Az emberek és az egyház kapcsolata 1.

Az emberek és az egyház kapcsolata: A hit és a kultúra viszonya.

Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit!

Reményem szerint a mai nap valami világosság azért már derengeni fog, nálam legalábbis remélem, vagyis, hogy az elmúlt alkalmaknak a mondanivalója valahogy célba fog jutni, és kezd majd kivilágosodni az, hogy miért volt fontos szerintem, ezeket az előző előadásokat önmagukon túl is elmondani.

Ott tartottunk, hogy először is leírtuk, az úgynevezett új vallási kultúrformáknak a jellegzetességeit, és ezeket összefoglaltuk hat pontban. Majd pedig újabb hat pontot szeretnék arról mondani, hogy ezen jellegzetességek nyomán, hogy fogalmazhatjuk meg azokat az értékeket, amelyek az új vallási kultúrformákban megjelennek, és amelyek emiatt egyfajta fölkiáltást is intézhetnek hozzánk, régi vallási kultúrformákban élő emberek felé.

Az első az volt, hogy a kapcsolat és összefüggés keresése és fontossága a vallások ősi tapasztalata, bölcsessége, és magatartásformája között, szellemi igényesség, képzettség.

A második pont, a választási lehetőségek, mérlegelés és szabadság hangsúlyozása, ami jelenti azt is, hogy az egyéni tapasztalatokat és életutat nagy tiszteletben tartják, és kifejezik, illetve megfogalmazzák az igazság személyes jellegét.

A harmadik pedig az volt, hogy a személyes kudarcok és életveszteségek nyomán, az ember a társadalmi és szociális kérdéseire is igyekeznek választ adni, nemcsak az egyéniekre. Ez egyfajta korszerűséget jelent. Itt volt az utolsó néhány gondolatom, amit mondtam, hogy mindenképpen túlmutatnak a kispolgári erkölcsiségen, amely elsősorban az egyes ember erkölcsiségére vonatkozik szinte kizárólag, és azon belül is a szexualitásra túl nagy hangsúlyt helyez. Akkor most ezek után következzék a 4., az 5. és a 6. pont.

4. Van bennük egy nagyon komoly és hiteles Istenkeresés és Isten utáni vágy, a misztikának a nagyrabecsülése és értékelése. Mindez pedig, összefonódik az ezzel az Istennel való gyakorlati, megtapasztalható kapcsolatnak a keresésével. Az Egyházunk ezzel szemben vagy ezzel együtt, úgy tűnik, mint hogyha mi folyton-folyvást a történelmi Istentapasztalatot ragoznánk. Tehát eljössz egy Istentiszteletre, és az Istentiszteleten arról beszélünk neked, hogy mondjuk 3000 évvel ezelőtt Ábrahám, hogy tapasztalta meg Istent. Eljössz a következő vasárnap is, és ott elmondjuk, hogy Jákob hogyan tapasztalta meg Istent. Ha eljössz még a harmadik vasárnap is, akkor arról hallasz majd, hogy Ábrahám hogyan tapasztalta meg az Istent, és szinte semmit nem hallasz arról, hogy itt és most te hogyan tapasztalhatnád meg Istent! A személyes kapcsolat gyakorlati és egyénre szabott módjait keresik, és adott esetben ezt kínálják is, és hogy ez aztán mennyire jön be, ez egy másik kérdés. De mindenesetre, hogyha mondjuk egy ilyen transzparenst elolvasol, akkor minimum az áll rajta, hogy: Gyere el szombat délután 3-ra, és fél 4-ig biztos, hogy beszélgethetsz Istennel! Fél óra biztos elég lesz, hogy vele találkozz… Hát, minimum valahogy így fogalmazzák meg magukat. Azután az is nehézségünk, hogy úgy tűnik, hogy egy eléggé rítusokba, egy sajátos kultúrába merevedett útját kínáljuk annak, hogy hogyan találkozhatsz Istennel! Nem vagyunk elég nyitottak arra, hogy ez a te személyes életutadon hogyan történik, vagy hogyan történt meg, vagy hogyan történhetne meg! Hanem ehelyett azt mondjuk, hogy itt vannak az általunk begyakorolt utak, és ezeken szabad járni! A többi, mintha kicsit gyanús lenne…

