Az önelfogadás folyamata Victor Frankl alapján

2003.12.02.

Megosztom
Elküldöm

A másik személy elfogadása és tisztelete. Az önelfogadás folyamata Victor Frankl alapján. Az alkoholbetegség és az önelfogadás ellentétpárjai.

 

Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit!

De jó, hogy amíg még hangosak vagytok, addig még mondhatom azt, hogy elnézést, hogy elkéstem. Így nem annyira kínos!

 

Engedjétek meg, hogy tíz mondat elismétléséig elmondjam a másik ember személyének az elfogadását illető tíz kijelentésünket, amelyeket nem Rogers fogalmazott meg így, hanem azok, akik megpróbálták elemezni, sőt mérni azt, hogy Rogers gondolatai nyomán, mit nevezhetünk elfogadásnak. Ez pedig miben áll, és miben mutatkozik meg. A hitelességet, az empátiát, és az elfogadást, mint kulcsfogalmakat használjuk azért, mert beláttuk azt, feltehetően, hogy aki képes együtt érezni, képes hitelesnek lenni, és képes a másik személyét szőröstül-bőröstül elfogadni, az ilyen ember csak akkor képes ezekre, hogyha önmagát már el tudta fogadni, és hogyha ő egy személyes életet él. Tehát ezért is izgalmasak ezek. Nemcsak azért, mert tudjuk azt, hogyha képes vagyok hitelesnek lenni, elfogadónak és empatikusnak lenni, akkor te a velem való találkozásban tudsz fejlődni. Természetesen megvan ez a vonatkozása is, de ami miatt ezt átnézzük, az mindaz, amit az előbb elmondtam. Tehát ezek a mondatok azért lennének nagyon fontosak, és a mai alkalommal már ezeket el is hagyjuk, mert szinte minden kijelentés olyan, amire azt mondjuk, hogy na még szép, hogy így csinálom, miközben ezekről a kijelentésekről kimutathatjuk azt, hogy ha így csinálom, abban rejtve vagy kifejezetten benne van az, hogy téged nem fogadlak el.

1. Vannak pillanatok, amikor jobb véleménnyel van rólam, mint máskor. Ez attól függ, hogyan viselkedem.

2. Irántam való érdeklődése – ez a kulcsszó -, aszerint változik, hogy mit mondok vagy teszek.

3. Néhány dolgot kedvel bennem, másokat nem.

4. Azt szeretné, hogy egyfajta személyiség legyek, egy bizonyos fajta személyiség legyek.

5. Ha kimutatom, hogy mérges vagyok rá, ő is mérges lesz rám, és meg lesz sértve.

6. Türelmetlen velem.

7. Közömbös velem szemben.

8. Unalmasnak és érdektelennek talál.

9. Néha lebecsülést és megvetést érez irányomban.

10. Nem azért kedvel, amilyen vagyok.

Azt ígértem nektek, hogy szeretném ezt jobban kifejteni, abból a szempontból, hogy mit jelent a személy elfogadása, és mit jelent a tettek elfogadása vagy az azzal való egyetértés, vagy esetleg azonosulás. Mert hiszen a személy elfogadásában, tökéletesen beleférhet az, hogy a tetteidre nemet mondok, hogy amit csináltál, azt nem helyeslem, és közben a személyedet pedig elfogadom. Emlékeztek beszéltem nektek arról a gimis csoportomról, ahol – és úgy láttam akkor az arcotokon, hogy meghökkentetek, amikor elmondtam a múltkor -, három nagyon kemény szabályt vezettem be. Vagyis azt mondtam, hogy egymással nem beszélgethetnek, bármit csinálhatnak az órán, de nem zavarhatják az órát, a társukat meg engem, és a harmadik pedig, hogy ha ez nekik nem sikerül, többszöri figyelmeztetés ellenére sem, akkor őket eltávolítom az óráról, és a szüleiket majd felhívom, hogy közöljem velük ezt e tényt. Ezt a három nagyon aranyos, empatikus szabályt hoztam meg nekik, mit sem törődve azzal, hogy szeretni fognak-e vagy sem. Mindezekre a szabályokra azért akarok visszatérni, mert természetesen, ha én elfogadom azt, hogy ők végig dumálják az órát, és ha elfogadom, hogy képtelen legyek miattuk bármit is csinálni, ami a pedagógiai célomnak megfelel, akkor ez azt jelentené, hogy nem tisztelném őket! Nem csak azokat nem tisztelném, akik nem tudnak tőlük dolgozni, hanem azokat sem, akik ezt csinálják. Vagyis, és pontosan ezzel fejeztem be a múlt alkalommal, hogy a másik magatartásának az elfogadása, a szemet hunyás, az egyetértés, a másik ember iránti tisztelet hiányát jelentheti. Aztán elmondtam azt is, hogy hová vezetett ez a dolog, és hogy egészen jó lett a végkifejlete. Tehát ezt a két dolgot nagyon különböztessük meg egymástól, hogy a személy elfogadása, illetve a magatartás elfogadása vagy az azzal való helyeslés.

Egy utat szeretnék most bejárni veletek, hogy hogyan is juthatunk el a kettőnek a, bár nem könnyű, de mégis reális megkülönböztetéséhez, és az ahhoz való cselekvéshez. Ezek a példák abból adódnak, amelyek egy pap számára elég egyértelműek, hogy természetesen az Egyházban és az ő tanításában nagyon komoly hitigazságok vannak. Egy nagyon pontosan megfogalmazott erkölcsiségben élünk, vagy szeretnénk élni, de ez nagyon egyértelműen áll előttünk. Akkor én papként állandóan abban a dilemmában vagyok, hogy hogyan legyek képes elfogadni valakit, sőt tisztelni őt, miközben ő mondjuk a maga gazságait éppen meggyónja nekem. Talán, ha valaki minden nap szembesül ezzel a kettősséggel, az éppen a pap, mert én belelátok az emberek életébe úgy, ahogy ti legföljebb csak egy-két ember életébe, én meg százakéba. Hogyan legyek képes ezt a kettőt egyszerre csinálni? Amit pedig most mondani szeretnék, az nem elmélet, hanem az, ahova a számomra fontos emberek, meg azok akikkel erről beszélek, valamiképpen egy emberkánt eljutunk.

