Rogers empátiával, hitelességgel, elfogadással/tisztelettel kapcsolatos kérdései a hit és a lemondás felőli megközelítésben 1.

A személyesség és az én-központúság megkülönböztetése. Az individualizmus zsákutcája. Rogers empátiával, hitelességgel, elfogadással/tisztelettel kapcsolatos kérdései a hit és a lemondás felőli megközelítésben.

Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit!

Úgy látom, hogy az élet sűrűsödik nektek is, most már kevesebben vagyunk. Ha valaki el fog menni előbb, akkor annak a kedvéért mondom, hogy még a jövő kedden találkoznánk, és ez lenne karácsony előtt az utolsó alkalom, és utána majd csak január 6-án találkoznánk legközelebb.

Onnan indultunk el, és most már csak a második ponttól mondanám, hogy a másik ember elfogadása, feltétel nélküli elfogadás, és a másik személy iránti tisztelet. Azért indultunk ki ebből, mert ha képes vagyok a másik embert megtanulni feltétel nélkül elfogadni és tisztelni, ami nem jelent egyet azzal, hogy elfogadom azt, amit tesz, minden feltétel nélkül, vagy, hogy egyet értek azzal, ahogy él, de a személy elfogadását és tiszteletét azonban jelenti. Tehát, ha erre én képes vagyok, illetve vannak körülöttem olyanok, akik engem ezzel megajándékoznak, beleértve akár az Istent is, akivel ugyanígy lehetek személyes kapcsolatban, akkor ez azt fogja jelenteni, hogy képessé váltam vagy válok önmagam elfogadására, és az életemet képes vagyok személyessé tenni. Ha pedig a saját életemet tudom személyesen élni, ez azt fogja jelenteni, hogy lehetőségem van a hitemet személyessé tenni. Ha pedig a hitem személyes, akkor beülök a talicskába. Mert ugye, erre megy ki a játék, hogy be tudok-e ülni a talicskába, ha kell. Ezért indultunk ki az elfogadásból, és oda jutottunk el, hogy egy picit elmentünk kirándulni a szenvedélybetegség, az alkoholfüggőség területére. Mindezt miért is tettük? Azért, mert éppen az alkoholbetegség vagy a szenvedélybetegség kapcsán beszélhetünk egy olyan életállapotról, ami talán az önmagam elfogadásának és tiszteletének a gyökeres ellentéte. Ha van olyan helyzet, amelyikben valaki képtelen önmaga lenni, önmagát tisztelni és elfogadni, és ez alapján élni, az éppen a szenvedélybetegség. Ezért hoztuk ezt példának, hogy csináljunk egy ellenpontot. Aztán pedig volt arról szó, hogy a lélektani szakemberek mondanak nagyon érdekes dolgokat, és ezt most egy picit szeretném elismételni. Olyan kijelentéseket tesznek, amelyek máris mintha a hitnek és a vallásnak a világába emelnének bennünket. Mert azt mondják, hogy a szenvedélybetegség legyőzésének a két kulcsfogalma, a bizalom és a lemondás. Ez a két kulcsfogalom itt nem a vallásos életből származik, és nem a teológusoktól, hanem egy egész más területen, lélektani szakemberektől. Máris utalás és jelzés értékű, hogy máris úgy tűnik, hogy jó nyomon járunk. Akkor most hadd ismételjem meg, néhány mondatban azt, - természetesen ez egy nagyon egyszerű modell, de igen sokatmondó a lényegről -, hogy miről is van szó a szenvedélybetegség esetén, és mit jelent az, hogy valaki nem tudja elfogadni magát. Éppen ezért enyhíteni próbálja a saját érzelmi nehézségeit. Hogyan is lehet ebből kilábalni? Emlékeztek erre a négy pontra:

1. Kis lépésekben kell haladni.

2. Bíznunk kell ezen kis lépések értelmében. Ha megtesszük ezeket a kis lépéseket, akkor értelmessé válik az életünk.

3. Közben folyamatosan rossz érzéseink lesznek, kikerülhetetlenül. Itt jön a nagy csapda, hogy ha nem tudunk lemondani arról, hogy a folyamat közben felmerülő rossz érzéseinket enyhítsük, akkor egyre távolabb kerülünk a céltól. Ha azonban képesek vagyunk a rossz érzések enyhítésére, akkor megtehetünk egy újabb lépést ami a negyedik pont.

4. Kitartok a kis lépések mellett.

Ha képes vagyok lemondani a rossz érzéseim enyhítéséről, és képes vagyok együtt élni ezekkel a rossz érzésekkel, akkor ki tudok tartani a következő kis lépés megtételében. Ugye, a szenvedélybeteg embernek az ars poetica-ja lehetne az, hogy arra törekszik, hogy kevésbé érezze feleslegesnek magát, ahelyett, hogy arra törekedne, hogy kevésbé legyen felesleges. Vagy arra törekszik, hogy a biztonságérzete növekedjen, ahelyett, hogy biztonságban legyen. Jól látjuk, hogy az érzetnek a növelése, vagy a rossz érzésnek az elkerülése alig érinti a személyiség egészét, hanem annak csak egy szűk szeletét érinti. Azonban, ha lemondok arról, hogy a személyiségemnek csak egyetlen részében legyek jól, és arra törekszem, hogy magam legyek jól, akkor előállhat ennek a folyamatnak a kilépéséből való lehetősége. A Kis Herceget hoztuk példának, amit már még egyszer nem mondok el. Ugye, itt volt ez a két kulcsmondat:

1. Hogy önmagammá legyek ismét, és ne csak bizonyos enyhületet keressek, ez egyrészt a bizalmat feltételezi, hogy képes vagyok valamiben vagy valakiben bízni, aki más, mint az én, vagy más mint én. De itt mind a két kifejezés jó. Vagyis hajlandó vagyok az énemet, valami nem én-re rábízni. Így is lehetne ezt mondani. Valamire rábízom magam, ami nem egyenlő azzal, amivel én azonosítom magamat, az énemet. Ez tehát az első, ami nem más, mint az önfelülmúlás képessége. Itt az önfelülmúlás képessége egyet jelent azzal, hogy az énemet képes vagyok felülmúlni. Vagyis tudom azt, hogy a személyem, meg a személyiségem, nem egyenlő az énemmel. Ez döntő fontosságú! Ezért mondtam azt néhány alkalommal ezelőtt, hogy a személyesség és az individualizmus egymásnak éppen ellentétei. Mert aki személyes életet él, az nem csak az énjében él, az én a személyiségünknek csak egy kis része. Aki tehát olyasmivel azonosítja önmagát, ami az énje, vagy csak az énnek egy része, az éppen azt teszi lehetetlenné, hogy egy személyes, valódi életet élhessen, mert valami picinnyel azonosította magát, ami önmagával nem azonos. Ezért az individuális ember, mindig leszűkíti magát valami egészen pici dologra: a szép gondolataira, a magas eszményeire, azokra az érzésekre, amelyeket hajlandó elfogadni. Mondjuk azokra a szép érzéseire, amelyekkel hajlandó azonosulni, és azt mondani, hogy na ez vagyok én! Ez a jóravaló, ez a jó szándékú, ez az együtt érző, bizalomteljes valaki. Na, ez vagyok én! Amikor pedig kiderülne, hogy van benned harag, indulat, gyűlölet, félelem, és szorongás, akkor ezzel önmagadat nem azonosítod, és ezeket máris kizártad az énből, de a személyiségben persze ott maradnak. Tehát az individuális ember egy nagy csapdába kerül, azzal, hogy valami olyasmivel azonosította magát, ami sokkal kevesebb, mint a saját személye. Erre általában azt szoktuk mondani, hogy ez az én. De ráadásul azt látjuk, hogy ez az énnél még valami sokkal kevesebb is lehet. Ha én azzal azonosítom magam, hogy ha jól vagyok, ha jól érzem magam ebben a pillanatban, ha nem érzem át a félelem érzését, akkor vagyok igazán a helyemen, akkor természetesen mindent el fogok követni, hogy a félelmemet enyhítsem. Ha tudom azt, hogy sokkal több vagyok, ebben a pillanatban is, mint az a valaki, aki most éppen a félelmet átéli, akkor nem lesz szükségem enyhíteni, minden áron ezt a félelmet.

