszedbe, hogy ezek a patriciusok itt ni, miért minket oroszlánokat használnak erre a célra, ahelyett, hogy ők maguk nyargalásznának le-föl a keresztények után és maguk is falnák fel őket?

— Nem tudom. Különben ezek nagyobbára idősebb emberek, asztma, tehetetlenség…

— Idősebbek — mormogta az oroszlán sajnálkozva. — Látszik, hogy nem is konyítasz a politikához. Ők csak azt akarják, hogy alibijük legyen.

— Ki előtt?

— Az új előtt, ami most van születőben. A történelemben mindig a felé kell igazodni, ami új, ami még nem volt, csak lesz. Nem gondolkoztál még sohasem azon, hogy a keresztények egyszer hatalomra kerülhetnek?

— Ők, hatalomra?

— Bizony. Csak tudni kell a sorok között olvasni. Valami azt súgja nekem, hogy Nagy Konstantin előbb-utóbb megegyezik velük. No és akkor? Jönnek a revíziók, rehabilitációk. Akkor ezek itt a páholyokban, könnyen mondhatják majd: »Nem mi voltunk. Az oroszlánok voltak.«

— Valóban, erre nem gondoltam.

— No látod. De ne beszéljünk róluk. Én csak a saját bőrömmel törődöm.

Ha valami lesz, mindenki látta, hogy én sárgarépát ettem. Bár, maradjon köztünk, utálatos ez a répa, mondhatom.

— Kollegáid mégis úgy eszik ezeket a keresztényeket, hogy gyönyörűség nézni — mondta a felügyelő rosszmájúan. Az oroszlán felnevetett:

— Mert primitívek. Rövidlátó konjunkturisták. Belemennek akármibe.

Nincs taktikai érzékük. Gyarmati elmaradottság.

— Idehallgass — kezdte bátortalanul Caius.

— No?

— Ha ezek a keresztények, tudod…

— Mit, a keresztények?

— Hát hatalomra kerülnének…

— Akkor?

— Tanúsíthatnád, hogy én nem kényszerítettelek arra, hogy nekik menj.

— Salus Reipublicae summa lex tibi esto — mondta az oroszlán bölcsen, és
ismét nekilátott a sárgarépánák.

(Forrás: http://adattar.vmmi.org/cikkek/7218/hid_1958_05_10_slawomir.pdf )(28:10)

5. Ha kimutatom, hogy mérges vagyok rá, ő is mérges lesz rám, és meg lesz sértve.

Mondjuk hozok ide néhány nagyon egyszerű példát. „Ha kimutatod, hogy mérges vagy rám, akkor én rögtön kikérem magamnak. Mit képzelsz te, hogy itt dühöngsz? Ki vagy te, hogy itt ordibálhatsz velem?” Vagy rögtön visszavágok. „Még te vagy mérges? Én lehetnék mérges.” Vagy rögtön megsértődök, elvonulok. „Te velem ne kiabálj! Majd megtanulod, kivel kiabáljál. Hehh! Három nap szilencium!” Vagy elkezdek védekezni. „Jaj, bocsáss meg! Tényleg, mindenben én vagyok a hibás.” Vagy le akarlak állítani. „Ne kiabálj már! Ne legyél ilyen kulturálatlan! Ne legyél ilyen hangos!” …vagy akármicsoda. Vagyis megtiltom neked, hogy egy érzésedet, érzelmedet kifejezd. Erről rengeteg szó esett már, tehát már csak elismétlem újból ezt a pontot. Ha kimutatom, hogy mérges vagyok rá, ő is mérges lesz rám, és meg van sértve. (29:30)

6. Türelmetlen velem.

Ugye erre mondhatnánk, hogy „Naná, hogy türelmetlen vagyok. Fejlődj már! Értsd már meg! Változz már!”, meg a többi. Hadd hozzak most jó példákat. (29:55)

Feri sportsérülései

Hihetetlen kegyelembenrészesültem az edzőim révén. Miután 16 évet atletizáltam, ezért, ahogy ezt néha mondani szokták, elfogyasztottam néhány edzőt. Ezek az edzők egytől egyig hihetetlenül türelmesek voltak velem. Azt gondolom, sehova nem jutottam volna, ha nem olyan végtelenül türelmesek, mint amilyen türelmesek voltak. Szeretnék ezzel kapcsolatban néhány példát mondani arról, hogy milyen sportsérüléseim voltak, és ezt ők milyen hihetetlen türelemmel viselték. Ugye az edző tulajdonképpen belőled él. Anyagilag is, egyértelműen, de hát nyilván megbecsülés szempontjából is, meg siker szempontjából is, te vagy az ő kinyújtott karja. Ha te sikeres vagy, ő is sikeres, ez világos, tehát az életét valamiképpen rád teszi. (31:00)

Készültünk a magyar bajnokságra, nyári edzőtábor, voltam 15 éves. Kifejezetten én voltam az esélyes, és edzés után elkezdtünk tigrisbukfencezni, mert hát még volt bennünk elég erő, 15 évesen tudod, ilyen kipusztíthatatlan. Tigrisbukfencezés közbeneltörtem a csuklómat, a magyar bajnokság előtt 10 nappal. Kezit’ csókolom, a magyar bajnokságnak annyi. Hát ez még hagyján, hát jó. Aztán. (31:35)