Itt most szeretnék nektek példákat hozni. Egyszer említettem nektek azt, hogy egy házaspárral beszélgettem, és eljutottunk oda, hogy a feleség beismerte azt, hogy hazudott a férjének. Ugye le lehetne csapni egy ilyen dologra, és véget vetni az egész folyamatnak, már hogy az egy jó folyamat legyen, és elkezdeni moralizálni, és azt mondani papként, hogy na itt álljunk meg! Ide figyelj te, nőember, most eljutottunk a kulcsponthoz. Hazudozol? Mégis csak mit képzelsz, drágaságom? Hát akkor itt álljunk meg, a rendes férjedet hazaküldjük, te pedig dönthetsz, hogy gyónsz vagy nem… Éppenséggel tönkre lehet tenni egy ilyen találkozást! J Itt azonban nem álltunk meg, hanem mentünk tovább! Mi volt a célja a hazugsággal? Ezzel máris kifejeztem azt, hogy tisztelem őt, és el tudom róla képzelni, hogy nem csak úgy hazudott egyet, és megunta, hogy őszinte legyen, hanem hát valami célja biztos, hogy volt. Ekkor pedig ilyen nagy kínlódás és vívódás után azt mondta a feleség, hogy azért hazudott, mert félt, hogy a férjét elveszíti. Ez az élmény például számomra a hazugság mögött megsejteti az embert. Tehát miközben nem szűnök meg azt mondani, hogy a hazugság bűn, és nem kívánom ezt az igazságot másképpé formálni a tapasztalataim nyomán, de mégis a hazug nő mögött meglátok egy személyt, valakit, aki éppen az által is, hogy képes volt feltárni, hogy miért nem volt őszinte, egyszer csak tiszteletet érdemlővé vált. Ezt ezért mondom így, mert én ezért nem csináltam semmit! Maga a folyamat tanított meg engem erre! Ahogy ott ültem, és egyszer csak nem tudtam benne nem tisztelni valakit, aki több annál, mint aki épp hazudik. Egy ponton túl, nem tudtam vele nem együtt érezni, azon túl, hogy a hazugságára azt mondom, hogy az hazugság és bűn. Nem kellett valamit ebből a szempontból külön megtanulnom, egyszerűen csak ez a tapasztalat elért engem.

Akkor a másik. Vegyük a lopást! Hajléktalan szállón történt ez meg, hogy beszélt a segítő a kliensével. A kliens a beszélgetésében elmondja, hogy ő bizony azt a ruhát, amit most éppen, amit a hajléktalan szálló vezetője rajta lát, egytől-egyig lopta. A szálló vezetője a következőt mondta a kliensnek, hogy: „Laci bácsi, hát most mondja meg, hogy miért lopta?” – „Hát nézze, azért loptam, mert én állami nevelőintézetben nőttem föl, innen pedig egyenesen elvittek a katonasághoz, majd a katonaság után, kiengedtek 50 forinttal. Volt 50 forintom, és ez kevés lett volna erre a cuccra. Akkor pedig én a barátommal, aki jött, amikor én befejeztem a katonaságot, ő már előre megnézte a vonatról leszállva, hogy hol vannak jó cuccok, és én este szépen elhoztam annyit, amennyire szükségem volt. Egy darabbal sem hoztam el többet, csak amennyi kellett.” Ugyanis abban a kék színű mackónadrágban és felsőben szerelt le, amit, aki volt katona, nagyon jól ismerhet. Tehát ott állt február közepén ebben a szerelésben, és minderre ráírva, hogy MH. Ott áll, úgy, hogy van 50 forintja, meg egy mackószerelése. Persze nem ez a zizegős, hanem még az a sima kék. J A hajléktalan szálló vezetője egy utolsó kísérletet tett, hogy a szent erkölcsöket megvédje, és a személyt ne tisztelje: „Na de Laci bátyám, hát azért mégis csak, maga kárt okozott annak a boltosnak, akitől ezt elvitte.” – „Ezt én pontosan tudom, és nagyon sajnálom, hogy kért okoztam, de olyan üzletbe törtünk be, amire rá volt írva, hogy itt-ott biztosítva és riasztóval ellátva, mindezt azért, mert feltehető, hogy a biztosító ki fogja fizetni a kárát a boltosnak. Kedves intézményvezető, van egy olyan sejtésem, hogy egyetlen egy biztosító társaság sincs, aki elhiggye ezt, hogy valaki betört azért, hogy egyetlen alsógatyát, egyetlen nadrágot, inget, pulóvert és cipőt lopjon onnan el. Tehát feltételezem, kedves intézményvezető, hogy ennek az úriembernek sokkal nagyobb haszna volt az én lopásomból, mint amennyi kára.” Na, láthatjuk, hogy ez a rendszerszemléletű tolvajlás ideológiája! J Na, ez volt az a pillanat, ahol az intézményvezetőnek egy olyan gondolata támadt, hogy itt van valaki a tolvaj mögött. Egy olyan valaki, akit otthagytak a csecsemőotthonban, aki 18 évet lehúzott egy akármilyen helyen, majd másfél évet megint egy akármilyen helyen, majd a maci-cuccában elkezdte a felnőtt életét élni. Azért e mögött van valaki! Ezzel pedig ő egy pillanatig sem vonta kétségbe azt, hogy lopni bűn, csak e mögött meglátott valakit, és megtanulta azt, ebben a segítő kapcsolatban, hogy miközben mondhatta azt, hogy hát Laci bátyám, maga bizony ezeket ellopta, ami nem helyes, de…! És ekkor lehet egy emberrel beszélgetni!