Tehát, az első pont az, hogy képes vagyok bízni valamiben vagy valakiben, aki több mint az én.

2. A másik pedig az, hogy képes vagyok lemondani valamiről, amivel eddig az énemet azonosítottam, vagy amire addig azt mondtam, hogy én. Ezt úgy is kifejezhetnénk tehát, hogy a kiút egyet jelent azzal, hogy rábízom magamat valamire, aki vagy ami nem énszerű, hanem annál több, és lemondok valamiről, ami meg énszerű, ami a személyiségemnél kevesebb. Jó? Eddig OK? Mert nagyon vicces lenne, ha egyedül csak én gondolnám azt, hogy értem, ti meg csak ezt a folyamatot asszisztáljátok végig. J

Szóval valahogy ide jutottunk el. Vagyis, az én-től való távolságtartás képessége, hogy önmagammá válhassak. Erre a két készségre lenne szükségünk. Arra, hogy önmagamat felülmúljam, - az önmagam alatt itt az én-t értem -, másrészt valami énszerűről lemondani. Ilyen egyszerű! Na most a kettőt kössük össze! Mikor leszek képes lemondani valamiről, ami én-szerű? Nyilván akkor, ha meg tudok bízni valakiben vagy valamiben, aki ennél több. A bizalom azt is feltételezi, hogy amiben bízok, az értelmet tud adni az életemnek, és éppen ezért bízok benne. Ha nem találok valami olyasmit, amiben képes lennék hinni, akkor nem lesz elég erőm ahhoz, hogy valami én-szerűről le tudjak mondani. Ha nincsen az énnél és az én különböző dolgainál számomra nagyobb érték, amiben bízhatnék, majd hülye lennék bármiről is lemondani. Ezért azt is mondhatjuk, hogy emberek életében, ahogy körbenézünk, szinte eleve adva van az, hogy ilyen vagy olyan formában, individuálisak és szenvedélybetegek legyenek. Egyszerűen azért, mert nem tudnak semmiben sem bízni, ami több mint az énjük, vagy annak valamilyen funkciója, működése.

Na, akkor most térnénk vissza Rogershez! Ez egy jó sűrű alkalom lesz, mert tudom, hogy frissek vagytok, kipihentek, kora délután van, jót vacsoráztatok már, nem dolgoztatok ma sem, ahogy szoktatok, tehát alkalmasak vagytok most velem együtt jönni.

Most tehát azért térnénk vissza Rogersre, mert e két szempont alapján, átgondolnánk Rogers kérdéseit, azzal a három nagy témakörrel kapcsolatosan, ami az elfogadás és tisztelet, hitelesség és empátia. Nagyon büszke vagyok erre, hogy ezt most így átnézhetjük, ebből a kettős nézőpontból. Képes vagyok-e valamiben bízni, ami több mint én, és valamiről lemondani, ami én-szerű? Ezeket a kérdéseket már megint Rogers tesz fel nekünk, és a Személyiséggé válni című könyvéből valók ezek a gondolatok. Ebből a sajátos nézőpontból fogom most ezt elővezetni nektek.

1. Azt kérdezi tőlünk, hogy tudok-e úgy létezni, hogy a másik átélje, hogy bízhat bennem? Elmondja azt az élményét, amikor úgy gondolta, hogyha minden szabályt betart és pontosan megjelenik, akkor lesz ő bizalomra méltó és akkor a kliens bízni fog benne. Akkor pedig hosszú évek eltelte után rájött, hogy ez nem így van! Hanem a kliens akkor tud bennem bízni, ha hiteles vagyok. Vagyis, amikor képes vagyok arra, hogy amit érzek és gondolok, és ahogy átélem azt a folyamatot, ahogy együtt vagyunk, ezt képes vagyok úgy elmondani, ahogy átélem. Tehát a megbízhatóság nem egyenlő a kiszámíthatósággal, hanem azzal egyenlő, hogy kiszámíthatóan adom magamat. Ha te biztos lehetsz abban, hogy én magamat fogom adni, akkor bízhatsz bennem. Ha pedig csak kiszámítható vagyok, akkor nem biztos, hogy tudsz bennem bízni. A Papnevelő Intézetben egyetlen kispaptársam volt, akiben igazán tudtam bízni. Érdekes módon pedig, nem is voltunk a legjobb barátok! Ez az én gyöngeségemet bizonyítja. Azért lehetett benne, szinte feltétel nélkül bízni, mert fiatal létére, kifejezetten tudott független lenni az elöljáróktól, és független lenni a kispaptársaitól is, beleértve engem is. Ebben az egy emberben tudtam megbízni. Ha teljesen elbizonytalanodtam, akkor mindig nagyon kíváncsi voltam, hogy neki mi a gondolata egy bizonyos helyzetről, mert tudtam, hogy képes úgy véleményt alkotni egy helyzetről, hogy abszolút nem érdekli, hogy ez tetszik-e nekem vagy nem. Azt is tudtam, hogy az sem érdekli, hogy tetszik-e az elöljáróknak, hogy neki mi a véleménye. Hihetetlenül megbízható volt! Többször kaptam tőle nagy pofont, jelképesen persze. Csak azért, hogy az ökumenikus lelkiségünket erősítsem, ez a fiatalember görögkatolikus pap jelenleg.