Sikerült egyszer megsérülnöm bemelegítés közben. Mégpedig, képzeljétek el, az egész évet végigdolgoztuk, kőkeményen. Az edzőmnek az volt az álláspontja, menjek le már 3 héttel vidékre, ahol a magyar bajnokság lesz. Akkor voltam assz’em 16 éves, és töltsek ott 3 hetes edzőtábort. Induljak el két számban, gátfutás, magasugrás. Gátfutásban legyek mondjuk az első háromban, a magast meg nyerjem meg. Akkor éppen úgy nézett ki a helyzet, hogy körülbelül 10 centivel voltam jobb az összes többinél, az elég nagy sansz arra, hogy nyerjek. Vasárnap volt a magasugrás, szombaton a gátfutás. A gátfutás melegítése közben elszakítottam a combomat. Annyira, hogy másnap reggel, akkor, amikor a döntő ment, megnyerték azt hiszem 165-tel, én 180-akat ugráltam edzésen. Nem bírtam lehajolni a cipőmig, és az edzőm jött be a szobába, az edzőtáborban, és bekötötte a cipőfűzőmet. Aznap, amikor meg kellett volna nyernem a magyar bajnokságot. Ez még hagyján, tehát ilyen van, sportsérülés melegítés közben. Van ilyen, jó, hát 15 éves fiatalember ugrabugrál. De akkor mondok még egy-két érdekesebbet. (33:10)

Sikerült megsérülnöm járás közben. Úgy, ahogy mondom. Színhely: olimpiai csarnok, futottam 4×60 métert. Ugye nem a 60 méter alatt sérültem meg, hanem ahogy visszasétáltam a rajtvonalhoz. Ez így volt, ahogy mondom. Valami lábközépcsont repedést szereztem séta közben. Hogy hogyan, ezt nem tudom. Akkor az edzőim már úgy kezdték átadni a rólam kapcsolatos tapasztalataikat, ezért beírattak, már minden edzést úgy végeztem, hogy elküldtek gyúróhoz, két edzés után elküldtek szaunába, meg gőzfürdőbe, tehát hogy így valami legyen. Ennek az lett az eredménye, hogy egyszer sikerült két edzés között a gőzfürdőben megsérülnöm, amikor is a 38 fokos vízű medencében elcsúsztam a lépcsőn, és az elugró lábamnak a sarkát úgy bevertem, hogy 6 hétig nem bírtam magasat ugrani. Mindez a téli versenyidőszak közepén. A teljes idényem elszállt. (34:25)

A legszebb sérülésemet úgy szereztem, amikor már ilyen megtérő félben lévő ifjú sportoló voltam, és úgy határoztam, ez volt akkor június vége felé, hogy elmegyek egy nyári lelkigyakorlatra az iskola végén, és utána körülbelül 10 nap múlva volt a junior magyar bajnokság. Ültünk egész nap a széken, és én ülés közben, ülőideg gyulladást kaptam, aminek az lett a következménye, hogy 1 hétig így, így… Így, akkor ahogy már így mertem a lábamat, körülbelül ennyire fölemelni, akkor megengedték, hogy az uszodában így úszkáljak, így, lábtempó nélkül. Most azt el tudjátok képzelni, hogy pont a magyar bajnokság előtt 10 nappal ez mit jelent. Annyira össze tudtam szedni magam, hogy elindultam a bajnokságon, ahol azonos eredménnyel lettem második, miközben na, azt meg kellett volna nyerni. (35:35)

Na, ennyit a sérüléseimről. Tulajdonképpen bármikor, bármilyen helyzetben képes voltam megsérülni. És az edzőim meg olyan végtelen türelemmel viseltek el. Igaz, hogy az egyik ilyen év után alapítottak egy díjat. Megmondom, a díj hogyan nézett ki. Egy aranyszínű 13-as szám, szépen bekeretezve, fekete háttér előtt, és rá volt írva, hogy „Bakfitty díj”, ezt sikerült örökös birtokomba vonni. Na, ezt a türelemről akartam mondani, hogy nagyjából ahhoz, hogy ebből a szerencsétlen kisfiúból, aki én vagyok, valami kigyűjjön, ahhoz az én edzőimnek ilyen végtelen, esztelen türelmére volt szükség, hogy nem adták föl. Igaz, a vége felé azt mondták „Te Feri, írj magadnak edzéstervet!” A vége felé belátták, hogy reménytelen vagyok.(36:55)