A harmadik. Hallottam egyszer egy olyan történetet, XY mesélte el, amikor már ő is felnőtt ember volt, hogy nem ismerte az apukáját. Hát miért nem? Azért nem ismerte az apukáját, mert 1945-ben elvitték a szovjetek. Az Egyházzal kapcsolatosan ekkor azt az élményét mesélte el, hogy maikor ő fiatalon meg akart házasodni, akkor a keresztlevél másolatára nagy betűkkel ráírta az ottani atya a megjegyzés rovatba, hogy a gyerek törvénytelen. Ugye, ez azt jelenti, hogy nem szentségi házasságból született. Na most, ő kapott egy papírt arról, hogy van neve, születési ideje meg helye, van édesanyja, meg édesapja neve is, meg, hogy törvénytelen. Ezt kapta, ezt igazolták neki. Ekkor mondta nekem, hogy: „Tudod Feri, én azért vagyok törvénytelen gyerek, mert az édesapám és az édesanyám, miután 1945 volt, és 18 éves volt az apukám és 17 éves az anyukám, nem voltak abban a helyzetben, hogy éppen meg tudtak volna házasodni, mert közben azért egy háború is volt. Az anyukám pedig azt tette az apukámmal, hogy amikor ilyen keményre vált a helyzet, hogy őt vitték el, akkor az utolsó éjszaka ő lefeküdt vele.” Ebből született ő, törvénytelen gyerekként. Persze szentségi házasság, az nem volt. Ez a történet tanított meg engem arra, hogy csak legyünk óvatosak azzal, hogy egy ilyen tett mögött, meglátom-e az embert! Ez a valaki pedig, pont azzal a fájdalmával jött, hogy nehéz neki elhinnie az Egyház közvetítése által azt, hogy Isten őt elfogadja, mert arra a papírra, amit ő kapott, az van ráírva, hogy ő egy törvénytelen. Tehát ez éppen olyan, mintha azt mondanánk valakire, hogy él ő éppen, de nem fogadjuk őt el! Nem tartjuk jogosnak a létezését! Ilyen élménye volt ennek a valakinek.

A következő, mondjuk legyen egy főbűn. A főbűn, tudjátok, hogy nem azt jelenti, hogy ez a legsúlyosabb bűn, hanem azt jelenti, hogy olyan bűn, ami sok nálánál komolyabb bűnnek a forrása. Ezért főbűn, mert ebből ágaznak el a többiek. Lustaság. Most kellett volna látni, hogy milyen arcot vágtatok! J (István közbeszól. Nagy nevetés. Feri atya: „István, szeretnélek téged elfogadni, úgy ahogy vagy! Te lusta!”) Szóval a lustaságról mondja egyszer egy feleség, hogy: „Képzeld el, a férjem napi 12-13 órát alszik!” Ez izgalmas! Már abból a szempontból, hogy mikor! J Kiderül, hogy a férfiember, kizárólag akkor alszik, amikor a felsége is ott van! Tehát, ha együtt vannak, akkor egy ilyen ellenállhatatlan fáradság rohanja meg, a zsigerekig, a sejtmagokig ható kimerültség szállja őt meg, és máris alszik. Nem kellett sokat beszélgetni ahhoz, hogy az alvás célja jelen esetben az volt, hogy a férj próbált a házastársi konfliktusok elől menekülni, amiben persze a feleség is benne volt. A férfi egyszerűen tehetetlennek érezte magát ebben a helyzetben, és az a zseniális és férfias megoldása támadt, hogy alszik, és így megóvja a lelke egészségét a brutális konfliktusok átélésétől. Ez volt az ő ötlete, és ezt hónapokon keresztül csinálta. Ami a legviccesebb, az az volt, hogy a feleség természetesen ettől is kiakadt. Tehát az utolsó érve, hogy miért egy lehetetlen alak a férje, az volt, hogy egyszerűen még el sem lehet neki mondani, hogy egy lehetetlen alak, mivel mindig alszik. Kivéve, ha felébreszti, akkor lehet, de akkor meg olyan álmos, hogy nem hallja! J Az egy olyan jó élmény, ha valaki erre, egyszer csak ráébred, hogy hú, hát ezért alszik az én férjem fél éve, 13 órát, hát akkor megvan!

Azért akartam ezeket elmondani, mert természetesen az összes ilyen helyzetet nézhetjük erkölcsi szempontból. Ha én magamról beszélhetek, akkor azt kell állítanom, hogy nagyon jól járok azzal, ha az életemnek minden dolgát nézem erkölcsi szempontból is. Nehogy feloldjak már mindent a nagy lélektani elemzésben! Mindennek van erkölcsi vonzata, és hogyha lemondok róla, hogy így is nézzem az életem, akkor nagyon becsapom magam! De hogyha csak ez az egy nézőpontom van, akkor is becsapom magam! Példának akartam hozni ezeket, hogy utálatos bűnök mögött, hogyan lehet meglátni valakit, és ha ezt a valakit meglátom az utálatos bűne mögött, akkor még ad abszurdum, tisztelni is lehet. Sőt, nem csak tisztelni távolról, hanem elfogadni őt! Arról meg már beszéltünk, hogy az elfogadás adja a lehetőséget ahhoz, hogy elkezdjen változni.

Na most! Egy számomra nagyon hiteles szociális munkástól hallottam azt, hogy 10 év munka után rájött arra, hogy nem a jó emberek tesznek jót! Hú! Ezt azért van így, mert ha valaki nagyon sokáig beleragad az egyoldalú erkölcsi megközelítésbe, akkor azért nem állnak neki jót tenni, mert azt gondolják magukról, hogy ők még nem elég jók ahhoz, hogy jót tegyenek. Ezt én nagyon gyakran tapasztaltam! Amikor segíteni kellett volna, és az illetőnek van napi 24 óra szabadideje, és mentem hozzá jelentkezni, hogy nem lehetne-e, hogy 5 percig kinyiss egy ajtót, utána pedig becsukjad? Nem lehetne-e? Jaj, hát ő még nem méltó erre! Ő még nem készült erre föl, hogy kinyisson egy ajtót, utána pedig becsukja! Nem is tudja, hogy kell azt csinálni. Tényleg ki kell nyitni, és akkor ott emberek fognak bemenni? Azokat ő nem fogja ismerni! Mégis hova álljon? Ezt most hogy gondoltad, atya? És akkor elkezd kérdezni. Na ekkor már tudom, hogy ha visszakérdez, akkor már reménytelen a helyzet! Milyen ajtó? Hogy nehéz? Hogy működik a kilincs? Tekerem vagy lenyomom? Ha pedig kinyitom az ajtót, akkor mögötte van egy hely? Igen! Van egy helyiség mögötte, és így le kell nyomni, és már inkább nem is kérdeztem semmit. Ezt a szempontot azért mondom, mert szociális munkásként, a szociális munkások tapasztalják nagyon gyakran azt – dettó a papok is- , hogy mi kívülről látjuk azt, hogy te rengeteg jót tehetnél, de te azt mondod, hogy nem vagy még ehhez elég jó.

