A nők nehézségei a párkapcsolatban

2004.04.13.

Megosztom
Elküldöm

A nők nehézségei a párkapcsolatban. Férfi-nő közti szerződés, mint a bizalmi viszony eszköze. Tiltott eszközök a kapcsolatban.

 

Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit!

Azt hittem, hogy kevesebben leszünk, mert a múltkor sikerült félreérthetően mondanom, hogy ma leszünk-e vagy nem? Így most tőletek hiába kérek elnézést, mert ti itt vagytok, de majd ha eszembe jut, akkor a következő alkalommal fogok elnézést kérni azoktól, akik azt gondolták, hogy ma nem leszünk. Ez jó példája volt annak, hogy ez nekem föl sem tűnt. Az én fejemben az volt, hogy milyen jól felhívtam a figyelmeteket arra, hogy ma leszünk. Aztán, amikor a negyedik ember megkérdezte, még mielőtt kiértem volna az ajtóhoz, hogy ma leszünk-e, akkor jöttem rá, hogy sikerült valamit nagyon félreérthetően mondanom.

 

Ugye emlékeztek arra, bár nem tudom, hogy azóta veletek, mi minden történt, mivel volt egy Húsvét közben, és hogy egyáltalán vissza tud-e jönni a téma. Ha majd megjön Csilla, akkor nagy tisztelettel fogom köszönteni, azért mert ő nagyon szereti, ha a nőkről beszélek, és most majd még egy-két gondolatom lenne arról, amit megint lehet, hogy egy kicsit félreérthetően fogalmaztam meg, mintha ilyen nagyképűen, valami szózatot akarnék intézni a hölgyekhez, amiről persze szó sincs. Hanem csak egy-két pontban szeretném összefoglalni azt, hogy miért nehéz nekik, és hogy hol fejezem ki számukra a nagyrabecsülésemet meg tiszteletemet, hogy ezt a nehéz dolgot kellene nekik csinálni.

Ugye, az első pont, az az volt, hogy a hölgyek nagyon jól járnak azzal a kapcsolataikban, ha el tudják fogadni azt, hogy a férfiak megrögzötten, a szokásaik szerint élnek. Persze, ez most így egy nagyon csúnya és durva általánosítás, de ha egy hölgy észreveszi, hogy egy kapcsolatban valami mehetne jobban, vagy másképp, akkor egyrészt ezt a férfi észre sem veszi, vagy, hogy ha egy hölgy ezt elmondja, hogy ez így van, akkor nagyon nehéz annak a férfinak egy kicsit is moccanni. Tehát már önmagában, ennek a tudatosítása is nagy lelki békéhez tud vezetni!

2. Annak a tudatosítása, hogy akármennyire is, mi vagyunk a férfiak, a kapcsolatokban lévő fejlődésre és változásra, éppen rátok van szükségünk, vagyis rátok szorulunk. Hiába macsóskodunk itten, akkor is, nem megy egyedül nekünk!

3. Az, hogy amikor föláll egy nehéz helyzet valamilyen kapcsolatban, akkor természetesen minden ember, de talán ez a hölgyekre igazabb tud lenni, hogy szívesen gondoljuk azt, - én, mint nő beszélek most -, hogy a másiknak kellene változni. Én most már beláttam, hogy min kellene változtatni, mert ehhez nekem sokkal jobb érzékem van, mert nő vagyok! Ugye, ezt most el tudtam mondani a férfinak is, akkor most ő tegye a dolgát, változzon ő! De tudjátok, mindig van önrész! Éppen ezért egy bölcs nő, pontosan tudja azt, hogy a maga dolgát, akkor is meg kellene tenni, hogyha egyébként úgy érzékeli, hogy a férfinek sokkal többet kellene változni. Ez egy igazi, mély verem, amibe nagyon sokan bele tudnak esni! Ettől kezdve pedig boldogtalanok, szomorúak, tehetetlenek, depressziósok, és én nem tudom, hogy még mik lesznek. Csak a saját részüket nem veszik föl! Tudjátok, ha 99%-ot kellene a férfinek, és egyet a nőnek, akkor neki kellene azért állni, annak az egynek! Ez az örömhír, hogy van mit csinálni! Ahogy Erik Börn mondta, hogy: „Az élet egy Hello-val kezdődik, egy Hello-val végződik, és a kettő között valahogy el kell ütni az időt!” Ezt mondta ő, tehát ez az egy százalék, nagyon jó lehetőség erre!

Föltehetném azt a kérdést magamnak, hogy: Mi az én szerepem, egy adott helyzet kialakulásában? MI az én szerepem, ebben a problémában? Ez még akkor is igaz, - ha emlékeztek, ezt a példát hoztam -, hogyha történetesen egy szent asszony meg egy brutális, alkoholista férfi élnek házasságban.

4. Ez nagyon nehéz, sőt lehetetlen, de azért elmondom! Megtanulni, nem elvárásokkal közeledni folyton-folyvást a férfi felé! Persze, hogy mi, férfiak is ilyenek vagyunk, ez világos, de… Akkor itt mondtam két klasszikus tévutat, amikor úgy tűnik, hogy a férfi nem felel meg az elvárásoknak, azért meleg, bensőséges és intim kapcsolatra meg szükségem van, mondom én, mint nő, hiszen e nélkül meg nem tudok élni. Ekkor meg két, klasszikus tévút van. Az egyik, hogy rácuppanok a gyerekekre, hogyha már a férjem nem adja meg, akkor majd a gyerekemtől megkapom azt, amit a férjemtől nem. Ez az egyik legrosszabb megoldás! Ilyenkor történik a gyerekek szülősítése, és nagyon könnyen helyezzük a gyerekeket szülő szerepbe. Ez nagyon furcsán hangozhat annak, aki ezt most hallja először! Itt lehetne megint mondani vagy 7-8 pontot, csak erről a mondatról, hogy mit jelent az, amikor egy gyerek, furcsa módon szülő szerepbe kerül, és hogyan hat ki ez, az ő későbbi párválasztására, házasságára. De most ebbe ennyire, nem akarok belemenni! Nagyon könnyen megtesszük a gyerekekkel azt, hogy ők lesznek a házastársaink, és ez roppant furcsa lehet, de sajnos így van, vagy így lehet. Főleg ott, ahol elvált szülők gyerekeiről van szó, ott a szülővel ellentétes nemű, legidősebb gyerek, potenciális áldozat! Például, hogy a legidősebb fiúgyermek elkezdjen a férj, a férfi szerepében lenni otthon, vagy a legidősebb lánygyerek elkezdjen a feleség szerepében lenni. Ez potenciális veszély-és zavarforrás! Ez az egyik legklasszikusabb tévút, ahova egy nő eljuthat, ebben a helyzetben. De ez nagyon rossz megoldás, mert így a gyermekemet agyonterhelem azzal, hogy olyan bizalmat fektetek és ébresztek vele szemben, ami nem rá vonatkozik!

A másik klasszikus tévút pedig, hogy keresek egy rendes pasit! Most ugye, itt egy házasságban élő asszonyról van szó, 10 gyerekkel, mondjuk, és a többit most nem folytatom.

