Hanganyagok‎ > ‎2003-2004‎ > ‎

2004.02.03

A bibliai, teológiai emberkép sajátos vonásai: 1. Az ember teremtett lény. 2. Az ember megváltásra szorul.

 

Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit!

Nem találtam a kocsi kulcsomat, képzeljétek! Még most is meg vagyok egy kicsit ijedve, hogy hol van. Most azért van egy reményem, hogy lehet, hogy valahol leesett a szobába, és aztán a kocsinál derült ez ki, és vissza kellett mennem, és a pótkulccsal jöttem el. Úgyhogy izguljatok velem, hogy meglegyen a másik! Közben elment a hangom. Ha így beszélek, azt lehet-e hátul hallani? Lehet azért? Jó! Köszönöm! OK!

 

Most nem mondhatom azt, hogy ott hagytuk abba, hogy, mert máshol hagytuk abba, de két héttel ezelőtt ott tettünk egy pontot, hogy először megbeszéltük a tudományok által képviselt emberképnek az általános és összefüggő vonásait, pontjait, amelyekben megegyeznek a tudományok akkor, amikor az emberről beszélnek. Egy 7-8 pontot lehetett ezzel kapcsolatosan mondani, hogy az ember racionális és értelmes lény, szüksége van társas kapcsolatokra, önmagát a teljesítményei által bontakoztatja ki, képes szervezeteket, közösségeket létrehozni, elsősorban az államot, amely aztán szavatolja az embereknek az ilyen-olyan jogait és feladatait. Ezt nem is akarom még egyszer elmondani, ez csak azért volt fontos, hogy lássuk azt, hogy a tudományok által közvetített emberkép nagyon fontos vonásokat jelenít meg, és képvisel, de talán nem mindegyiket. Ha énbennem kialakul önmagamról vagy rólad egy kép, akkor egyáltalán nem mindegy, hogy ez a kép micsoda. Mert amilyen képem van úgy egyáltalán az emberről, hogy az ki és mi, ez egy keretet fog jelenteni ahhoz, hogy ahogy és amikor veled találkozom, akkor látlak téged, és veled viszonyba kerülök. Van egy olyan hipotézisem, hogy a bibliai-teológiai emberkép, egy, a tudományoknál szélesebb, tágabb keretbe helyezi az embert. Ezért nekem úgy tűnik, hogy ez a tágabb keretbe helyezés, az emberi méltóságnak jobban megfelel. Ez volt az első pont, a második pedig az volt, hogy összehasonlítgattuk azt, hogy Rogers, akinek van teológiai múltja, képes ilyen emberképben gondolkozni, de nem kifejezetten a bibliai-teológiai emberképből kiindulva, hanem csak egyszerűen ebben is gondolkozva. Amikor megteremti a maga ilyen segítői, lelkigondozói világát, amelyekről nagyon sok ponton beszéltünk, ugye az empátia, az elfogadás, a hitelesség és a többi, akkor valamiképpen azért túlmutat, ezeken a tudományok által alkotott emberképen, még ha ezeket a tudományok kifejezik, vagy csak bennfoglaltan képviselik is. Aztán pedig hozzátettük azt, hogy ehhez képest és ehhez, hogyan viszonyul a bibliai-teológiai emberkép.

Most ott tartunk, hogy három nagy pontban össze szeretném foglalni, hogy melyek a legfontosabb vonásai ennek a bibliai-teológiai emberképnek. Amikor pedig ezt sikerül kimondani, akkor fogjuk azt látni, hogy melyek ezek a sajátosságok, és hogyan tágítja ki azt a keretet, amelyben egymásról gondolkodhatunk. Talán még érdemes visszaidézni azt a játékot, amikor kértelek benneteket arra, hogy csukjátok be a szemeteket, ha kedvetek van hozzá, és képzeljétek el a képet önmagatokról. Ugye odáig jutottunk el, - és ez volt az első pont, és erről majd beszélek még -, hogy az ember teremtmény. Ami egyszerűen csak annyit jelent, hogy egy bibliai-teológiai emberképben, valamiképpen, amikor magamat látom vagy nézem, akkor ezen a képen Isten is szerepel! Ezt jelenti, nagyon egyszerűen! Hogy nem tudok magamra úgy gondolni, hogy ezen a képen Isten ne szerepeljen! Ha Ő nincs rajta a képen, akkor valamiképpen az a kép, amit magamról alkottam, az hamis lesz, egyszerűen valami vagy valaki hiányozni fog, akivel való kapcsolatom alapvető ahhoz, hogy meg tudjam mondani, hogy én ki vagyok, és lássam önmagamat. Ezt jelenti, ebből a szempontból, hogy teremtmény vagyok. Itt mondja Martin Buber azt, hogy: „Kezdetben volt a kapcsolat! Kezdetben volt a viszony!” És csak utána volt az egyes ember! Nagyon szépen felesel ez a Szentírással a teremtés történetére: Kezdetben volt az Isten és az ember kapcsolata, és a kapcsolatból fakadt az ember! Most itt a kapcsolati közösség! Tehát, amikor a magamról alkotott képet nézem, akkor itt valamiképpen ott kell lennie egy másik embernek is. De ott lehetnek még mások is, és tulajdonképpen azt kellene mondani, hogy ha én magamról látok egy hiteles képet, akkor az egész emberiség ott áll mögöttem. Ez mindenképpen egy csoportkép! Mert nekem, amiért kezdetben van a viszony, kezdetben van a felelős létezés, hogy meg vagyok szólítva általatok, akkor is, ha valóban megszólítotok, akkor is, ha nem, sőt a múlt és a jövendő nemzedékek is megszólítanak engem, egyszerűen a létezésük folytán, - ezért valójában egy csoportkép az, ami minimális háttere annak, hogy láthassam, hogy én ki vagyok. Ugye, Csillának a nagy örömére beszéltem arról, hogy kezdetben az Isten férfinek és nőnek teremtette az embert, ami azt jelenti, hogy Isten képmása a férfi és a nő együtt! Külön-külön meg nem! Tehát az Isten képmása nem lehet külön egy férfi, sőt, egy nő sem lehet külön, hanem a kettő csak együtt lehet! Ha pedig a kettő együtt az Isten képmása, - ugye ez a bibliai-teológiai keret -, akkor ez máris azt jelenti, - ahogy ezt az egyik kedves barátom, egy kocsmában ülve kifejezte, amikor azt mondta, hogy: Te, azt hiszem, hogy az életem egyik nagy kérdése ez a nő-probléma! Ez pedig egy elég pontos kifejezése annak, hogy rájött arra, hogyha magát nézi, akkor valami nő mindig bekerül a képbe. Ez pedig így nagyon is reális, valamilyen formában!

