Az Isteni igazságosságra vonatkozó kérdések 1.

Az Isteni igazságosságra vonatkozó kérdések

Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit!

A hitről beszélgetünk, hogy ezzel a meglepő kijelentéssel kezdjem. A hittel összefüggésben eljutottunk néhány kulcsfogalomig, hogyha személyessé akarjuk tenni a hitünket, akkor úgy tűnik, és a tapasztalat azt mutatja, hogy ez nagyon szoros összefüggésben van egy erkölcsi dimenzióval. Nemcsak, hogy nem választható el tőle, hanem hogyha ennek az erkölcsi dimenziónak a kulcsszavait valamiképpen közel hozzuk magunkhoz, a méltányos igazságosságot, a felelősségvállalást, akkor úgy tűnik, hogy ezen az úton elindulva, közelebb juthatunk a saját hitünk és meggyőződésünk elmélyítéséhez is. Ez nagyjából az a talaj, ahol most állunk, és eljutottunk egészen oda, hogy a család, mint egy élő rendszer kapcsán, próbáltunk nagyon konkrétan, gyakorlati dolgokat mondani arról, hogy hogyan tölthetők meg, élettel teli tartalommal ezek a fogalmak.

A mai alkalomra azt ígértem, hogy valami komoly dolgot szeretnék. A múltkor lazultunk egy kicsit, most pedig belehúzunk! Nem tudom, hogy ez mennyire lesz számotokra majd könnyű és szórakoztató és ilyesmi. Az is lehet, hogy nem lesz az, és ez ma nagyon komoly lesz.

A témánk az, hogy ha az eddig fölismert szempontokhoz hozzátesszük azt, hogy és mi van Istennel, és mit jelet, hogyha Isten is része az életnek, mit jelent, hogyha Isten felé is föltehetek kérdéseket az Ő igazságosságára vonatkozóan,  vagy arra vonatkozóan, hogy Ő mennyire vállal felelősséget ezért a világért, mennyire köteleződött el mellettünk? Ha fölteszem ezeket a kérdéseket, akkor hova fogok eljutni? Tehát ma valamiképpen Istent is részévé tesszük ennek a rendszernek, és így kezdünk el kérdezni.

A megfontolásaim elején csak hadd mondjam el azt a történetet, csak néhány szóban, amit talán a legjobban ismerhetünk a Szentírásból, ami nem más, mint a Tékozló fiú története. Azért, mert szeretnék egy nagy kérdést föltenni itt. Ugye, van a tékozló apa, meg a két fia. A fiatalabb fiú megjárja a maga kutatását, lázadását, kérdésföltevését, és visszatér az atyjához, és az atyja ad neki sarut, köpenyt, gyűrűt, kaját, és mindent, ami kell. Majd pedig elkezdenek vigadozni. Majd pedig jön az idősebb testvér, és ez a testvér, aki nem lázadt föl, aki most szembesül azzal, hogy volt egy ilyen mihaszna tesó, akiért ez az apa most ezt mind megtette, akkor hazamegy és nem megy be a házba, kint megáll, és kihívja az apját, és felelősségre vonja. Ez egy kulcsszó: felelősségre vonja! Majd pedig rákérdez arra, hogy hogyan vagyunk most itt a méltányos igazságossággal? Itt van ez a fiatalabb ürge, egy csomó bűnt követett el, erkölcsi mélypontra zuhant, majd pedig visszajött, és kapott egy csomó jutalmat, látszólag. És itt vagyok én, aki kitartottam melletted, - mondja a fiú az apukának -, és nem kaptam tőled semmit! Ezt mondja ez az idősebb fiú, és az apa a következőt mondja erre, hogy: Nézd, hát mindenem a tiéd, hát te mindig velem voltál, hát mi egyek vagyunk! A kérdésem most felétek az, hogy mit mondanátok ti, ennek az idősebb fiúnak? Hozzátok jönne, mondjuk egy beszélgetésre az idősebb fiú, titeket keres meg, mert bennetek bízik, és elmondja, hogy mi történt vele, és hogy ő föl van háborodva az édesapja magatartása miatt… Nem kell most válaszolni! Most érkezett egy beszólás: Hozzád küldeném! J Na, szép! Tehát nem vállalnád a felelősséget! Jó… Mit mondanátok ti ennek a fiúnak? Én most erre nem szeretnék választ adni, hanem el szeretném mondani a gondolataimat, és aztán majd a végén, feltéve ha nem felejtem el a saját kérdésemet, akkor visszatérnék rá. Ha elfelejteném, akkor majd szóljatok, hogy föltettem az elején egy kérdést!  Jó?

Elmondanám, hogy mi az a személyes élmény, ahol számomra nagyon kiéleződött az, hogy hogyan tudnék jól válaszolni ennek az idősebb fiúnak, aki rákérdez az apjának a felelősségérzetére, a méltányos igazságosságára, és a többire. Beszélgettünk arról egy csoportban, lelkivezetést tanulván, hogy vajon, amikor hozzánk fordul valaki, és azt a kérdést teszi föl, hogy bűn-e a terhesség megszakítása, akkor nekünk papként, vagy teológusként, mit kell erre válaszolni? Ez a kérdés. Amikor elérkeztünk oda, amit most mindjárt el fogok mondani nektek, akkor kezdtem én nagyon rosszul érezni magam. Ugyanis ez a válasz született, és ez volt a mi kollektív bölcsességünk, hogy: „Erre a kérdésre, két rossz válasz van. Az egyik, hogy bűn, a másik, hogy nem bűn.” Ezt a két rossz választ lehet mondani, és amikor eljutottunk ide, hogy erre a kérdésre, ha jön hozzám valaki, akkor arra ezt a két rossz választ lehet adni, akkor azt hiszem, hogy méltán, egy kicsit elbizonytalanodtam. Mert akkor mit lehet erre a kérdésre válaszolni? Majd pedig ebből indult ki nagyon sok minden. Ez persze, egy olyan élmény, amire ti már lehet, hogy régen rájöttetek, és nekem esett le csak ilyen későn a tantusz. De azért én ezt most elmondom.