5. A gyerekkorotoktól kezdve másképpen nevelünk benneteket, mint a fiúkat. Ugye, egy fiúnak megengedjük azt, hogy délután lemenjen a barátaival focizni. A lánytesókat meg megkérik a szülők, hogy segítsenek mosogatni. Egy gyerekkortól átélhetik a lányok azt, hogy sokkal könnyebben mondta az anyuka nekik azt ebéd előtt, hogy ugyan jöjjön már egy kicsit segíteni, hogy kész legyen az ebéd! Ilyet a fiúgyerekeknek nem mondott! A fiúgyerekeknek esetleg, egyszer vagy kétszer megpróbálta azt a lehetőséget fölvillantani, hogy mondjuk a kiskanalat kirakhatnák, és pont annyit, ahányan étkezni fognak, de hát miután ez nem sikerült, többedik esetre sem, ezért lemondott erről. Ez most így tudom, hogy nagyon banális meg primitív is, de egy lánygyerek, nagyon könnyen belenő abba a helyzetbe, hogy miután eleve kapcsolatokban él, sokkal inkább, mint a fiú, mert a fiú inkább a focilabdával él, ezért lánygyerek nagyon könnyen megtanulja azt, hogy segíteni kell, figyelni kell a másikra, szolgálni kell, jónak lenni, kedvesnek lenni, mások jólétéhez hozzájárulni. Utána pedig meg is kapja a dicséretet! A fiúkat meg engedik a grundon, egymást verni meg püfölni! A válások ebből a szempontból nem segítenek a kislányoknak, mert akkor a kislányokra, éppen a válás miatt, és hiába emancipálódnak, így is nagyon sok teher járul, mert hát ki segítsen az anyunak, ha nem a kislány vagy a nagylány? Tehát akármennyire is egyenlítősdit játszunk, azért a kislányok mégis nagyobb számban nőnek úgy föl, hogy számukra természetes és normális az, hogy segítenek a férfinak! A fiúk meg akárhogy is vesszük, nagyobb számban nőnek úgy föl, hogy természetes nekik az, hogy a lányok segítenek nekik! Ez már csak így van! A házastársi kapcsolatokban pedig ez komoly bonyodalmak forrásává lesz! Ezért a következő pont az lenne a hölgyek számára, - mert most nem arról beszélünk, hogy addig püföljük a gyerekek fejét, amíg rá nem jön, hogy ez így nem jó, hanem arról, hogy kifejezem azt -, hogy ez nekem nem jó! Nem püföléssel, hanem nyögéssel, és utána, amikor már sokat nyögtem, akkor mondom szavakban is, mert a férfi a nyögést nem érti! Mivel nekünk legalább ötször el kell mondani ugyanazt! Akkor sem értjük még, csak úgy kezd megnyílni egy nagy kapu. J Hogy ez mikor tárul majd ki, az megint egy másik nagy kérdés. Szóval, mindenképpen szükségünk van arra, hogy elmondjátok, hogy ez nektek sok! Olyan szép történetet olvastam ezzel kapcsolatban, hogy ez milyen természetesen megy így. Két olyan ember írt egy könyvet, ami nagyon jó, akik családterapeuták mind a ketten, és a saját házasságukat írták meg. Azt, hogy a saját házasságukon okulva, és a kliensekkel való beszélgetés által, hogy jöttek rá alapvető dolgokra, amelyeket pedig nem tudtak. Akkor pedig a férfi írja azt le, hogy a házasságkötés után, nagyon pici lakásban laktak, és nem volt étkezőasztal, meg két íróasztal, vagyis összesen két asztal állt rendelkezésre. A férfinak, nyilvánvalóan természetes volt az, hogy az egyik az ő íróasztala, a nőnek meg az volt természetes, hogy amikor valami étkezési idő közelgett, akkor lepakolta a saját asztalát, ott étkeztek, majd a nő visszapakolta a saját cuccát. Ez pedig így ment hónapokon keresztül. A férfi, mit gondoltok, ebből észrevett valamit? Nem! Nem vett észre semmit, mert számára ez így volt természetes! Most azért kezdek egy kicsit aggódni, avégett, hogy most a férfitestvéreim hogyan éreznek irányomban? J De hát mindegy… Szóval azért, mi meg ezt gyakran nem vesszük észre! Azért ettől mi még szeretünk benneteket, vagy legalábbis azt hisszük! Bennünk repes a szeretet, nagyon jó veletek, meg ilyesmi, csak ezt mégsem vesszük észre. Ahogyan pedig ez a férfi írja tovább a történetet, hogy: Egyszer csak a feleségem, sok hónap után, miután minden nap, naponta háromszor le kellett pakolni és visszapakolni azt az asztalt, elsírta magát, és azt mondta, hogy: Te el sem tudod képzelni, hogy nekem mennyire elegem van abból, hogy mindig nekem kell ezt lepakolni, meg fölpakolni! Néhány év múlva pedig már, mint családterapeuta a következő választ mondta: Hát valakinek meg kell csinálni! Ezzel most a hölgyeket akartam bátorítani, hogy az egész reménytelennek tűnő férjeik is még családterapeutává válhatnak, de ha azok nem is lesznek, egész rendes férjek lehetnek belőlük! Ez a könyvnek a 3-4. oldalán olvasható történet, és ez még csak a semmi kategóriája!

Szóval, mai nektek itt nagyon nagy feladat lehetne, az az, hogy megfelelő módon mondjátok el a férfinek, hogy mi a baj! Ez a megfelelő módon, pedig majd később újabb 7 pont lesz! J Ez ugye azért olyan furcsa most, mert általában a legtöbb nő számára, az szokott tudatosulni, hogy a férfiak milyen piszkok, mert természetesnek tartják azt, hogy ők hoznak – már a nők -, áldozatot a férfiakért. A mondat azonban, nem itt fejeződik be, mert a rendszer azért tud így működni, és végletekig elromlani, mert ezt a nők is természetesnek tartják! Mindaddig, ameddig fel nem robbannak, amíg sírógörcsöt nem kapnak, ameddig valami betegségük nem lesz! Ezt azonban nem kellene megvárni! Tudjátok, itt van ez az álom, hogy: Majd fogom őt úgy szeretni, annyira fogom őt szeretni, hogy majd észreveszi! De mégsem veszi észre! Ezt most borítékba adom nektek. Minden ilyen álmotokat felejtsétek el, hogy: Annyira szeretem, hogy majd észreveszi! Azért, mert ez sosem fog megtörténni! Csodák azért azonban vannak! J Ilyenkor az lenne a fontos, hogy nyíltan beszéljünk, és nem burkoltan, mert ilyenkor nagyon könnyen azt gondolja egy hölgy, hogy ha ezt ő a maga stílusában elmondja a férfinek, akkor ezt ő meg fogja érteni. De nem érti meg! Tehát, amikor a nő azt mondja, hogy: Drágám, nincs még megterítve! Ezt egy hölgy hiába gondolja egy nagyon pontos kérésnek, de a férfi nem így működik, mert számára ez a mondat pontosan azt jelenti, amit a szavak jelentenek, hogy: Nincs megterítve! Így van! Pont! Éppen ezért hallgatunk híreket is, hogy tudjuk, hogy mi van a nagyvilágban! J Most, hogy egy ilyen kijelentésnek kapcsolati üzenetértéke is van, vagy értelme, hát ez azért… Hát rögtön azért nem megy minden! Valakinek meg kell majd teríteni, ezt a férfi is tudja! Egy szóval: pontos kérésekre van szükség! Ezt majd még ki fogom fejteni 7 pontban, csak ez most egy kis ráhangolódás akart lenni.