5. Az új időkről szólnak, vagyis nyitottak a jövőre, és aktuálisan fogalmazzák meg magukat. Ezt nevezhetjük akár modernségnek is, most a szónak se nem jó, se nem rossz értelmében. Ehhez képest egy szerzőnél azt olvastam, hogy milyen furcsa, hogy a történelmi egyházakban szinte együtt jár a hit és a reménytelenség! Lehetséges-e élő és eleven hitről beszélni úgy, hogy közben állandóan sopánkodunk és panaszkodunk? Jaj, mi lesz így velünk? Akkor ennek a non plusz ultrája, amikor leülünk és azt kérdezzük, hogy: Na, és mi lesz az Egyházzal? Akkor pedig ezen sírdogálunk, panaszkodunk, és akkor ezt elnevezzük kisközösségi beszélgetésnek. J Ez a nevetés előhívott belőlem valamit. A 25. pontban, mert ezek után fogok mondani nagyjából negyven pontot, és a 25. pontban az szerepel, hogy jelenleg mi egy olyan helyzetben vagyunk itt Magyarországon, hogy nem tudunk olyat mondani, az Egyház nem tud úgy beszélni, mi egymásnak nem tudunk úgy megnyilatkozni, a pap nem tud olyat mondani, amely mindenkinek jó! Nem tudjuk az igazságainkat úgy megfogalmazni, hogy az mindenki számára elfogadható legyen! Ez ma egy kulturális adottság. Nem létezik a hitigazságnak egy olyan átadható formája jelenleg, amely az Egyházon belülieknek is mind megfelelne, és ha még hozzávesszük azokat is, akik csak úgy vannak, akkor pedig pláne nincs ilyen forma! Jelenleg nincs ilyen forma! Ez azt jelenti, hogy én papként folyamatosan azzal küszködök, hogy kiknek beszéljek? Mert ugyanazt az üzenetet, egészen másképpen kell megfogalmazni nektek, de köztetek is másképpen kell megfogalmazni azoknak, akik katolikusok, akik protestánsok, akik vallásosak vagy nem, vagy keresők vagy nem is tudom én, hogy kik. Nem tudjuk ugyanazt az üzenetet úgy elmondani, hogy az mindenkinek jó legyen! Ezért aztán mi állandóan vívódunk, hogy akkor kinek a nyelvén beszéljünk? Jelenleg úgy tűnik, hogy a Római Katolikus Egyház a kevesek nyelvén beszél! Azon kevesek nyelvén, akik még bejönnek a templomba! Azon belül is, nem mindenkihez szól, csak a hagyományosan szocializálódott keresztények nyelvén beszél! Tehát azt kell mondanunk, hogy jelenleg a papság nagy része, már azokhoz az idős emberekhez sem szól, akiben még van némi élet! Hú! De durva vagyok! Ez a kijelentésem is, sokaknak jólesik, sokaknak pedig botrány! Egyetlen kijelentésem se jó mindenkinek, és ez nem volt mindig így! Ez a kultúránkból fakadó adottság, amely azonban a hitnek a kifejezését, és a hitben való elmélyülést mindenképpen döntően megnehezíti! Miközben ez, kulturális jelenség. akkor most itt, mondtam valamit, amit 40 pontban fogok összefoglalni, hogy mit jelent az, hogy a hit és a kultúra egymással valamiféle viszonyban vannak. Ezért pontosan tudom azt, hogy vannak most itt olyanok, akik, amikor az Egyházról kezdek el kritikusan beszélni, akkor kezdik magukat rosszul érezni. Nagyon rendes emberek vannak köztetek, és mégis rosszul érzik magukat, miközben dumálok. Mások pedig, amikor ezt elkezdem mondani, akkor azt mondják, hogy végre valaki erről beszél! Egyesek meg azt mondják, hogy beszélhetne erről, de ne így. Mások meg azt mondják, hogy végre így beszél valaki! Az, ami itt történik közöttünk kicsiben, ez történik nagyban is! Mi pontosan jól megjelenítjük ezeket a nehézségeket, és ez visszautal arra, hogy milyen sok bizalom kell a részetekről, hogy mondjuk valaki négy vagy öt alkalmat végigkínlódjon, hogy utána halljon valami olyat, ami meg neki jó. Jelenleg, tulajdonképpen mi hihetetlenül rá vagyunk utalva a ti bizalmatokra, és arra a világosságra, hogy ti tudjátok azt, hogy aki itt áll, beleértve a paptársaimat, az Egyház hivatalos megnyilatkozásait is, mégcsak esélye sincs úgy beszélni, hogy az mindenkit megszólítson! Tehát itt már nyelvésznek kell lenni, meg fordítónak, meg tolmácsnak: Jelenleg úgy tűnik, hogy ez egyfajta szükséglet, és ha valamit ebből a zsákból ki akarsz emelni, akkor állandóan fordítanod kell a papot, a magad nyelvére, mert különben nem jut el hozzád semmi. Vagy megragadsz azon a szinten, hogy ez most nekem éppen bejön, vagy nem jön be, most ez a sztori bejött nekem vagy egy kicsit olyan undorító volt. Akkor ezen aztán meg lehet vitatkozni egy életen keresztül! Ez a 25. pont volt, és majd amikor oda jutok egy hónap múlva, akkor még egyszer elmondom. Tehát egyszóval: tudok erről a nehézségről, és egy picit tudatosan is, ahogy én kifejezem magam, nem azon a nyelven szeretnék beszélni, amely nyelven általában beszélünk, azért, mert azt a célközönséget éppen eléggé megszólítjuk még. Ez azonban indulatokat fog kiváltani, és ezzel nem tudok mit kezdeni!

Ugye az ötös pont tehát ez volt, hogy a jövőre nyitottan, aktuálisan fogalmazzák meg magukat, vagyis modernek. Nagy kérdés, hogy él-e bennünk egy reális jövőkép? Mert a ma világa, kínál számunkra egy jövőképet! Nemde? Megveszed a Toyota Yarist, és melletted ül egy UFO-lény… ez egy jövőkép! J Nekünk milyen van? Most itt ebbe nem kezdek bele, csak fölteszem a kérdést, hogy: Van-e egy olyan jövőképünk, és ezt átadjuk-e elég jól, úgy, hogy ez nektek kelljen, hogy azt mondjátok, hogy na, ebbe az irányba érdemes menni? Van-e nekünk ilyen?

6. Az új vallási kultúrformákat nem annyira a szinkretista tartalom, inkább nemzetközivé vált kulcsfogalmak jellemzik. Ugye, erről beszéltünk már, hogy kulcsfogalmak köré rendeződnek, testi és lelki egészség például. Ez azt jelenti, hogy akik ezekben az új vallási kultúrformákban tájékozódnak Isten iránt, azok egész jól megértik egymást. Hm? Te is szereted az indián asszonyok bölcsességét? Én is! Hát akkor, mi egy nyelven beszélünk! Ehhez képest, az Egyház és mondjuk azok között, akik magukat nem nevezik vallásosnak, hatalmas nyelvi szakadék tátong! Például hallatlanul jól el tudunk beszélgetni arról mi, Egyházon belül, hogy az Üdvözlégy Máriát úgy imádkozzuk-e, hogy Üdvözlégy Mária, kegyelemmel teljes, vagy pedig úgy, hogy Üdvözlégy Mária, malaszttal teljes. Akkor erről mi, évente sokszor jókat beszélgetünk, mert úgy tűnik belül, hogy ez a mi nagy kérdésünk, hogy most malaszt vagy kegyelem? Vannak kegyelem-pártiak, és vannak malaszt-pártiak. J Nagyon sok érvet lehet fölsorakoztatni, hogy miért malaszt, mert az egy ősi, megszentelt szó, amire a kegyelem-pártiak azt mondják, hogy a gyerekek ezt a szót malacnak mondják! J Na, és gondoljátok, hogy a malaszt-pártiakat félteni kell? Nem kell őket félteni, mert visszavágnak: Miért? Mennyivel modernebb szó a kegyelem, mint a malaszt? Azt se érti senki! Szóval, mi Egyházon belül hihetetlenül konstruktív vitákat tudunk folytatni, olyan dolgokról, amely a társadalom egészét is mélyen érinti! J Azért említem ezt, mert legutóbb éppen vasárnap keveredtem bele egy ilyen komoly beszélgetésbe, és hallgattam meg pro és kontra, ezeket a fontos érveket, majd miután konszenzusra jutottunk, akkor élhettem azt át, hogy mégis csak van jövője az Egyháznak! J

Most akkor belekezdenék a 40 vagy 45 pontba, és azért nem tudom még pontosan, hogy hány lesz, mert még nem fejeztem be az írást, mert ez így folyamatosan megy.