Itt most hadd mondjak el nektek egy néhány mondatos modellt vagy megközelítést, amit egy családterapeuta kristályosított ki, azzal kapcsolatban, hogy férfi és nő egymásrautaltsága. Ő azt mondja, hogy amikor kezdünk fölnőni, egészen pici korunktól kezdve, akkor lehetetlen, hogy a számunkra legfontosabb ember, az édesanyánk, az ne nézzen másféle szemmel a lányaira, meg a fiaira. Ez ugyebár lehetetlen! Mert lehetetlen, hogy csak embereket lásson! Hanem egy fiúcskát lát, meg egy lányocskát lát. Ez pedig, miután ő az egyik nemhez tartozik, döntően befolyásolja majd az egész viszonyát. Ha csak egy picit is minden rendben megy, - ami ugye nincsen -, ha minden rendben folyna, ez akkor is különbséget jelentene a kettejük kapcsolatában: anyuka és fiú, anyuka és lány. De a dolgok sosem mennem rendben, ezért a helyzet mindig bonyolódik! Tehát például ez az anyuka, miután a kicsi fiával játszik, természetesen ebben a játékban, ahogy a kicsi fiára néz, meg fog jelenni az összes férfinek a képe, legfeljebb ez nem lesz tudatos. Ott lesz a kicsi fiában az apukájával való viszonya, ott lesz a férjével való viszonya, aki megígérte már két napja, két hete, vagy két éve, hogy fölfúrja a polcot. Amikor pedig a kisfia engedetlen, akkor nagy a kísértés, hogy egy nem tudatos folyamatban a kisfiú megigya ennek a levét annak a mulasztásnak, amit az apuka vagy a férj követett el. Most ennél még cifrább, hogyha az ő apukájának a bűneit vezekli a kisfia! De ez mindegy is, mert itt most csak fel akartam villantani valamit, hogy lehetetlen, hogy ne úgy nézzen a kisfiára, hogy ő nemcsak ember, meg nem csak a gyerekem, hanem ő egy fiú, fiú-ember, fiú-gyerek. Ez pedig máris hoz egy csomó tudatos és nem tudatos asszociációt! Na most, amikor a kisfiú nő föl, akkor egyszer csak kiderül, hogy az anyukája nő, a kisfiú meg fiú! Ugye, ezt hívják nehéz helyzetnek, mert a kisfiú átéli azt, hogy vonzás és taszítás, egyszerre szeretne az anyukájával továbbra is fönntartani egy igazi, szoros, intim, bensőséges, és érzelmileg nagyszerű kapcsolatot, de ahogy nő föl, egyszer csak kiderül az, hogy ez nem lehetséges tovább úgy, mint ahogy pici fiúcskaként ez annyira jó volt. Ezért mi mindnyájan kisfiúk nagyon nehéz helyzetbe kerülünk, nehezebb helyzetbe, vagy egy egészen más helyzetbe, mint a lányok! Mert a lányok ezt a nagyon szoros és intim kapcsolatukat, sokkal töretlenebbül vihetik tovább az anyukájukat illetően. Egy kisfiúnak azonban mindenképpen szorult helyzetben kell lennie emiatt. Mert valamiképpen szeretne közel menni, de a közelségnek folyamatosan akadályt szab az, hogy egyrészt az anyukájának van férje, másrészt nem kerülhetnek szexuális kapcsolatba, tehát egy szó mint száz, mindenképpen komoly korlátai vannak a teljes intimitás létrejöttének. Akkor pedig jön egy ilyen húz meg - ereszd meg. Mi segíthetne a kisfiúnak? A kisfiúnak az segíthetne, ha mehetne az apukájához. Ugye? De az apukájához nem mehet! Azért nem mehet, mert az apukája éppen érte él, vagyis dolgozik 24 órát a bányában. Pedig a kisfiúcskának ez lenne a nagy esélye, hogy akkor van itt egy vele azonos nemű valaki, aki elvileg majdnem olyan, mint az anyukája, legalábbis abból a szempontból, hogy lehetne vele nagyon szoros, érzelmileg bensőséges, intim viszonyban lenni. Persze ha az apuka erre ráérne! Vagy ha az apuka ezt felfogná, hogy a kisfiúcska, bár lehet, hogy még csak 5-7 éves, de máris szorult helyzetben van! Itt jönnek a nehézségek! Nem is jönnek, hanem már gyűrűznek és kezdenek egyre jobban elmélyedni! Ha az apuka erre alkalmas lenne és kész lenne, és ezt ösztönszerűen tudatosan vagy nem tudatosan így csinálná, és a világ, amiben élünk segítené őt abban, hogy ő egy ilyen viszonyban lehessen a kisfiával, akkor nem is lenne rossz a helyzet. Azonban úgy tűnik, hogy a férfiak erre nincsenek fölkészülve! Ez az egyik nehézség. A másik, hogy a társadalom sem segíti őket! Ezért aztán a mi képzeletbeli kisfiunk, vagyis az összes férfiember, aki itt van, hova menekülhet? Vagy egy ilyen nagyon furcsa, sajátos viszonyba lesz az anyukájával, de ez nem tesz jót neki, a másik pedig, ami mondjuk egy reálisabb kiutat jelenthet, az a kortárs csoport vagyis a haverok. Ami nem rossz, csak az a baj, hogy a haverjai is mind olyan kis nyomorult fickók, mint ő! Ez vele a baj! Egyébként jól el lehet tölteni az időt, és nagyszerű dolog focizni reggeltől estig, csakhogy ugye amikor ez a kisfiúcska olyan korba kerül, hogy mondjuk reális szerelemre gyullad egy hölgy iránt, már hogy a kapcsolat már realizálódhat, addigra már régen megtanulta azt, hogy hát az intim kapcsolat, érzelmi közelség, a bensőségesség…hát-hát….a nőkkel szemben legyünk óvatosak! Mert hát az anyukánkkal is előbb vagy utóbb valami óvatosságot fel kellett vennünk, és nem lehetett egy ponton túlmenni. A kortárs csoport, az viszont, igen! A haverok, a buli, az igen! Amikor pedig megházasodik ez az ifjú ember, akkor nem érti, hogy a felesége miért nyomul. Miért? Azért, mert a felesége eléggé töretlenül, persze a serdülőkornak, meg a dackorszaknak meg mindennek az együttesével is fönntarthatott egy bizalmas, intim és érzelmileg klassz viszonyt az anyukájával. Főleg, még ha az apukájával is! Éppen ezért a nő nyomul! A férfi meg egyszerűen nem érti, hogy mit kell csinálni. Tehát, amíg szerelmes, addig bírja ezt a közelséget, na de utána meg jönnek a nehézségek! Akkor a nő jelentkezik, hogy valami nem stimmel, hogy valamit másképp kellene, a férfinek meg fogalma sincs, hogy mit csináljon. Amikor pedig megszületnek a gyerekek, akkor még nagyobb nehézségbe kerül, mert nemhogy azt nem tudja, hogy akkor a nővel ezt így hogyan kell folyamatában csinálni, de hát a gyerekkel meg pláne nem tudja. Hát hogyan? Látta az anyukáját, de ő mégis egy férfi! Hát akkor azt rábízza a felségére. Akkor neki meg mi a dolga? Hát kérem az, hogy 24 órát dolgozik a bányában!