A jót a jó emberek tegyék! Hát, amikor már így csordultig vagy a szeretettel, tudod már annyira, hogy így felriadsz hajnali fél 5-kor, még sötét van, és agy érzed, hogy Istenem, jön belőlem ki a szeretet, és már nem tudod, hol dugaszold be magad! J Nem lehetne valakin segíteni? Az ilyen emberek tegyenek jót, az összes többi meg nagyon gondolja át! Mert képzeld el, hogy így kihúzol egy dugót, és egyszer csak így kiszalad valami! J Miért, az nem jó érzés? Hú, ha most ebbe belemegyek… J Feri, hova jutottál!

Mi a gimis korunkban játszottunk olyat… Hova gondolsz? Minek nézel te engem? J Szóval, gimis korunkban játszottunk olyat, hogy az élvezeteket osztályoztuk. Ti nem csináltatok ilyet? Hát volt nektek serdülőkorotok? Természetesen 100% volt a maximum. Akkor a mellékhelységben, rendeltetésszerűen végzett folyamatok nagyon nagy százalékot kaptak. Sőt, nekem erről van egy kifejezetten nagy élményem. J De tényleg, ez egy nagyon fontos élmény! Hogy is mondjam? Hogy szeretetre méltónak tudjam magam elfogadni a vécén ülve is! Miért? Te ott szégyenkezve ülsz? Hát akkor nem jön ki! Nem, így elengedem magam, és érzem, hogy Istenem a helyemen vagyok! Pont azt csinálom, amit tennem kell! J Ez a hitelesség élménye! Engedem, hogy kijöjjön belőlem, ami csak bennem van.

Egyszer, mentünk valami atlétikai viadalra, vagy mi a szöszre, és volt egy rettegett edző, de egy olyan, akinek a teljesítmény elérésének a legfontosabb eszköze a megfélemlítés volt. Úgy kezdte az edzéseket, hogy egy rövid megbeszélést tartott. Ez így hangzott: „Na, szóval! Ma ötször 1000 méter futás, emelkedővel, a szintidő: 3,30. Aki a szintidőn túl fut, annak plusz egyszer 1000 méter! Addig, ameddig ötször nem futja szintidő alatt. Vagyis, vért fogtok pisálni!” Ezzel ösztönözte a tanítványait. Szóval, ezzel az edzővel együtt megyünk valami atlétikai versenyre, és mit ád az Ég, egymás mellett állunk a mellékhelységben. Nem tudom, de én egy ilyen szorongó gyerek voltam. Miért? Látszik? Hát igen, azért még valami megmaradt ebből. J Már eleve az elég volt, hogy a nagy ember mellettem pisil… Már csak volt ilyen élményetek, nem? Aztán így egy nagyon eresztett, és hát… J Ezt most miért is mondom el?

Ja! A szociális munkából indultam ki, az önmagam teljes elfogadását illetően, hogy nem a jó emberek tesznek jót. Lehet éppenséggel akkor is jót tenni, ha nem esik jól! Na most mit szóltok? Ez egy ilyen brutális, papi attitűd, hát nem is csoda, hogy kimentünk a divatból! Aztán, hogy ezt még fokozzam, nem a szeretetre méltók szeretnek. Lehet akkor is szeretni, ha egyébként nem vagyok egy nagy szám! Amikor végigmentem a barátaimmal többé-kevésbé ezeken az utakon, akkor ráébredtem arra, hogy én ebben a folyamatban megváltoztam. Ahogy ezt Rogers mondja, hogy nem akarom többé, hogy neked kelljen változni! Hanem arra jöttem rá, hogy miközben én elfogadtalak téged, bár esetleg, ami szembe jön velem, az a te bűnöd, de mégis én ebben szép lassan átalakultam. Az én hozzáállásom és az én magatartásom, az én cselekvésem, az én felelősségem változott meg feléd. 