Hit és kultúra.

1. Most próbálok akkor elemezni azt, hogy milyen helyzetben is vagyunk mi, mert eddig más kultúrák, emberképek, vallási kultúrformák, és újak voltak… Na, akkor most mit kezdjünk vele?

Miért tartunk ott, ahol tartunk? Szerintem ezt nagyon érdemes látni, mert ki fog derülni, hogy sokkal kevesebb nehézségünk van Istennel, a hittel, és még a vallással is, mint azt gondolnánk. Amivel nehézségünk van, az sokkal inkább az a kultúra, amely hordozza az Egyházat, a vallást, a hitet és az Istent is, a maga módján. Most egy picit Nagy Konstantinról fogok beszélni, de nem sokáig, ne félhetek! J Jött a konstantini-fordulat a IV. században, majd a IV. század végén államvallássá lett a kereszténység, elég gyorsan, és egy évszázad alatt az elfogadottságból, államvallássá lett. Ezután jött az a korszak, nem is korszak, hanem inkább egy nagy időszak, amikor slaggal kereszteltünk, vagy ha nem volt slag, akkor jó volt a Volga is, meg a Dnyeper, meg a Duna, meg egyéb folyók. Ez tudjátok, hogy így volt! Történtek olyan keresztelések, hogy miután nincs külön Egyház, külön állam, külön társadalom, mert ez egyben van… (Trón és oltár! Ismeritek ezt a történetet…) ezért azt mondjuk az embereknek, hogy: Uzsgyi be a Volgába! Akkor pedig víz alá, föl, és akkor ők keresztények lettek. Ez mit hoz magával? Azt, hogy kialakul a kereszténység, mint kultúra, kialakul egy kultúrkereszténység. Mi ezt ismerjük, mert valamennyire ebbe nőttünk bele, van azonban különbség a kereszténység, mint Európát régebben, komolyabban meghatározó kultúra, meg a krisztusiság között. De nagy kérdés, hogy mindazok, akik minél távolabb vannak a tűztől, a megtérésnek a személyes élményétől, azok meg tudják-e különböztetnie a kettőt egymástól? Miért tudnák? Számukra a kereszténység egyenlő azzal a kultúrkereszténységgel, amely abból a hosszú folyamatból áll most itt előttünk, hogy nem volt szükséges megtérni ahhoz, hogy valaki keresztény legyen. Nem kértünk Istenkapcsolatra utaló jeleket! Ilyet nem kértünk!  Nemcsak hogy adott esetben megkérdeztünk titeket, hogy akarod-e vagy nem, hanem voltak olyan évszázadok is, amikor köteleztünk benneteket erre! Azért, mert Egyház, társadalom, állam, és hatalom, ezek mind egyben voltak. Vagyis azt lehet mondani, hogy az úgynevezett keresztény Európában, aki megszületik, az kereszténynek születik meg! Ne kérdezik meg tőle, mint ahogy azt sem kérdezik meg tőle, hogy akar-e állampolgár lenni, azt sem kérdezik meg tőle, hogy akar-e keresztény lenni, mert a kettő együtt megy. Ez azt jelenti, hogy még azok is, akik magukat kereszténynek vallják és tartják, még ők is nagy nehézségben vannak, hogy az, amit ők kereszténységnek tartanak, az a kultúrkereszténység, vagy Krisztus követése? Ezek persze most ilyen furcsa fogalmak, hogy Egyházon belül, meg kívül, de ezeket csak azért mondom most így, hogy egyáltalán valamit át tudjak adni belőle. Ez azt jelenti, hogy ez nemcsak az Egyházon kívülieknek nagy kérdés, ah egyáltalán eddig a kérdésig eljutnak, hanem az Egyházon belül sem tudjuk, még mi magunk sem pontosan eldönteni, hogy mi az, ami a kultúrából adódik és adódott, és mi az, ami a Krisztus-követéshez tartozik, miközben pedig, nyilvánvalóan, a kettő között nagyon szoros összefüggés van. Hát valamilyen kultúra hordozza az Isten kapcsolatot, de mégis hol vannak a különbségek? Ezt még belül is nagyon nehéz eldönteni! Ez akart volna az első pont lenni, és itt nagyon izgalmas volna, hogy folyamatosan, bárhol is vagyunk, megkérdezzük azt, hogy na ennek most van-e köze az evangéliumhoz, meg Jézushoz, vagy a kultúrához van köze? Ahhoz a kultúrához, ami volt, meg ami volt-volt, meg amim még azelőtt volt. Mihez van igazából több köze? Óvatosan megjegyzem, hogy jelenleg az Egyház tagjai, - persze nem a papok -, amikor választani kell az evangélium meg a kultúrkereszténység között, akkor hajlamosak vagyunk a kultúrát választani, és nem az evangéliumot! Ezzel pedig megtévesztjük azokat, akik kérdezik, hogy mi a kereszténység, mert egy kultúrát propagálunk, és pont egy olyan kultúrát, amiből éppen lehet, hogy a krisztusiság van nagy hiányban! Ezért, amikor én találkozok bárkivel az utcán… Na, ezt most elmondom! Tudjátok, sokszorosan zargattak engem, hogy vegyek már részt egy kórház etikai bizottságának a munkájában, ami csak öt évre szólna, tehát nem egy hosszú ideig. J Na mindegy, de egyszóval, jól bepaliztak! Úgyhogy elmentem a kórház etikai bizottságának az első ülésére, ahol ugye engemet nem ismer senki, és akkor ott bemutatkoztam szépen mindenkinek. Nyilván nem azért kerültem oda, mert Pál Ferenc vagyok, mert ugye, ez kevés lenne hozzá! Hanem azért kerültem oda, mert Pál Ferenc, r.k. lelkész vagyok!  Ezért aztán, amikor bemutatkoztam egymás után, akkor mentem és mondtam ott szépen, ahogy kell, és mindig hozzátettem, hogy r.k. lelkész… Tudjátok, ebből kellett volna egy filmet forgatni! Azért egy ilyen alakuló ülésen, van egyfajta joviális jóindulat az emberek között, egymás felé, egy darabig, mindaddig, amíg a nevem után el nem kezdem mondani, hogy r.k. lelkész, mert akkor látnátok ahogy lefagytak a mosolyok, ahogyan izzé és porrá válik egyből a jóindulat, azt kellene nektek látni! Tudjátok, elkezdtem azon töprengeni, hogy milyen lenne például azoknak, akik az Egyházon belülre tartják magukat, hogy úgy kellene bemutatkozniuk, hogy XY, hívő keresztény vagyok! J Csinálnátok ezt egy napig! Na ezt most azért mondom, hogy akik például az én szavaimat marónak, gúnyosnak és ide nem illőnek gondolják, azok legalább egyszer ezt csinálják meg! Ami pedig majd tükröződik utána az arcokon, utána majd lehet, hogy a szavaim már nem is tűnnek majd olyan durvának! Mert a szó szoros értelmében gondolom azt, hogy az ő arcukon