Azért akartam nektek elmondani ezt a modellt, mert elég frappáns, és elég jól megmutat valamit. Nagyon jól megmutatkozik benne az, hogy mi van akkor, ha a férfi és a nő szempontjából nézzük a kapcsolati meg a személyiségfejlődésünket. Majd pedig látjuk azt, hogy folyton folyvást, a foganásunk pillanatától kezdve, benne vagyunk ebben a férfi-nő egymásrautaltságban. Ezt pedig nem lehet kikerülni! Nem vagyunk szabadok, abból a szempontból, hogy dönthetnénk, hogy akarunk-e lenni vagy nem? Mert benne vagyunk! Csak felismerhetjük a felelősségünket, amit most nem erkölcsi értelemben hangsúlyozok, hanem ontológiai és egzisztenciális szempontból, hogy felelnünk kellene erre a kihívásra! Éppen ezért mondhatta az én barátom a kocsmában, hogy te Feri, ez a nő-kérdés, ez a nagy tuti, és ez a nagy kérdés! Nyilván a nőnek meg a férfi-kérdés! Az meg nem annyira jó modell, hogy a nők most megtanulják elszúrni az életüket, úgy, ahogy a férfiak már elszúrták. Tehát ez meg nem egy akkora perspektíva, nem? J Akkor már inkább érdemes valami szolidaritáson alapuló kooperációba fogni! Ez tűnik valamiképpen, hogy is mondjam, egy élhető jövőképnek!

Eszembe jutott ide egy másik dolog is a felelős voltunkra, meg arra, hogyha magamról alkotok egy képet, akkor milyen természetes, hogy ott állnak még mellette sokan-sokan, mert akkor látom csak igazán magamat, hogy ki is vagyok én. Amikor fiatalembereket temetek, akkor ez mindig olyan hihetetlenül szívenütő. Nemcsak a focista testvérünk halálára gondolok itt most, hanem bármikor, amikor volt már ilyen élményed. Néhány nappal ezelőtt temettem egy 25 éves fiút. Egészen más úgy állni ott, a ravatalozóban, hogy körbeveszik őt asz osztálytársai, a haverok, a munkatársak és nem csak a család. Mert, hogy egy ilyen fiatalember esetében tele van a ravatalozó. Pontosan át lehet élni azt, hogy igen, legalább ennyi ember az, akivel közünk van vagy kapcsolatunk van egymáshoz, vagy akinek ott a helye egy temetésen. Rákoskeresztúrt fogom most magasztalni! Rákoskeresztúri hagyomány az, és magam is átélhettem egy pár ilyen klasszikus, keresztúri temetést, hogy elmegyünk az Új Köztemetőbe, és ez úgy folyik, hogy ott van a ravatal, és akkor ott ülnek a rákoskeresztúri asszonyok, ha ismerték az elhunytat, ha nem. Nemcsak azért, mert éppen nincs mit csinálniuk, és ez egy jó program, és akkor megsiratják a maguk szomorú életét is egyben, hanem ott ülnek, és odaérkeznek nagyjából egy órával előbb, ami azt jelenti, hogy elmondanak egy rózsafüzért. Akkor ez lemegy egy 35 perc alatt, utána énekelnek, és akkor mire a pap megy, ott már egy közösséget talál. Próbálok nagyon pontos lenni a temetéskor, és ahogy megérkezem, mindig azt tapasztalom, hogy nincs olyan temetés, hogy ne késnének el. Ugye, ez is tanulságos! Ma még egy temetésről is elkésünk! Éppen a héten is volt egy ilyen, hogy amikor visszaértem a temetésből, akkor kérdezte valaki, hogy hol van az elhunyt? Nahát, ez egy kisebb késés. Nem?