Azt mondja tehát, hogy rengeteg rossz érzéssel járhat az, ha be kell ismernem, hogy valamiképpen megbízhatatlan vagyok. Ugye mindnyájan megbízhatatlanok vagyunk, sokféle szempontból. Tudunk nagyon precízek, pontosak és egyebek lenni, de előbb-utóbb elérünk a saját gyengeségeinkhez és határainkhoz. Ezért állandóan kihívás előtt vagyunk, hogy merjünk-e őszinték lenni? Ugye a legtöbb ember már eleve lemond arról, hogy erre törekedjen, és azt mondja, hogy az életemben van nagyon sok helyzet, amikor rutinszerűen kegyes hazugságokat mondok. Amikor belemegyek egy ilyen kegyes hazugságba, ez engem pontosan megbízhatatlan emberré tesz. Ezt persze a másik is ugyanúgy tudja! Hát tudjuk, nem? Hát ordít, hogy miről van szó! Ez pedig máris távolságot teremt közöttünk! Ritka pillanatok azok, amikor valaki bevállal egy ilyen ártatlannak tűnő helyzetben egy ilyen őszinte mondatot. Ekkor pedig, ha elég egészségesek vagyunk, akkor fel tudunk lélegezni, mert hát úgy gondoljuk, hogy ezzel az emberrel érdemes folytatni, mert úgy látszik, hogy ez az ember komolyan vett.

Most mondanék erre egy pár példát. Valaki megbízott engem egy dologgal, és egy kis cetlire írta föl. Amikor megdöbbentő módon, teljesítettem ezt a kérését, amit egy kis cetlin kaptam meg, akkor a következő mondat hagyta őt el: Nahát, azt hittem, hogy el fogod felejteni, el fogod veszíteni a cetlit! Na, az ilyen emberrel szívesen vagyok együtt. Egyszerűen csak azért, mert van olyan kicsinyke emberismeretem, önmagammal szemben, hogy tudjam, hogy én tényleg egy ilyen alak vagyok. Tehát 25 cetlit rakok el naponta, és ebből 22 cetlit elveszítek! Nagyjából ez jellemző rám! Tehát, ha valaki nekem egy ilyen helyzetben nem azt mondja, hogy biztos voltam benne, hogy megteszed, Feri, benned még sosem csalódtam, te vagy az az ember, akinek adhatok 25 cetlit és te a 25 cetlit, egymás után sorrendbe feltűzöd egy nagy parafatáblára, és ebben a sorrendben minden kérésemet teljesítetted eddig, ez tiszta lehetetlen! De ha azt mondja nekem, hogy Feri, te ez egy kész csoda, hogy te nem veszítetted el azt a kis cetlit, akkor megnyugszom, mert azt gondolom, hogy tényleg, most egyszer csak valóban közös nevezőn vagyunk.

Most jöjjön két történet, a megbízhatóság élményéről. Meséltem nektek, hogy szeretek nagyon csoportokba járni. A bizalom légköre, meg minden… egy bibliadráma csoportban nem éppen én vagyok a vezető, hanem én csak tag vagyok, és élvezem a játékot. Tudjátok, hogy van egy olyan fázisa ennek a folyamatnak, hogy szerepbe helyezés. Vagyis mindenki választ egy szerepet, és aki vezeti a csoportot, annak az a dolga, hogy minden egyes szereplőt segítsen abban, hogy az át tudja élni azt a szerepet, amiben játszani fog. Nahát, most jöjjön két történet erről, amire engedélyt is kértem a vezetőktől, hogy elmondhassam.

Az egyik. Ugye, a vezető, a tekintély, akire rábízod magadat, aki segít téged, hogy te átélhess egy szerepet, hogy te ott a bizalom légkörében megmutasd, hogy ki is vagy! Nem mindegy ám, hogy te bízol-e a vezetőben! A vezetőnk szépen, egymás után szerepbe helyezett bennünket, majd pedig szépen elfelejtette, hogy kit helyezett már szerepbe. Majd odafordul, bizalommal teljes hangjával ahhoz, akit előtte vagy tíz perccel helyezett szerepbe, és kérdezi tőle, hogy te ki vagy? Az illető nagyon meglepődik, és azt válaszolja, hogy hát én vagyok Jákob. – Igen, te vagy Jákob. Mondanál magadról valamit? Erre kezdi nagyon rosszul érezni magát, mert hát ő már elmondta, hogy ki vagyok, meg mi vagyok. Na, és akkor a vezetőnek leesik, hogy tíz perccel ezelőtt már végigcsinálta vele ezt a folyamatot, és akkor erre ezt mondja: Jaj, hát mi már találkoztunk, kedves Jákob, hát most jut eszembe! Ez a dolog, hogy én ott vagyok egy szereplőként, és a vezetőnek pedig tíz perc után fogalma sincs, hogy mit csinált velem, azért valami kétkedésre adhatna okot, hogy biztonságban vagyok-e vagy nem. Mégis, ebben a folyamatban ez nem így történik. Hanem úgy, hogy abban a pillanatban, hogy a vezető megáll, és egyszer csak azt mondja, hogy de marha vagyok, hát persze! Ott pedig beismeri, és elvörösödik és zavarba kerül, és nem magyarázkodik meg ilyesmi, hanem átéli azt a rossz érzést, úgy ahogy van, hogy ugyebár ő lenne a csoportvezető, és egy óriási baklövést követ el. Ezt pedig hajlandó ott átélni az összes rossz érzéssel, és ez nagyon hiteles, úgy ahogy van, és így rábízhatom magamat.

A másik. Ez pedig az, hogy egy ifjú hölgy a csoportvezető. Szerepbe helyez valakit, aki a következőt mondja: Én egy ifjú őr vagyok, és nincs még feleségem, szabad vagyok, és mindenre nyitott. Erre pedig a csoportvezetőből a következő ösztönös kérdés jön: Tényleg? J Na most, ez a mondat, túl van a bibliadráma keretein ám! Ez egy roppant hiteles mondat! Egy olyan hölgytől, akinek még nincs férje. Na most ebben a pillanatban, ahogy ő, ennek a helyzetnek az összes zavarát, nyavalyáját, kínját, élettörténetét, sorsát magára veszi, ott előttünk, és vállalja azt a rengeteg rossz érzést, ami ezzel jár, nagy piros fejjel, azért az ilyen ember az hiteles. Innentől kezdve aztán már nyugodtan vezethet téged, rábízhatod magad, mert az ilyen ember hiteles! Abban a pillanatban, ahogy ezt elkezdené kimagyarázni, na akkor már elkezdhetnénk félni! Egyébként meg nem! Nyugodtan, tessék, itt vagyok, vezess! 

Felhív valaki, néhány nappal ezelőtt telefonon. – Szervusz Feri, két héttel ezelőtt voltam nálad, tudod, én vagyok ez a valaki. Megismersz? – Nem! – De tudod, én vagyok az, aki így meg úgy, akkor jöttem. Na? – Nem! Ehhez nekem nagyjából 20 évre volt szükségem, nem a születésemtől persze, hanem így mostantól kezdve visszafelé, hogy két ilyen kérdésre azt mondjam, hogy nem, fogalmam sincs. Ha akarsz, gyere el, és persze akkor se biztos, de akkor majd megmondom, hogy ismerlek-e vagy nem. Szóval a kegyes hazugság egy ilyen helyzetben… ugye egy pap… Tudjátok, én a kínok-kínját éltem át, amikor egyszer Jelenits tanár úr a következőt mondta: Az igazi nevelő az, aki ismeri a gyerekek nevét! J Hát, hadd ne mondjam el, hogy mondjuk én ilyen egy év hittancsoport után is, hát elég nagy csoda lenne, ha mindenkinek a neve az eszembe jutna. Egyszerűen, nem megy! Most ezt csak azért mondom, mert szinte önként adódik, hogy ha én jó papnak akarnám tartani magam, akkor egy kis kegyes hazugsággal azt gondoljam, hogy te majd attól leszel önbizalommal teljes, hogy én azt mondom, hogy hát persze, hogy tudom, hogy hívnak! Hát téged nem lehet elfelejteni! Hát a nevedet meg pláne, hát ezzel fekszem, ezzel kelek! Mert azt gondolom, hogy ez majd őt megerősíti, meg a kapcsolatunkat is, de hát ez persze nem így van! Inkább mondom azt, hogy fogalmam sincs.