Elemi módon éreztem egy kihívást a saját papi, önazonosságommal szemben! Vagyis, hogy lehet az, hogy én eljutok oda, hogy miközben megtanultam 6 éven keresztül teológiából, hogy erre a kérdésre van egy nagyon egyértelmű válasz, méghozzá az, hogy bűn, mégis, hogy jutottam el én most oda, hogy erre a kérdésre, ez a két rossz válasz van, hogy bűn és az, hogy nem bűn? Mi történt velem? Ez volt a kihívás az élettől! Akkor pedig egyszer csak rájöttem, hogy arról van itt szó, hogy egészen más az a keret, amiben elhangzik ez a kérdés akkor, ha ez egy elméleti, teológiai kérdés. Sőt, egészen más a keret, hogyha ez egy gyakorlati, teológiai kérdés! Azt gondolom, hogyha ez egy szaktudományos kérdés, - a teológiának van dogmatika része, van gyakorlati teológia része -, és ha ez egy elméleti teológiai kérdés, akkor én erre elméletileg, nagyon könnyen tudok válaszolni, és azt mondom rá, hogy bűn! Azonban, ha te hozzám jössz, és tőlem megkérdezed ezt, és az első mondatod, hogy Feri atya, eljöttem hozzád, van egy komoly kérdésem, mégpedig az, hogy bűn-e a terhesség megszakítás, akkor ebben a keretben, hogy mi leültünk egymással beszélgetni, akkor ebben a keretben nem tudok válaszolni. Ebben a keretben két rossz válasz van, az, hogy bűn, és az, hogy nem bűn, és mind a kettő egyaránt, ugyanolyan rossz válasz. Azon múlik, hogy mondok-e választ vagy nem, hogy mi az a keret, amiben vagyunk? Márpedig az esetek legnagyobb többségében, nem elémélet-teológiai kérdésről van szó. Ez nagyon ritkán történik így, gyakorlatilag soha! Azt hiszem, hogy mi papok, itt szoktunk állandóan tévedni, mert mi állandóan föltételezzük azt, hogyha valaki hozzánk fordul és föltesz egy ilyen kérdést, akkor ez a kérdés, ez egy elméleti kérdés, és mi elméletben tudunk rá válaszolni, sőt kötelességünk megmondani az igazságot. Igen ám, csakhogy ez a kérdés, szinte sohasem elméleti-teológiai kérdés! Akkor, amikor meg leülünk beszélgetni, biztos lehetek benne, hogy 99%-ban nem az, tehát tilos válaszolni! Ha én Krisztus papja vagyok, akkor kötelességem nem válaszolni! Az 1%-ba az tartozik, amikor elméletben valaki ezt a kérdést sohasem tette föl még magának, tehát nincs rá elméleti válasza. De ez nagyon ritka, és szinte sosincs ilyen! Általában mindenkinek van erre egy elvi válasza, és hogyha hozzád fordul valaki ezzel a kérdéssel, akkor valószínű, hogy azért megy, mert az elméleti válasza neki már nem válasz többé! Addig volt válasz, ameddig a helyzet is csupán elméleti volt, csakhogy most ő vár egy kisbabát, és ez a helyzet innentől már nem elmélet, hanem tapasztalat, és ezért az elméleti válasz már neki nem elég! Most pedig jön hozzád, és nem elméleti választ vár tőled, mert olyan van neki is. Ha fölteszi ezt a kérdést, majdnem biztos lehetek abban, hogy őneki is van elméleti válasza: vagy az, hogy igen, vagy az, hogy nem!  Bizonyos szempontból, ez most lényegtelen is, mert most az a lényeges, hogy neki most van egy kérdése. Ha az elméleti válasz csupán elég lenne neki, akkor most nem jönne hozzád kérdezősködni! Tehát akkor most itt egy életbe ágyazott helyzetben járunk, vagy ülünk éppen, és most ennek kapcsán eszembe jutott egy fogalom. Ez pedig az, hogy ebben a keretben,  amikor beszélgetünk egymással, akkor tulajdonképpen a tapasztalati teológiáról van szó! Én ezt még sohasem olvastam, és olyan büszke vagyok erre a fogalomra! Rájöttem arra, hogy én szeretnék tapasztalati teológus lenni! Nekem még a gyakorlati teológia is túlzottan elméleti, és ezt az egészet rábízom nagyon sok okos emberre, és én tapasztalati teológus szeretnék lenni! Ez egy hatalmas örömöt jelentett nekem, és akkor most azért nevezem ezt a helyzetet, egy olyan helyzetnek, amelyben valaki nem az elméletével jön, hanem a tapasztalatával. Tehát ő, ebben a helyzetben vár egy választ, illetve keresi a saját válaszát. Mi papok, azért kerülünk az esetek nagy többségében, hihetetlenül szorongató helyzetbe, mert ezt a különbségtételt nem tesszük meg. Azt gondoljuk, hogy ez egy elméleti-teológiai kérdés, és én erre köteles vagyok válaszolni, vagy pedig ez egy gyakorlati teológiai kérdés, és akkor is köteles vagyok rá válaszolni. Bűnt követek el, ha nem válaszolok, mert nem teszem a kötelességemet, amit tanultam 6 éven keresztül. Szerintetek, ez a helyzet, amiben most vagyunk, egy elméleti vagy egy tapasztalati helyzet-e? Szerintem egyetlen egy valaki sincs itt most közöttünk, aki elméletileg ülne itt! Ez egy tapasztalati helyzet! Azt hiszem, hogy nagyon sok, folyamatos félreértésnek, az az oka, hogy ezt az egyszerű megkülönböztetést nem tesszük meg! Mert mindenki, aki kiáll ide, érez egy kényszert, hogy általános dolgokat mondjon, és igazságokat fogalmazzon meg. De ahogy te ülsz itt, az nem egy elméleti helyzet, hanem egy gyakorlati! Én pedig mondom a magam okosságait, vagy valaki másnak, mondjuk Rogersnek, vagy Böszörményi Nagy Ivánnak, BNI-nek, és én tulajdonképpen elméleti dolgokat mondok, és sohasem vagyok tisztában azzal, hogy te is ülsz ott! Éppen ezért, nem is tudom, hogy mi érkezik meg hozzád! A legjobb szándékom is, lehet, hogy a legnagyobb zűrzavart okozza nálad, amikor az megérkezik! Nincs egyetlen mondatom sem, amiben ne lenne az a veszély, hogy éppen a legrosszabb választ adom neked, mint ami neked éppen szükséges volna! Nem hiszem, hogy ezt a helyzetet föl tudnánk oldani teljesen. Még a legártatlanabb mondatommal is tönkre tudok valakit tenni, akkor, ha ő az én mondatomat, gyakorlati mondatnak veszi, vagyis, pontosan arra a helyzetre alkalmazza, amiben ő éppen van! Én nem azért mondom, hanem én csak mondok egy mondatot, és te vagy a felelős, hogy ezt a mondatot, te hogyan alkalmazod a saját életedre! Ezt én nem tudhatom.

Egy beszélgetésben vagy egy ilyen helyzetben is, mondhatok egy elméleti választ, vagy ahogy mondani szoktuk, ilyen hitigazságot, de adott helyzetben, lehet, hogy a te számodra ennek nem lesz semmilyen jelentése, az égvilágon semmilyen tartalma nem lesz, semmilyen üzenettel nem bír számodra. Sőt, egy hitigazság, eltávolíthat Istentől! De még mennyire! A Bibliának minden mondata alkalmas arra, hogy téged elvadítson Istentől! Elég csak egy olyan helyzetben mondani, amely egy tapasztalati helyzet. Te nyitott vagy a tapasztalásra, de én nem vagyok rád nyitott, és mondok egy elméleti választ!