7. Közömbös velem szemben.

Gyakran azt élem meg, hogy közömbös velem szemben. Hivatalban, kórházban lehet rengeteg ilyen élményünk. Hadd mondjak egy pozitívot, meg egy negatívat. Pozitív élményem: elvesztettem a TB kártyámat. Ez egy nagyszerű élménynek nyitott teret. Benn hagytam a telefonfülkében, mert együtt volt minden, a telefonkártya, TB kártya, adókártya, minden kártya, és az egészet kiraktam, telefonálás, ott hagytam. Gratulálok, Ferenc atya! Na, észrevettem este, leesett, hogy nincs meg. Visszarohanás, persze sehol semmi, s akkor elkezdtem a köröket csinálni. Tudjátok, hivatal, hivatal, hivatal. A TB kártyám elintézése egy fantasztikus istenélménybe torkollt. Elmentem a… milyen utca az? Teve utca. Nem Medve utca, Teve utca. Teve utca, s akkor elintézték 20 perc alatt az egészet, tehát ajánlom nektek, veszítsétek el. Főleg, ha régi van, most van, most újat kaptok,nagyon, annyira jó. Beadom ezt a lapot a hölgynek, a hölgy ugye számítógép, tödödödödöm. Rám néz, kedvesen rám mosolyog, és azt mondja. „Nahát, az édesanyjának néhány nap múlva lesz a névnapja.” És én ettől megnyíltam, a bizalomnak a sugarai átjártak. S akkor mondom neki, hogy „De hát édesanyám meghalt már, de ez mit sem változtat azon a tényen, hogy neki tényleg, néhány nap múlva lesz a neve napja.” Valami olyan érzés járt át, hogy én most bármit el tudnék ennek a hölgynek mondani. Hogy történt mindez, és hogy… de most nem hülyéskedek, tényleg ezt gondoltam, hogy ezzel az egyetlen mondatával ott, ahogy kinézett a kirakatból, és azt mondta, hogy „Nahát, a maga édesanyjának néhány nap múlva lesz a névnapja.” Ettől több napig jól voltam. „Istenem, Istenem, vannak ilyen emberek!” Hálálkodtam, eszembe jutott, hogy virágot viszek neki, vagy szóval hogy…(39:20)

A negatív történet, ez ilyen katona történet. Már most nagyon benne vagyok ebben. Szeretném, hogyha radikálisan módosulna a rólam alkotott képetek, ugyanis másfél éves katonaság alatt sikerült a Magyar Néphadsereg bajnoka címet megszereznem. Képzeljétek el! Igen. Ez azért izgalmas, mert augusztusban sikerült kivívnom a Magyar Néphadsereg bajnoka címet, ezt majd a síromra lesztek szívesek fölvésni, így szeretnék meghalni. Szeptemberben pedig kirúgtak a sportszázadból, ugye, címestől, mindenestől együtt. Úgy, ahogy vagyok, úgy rúgtak ki, hogy csak úgy nyekkentem. Ennek egyetlen oka volt, nyáron lehetett megszerezni a Magyar Néphadsereg bajnoka címet, én azonban februárban már leszereltem. Vagyis, én többet már nem szerezhettem meg a Magyar Néphadsereg bajnoka címet, vagyis a kutyának se kellettem. Ezért úgy rúgtak ki a sportszázadból, hogy csak nyekkentem. Akkor ugye, ez még az 1988 ám, kopogtattam a politikai tisztnél. Akkor ez nagyon, politikai tiszt. Ő az, aki úgy fogadott bennünket a laktanyában, hogy „Hozzám mindig bizalommal jöhettek. Én szeretlek benneteket, kis honvédok.” Ő volt ez, és akkor énnekem eszembe jutott az ő meghívó mondata, hogy hát ő az, hát van egy ilyen ember, a terapeuta, a politikai… ő, katonai terapeuta. Kopogtattam, és mondtam, hogy volt egy kedves ajánlata, hogy bizalommal jöhetek, és hogy „Vehhh-veee-iiieeee!”, tehát körülbelül ilyen. Hát értettem én a szóból. (41:35)

Ugye, ez… jaj, na ezt nem akarom hosszan, mert csak a tanulság számít, nem a történet. Vagy nem? Ez volt mondjuk hétfőn. Szerdán ilyen kihallgatás volt, azt minden… hát aki volt katona, az tudja, hát minden reggel kihallgatás van. Állunk rendesen, megállt… mi az, hadnagy, hadnagy elvtárs, megállt előttem, és azt mondja. „Pál honvéd! Maga eligazítás után jelentkezik nálam!” S akkor jelentkeztem, s azzal az örömhírrel fogadott: „Pál honvéd! Nagyon jó hírem van magának. Magának van még fél éve, de maga ráhúzhat még egy hónapot.” Ez volt a jó hír, utána mondta a rosszat. Ugyanis… hogy is mondta? Igen. „Ugyanis – valami mit t’om én milyen – megmozdulás lesz, és magát most beíratjuk rohamcsónak parancsnoki kiképzésre. Magát mi kiemeltük, töröröm-römm.” Ugye, hát mi jelenik meg egy normális ember előtt ilyenkor? Hát természetesen a rangjelzések a vállapomon. Természetesen rögtön láttam magamat, kemény vállapos őrmesterként leszerelni. Úgy éreztem, ez megéri, Feri, ezt neked találták ki. Ezt, rögtön ezt gondoltam, hogy igaz, hogy mondjuk válogatott kerettag atléta vagyok, de hát mi ez ahhoz képest, hogy
kemény vállapos őrmesterként szerelhetek le, és ezzel máris tartalékos állományba vesznek? Ami azt jelenti, hogy néha visszahívnak majd ide. Na, ezt
azért akartam elmondani, hogy hát tudjátok, kinek jutott ez eszébe? Nekem  z
jutott eszembe, hogy hogyan lehetne innen meglógni. Ez, ez volt az első gondolatom. Hogy hogyan lógtam meg, ezt pedig nem mesélem el, mert csúnya, amorális történet. Asszongya’, ja ezt a közömbösségről. (44:15)