Mondom most a két szempont felőli kérdésemet, az egyik a hit, a másik pedig a lemondás. Vagyis az volt a kérdés, hogy tudok-e úgy létezni, hogy a másik átélje, hogy bízhat bennem? Most pedig jöjjön egy kérdés a hit felől, és egy kérdés a lemondás felől is: Hiszek-e abban, hogy van értelme megmutatnom a gyöngeségeimet? Ez a hit felőli kérdés. Bízom-e abban, hogy van értelme, hogy megmutassam, hogy gyönge vagyok?  Ez értelmes dolog, hasznunkra válhat. Ha ebben tudok hinni, akkor jön a lemondással kapcsolatos kérdés: Le tudsz-e mondani a hiteltelen kijelentések adta nyugalomról? Valahogy így lehetne ezt mondani. Mindig, amikor kegyesen vagy nagyon kegytelenül hazudunk, akkor ezt azért tesszük, mert szeretnénk a lelkünknek egy kis békét vagy nyugalmat. Hogy tudnánk azt a kínos helyzetet elkerülni, hogy ezért hazudunk? Le tudok-e mondani ezekről a béke és nyugalomérzésekről? Nem fogok tudni lemondani, ha nem mélyítettem el a bizalmamat az iránt, hogy van értelme kimondanom, ha valamit elrontottam, ha gyönge vagyok, és nem tudtam megcsinálni. Ha például elfelejtettem a neved. A lemondásnak a feltétele, ez a bizalom, hogy ennek van értelme. Ez volt az első pont, és örömmel jelentem be, hogy már csak kilenc maradt hátra. J

Még egy hittel kapcsolatos kérdés, ami nagyon ide tartozik: Hiszek-e abban, hogy ha megmutatom magam olyannak, amilyen vagyok, akkor megbízhatóvá válok? Ugye, ezt már kifejtettem, de most egy kérdésben is össze akartam foglalni.

2. Tudom-e a másikkal pontosan közölni, hogy ki vagyok, hogy milyen vagyok valójában? Ha elfogadó és szeretetteljes, és békés, nyugodt, empatikus és minden egyébnek akarom mutatni magam, akkor természetesen lesz egy nagy ellentmondás és feszültség aközött, amit mutatok, meg aközött, ami bent van. Ez a feszültség pedig előbb vagy utóbb, olyan erős tud lenni, hogy ez valamiképpen kitör belőlünk. Természetesen, ezek a kitörések, ezek olyan formában fognak történni kezdetekben, amelyeket mi megfelelőnek tartunk. Tehát mondjuk veled nagyon elfogadóan, empatikusan és megértően vagyok, de közben van bennem egy csomó indulat. Eljátszom azt, hogy ilyen vagyok, majd pedig belerúgok a kutyába. Mert az embereket szeretem és tisztelem, de a kutyákra ezt még nem terjesztettük ki. Az meg dögöljék meg! Csakhogy levezettem az ellentmondásból adódó feszültségeket, és megint jó embernek tarthatom magam. A főnökömmel nem vitatkozom, de a feleségemmel igen! J Vagy itt aztán akármit lehetne mondani.

Egy történet erről. Tartok egy hittanórát, egy felnőtt katekézist, és van ott valaki, aki később mondta el ezt a történetet nekem, aki miközben szépen hallgat, egyszer csak nagyon érintődik. Ugye, azt éli meg, hogy a nem jóját, aj aj aj aj…! Valami ilyesmit. Ezt nem tudom, hogy most értitek-e. Egyre nő benne a feszültség és most az van benne, hogy ő most ezzel valamit kezdeni akar, és alig várja már, hogy véget érjen ez az alkalom. Azt sejti, hogy ez most egy fontos dolog, és ha ő most ezzel tudna foglalkozni, akkor ez a javára válna. Valami fontos történik most benne. Igen ám, de nem elég éber! Egy ilyen központi figura, és ezért, amikor vége van ennek a katekézisnek, rögtön megtalálja őt három ember, és ő kénytelen ilyen illedelmes, felszínes beszélgetésbe fognia, amiből meg pláne nem bír kilépni. Mert ő egy szeretetteljes, elfogadó valaki, és ilyen egy keresztény ember. Na és, amikor már a kettő között van, és úgy érzi, hogy ő már mindenhol szeretne lenni, csak nem itt, és nem ezekkel az emberekkel, én egyszerre odalépek ebben a társaságba, és mondok egy ilyen teljesen ártatlan valamit, hogy na sziasztok, nekem mennem kell, mert vár engem egy család vacsorára. Erre pedig a másodperc törtrésze alatt kifakad ebből a nagyon rendes keresztényből, hogy: Na, szegény család! De így minden átmenet nélkül mondta ezt, és így megállt a levegő, és úgy, mint egy kedves apácára, mindenki néz, hogy most mi történt, mert látszólag semmi előzménye nem volt ennek. Akkor persze levörösödött, és elkezdett magyarázkodni, azt mondván, hogy ő ezt úgy értette, hogy már biztos nehéz ennek a családnak, hogy tíz óra után megyek oda. De persze ez már veszett fejsze nyele volt! Erre a következő nap csöngetett nálam, és elmondta ezt az egész történetet, hogy hát Feri, ez a mondat, hogy na szegény család, ez nem neked szólt, ez tulajdonképpen magamnak szólt, méghozzá azért, mert itt valamit következetesen elszúrtam. Ebben még az is benne van, hogy ő eltitkolta maga előtt azt, hogy dühös volt rám, amiért olyasmit hallott tőlem, ami őt megrendítette. De hát ezt a dühét meg aztán pláne, hogy nem ismerte el. Ebben a mondatban pedig tökéletes pontossággal kifejeződött az ő érzése, amit olyan szívesen nem fejezett volna ki.

Ezt akartam azon példának hozni, hogy mit jelent az, amikor eljátszom valamit, de nem így van, felgyülemlik a kettősségből adódó feszültség, és ez egy lehetetlen, hülye helyzetben valahogyan megjelenik. Ugye ezt általában úgy szoktuk gyakorolni, hogy folyamatosan ez történik velünk. Egy beszélgetésen belül sosem arra vagyok indulatos, amire annak kellene lennem, mert azt nem merem mondani… szóval egy óriási gubanc az egész.