Na most, egy újabb mondat. Ez a kérdés, hogy bűn-e a terhesség megszakítás, tehát nem elméleti kérdés, hanem egy tapasztalati kérdés. Te valamilyen helyzetben vagy, ezért én nem adhatok elméleti választ, csak gyakorlatit, csak tapasztalatit. Ebből pedig valami következik, amit gyakran szoktam hangsúlyozni, hogy: Tudok-e én válaszolni a te kérdésedre? Valószínű, hogy nem, mert te kérdezel, és én ezt a kérdést felteszem magamnak, és ez már az én kérdésem lesz, majd pedig az én kérdésemre válaszolok én magamnak, és ezt elmondom neked. Te pedig azt gondolod, hogy én a te kérdésedre válaszoltam. Látjuk jól, hogy ez nem lehet így, mert én akkor tudok magamnak válaszolni erre a kérdésre, ha magamnak fölteszem azt, mert akkor az már nem a te kérdésed, hanem az enyém. Ezért a te kérdésedre, csak te tudsz válaszolni! Ezért nincsen jó válasz, és sem az igen, sem a nem, nem lesz egy jó válasz! Ráadásul, ha még egy lépést megyek, akkor azt is mondhatom, hogy vajon, te pusztán csak egy kérdést teszel fel, és választ vársz-e, és ez a helyzet egy kérdésről szól-e? Legtöbben papok, azt gondoljuk, amikor valaki jön hozzánk, és föltesz egy kérdést, akkor azt gondoljuk, hogy a helyezet, egy kérdésről szól. A helyzet azonban, sosem egy kérdésről szól, hanem egy emberről szól! A kérdés, rólad szól, aki a kérdést fölteszed! Ezért, ha én nem neked válaszolok, hanem a kérdésre válaszolok, akkor lehet, hogy nem értelek el téged! Te nem azt akarod, hogy én a kérdésre feleljek, mert te önmagadat kérdezted meg, nekem hozzád kellene eljutnom, és nem pedig a mondatig csak, amit te föltettél! Ezért lehetséges az, hogy nagyon sok pappal való találkozásból, hihetetlen csalódottan távozunk, mert a pap kizárólag csak a kérdésekig ment el, de sosem ment el hozzád, mert azt gondolta, hogy egy kérdésről van szó, és nem rólad van szó!

Azt állítom tehát, hogy a kérdés, minél inkább szól rólad, minél inkább a te elemi, érzelmekkel teli, tapasztalatodból fakad, annál kevésbé lehet erre elméleti választ adni! Minél inkább benne vagy a kérdésben, annál inkább rólad szól, és mennél inkább mondanék én bármit is, hogy igen vagy nem, akkor is éreznéd te azt, hogy nagyon messze vagyok tőled, és nem segítettem! Egy példát hadd mondjak erre. Egy kedves ismerősöm azt mondta, miután 10 éve küszködik egy betegségével, hogy sokszor föltette már Istennek azt a kérdést, hogy: „Miért csinálod ezt velem?” Elkezdett azon gondolkodni, - és ez itt most nem egy elméleti kérdés, hanem tapasztalati -, hogy én egy éve, öt éve, tíz éve vagyok súlyosan beteg, és minden nappal, amellyel én tovább vagyok beteg, egyre inkább megkérdezhetem én Istentől azt, hogy: „Miért van az, hogy a Te Fiad, csak 12 órát szenvedett, én pedig már 10 évet? A létezésem minden egyes napjával átélhetem azt, hogy Isten velem szemben egyre jobban követ el igazságtalanságot.” Ez a valaki, egyszer eljött hozzám, és mi erről beszélgettünk. Válasz nincs! Aztán pedig az illető megnézte a Passió című filmet, és lett egy tapasztalata arról, a film kapcsán, hogy mit is jelenthetett az a 12 óra Jézusnak? Ez egy tapasztalattá vált számára, mert amit ő átélt szenvedésként, az tapasztalat volt. Amit viszont Jézus átélt, az nem volt tapasztalat! Ezért föl lehetett tenni elméleti kérdéseket. A film, az illetőt segítette abban, hogy tapasztalattá váljon valamennyire, hogy mit jelenthetett az a 12 óra? Az illető hazament, és elkezdett gondolkozni arról, hogy: „Cserélnék-e Jézussal? Most össze tudom vetni, ezt a két tapasztalatot!” És azt mondta, hogy: „Inkább életem végéig maradok így, de nem cserélnék Jézussal!” Ez az, amikor valamiképpen, valaki, eljut egy válaszig. Ez a válasz pedig, egy tapasztalati válasz, nem elméleti, mert olyan válasz nincs is, egy tapasztalati helyzetre! Nem létezik!