Állandóan beleütközöm abba a nehézségbe, hogy amikor azt mondom, hogy a bibliai-teológiai emberképben, mi teremtménynek látjuk magunkat, akkor lehet, hogy nektek, főleg, ha nem vagytok egyháziasan keresztények, akkor lehet egy csomó negatív asszociációtok erre a mondatra. Ezzel most nem tudok mit kezdeni, csak most csupán ki akarom mondani, hogy van erről tudomásom. Ezért nektek nehéz helyzetetek van, és olyan jó lenne, ha megpróbálnátok letenni azt, amit úgy élből gondoltok erről, és akkor megpróbálnátok befogadni azt, amit mondok! Mert, amit élből gondoltok erről, az lehet, hogy nagyon negatív! Ehhez a képhez tartozik akkor hozzá, hogy ha én teremtmény vagyok, akkor van egy küldetésem, akkor valami célja van annak, hogy vagyok, mert nem csak úgy lettem. Ezt úgy fejezi ki a Szentírás, hogy: „Nem a férfi akaratából!” A ma emberképéhez az tartozik, és egy ilyen keretben vagyunk, hogy: Azért vagyok, mert a szüleim akartak engem! Vagy: Azért vagyok, mert bár a szüleim nem akartak, de jöttem! A szüleim nem akartak, én se nagyon kívánkoztam ide, de hát elindult a folyamat, aztán nem bírtam megállni! Tehát itt sokféle választ lehet erre adni. Ha az én keretem pusztán csak annyi, hogy a létezésem alapja a szüleim akarata vagy döntése, és kiderül, hogy én csak úgy becsúsztam, akkor mit is csinálsz magaddal? Mentem most nemrég lakást szentelni. Tudjátok ez olyan, hogy minden évben elmondom egyszer, és ha minden évben nem találkoznék ezzel, akkor nem mondanám el a következő évben is. Úgyhogy most február van, így még egyszer elmondok egy ilyet. Ott ülök egy lakásszentelésen, meghitt a közeg, ami azt jelenti, hogy sütit kapok… J és ül a két hölgyike, meg az apuka és az anyuka is ott ül, és akkor azt mondja az apuka, azzal a teljes laza természetességgel, hogy: „Mert tudod Feri atya, fiút vártunk, aztán jött az Anna.” Hoppá! Ilyenkor nem tudom, nem az Annát nézni, hogy ő mit szól mindehhez! Ilyenkor én próbálom menteni a helyzetet, és ilyen buta mondatokat szoktam ilyenkor mondani, hogy: „És aztán utána Anna, biztosan hogy örültek neked a szüleid! Rájöttek, hogy az sokkal tutibb, hogy te jöttél, mintsem egy ilyen elképzelt fiúgyermek!”  Egy ilyen mondattal meg lehet kérdőjelezni valakinek a létezését! Miközben a szülők kedvesen csevegnek a társaságomban. Ezt pedig azért mondtam el, hogy az ilyen mondatokat, hogy lányt akartunk, de fiú jött …és az ilyeneket… értitek? Az a legjobb, amikor a kicsi magzat ott úszkál, és akkor a szülei éppen erre gondolnak, hogy: „Remélem nem vagy kislány!” vagy „Remélem, hogy van fütyid!” Akkor erre a kis magzat körbenéz: Hű-ha! Lásd: múlt heti történések! Szóval nem mindegy, hogy magamról akkor milyen keretben gondolkozom. Ha én tudom, hogy én nem a férfi akaratából születtem, - a Szentírás ezt így mondja -, akkor egy sokkal tágabb keretet kap a létezésem! Akkor kiderülhet rólam az, hogy az apukám nem akart, hogy az anyukám lányt akart, de én jöttem, de mégis, ez a tágabb keret, meg tud engem oltalmazni, és gyógyító erejű lehet! Ebből az is következik, ahogy a haszidok ezt nagyon hangsúlyozzák, hogy én nem célt adok az életemnek, hanem fölismerem az életcélomat. Azért ez különbség! Amikor a ma embere büszkén kihúzza magát, és azt mondja, hogy: Jogom van meghatározni az életcélom! Mindeközben állandóan beleütközik a saját gyarlóságába, a környezetének a korlátaiba, amelyek korlátozzák azt, hogy a maga által megálmodott célt elérje. Akkor pedig mi történik? Jön a koppanás! Nem tud ezzel a helyzettel mit kezdeni! Ezért sokkal egészségesebbé tesz minket, ha a céljainkat megpróbáljuk nem kitalálni, hanem fölismerni, hogy az mi! Ezt persze a biblikus-teológiai gondolkozás úgy mondja, hogy Isten ad célt az életemnek, ő ad nekem küldetést, és ezt a kereszteléskor ki is szoktuk fejezni, és utána én ezt próbálom reálissá tenni, vagyis a hétköznapokban valóban megvan a szabadságom arra, hogy folyamatosan aktuális célokat tűzzek ki, akarattal vagy döntéssel, és a többi. Ahogy így ücsörögtem teás csuporral a kezemben, és körülnéztem a szobámban, hogy kezdetben van a viszony, hogy nem szakíthatom el magam tőletek, eszembe jutott az, hogy mi volna, ha egyszer amikor megyek haza, nyitom az ajtót, és nem bírok belépni, mert egy csomó ember ott van a szobába. Erre kérdezném tőlük, hogy: Mit kerestek ti itt? Azt mondanák erre, hogy: Tudod, mi azok az emberek vagyunk, akik előállítottuk azokat a tárgyakat, amelyek a te szobádban vannak! Ott lennének arab férfiak és nők, akik rámutatnának a nejlonzacskóra, a kőolajszármazékokra, aztán ott lennének az indiai gyerekek, rámutatnának a füstölőmre, aztán ott lennének a kínai kiskorúak, ás rámutatnának az összes, általam szeretett matcboxaimra. Szóval, képzeljétek azt el, hogyha csak körbenéztek a szobátokba, és megnézitek, hogy honnan vannak a dolgaitok, és akkor azok az emberek mind ott lennének, akiktől ezek származnak. Utána pedig képzeljétek el, hogy egyenként mindegyikkel elkezdenétek beszélgetni, és elmondanák azt nektek, hogy milyen életet élnek ahhoz, hogy neked legyen nejlonzacskód, meg füstölőd, meg szappanod, meg matchboxod, meg akármicsodád. Esetleg, egyik-másik bátrabb azt is elmondaná, hogy ő milyen megalázó munkafeltételek meg életkörülmények között él ahhoz, hogy te egy vásárlás után kidobd a nejlonzacskót. Az életünkbe, ha csak egyszer létrejöhetne egy ilyen találkozás, akkor milyen hihetetlenül másképp néznénk a dolgainkra, vagy másképp gondolkoznánk arról, hogy globalizáció, hogy ember az emberrel hogy függ össze, vagy hogy tartozik össze. Ezt, ha valaki jól megírná, de szívesen elolvasnám!