Kórházlátogatás. Megyek a kórházba, és ott fekszik valaki, akiről a nővéreknek az a véleménye, hogy de jó lenne, hogyha már hazamenne. A nővérek azt gondolják, hogy az illető ezt nem tudja magáról. Dehogynem tudja! Persze, hogy tudja, hogy ő egy nehéz beteg! Hát ő attól sokkal jobban szenved, hogy ezt tudja magáról. Akkor beszélgetünk, meggyóntattam, és kérdezi tőlem, hogy Feri, én most tényleg hülyén viselkedtem? A válaszom erre az volt, hogy szerintem nagyon. Ez a mondat ugye ilyen, brutális mondat, olyan mintha nem lenne benne semmi együttérzés meg elfogadás. De mégis van, nagyon is van! Utána elmondtam neki egy viccet, és akkor úgy engedett el, hogy azt mondta, hogy Feri, olyan jó, hogy jöttél, kérlek gyere még három nap múlva is, gyere el! Azért, mert ebben a helyzetben mindenki játszik vele, és nincs egy hiteles mondat! Jaj, azért ez most furcsán hangzott, hogy az én mondatom volt az egyetlen hiteles mondat. J

A másik. Hiteles kijelentések. A hitoktató megbízható-e, és tudunk-e tőle az igazságról információkat szerezni? Ez 7-9 éves korban eldől ám! Mondok gyorsan két példát. Hogyan játszhatja el a hitoktató a hitelességét? Hogyan gondolhatja azt, hogy ő a világ legmegbízhatóbb hitoktatója, miközben a gyerek már régen leírta őt?

A hitoktató társam valamikor és valahol, kicsi gyerekeknek beszél arról az asszonyról, akit házasságtörésen találtak, és ugye odahurcolják Jézus elé, a farizeusok körbeállják, és a kezükben van már a kő. Ismerjük a történetet. Ő következetesen, ebben a történetben úgy nevezi ezt az asszonyt, hogy a bűnös nő. Egy 9 éves gyerek jelentkezik, és azt mondja: „Pityipalkó néni! Hát minden ember bűnös, most akkor miért így tetszik mondani, hogy a bűnös nő? Hát ebből nem tudjuk, hogy ki, mert hát mindenki bűnös!” Na az első gombóc megy lefele, és gondolkodik a hitoktató néni, hogy akkor ezt most hogy is mondja? Hát akkor most, mondja, erre a bűnös nőre gondolok, és igazán van neked eszed, hogy felfogd, satöbbi. A gyerek végighallgatja, majd a következőt mondja Pityipalkó néninek: „De hát Pityipalkó néni, hát miért nem mondja azt, hogy a parázna asszony?” J

A másik. 8 éves gyerekek. Ezt néhány nappal ezelőtt hallottam, hogy elsőáldozásra készülve tanítja a hitoktató néni a tízparancsolatot. A 6. parancsolat. Az egyik kisfiú pont nincs azon az órán, amikor a 6. parancsról szó van. Odamegy és viharzik a tanító nénihez, – ez egy iskolában történik -, és azt mondja, hogy: „Teri néni! Hallom, hogy múlt órán a szexről volt szó!” A Teri néni erre vérvörös lesz, és azt mondja neki, hogy nem így mondanám, kedves gyermekem, nem a szexről beszéltünk. – „Jaj Teri néni, hát ne mondja már, hát mondták a többiek is! Lemaradtam valami érdekesről?” 8 éves gyerek! Na most, ezek azok a pillanatok, amikor eldől, akár egy életre szólóan is, hogy Pityipalkó néni és Teri néni olyan valaki-e, akitől az igazságról hallhatunk vagy nem? Vagy ez az egész hittanóra egy olyan dolog, ahol ilyen nagyon kedvesen mosolygunk egymásra, gyertyát gyújtunk, mert ádvent van, és egy ilyen lágy, búgó hangon beszélünk a gyerekekkel, hogy hát biztos tudod a választ, te kis aranyos! J Ha pedig nem, akkor is szeretlek! Tehát, ezekben a pillanatokban ez eldől. A hitoktató és a jó atya pedig gondolhatja azt, hogy hát természetesen ő lesz az első ember, akit majd az igazság felől megkérdeznek az éretlen csemeték. Dehogy is! Tudod kit kérdez meg? A haverját, aki azt mondja, amit gondol!

A következő. Gyerekmise van. Kérdezem tőlük ádvent első vasárnapján reggel, hogy a szentbeszédig egy csomó minden másképpen történt, mint ahogy szokott lenni az évközi időben. Mert ugye nem énekeltük el a Dicsőséget, meggyújtottuk az ádventi gyertyát, sötétben kezdődött a Szentmise, meg egy csomó ilyesmi. Kérdezem a gyerekektől, hogy na, kezdjük azzal, hogy az első kérdésem az lenne, hogy össze tudjuk-e most szedni hamar, hogy mi volt más ebben a Szentmisében, mint az évközi idő más Szentmiséiben? A kisgyerek jelentkezik, odamegyek, és mondom neki, hogy na jól van, mondjad Márti! Márti azt mondja: Igen, össze tudjuk szedni! J Óriási nevetés tört ki! A gyerek ennél pontosabban nem is válaszolhatott volna, mert én valóban ezt kérdeztem, hogy össze tudjuk-e szedni? Hát az, hogy én arra gondoltam, hogy mondja az elsőt, ami a különbségek közé tartozik… Hát ne nézzem már őt hülyének! Kérdés és válasz! Mondtam neki, hogy valóban így kezdődik, hogy tudjuk, hogy össze tudjuk szedni. Ez így kezdődik, de akkor most tud-e valaki valamit mondani? A gyerekek öt perc alatt helyre bírnak bennünket tenni! Ha hagyjuk, persze! Ha nem, akkor meg kioktatjuk őket, és elkezdjük őket nevelni. Azt meg aztán nagyon tudjuk őket!

Mondanám akkor most a hittel kapcsolatos kérdést, meg a lemondással kapcsolatos kérdést. 

Hiszek-e abban, hogy ha megmutatom magam, ez nem jelent veszélyt rám nézve? Azért itt szeretnék egy fontos megjegyzést tenni, hogy természetesen, ha megmutatom magam olyannak amilyen vagyok, ez egy csomó veszéllyel jár. Tehát azért ennek a mondatnak az értelmezéséhez azért hozzátartozik az, hogy egyrészt, képes vagyok-e mérlegelni azt a helyzetet, amiben vagyok, és jól felmérni azt, hogy a kincseimet, ami önmagam vagyok, nehogy a sertések elé dobjam. Azért nyilvánvaló, hogy a józanság meg a realitás, az benne van ebben a kérdésben. Ez a kérdés inkább arra vonatkozik, általános érvényűen, hogy ha felismertem azt, hogy ez egy olyan helyzet, vagy egy adott helyzetben egy olyan pillanat, amikor kellene önmagamat mutatnom és adnom, akkor ezt tudom-e, hogy ez nem jelent számomra veszélyt? Mert ilyen pillanatok mindenképpen adódnak, méghozzá nagyon sok!