Itt most tennék egy másik kitérőt. Azt hiszem, hogy ahogy így próbálom fölvázolni ezt a helyzetet, eljutottunk oda, hogy miért retteg a teológia a lélektantól? Azért, mert a lélektan állandóan a zászlajára tűzi azt, hogy mit tapasztaltál? A teológia pedig, ebben folyamatosan azt a félelmét éli meg, hogy de hát én egy tudomány vagyok, és nekem vannak válaszaim! Hogy lehet, hogy azén válaszom nem érvényes egy csomó helyzetben? A teológia, mint tudomány, pedig fölháborodik: Kidolgoztunk egy gyönyörű rendszert, és pont akkor, amikor rákérdezel, hogy mi, hogyan van, akkor egyetlen válasz sem jó, semmire se! Na, tessék! Nem csodálom, hogy a teológia retteg a lélektantól, ebből a szempontból! Tiltakozunk ezért, sok szempontból, hogy szembesülni kelljen azzal, hogy az életnek pontosan a legnehezebb és legfontosabb pillanataiban, mindaz, amit összehordtunk, nem bír jelentéssel! Hogy te jelentést adsz-e vagy jelentést találsz-e egy elméleti kijelentésben, az persze egy másik kérdés, mert ezt meg lehet tenni, de akkor az már, a te tapasztalatodból fakad, és akkor te már megtöltötted élettel azt a kijelentést. Önmagában az egésszel, semmit sem érünk! A cél tehát talán, nem is a kérdés megválaszolása, amikor beszélgetünk, hanem az, hogy te találkozzál magaddal! Na, látjátok, ez most egy jó kis, elméleti mondat? Semmi jelentése nincs! Majd most próbálom ezt kifejteni. Egy rövidke példa. Valaki eljön hozzám, és fölteszi ezt a kérdést, hogy: Bűn-e a terhesség megszakítás? Én pedig tudom azt, hogy ez nem egy elméleti kérdés, és ő most átél valamit. Akkor persze rákérdezhetek arra, úgy, hogy őt nem kérdezem meg feltétlenül, mert én itt belül megkérdezem magamtól mindenképp, hogy mit kérdez, e mögött a kérdés mögött? Mi van vele, e mögött a kérdés mögött? Legalább 20 dolgot gondolhatok, de ebből most csak mondok egyet. E mögött a kérdés mögött az van, hogy: Képes vagyok-e szembenézni ezzel a helyzettel, vagy nem? Lesz-e erőm dönteni, akárhogyan is? Mi lesz az én életemmel? Mert most két utat látok, az egyik az, hogy megtartom a babát, a másik az, hogy nem tartom meg a kisbabát. Mind a kettő, olyan mélységes félelemmel tölt el, hogy fogalmam sincs, hogy mi lesz ezután? Az ő elméletinek tűnő kérdése mögött, mondjuk ez van. Én pedig válaszolok. Most ha játszunk ezzel, és azt mondom, hogy: Igen, ez bűn! Akkor valószínű, hogy ő nem elméleti választ kapott, hanem ő a gyakorlati kérdésére hallja meg a választ, és ez, hogy bűn, az ő kérdésére a következő választ jelenti, hogy: „Bizony, te nagyon nehéz helyzetben vagy, és abban is fogsz maradni, senki nem segíthet neked, az egészet visszautalom neked, és csinálj vele azt, amit akarsz! Nekem semmi közöm hozzá, és én ezzel a válasszal, ennek az egész helyzetnek a terhét, visszarakom rád!” Ha azt mondom, hogy igen, akkor valami ilyesmi jut el ahhoz, aki a kérdést föltette. Én pedig büszkén kihúzom magam, és azt mondom, hogy: Megmondtam az igazságot! Ma is nyugodtan alhatok el! Azonban fogalmam sincs, hogy ez az igen válasz, az ő személyes kérdésére, mit jelent valójában? Ha pedig azt mondom, hogy nem, hogy: Nem kell ezt azért annyira komolyan venni! Neki egy hihetetlenül szorongató kérdése van, mert az a helyzet, amiben van, az szorongató, mert fél, és nem tudja, hogy lesz a holnapi napja! Én pedig egyszerűen erre azt mondom, hogy ez nem probléma! A válaszom az, hogy: Nem! Mit fog ő ekkor átélni? Azt éli át, hogy én egyáltalán nem értettem őt meg! Ne egy gyónót halottam már panaszkodni arról, hogy a pap elkezdte kicsinyíteni az ő bűnét! De ő nem ezért ment, hanem ő azért ment oda, hogy a pap képviselje Isten irgalmát és megadja a föloldozást. Arra nem kért föl engem, hogy én adott esetben megmagyarázzam neki azt, hogy miért nem olyan nagy bűn az. Vannak emberek, - és ez nagyon furcsa lehet annak, aki nem gyón -, akik azért nem mennek továbbra is egy gyóntatópaphoz, mert az elkezdte egy kicsit kisebbíteni az ő bűnüket. Azért, mert abban a tapasztalati helyzetben, amiben voltak, ezt a választ kapták, hogy: Nem! Ez pedig úgy jutott el hozzájuk, hogy nem volt ez olyan komoly helyzet, és nem is értem, hogy te miért aggódsz ezen annyira, és tulajdonképpen nevetségesnek is tartalak, hogy ezzel jöttél ide!

Most próbáltam nagyon egyszerűen leírni, hogy miért rossz válasz, az, hogy igen, és miért rossz válasz az, hogy nem. Talán emlékeztek arra, hogy úgy félévenként szoktam mondani azt nektek, hogy: Bocsássunk meg Istennek! Ha ez egy elméleti kérdés, akkor ez a kérdés önmagában, vagy egy elméleti mondat, akkor az elméleti teológia, ezzel a kérdéssel, nem tud mit kezdeni! Végső soron tud rá reflektálni, és ki tudja azt mondani, hogy ennek a mondatnak egyszerűen nincs értelmezési lehetősége, és ez egy értelmetlen, ostoba mondat, hogy én bocsássak meg az Istennek! De hogyha én egy tapasztalati keretben vagyok, akkor aztán lesz jelentése! Bátorkodom azt mondani, hogy ennek a mondatnak, minden ember számára van jelentése! Ha én, mint az idősebb fiú, odaállok Isten elé és azt mondom, hogy: Na Uram, azért én most elkezdtem abban kételkedni, hogy te most igazságos vagy-e! ekkor föl vagyok szólítva, hogy ennek a mondatnak az elhangzása után megbocsássak Istennek. Tehát ennek a mondatnak a tapasztalatunkban van jelentősége, miközben elméletileg mondhatnám azt,. hogy ez abnormális. Hadd idézzem most Karl Rahnert, az egyik kedvenc teológusomat Aki kifejezetten nem volt hajlandó örömmel elfogadni azt, hogy Isten értünk szenvedett, és ezáltal megválaszolta az összes kérdésünket, hogy nekünk miért kell szenvedni. Karl Rahner, egy XX. századi teológus, és azt mondta, amit én most nagyon ki fogok sarkítani, és ezt persze ő sohasem mondta volna így, hogy: „Az, hogy Jézus szenvedett, engem egyáltalán nem érdekel! Miért lesz nekem jobb attól, hogy valakim más szenved? Együtt tudok érezni Jézussal, azért, mert szenvedett, és talán Ő is együtt érzett velem, mert én szenvedek. Egyébkánt nem gondolom, hogy ezzel Isten megválaszolta volna a kérdésemet, amikor eléállok és azt mondom, hogy: Miért kell szenvednem?” Karl Rahner, az egyik legnagyobb XX. századi, a II. vatikáni zsinat utáni teológus volt, és merészelt azt mondani, nagyon szép, elméleti, teológiai gondolatként, hogy: Isten értünk szenvedett, és hogy mi ezzel valamit, esetleg kezdhetnénk. De az életnek vannak pillanatai, amikor egyáltalán nem tudok vele mit kezdeni! Jó, szenvedett. És? Nagyon sajnálom. Megnézem a filmet, és még jobban sajnálom. Itt most csak még jobban ki akartam élezni, ezt a kérdést, illetve azt, hogy van-e válasz! Na most, egy rövid beszélgetést, hadd olvassak el! Egy orvos, aki maga is beteggé vált, és kórházba került, ezekkel a szavakkal köszöntötte, az őt meglátogató papot: Mivel érdemeltem ezt ki? Egész életemben dolgoztam, és megpróbáltam másokon segíteni, és most itt van ez. - Aztán gyorsan hozzátette: De az ember manapság ilyet már nem kérdez, ugyebár? Ez egy olyan kérdés, amit a középkorban tettek föl, és ma már idejemúlt. – A pap így válaszolt: Azért mégis újra, meg újra fölmerül ez a kérdés, mindnyájunk fejében. – Igen, válaszolta az orvos, Így van! Ezektől nem lehet könnyen megszabadulni!