Aztán nagyon nehéz lehet a nőknek az, hogy a férfi nem úgy terít, ahogy kell! Mert az egy olyan fajta, hogy hiába nőtt föl egy családban, hiába látta, hogy az anyukája hogy terít 29 éven keresztül, de amikor neki kell ezt egyedül csinálni, megremeg a keze! Hogy is van ez? Melyik van alul, meg fölül? Melyik oldalra kerül a szalvéta? A nőknek az lehet nagyon nehéz, hogy ebben az esetben rögtön hülyének tartják a férfiakat! De legalábbis elvárják tőlük azt, hogy az úgy legyen, ahogy kell! Itt pedig, ez alatt ekkor egy egész világot lehet érteni, ugye! Tehát, hatalmas ajándék egy férfinek, meg az egész kapcsolatra nézve az, hogy ha egy nő képes elfogadni azt, ahogy a férfi terít! Most az egy más kérdés, hogy utána egy-egy pontos kérdés formájában, szabad ezt a dolgot egy kicsit javítani, hogy: Nagyon örülök annak, hogy két mélytányért tettél, de éppenséggel a másik szekrényben lapostányérok is vannak, és akkor azokat lehet alulra tenni. Tudunk két mélytányérból is enni, ez világos, erre még egy nő is képes, de hát mégiscsak! Hogy néz ki a rántott szelet azon az izén? A 7 pontot majd később mondom el, most menjünk tovább.

6. Az alárendelt helyzetben, az önmagát alárendelt, kiszolgáltatott, nem eléggé szeretett, nem egyenlő kapcsolatban, magát megélő hölgyek, nagy veszélye az, ami a kapcsolatra nézve nagy veszély, hogy kerülő úton akarják megszerezni azt, amit nagyon pontos, egyértelmű, megfelelő módon való kérések és beszélgetések által, nem tudnak, nem akarnak, nem mernek megkapni. Mondanám ezeket a klasszikus dolgokat, amitől a kapcsolat megy tönkre.

Az egyik. Praktikákkal él a nő, manipulál, ügyeskedik. Ezt én egyáltalán nem ajánlanám senkinek! Most eszembe jutott az, ahogy ministráns gyerekeknek, a nagyheti szertartás fontos napjain, eligazítást tartottam. Tudjátok, én férfikánt elmondtam, hogy odamegyünk, ideállunk, ezt csináljuk, csöngetünk, lerakjuk a csengőt, előre megyünk, megállunk, letérdelünk, elpróbáljuk. Van-e kérdés? Nincs! Gondoltam én, hogy a dolog meg van oldva! A legnagyobb ministráns lány, aki a kicsiknek tanítja a ministrálást, a következő kérdéssel fordult hozzám, hogy: Atya, akkor most elmondhatom a praktikákat? J Korán kezdi! Erre ő elmondta, hogy akkor ezt most végül is, akkor hogyan is kell csinálni. Tehát, hogy van annak a sava-borsa, hogy emelem fel azt a csengőt, hogy rázom, és ezek a praktikák. Nekem ez eszembe sem jutott, hát megfogod a csengőt, és csöngetsz! De hát ez nem így megy! Hanem három újjal, és akkor így meg úgy… Ezek a praktikák! Azon nyűgöződtem le, hogy sohasem gondoltam volna arra, hogy a ministrálásnak is vannak praktikái, amit egy nő tud, azonban egy pap, sohasem fog megérteni! Természetesen beláttam hogy itt ezek a praktikák nagyon fontosak, és azt mondtam ennek a lánynak, hogy kérlek, hogy ezeket a praktikákat most adja át. A ministránsok pedig nagyon szépen ministráltak, és ezúton szeretném nekik megköszönni.

Itt hadd álljak meg! Mert mondjuk jegyesoktatások bizalmi légkörében, azért néha kiderül, hogy miközben a nők elfogadják azt, hogy azért ezek nem a legjobb módszerek, na de itt mi is van? Itt egészen más diktál! Gyakran tapasztaltam azt, hogy szavakban igen, látjuk ennek a nehézségeit, a gyöngéit, de azért, ha egy ilyen helyzetbe kerülünk, akkor azért mégiscsak ott van az a jól bevált módszer, aminek meg a káros hatásait, majd később szüretelhetjük le.

A másik. A bűntudatkeltés. Hát rövid távon sikerül vele eredményeket elérni talán, de hosszú távon azonban, kifejezetten káros! Hogy mondja a feleség a férjének? Hogy vagy képes itt ülni, ilyen nyugodtan, amikor a gyereked intőt hozott haza? Ezt bűntudatkeltésnek nevezném! Lehetne ezt nyíltan is mondani! A nyíltan nem azt jelenti, hogy: Te bunkó, álljál már föl, amikor a gyerek intőt hoz! Hanem azt mondani, hogy… És ezt most találjátok ki, hogy mit! Például azt mondani, hogy: Valamikor beszélnünk kellene arról, hogy a nagy fiunk, intőt kapott az iskolában! Mikor lenne neked jó? Valami ilyesmit!

A harmadik. A szexualitás megvonása, a szexuális kapcsolat megvonása, mint büntetés, mint megtorlás, vagy mint ilyesmi. Ezzel hihetetlen nagy öngólokat lehet rúgni! Mert éppen ott sebződik leginkább a bizalom! Tehát a szexuális intimitásnak a legmélyebb dolgait bevonni, ilyen küzdelmekbe, játszmákba, bosszúba, adok-kapokba, ezt a legkevésbé tartom szerencsésnek!

A negyedik. Kacérkodás! Itt megint, természetesen nagyon jó lehet egy nőnek, ha nőnek érzi magát! Igen ám, csak nem mindegy, hogyan! Hol vannak itt a határok? Súlyosan képes a bizalmat tönkrezúzni, amikor egy férj látja azt, hogy a felesége kacérkodik! A feleség fejében meg az él, hogy: Na, majd akkor agy rá fog jönni, hogy milyen fontos vagyok neki! Hát nem arra fog rájönni, hanem másra sokkal inkább! Akkor meg majd elkezdődik az adok-kapok, féltékeny lesz majd, akkor ettől meg a nő kiborul, és így tovább. Szóval, ezt másképp kellene tenni, nem így! Ez nyilván érvényes a férfiakra is, hogy nem azáltal kellene nekünk férfinak érezni magunkat, hogy egy újabb nőt hódítottunk meg! Lehet ezt azért másképp is! 