Ha van mellettünk legalább egy-két olyan ember, akit érdekel, hogy mivelünk mi van, az hihetetlen jó. Remélem, vannak ilyen emberek körülöttetek. Szerintem nem sok ilyen ember van, akiről tudjátok, hogy odamehetek hozzá, és őt érdekli, hogy énvelem mi van. Ami azt jelenti, hogy mondjuk 1 órát, 2-t beszélhetek folyamatosan, mondjuk, és nem kezdi rögtön elmondani azt, hogy ővele mi történt, hanem látja, hogy velem van valami, és őt ez érdekli. Ritka ám az ilyen. Ha van ilyen ember, attól ki tudunk virulni, hogyha van a naptáradban három ilyen ember, hogy na ahhoz el lehet menni, nem fog közbevágni, nem fog jó tanácsokat mondani, nem fog letolni, egyszerűen csak érdekelni fogja, hogy mi van velem. (45:20)

Amikor beszélgetek valakikkel, mindegy, hogy kikkel, mindegy, hogy kivel, természetesen mindig van olyan bennem, hogy valami engem jobban érdekel. Például, tipikusan, hogyha valaki azt mondja, hogy „Jaj, tudod, voltam egy X.Y. papnál – nem mondja a nevét – voltam egy papnál. Na hát, tudod amit az csinál!” S akkor persze rögtön elkezd… Ki volt az, melyik az? Ez ugye engem érdekel, ez nem az ő érdeklődése. Például tilos nekem, tilos nekem megkérdezni azt, hogy „Te, aztán melyik pap volt ez? Hol volt ez?” Mert ez az én érdeklődésem, az én kíváncsiságom, vagy kíváncsiskodásom. A kutyát se érdekli egy ilyen találkozásban, most egy ilyen, mondjuk nevezzük segítő kapcsolat jellegű találkozásban, hogy engem mi érdekel, lényegtelen. Azért vagyok ott, hogy arra figyeljek, hogy téged mi érdekel, nem pedig az, hogy engem mi foglalkoztat, hogy én mire kérdeznék rá. Hányszor van olyan, hogy valaki mond valamit, és jaj, de megállnék itt, jaj, de izgalmas, na ebbe belekérdeznék. De lehet, hogy az, aki beszélget velem, őneki nem ez a fontos, hanem valami más. Hajlandó vagy-e valakivel úgy beszélgetni, hogy nem aszerint mentek, ami téged érdekel, hanem aszerint, ami őt érdekli? (47:05)

Párkapcsolatban lehet olyat csinálni, még hogyha hülyén hangzik is, hogy természetesen nem tudok folyamatosan, napi 24 órán keresztül maximálisan kíváncsi, és érdeklődő lenni feléd, hát ez lehetetlen. De lehet olyat csinálni, hogy azt mondom, hogy mondjuk 20:30-ig, amíg a meccs el nem kezdődik, addig ami belefér. Vagy meccs után, meccs után, de lehet, hogy lesz hosszabbítás. Tehát lehet meghatározni időket, vagy valamit, amikor alkalmassá teszem arra magam, ami egyébként persze készség szinten bennem van, hogy ezt kifejezzem, és így működjek. (48:00)

8. Unalmasnak és érdektelennek talál.

Ha sikerül ezt közvetítenem neked, azt fogod átélni, hogy nem fogadlak el, nincs bennem tisztelet irántad. Mikor válik egy ember unalmassá? Szerintem akkor, hogyha kizárólag a saját hipotéziseim, teóriáim, szemüvegem, nézőpontjaim alapján látom őt, akkor válik csak unalmassá. Ha beraktalak téged egy elméletbe, egy kockába, egy szerepbe, ha belehelyeztelek téged egy, egy ilyen nem t’om én mibe, hogy te ki vagy, egy egy hogy mondják ezt, egy típusba, akkor már semmit nem fogok látni. Rád nézek, és azt mondom „Ja, ja? Hát az a típus.” S persze a típust unhatom nagyon, jó, hát azt tudom, hogy milyen egy típus. De hogy te milyen vagy, azt attól még honnan tudnám? Tehát valószínű, hogyha unlak téged, az annak az ok… azért van, mert már régen nem látlak téged. Régen nem, már régen lehúzódott a függöny, és már csak azt látom, amit én odakészítettem rólad. (49:15)