A másik hittel kapcsolatos kérdés, hogy hiszek-e abban, hogy akármilyen vagyok, és akármit teszek, értékes vagyok? Ha ebben tudok bízni, hogy bár most egy óriási bűnt követtem el, és ezt pontosan tudom, és ez mit sem változtat azon, hogy értékes ember vagyok. Ha a keresztény hit világába emelem ezt a mondatot, akkor tudhatom azt, hogy az értékemet az Istennel való kapcsolatom adja meg, ami nem rendül meg az által, hogy én bűnt követek el. Miáltal rendül meg? Ha nem ismerem be! Ha bűnt követek el, és megbánom, a kapcsolatom még szorosabb lesz. Ha bűnt követek el és letagadom, akkor meg sehol sem vagyok. Úgy is ki lehetne ezt sarkítani, hogy nem igazán az a kérdés, hogy követek-e el bűnt vagy nem, hanem hogy mit csinálok utána? Mert előbb-utóbb el fogok követni valami bűnt, persze, hogy nem akarom azt elkövetni, és ez nem a fölmentésem, de igen, fogok elkövetni bűnt, de szinte a lényeg csak ezután kezdődik! Az a lényeg, hogy utána mit csinálsz! A legtöbb ember, miután elkövet egy bűnt, azt mondja, hogy na, akkor egy nagy nulla vagyok. Majd pedig jön a hazugság, az önáltatás, a rossz érzés elkenése, feloldása, alkohol, és a szenvedélyek.

Akkor most jöjjenek a lemondásos kérdések.

Le tudok-e mondani azokról az előnyökről, és az előnyökből fakadó jó érzésekről, amelyek a neked való megfelelésből, ennek látszatából adódnak?

Hát ez a kérdés már nagyon kemény! Rengeteg előnyünk származik abból, ha megfelelünk a másik embernek. Ez adott pillanatokban azonban, a saját személyességünk kárára van. Ez egyértelmű! Ha ezekben a pillanatokban nem tudok ezekről az előnyökről lemondani, hogy te jó szemmel nézz engem, hogy egyet érts velem, azonos véleményen legyünk… Elismerés, dicséret, elfogadás, értékelés – ezzel lehet tönkretenni egy gyereket! Nem azzal, hogy elismerem, dicsérem, elfogadom és tisztelem, hanem, hogy ha tökéletesen függővé teszem őt ezektől! Amikor pedig ezeket megvonom, akkor aztán jól kialakul a kör neki. Ekkor pedig egy életre megtanulja, hogy meg kell neki felelni, mert különben elveszíthet mindent. Ez nagyon kemény helyzet egy gyermeknek, és ezért be fog hódolni, vagy lázadni fog, és az ugyanolyan rossz neki. Mert, amíg lázad, addig az összes ereje elmegy arra, hogy velem szemben lázadjon, és akkor nem tud fejlődni!

3. Megengedhetem-e magamnak, hogy pozitívan érezzek, és ezt kifejezzem a másik iránt? A szimpátiámat, a megbecsülésemet, az érdeklődésemet, a gondoskodásomat, a figyelmességemet és a szeretetemet.

Nagyon könnyen, amikor elkezdjük kifejezni a pozitív érzéseinket a másik ember felé, akkor jön egy félelem, hogy jaj, csak nehogy függő helyzetbe kerüljünk egymástól! Jaj, ezt most megmutattam, erre ő majd mostantól tapadni fog hozzám! Jaj-jaj, inkább hagyjuk! Dehogy leszek annyira kedves hozzá, mert még a végén kötődni fog hozzám. Sokkal jobb, ha mindig a kellő időben egy kis brutális megjegyzést teszek, és az éppen elég lesz ahhoz, hogy olyan nagyon ne akarjon részt venni az életemben! Nagyon nagy félelemérzetet kelthet az, ha beengedlek az életembe, azáltal, hogy a szeretetemet kifejezem. Mert itt egy nagy nehézség elé kerülök én, hogy tudom-e a határaimat tartani? Fel vagyok-e készülve arra, hogy ki tudjam fejezni azt, hogy fontos vagy nekem, szeretlek, de most éppen nem érek rá? Nagyon fontos vagy nekem, és nagyon szeretlek, de csak két nap múlva lesz rád egy órám! Szinte mindnyájunkban létező félelem az, hogy ha kifejezem a pozitív érzéseimet, akkor ezek maguk alá gyűrnek. Esetleg attól kezdve, te majd elvárod ezeket tőlem. Jaj, ezt hányszor hallottam már! Hogy csak úgy módjával, hogy nehogy elkapassa magát a drága! A legnagyobb hülyeségnek tartom, amit állandóan hallok, hogy hát azért nyíltan nem dicsérlek meg téged, hát azért azt nem, mert nehogy elbízd magad! Micsoda marhaság ez? Hát ha valamit jól csináltál, és ott vagyunk egy társaságban, és akkor azt mondom, hogy ezt ő bizony úgy csinálta, ahogy kell, szerintem. Aztán lehet, hogy tévedek, de minden esetre nekem hatalmas örömet okozott, képzeljétek el! Hát miért ne dicsérhetném meg? Hát aztán ettől tényleg jön egy ilyen rossz érzés a gyomromba! Amikor ott vannak a gyerekek, és áhítoznak arra, hogy amikor valamit jól csináltak, akkor a szülők azt mondják nekik, aztán azért sem, mert azt azért mégsem. Tudod, mit kell mondanod Pistike? Igen, édesapám! Na, akkor hadd halljam! Haszontalan szolgák vagyunk, csak a kötelességünket teljesítettük! Istenem, szegény Pistike… Nehogy már egyszer büszke legyen magára! Ugye ezt nagyon sokan szégyellik! A keresztény ember nem büszke magára! Nem, mert az olyan nagyképű! J Jaj, csak annyit tettem, amennyi elvárható! Sőt, annál is inkább mindig egy kicsit kevesebbet, mert hát ki vagyok én, hogy meg tudjak mindent tenni, ami elvárható?

Emlékeztek, hogy mondtam azt nektek, amikor egy közösségben már 15 éve vannak együtt, és egyszer csak a közösség egyik tagjából kifakadt ez a mondat, miközben el is sírta magát, hogy: „Mert tudjátok, én nagyon hálás vagyok nektek!” Mondta a többi tagnak. Közben meg lehetett rajta látni azt az összes szorongást, és félelmet, meg mindent, hogy mi lesz ezután? Mert, ha én egyszer kimondom nektek, hogy hálás vagyok nektek, akkor majd lehet, hogy ezután majd valamit vártok tőlem! Nekem akkor majd a hálám után kell rohannom! Ez a hála pedig, elkezd majd egyszer csak engem kötelezni, és muszáj lesz majd ezután a mondat után, e szerint élnem! Azt meg nem akarom, így inkább ki se mondom. Nem mondom ki, hogy szeretlek, mert akkor az majd úgy kötelez, mert majd a következő nap jól megkapom, hogy na de te tegnap azt mondtad, hogy szeretsz, akkor ez most mégis micsoda? Ezért én inkább nem is mondom! Nagyon nagy félelmet kelthet bennünk az, hogy kifejezzük a saját, pozitív érzéseinket.