Az ötödik. A női bosszúállás, fortély és manipuláció eszköze lehet a túlköltekezés. Amikor tudatosan vagy nem, a férjünk keresményével vadászútra indulunk! J Ezt kell ragozni? Talán nem! Természetesen vannak szükségleteink, kell WC papír, fogkrém, és egyéb alapdolgok, de az a 28. kütyü nem biztos, hogy kell! Nagyon jó kis játszmákat lehet ám játszani ilyesmikkel! Nem szeret már! Akkor most megyek, és vigasztalódom egy új cipővel! Erre majd hazamegy az új cipőben, a férje meg egy idegösszeomlást kap: Mit vettél már megint? Ez a rohadt új cipő! Nincs már elég cipőd! Már dőlnek ki a szekrényből! Én meg ezért gürizek, mint egy hülye? Erre majd a nő, még rosszabbul érzi majd magát… Mert hiszen, ő csak egy kis örömet akart magának okozni! Ez pedig így gyűrűzik, tik-tak… Azért egy nőnek lehet három pár cipőnél több! Ezt most a férfiaknak mondom! J

A hatodik. Ami nagyon brutális, az nem más, mint a gyerekek bevonása a harcba! A gyerekeket nem kellene bevonni ebbe a dologba! Ha nem tudok, nem akarok, nem merek nyíltan kommunikálni, őszintén, akkor a gyerekek bevonódása a házastársak konfliktusába, törvényszerűen megtörténik, és az nem kerülhető el. Tehát, nehogy azzal áltassuk magunkat, hogy én nem vontam be soha az én kisfiamat, vagy az én kislányomat, azzal, hogy nem kértem, nem szóltam, csak sírtam, és nem tudom én mi! De ezzel máris bevontam a gyermekeimet a kettőnk között zajló akármicsodába! Itt a felelősségünk tehát, óriási, mert a gyerekek ösztönösen is bevonódnak, mert meg akarják védeni az anyut, mert úgy érzik, hogy az anyu agyongyötri az aput, és hogyha nem látják azt, hogy ez valahogy elrendeződik az anyu és az apu között, akkor elkezdenek közvetíteni, odaállni, szeretni, békéltetni, egyensúlyozni, meg minden. Ezt a gyerekek természetesen megteszik, és miért? Azért, mert a szüleiknek a házassága az ő létüknek az alapja! Ezért a gyerekbe bele van ivódva az, hogy őneki mindent meg kell tennie azért, hogy az anyu és az apu együtt maradjanak! Mert, ha az apu és az anyu nem maradnak együtt, akkor mi lesz vele? Tehát egy gyerekbe nem kell felkapcsolni egy villanykapcsolót, hogy elkezdje ezt csinálni! Ezt meg fogja tenni sokkal előbb, magától is, még mielőtt a szülők ráébrednének, hogy ez máris így van!

A hetedik. Szükséges volna a nőknek, tudni lemondani, azokról az érzésekről, és végső soron a férfivel való kapcsolattartásból fakadó mindenféle érzésről, ami őket sok szempontból életben tartja. Az erről való lemondásnak a készségét, fontos lenne kialakítani! Ezt most egy kicsit meg is akarom magyarázni. Annak a tudatosítása, hogy képes vagyok egyedül is élni! Ez persze nem azt jelenti, hogy egyedül kell élni, és ne azt jelenti, hogy válással kell fenyegetőzni, meg arra gondolni, hogy hát akkor majd legfeljebb elválok! Hanem ez azt jelenti, hogy hogyan lehetne megkeresni azt, hogyan tudok megállni a saját lábamon, és a következő lépést nem attól várni, hogy a férfi csináljon valamit. Ez hihetetlenül nehéz egy nőnek, mert sok tízezer éven keresztül ezt nem kellett csinálniuk! Ezért minden tiszteletem felétek irányul, amikor ezt próbáljátok csinálni! Itt gondolhatunk arra, amit a szenvedélybetegségről mondtunk, amikor azt fogalmaztuk meg, hogy képesek vagyunk-e lemondani, azokról a jó érzésekről, amelyek enyhítik a pillanatnyi rossz érzéseinket? Tehát például egyedül érzem magam, akkor inkább veszekedjünk, csak ne legyek egyedül! Mindegy, csak legyen valami kapcsolat, valami kommunikáció közöttünk! Ez pedig kifejezetten rombolja a kapcsolatot, természetesen! Egy nőnek hihetetlenül nehéz lehet, lemondani jó érzésekről, azért, hogy jó helyzeteket teremtsen. Mert a szenvedélybetegségnek a döntő logikája, egyfelől nézve az, hogy nem jó helyzetet akarok magamnak, hanem jó érzést akarok magamnak! Nem békét akarok, hanem a béke érzését! Nem értékes akarok lenni, hanem értékesnek akarom érezni magam! Nem fontos akarok lenni, hanem fontosnak akarom érezni magam! Nem élni akarok, hanem azt akarom érezni, hogy van élet a családban! Ezért, inkább balhézok! Ezt egy nőnek hihetetlenül nehéz lehet! Nem is csodálom, hogy nem megy! Ezt pedig most nem kritikának akartam mondani. Ha odáig el tud jutni egy nő, hogy azt tudja mondani, hogy értékes vagyok akkor is, ha…és akkor a mondatot be lehet fejezni, kinek a szája-íze szerint. Ez hihetetlen teher lehet egy nőnek, ezt kibírni, és ezekben a helyzetekben csöndben maradni, sőt, ez nemcsak nehéz, hanem aki erre képes, az egy igazi mestermunka! Pedig lehet, hogy ha ott képes egy nő hallgatni, utána óriási nyereségek érkeznek! Ha képes valamit jól mondani, és nemcsak mondani, hanem jól mondani, akkor óriási nyereségek érkeznek! Erről egy külön hét pontot fogok majd mondani, ugye… J De az már, nem csak a nőkre lesz érvényes, hanem a férfiakra is! Igen, én ezt úgy szoktam mondani, hogy ez a legalább logika.  Így: „Legalább elmondtam! Legalább kidühöngtem magam! Legalább, most már tudja, hogy!” Ez a legalább logika.

Most konkrétan, hogyan csináljuk ezt?

Szabályok a kommunikációhoz. Mondom a példákat.

Nem is, nem ezt mondom először. Elnézést!

Kell először a keret!

1. Hogyan szerződjünk egymással?

Most nagyon konkrét dolgokat fogok mondani, ezért fönntartom annak a lehetőségét, és ez így normális, hogy vannak kivételek! Ezek nem receptek, amiket mondok, és Isten mentsen attól, hogy valaki elkezdjen egy recept és egyetlen szempont alapján egy helyzetet csinálni, vagy abban viselkedni! Dehogyis! De azért, ezek olyan dolgok, hogy érdemes őket megfontolni, és sokkal kevesebb a kivétel, mint azt gondolnánk! Akkor szoktuk azt gondolni, hogy én vagyok, vagy mi vagyunk a kivételek, amikor valamit csinálni kellene.