tükröződik valami, valami, ami átjött nekik a kultúrkereszténységből. Mert, ha ők tudnák, hogy ki Jézus, akkor nem ez tükröződne az arcukon! Ha tudnák, hogy mi az Örömhír, akkor azt mondanák, hogy: De jó, hogy egy pap is itt van, juj! Szerintetek ez már megtörtént? Ezt el tudjátok képzelni egy kórház etikai bizottságának az ülésén, hogy: Jaj, papunk van, huuuu! J És még katolikus is? Há-há, de jó! Majdnem az Isten lábát fogtuk meg! És akkor utána összeülnek, és szó szerint hálát adnak a Jóistennek! Ezt indítványozzák, és utána megkérdezik, hogy hol, és mikor tartok Szentmisét, mert mindenképpen arra szeretnének eljönni, mert hát ez a hálaadás teljessége! J Mivel kezdődik az alakuló ülés? Azzal, hogy miután bemutatkoztunk egymásnak, azt mondja a rendszergazda, hogy: Meghívtunk külsős embert is… Körbenéz, mindenhol riadt tekintet lát. Aztán folytatja: Ne értsétek félre, nem azért van itt, hogy meggyőzzön minket, nem azért jött, hogy elmondja, hogy mi az igazság, csak úgy, itt van. Szóval, ahogy az első ösztönös gondolat az, hogy ezeknek a rendes embereknek, akik ott ülnek rajtam kívül, valahogy azért mégiscsak be kell adagolni, hogy én mi a fenét keresek ott! Ez szerintetek miért van így? Én most erre egyetlen mondatot mondok: Azért, mert sikerült áthagyományoznom ezt az általam így mondott kultúrkereszténységet, amelyben sokkal több a kultúra, mint a kereszténység! De ezt, ki tudja? Ugye, ehhez a világhoz tartozott az hozzá, hogy az Egyházat azonosítottuk a papokkal. Ez egy nagyon súlyos tévedés! Az Egyház: Isten népe! Persze itt megint nagy kérdés, hogy mi az, hogy Isten, meg mi az, hogy nép, de most ezt hagyjuk… Tehát az Egyház nem egyenlő a papokkal! Dehogy egyenlő! De volt idő, amikor, ha ezt nem is mondtuk, nagyjából így gondoltuk! Nem nagyon kellettetek! Tényleg nem… Jól elvoltunk, jól éltünk belőletek! Az Egyház nem egyenlő a papokkal! A kultúrkereszténység alapján, amit kívülről gondolnak, hogy Egyház: a papok, a püspökök, a bíborosok, a Pápa! A kultúrkereszténységnek ez a nagy öröksége, hogy ezt gondolják az Egyházról. A kultúrkereszténységről hadd mondjak el egy történetet. A Szentírás vasárnapja volt. Én pedig, a magam egyszerű szavaival, magasztaltam a Szentírást, és akkor, egy idősebb asszonyokból álló társaság, meghívott engem vacsorázni, én meg elmentem. Akkor azt mondták nekem, hogy: Kedves atya, hát olyan tündi-bündi módon beszélt arról a Szentírásról, úgy a szívünkbe lopta magát! Hát atya, a Biblia az egy nagyon nagy dolog, de azt nem értjük, hogy hát miért nem beszélnek mindarról, ami a Bibliában van? Miért? Mit is hagyunk ki? Akkor pedig egymás szavába vágva, közel két órán keresztül mesélték azt, hogy hát abban a faluban, amiből ők jönnek, ők ott olvasták a Bibliát. Ezek az asszonyok pici koruktól kezdve, 70-85 éves korukig, folyamatosan jártak a templomba. Négy Biblia volt a faluban, és házról-házra járt a Biblia, és esténként abból felolvastak. Erre én kérdeztem, hogy mégis mit? Erre: Hét például, hogy amikor Egyiptomba menekült a Szent Család, akkor milyen megpróbáltatások érték őket! Ezt olvasták a Bibliában! J Ez a Bibliában azonban nem szerepel! Erre: Hát atya, éppen ez a baj, mert hát mi mégis tudjuk, hogy mit élt át a Szűzanya, meg a Szent József, meg az a Kis Jézus! Hát le van írva a Bibliában. Látták az arcomon a döbbenetet, a tudatlanságnak az ilyen súlyos, selyemraszterba hajló fénytelenségét… Hét kedves atya, akkor ne csak zabáljon, mert ameddig etetjük, addig azért egy kicsit a tudatlanságát is eloszlatjuk! Ne csak a gyomrát töltse, hanem egy kicsit az eszébe is… J Na, és akkor elmesélték, hogy hát hogy s mint azzal a Szent Családdal, és most ezt hadd ne mondjam már el… Kiderült, hogy számukra a Biblia, az egy ilyen legendárium, vagy nem is tudom, hogy milyen gyűjtemény, amit ki tudja, hogy ki és mikor írt, de szépen bekötötték, ráírták, hogy Biblia… Ami ugye, abból a kicsi, soványka kis Szentírásból kimaradt, azt berakták a Bibliába… J Ugye, most azt hiszitek, hogy gúnyolódok? Dehogy gúnyolódok!  Úgy tudtam elviselni ezt a másfél órát, hogy folyamatosan ettem! Hát tényleg, mert most erre mit mondjak? Hát 75 éves! Most mit mondjak neki, hogy: Kedves néném, bátyám, hát mit tudja maga, hogy mi volt a Szent Családdal Egyiptomban? Na verje ki a fejéből, de gyorsan! Hát úgy be ne jöjjön vasárnap a templomba,  hogy azt mondja nekem, hogy úgy gondolja, hogy tudta, hogy élnek Egyiptomban! Most ezt kellett volna mondanom, vagy mit? Mondtam nekik én egy-két mondatot, hogy hát van a Szentírás, és ez egyenlő a Bibliával, és akkor vannak másfajta könyvek. Hát azért mondtam én valamit, éppen amikor nem ettem semmit… J Ugye, azért a papi becsületemen csorba ne essék! Na de tudom, hogy semmit sem számít! Akkor azért egy kicsit számon kérték rajtam azt, hogy hát atya, amiket maga mond, az szép, de azért a múltkor azt találta mondani, hogy a Szent Pál apostolnak a Zsidókhoz írt levelét nem Szent Pál írta! Hát azért ilyeneket ne mondjon már nekünk! Hát azért ejnye-bejnye! Hát maga mondta, hogy a Szentírás, az a szent írás, és hát oda van írva, hogy Szent Pál apostolnak a Zsidókhoz írt levele, akkor azért mert most egy-két ilyen inci-finci tudóska azt mondja, hogy azt nem Szent Pál írta, hát azért hagyjuk ezt! Miért is akartam ezt elmondani? Azért, mert azok, akik áthagyományozták a katolikus vallást és ezen belül az Evangéliumot, hát azon túl még mást is áthagyományoztak, adott esetben, ugyanazzal a lelkesedéssel, amivel magát az Evangéliumot hagyományozták át! Tudjátok mit? Nincs is ezzel semmi baj, akkor, ha mi képesek vagyunk megkülönböztetni, hogy mi volt a paraszti-népi kultúrának a legendáriumából fakadó, szép valami, és mi az Evangélium! Ez még csak az első pont volt.