Van a családterápiás folyamatban bizonyos iskolák részéről egy kulcsmondat, amit megtanítanak azoknak, akik ezzel foglalkoznak. Ez a mondat úgy hangzik: „Keresd a különbséget!” Ez egy nagyon jó mondat. Vagyis, jön mondjuk egy házaspár, és azt mondják, hogy „Három éve nem tudtuk egyetlen konfliktusunkat sem megbeszélni.” Van egy konfliktus, elkezdjük megbeszélni, és rögtön veszekedésbe torkollik. Akkor meg lehet azt kérdezni, vissza tudtok-e emlékezni bármilyen helyzetre, amikor egy konfliktust mégis csak sikerült megoldani, hogy ment? Vagy elkezdünk beszélgetni, és mondanak valamit, és te figyeled őket, hogy csinálnak-e valamit másképpen, mint amikor jönnek, és azt mondják, hogy ezt nem tudjuk másképpen csinálni. Általában az szokott kiderülni, hogy annyira vakok már a különbségekre, hogy azt sem veszik észre, hogyha a társuk megpróbál másképpen működni. Ezért szokott nagyon sok esetben a jó szándék hiábavaló maradni. Mert mondjuk eljön az egyik fél, belátja azt, hogy neki mondjuk nem kéne, nem kéne rögtön a másikat ledorongolni. Ezért elmegy, és egy hétig gyakorolja, és a társa ebből semmit sem vesz észre. Jön vissza, és teljesen ki van ábrándulva. „Hát atya mondd meg, hát akkor ennek mi értelme van? Hát egy héten keresztül nyűglődtem, hogy másmilyen legyek, és még csak észre sem vette.” (51:10)

Tehát hogyha azt gondolnám, hogy a másik ember az unalmas és érdektelen, és már reménytelen, és nem lehet már semmit sem tenni, akkor keresd a különbséget. Működik-e valamikor, valamilyen helyzetben másképp, mint amit utálok? Majdnem mindig igen, s akkor le lehet ülni, és meg lehet ezt beszélni, vagy átgondolni, miért sikerül ilyenkor, és miért nem sikerül máskor. Mint hogy… volt nálam valaki, és arról beszélgettünk sok héten keresztül, hogy hogyan tudná elmondani a feleségének azt, hogy hogyan van. Ilyen egyszerű dolgot próbál megvalósítani a házasságában. Nagyon érdekes volt, hogy az érzelmi intelligenciája kimagasló ennek a valakinek. Minden alkalommal, amikor visszajött, azzal kezdte, hogy „Ó, Feri! Tudod, jöttem ide, és arra gondoltam, hogy nehéz szívvel jövök. Hogy tulajdonképpen egy héten keresztül dühös voltam rád. Azért, mert múltkor ez meg ez történt. Most pedig szorongok amiatt, hogy…” Ez zseniális érzelmi intelligencia, hogy valaki ki tudja fejezni ott és akkor azt, hogy mit érez, és mit gondol, főleg velem kapcsolatban, egy ilyen viszonyban. Na, és akkor beszélgettünk erről, és azt mondom neki az alkalom végén, hogy „Te, hát, hát ha csak a negyedét képes vagy megcsinálni annak, amit velem kapcsolatban meg tudtál tenni, hát te nyerő vagy.” Erre a következő, ösztönös mondat jött ki belőle. „Na ja, de benned még nem csalódtam.” Ugye! Ennyit arról, hogy mit jelent az, amikor már lehúzódott a függöny, és te már csinálhatsz akármit. Assz’ongya. Hemm. Jaj, mennyi az idő? Negyed. Köszönöm. (53:40)

9. Néha lebecsülést és megvetést érez irányomban.

A lebecsülés és a megvetés a személynek szól, ilyen értelemben használom. Lebecsüllek téged és megvetlek téged. Két kérdést intéztem magamhoz ezzel kapcsolatban. Az egyik. Merik-e nekem elmondani azokat a szégyenletesnek, és megalázónak, és megvetendőnek tartott dolgokat, amelyekről alig mernek beszélni? Tehát van-e nekem olyan élményem, hogy van ember, aki mer hozzám jönni, és olyasmiről beszél, amit ő szégyenletesnek, megvetendőnek, megalázónak tart? Mikor volt utoljára olyan élményed, hogy ilyesmit mondott el neked valaki? Ha van ilyen élményed, ez lehet annak a jele, hogy te őt el tudod fogadni. (54:40)

Ha visszagondolsz, és azt mondod, hogy évszámra nem emlékszem arra, hogy valaki nekem olyasmit mondott volna el, amiben ő szégyenkezett, megalázónak tartotta, és megvetendőnek önmagát, akkor itt érdemes elgondolkozni. Vajon miért nem kerestek meg téged ilyennel? Rengetegszer hallom azt. „Most elítélsz? Most megvetsz? Most csalódtál bennem? Most kiábrándultál? Ezek után jöhetek még?”, meg ezeket a mondatokat. Olyan, olyan fájdalmas azt hallani, mikor valaki azt mondja, idős emberektől is hallok ilyet, 70-80 éves emberektől, hogy „Atya, én ezt még papnak nem mertem elmondani.” Ú, jaj! Hogy, hogy lehet ez? Hogy lehet ez, hogy persze, őneki is meglehet a maga sara ebben a dologban, de azért akkor nézzünk inkább magunk felé, én nézek magam velé. Vajon nem vagyok-e én olyan bizonyos
helyzetekben, hogy valaki azt mondja: „Na ennek a papnak tuti, hogy nem fogom elmondani.” És miért ne, miért ne lehetnék én ilyen? (56:05)