Hogyan szerződjön egy férfi meg egy egymással? De ez bármilyen kapcsolatra is jó, természetesen, és nemcsak házasságban, hanem akármilyen helyzetben! Föl kellene tennem magamnak a kérdést, hogy akarok-e egyáltalán változni? Mert igen gyakran kiderül, hogy nem akarok! Nem érdemes egymást hülyíteni, hogy akarok, csináljuk, meg menjünk bele, és közben meg nem! Ezt érdemes elkerülni! A legelemibb dolog, amikor mondjuk valaki hozzám érkezik, és azt mondja, hogy: „Eljöttem az atyához, hogy beszélgessünk. – Miért jöttél? – Azért, mert az anyám úgy gondolta, hogy nem ártana nekem, ha beszélgetnék az atyával.” Akkor itt meg kell állni, és megkérdezni, hogy: És te, mit gondolsz erről? Ez lehet nehéz helyzet, amit egy olyan pap mondott, akit kineveztek, hogy az Egyházmegyében, papoknak legyen a lelkivezetője, és egyszer csak jött hozzá egy pap, hogy szeretne vele beszélni. Erre megkérdezte tőle, hogy: Miért? – Mert a püspök küldött! Ez most akármilyen furcsa helyzet, akkor is meg kellett kérdeznie a segítő helyzetben lévő papnak, hogy: És, te akartál-e jönni? Mert bele sem kezdünk addig, amíg te ezt nem akarod csinálni! Akkor én a püspök atyának meg fogom mondani, hogy te eljöttél, mert a püspök erre fölkért téged. Itt voltál, de a munkát nem kezdtük el, méghozzá azért, mert parancsszóra ezek nem mennek! De az még mindig kevés, hogy akarod-e! a fontosabb kérdés az, hogy: Van-e benned vágy? Vágyakozol-e arra, hogy változzál, vagy változzon a kapcsolat, vagy valami jobb legyen, vagy más legyen? Mert az akarat nem elég! Ha csak az akarat van benned, akkor borítékolni lehet a kudarcot! Vágyra van szükség! Van-e benned valamilyen komolyabb motiváció, vagy ahogy ezt én nevezem, vágy? Nagyon jó motiváció lehet olyasmi is, amit egyébként nem sokra értékelünk. Például ilyen a félelem. A félelem nagyon komoly vágyat kelthet bennünk valamire! Ahogy készültem, belenéztem egy eszméletlen jó filmbe, mivel nagyon vágyakozom a természetbe. Arról szólt a film, hogy valaki egyszer, életében először, egyedül, végigjött az Amazonason, az eredésétől, a tengerig. Azt hiszem, hogy ez 6500 kilóméter! Miután pedig végigment ezen, akkor megkérdezték tőle, hogy ezt miért is csinálja? Erre pedig a következő választ adta, hogy: A félelem hajt! Mindaddig csinálni fogok ilyesmit, ameddig van bennem félelem! Mert ameddig átélem azt, hogy félek, addig hajt valami arra, hogy úrrá legyek, ezen a félelmen! Ha eljön az a nap, amikor már nem fogok félni, és kint állok az őserdőben, vagy a folyón, akkor abba fogom hagyni, mert az első pillanat, amikor már nem félek, azt fogja jelenteni, hogy marhaságokat fogok csinálni, azt meg nem akarok. Tehát éppenséggel még a félelmet is a vitorlába, szél gyanánt, fölhasználhatjuk! Itt nyilván sokkal jobban járunk vele, ha öröm van bennünk, meg lelkesedés, meg ilyen szép dolgok! Ezt most csak azért mondtam, hogy egyáltalán nem baj az, hogyha ilyen dolgok is segítenek nekünk! Miért volna baj az, amikor mondjuk egy férfinek, hosszú évek után, először a szívéig elhatol az, hogy a házasságunk tönkremehet, és ettől nagyon megijed? Az ijedtsége pedig elindít benn egy vágyat, hogy változzon! Miért kellene akkor leértékelni, ezt a félelmet? Dehogy kell!

A másik ilyen, a harag. A harag is nagyon romboló lehet, de befoghatjuk ebbe a vitorlába! Például, mondjuk egy harcos férfi mondhatja azt, hogy: Na nehogy már, pont ezt ne tudjam megoldani! Ekkor pedig fölfoghatja ezt egy nagyon jó küzdelemnek, és mindezt jó értelemben. Természetesen itt nem a feleségével küzd, hanem magával harcol, és iszonyatosan dühös magára, hogy más dolgokat meg tudok csinálni, és ezt a pitiáner kis dolgot, hogy házasság, nem vagyok képes jól csinálni? Ilyenkor pedig nyugodtan legyen dühös magára, a szíve mélyéből!

Szóval, itt bármilyen, jó és erőteljes érzést fel tudunk használni! De nem a másikkal szemben, hanem jó értelemben! A vágy nagyon fontos, mert vágy nélkül semmi sem megy! Dél-Amerikában, erre van is egy szó. Például bezárják az üzletet, és akkor kérdezik a vásárlók, akik jönnének, hogy: Hogy zárhatott be, hát hatig kellene nyitva legyen? Ha pedig a boltos azt mondja, hogy: Igen, de nincs hozzá kedvem! Akkor erre ez a válasz érkezik, hogy: Jó! Akkor értjük. Hát ha nincs kedve nyitva tartani, akkor nyugodtan bezárhat! Ez persze így nagyon archaikus megoldása a dolognak, de jól mutatja azt, hogy vágy nélkül semmi se megy előre. Ezt valaki úgy fogalmazta meg, hogy a vágy olyan, mint az autóban a benzin! Hiába van nekem egy marha jó autóm, de ha nincs benne benzin, akkor nem tudunk semerre se menni!

Most a paptestvéreimmel kapcsolatban szeretnék valamit, egy kicsit óvatosan mondani. Nagyon megértem azt, amikor a papok arra hivatkoznak, hogy a szeretet, az döntés és akarat kérdése! Jól van, persze, az mindenképpen kell hozzá, és azt nem lehet kispórolni, na de azért vágy nélkül? Csakhogy a vágyat, azt meg lehet keresni! Nagyon sokféle vágyat tudok magamban megtalálni, ami segít nekem szeretni! Nem feltétlenül csak az a vágy létezik, hogy ránézek valakire, és akkor ő egyszerre olyan szimpatikus lesz nekem, és akkor máris vágyakozom vele beszélgetni. Nem ez az egyetlen vágy azért, ami létezik, hanem sokkal több! Most egy kicsit azért bénának érzem magam, olyan didaktikusnak, ilyen okoskodónak… Tehát fölteszem a kérdést magamnak, hogy: Akarok-e valóban változni? Van-e bennem vágy? Hajlandó vagyok-e másképpen cselekedni? Ez egy kulcsmondat! Ezt a kérdést tedd föl magadnak! Mert ameddig csak óriási bűnbánatokat tartunk, addig a fene megette az egészet! Belátom, hogy hibáztam! – Na, és akkor, mi van? Semmi! Hajlandó vagyok-e másképpen cselekedni? Azért érzem most rosszul magam, mert… és ezt most elmondom. Most a napokban, talán valamelyik újságnak a legelején láttam ezt, ahogy egy benzinkúton ebédet vásároltam magamnak, hogy: A legripacsabb műsorvezetők listája. Ezt pedig én úgy a szívemre vettem, hogy te Jó Ég, én vajon hányadik helyre kerülnék ezen a listán? Anettka volt az első helyen, és arra gondoltam, hogy lehet, hogy mindjárt én lennék a második a sorban! J Most jött egy beszólás valakitől, hogy: Nem, fordítva! – Hát nagyon szépen köszönöm! J Na, szóval… Akkor most próbálok már egy kicsit komoly lenni!