Egy idős nénivel beszélgettem. A következőt mondta, hogy: Jaj, Feri atya, de sajnálom én a mai fiatalokat! Nincs nekik semmilyük! - Erre kérdeztem: Hogyan nincs semmilyük? . Hát, hogy nincs nekik Istenük, meg nincs nekik vallásuk, meg nincs nekik hazájuk! – Most szeretném átadni azt a nézőpontot, ahogy én nézem ezt a mondatot! Tehát nem kritikát akarok gyakorolni bárki fölött, hanem egyszerűen csak ennek a néninek, az a keret, amiben látja magát meg az életét, az olyan tág, hogy abban benne van az Isten is, benne van a haza is, benne van az ő családja, és még nagyon sok minden belefér. Benne van az ő összes keresztény testvére is! Ő egy ilyen keretben él, és azt mondja, hogy hát, én a ma emberén úgy látom, hogy sokkal szűkebb keretben él. Hát úgy meg, hogy lehet élni? Innen, ebből a tág keretből nézve, őneki szinte semmilye sincs! Nagyon izgalmas, ahogy ezt ez az idős néni mondta! Nem volt benne semmi ítélkezés, ez inkább ilyen empatikus mondat volt. Erich Fromm azt mondja, - itt a felelős voltunkat illetően -, hogy: „A lelkiismeretben az ember tulajdonképpen önmagának felel.” Nemcsak az Istennek kapcsolatban vagyunk felelős viszonyban, meg az emberekkel, hanem önmagunkkal szemben is, és a lelkiismeretünkben ezt éljük meg, hogy fel vagyunk szólítva önmagunkban, hogy feleljünk a lelkiismeretünk által föltett kérdésekre. Ez pedig megint csak egy olyan felelősség, amit nem lehet letenni. Hát olyat lehet, hogy valakiből módszeresen kipusztítják a lelkiismeretet, vagy pedig nagyon eltorzítják, de akkor ő egy sebzett ember lesz, és nem lesz neki jobb! Jól látjuk, hogy milyen lesz az az ember, akiből ezt kipusztítják! Nem válik hasznára, az biztos!

Még egy utolsó dolgot el kellene mondanom nektek. Csakhogy a bibliai-teológiai emberkép milyen tág keretet ad az önmagamhoz alkotott képhez. Amikor azt mondja a teremtéstörténet, hogy Isten azt mondja az embernek, hogy adjon mindennek nevet, akkor ez azt jelenti, hogy ő uralkodhat minden teremtményen, persze nem a másik emberen, hanem a teremtett világon, mert az az ember kezébe van helyezve. Csakhogy ez az uralkodás egy felelősséget jelent és nem előjogokat! Ahogy Montenegróban voltam, és talán emlékeztek erre a találkozásomra, amikor ott vagyok 2000 méter fölött, és akkor egy fél napot együtt töltöttem ott egy pásztorral és a családjával, illetve a két fiával, mert az asszony éppen lent volt a faluban. A pásztor három hónapon keresztül, együtt a gyerekeivel, – az egyik gimnazista volt, a másik meg általános iskolás -, ment és vitte őket, és mindennek elmondta a nevét. Vitte az állatokat egy ilyen hegycsúcsra, és akkor lemutatott a völgybe, ahol volt egy kis tó, és akkor elmondta szerintem vagy huszadszor, hogy ennek a tavacskának az a neve, hogy, és ha tovább nézünk, akkor ott van egy hegy, azt meg úgy hívják, hogy. Akkor pedig leszállt egy pillangó, akkor meg mondta, hogy ezt meg úgy hívjuk, hogy. Egy elemi élményem lett arról, hogy egy ilyen természetes közegben, az ember valóban nevet ad mindannak, ami őt körülveszi. Ezért pedig egészen más viszonyban van a tóval, a pillangóval, a bogyókkal, az állatokkal, a heggyel, és mindennel, ami ott van. Esze ágában sincs azt kizsákmányolni vagy tönkretenni, mert nagyon jól tudja, hogy a létezés elválaszthatatlan tőle! Mert hiszen ő adta a nevét annak a dolognak! Az az ő tava, az ő hegye, meg valamiképpen az ő pillangója, mert meg tudja nevezni! Mi meg, ugye csak egyszerűen azt mondjuk, hogy tó, meg hegy, meg növény és fa. A gyerekek olyan aranyosak! Van egy ismerős család, ott a gyerek pontosan, minden fának adott egy nevet, és minden fának tudja a nevét, és mondta nekem, hogy ő ez, az meg az. Számára ezek nem csak egy-egy fa voltak, hanem megmondta, hogy most melyik fához megy. És hogy tud tiltakozni egy gyerek, amikor ott egy fát kivágnak, vagy egy bokrot, aki az ő bokra volt! Értitek ezt ti már jó, így most ezt nem ragozom tovább.

Egy utolsó gondolatot tennék még ehhez. Éppen ma olvasom, - a keretekről, a keretekről való felelősségünkről -, hogy amikor az Egyesült Államokban, a polgárjogi küzdelmek annyira megerősödtek már, hogy a törvényhozás elé került az, hogy jogszabályi úton kell az iskolában az egyenlőséget biztosítani, vagyis hogy ilyen és olyan emberek, megkülönböztetés nélkül járhassanak egy osztályba. Amikor ezt jogszabályi úton tervezték biztosítani, akkor nagyon sokan a következő szempont miatt tiltakoztak: Egy ilyen dolgot nem lehet jogszabállyal biztosítani, hanem meg kell várni, amíg az embereknek a motivációja, meg az érettsége eljut oda, hogy ezt igényeljék és belássák, és a többi. Erre pedig azt mondták sokan, hogy: Nem! Mert, hogyha tudunk hozni megfelelő jogszabályokat, az kihat az erkölcsre, az erkölcs pedig kihat az emberképre, az emberkép pedig egy egészen más világot tud teremteni. Meghozták a jogszabályokat anélkül, hogy természetesen az összes amerikai állampolgár eljutott volna oda, hogy szívvel-lélekkel akarta volna a fehér gyerekét, a néger kisfiú mellé ültetni a padba. Most pedig látjuk azt, hogy néhány évtized után, azoknak lett igazuk, akik azt mondták, hogy bizony, ha helyes jogszabályokat hozunk, az ki fog hatni az erkölcsre, az meg kihat az emberi kapcsolatokra, ez pedig megváltoztatja az emberről alkotott képünket. Ezért aztán természetesen nagyon igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy az ember, felelős azért, hogy milyen nagy társadalmi és közösségi csoportokat, intézményeket hoz létre, és hogy milyen jogszabályok születnek. Ez egy hatalmas felelősség! Azt nem merném állítani, hogyha még egyszer születnék, akkor jogász lennék, mert azt hiszem, hogy annyira nem bírnék más lenni, de az összes jogász felé megemelem a kalapom. Hatalmas dolog, amit tesznek! Ha persze jól csinálják!

Ez volt az első pont. De ez most csak három pontos lesz, nem egy ilyen soha véget nem érő tíz pontos valami! Az első volt a leghosszabb!