Azt hiszem, hogy ezektől a kérdésektől, elméleti válaszokkal, egyáltalán nem lehet megszabadulni!

Mondanám most akkor, egymás után, pontokba szedve, hogy akkor mitévők legyünk, mert ugye, egy ilyen tapasztalati keretben vagyunk, tehát akkor nem elég csak okoskodni!

1. Beláthatjuk azt, hogy az összes ilyesmi kérdés, hogy: Miért tette ezt Isten? Miért büntet az Isten? Miért engedte, hagyta Isten? Miért igazságtalan velem az Isten? Miért pont velem történt mindez? – Nem hitigazságra vonatkozó kérdés! Nem elméleti kérdés! Akkor meg pláne nem, amikor leülünk erről beszélgetni! Ez talán a keret, amiben vagyunk. Akkor tudjuk azt is, hogyha azt mondom, hogy igen, az rossz válasz, és ha azt mondom, hogy nem, akkor az megint egy rossz válasz!

2. Engedjük meg, ezeket a kérdéseket! Már csak azért is engedjük meg, hogy ezeket a kérdéseket föl lehessen előttünk tenni, mert valószínű, hogy ezen kérdések mögött, személyes kérdések vannak, vagy ennek a kérdésnek is van egy nagyon személyes tartalma, és a nagyon személyes kérdések mögött pedig van egy személy. Tehát azért engedjük meg ezt a kérdést föltenni, mert ha nem engedjük meg ezt a kérdést elhangozni, akkor nemet mondunk a személyre, és nemet mondunk a kérdés mögötti nagyon személyes kérdésekre is! Gyakran van az, hogy udvariasan, mondjuk az én papi mivoltomhoz igazodva, vagy a te keresztény mivoltodhoz igazodva, elméleti kérdést tesz föl valaki. Egyszerűen azért, mert azt gondolja, hogy így illendő! Hát ez a természetes, hát egy ilyen helyzetben, ezt a szép kérdést kell föltenni! Közben lehet, hogy ő maga is tud a kérdés mögötti személyes kérdéseket, csak azt gondolja, hogy azokat talán még nem szabad megkérdezni, vagy még nem tartunk ott egymással, vagy még nem tudja, hogy bízhat-e benned? Először bedob egy ilyen kérdést, és arra kíváncsi, hogy válaszolsz-e? Mert ha válaszolsz, akkor nem te vagy az ő embere, és akkor a mélyebb kérdést már nem teszi föl, mert ha erre a kérdésre válaszolsz, azt még valahogy elviseli, de tudja azt, hogyha a személyesebb kérdést fölteszi, és te arra is tudsz egy választ, azt már nem viselné el. Óvatosan halad tehát, és a legkülsőbb kérdést teszi föl, hogy: Miért hagyta ezt Isten? Miért pont engem büntet? Tehát engedjük meg a másik embernek, és persze magunknak is, hogy föltegyük ezt a kérdést! A tékozló fiú testvére, amikor kihívja az apját, és azt mondja, hogy, na, apám, azt mond meg nekem, hogy ez hogy igazságos, akkor nagyon fontos az, hogy ezt a kérdést föl lehetett tenni! Nézem a tévét, néhány napja, és az izraeli igazságügy miniszter beszél, és azt mondja Auschwitzban, a megemlékezés kapcsán, hogy: „Nagyon sok kérdésünkre választ kaptunk már, de egyetlen kérdés még egészen biztosan megválaszolatlanul marad, és én ezt itt most föl akarom tenni. (Egyébkánt magyar származású, ez az illető.) Hol volt Isten, amikor ez történt? Erre a kérdésre várunk választ!” Szabad-e, az igazságügy miniszternek föltenni, ezt  a kérdést? Szabad! Tegye csak föl! Minél többször! Most előreszaladok egy picit. Ameddig ezt a kérdést fölteszi ember, nagy baj lenne, ha ezt a kérdést már nem tenné föl többet! Ez két dolgot jelenthet, vagy hogy nem él már, vagy pedig, hogy valami nagyon emberivel, nem akar találkozni. Egyik válasznak sem örülnék! Egyrészt éljen csak, másrészt pedig, tegye csak föl ezt a kérdést!

3. E mögött a kérdés mögött egy nagyon súlyos dilemma feszül a kérdezőben, és ez akár lehetek én is, mégpedig az, hogy: Meg merhetem-e kérdezni ezt egyáltalán? Azt hiszem, hogy nagyon sokan azért nem kérdezik meg ezeket a mondatokat előbb, mert azt gondolják, hogyha megkérdezik azt Istentől, hogy hol voltál te akkor, akkor az egyetlen „embert” dühítik fel maguk ellen, aki tudna válaszolni, ráadásul, akitől függ az életem valamiféleképpen. Tehát hagyjuk ezt a kérdést, mert veszélyeztetem azt, hogy egyáltalán a kapcsolatunk fönnállhat-e, ha én ezt a kérdést fölteszem. Ez a kapcsolatunk létét fenyegető kérdés: Mit fogsz te csinálni, ha én ezt most neked szegezem? Emlékeztek ugye, arra az 56-os történetemre, amikor 23-a után, már amikor nem lőttek annyira, akkor kiment a pap a kórházba a sebesültekhez, és az egyik sebesült megkérdezte tőle, hogy: „Hol voltatok, amikor lőttek? Nagyon szép dolog, hogy most itt vagytok, de amikor lőttek, akkor hol voltatok?” Ez a kérdés, nemcsak föltehető, hanem a bizalomnak a jele! Ez az illető, meri föltenni, ezt a kérdést, Istennek is, meg ennek a papnak is! Ez nagyon komoly bizalomnak a jele, amivel engem megtisztel, és komoly bizalomnak a jele, amivel az Istent megtiszteli! Talán ez lehet az egyik megjegyzés. A másik, hogy túl van azon, hogy mérlegeljen. Ez még drámaibb, szerintem! Annyira el van keseredve, vagy annyira össze van törve, hogy már nincs ereje félni attól, hogy te meg fogsz-e bántódni vagy nem! Már nem tudja őt érdekelni, hogy Isten majd megharagszik-e emiatt a kérdés miatt, vagy nem, összeráncolja-e a szemöldökét vagy nem! Ezen már régen túlvan! Sokkal szorongatóbb az az élethelyzet, amiben van, mintsem, hogy erre tudna figyelni! Neki most valahova el kell jutni, mert most az élete forog kockán! Ha az én életem forog kockán, akkor hajlandó vagyok belemenni abba a félelmetes helyzetbe, hogy esetleg téged elveszítelek! Mert inkább veszítselek el, de én élni akarok! Ezért, amikor valaki az Istennek szegez egy ilyen kérdést, hogy hol voltál, amikor ez történt, akkor lehet, hogy éppen azért teszi föl, mert a saját életéért küzd, itt belül.