2. Kétoldalú szerződéskötésre van szükség, mert az tud igazán hatékony lenni! Tehát valahogy el kellene oda jutni, hogy egymással szerződünk, hogy megbeszéljük azt, hogy te is meg én is, kölcsönösen, valamit csinálni fogunk, és ebben meg fogunk állapodni. Ez emilyen primitíven hangzik, annyira fontos! Nem tudom, hogy e nélkül, hogy lehet egyébként bármit is tenni, és ez hogy megy! Legalább oda el kell jutni, hogy meg kell ezt beszélni, hogy én ezt csinálom, és te meg azt csinálod. A férfiaknak nagyon nehéz az, hogy pontosan megfogalmazzák azt, hogy mit kérnek a feleségüktől. Ez kifejezetten nehéz nekünk! A feleségeknek azonban már egy jól, előre elkészített listájuk van! Nekik szinte gombnyomásra megy, hogy mit is kérnek! Mi, férfiak meg, bénák vagyunk! Azt nem mondom, hogy ehhez is, de egyszóval azért váratlanul tud bennünket érni az a kérdés, hogy: Mit szeretnél, hogy akkor hogy csináljam? Azért, mert például sosem gondolkozunk azon, hogy hogyan is szeretném, hogy terítsél? Mit tudom én? Hát valahogy legyen ott az asztalon a cucc!

Ez tehát a második szempont: Fogalmazzuk meg, hogy mit szeretnénk kérni! A nagy nehézsége még a férfiaknak az, hogy ha egy ilyen kérést fogalmaznak meg, akkor könnyen azt élik át, hogy ők gyöngék! Nem szívesen kérünk egy nőtől, mert kiszolgáltatva érezzük magunkat! Ez persze, egy nagy bénaság nekünk, mert ettől magunkat, meg a kapcsolatunkat hozzuk nagyon hülye helyzetbe! Tehát, nem vagyok béna, se hülye, se szerencsétlen, akkor, hogyha kérek! Persze, ha a nő manipulál engem ezután, akkor magára vessen, mert akkor azt majd megkapja csőstül!

3. A célokat, cselekedet szintjén határozzuk meg. A világért se mondjuk azt, hogy úgy szeretném, ha örülnél annak, amikor hazaérek, és mindig mosolyognál és vidám lennél! Ezeket ne mondjuk! A kéréseink ne a személyre, vagy a személyiség változására irányuljanak! Tehát ne arra például, hogy: Úgy szeretném, ha nem félnél, minden kis apróságtól! Ez egy marhaság! Hát ilyet ne kérjünk! Azt kérhetem például, hogyha megijedtél az egértől, akkor ne a herendit vágd oda! J Ez egy konkrét, jó kis kérés. Erre pedig a feleség megkérheti a férfit, hogy hozzál néhány műanyag étkészletet, hogy legyen mit odavágni! Emlékszem egy nagy csalódásomra. Egyszer mentem egy régebbi lelkivezetőmhöz, és akkor mondom, hogy: Hát, én most ebben a helyzetben, teljesen tehetetlen vagyok, azt se tudom, hogy mit csináljak, és nagyon be vagyok ijedve! Erre a lelkivezetőm azt mondta nekem, hogy: Feri, ne félj! Ez volt az a pillanat, hogy tudtam, hogy lelkivezetőt kell váltanom! Ez most persze nektek, ebből a két mondatból még nem lehet világos nektek, de nekem világos volt. Mert pontosan lehetett tudni, hogy ő tehetetlen, mert azt kéri tőlem, hogy ne féljek, és hogy ő nekem nem tud segíteni! Bármit kérhetett volna, ami arra irányul, hogy miközben én be vagyok ijedve, eközben én mégis mire vagyok képes? Akkor maradtam volna. De azáltal, hogy azt mondta nekem, hogy hidd el Feri, nem kell félned, így ez lett az utolsó alkalom. Ettől függetlenül nagyon szeretem őt, csak éppen nem jó nekem lelkivezetőnek!

4. A másik pedig ugyanez, ha azt kéri tőlem valaki, hogy jól van, én ezt értem Feri, de ne légy dühös… Már hogy a fenébe, ne legyek dühös! Például soha ne kérje egy nő a férjétől, hogy ne legyen dühös! Hadd legyen dühös! Amikor pedig kidühösködte magát, akkor azt lehet tőle kérni, hogy kérlek, amikor dühös vagy, akkor ne az én anyukámat szidd, kérlek! Adjunk időt és teret egymásnak a változásra! Ez nagyon nehéz, mert általában mindent akarunk, de azt most rögtön, de azonnal… Ez olyan, mint az a punk szám, ami ment az én ifjú koromban, jól belecsapva a húrok közé! A szokásaink rabjai vagyunk, természetesen. Tehát, amikor megbeszéljük azt, hogy valamit máshogy fogunk kölcsönösen csinálni, akkor ugyan miért bírnánk ezt megtenni rögtön? Persze, hogy nem megy! Mondok is ide egy példát. 22 éven keresztül úgy ment Nagycsütörtökön a lábmosás szertartása, hogy azok, akik az apostolokat szimbolizálták a templomban, a hívekkel szemben foglaltak helyet, így, ahogy most vagyok, és a pap ott térdelt előttük, és megmosta a lábaikat. Ez ugye világos. Na most, én arra gondoltam, hogy ez nem annyira jó dolog, mert hát ha ők a többieket képviselik, és nem biztos, hogy egy teli templomban, Húsvétkor a lábukat akarják mutogatni, így mi lenne, hogyha megcserélnénk? Vagyis én mennék oda, és ők ülnek így, ahogy most ti ültök, háttal a többieknek, és így én látom csak a lábukat, és én vagyok az emberekkel szemben. Ezt háromszor elmondtam a ministránsoknak… Erre jön a szent pillanat, és ki kellett tenniük a székeket. Kérdezte tőlem az egyiküknek az anyukája, hogy: Te Feri, amikor láttad, hogy azért is fordítva van a szék, akkor dühös voltál? Hát… Igen! De azt tudtam, hogy 22 éven keresztül, ha valahogy rakták a széket, akkor én hiába mondom el háromszor egymás után, akkor azért egy olyan helyzetben, amikor egy kicsit izgul meg fél, meg pont benne van, akkor úgy fogja csinálni, mint addig. Dehogy tolom őt le ezért! Hát úgyis megfordítottam a széket! J Hát azért mégiscsak… De most itt nem arra gondolok, hogy én vagyok a főnök, hanem minden erre a koreográfiára volt ráépítve. Tehát nyilvánvalóan tudtam jól, hogy ez benne olyan rossz érzéseket fog kelteni, hát miért kellene még le is tolni? Megbeszéltük, és jól tudta, hogy ő rontotta el.