2. Végül is a kereszténység terjedését, nemcsak az Egyház biztosította, hanem a társadalom, az állam és a hatalom együtt biztosították, hiszen ezek egyben, együtt voltak.

Jelenleg, ezt így lehetne mondani, hogy ez a pasztorál-szociológiai alap, megszűnt! Nincs többet, nem létezik! Vagyis az Egyház létét, Isten és mi biztosítjuk! Ez óriási nagy különbség! Nagyon nagy kérdés azonban, hogy ezt a különbséget mindenki tudja-e, vagy nem? Illetve ennek a felelősségét! Mindenki, aki felelősnek érzi magát az Egyházért, és ezen belül az Evangéliumért, az magára veszi-e vagy nem? Itt egy nagyon érdekes áramlat indult el jobb oldalról: Ismét hatalmat az Egyháznak! Restauráció! Ezzel pedig én messzemenően nem értek egyet! Hála Istennek az Egyház létét Isten és azok biztosítják, akik szeretik az Egyházat! Miért kellene ezt másokra bízni? Örülök neki, hogy ebből a függő viszonyból végre kikerültünk! Így van esélyünk, hogy egy csomó kultúrfüggést lehámozzunk magunkról! Alleluja! A feudális nagybirtok, egy idő után inkább kolonc volt a nyakunkon, mintsem Alleluja! Hála Istennek megszabadítottak tőle minket! Ugye, ahogy egy bölcs teológus mondta: Az Egyházban a reformok, vagy a Szentlélektől vagy az oroszoktól jönnek!

3. Ebből adódik, hogy megszűnt az egységes, keresztény kultúra. Tovatűnt, nincs! Jaj, de jó ezt kimondani! Nincs egységes keresztény kultúra! Már Magyarországon sincs! Magyarország, azoknak Szent István hazája, akik ezt így hiszik! Akik ezt így hiszik, azok úgy hiszik, hogy mindenki Szent István hazájába tartozik bele, de ez azonban az ő kultúrájukhoz tartozik! Gyakorlatilag ma, már kultúrák élnek egymás mellett, egy nagy, átfogó, egy ilyen, nem tudom hogy jellemezhető kultúrán belül, ennek pedig egy része a mi kultúrkereszténységünk. Nincs egységes keresztény kultúra, és ezt nem is kell visszasírni, mert valószínű, hogy nem is lesz soha! Ez azonban a mi személyes hitünkre nézve egy csomó következménnyel jár. Amikor valaki azt mondja, hogy ez az ország nem Mária országa, bár ezt nem így fejezi ki, akkor a keresztény kultúrában élők felháborodnak. Mi lenne, ha ezt máshonnan is néznénk, és azt mondanánk, hogy ez a kijelentés, egy, a kereszténység mellett élő, kultúrából fakadó, következetes kijelentés? Márpedig az! Attól függ, hogy honnan nézzük! Ha mi nem tudjuk látni a kulturális különbségeket, és az abból adódó kijelentések mondanivalója közti különbséget, akkor még hatalmasabb szakadék nyílik köztünk! Már az úgynevezett keresztény emberek, meg a nem keresztény emberek között. Na, most ezt hosszan lehetne mondani. Például, és azt hiszem, hogy ezt nektek nem mondtam, hogy tavaly állítgatták ezeket a kereszteket karácsonykor. Beszéltünk mi erről? Nem. Akkor most beszéljünk! Állítgatták ezeket a kereszteket, akik az egyházias vagy kultúrkereszténységben élnek, azok mit gondoltak erről? Azt mondták, hogy: Na végre! De jó! Hát azért a karácsony, az mégis csak a Kis Jézus születésének az ünnepe! Hát végre, ebből valami megjelenik, ebben az elátkozottnak tűnő országban! Hát csak mi is kimondhatjuk a hitünket, hát de jó, végre van valami! Mondták itt. És azok, akik számára a kereszténység valami kultúrkereszténység, a kultúrának egy sajátos, letűnt formája? Azok mit mondtak erre? Azt mondták, hogy: Ez egy politikai megnyilatkozás! Ez egy átpolitizált gesztus! A kereszt jele, a nem kereszténységben, mit jelent? A hit jele? Hogy volna már a hit jele?  A kereszt jele, a nem keresztények számára, a kultúrkereszténység szimbóluma! Vagyis például a keresztes hadjáratok jelképe, az inkvizíció jelképe. Itt egy tökéletes meg nem értés van köztünk! Amikor pedig ők fölháborodnak, akkor mi meg nem értjük itt, hogy mégis, ti meg mit háborodtok föl? Hát nem veszitek észre, hogy ez Jézusról szól? Hát a mi Megváltónkról szól! Erre: Dehogy arról szól! Hát miről beszéltek? Tudjuk mi jól, hogy mi a kereszténység, és nekünk elegünk van abból a 2000 évből! Erre mi pedig kikérjük magunknak, hogy lehet az, hogy nektek elegetek van ebből a 2000 évből? Hát ez az életet jelentette 2000 évig, meg hát ezután is, hát úgy szeretnénk ezt átadni nektek! Erre a válasz: Hát tudjátok, mit adtok át ti nekünk! Ha tehettük volna, leromboltuk volna az összes keresztet! Mit képzeltek? Megint hatalmat adni az Egyháznak? Hát ezek az idők lejártak! Mi meg erre: Hát persze, hogy lejártak, hát mi nem is erről beszélünk… Na, ezt most még eljátszhatnám még egy darabig…