Egy fogalmat hadd mondjak még itt el. A teológusok és a lélektanászok is mondják itt azt, hogy valaki, amikor egy ilyen kérdést föltesz, e mögött egzisztenciális szorongás feszül, vagyis a saját létezésem vált kérdésessé. Legalábbis abból a szempontból, hogy tudok-e én tovább úgy létezni, hogy ezt tapasztaltam, ami történt, és tudok-e tovább úgy létezni, hogy ezzel a tapasztalattal nem tudok mit kezdeni? Ezzel a tapasztalattal valamit kezdenem kell, mert nem tudom, hogy a holnapi napomat, hogy csináljam. Ezért, inkább belemegyek abba a kockázatba, hogy te inkább dühös leszel rám! Ha Isten ezért a kérdésért megbüntet, - most ez egy teoretikus dolog -, akkor hát büntessen! Nekem már mindegy, hiszen én a még azt sem tudom, hogy a holnapi napomat, hogy éljem le, hiszen nem tudom, hogy mi igaz, és mi nem. Az egzisztenciális szorongás, pedig az emberi természethez tartozik hozzá. Éppen azt fejezi ki, hogy az ember eljutott a létezésének a gyökeréhez, és elkezdett nagyon intenzíven reflektálni saját magára. Vagyis föltehetően, egy ilyen kérdés mögött, egzisztenciális szorongás van, amely a tapasztalatból fakad, és a kérdésnek a léte, a te embervoltodat bizonyítja, hogy te most egy valami nagyon emberin mész keresztül! Mi az, ami ebben az egzisztenciális szorongásban, a bizalmon túl megtapintható? Tulajdonképpen a felelősség! Amíg valaki ezt a kérdést fölteszi, hogy miért hagyta ezt Isten, ameddig azt a kérdést fölteszi, hogy mi a fenét csináljak ezek után az életemmel, ez azt jelenti, hogy még tud arról a felelősségről, ami a létezése és az ember volta által adatott neki! Vagyis eljutottunk az egyik kulcsfogalomig. Ha én erre a kérdésre válaszolok, nagyon nagy bűnt követek el, az ő felelősségérzete ellen! Ha nem engedem föltenni a kérdést: Ilyet nem szabad kérdezni! Akkor éppen a felelősségérzetét tagadom meg tőle, és valami nagyon emberire mondok nemet! Ugye a felelősség és a hit között pedig, láttuk azt az egyértelmű összefüggést. Mi az, amit még ez a kérdés, és az összes ilyen kérdés rejt? A teremtett voltnak a fölismerését, azt, hogy gyöngék vagyunk, hogy eljutottunk a saját határainkig, és nem tudjuk, hogy mi lesz ezután! Az is benne van ebben a kérdésben, hogy nem vagyunk Isten! Mert ha én megkérdezem, hogy Isten, hol voltál akkor, ezzel a kérdéssel én most kimondom azt, hogy most tapasztalom, hogy nem én vagyok Isten! Ez a hit nagyon fontos talaja, amikor valaki tapasztalati úton eljut oda, hogy nem ő Isten! Nekem ez, olyan 19-20 éves koromban sikerült, hogy megtapasztaljam azt, hogy nem én vagyok Isten. Mert tudni tudtam, csak nem tapasztaltam meg! Pontosan tudom, hogy hol történt ez meg velem, amikor én először átéltem, hogy nem én vagyok Isten: a Tárogató úton mentem fölfelé, és ott egyszer csak megéltem azt, hogy nem én vagyok Isten! Látjátok, hogy mennyire nem vagyok normális? J Aztán pedig ebben a kérdésben, még valami benne van, mégpedig annak a kijelentése, hogy még mindig tudok a saját emberi méltóságomról!

Képzeljük el ezt a helyzetet, hogy a pici ember odaáll a hatalmas Isten el! Fölnéz rá, és azt kérdezi tőle, hogy: És te hol voltál akkor? Képzeljük ezt el egyszer, így! Ezt a kérdést akkor lehet feltenni, ha az ember kihúzza magát, és azt mondja, hogy: Nincs veszítenivalóm már! Mond meg, hol voltál? Ebben a kérdésben benne van az, hogy én az emberi méltóságomról nem akarok lemondani! Azt talán már nem tudom, hogy ezt a méltóságot Tőled kaptam-e Istenem vagy nem? Ezt nem tudom, mert talán abban sem vagyok biztos, hogy te vagy-e. Azt hiszem, hogy Heine mondta, hogy: „Hagyjuk a mennyet a madaraknak!” Eljuthatok oda, hogy nem tudom azt, hogy ott a madarakon kívül, van-e még valaki? De azért a magam méltóságáról még tudok! Vagyis, e mögött a kérdés mögött hihetetlenül fontos dolgok vannak: tilos válaszolni.

5. Ha válaszolnék erre a kérdésre, az olyan lenne, mintha egy olyan utat akarnék neked megmutatni, amit te nem látsz. Ez valami olyasmi, mintha ezt mondanám neked, hogy: Ott van az út! Látod? Azért kell neked szenvedned, mert Krisztus is szenvedett a kereszten! Mi a te szenvedésed az Ő szenvedéséhez képest?  Menj el, és nézd meg a Passió című filmet, majd rájössz! Ne nyavalyogjál, hanem tessék éld ezt át, és majd akkor gyere vissza, és majd akkor legyen pofád ezt megkérdezni! Ha én válaszolok, akkor egy olyan utat mutatok, amit a kérdező nem is lát, és arra akarom őt rávenni, hogy egy általa nem látható úton induljon el. Azért ez egy elég nehéz helyzet, nem? Ekkor pedig elkezdünk azon csodálkozni, hogy miért tiltakozik! Amikor a gyászoló rokonodnak azt mondod, hogy: Nem szabad sírni! Majd pedig látsz valami furcsa rándulást az arcán. Ekkor mutattál neki egy utat, amit ő nem lát, mert könnyes a szeme! Szabad neki nem látni a könnyeitől! Most valahogy én reflektálok a helyzetre, de most olyan iszonyatosan szétesőnek érzem magam. Van ennek valami íve, én ezt érzem, csak annyira, szinte minden mondatnak bennem annyi érzelmi meg gondolati, meg minden vonatkozása van, hogy nagyon nyűglődök most. Csak azért el akarom nektek ezt most mondani! Éppen azért, mert azt gondolom, hogy ez nagyon fontos!