Valóban meg lehet tapasztalni azt, hogy az én elfogadásom függvényében tudod te magadat is elfogadni. Itt teszem föl ezt a kérdést: Tehát, el tudtad-e fogadni magad? Jaj, ez egy iszonyatos nagy közhely! Az a világ, amiben vagyunk, az egyrészt azt mondja, hogy fogadd el magad olyannak, amilyen vagy, ezt persze nem gondolja komolyan, és összetéveszti azzal, hogy mindent megenged neked, hogy hadd tedd már tönkre a saját életed meg a környezetedet. Számára ezt jelenti a te elfogadásod. Majd pedig egy eszméletlen teljesítménykényszert diktál nekünk! Tehát egy hihetetlenül lehetetlen helyzetben vagyunk. Főleg, ha nem tudatosan azonosultunk ennek a világnak az értékrendjével. Akkor a lehető legtávolabb lesz tőlünk az, hogy magunkat elfogadjuk. Mert nem tudsz úgy teljesíteni, aminek eredményeképpen végre magadat szeretetre méltónak tarthatnád, vagy olyannak, aki jó vagy tud jót tenni. Hát hol vagy te attól? Ezt diktálja nekünk a világ, közben pedig azt mondja neked, hogy fogadd el magad, szeresd magad! Neked pedig ebben nem segít. Ez nagyon érdekes, amikor Jézus azt mondja, hogy ti farizeusok, elviselhetetlen terheket raktok az emberre, majd ti magatok a kisujjatokkal sem segítitek az illetőt, hogy ezeket a terheket hordozza. Nekem ebben a világban van ilyen élményem! Van vallástalan farizeus is, meg hitetlen farizeus is, és elviselhetetlen terheket rak ránk ez a struktúra, és nem segít nekünk, hogy viseljük őket. Ezt most szeretném abból a szempontból megvilágítani, ahogyan, - és most elnézést kérek - , két héttel ezelőtt, vasárnap, erről beszéltem a Szentmisén. Akik ott voltatok, azok most dühösködhettek rám. Nem fogom olyan hosszan most ezt elmondani, csak szerintem olyan jól hangzik, hogy van értelme most elmondani. Ez pedig az, hogyha most a világ felől nézzük azokat az elvárásokat, amelyek felénk, hívő emberek felé, és főleg Isten felé megfogalmazódnak, akkor ezeket valahogy így lehetne leírni, hogy az Isten már tegye egyértelművé azt, hogy Ő van. Az Isten ragadjon el az Ő erejével és hatalmával, hogy ne is tudjak mást tenni, csak megtérni és őt szolgálni. Az Isten nyűgözzön le engem annyira a hatalmával, hogy a vonzásába kerüljek, és máris térjek meg, és ne tudjak más ember lenni, csak rendes ember, aki szeret és hisz. Vagy, hogy az Isten ragadja el annyira a lelki világomat, hogy egy eufóriában legyek és meg se kérdőjeleződjék az, hogy jó szeretni, hogy szeret engem az Isten, és a többi. Vagy, hogy az Isten cselekedjék úgy ebben a világban, hogy egyértelmű legyen, hogy Ő itt van, és, hogy Ő kicsoda! A világ bizonyos szempontból, ez a fajta gondolkozás! Azt kéri Istentől számon, hogy miért nem egyértelmű, miért nem ragad el, miért nem elég erős ahhoz, hogy teljességgel elsodorjon engem, és a többi. Ezt én nap, mint nap tapasztalom. Éppen tegnap is szinte szó szerint ezeket a mondatokat hallottam, és ezeket hallom majdnem minden nap! Jó atya, akkor azt mondd már meg, hogy Isten miért nem mutatja meg egyértelműen, hogy van? Mit szenvedtet itt bennünket? Hát mit képzel már? Ha végigmegyek ezen az okfejtésen, akkor odáig jutok el, hogy az illető azt kérné, hogy ne kelljen gondolkozni! Mert, ha az Isten, hogy Ő van, meg hogy Ő milyen, ez egyértelmű lenne, ez csak akkor lehetséges, ha nincs szükség itt a fejemre. Hát ha valami egyértelmű, akkor nem kell gondolkozni. Ha lenyűgözi az érzelemvilágomat és a lelkemet úgy betölti, hogy ott már semmi másnak nem jut hely, akkor ez azt jelenti, hogy engem már nyugodtan ki lehet belezni. Az összes érzelmemet, érzésemet, nyugodtan ki lehet belőlem szedni, mert az Isten már betöltött engem. Ha azt várom, hogy ő az erejével az akaratomat lendítse, hogy se akaratom, se semmim ne legyen, hogy mást akarjak, vagy másfelé menjek, akkor megint ki lehetne engem belezni, ebből a szempontból. Ha végig megyek ezen a soron, akkor tulajdonképpen a végén mindig oda lyukadok ki, hogy azt várom el Istentől, hogy ne kelljen embernek lenni! Ezt várom! Hogy szüntesse meg azt, hogy gondolkodnom kelljen, hogy érezzek, hogy akaratom legyen, hogy döntsek, hogy elköteleződjek, és az összes többi. Mert e nélkül, sokkal jobb lenne! Igen, de ha az Isten ezt mind megadná, akkor nem lennék többé ember! Hogyha tovább megyek, akkor e mögött az van, hogy ne kelljen embernek lenni! Innen már csak valóban egy lépés, hogy bennfoglaltan azt mondjam ki, hogy ne kelljen lenni, hogy nem tudom magamat elfogadni így, amilyen vagyok, hogy gondolkodnom kell, hogy érzek, ha akarok, ha nem, hogy döntéseket kell hoznom, ha tetszik, ha nem, hogy az akaratomat valamire irányítanom kell, hogy célokat kell kitűznöm, ha akarok, ha nem. Különben megszűnik az élet! Nemde, eljutunk oda, hogy amikor az Istenen kérünk számon egy csomó ilyesmit, akkor ennek a hátterében valójában az van, hogy önmagamat nem fogadtam el. Legszívesebben szeretnék így, nagy vonalakban lemondani arról, hogy embernek kelljen lennem. Köszönöm szépen, de visszaadom Istennek! Kísérletezzen más valakivel, de ne velem. Tehát ne kelljen olyannak lennem, amilyen vagyok! Ne kelljen embernek lenni, ne kelljen lenni! Valamiképpen ez a folyamatnak a vége.

Itt teszek most egy pontot. Ebben szerettem volna leírni azt, hogy mit jelent az elfogadás, az önmagam elfogadása, hogy ez adott esetben az Istennek való kapcsolatom tükrében kiderül, hogy sokkal nagyobb feladat, mint ahogy gondoltam. Ha csak egyszer is eszembe jutott, hogy Istennek azt mondjam, amiről az előbb beszéltem, ez kihívást intéz afelé, hogy magadat elfogadtad-e vagy nem.

Na most egy másik folyamatot is szeretnék leírni, és onnan fogunk elindulni, ahol most megálltunk. Milyen lépések azok, amelyekből el tudunk innen rugaszkodni? Egy picit hasonló módon, mint ahogy a mélypontról való elrugaszkodás lépéseiről beszéltünk. Ami a különbséget jelenti, az az lesz, hogy annak a tükrében fogok erről beszélni, ami eddig elhangzott, és kitüntetett szerepe lesz a hitnek ebben a folyamatban, és annak, hogy ebben a folyamatban hogyan jelenik meg a hit. Mi a szerepe? Hogy alakít egy ilyen folyamatot? Utána pedig vissza fogunk térni Rogersre.