5. Ha ezt valaki megcsinálja, akkor az mér egy Nobel-díj! Néha meg kellene állni, leülni, és leírni néhány mondatban, hogy mit sikerült megcsinálni, és mit nem. Majd pedig ezután, ezzel a kis papírral megyek a megbeszélésre, a házastársamhoz. Ez most nagyon bután hangzik? Pedig muszáj lenne egy kicsit átgondolni, és aztán el is mondani, hogy én erre törekedtem, ezt próbáltam csinálni, és tudom, hogy ez nem ment jól, de pedig erre figyeltem. Miért olyan nagyon fontos az, hogy magamat ellenőrizzem? Mert ha nem teszem meg én, akkor majd ellenőriz a házastársam! Így szokott menni. Ha ő azt látja rajtam, hogy én nem figyelek arra, amit ígértem, akkor majd ő figyel, és hogyha az illető egy nő, akkor megkapom csőstül. Tehát a férfiaknak pláne érdemes leülni, és átgondolni, hogy mi az amit hétfőn megígértem, és ma vasárnap este van, mit is csináltam én?

Érdemes még aztán a legegyszerűbb dolgot is megbeszélni és szóvá tenni. Például érkezett hozzám néhány testvérem, és arra kértek, hogy a vasárnapi beszédből, hagyjam ki a hülye történeteimet. Na most, ugyebár, ez egy nagyon nyílt, nagyon tisztességes, nagyon konkrét kérés. Hát lehetek én ezért dühös? Lehetek dühös, de ezt a kérést meg kell hallani, mert ez ráadásul egy női team-től származott, és ők nyíltan, őszintén, egy konkrét dolgot kértek a paptól. Ez önmagában dicséretes! Ezért aztán elhatároztam, hogy a beszédeimben, az egész Nagyböjt ideje alatt, egyetlen történetet sem fogok mondani. Amit pedig elhatároztam, meg is tettem. Igen ám, nem mondtam egyetlen történetet sem, hanem okoskodtam. Hogy ez miért jó, azt nem tudom, de én okoskodtam. Aztán, amikor ezt megtettem, és elérkezett az a pillanat, hogy vége lett a Nagyböjtnek, akkor találkoztam ugyanezekkel az emberekkel, és elmondtam nekik, hogy ugye észrevettétek, hogy a Nagyböjt vasárnapjain egyetlen történetet sem mondtam el, és ezt értetek tettem. De én nem nagyképűsködni akartam ezzel, hanem egyszerűen csak ezt ki kell mondani! Ez pedig nagyon fontos volt, mert ők erre azt mondták, hogy nagyon is észrevették, és ez nekik nagyon jó volt, és nagyon megköszönték. Tudjátok mi volt utána? Két dolgot mondtak. Az egyiket többször is mondták, a másikat most mondták először. Az egyik, amit többször is mondtak, az volt, hogy: Tudod Feri, amikor ment ez így hétről hétre, akkor elszégyelltem magam. - Mondta az egyik. Mert megint arra kellett ráeszmélnem, hogy te több lépést teszel felénk, mint mi tefeléd. A másik meg azt mondta, amit most hallottam először, hogy: „Tudod, ahogy hallgattam ezeket a beszédeket, rájöttem, hogy nekem ezek a beszédek a jók, de azért azt nem akarom, hogy te másmilyen legyél, mint amilyen vagy! Azért ezt én nem venném a szívemre!” Én ezt szóvá tettem, hogy én ezt megtettem értetek, és nem azért, hogy megköszönjék, vagy ilyesmi, de ezt mégis muszáj kimondani. De ha nem teszem szóvá, akkor sosem tudom meg azt, hogy ők ezt észrevették-e? Sosem tudom meg, hogy ez hogy ment bennük tovább, hogy a kapcsolatunk már nem az, ami volt a Nagyböjt elején. Nem kapom meg tőlük ezeket az elismeréseket. Amelyek engem mire fognak ösztönözni? Arra, hogy ne gondoljam azt, hogy mindenképpen történeteket kell mondanom, mert akkor vagyok az, aki vagyok. Mert tudtam Nagyböjtben nem mondani történeteket! Elnézést, hogy magamat hoztam most példának! Ez nekem 37 évembe került. Most csináltam életemben először ilyet, hogy egy ilyen helyzet után odaálltam a kis csapat elé, és mertem nekik azt mondani, hogy ugye láttátok, hogy én ezt értetek tettem meg! Mert egyébként az én fejemben az van, hogy ezt én mind értetek csinálom, csak ezt nem mondom. Ez pedig nem annyira szerencsés! Nem arról van szó, hogy nagyképűsködöm, meg szemrehányok, meg benyújtom a számlát, mert én semmi ilyet nem akartam tenni. A hatás engem nagyon meggyőzött, hogy érdemes így tenni!

Aztán nagyon fontos, hogy legyen értékelés. Tehát, ha én megcsináltam magamban azt, hogy én mit tettem meg, és mit nem, akkor ezután le kell ülni és ki kell értékelni, hogy mi, hogyan sikerült. Amikor lelkivezetést tanultam, akkor az a jezsuita atya, aki tanított engem, azt mondta, hogy nagyjából 8-9 beszélgetés után, kötelező megállni , és egy alkalmat arra szánni, hogy megnézni, hogy mi is történt, ezalatt a 8-9 alkalom alatt? Nem lehet mindig csak csinálni, olykor meg kell beszélni és vizsgálni, hogy mi történt meg és mi nem? Ezt azonban nagyon jó idő, hely, energia, keretek, és más paraméterek által ki kell alakítani. Tehát nem érdemes az értékelő megbeszélést akkor tartani, amikor mindenki hullafáradt, nem érdemes akkor csinálni, amikor nincsen, csak fél óránk erre, nem érdemes akkor csinálni, amikor tudjuk, hogy a gyerekek bármikor bejöhetnek. A kereteket ki kell találni, mert különben kudarcba fullad.