Az ítélkezés, a megvetés, a lebecsülés a személynek szól, és ezzel kapcsolatban Jézus, amikor találkozik a házasságtörésen ért asszonnyal, akkor olyan szép az a mondat. Azt mondja: „Én sem ítéllek el. Menj, de többet ne vétkezzél!” Egy olyan valaki mondja azt, hogy nem ítéllek el, akinek egyedül volna joga ahhoz, hogy ítéletet mondjon. Nekünk sosem lesz ehhez jogunk, ő az egyetlen, akinek volna, és ő azt mondja, hogy „Nem ítéllek el.” De közben kifejezi azt is, hogy amit tettél, nem tartom helyesnek. Nem arról van tehát szó, hogy elkeni ezt a dolgot. Erről majd fogok beszélni egy picit hosszabban. Most az utolsó pont. Néha… na, na, na, nem, elnézést! (57:10)

10. Nem azért kedvel, amilyen vagyok.

Itt még tovább megyünk abba az irányba, hogy a személyemet nem kedveli, a személyemet nem fogadta el, és nem tiszteli. Tisztel bennem ezt-azt, kedvel bennem ezt-azt, elfogad engem akkor, ha olyan vagyok, hogy… Nem is olyan könnyű a különbségeket megtalálni. Mi magunkat tudjuk áltatni, hogy én természetesen téged szeretlek. Valójában, hűha, ki tudja, hogy ez hogy van. Egy-egy határhelyzetben tud elválni az, hogy talán nincs is így. Akkor sejtem meg magamról, hogy itt hol is van a határ nálam. (57:55)

Megint egy edzőmre szeretnék hivatkozni, Sárosi mesti, aki úszni tanított engem, mert úszással kezdtem, csak utáltam a krallozást. Kralloztatok már? Meg kell fogni egy ilyen kockát, és akkor kssss. Na, mikor eljutottam oda az úszás tudományomban, hogy az 50 méteres medencében 6 évesen 10 hossz krallozás, akkor hagytam abba. Ott ért véget az úszó pályafutásom, és a… De máig is Sárosi mestire úgy emlékszem, mint valakire, akire nagyon jó visszagondolni. Ennek egyetlen oka van, egyébként kőkemény ürge volt. Ő az, aki fölzavart az 5 méteres trambulinra 6 évesen, hogy „Ugorj!” Hmm. Mégis, egyetlen mondatát nem felejtem el, pedig 6 évesen hallottam. Hármasban álltunk, anyukám, én, meg Sárosi mesti. Akkor anyukám, nem is tudom hogy, mondja az edzőnek, hogy „Jaj, nagyon köszönöm, hogy olyan kedvesen, türelmesen foglalkozik a fiaimmal.” Erre a mesti átölelt engem, és azt mondta, kis 6 éves hülyegyerek. „Tudja anyuka, úgy szeretem, amikor az orrával fintorog.” Ez annyira megmaradt bennem, hogy valami, amiről én akkor 6
éves fejjel mindent gondoltam volna, csak azt nem, hogy ezért engem lehet
szeretni. Hogy ő azt szerette bennem, hogy az orromat tekergetem. Ez egyébként olyan lendületet adott az arcizmaim kiművelésének, hogy megtanultam a fülemet mozgatni. Megmutatom. Szerintem tudom annyira mozgatni, hogy még közép tájon is látható lesz. Majd Ottó lesz a referencia személy. (Nevetés – szerk.) Látszik? Na hogy hátul látszik-e, azt nem tudom. Na, szóval rájöttem ezek után, hogy vannak arcizmaim. Tehát a krallozást utáltam, de hát az orrom, meg a fülem, ugye, egy más fajta edzésmunkába fogtam, ez sokkal kényelmesebb volt. Tehát ő, persze mondhatnánk azt, hogy na, ő meg a fintorgásom miatt kedvelt engem, de számomra ez a mondat szimbolikus volt. „Hát a mesti engem tényleg bír.” Valami ilyesmi. (60:30)

A személy elfogadása nem jelenti a személy tetteinek az elfogadását.

És nem jelent egyetértést azzal, amit a másik tesz. Erről volt már szó, csak ezt most ki akarom mondani, mert erről szeretnék egy picit bővebben. Tehát a személy elfogadása nem jelenti a másik tetteinek az elfogadását, és nem jelenti azt, hogy azzal a tettel én egyet értenék. Fontos szerintem megkülönböztetni azt, hogy mit jelent a tetteknek a tisztelete, vagy értékelése, és a személynek a tisztelete és értékelése. Tisztelhetek valakit a tetteiért is, és tisztelhetem valakinek a tetteit is, de az különbözik attól, hogy téged tisztellek, és téged fogadlak el. Amikor – most van ez a nagy áramlat – minden érték, ugye. Mindenkit hagyjunk, hogy szabadon bontakoztassa ki magát, minden jó, meg ez a, ez a kamu, ez kamu. És ugye mire hivatkoznak? Hogy mi tiszteljük a másikat, mi tiszteljük a személyt. Szerintem ez pont az ellenkezőjét jelenti. (61:55)