Victor Frankl az, aki azt mondja, - és idéztem már őt sokszor -, hogy akkor vagyunk képesek élni, ha értelmet adunk az életünknek. Az értelem adás azt jelenti, hogy ez magában kell, hogy foglalja azt, hogy én hiszek valamiben, vagy hiszek valakinek. Mert ugye, csak azt fogom értelmesnek célnak tartani, amiért érdemes élnem, amiben hiszek! A kettőt nem tudom elválasztani egymástól! Az lehetetlen, hogy valamire azt mondjam, hogy ezért érdemes élni, az értelmemmel mondjuk eljutok ide, majd nem hiszek benne. Ha én valamire, innen a szívem mélyéről azt mondom, hogy ezért érdemes élnem, és ha eszerint élek, akkor értelmes lesz a létezésem. Ebben a dologban máris hinnem kell! Nem egy külön aktussal, hanem ez benne foglaltatik! Frankl nyomán egy négy lépésből álló folyamatot írhatunk le, onnan kezdve, hogy valaki azt mondja, hogy egyfajta mélyponton van, ott van már, hogy nem bírja magát elfogadni és nem tud magával együtt érezni, igazából önmagát nem érti meg. Perel az Istennel és sehova sem jut.

Akkor az első lépés az, hogy kimondom magamnak, hogy kis lépéseket kell tennem. Dehogy kell nagyot! Most még csak a műtét utáni állapotban vagyunk. Kis lépéseket kell tenni, és egyszerre mindig érdemes csak egyet lépni.

A második lépés az, hogy bízok, ezen lépések értelmében. Ugye, ebben a mondatban a kettő, egymás mellett van. Hiszek abban, hogyha ezt a lépést megteszem, annak van értelme, ezért az életem értelmes élet lesz.

A harmadik lépés, és itt kezd szerintem izgalmassá válni a dolog, hogy miközben megteszem az első lépést, és hiszek abban, amit értelmesen csinálok, aközben egy csomó rossz érzésem lesz, és ezeket a rossz érzéseket el kell viselnem. Itt lesz ez izgalmas, és ezért akarok erről beszélni. Vagyis, hogy viseljem el, hogy miközben teszem a lépéseket, elviselhetetlenül érzem magam.

A negyedik lépés, hogy tartsunk ki a következő lépés megtételében. Az első meg a negyedik pont összetartozik. Kis lépésekben kellene haladnom, és kitartanom abban, hogy kis lépésekben megyek. Ez a lényege ennek a folyamatnak. Kis lépések és kitartás! A titka a folyamatnak az, hogy hiszek abban, hogy ennek van értelme, és akkor is megteszem a következő lépést, ha közben kutyául érzem magam. Erről szeretnék most beszélni.

Ahhoz, hogy megtegyek egy-egy, ilyen lépést, ahhoz majdnem minden esetben vagy nagyon sokszor, egy folyamatban biztos, hogy előbb vagy utóbb, kényelmetlenül fogom magam érezni. Itt visszagondolhatunk Rogersnek a dolgaira, majd fogunk is rá később utalni, hogy előbb vagy utóbb egy kapcsolatban majd félni fogok, meg kényelmetlenül fogom érezni magam, meg szorongani fogok, meg dühös leszek. Rengeteg olyasmit fogok átélni, amivel nem jó együtt létezni. Ilyenkor pedig jön egy kísértés, hogy ne tegyem meg ebbe az irányba a következő lépést! Vagyis, hogy amikor mondjuk te bűnt követsz el ellenem, akkor a következő kis lépés az, hogy döntök, hogy meg akarok neked bocsátani. Ez pedig fönn fogja tartani az én rossz érzésemet. Miért? Mert el kell viselnem annak az érzelmi terhét, hogy miközben te megbántottál engem, ezt én nem adom vissza. Dühös leszek mondjuk, és utálat van bennem, és a következő lépésem mégsem az, hogy megsértettnek érzem magam, és ezeket az érzéseket nem akarom enyhíteni. Ha én az indulataimból fakadó kényelmetlenségemet akarom enyhíteni, akkor a haragból való következő lépésem az lesz, hogy agresszívvé válok. Az agresszióval, ott, abban a pillanatban, azt a kényelmetlen érzést, hogy dühös vagyok, le tudom vezetni. Ha én ennek nyomán megbántódok, akkor, ha meg akarom szüntetni azt, hogy ebben a kényelmetlen helyzetben legyek, akkor meg fogom indokolni azt, hogy miért maradok sértett. Leülök, és bebizonyítom magamnak, hogy igenis, hogy dögöljön meg! Ha ezt pedig nem teszem, hanem azt mondom, hogy bent maradok a kapcsolatban, és azt mondom, hogy eszméletlenül fáj, és közben tovább folyik a találkozás köztünk, akkor ez azt jelenti, hogy ezt a fájdalmat nem szűntettem meg. Nem is indokoltam meg, nem csináltam vele semmit, csak azt mondtam neki, hogy tartózkodjon. A legnagyobb kísértésünk az, hogy azokat a helyes folyamatban való rossz érzéseinket, amelyek mindenképpen jönnek, meg akarjuk szüntetni. Ez azt fogja jelenteni, hogy a rossz érzés egy ideig elmegy, a célunk meg távolabb lesz tőlünk, mint az előző pillanatban. Ez a két bombabiztos következménye lesz. Vagyis a lemondás tulajdonképpen a rosszkedv érzéséről való lemondást jelenti. Mondjuk sokkal kényelmesebb lenne, egy idő után, ha te túl bűnösnek tűnsz föl előttem, téged jól elküldeni a sunyiba. Ezzel meg tudnám szüntetni azt az érzésemet, hogy veled találkozzak, és együtt kelljen élnem azzal a rossz érzéssel, hogy mit kezdek egy olyan valakivel, akinek a bűneit én nehezen viselem. Ezt persze le lehet önteni valami rózsaszínű szósszal, hogy én az erkölcsi elveim miatt szüntetem meg veled a kapcsolatomat, ilyen emberrel én nem akarok foglalkozni! Ezzel jól becsaphatom magam, és valójában ez a döntésem azt a célt szolgálta, hogy ne kelljen ezzel a rossz érzéssel együtt élnem. Hogy nem tudok mit kezdeni azzal, hogy képtelen vagyok téged tisztelni a bűneid miatt, és nem tudom megtenni azt, amiről eddig beszéltünk, hogy téged elfogadjalak, de a tetteidet ne. Azok, akik ezzel foglalkoznak a következőt állítják, hogy a bizalom és a lemondás, a szenvedélybetegség legyőzésének a legmélyebb titka. A szenvedélybetegséget most ne feltétlenül patologikus értelemben gondoljuk. A neurotikusságunk legyőzése, meg az, hogy topogunk egy helyben, ennek a legyőzésének a legjobb módja, a bizalom és a lemondás.