2. Az ember megváltásra szorul! Megint csak teljes együttérzésem azoknak, akik nem egyházias keretek közül jönnek, és ez a mondat már élből irritálja őket. Az első az, hogy teremtmények vagyunk, a második pedig az, hogy nem elég a sok bajból, hogy teremtmény vagy, hanem még a megváltásra is rászorulsz! Mi a csudát jelent ez? Van egy nagyon kedves teológia professzorom, aki most volt 70 éves, úgy hívják, hogy Fila Béla, aki egy nagyszerű ember és teológus. Ő azt mondja, hogy: „Nézd Feri, az, hogy mi a teremtés, egy értelmes embernek három perc alatt elmagyarázom. Azt, hogy mi a megváltás, azt öt perc alatt elmondom. Csakhogy aztán tudjon vele mit kezdeni! Ahhoz kellenek évek!” Ezzel pedig nagyon jól kifejezte azt, hogy le lehet valamit írni nagyon egyszerűen, és egy értelmes ember érti is annak a logikáját, de hogy az úgy lejjebb csöpögjön, és tudjon vele mit kezdeni, az a nagy dolog! Na, és én most beleállok ebbe a sodrásba, és azt mondom: Mi az, hogy az ember megváltásra szorul? Ezt egyetlen mondattal el tudom mondani, és meg tudom alapozni. A mondat agy hangzik: A létezésem nem szükségszerű! Ha pedig a létezésem nem szükségszerű, sem a foganásom, sem a születésem, sem az, hogy a következő pillanatban legyek, hanem esetleges, akkor én folyton-folyvást, az esetlegességem miatt rászorulok valamire vagy valakire. Aki akkor, amikor én egy ilyen nem szükségszerű létezésben vagyok, akkor tart engem! Nem engedi, hogy egy totális kétségbeesés vegyen rajtam erőt, vagy hogy cinikussá váljak, vagy kiábrándulttá, vagy rezignálttá, vagy akármi történjék velem. Vagy egyszerűen csak azt éljem át, hogy miután a létezésem nem szükségszerű, a létezés abszurd. Innen pedig szinte már csak egy lépés az, hogy akkor bármi belefér, hát ha egyszer abszurd! Akkor csináljunk valami jó abszurd cuccot! Nahát, az olyan is lesz! De biztos már ti is átéltétek ezt, hogy a létezésünk nem szükségszerű. Amikor pedig ezt valaki a szíve mélyéig átéli, na akkor ott azért jön egy felkiáltás valaki felé! Ugye, van valakihez szólni ilyenkor, amikor rájövök, hogy nem szükségszerű a létem!

Egy kislányt szeretnék elétek hozni, aki 9 éves, és aki átéli azt, hogy a létezése nem szükségszerű. Vége van a hittanórának, és odaáll a hitoktató elé - , aki ezt könnyes szemmel mesélte el nekem -,  és tudni kell, hogy a kislány elsőáldozásra készül, és azt mondja neki, hogy: Erzsi néni! Valamit én nem értek! Tudja Erzsi néni, én reggel fel szoktam kelni, fogat mosok, lezuhanyozok, utána megreggelizünk, bepakolom a táskámat, és eljövök az iskolába. Ott pedig végigülöm az óráimat, néha felelek vagy dolgozat van. (Így ez a kislány elmondta az egész napját.) Este aztán már fáradt vagyok, lefekszem, az anyukám ad egy puszit, az apukám még nincs otthon, és akkor jön a kedd. Akkor pedig elkezdte elmondani, hogy hogyan néz ki a hete. Elmondta, hogy a napokban is van különbség, de utána azt is mondta, hogy a hónapokban is, mert 9 hónapig csinálja ezt, aztán pedig jön a nyár. A nyáron meg ezt csinálja. Ezt pedig szépen végigmondta így, vagy negyed órán keresztül. Utána pedig befejezte ezt az egészet, és azt mondta, hogy: Erzsi néni! Ez akkor is így lesz, ha felnőtt leszek? Mi ez az egész itt? Ezt egy 9 éves gyerek ki tudja fejezni, hogy most azáltal válik szükségszerűvé bennem a létezésem, hogy ezeket csinálom? Attól van ez az egész, hogy rendet csinálok az életemben, és megy az egyik nap a másik után, és ez tudná megalapozni az életünket? Jaj, ezek a gyerekek! Bárcsak nem kizárólag mi oktatnánk őket, hanem néha meghallgatnánk azt is, amikor beszélnek hozzánk!

Ha most egy kicsit ki szeretném fejteni, akkor mit is jelent ez, hogy a létezésem nem szükségszerű, ezért rászorulok valakire vagy valamire, és valamiképpen folytonosan rászorult vagyok a létezésben valakikre? Ez azt is jelenti, hogy önmagam, önmagamat nem tudom megváltani! Mert magamat a halálban nem tudom kézen fogni, és átvezetni a halálon, és magamat üdvözíteni! Ezt nem tudom megcsinálni! Amikor tehetetlen és kiszolgáltatott vagyok, akkor éppen arra szorulok rá, hogy te eljöjjél és meglátogassál engem, és szólj hozzám néhány jó szót. Rogers a maga módján mást sem tett, minthogy azokat az embereket, akik egy adott pillanatban rászorultak a megváltásra, arra, hogy azt ott és akkor realizálhassák az életükben, akkor odaállt hozzájuk és elkezdett velük beszélgetni. Azzal pedig, hogy elfogadta őket, és segített nekik úgy, hogy megőrizte az ő emberi méltóságukat, ezzel realizálta azt, hogy mit jelent az, hogy ő egy megváltott valaki. Ezt, ha én nem vagyok Istenhívő, akkor azt mondom erre, hogy ó, hát az XY segített, de akkor azt gondolom erről, hogy nekem ez egy szűk keret, mert e mögött ezt én szeretném kitágítani még. Hogy e mögött még van valami, meg még van valami! A megváltottságunkra szorultság az egyszerűen elemi, de általában akkor fedezzük föl, amikor bajban vagyunk! Ebből a szempontból nem az a legnagyobb baj, amikor ellenünk bűnt követnek el, hanem a megváltottságra való rászorultságunk leginkább akkor tudatosulhat bennünk, amikor mi követtünk el valakivel szemben jogtalanságot, igazságtalanságot, vagy valakinek a méltóságát nem tartottuk tiszteletben. Ez az a pillanat! Mert amikor áldozat vagyok, akkor van még valamiben kapaszkodni, ez pedig az, hogy én erkölcsileg ember maradtam, csak te követtél el bűnt ellenem. De amikor kivetkőzök magamból, amikor nincs semmibe sem kapaszkodni, mert azáltal tettem kérdőjelesé az életemet, hogy én követtem el a bűnt, ez az a pillanat pont, amikor a rászorultságunkat megélhetjük. A bűnt, itt csak megint nem erkölcsi értelemben veszem! Hanem mondjuk, amikor hazamész, és nem bírod elfelejteni a hajléktalan férfinak az arcát, teljesen függetlenül attól, hogy adtál-e neki egy százast vagy nem, hogy odaadtad-e a Balaton szeletet, ami ott volt a kabátod zsebében, vagy nem. Mert adott esetben, ezekkel a gesztusokkal, el tudod fedni ezt az élményt, de amikor hazamész és leülsz, akkor rájössz, hogy ezzel semmit sem tettél, hiszen ez a hajléktalan ember továbbra is ugyanaz maradt, mint aki volt. Talán valami igen, de lényegileg lehet, hogy semmi nem történt. Amikor az arcát nem tudod kiverni a fejedből, és ez az a pillanat, amikor rájössz arra, hogy nem tudsz neki segíteni, mert nem találtad még ki, hogyan tudnál neki segíteni. Pedig lehet, hogy megvan benned erre a készség, de nem tudod, hogyan csináld! Szerintem ezek azok a pillanatok, amikor ezeket igazán át tudjuk élni!