Ezért, én nagyon kritikus voltam azzal, hogy kell-e keresztet állítani karácsonykor? Ez a kijelentésem pedig biztos, hogy nagyon sok reakciót szül bennetek, és attól függ, hogy ezt éppen hogyan értitek, hogy hol vagytok, vagy hol álltok ebben a rendszerben. Úgy tűnik, hogy az Egyháznak van egy küldetése, vagyis, át kellene adnunk az Örömhírt, és akkor ebből az következik, hogy nekünk kell megtanulni a ti nyelveteket. Most a ti alatt, itt most kinézek a világba. Csakhogy mi volt több, mint 1000 éven keresztül a kultúrkereszténységben? Az, hogy nektek kellett megtanulni a papok nyelvét! És tetszett vagy nem tetszett, egyszerűen kötelező volt! Meg kellett tanulnotok, és minket hihetetlenül nem érdekelt, hogy ez nektek most tetszik vagy nem, vagy fáradságos, akkor is: Meg kellett tanulnotok! Mi pedig most egy olyan világban vagyunk, amikor megszűnt a keresztény kultúra, egységes kultúrának lenni, és akkor még mindig meg vagyunk ezen lepődve, hogy lehettek ilyen piszkok, ti megtérésre áhítozók, hogy nem tanuljátok meg a mi nyelvünket! Nem kell megtanulnotok, mert nekünk kell a ti nyelveteket megtanulni, méghozzá azért, mert nekünk van küldetésünk mindenki felé! A nekünk alatt persze nem a papokat értem! Ugye, a lényegről beszélek? Ugye, ennek van értelme?

4. Egy olyan kultúrában élünk, amelyben az, amit mi képviselünk, nem áru! Illetve ezt úgy mondanám, hogy az, amit mi képviselünk, az a kultúra nem áru!

Azt gondolom, hogy az Evangélium, áru, már abban az értelemben, hogy vannak rá vevők! Az Örömhírre vannak vevők! Jézusra is vannak vevők! Igen ám, de az a kultúra, amin keresztül ezt próbáljuk árulni, az a kultúra nem kell! Mert nagyon sokan azt mondják, hogy: Hát dehogy kell! Hogy a gyerekemet beírassam hittanra, és akkor évente megtanuljon 10 hitigazságot kívülről, amiről fogalma sincs, hogy mit jelent, amiben minden szó, egy külön szótárat igényel? Hát dehogy íratom be! Az Örömhírrel semmi baj nincs, hanem azzal a kultúrával, amin keresztül az Örömhírt próbáljuk mi mindig mondani, azzal kapcsolatban azonban hihetetlen nagy ellenérzések vannak!

Hallgatom a rádiót, ahogy vezetem az autót, és akkor azt hallom, amikor egy nagyszerű építészmérnök beszél Makovecz Imréről, és arról beszélnek, hogy ki az, aki a ma világában építészmérnöknek számít? És akkor azt mondja ez a valaki, hogy természetesen Makovecz Imre nagyon szép dolgokat csinál, és ez mind gyönyörű szép, és Magyarországon még van is valami jelentése, de hát a világban Makovecz Imre, nem áru! Amit ő képvisel, az jelenleg nem kurrens! De itt nagyon nagy kérdés, hogy mi az, ami nem kurrens? Ez a kultúra nem az, vagy az, amit a kultúrán keresztül akarunk közvetíteni? Ezt kívül és belül is nagyon összekeverjük, összemossuk, és talán még a kérdéseket sem tesszük föl! Bejött hozzám egyszer egy ifjú pár, és ennek a foglalatát kimondták egyetlen mondatban, és azt mondták, hogy: Kedves atya, bár nem tudjuk, hogy kell magát hívni, de talán így, mi most szeretnénk a polgári házasságkötésünk megáldását kérni! Ej-ha! Ez azt jelenti, hogy egy olyan kultúrából jönnek, miközben lehet, hogy egymás melletti házban lakunk, ahol egészen másképpen szól minden, mint ahogyan itt szól! A polgári házasságkötésünk megáldását kérjük! De ebben a mondatban mégiscsak van valami olyan igény, ami nagyon fontos, amit nekem papnak, vagy nektek akár hívő embereknek, meg kellene hallani, és azt mondani, hogy: Mit érdekel engem, hogy te ezt így mondtad! Hát mondod, ahogy mondod! Az az én dolgom, hogy lefordítsalak téged az én saját nyelvemre. Ez a dolgom! Utána pedig azt adjam neked, amire szükséged van, és amit Isten szívesen adna neked!

5. Jelenleg a kereszténység sok eleme, kulturális közhellyé vált. Nyilván mondhatnám így is, hogy a kultúrkereszténység soka eleme, természetesen, kulturális közhellyé vált. Úgy kiüresedett, mint a sicc!