Aki összetéveszti a tettek tiszteletét a személy tiszteletével, annak fogalma sincs a személy tiszteletéről. Éppen azzal bizonyítja, hogy fogalma sincs a kettő közti különbségről, hogy kritikátlanul elfogad tőled bármit. Hogy nem fejezi ki azt, hogy valamivel egyet ért, vagy nem ért egyet. A személynek az elfogadása és tisztelete nagyon jóízűen megfér azzal, hogy odamehessek hozzád, és azt mondjam, hogy „Szerintem ez helytelen, amit teszel.”, vagy „Nagyon féltelek, hogyha ezt így fogod tovább csinálni, aggódok amiatt, hogy ez hova fog vezetni.” Vagy „Egészen megrendültem, mikor hallottam, hogy ezt tetted.” Ez nem jelenti azt, hogy a személyt nem fogadom el, és nem tisztelem. Sőt, talán pont a szólás miatt fejezem ki a személy tiszteletét és elfogadását. Ami most így lépten-nyomon, mindenhol megy, hogy senkinek nem mondjuk, hogy nem, meg mindent elfogadunk, és minden egyformán jó, meg minden ugyanúgy jó, meg… (63:00)

Ez a személynek a megbecstelenítéséhez vezet. Ebből lesznek azok a kibírhatatlan kölykök, akiket már csak nem tudom, mivel lehetne megfékezni, mert a szüleik elfogadták minden életmegnyilvánulásukat, mert az „valahogy biztos érték”. Amikor püfölte a játszótéren az ismeretlen gyereket, az is biztos érték valahogy, kifejezi az indulatait, lám, milyen őszinte. Egy nagy fenét! Ezt a kettőt nagyon-nagyon fontos különválasztani, nagyon. Éppen, minél inkább külön tudom választani, és képes vagyok a kettőt adott esetben – most jó értelemben – szélsőségekben is kifejezni, annál inkább vagyok jó úton. Vagyis, hogy egy feltétel nélküli elfogadást is tudok érzékeltetni, és nyilván nem színészkedek jó esetben, hanem az bennem van, és közben hihetetlen kategorikusan kijelenteni, hogy amit tettél, az bűn. Akármit is mondasz, és akárhányszor ragozod el, akkor is az, és pont. Ezt a kettőt ha egyszerre tudjuk képviselni. (64:25)

Hosszú távon természetesen kiderül az, hogy azok, akik ezt egyszerre tudják képviselni, azok sokkal nagyobb hasznára vannak a másik embernek, mint azok, akik egyiket, vagy másikat nem csinálják. Mondjatok időt! Jó, köszönöm. Innen szeretném majd folytatni, mert ez nagyon lényeges. Mert ha megértjük a kettő közti különbséget, ami látszólag persze az értelem számára nagyon egyszerű, a gyakorlatban azonban sokkal nehezebb, akkor ennek a témának a lényegét sikerült magunkba emelni. Befejezésül a három kedvencem közül az egyiket. Elfogadás, tisztelet, a személynek szólóan. 3 oldal. Az eddigiek 2 oldal ¾-et tettek ki. Az őrangyal, ez a címe. (65:40)

Sławomir Mrožek: Az őrangyal

(Fordította: Kerényi Grácia.)

Halk, liliomos gyerekszoba. Az ágyacskában épp jóízű álomba merül egy fiúcska, elmulasztva esti imáját. A szoba sarkában röstelkedve, tenyerébe temetve szégyenpírban égő arcát, tanácstalanul áll az őrangyal.

A fiúcska megint bűnt bűnre halmozott egész nap: torkoskodott a befőttesüvegekből, görnyedten járt, nem figyelt, és futkározott. Az angyal hasztalan vette körül szárnyainak könyörgő fuvallatával, hasztalan suttogott fülébe útmutatásokat a tiszta és erényes életről. Görnyedésből görnyedésbe, futkározásból futkározásba, térdfelverésből ruhaszaggatásba bukdácsolt újra meg újra a kis szerencsétlen. Semmi nem tarthatta vissza. Nem hatott a figyelmeztetés, hogy apus soha nem tesz ilyet, sem a hivatkozás Piotrus Pokrowskira, a kis hősre, sem szelíd énekek dúdolása – sőt, a kerületben közismert púpos varga szakadékba taszítása sem, aminek meg kellett volna szabadítania a fiúcskát a rossz példa befolyásától.

Ott állt az angyal tehetetlenül. Íme, az őrangyalok megengedett eszközei mind csődöt mondtak. A jóság, nyájasság, szelíd rábeszélés, csillapítás… mind hiába. Íme, itt fekszik, megmakacsolva magát vétkeiben és kevélységében – nem imádkozott, süket a jó szóra, s álomba szenderülve bizonyára azon töri a fejét, hogyan fog holnap újra görnyedten járni. Hirtelen túláradt az angyal szívében a keserűség. Hogyhogy? Vajon a Törvény a maga nemes fenségében nem ér semmit egyetlen poronty akaratával szemben? Hirtelen fölcsapott benne a Törvény iránti rajongás hulláma, s megindította a rossz iránti undor egyenletes hullámát. Eljött ama pillanat, mikor a szolga kicsiny szíve forróbb szeretettel dobbant meg az Ügy iránt, mint az Ügy nagy szíve maga. A Törvény iránti szeretetből megszegni a Törvényt! Ez az igazi önfeláldozás.