A másik. Megint csak a gyerekek! Egy kislány. Hogyan tud valaki ragaszkodni és kötődni, és utána meg azt mondani, hogy köszönöm szépen, és elmenni. Mise után mindig van egy kislány, aki megvár engem a templomkapuban, és felmászik a nyakamba. Ezt minden vasárnap reggel megteszi! Ott van a nyakamban, rám néz, és nagyjából eltölt ott egy percet, mert neki annyi kell. Egy perc után meg lemászik a nyakamból, és puff, hazamegy. Ennyi! Ezt megcsinálja úgy, mint az óra! Mindig pontosan be a nyakamba, és nem is kell, hogy különösebben rá figyeljek, csak ott akar lenni, utána pedig elmegy. Ki tudja fejezni a legnagyobb ragaszkodását, majd azt tudja mondani, hogy köszönöm szépen, ennyi volt, és szépen elmegy. Hát nem egészséges? Most képzeljétek el, hogy mondjuk rátelefonálok szombat este, hogy Gabika, holnap lesz a mise, holnap is jössz? Odajössz majd a nyakicámba? Hú! J Amikor a szülők elkezdik függő helyzetbe hozni a gyermekeiket, saját maguktól. Ilyen mondatokkal: Adsz az apucinak egy puszit? Nem! Nem! A gyerekek bizonyos szempontból ezeket a határokat, olyan zseniálisan csinálják. Emlékeztek arra a haszid mondásra, a zsidó bölcsességből? „Amit a gyerektől megtanulhatunk, az, hogy erőteljesen ki tudja fejezni, amire szüksége van.” Hol vagyunk mi ettől?

Most akkor jöjjenek a hit kérdései.

Hiszek-e abban, hogy van értelme, a szeretetemet, a pozitív érzéseimet kifejezni, bár nem tudhatom annak minden következményét? Még egy kérdés, ami ehhez kapcsolódik, és hit-kérdés: Hiszek-e abban, hogy ha szeretek valakit, az a kapcsolat lehet biztonságos? Azért itt megint egy értelmező, néhány mondatot szeretnék elmondani. Természetesen itt is a realitások, a józan belátások figyelembevételével érvényes ez! Mondjuk, hogyha egy 28 éves férfi tanár rámászik a 13 éves diáklányra, mert ő most kifejezi hitelesen a szeretetét, akkor én nem erről beszélek! Akkor azért egy kicsit gondolja át magát és azokat a kereteket, amiben a szeretet, valóban szeretet. Nyilván a szeretet egyenlő azzal, hogy a másik javáért teszek valamit. A egy 25 éves pedagógus rámászik egy 13 éves diáklányra, akkor feltételezem, hogy ez nincs a diáklány javára. Hát itt azért ne áltassuk magunkat, hogy minden szeretet, pusztán azért mert bennem van egy ilyen pozitív indulat! Hát én hülyét tudok kapni olyan asszonyoktól, akik rámásznak a papra! J Jaj, már miket beszélek! Tehát itt most nem a szexuális bonyodalmakra gondolok, meg nem arra, hogy valakivel van egy szeretetteljes, bensőséges, intimitásba menő kapcsolatunk, a határok megtartásával. Hát ez világos, és ezzel semmi gond nincs! Amikor valaki egyoldalúan, naponta csönget, telefonál, az elviselhetetlen. Ő pedig mit mond erre? Hát atya, én úgy szeretlek! – Hát tudod, hogy kit szeressél! Ez most a javamra van? Dehogy van a javamra! De ezt ugye beláttatni vele, jaj, Istenem, de nehéz! Volt olyan atya, akinek éveken keresztül, hajnalban telefonált neki valaki. Ehhez még ilyen számkijelzős készlék sem kellett. Hajnali 6 óra 30 perc, csörgés, és már tudta is. Ezt most megint példának mondom, hogy komoly reflexiót igényel az, hogy amit pozitív érzésnek meg a szeretet kifejezésének tartasz, az mi a fene?

Akkor most jönnek a lemondásos kérdések.

Le tudok-e mondani, a távolság adta biztonságérzetről? Nyilván, ha van hitem, az előzőek nyomán, akkor igen! A másik: Le tudok-e mondani a pozitív megnyilvánulásaimról, ha az a másik javát nem szolgálja?

Szeretnék egy nagyon szép történetet elmondani. Egy pap, meg egy asszony beszélgetnek. Segítő kapcsolatban vannak egymással, és az asszony sosem házasodott meg. Nem én vagyok ez a pap, nem kell most itt… Ilyen jegyzőkönyveket szoktunk vezetni, tudjátok, erről már beszéltem nektek. Tehát azért a saját tevékenységünket állandóan kontrolláljuk. Egy barát pap hozta be ezt a jegyzőkönyvet, és leírta ezt a beszélgetést, azért, hogy mi segítsünk neki, hogy ő jól csinálja ezt a folyamatot. Egy olyan asszonyt képzeljetek el, aki nem házasodik meg. Nyilván azért minden nő, többé-kevésbé szeretne megházasodni, ha tehát ő nem házasodott meg, akkor ott azért van valami. Ez a valaki, egy nagyon sajátos élethelyzete miatt, befogad a lakásába egy férfit. Ugye itt pedig elindul egy nagyon sajátos dolog, és nem lesznek szerelmesek meg ilyesmi, hanem egyszerűen ebben az asszonyban egyszerűen kezd felfakadni az, hogy hát ő tulajdonképpen nő. A férfi jelenléte pedig kezdi felpiszkálni benne, ezeket a kérdéseket. Nem történik köztük semmi, csak ő érintődik. Nem is lesz szerelmes a férfibe. Akkor a paphoz elkezd jönni, de nem ezzel a témával jön, de a pap pontosan kiszúrja, hogy erről van szó, és szép lassan segít neki abban, hogy ő ezt ki tudja mondani. Egy beszélgetésnek a vége felé azt mondja ez az asszony, hogy: „Mert tudod, - és közben sír -,  olyan hihetetlen nagy fájdalom az nekem, hogy az édesapám, sosem ölelt magához, hogy sosem fejezte ki, hogy szeret engem. Nem volt velem gyengéd soha.” Mondja mindezt sírva, és ugye ez az ő élettörténetének egy komoly pillanata, ami sok mindent megmagyaráz. Erre a pap írja a jegyzőkönyvében, hatalmas vágyat érez arra, hogy ő átölelje ezt az asszonyt. A kérdés most az, hogy helyesen teszi-e ha megteszi, vagy nem? Válasz: Nem teszi helyesen! A következőt mondja ez a pap, - és láthatjátok, hogy vannak jó papok -, hogy ő, amikor az asszony kimondta ezt a mondatot, hogy neki nagy fájdalma az, hogy az apja sosem ölelte őt magához, akkor ő, amikor erről beszél, akkor az apukájával találkozik. Ebbe a találkozásba pedig én nem taposhatok bele! Gyönyörű ez! Így működik egy jó pap! Ez a pap, ebben a pillanatban, természetesen tudván azt, hogy nagyon jó érzéseket közvetített volna az asszony felé, és lehet, hogy az egész történet gyönyörű szépen halad előre, de mégis a lehető legjobb döntést hozta. Pontosan azon a területen segítette az asszonyt, ahol az ő nehézsége van, méghozzá ez nem más, mint az apukájával való kapcsolata. Ő pedig nem taposott bele, és nem állt bele ebbe a helyzetbe! Hát ehhez azért már kell rutin, vagy pedig nagyon rá kell érezni, de az utóbbi azért elég ritka.