Belerondítok most néhány mondat erejéig egy igen nehéz témába. Ezért vagyok kritikus magammal szemben is! Mert, ha én keresztény emberként, így tekintek a másikra, hogy teremtmény vagyok és vagy, megváltásra szorulok és szorulsz, ez azt jelenti, hogy egy nagyon meghatározott keretbe helyezem a kapcsolatunkat, és akkor ebben benne lesz a te méltóságod tisztelete, az együttérzés, a megértés, és a többi, akkor mondható-e az, hogy az Egyház nem lát el közszolgálatot, és hogy a köz javát nem szolgálja? Ha én jó értelemben látom az Egyházat, úgy ahogy az Egyház látja magát, akkor a napnál is világosabb, hogy a vallás és az Egyház nem magánügy, hanem közügy! Amikor az állam támogatja az Egyházakat, vagy a vallásgyakorlatot, akkor nem jótékonykodik, hanem valami olyasmit finanszíroz, amely az egész társadalom, sőt az egész emberiség javát szolgálja! Ezt szerintem be lehet látni! A nehézség inkább ott van, hogyha bármelyikőtökben is az Egyházról, a vallásról, a hitéletről, nagyon negatív képek vannak, ha nagyon rossz tapasztalataitok vannak, ha azt halljátok ki, adott esetben joggal, mondjuk egyházi tisztségviselőknek a szavaiból, hogy az Egyház már megint hatalmat akar, hogy a Római Katolikus Egyház már megint a pozícióit erősíti, már megint kizár, már megint elutasít, már megint moralizál, és a többi. Ha nektek ilyen élményetek van, akkor egy elemi tiltakozás lesz bennetek, hogy az állam ne támogassa az Egyházakat! Főleg ne a Katolikus Egyházat, mert az a legnagyobb piszok! Akkor pedig én, ezt katolikus papként, mindennél jobban megértem! Mert ismerem a II. vatikáni zsinat tanítását, amelyben azt olvassuk, hogy az Egyháznak, adott helyzetekben kötelessége még azokról a jogairól is lemondani, amelyekhez pedig elidegeníthetetlen joga van, az emberek szolgálata érdekében! Érthető volt ez? Ugye ez egy csodálatos dolog! Az egyházaknak úgy kellene működni, hogy ahogy talán jelenleg nem működünk, hogy sokkal jobban kellene látnunk azt, hogy ma, a magyar társadalomban ez egy iszonyatosan neuralgikus pont, és többek között az elmúlt 40-50 évnek a hatására is, a magyar társadalom zömében az Egyházról inkább egy negatív kép él. Egy hatalmi Egyház képe él a legtöbb emberben. Tehát, amikor a legtöbb ember ma Magyarországon fölszisszen, amikor mennek ezek a viták, hogy iskolai hitoktatás, hogy az egyházi támogatás, meg a többi, akkor lehet, hogy nekünk inkább abba az irányba kellene sarkítanunk, hogy inkább mondjunk le bizonyos jogokról, amelyek egyébként hozzátartoznának a közszolgálatiságunkhoz. Amelyeket senki nem vehet el tőlünk, mert ezek a jogaink a lényegünkből fakadóan vannak. De mégis lemondunk róluk, azért, hogy ne akadályozzuk a ti Istenkapcsolatotokat, hogy ez kifejlődhessék, hogy oldódjanak a félelmek, az előítéletek, meg a többi! Ez persze mindig egy nagyon nehéz játék, mert ahogy az előbb mondtam, ha vannak jó jogszabályok, az meg kihat az ember életére. Akkor hogy kell itt helyesen dönteni? Itt csak azt akartam hangsúlyozni, hogy az Egyház tanításában ez nagyon szépen megfogalmazódik, hogy mi a fontosabb, hogy az Egyháznak képesnek kellene lennie, ilyen prófétai gesztusokra, valamilyen jogról való lemondásra. Miközben akkor cselekszik jól, ha az ugyanilyen értékű jogokat, a társadalom többi szereplője számára pedig képviseli és azokért küzd. Most képzeljetek el egy olyan Egyházat, amely küzd mindenféle ilyen emberi jogért, de adott esetben a maga jogát nem használja! Ez egy szép kép! Adott esetben ezek prófétai pillanatok lehetnek. Nagyon nagy remény van bennem, hogy bárcsak belekaptam ebbe a témába, de hogy érdemes volt mégis ezt elmondanom, ezzel a néhány mondattal!