Elrántotta homlokáról a kezét, halkan odalépett az ágyacskához, s a fiúcskát teljes erejéből fültövön vágta. Az ijedten pattant fel; az ütés hatására gyorsan ledarálta az imát, majd érthetetlen mormolás közepette lefeküdt újra, és elaludt. 

Az angyal remegve és boldogan, hosszan, mozdulatlanul bámult az éjszakába.

Üdítő, friss reggel virradt fel másnap. Az álom eltörölte a fiúcskában az előző este emlékét. Behozták a reggelijét. Megint nem akarta meginni a tejet. Mindig rosszul lett tőle. De hirtelen célirányos rúgást érzett. Megértette. Szótlanul kiitta a tejet. Elbúcsúzott anyuskájától, s elindult az iskolába. Szép rendesen ment végig az utcákon, nem ácsorgott, nem nézelődött közben. Résen volt. De még nem volt egészen biztos a dolgában. Mikor az üres fasorba ért, körülnézett, s villámgyorsan összegörnyedt. Egy erős kupán vágás nyomban rendre utasította. Nem lehetett kétsége: az őrangyal verte fejbe.

A jó szellem rájött az új módszer ízére: kápráztató könnyedséggel tudta elérni mindazt, ami azelőtt rengeteg jóakarattal és türelemmel is elérhetetlen volt. Csakhamar fölfedezte, hogy módszerét tovább tökéletesítheti: különféle ütésfajtákat dolgozhat ki, differenciálhatja őket, s ez olyasféle élvezetet nyújt, mint amit egy ájtatos kántor érezhet, ha ügyesen nyomogatja az orgona különféle billentyűit. Tehát: az ebéd végig-nem-evéséért farba rúgás, görnyedt járásért kupán vágás, imamulasztásért nyakleves, futkározásért és izzadásért horogütés, pocsolyába lépésért csavart horogütés, lármázásért apus munkája közben fültövön vágás, és a többi.

Ez a módszer szemmel láthatólag nagyszerű eredményre vezetett. Már nem kergette esténként a megaláztatás érzése sarokba az őrangyalt, hogy ott arcát tenyerébe rejtve szégyenkezzék. Épp ellenkezőleg: kényelmesen letelepedett, s jobb kezét dörzsölgetve, vagy ujjaival dobolva az asztallapon, elégedetten felügyelt az ima szófogadó, folyamatos elmondására. Sőt néha már-már el is unta magát, s ilyenkor kettőzött éberséggel ügyelt a fiú minden rebbenésére, égve a vágytól, hogy egyetlen, mesterien irányított ütéssel figyelmeztethesse: a jó uralkodik a rossz felett.

Sőt az is előfordult egynéhányszor, hogy amikor a fiúcska nem adott rá semmi okot, akkor is le-lecsapott rá a fenyítő kéz. Vagyis az angyal már csak úgy, a biztonság okáért is verte, hogy ki ne jöjjön a gyakorlatból.

A fiúcska nagyon megjavult. Nem futkározott, nem járt görnyedten, nem lármázott, rendszeresen imádkozott, mindent szépen megevett. Külsőleg is megváltozott: minthogy mindig végigette az ebédet, s rengeteg tejet ivott – a szülők ugyanis, látva, hogy mindig kiissza az egész pohárral azt hitték, hogy megszerette a tejet, s újra meg újra utánatöltöttek –, nagyon meghízott és megsápadt. Miután valamennyi szokásos gyerekbűnről lemondott, tömérdek szabad ideje maradt, s megtanulta, hogy a belső életre összpontosítsa erőit. Megkomolyodott. Figyelni kezdte környezetét. Érdeklődése azután a vegytan felé fordult. Mikor kint ült a parkban egy padon, kövéren és nyugodtan, rejtélyesen magába zárkózva (meg se próbált futkározni, mert tudta, hogy nyomban lesújt rá az őrangyal ökle), míg más gyerekek vidáman kergetőztek a gyepen, ő többnyire a tankönyve fölé hajolt, s a molekulák titokzatos világába merült. Egy makacs, mélyen rejlő gondolat szántotta fel gyermeki homlokát.

Már kezdett csodagyerek híre lenni, s nagyon örült mindenki. Ő pedig kitartóan dolgozott. Apuskája kis műhelyt rendezett be neki, s szerény anyagi eszközöket is biztosított számára.

Telt-múlt az idő. Egyszer egy éjszaka hatalmas tűzoszlop lövellt a város fölé, s fülsiketítő robbanás rázkódtatta meg az épületeket. A fiúcska szülőháza repült levegőbe – egy háztartási trotilból amatőr eszközökkel, de csodálatra méltó tehetséggel előállított akna robbantotta fel. A fiúcska a mezőkön át, sietve távozott a tett színhelyéről. Hátán előre összecsomagolt hátizsák, némi élelemmel és pénzzel, zsebében hajójegy Dél-Amerikába. Az őrangyal loholt utána árkon-bokron át, hogy legalább egy horogütéssel büntesse.

(Forrás: https://www.szepi.hu/irodalom/kedvenc/kt_013.html )
(73:35)

Ennyit a személy tiszteletéről és az elfogadásáról. Akar-e valaki hirdetni?

Lejegyezte: vinkozoli

Vázlat