Tanult hitetlenség 1.

2004.12.07.

Megosztom
Elküldöm

Tanult hitetlenség: tanult tehetetlenség.

 

Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit! 

 

A múltkor lezártunk egy nagy témát, így most tudunk belekezdeni egy újba, ami azonban reményem szerint jól ki fogja egészíteni azt, amiről eddig beszéltünk. Mert hiszen tavaly azzal a fölütéssel kezdtük, hogy hogyan tudnánk a hitünket személyessé tenni, hogyan tudnánk magunkat, itt belül jól érezni magunkat a hitünkkel. Ennek a személyes hitnek a különböző szempontjait nézegettük meg tavaly. Idén azt állítottam, hogy ez eddig nagyon szép volt, de nézzük meg ezt az egészet abban a közegben, abban az összefüggésrendszerben, amelyben megjelenik. Akkor mondtam egy-két kijelentést arról, hogy hát sohasem csak arról van szó, hogy hát én hiszek, és ez egy személyes magánügy, és hogy ez más emberektől, környezettől, kultúrától, mindenféle életeseménytől függetleníthető volna. Most nézzük meg a saját személyes hitünket, az összefüggéseknek a tükrében! Ezért kezdtem el beszélni, többek között arról, hogy számunkra az a kultúra, amely a keresztény kultúra, amely áthagyományozta a hitnek bizonyos struktúráit, bizonyos jellegzetességeit, az akkor is hat és hatott ránk, hogyha jelenleg valaki azt mondja magáról, hogy én nem vagyok keresztény, vagy nem vagyok vallásos. Egyszerűen azért, mert a kultúrörökség befolyásolja a mi nagyon egyéni, nagyon személyes, senki mással össze nem keverhető hitünket. Ezért pedig az elmúlt három alkalomra, mondhattuk volna azt, hogy a tanult hit témakörében mozogtunk, a kulturálisan átörökített keresztény hit témakörében. Most pedig megnéznénk egy bizonyos szempontból ennek az ellentétét, vagyis azt, hogy létezik-e olyan, hogy tanult hitetlenség? Ha van olyan, hogy tanult hit, amely a kultúrával adott, akkor létezik olyan is, hogy tanult hitetlenség, amely szintén a kultúrával adott. Ahogyan a hitem sem magyarázható meg csak önmagamból, a hitetlenségem sem magyarázható meg önmagamból. Úgyhogy a mai alkalommal, erről a nem létező kifejezésről szeretnék beszélni, ami onnan fakadt, hogy létezik a lélektanban, a szociálpszichológiában ez a fogalom, hogy tanult tehetetlenség. Ugye, talán ismeritek is! Innen már csak egy lépés volt, hogy kitaláljuk ezt a fogalmat, hogy tanult hitetlenség. Mert amikor valaki egy tanult tehetetlenségben van, akkor erre az állapotra jellemző, hogy őt a tanult hitetlenség elragadja. Erről fogok akkor ma beszélni, és szerintem be is fogom tudni fejezni.

Onnan indulhatnánk, hogy alakul ki a tanult tehetetlenség. A tanult tehetetlenség akkor alakul ki, amikor minket veszélyeztető tényezőkkel találkozunk. Ezek lehetnek életesemények, lehet bármilyen külső vagy belső hatás, de mindenesetre egyszer csak úgy találjuk magunkat, hogy az a kép, amit magunkról alkottunk, az megrendül! Minden olyan helyzetben, ahol a következő pillanatban már nem állíthatom olyan bátran azt, hogy ez vagyok én, mert valami kihívást intézett ez ellen a kép ellen, az az ember számára valamiképpen vészhelyzet. Például, most egy pszichodráma csoportból jövök. Egy ilyen csoportban az ember arra vállalkozik, hogy egész nap, minden pillanatban, olyan őt fenyegető veszélynek teszi ki magát, hogy amikor a nap végére ér, akkor többé nem ugyanaz az ember, aki volt. Ott a többiek olyan tükröt tartanak számomra, önmagamról, amelyben hogyha meglátom magam, akkor az nem, ugyanaz az ember, mint aki reggel leült egy csoportba. Hát ez benne a poén! Amikor pedig ott ülünk, vagy én ott ültem ma, akkor volt egy-két olyan pillanat, amikor nyársra húztak! Ez jó pillanat nagyon! Akkor pedig elkezdtek forgatni, és akkor arra gondolta, hogy: Na Feri, most támadj föl! Többet nem tudok az lenni, mint aki voltam! És nem is! Ez most nem egy szólam, és most gondolhattok azokra a pillanatokra, amikor mondjuk teljesen megrendültetek, vagy amikor utoljára úgy igazán bevörösödtetek, úgy igazán mondjuk úgy elszégyelltétek magatokat valami miatt, olyan hihetetlenül leleplezettnek éreztétek magatokat, vagy olyannak, amikor azt mondanánk, hogy te Jó Ég, azt akartam, hogy ez sose derüljön ki, vagy valami ilyen helyzet. Ha valaki olyan bátor, hogy mondjuk partnerkapcsolatra vetemedik, az hihetetlen nagy bátorságra vall! Igen, látom én, hogy aki házas, az annál inkább bólogat közületek! J Szóval a házasság bátor embereknek való, és azt is mondhatnánk, hogy a bátrak tartanak ki benne! Mert ott még 60-70 évesen is meglepő dolgok történnek! Az egyik kedves ismerősöm jutott az eszembe, aki 60 évesen azt mondta, hogy: „Amikor elmúltam 60, akkor volt egy fantáziám arról, hogy hát 60 éves koromtól kezdve a házasság az már egy olyan szépen folydogáló patakszerűen fog majd zajlani.” De 60 éves kora után jöttek még jó nagy megmérettetések! Nem lehetett még 62 évesen se az, akinek 60 évesen gondolta magát! Ez pedig mindig fenyegető!