Tehát látjátok, hogy egészen eddig a finomságig lenne jó, ha tudnám értelmezni azt, hogy mit jelent az, hogy a szeretetemet vagy a pozitív érzéseimet kifejezem. Ő elment addig a határig, ameddig lehetett, és hagyta, hogy ez a találkozás a lánya és az apja között megtörténjen a kimondásban.

4. Elég erős vagyok-e, hogy függetlenítsem magam a másiktól, vagy függetlenné tegyem magad tőled?

Ha elég erős vagyok, akkor bele merek menni egy olyan kapcsolatba, ahol te megmutathatod magadat. Mert kimutathatsz és kifejezhetsz akármit, én tudom, hogy biztonságban vagyok, és nem válok függővé tőled. Azonban ha nem így van, akkor rengeteg félelmem lehet! Ha félek ettől, hogy megmutassam magam, ha tudom azt, hogy nem vagyok elég erős, hogy függetlenítsem magam tőled, akkor félek, feltehetően attól, hogy te majd nem szeretsz engem, elhagysz engem, nem értékelsz engem, és nem kapom meg tőled azt a dicséretet, ami nekem jól esik, meg az összes többi. Lehet bennem egy olyan félelem is, hogy elveszítem önmagam. Nagyon fenyegetővé válhat az, hogyha te ki tudod fejezni saját magadat. Tehát, ha te megmutatod, hogy nagyon mérges vagy rám, én félhetek attól, hogy a te haragodnak az átélésében megsemmisülök. Egyszerűen nem bírom azt elviselni! Tehát ez a kérdés erre vonatkozik, hogy elég erős vagyok-e ahhoz, hogy te magadat megmutathasd? Ezért az ilyen botcsinálta lélektani segédlelkészek, meg nem tudom én kik, azt mondják, hogy akkor most majd ők nekiállnak, hogy megsegítőzzenek tégedet! Közben pedig majd nagyjából 25 dologtól padlót fogsz! Hát hogyan engedhetnéd te meg magadnak, hogy megmutasd, hogy milyen vagy, amikor én 25 dolgot nem bírok abból elviselni, amit te megmutatsz magadból. Hát folyamatosan kontrollálhatom én magam, hogy vannak-e a beszélgetésünkben olyan pillanatok, ahol én annyira érintődtem, hogy már nem mertem neked megengedni, hogy te továbbmenj. Én nem mertem megengedni, te mentél volna! Én meg gyorsan elvonatkoztattalak téged ettől a témától! Tabuk, és mindenféle ilyesmik! Ugye, ez nagyon felszítja azt a kérdést,  hogy ha én önmagamon nem dolgozok, akkor hogyan tudnék segíteni másoknak?

Mondanám, akkor a hit-kérdést.

Hiszek-e abban, hogy nélküled is értékes vagyok? Ebben az értékes vagyok kijelentésben persze benne van az is, amit tőled kapok, ami lehet bármi. Hogy nélküled is vagyok valaki? Hogy nélküled is tudok önmagam lenni?

Most jöjjön akkor egy értelmező megjegyzés. A hitben meglehet a remény. Tehát mondhatom azt, és a hitnek ez egy komoly része, hogy olyan értelemben hiszek benne, hogy nélküled is értékes vagyok, és tudok önmagam lenni nélküled is, hogy tudom azt, hogy még ez nincs így, de egy megalapozott reményem van arra, hogyha ebbe az irányba megyek, ez jó irány! Ebben pedig érdemes bíznom, és efelé tenni az apró lépéseket, és nem enyhíteni a rossz érzéseket.

Akkor, most pedig jönnek a lemondásos mondatok, kérdések.

Le tudok-e mondani arról a biztonságérzetről, jó érzésről, hogy úgy érezzek és gondolkodjak, ahogy te, mert akkor tartozhatok hozzád?

Le tudok-e mondani arról a kényelemről, hogy ne kelljen a magam útján járni?

Ha hiszek abban, hogy van egy saját utam, amelynek te is részese vagy természetesen, de az akkor is az én saját utam, akkor az egy csomó kényelmetlenséggel fog járni. Nagyon kényelmes nem a saját utamon járni, hanem egy olyan úton, amit már másvalaki előre kitaposott nekem. Azt egy olyan jó képnek tartom, ha egy kiindulópontban egyetlen fokot is eltérek a saját utamtól, minél tovább megyek azon az úton, a végén annyira és még annál is messzebb kerülök a célomtól. A kezdeteknél egy pici különbség, de a végén egy óriási különbség!

Akkor most gyorsan jöjjön egy utolsó történet, amit már, azt hiszem, hogy egyszer elmeséltem nektek.

Volt egyszer egy közösség, ahol el kellett dönteni azt, hogy ki az, aki egy folyamat végén, -amikor még azt lehetett ízlelgetni, hogy valaki még akar-e a közösséghez tartozni -, azt kellet mondani, hogy akarok-e a közösséghez tartozni, vagy nem? Ez egy nagyon reális dolog. Akkor ott pedig megkérdezték mindenkitől, hogy akarsz-e a közösséghez tartozni? Mindenki azt mondta, hogy igen, vagy azt mondta, hogy nem. Akkor pedig volt valaki, aki a következőt mondta, hogy: „Hát, én igazából nem tudom, de én most arra gondolok, hogy én leszek ennek a közösségnek a farkincája.” J Így, mindenki nézett, hogy micsoda? „Igen, igen, mert úgy látlak benneteket, hogy ti vagytok a malac, és én meg vagyok a farkinca, és akkor ahova megy a malac, hát majd arra megy a farkinca is. Akkor pedig majd én így leszek ennek a közösségnek a tagja.”  Lári-fári! Tehát nem vagyunk senkinél sem farkincák! A történet még folytatódik tovább is, ugyanis az akkor atyának a fülébe jut, hogy xy hölgy, ezt a becenevet kapta, hogy farkinca. Mert ténylegesen, ezek után, ez annyira megrázott mindenkit, hogy elnevezték őt farkincának. Nem is volt ezzel semmi baj, mert még ez a bizonyos hölgy is szerette ezt nevet. Az atya pedig, ilyen ifjúsági lelkipásztori hevületében, a dolgoknak az anatómiáját nem teljesen megértve, a következőt mondja az egyik hittanórán, miután a farkinca késve érkezik meg, hogy: „Farok, gyere ide előre nyugodtan!” J Azért nem mindegy ugye, hogy farkinca vagy farok? Se a férfiaknak, se a nőknek nem mindegy!

Mindezt azzal kapcsolatban mondtam el, hogy hajlandó vagyok-e a saját utamat járni? Ami egy csomó kényelmetlenséggel és rossz érzéssel fog járni.

Köszönöm szépen a figyelmeteket!

Lejegyezte: Ujhelyi Balázs