(Most itt valaki trüsszentett egy nagyot, és Feri atyának eszébe jut egy történet arról, hogy II. János Pál pápa is trüsszentett egy nagyot egyszer. Ő is nemrég trüsszentett kettőt egymás után, és elmondása szerint ez igen jólesett neki. Ezt most elmeséli, mert annyira komolynak tartja már az összejövetelt, hogy már majdnem ő is unja saját magát. J) Amikor II. János Pál pápa elment először Lengyelországba, miután pápává választották, az még a diktatúra időszakára esett. És akkor én ott voltam! De nem ezt akartam elmondani. J Ugye a 80-as évek legelejét írjuk, és ez azt jelenti, hogy tele vannak az utcák, de telis-tele, több millió ember van, egy eszméletlen nagy buli van! II. János Pál pápa a Szentmisén trüsszent. Több millió ember van ott éppen, mindenféle, és akkor erre szinte egy emberként, ösztönösen azt mondják, hogy: Egészségére! Akkor erre a pápa megállt, mert ő ilyen, és azt mondja, hogy: Nahát, nem is gondoltam, hogy egy trüsszentés is lehet ökumenikus! J Na, látjátok? Én a Szentatya nyomdokaiban járok…

Tehát az ötös pont. A kultúrkereszténység soka eleme, természetesen, kulturális közhellyé vált. Mondjuk egy esküvő, egy templomi esküvő, egy kulturális közhelyként is értelmezhető! Mégis mit jelent az, hogy templomi esküvő? Egy templomi esküvő, kulturális közhelyként is értelmezhető, ahogy ez nagyon sok esetben valóban szükséges is, mert folyt a nagy megbeszélés a templom gazdija, meg az ifjú pár között, és mindenről szó esett, csak Istenről, Jézusról, a hitről és a Szentségekről nem. Hanem arról volt csak szó, hogy mi, hol legyen, a virágok, az orgona mit játsszon, és a többi. Azt találta mondani a kedves ügyintéző, hogy: Tessék mondani, a Jóistent hova rakjuk? J Ez csúnya beszólás, én ilyet nem mondanék, de itt megint jól látható ez a kulturális feszültség, hogy az illető addig bírta, és egyszer csak azt mondta, hogy most betelt a pohár! Az a kedves, ifjú pár, aki pedig a maga kultúrájából jön, úgy távozik majd onnan, hogy ezt mondja magában, hogy: Na, tényleg bunkók a papok! Mert mi csak egy szép esküvőt szeretnénk, erre ez meg itt elkezd bunkózni! Tudjátok, az is nagyon érdekes, ahogy az esküvőkön a fotósok működnek! Tehát azt is mondhatnánk, hogy a fotósokban megtestesül a kultúrkereszténység kiüresedett formáinak egyike: a templomi esküvő! Ami a fotósoktól én láttam már, azért az nem pite! Volt már olyan fotós, és én kaptam el, mert én látok, ő meg nem… Mi történik? Ott ül az ifjú pár, a Terike házasodik, és mit csinál a fotós? Hát ugye zoomol rendesen… Én ugye ott állok, és Terike meg én köztem van egy lépcső, és hét a kezemben a gyűrűk, a másik kezemben a szertartáskönyv, a fotós meg zoomol… Hát akkor jól van, akkor a gyűrűk le, a szertartáskönyv le… nem történt semmi sem, ez csak egy templomi esküvő, és nyugodtan lehet itt fotózgatni! J A másik kedvencem. A Liturgiában van egy alapszabály, hogy csak előre felé mozgunk! Tudtátok? Nem tudtátok! Na, látjátok? Érdemes volt eljönni! Ha nem előre akarsz mozogni egy liturgiában, hanem hátra, akkor meg kell fordulni! „Előre, sohase hátra, de jó, hogy nem vagyok árva!” J A fotós pedig nem liturgikusan mozog a szent térben! Hét miért mozogna úgy? Ő egy másik kultúrából érkezik! Az a fotóművészek kultúrája! Fotóművésznek lenni azt jelenti, hogy tök mindegy, hogy ki történik, ő azt csinál, amit akar! Jön hátrafelé, zoomolgat, kattogtat… és mi van a templomban, a föld magasságában elhelyezve, olyan valami, ami föl is tud borulni? A váza! A váza, benne virágok, és éltető víz! J Hátralép, és akkor nagy robajjal felborul az egész! Víz, gerberák, margaréták, pitypangok… De hát oda se neki, ez egy templomi esküvő! J Na jó, befejeztem. Milyen lelkiismeret vizsgálatot csinálok magamnak ma estére…

Még egy kérdés. Például augusztus 20-án, amikor ünnepélyes körmenetben megyünk, az egészen másképpen néz ki, egy hívő ember felől, és egészen másképp néz ki, egy másik kultúrából nézve! Itt két, teljesen különböző történetről van szó! Mert mi azt mondjuk, hogy milyen szép gesztusa ez annak, hogy az Isten mindenkit meghív, és ezért kimegyünk a templomból, és látjátok mindnyájan, hogy: Gyertek nyugodtan, mert hát itt van a tuti! Ez a körmenet! De akik kívül vannak, és akik a kereszténységből talán csak a kultúrkereszténységet látják, azok azt mondják, hogy: Na, ezt az egyet kellene még megszüntetni! Hát még valahogy meglennénk vele, de hát az, amit 20-án csinálnak, ezt azért már ne! És akkor mind a ketten bekapcsoljuk a tévét, ugye! Akkor pedig nézitek, hogy milyen társadalmi, közéleti szereplők vannak ott, és akik innen nézik, azt mondják, hogy: Jaj, hát ő is ott volt, láttad? Ő is ott ül! Akik meg amonnan nézik, azok azt mondják, hogy: Na, tudom már hova kell rakni! Klerikális! Ez a szó egyébkánt, hogy klerikális, ez a kultúrkereszténységből fakadó, ellenreakció és ellenérzés! Ez pedig nagyon jogos! Úgy tűnik egyébként, hogy itt kell várni néhány évet, és meg fog szűnni az antiklerikalizmus! Tudjátok, hogy miért? Mert már klerikalizmus se lesz! Ilyen egyszerű az oka, mert hát ha nincs klerikalizmus, akkor minek az antiklerikalizmus? Ez szerencsére, szerintem így lesz! De még el kell telnie néhány évnek, hogy azok, akik a kereszténységet, ilyen kultúrkereszténység formában ismerik meg, esetleg erre rádöbbenjenek, hogy a papoktól aztán igazán nem kell félni! Hadd mondjak nektek, egy érdekes dolgot! 1973-ban, Svájcban, az egész országot megszavaztatták arról, hogy a jezsuitákat továbbra is ki kell-e tiltani az országból, vagy nem?  1973! És mit gondoltok, hogy mi jött ki? Az, hogy 1973-ban, a svájci polgároknak a nagyobb része úgy döntött, hogy a jezsuiták ne lépjenek be Svájcba! Ez a kultúrkatolicizmus ellen való, kulturális reakció! Ennek ugyan mi köze van már a Jóistenhez? Nem sok! Csak az a kérdés, hogy mi, egyháziak, most beleértve titeket is, hogy ezt tudjuk-e? Meg azok, akik kívül vannak, azok is tudják-e? Azt hiszem, hogy mi inkább, ilyen ádáz vitákat, értelmetlen mindenfélét folytatunk már nagyon régóta, ahelyett, hogy megértenénk egymást!