Nézzük ezt most meg egy klasszikus szenvedélybetegség tükrében, - de míg ugyanebben a gondolatmenetben megyünk tovább -, ami az alkoholfüggőség, alkoholbetegség. Németországi adatot mondok: az 1990-es években kiderült az, hogy a 10-11 éves korosztály körében rohamosan növekedik az alkoholbetegek száma. A rendszerváltozás előtti Szovjetunióból jön az adat, 40 millió alkoholista, és erre mondhatjuk még, hogy na hagyján, de minden 6. gyerek alkoholembriopátiával születik. Tehát minden 6. gyerek úgy születik, hogy az édesanyja alkoholizálása miatt, a magzati korban súlyos sérüléseket szenvedett el. Miért isszuk az alkoholt? Mert a rossz érzéseinktől szeretnénk megszabadulni! Németországban tartottak egy nagy konferenciát, a szenvedélybetegségnek a hatásmechanizmusát akarták leírni, és különböző iskolákból való kutatókat, meg gyakorló embereket hívtak meg. A következő megállapításra jutottak: a szenvedélybetegségekkel kapcsolatos elméleteknek egy biztos közös pontja van, méghozzá az, hogy a szenvedélybeteg mindig megpróbál egy bizonyos élményszintet megteremteni önmagának. Hoppá! A közös pont tehát az, hogy a szenvedélybeteg mindig, adott esetben minden áron, még a saját élete árán is, egy valamilyen élményszintet megkísérel megteremteni magának. Képtelen ebben a folyamatban a lemondásra, ezért folyamatosan, újból meg újból sikerül neki megszüntetni a rossz érzését, és tönkretennie saját magát. Ugye a másik folyamat az, hogy nem szüntetem meg a rossz érzésemet, és megmentem önmagam. Így lehetne ezt tovább fogalmazni, hogy egy szenvedélybeteg számára fontosabb az, amit érez, mint az, ami van. A saját szubjektív érzései fontosabbak, mint a realitás. Ha ezt a másik oldalról nézzük, akkor nem az a kérdés, hogy mi az, ami jó érzést kelt, hanem mi az, ami jó? Ha előbb vagy utóbb azt teszem, következetesen, kis lépésekben, ami jó, akkor jönnek a jó érzések. Hát lehet, hogy vagy 40 évig nem, de az előbb vagy utóbb kategóriába még az is belefér.

Most szeretném még jobban kisarkítani ezt, és ezzel azt hiszem, hogy valami nagyon fontosat tudunk megfogalmazni. Itt most a szenvedélybetegről azért beszélünk, mert úgy is megfogalmazhatnám, hogy mindegyikünkben lakik egy kis szenvedélybeteg, akit annyira szeretünk, úgy itatjuk és etetjük. J Ezért beszélek róla, nem a volt Szovjetunióban a minden 6. megszülető gyerekről beszélek itt, ez remélem világos mindenki számára. Most szeretnék nektek a Kis Hercegből idézni. Az iszákos és a kis herceg beszélgetése:

„-Iszom. - felelte gyászos képpel az iszákos. Miért iszol? – kérdezte a kis herceg. Hogy felejtsek! - felelte az iszákos. Mit? – Tudakolta a kis herceg, mert máris megsajnálta. – Azt, hogy szégyellem magam. – Felelte az iszákos, és lehajtotta a fejét. A kis herceg szeretett volna segíteni rajta. – De miért szégyelled magad? – kérdezte. – Mert iszom. – Vágta el a további beszélgetést az iszákos, és mélységes hallgatásba süllyedt.”

Ebben minden benne van. Első sorban az, ahogy élünk, és ahogy a napjaink nagy része szokott telni. Vagy csak én élek így?