Egy másik helyzet. Egy 75 éves asszonyt, aki egy négyágyas kórházi szobában fekszik, meglátogat egy pap. „Hát, csak itt fekszik az ember! – mondja a beteg. Itt mindenki olyan egyedül van, annyira csak magának, hogy nem is tudom, hogy lehet ezt szavakba foglalni! Aztán egészen hirtelen ezt mondja, hogy: Tudja maga, hogy itt hányan haltak meg? Amióta itt vagyok már négyen haltak meg. Képzelje csak el, hogy milyen sokan kell, hogy még itt legyenek az egész kórházban. Aztán egy kis szünet után folytatja: Az ember csak abban reménykedik, hogy legalább aludni tud. Hogy legalább ennyi megmaradjon az embernek!” A pap próbálja megérteni, hogy mi van az asszonyban, és ezt mondja, hogy: „Minden tekintetben kiszolgáltatottá válunk!” Erre, mint egy felgyülemlett zuhatag tőr elő az asszonyból: „Mindent el kellett viselnem, ilyen volt az egész életem! Először a háború, aztán a gyerekek, az építkezés és a munka, és most a rák.” Ezután felsorolja a betegsége állomásait, és elmondja, hogy az orvos még egy fél évet adott neki, és kiadja magából az orvosok, és az intézménnyel szemben érzett dühét. A lelkigondozó megpróbálja az asszony gondolatait pozitív irányba terelni: „Igaz, hogy sok nehézséget élt már át, de nem voltak-e azért jó napok is közben?” Ez egy újabb gátszakadást vált ki az asszonyból. „Hogyan? A háború alatt 20 évesen, saját kezűleg temettem el a rokonaim. Az út szélén sírokat ástam. Háromszor úsztam át a Neisse folyót az anyámmal, úgy, hogy húztam magam után. A lengyelek megvertek, mert nem akartam azt, amit ők. Megástam a saját sírom, a lengyel le akart lőni, az utolsó pillanatban menekültem meg, és a vőlegényem meghalt. Akkor végre újra rátalál az ember valakire, és akkor jön a levél a keleti zónából: Mit csinált a férjemmel? És akkor ott találtam magamat a gyerekekkel, aki aztán 19 évesen balesetet szenvedett. Végül férjhez mentem, két gyerekem született, ott volt egy anyós, aki rábeszélt az építkezésre. 20 márkával jön a bokrétaünnepre. Aztán csak előteremteni a pénzt. És most?” Leteszi a könyvet, amit a kezében tart az éjjeliszekrényre, és ezt mondja: „Mondja meg nekem, mit csináltam? Mivel érdemeltem ezt ki? Miért ér ez a büntetés? Tud maga válaszolni?” Erőtlenül csap kezével a takaróra. Akkor most válaszoljunk! Mondjunk válaszokat, amilyeneket szoktunk! Mondok egy pár lehetséges választ. Jó?

„Azt hiszem igazságtalan vagy Istennel, nem vagy most reális, hiszen azért biztos jót is kaptál Tőle!” Igaz-e az, hogyha én, ha ezt most egy elméleti keretbe ágyazottan látom, hogy az asszony, ebben a pillanatban, ahogy kifakad, dühödten az öklével a takaróra csap, az éppen nem reális? Igaz ez? Bizony igaz! Az asszony, ebben a pillanatban nem reális. Csak éppen tapasztal valamit! Ha én őt rá akarom venni arra, hogy legyen végre reális, akkor én egy utat mutatok neki, amit nem lát.

„Kérlek, álljunk meg egy picit, és légy őszinte önmagadhoz! Más is átélt ugyanilyet, nem csak te! Ismerek olyan valakit, aki hitt ebben a helyzetben, aki nem keseredett el.” Ha egy elméleti keretben vagyunk, ez igaz? Hát persze! Hát ismerek én olyat, aki többet is kibírt! Nem csapkodta a takarót!

„Nem szabad erre a helyzetre így gondolni! Ez nem tesz jót neked! Most pihenned kell!” Na, ez a kedvencem! Mást sem csinál, ugyanis másfél éve rákos, és most öt hónapja fekszik bent… Mi pedig azt mondjuk, hogy: „Pihenjen anyuka, ne kérdezzen ilyeneket! Hát nem volt magának elég átúszni azt a folyót háromszor? Én még most is fáradt lennék! Hát a felétől fáradt lennék! Most pihenhet! Hét nem azt mondta, hogy ott volt még az az építkezés is? Hát most pihenjen végre! Nem kap altatót? Szólok az orvosnak!”

A következő mondat, egy szép, elméleti mondat lesz:

„Azt hiszem, hogy ez nem véletlen! Semmi sem véletlen, ami velünk történik! Rá fogsz jönni ennek az értelmére!” Hét te meg rá fogsz jönni arra, hogy milyen az, amikor jobb kézzel egy olyat bemosok neked, hogy csak na… Mert eddig csak a takarómat püföltem, de most… Eszembe jutott Elisabeth Kübler Ross. Lebénult a fél oldala, egyébként egy fantasztikusan jó terapeuta, akinek nagyszerű könyvei jelentek meg, és azt mondja, hogy: „Ott fekszem az ágyon, a fél oldalamat nem tudom mozgatni. Isten kitolt velem, mert az agyam tökéletesen működik! Semmi baja az agyamnak, tudok beszélni, gondolkodni és reflektálni a helyzetemre! De a fél oldalam béna! Bejön a nővér, és ráül az egészséges kezemre! Erre fölordítok, és ösztönösen eltolom őt, miután kihúztam a feneke alól az ép jobb kezemet. A nővár erre fölháborodik, letol, és felírják a kartonomra, hogy: Agresszióra hajlamos beteg.” Mindezt most csak azért mondtam el nektek, hogy lássátok, hogy ezt a mondatot nem én találtam ki.

„El kell fogadnunk a szenvedést! Krisztus is szenvedett a kereszten! Láttad a Passió című filmet? A szenvedésre jön a Föltámadás!” Tudod mit? Te támadjál most itt azonnal föl a székből, amilyen gyorsan csak tudsz, és húzz ki ott az ajtón, amilyen gyorsan csak tudsz! És majd támadjál föl, és remélem, hogy lesz két mennyország, egy azoknak, akik válaszolnak, egy pedig azoknak, akik kérdeznek! J Mire nem vetemedek? Látjátok? Ilyen a tapasztalati teológia! 

„Ebben a helyzetben, nem azt érdemes kérdezni, hogy mi az ok, hanem, hogy mi a cél? Feri atya is beszélt erről!” A miért kérdésnek két értelmezési lehetősége van: Miért, vagyis mi az oka? És: Miért, vagyis mi célból? A másodikat kérdezzük meg! Ezt már én is elkövettem egy párszor…

„Nem szabad így gondolkozni! Ez csak ront a helyzeteden! Gondolj valami szépre!” Az is lehet, hogy én rögtön mondok valami szépet: De hát anyuka, nem emlékszik arra, amikor együtt úsztuk át a Neisse folyót? Nem volt az sokkal könnyebb? Ugye? Amikor olyan szépen sütött a nap, és nem volt áradás! Ugye, hogy örültünk, azon a szép napon, 75 évvel ezelőtt, amikor ott úsztunk?