7. Bármi is történt, ez alatt az út alatt, attól függetlenül, hogy a társam változik vagy változtat-e, én ne adjam föl, én akkor is legyek hajlandó a változásra, ha te ezalatt az időszak alatt nem változtál. Ez nem azt jelenti, hogy lemondok a kölcsönösségről! Dehogy is! Hanem, hogy még bizalmat fektetek, ebbe a kapcsolatba. Mondok egy nagyon egyszerű példát. Megint a terítéses történet. Mondjuk megbeszéljük azt, hogy te főzöl, én pedig terítek, és ez máris egy jó alku. Te feleségként azt mondod erre, hogy jó, én pedig férjként azt mondom erre, hogy ez nekem is jó. Tehát megállapodtunk. Én meg nem terítek meg, most mindegy, hogy miért, de egyszerűen nem terítek meg. Erre te a feleségként a következőt mondod, hogy: Kész van a vacsora! Ennyit mondasz, és semmi többet! Ha pedig kihűl, akkor kihűl… Nagy kérdés, hogy ezt bírod-e? Nem kell korholni, szemrehányni, számlát benyújtani! Semmit sem kell tenni! Egyszerűen csak én megteszem a magamét, és hogy ezt te megtetted-e, az egy másik kérdés, amiről majd később lehet beszélgetni.

8. Őszinte elismerése annak, hogy ha valami eredmény született. Ez nagyon lényeges lenne! Az eredmények fölött örömtáncot kell járni! A legkisebb eredmény vagy változás is ok arra, hogy ünnepeljünk!

Na most! Tiltott fegyverek! Most jön ez a lista. Mi az, amit semmiképp se csináljunk? Azért kezdtem valami pozitívval, hogy ne a negatív legyen elől.

1. Tilos válással fenyegetőzni! Ne fenyegessük a másikat válással, mégpedig azért, mert ez súlyosan roncsolja a bizalmat! Annál rosszabb, hogyha nem gondolod komolyan, mert ha komolyan gondolod, akkor legalább elmondtad, hogy miről gondolkozol. Egy asszony mesélte nekem azt, hogy ő elkezdett válással fenyegetőzni, és arról beszélt nekem, hogy hogyan szokott le róla. Azt mondta, hogy elkezdett fenyegetőzni ezzel, és egyszer csak kezdte észrevenni azt, hogy egyre többször fenyegetőzök vele: „Úgy hatott rám ez a mondat, mint az alkohol! Egyre többször, és egyre vadabbul kellett mondanom, hogy ugyanazt a hatást érjem el a társamnál is, meg magamnál is, érzés szintjén, hogy, na most jól megmondtam! Amikor már eljutottam oda, hogy szinte minden nap ezt mondtam, és nem is akárhogy, akkor rájöttem, hogy ez teljességgel értelmetlen!” Tehát ne fenyegessük a másikat a kapcsolatnak a megszüntetésével! Ha eljutok oda, hogy még egy nap, és ha te nem csinálsz semmit másképp, akkor megőrülök, akkor szabad ezt mondani. Szabad azt mondani a másiknak, hogy: „Nézd, én most eljutottam oda, hogyha holnap nem terítesz meg, akkor én el fogok itthonról menni!” De ez nem fenyegetőzés, hanem elmondtam, hogy én most itt tartok. Azt, hogy hova megyek és mi lesz ezután, azt még nem tudom. De el fogok menni, mert most nekem itt elegem lesz. Ezt szabad mondani! De mégsem kell fenyegetőzni! Elékeztek a jezsuita atyára? Aki azt mondta, hogyha még egy évet kell ezt a munkát csinálnom, akkor meg fogok őrülni! Az elöljárón múlik, hogy elhelyez-e vagy nem. De aztán persze, hogy elhelyezte! Azt mondta, mert ő egy ilyen becsületes pap, hogy ez egy reális lehetőség. Tehát, ha az elöljáró azt kéri tőle, hogy ő őrüljön bele, akkor ő bele fog őrülni! De akkor kérjék tőle ezt! J Akkor legfeljebb bele fog őrülni, de végső soron valahogy csak meg kell halni. J

2. Ne hagyjuk el a konfliktus színhelyét! A férfiak szeretnek lelépni. A lelépés nem pusztán azt jelenti, hogy elmenni az országból, a városból, a kerületből, hanem azt is, amikor a szobából lépek le. Itt nem arról van szó, hogy kössük le magunkat, hanem nyilván, ha két dolog között kell választani, aközött, hogy megfojtom, vagy aközött, hogy lemegyek futni, akkor azért a másodikat válasszuk! De ha én elhagyom a helyszínt, ahol a kapcsolatnak valami fontos történése zajlik, akkor legalább ezt valahogy kommunikáljam le. Tehát mondjam azt, hogy: Most elfogyott a cérna, és add nekem ide az Adidas cipőmet, és ne szólj többet! Jó lenne, ha még annyi erőm lenne, hogy ezt is hozzátegyem, hogy: Ha majd visszaérek, akkor majd folytatjuk! Szóval fontos lenne elmondani azt, hogy nem bírom tovább, és utána mehetsz. De azt is fontos lenne elmondani, hogy tudod nagyon jól, hogy most nem lehet ezt ezzel befejezni. Tehát te pontosan tudod, hogy most azért mész el, mert most nem bírod tovább, és erre még vissza fogtok térni. Ekkor is mehetsz! De csak úgy lelépni, az nagyon fenyegető, félelmet keltő. Olyan zseniális játszmákat lehet ezzel kezdeményezni, hogy elmegyek, akkor a másik elkezd sírni, akkor elkezdi vigasztalni… Jaj! Tudjátok, hogy a puszta létezésünkkel is félelmet keltünk! Ugye ezt múltkor mondtam nektek? Nem mondtam? Akkor most beszélek erről egy kicsit. Elmentem a képviselőtestülettel lelkigyakorlatra. Azt a példát találtam mondani nekik, hogy tudom én, hogy félelmet keltő vagyok, és akkor ezen nagyon meglepődtek. Igen, mert én egy skizoid, hiszteroid alkat vagyok. Magyarul ez annyit jelent, hogy a szegény irodavezető asszony, ötször kell, hogy könyörögjön, hogy az adminisztrációt elvégezzem, azért, mert unom, mert elegem van és beledöglök. Én pedig tudom, hogy ez az általam egyébként elég jól megszeretett alkat, ez félelmet kelt, főleg a depresszív, kényszeres testvéreimben. Vagyis, én az égvilágon semmit nem csinálok, csak vagyok, és ez bőven elég ahhoz, hogy te hülyét kapjál tőlem. Ezt tudom, és ezt én most itt elismerem. Akkor azt a példát mondtam el én ott, hogy én például el tudom képzelni azt, hogy az én kedves, irodavezető asszonyom, hülyét kap tőlem, de az még hagyján, még fél is! (Miközben pedig én azt gondolom, hogy bennem semmi félelmetes nincs!) Erre valaki felkiáltott erre, hogy: Igen, így van! J A poén pedig az volt, hogy nem az irodavezető asszony volt az, hanem más valaki! Ő is úgy tűnik, hogy egy depresszív, kényszeres testvérem, mert végre kimondhatta azt, hogy én félelmet keltek benne. Ha én a puszta létezésemmel félelmet tudok kelteni, már pedig tudok, akkor egy olyan ártatlannak tűnő dolog, hogy rádcsapom az ajtót és lelépek, azért az mégis csak, súlyosan rombolja a kapcsolatot!

 

Akkor most befejeztem.

Lejegyezte: Ujhelyi Balázs