A szenvedélybeteg arra törekszik, hogy kevésbé érezze feleslegesnek magát. Ha én a helyes négylépéses folyamatban vagyok, akkor arra törekszem, hogy kevésbé legyek felesleges. Az egyikben arra törekszem, hogy kevésbé érezzem azt, hogy felesleges legyek, a másikban viszont arra törekszem, hogy valóságosan kevésbé legyek felesleges. Óriási különbség ez, és a leggyakrabban nem is tudatosul bennünk. A szenvedélybeteg biztonságérzetet akar. Ezért iszik! Elmegy a jó öreg játéktermébe, ahol annyira tud már mindent. Hazamész az egyetemről, tele szorongással, a zh éppen nullásra sikerült, és most ki vagy purcanva, és leülsz a számítógép elé, azt nyomkodni, és lövöldözöl ezerrel. Ez egyébkánt nem rossz módszer, néhány percig, ameddig a stressz-oldás olyan szintre nem kerül, hogy tudsz normálisabb dolgot is csinálni. Tehát világos, hogy egy nagy kudarcélmény átélése után meg szabad enni egy Balaton szeletet. J Miért pont ez jutott eszembe? Jobb, ha nem látjátok a spájzt nálam. Semmi más nincs benne, csak Balaton szelet. Ha a mély gödör alján vagyok, akkor általában először keresek egy hokedlit, amire ráállok, és akkor onnan esetleg ki bírom szedni magam. Tehát egy Balaton szelet, ennek a mozzanatnak egy kulcsa lehet. Addig, ameddig meg nem eszem az egy Balaton szeletet, és persze nem ezt a maxit, ami plusz 25%! J Be ne csapd ám magad, te gaz! Persze, hogy te tízesével veszed, mert úgy olcsóbb, tudod, hogy kinek kamuzzál! J Tehát a szenvedélybeteg nagyobb biztonságérzetet akar szerezni magának. Ha helyes útra terelem magam, akkor nagyobb biztonságot akarok. Nem biztonságérzetet, hanem nagyobb biztonságot! Ezért, lemondok a nagyobb biztonságérzetről. Tehát mondjuk eléd állni, és azt mondani, hogy bocsáss meg nekem, mert ezt úgy ahogy lehet, elrontottam. Ez egyértelműen a biztonságérzetemből való kilépést fogja jelenteni, hacsak egy kicsit is neurotikus vagy. Ha lemondok arról, hogy ebben a helyzetben biztonságban érezzem magam, akkor oda tudok hozzád menni, és tudok tőled bocsánatot kérni. Nem véletlen, hogy nagyon sok depressziós embernél lehet azt látni, hogy egyszerűen képtelenek bocsánatot kérni. Miért? Emlékeztek erre? Mert a depresszió hatásmechanizmusának az egyik lényege, hogy súlyos önértékelési hiányai vannak az illetőnek. Vagyis állandóan és folyamatosan nem érzi magát biztonságban. Vagyis, ha most még azt is beismerné, hogy azt elrontotta, az a maradék kis biztonságérzete is megszűnne, ami nincs. Tehát ő ezt nem engedheti meg magának. A megoldás az lenne, hogy… hát éppen erről beszélek.

Ennek a folyamatnak a titka, két dologból áll, az egyik a bizalom, hogy hiszek abban, hogy értelmes dolog megtenni a következő lépést. Mi a bizalomnak a föltétele? A hitnek a föltétele micsoda? (Itt most nem feltétlenül Istenhitről beszélek, csak egyáltalán a hitről.) Az, hogy van valami vagy valaki fölöttem, vagy rajtam kívül!  Valami, amiben bízhatok. Akire rábízhatom magam. Akinek hihetek. Akinek odaszánhatom magam. Akire ráhagyatkozhatok. Itt teszek egy nagy felkiáltójelet! Az individuális ember, aki én-központú életet él, ilyen pontot nem ismer! Ezért van az, hogy a ma embere, általában olyan, amilyen. Így, vagy úgy, de szenvedélybeteg. Mert, ha egyetlen biztos pontot ismer el, azt, hogy én, ami nem az egész személyisége persze, csak az, amit ő énnek tart, és ha csupán csak ez az egyetlen biztos pont, akkor nincs miben bízni! Pont akkor nincs miben és kiben bízni, amikor az én megrendül! Nemde így van? Valamikor, amikor valahova ki kellene kötnöm magam, ami nem én vagyok, akkor nincs semmi. Ezt úgy fogalmazzák meg, hogy az öntranszcendenciára való képesség. Itt, természetesen, ha most tennénk néhány lépést, eljuthatnánk az Istenbe vetett hitig, világos is ez, de nem akarom ezt most ide elvinni, bár úgy gondolom, hogy ez a jó folyamatnak talán a legszebb vége. Előbb is megállhatok, és találhatok egy előbbi pontot is, amire rábízhatom magam. De ugye itt az a kérdés, amiről a múltkor is beszéltünk, hogy rábízhatom-e magamat valamire, vagy valakire, az Istenen kívül? Nincs-e ebben eleve elrendelve a csalódás?

Ez tehát az első pont. A hit tehát feltételez valakit vagy valamit, amiben bízhatok, ami nem egyenlő az énnel.

A második, a lemondás feltételez valami önmagában létezőt, idebent. Vagyis, hogy lemondhatok az énről, az énnel összefüggésben lévő ösztönökről, vágyakról, gondolatokról, érzésekről, ideálokról, ideológiákról, meg ehhez hasonlókról, és ha ezekről mind lemondok, akkor is marad itt valaki. A lemondásnak ez a föltétele, hogy tudom, hogy van itt valaki, aki nem egyenlő azzal, akire azt mondom, hogy én! Adott esetben, amikor elvesztem az énemet, akkor is van itt valaki. Ugye, ez érthető? Azért, mert én annyira benne vagyok ebben a gondolatmenetben, hogy remélem, hogy nem hat ez sületlenségnek. Ezt pedig úgy lehetne egy mondatban megfogalmazni, hogy ez az önmagamtól való távolságtartás képessége. Szeretnék még egy lépést tenni, hogy még jobban kifacsarjam. Az éntől való távolságtartás képessége, föltétele annak, hogy önmagammá lehessek. Éppen az énemtől való távolságtartásnak a képessége tesz alkalmassá arra, hogy önmagammá lehessek. Azzá, aki vagyok, nem azzá, aki szeretnék lenni! Itt engedjétek meg nekem, hogy megint az Istenre hivatkozzak, de csak abból a szempontból, hogy számomra, keresztény ember számára, azt a hitet, hogy én, tudom, hogy az énem mögött van valaki, akire rábízhatom magam, és lemondhatok az énemmel összefüggésben lévő csomó mindenről, ezt az Isten teszi hitelessé. Azért, mert én az Istentől hallom azt, hogy ő azt mondja nekem, hogy Feri, én téged szeretlek, te értékes vagy, csak nyugi, nyugi! Ezt hallom tőle, nap, mint nap! Főleg azt, hogy csak nyugi, nyugi. J Amikor én tőle ezt hallom, akkor tudom, hogy lehet, hogy a mai nap sem vásárolok sportautót, de azért még egész értelmes életet élhetek. Előbb-utóbb azért megveszem, de azért addig is a létem, nem a totális értelmetlenség űrébe szakad bele.

 

Lejárt az időm! Innen fogom folytatni a legközelebb.

Lejegyezte: Ujhelyi Balázs