„Gondolj arra, hogy Isten most együtt szenved veled!” Ugye az értelmezését már elmondtam. „Nem vagy egyedül! Látod? Itt van Jézus is!” Nahát, ha ezt megmutatod! Hoztál Oltáriszentséget? Az sem elég!

Most pedig mondom a legbrutálisabbat!

Ez pedig az, amikor mondok a Szentírásból egy mondatot.

„Anyuka, hát nem gondol arra, hogy mit mondott Jézus, abban a helyzetben, hogy…?  Anyuka, hát kapaszkodjon bele ebbe a mondatba! (Legalábbis a jobb kezével, mert a bal az már nem mozog…) És ne mondja nekem azt, hogy kicsúszott a mondat a keze közül! A szentírási mondatok alkalmasak a remény keltésére. Anyuka, higgyen! Mi lóg a nyakában? Nézzen először oda! Mi lóg ott? Kereszt! Na, akkor?”

Mi az, amit az összes ilyen válasszal sikerül elérnünk?

A.) Ha én mondok egy megoldást, akkor ezzel tulajdonképpen azt üzenem neked, hogy nem veszem komolyan azt a helyzetet, amiben vagy, végső soron téged! Képzeljük azt el, hogy van egy beteg ember, aki egy éve tudja, hogy rákos. Találkozom vele, mert fél év nyűglődés után, rávettem magam arra, hogy bemenjek és meglátogassam. Ő pedig éppen úgy van, mert romlott az állapota, hogy én vagyok az, akitől megkérdezi, - mert nincs vesztenivalója, és még én is jó vagyok -, hogy: Miért büntet engem az Isten? Erre pedig te, aki éppen rá tudtad venni magad arra, hogy bemenj, ott ülsz húsz perce mellette, és fogalmad sincs, hogy mit él át, és erre te mondasz egy választ. Ő egy éve teszi fel ezt a kérdést magának, és egy éve éli át azt, amit átél! Te pedig jössz, és mondasz egy választ, húsz percen belül. - Nem tudom elképzelni, hogy én ne éljem azt át, hogy te engem nem veszel komolyan! Hát azt gondolod, hogy én egy éve, nem viaskodom ezzel a kérdéssel?

B.) Ha én erre a kérdésre válaszolok, akkor elveszem a te felelősségedet, a saját életed iránt! Megkérdőjelezem, hogy te, a saját életed iránt felelős vagy! Ugye, erről beszéltünk! Az egzisztenciális szorongás a felelősségre utal, hogy éppen azt ismerem föl, hogy nekem van dolgom ezzel a helyzettel, csak éppen nem tudom, hogy mit kell tenni. Ha én erre válaszolok, akkor agyontiportam a te felelősségérzetedet!

C.) Ha én válaszolok, akkor kiszolgáltatottá teszlek, magamnak! Mert én tudom a választ, te pedig nem! Nincs más választásod tehát, belém kell kapaszkodj! Úgy vagyunk mi itt most ketten, hogy én fogom Isten lábát, te pedig nem, én mondok egy választ, te pedig bízol bennem, te elkapod az én lábam szárát, és talán így megmenekülünk, hárman! Akkor pedig utána, eltelik 40 perc, és azt mondom, hogy: Ne haragudj! Nekem mennem kell! Tudod én nem vagyok rákos, és egy csomó dolgom van még, például még nem vásároltam be… Hát akkor szervusz! Majd két hét múlva jövök megint, tudod nagyon elfoglalt vagyok, sok munkám van… Lehet, hogy belekapaszkodott a válaszomba, 40 percig fogta a lábam szárát, és én a végén azt mondom, hogy milyen szép volt ez a találkozás, hiszen válaszoltam, megköszönte, kicsit földerült, elköszöntem, és most biztos jól van.

D.) Ha válaszolok, akkor megfelelésre szólítom őt föl! Vagyis, hogy feleljen meg nekem! Tetsszen neki, amit én mondok! Fogadja el a válaszom! Ha nem fogadja el a válaszom, akkor talán meg fogok bántódni, vagy sértődni, és nem jövök el hozzá legközelebb! Ha most kiborítom a bilit, most mi lesz akkor? Akkor most képzeljük azt el, hogy ő, az egzisztenciális, személyes kérdését föltette, és felelősséget vállalt a saját életéért, az emberi méltóságát kifejezte, és még ráadásul, szabadon kérdezett engem. Erre pedig én válaszolok neki, és ezzel én egy sokkal felszínesebb helyzetbe sodrom őt, és többé nem foglalkozhat a saját kérdésével, hanem nekem kell megfelelnie. Most már arra kell figyelnie, hogy köztünk mi van! Nekem most tetszik-e, hogy ő most dühös lett rám, vagy hogy fél, vagy most mi lesz?

E.) Ha válaszolok neki, akkor „segítek neki abban”, hogy elvesse magától a szabadságát. Azt a szabadságot, amelyben meghozhatja a maga válaszát. Elvitatom tőle, hogy neki volna erre szabadsága! Ráadásul, ezzel együtt megkérdőjelezem azt, hogy ő kompetens-e a saját életét illetően, hogy van-e lehetősége arra, hogy ő tud válaszolni a saját élethelyzetére! Ezt akkor bennfoglaltan elvitatom tőle: Tudod, én úgy látom, hogy te nem vagy abban az állapotban, hogy a saját életedért felelősséget vállalj, és választ adjál! Majd én válaszolok neked! 

F.) Ha pedig válaszolok, ez súlyosan korlátoz engem is, és nem csak téged! Mert akkor létrehoztam egy olyan helyzetet, amit én hoztam létre! Futnom kell a saját válaszom után, hiszen ezt én találtam ki, és újabb érveket kell gyűjtenem, hogy én igazoljam, hogy nekem igazam volt. Elkezdek attól félni, hogy mi lesz majd akkor, ha neked az én válaszom már nem lesz elég! Mi lesz akkor, ha egy fél óra múlva eljutsz oda, hogy: De most mégis elbizonytalanodtam! Nekem se jó, ha válaszolok!

Nem felejtettem el, hogy a tékozló fiúnak a tesója odament az apukájához, és azt mondta, hogy: „Na, hogy méltányosan igazságos ez? Ezt mond meg nekem!” De erre én most nem válaszolok! Zsófi most azt mondta, hogy: Tudtam, hogy ez lesz! J De nem jutottunk még el oda, mert még a sava-borsa hátra van!

Ez ma sűrű volt, ugye?

A következő alkalommal befejezzük ezt.

Köszönöm szépen a figyelmeteket! 

Lejegyezte: Ujhelyi Balázs