Na, lenne még egy… Na jó, akkor még ezt is elmondom! A templomi esküvő, mint kulturális közhely. Szinte minden alkalommal, amikor arra kerül a sor, hogy beszélgessünk arról, hogy milyen legyen a szertartás, akkor valami olyasmi fogalmazódik meg, és most ezt nem kritikusan mondom, hanem ez a kultúránk lenyomata, szinte mindig valami ilyesmi hangzik el, hogy: Mi szeretnénk valami olyan esküvőt, olyan szertartást, amilyen másoknak nincs! Mi szeretnénk egy kicsit mást! Vagyis ez azt jelenti, hogy ma, mindenki egy kicsit mást akar! Ezért mindenki tök egyforma! Ez a rossz hírem! Tehát, ha valaki legközelebb hozzám jön, és azt mondja, hogy: Atya, mi semmi rendkívülit nem akarunk, valami tök hagyományos esküvőt szeretnénk, az lesz a rendkívüli! Akkor egy egyéniség megházasodik! De mondom, ezzel semmi probléma sincs, de ettől függetlenül a kultúránkat nagyon jól mutatja! Hogy önmagában a szertartás, jó-jó… de azért emlékeztek brekire, nem? A múlt héten bejött! Ami igazán izgalmas, az nem más, mint az egyediség!

6. A klerikális Egyházról, a kultúrkereszténységet ismerők még ma is azt mondják, hogy az Egyháznak és a klérusnak hatalma van, és a papoktól félni kell, és a jezsuiták ne jöjjenek be az országba!

Jelenleg ez a helyzet egy picit módosul, mégpedig abban az irányban, hogy jelenleg már nem a papok állnak a néppel szemben, hanem a szakemberek! Mi is eljutottunk ide! Vagyis a papok, plusz bennfentesek, szakemberek, szakértők, hitoktatók, tehát ez a kör! Az a szakadás, ami a kultúrkereszténységgel együtt megjelent, hogy távolságtartás van a papság és köztetek, és a kultúra fontosabb, mint az Örömhír, ez most, egy sajátos formában megismétlődik. De most, nem a papság áll szemben a többiekkel, hanem a szakemberek, a bennfentesek állnak szemben a többiekkel! Erre Latin-Amerikában megszületett a válasz, mert ugye van egy más kultúra, és tudtak valami olyasmit mondani, ami Európában nem született meg, és azt mondták, hogy: Elegünk van abból, hogy az Egyházat úgy határozzuk meg, hogy az a szegényeknek szóló Egyház! Nem kérünk egy olyan Egyházból, amelyben a szakemberek állnak velünk szemben, mert mi vagyunk a szegények, és akkor az Egyház az a kör, akik a szegényeknek segítenek! Nem kérünk ebből! Számunkra az Egyház, a szegények Egyháza, a mienk! Ez pedig egy jó válasz, egy igazi, mai, modern válasz! Az Egyház nem a szegényeknek szóló Egyház, hanem a szegények Egyháza kellene, hogy legyen! Minden olyan gondolat, amely abból fakad, hogy van egy kisebbség, aki, most így mondom, hogy aki pasztorálja a többséget, ez nem vezethető le az Evangéliumból, de a kultúrkereszténységből bőségesen levezethető! Hadd álljak itt meg! Ez azt jelenti, hogy az összes olyan gondolat, hogy az Egyház jövője azon múlik, hogy szenteljük pappá a nőket, ez, abból a kulturális nézőpontból fakad, az Egyházon kívülről, hogy az Egyház a szakértőknek a csoportja! Az Egyház jövője, nem azon múlik, hogy ezt a kultúrkereszténységből fakadó modellt, hogy van egy elit, mindegy, hogy kik, és vagytok ti, ezt másfajta címkékkel újratermeljük. Azonban, ennek a tisztánlátása, egyáltalán nincs meg a mai kultúrában! Egyáltalán nincs meg! Sem az Egyházon belüliben, sem az Egyházon kívüliben! Ezért legalább annyira, többé-kevésbé értelmetlen beszélgetésnek tartom azt, hogy akkor kegyelem vagy malaszt, mint azt, hogy most nősüljön vagy ne nősüljön, most szenteljük vagy ne, vagy mit tudom én mit csináljunk, abból a szempontból, hogy ez volna az Egyház létének a záloga. Dehogy ez! Ez csak, a nem az Evangéliummal összhangban lévő, kultúrkereszténységet reprodukálná, új címkékkel!

Hú! Most már nem kezdek bele a következőbe. Valahogy ma érzem úgy, hogy eljutottunk valahova, de hogy azért nagyon kellett az ezt megelőző négy alkalom. Most azt hiszem, hogy elmondtam vagy négy pontot, és még lesz negyven. Ezzel most sugároztam nektek egy jövőképet! Hogy tetszik-e, azt nem tudom!

Köszönöm szépen a figyelmeteket! 

Örökbe fogadta és lejegyezte: Újhelyi Balázs és Annamari