Rászorulok a megváltásra, és ez hozzátartozik az emberi létezésem lényegéhez. A tudományok emberképében benne van az, hogy az ember a teljesítményei által az, aki, éli meg önmagát és bontakoztatja ki a létezését. De mi van akkor, ha nem vagyok képes teljesítményre? Ugye, ez egy döntő kérdés! A megváltásra való rászorultságunk abból is megmutatható, hogy az életünkhöz hozzátartoznak azok a pillanatok vagy helyzetek, vagy életszakaszok, amikor nem tudunk teljesíteni. Amikor azért van jogunk a létezéshez, mert teljesítünk, akkor megszűnt a jogunk! Ha azért szeretsz engem, mert teljesítek, akkor nem kell többé szeretned! Ez mutatkozik meg minden kiszolgáltatott helyzetben! Amikor a pap bemegy a kórházba, és mondjuk egy nem hívő emberrel beszélgetek, és átélem az ő drámáját, hogy ő itt, a kórházban most azt éli meg, hogy mi van az ő létezésével? Most akkor milyen jogon létezik ő, ha innen kikerülve is, tolószékhez lesz kötve? Akkor mi alapozza meg a létezését? Ettől a pillanattól kezdve mi alapozza meg az ő feleségének a szeretetét?  Ha csak azok a kölcsönös jogok és kötelességek alapozzák meg, ami mondjuk egy házastársi szerződésben leírható, akkor a mi betegünk nagyon nehéz helyzetbe kerül! Azonban, ha a feleségének a fejében ilyenkor az a keret jelenik meg, hogy a férjem most olyan helyzetbe került, amelyben most átéli a megváltásra való rászorultságát. Ki az, aki képes reálissá tenni azt, hogy a Megváltás van? Nem lesz, van! Én! – mondja a felség. És nem hagyja el a férjét, aki tolószékbe került! Ebben a pillanatban ő realizálta a megváltást, mert igent mondott a férjére, bár ő nem tud úgy teljesíteni, ahogy addig teljesíteni tudott. Ugye mi van azokkal, akik sose tudtak teljesíteni? Szoktam emlegetni nektek azt, hogy minden héten tartok egy Szentmisét, értelmi fogyatékos gyerekeknek, enyhén és középsúlyosan fogyatékos fiúknak és lányoknak. Szívből kívánom, hogy legyen kapcsolatotok ilyen emberekkel! Mert nagyon jól át lehet azt élni, hogy mit tud adni nekem egy olyan valaki, akinek nincsenek teljesítményei? Legalábbis nem úgy, ahogy ez ma hozzátartozik a miáltalunk gondolt normál és egészséges élethez hozzátartozó teljesítményfogalomhoz. Annyira aranyosak, hogy az fantasztikus! Emlékeztek arra a kislányra, aki minden áldozáskor odajön hozzám, és megsimogat? Bármelyik pillanatban meghalhat, 17 éves, és nemcsak értelmi fogyatékos, hanem súlyosan szívbeteg is. Minden nap több órán át kell oxigénpalackra kötve léteznie, szinte nem mozoghat, azért mert a szívét annyira kímélni kell. De amikor kijön áldozni, akkor megsimogat! Az ő létezése akkor micsoda? Értelmes vagy értelmetlen? Vagy mi alapozza meg? Ezért egyfelől tetszik ez a paraolimpia, nagyon klassz dolog, és megható  nagyon, lehet bőgni nagyon a TV előtt. Remélem, szoktatok! De van bennem mindig egy pici keserűség is, hogy mi van azzal, aki ennyit se bír? Azzal akkor mi van? Hát nem biztos, hogy a létezésének az alapját azzal kell megteremteni valakinek, hogy kitalálunk mindenkinek valami sportot, amivel teljesíteni tud. Ez egy klassz dolog nagyon, csak azért benne van a világ logikája!

Hát most itt annyi minden az eszembe jutott! Egy csomó, nagyon komoly dolog! Eszembe jutott például az, hogy az az anyuka, akinek a gyerekéről kiderült, amikor magzat volt, hogy nagyon súlyosan értelmi fogyatékos lesz, és testi hibával fog megszületni. Emlékeztek rá, ugye? Egyszer már beszéltem róla. Hónapokon keresztül vívódott azon, hogy megtartsa vagy ne? Mert az orvosok megmondták neki, hogy nem lesz életképes, és mindenképpen értelmi és testi fogyatékkal fog megszületni. Tehát a létezését mi indokolja? Ugye? Ez persze emberileg, abból a családból nézve, egy hatalmas dráma, amit nem lehet két mondattal elintézni, hogy így kell csinálni és kész! Akkor pedig hónapokon keresztül beszélgettünk, hogy hol tart ebben a dologban, és ugye nem sok időnk volt, mert hamar eltelik a harmadik hónap. Azt mondta az anyuka, hogy akkor legyen, és éljen addig, ameddig lehet! Akkor megszülte a kisbabáját, és azt hiszem, hogy élt talán vagy 3-4 napot. Ami miatt ezt el akartam mondani, az az, hogy utána egészen természetes volt, hogy ezt a pici babát, aki négy napot élt - , és a teljesítmény oldalon egy nagy nulla szerepelt ugye -, el kell temetni. Tehát, hogy a létezése által kijár neki a temetés. Életem egyik legmegrendítőbb temetése volt ez! El tudtok képzelni egyáltalán egy ekkora kis koporsót? Előtte arról szólt a beszéd, hogy most akkor el kell-e őt temetni vagy nem, vagy hogy otthagyják-e a kórházban? Ugye? Ez a világ logikája! A világ ad egy ilyen keretet: négy napos, nem bírta ki, hogy kikerüljön a kórházból, hát akkor hagyjuk ott. Ezt a keretet felkínálták nekik… Aztán pedig úgy kellett külön kérni, hogy ők szeretnék elkérni és eltemetni a kisbabájukat. Ezt külön kérni kellett!

Van egy másik értelmi fogyatékos kislány, hát attól meg úgy kell menekülnöm, mert az egy ilyen jó erőben lévő kiscsaj! Kitalálta, hogy ő nagyon jól tud gyúrni. Amikor pedig jön a templomba, akkor ezt azzal a lelkesedéssel teszi, hogy a mise után meggyúrja az én vállamat. Most már több éve ismerjük egymást, és nem nagyon tudom vele megértetni, hogy ezt néha lehet, néha meg nem.  A leglehetetlenebb pillanatokban odapattan mögém, és elkezdi gyúrni a hátamat! Éppen, amikor beszélgetek valakivel, vagy nem is tudom, hogy mit csinálok éppen. Nagyon nehéz vele zöld ágra vergődni, hogy most akkor ezzel várjunk, vagy valami és ezt most hogyan is lehetne. De annyira aranyos, ahogy ezt csinálja! Amikor a hittanórájuk van, szinte nincs olyan hét, hogy ezek közül a gyerekek közül, valaki valamilyen ajándékot ne tenne oda a szobám küszöbére. A többiek, azt hiszitek, adnak ajándékot? Dehogy adnak! Ők meg igen!

 

Akkor most befejeztem.

 

Köszönöm szépen a figyelmeteket! Akkor a jövő héten folytatjuk!

Lejegyezte: Ujhelyi Balázs 

Comments