Mely helyzetek sodornak bennünket leginkább olyan állapotba, hogy az számunkra akkora kihívás, hogy bizony vagy meg tudunk vele birkózni vagy nem? Vagy belecsúszunk egy tanult tehetetlenségbe, és azt mondjuk, hogy ez reménytelen, nekem ez nem megy, vagy kimászunk belőle. Három nagy csoport van:

1. A kudarc, és mindenféle kudarcélmény, az ilyen helyzetbe sodorhat bennünket. A házasságban… Most mindig a házasságot fogom példának mondani, mert én ma már voltam pszichodráma csoportban, most már egy kicsit szenvedjetek ti! Szóval, mondjuk egyszerűen csak azt mondja a férjed, hogy: Hát drágám, hát egy pirítóst sem tudsz megcsinálni? Te pedig, akit az anyukád rengetegszer megdicsért, hogy te olyan ügyes vagy a konyhában, és anyukádnak te vagy a szeme fénye, és azt mondja, hogy: Ahogy azt a karácsonyi mézeskalács izét sütötted, kicsi Pannikám, hát az olyan csodálatos volt! És te megházasodsz, és berakod a pirítóst, és a férjedtől ezt kapod, hogy: Hát ez pirítós? Hát már ne haragudjál, de csukott szemmel, alva jobbat csinálok! Te meg ébren hoztad ezt elő?  Hát ébredjél föl vagy valami történjen már! Mindenféle ehhez hasonló kudarcélménnyel tele van a házasság! Ugye? Egy folyamatos kudarc! Amikor azt gondoltad, hogy te csinos vagy… Ó szegény! Így léptél bele a párkapcsolatba? Az általános iskolában öten, a gimiben meg hárman voltak nagyon szerelmesek belém! Akkor pedig most, egyszer csak az a gaz, az a férfi, - elég ha csak ezt a szót mondom -, azt mondja neked, hogy: Te muci! Hány úszógumit vettél föl ma? Ez például egy kudarcélmény lehet, akkor hogyha nem a strandon kérdezik ezt tőled, hanem csak úgy natúr jön ez a kérdés! J Szóval, ilyen kudarcélményünk rengeteg lehet. Vagy, vegyünk egy férfit! A férfi mit gondol magáról? Mi nekem az a kis pórszívózás? Hát derékba kettéharapom! Pórszívózol…. Megvagyok! – kiáltod. Na, és amit kapsz ezután! Tudjátok, az a legnagyobb piszokság, hogy miután te azt gondoltad, hogy sikerült, ilyen nagy porcicákat lehet találni még! El kell azért ehhez húzni az összes nagy bútort, meg mindent, de akkor is! Nincs olyan porszívózás, kivéve, ha kényszeres vagy… J A kényszeres férfiakra nem vonatkozik ez a példa! De mondjuk egy össze-vissza ugrabugráló, hiszteroid pasi! Ugye? Há, esélyed sincs! Vagyis a legártatlanabbnak tűnő helyzetekben is, például az, hogy egyszer csak úgy késel, és akkor azt a mondatot kapod, hogy: Ne haragudj drágám, de egyszerűen megbízhatatlan vagy! Neked pedig ezt még soha, senki nem mondta! Te azt gondoltad, hogy te egy megbízható ember vagy, csak szoktál néha késni, és ez csak egy rossz szokás, és az nem olyan nagy baj, semmi köze a megbízhatatlansághoz! Szóval ártatlannak tűnő helyzetek is, kifejezetten kudarcélményt jelenthetnek! Annyira emlékszem én is ilyen esetekre! Ugye atlétizáltam gyerekkoromban, és tanultuk a négyszer száz méteres váltófutást. Mit kell azon tanulni, nem? Hát fussál, aztán gyerünk! Na de ott van a bot! Ugye az amerikai válogatott mindig emiatt nem lesz olimpiai bajnok! Futni tudnak, csak váltani nem, ezt meg úgy hívják, hogy váltófutás. Ezért nem elég futni, váltani is kell! És akkor így váltunk, váltunk, és akkor én így beérek, és hihetetlenül büszke vagyok magamra, mivel kisfiú vagyok, nagyon gyorsan futottam, kaptam egy botot, adtam egy botot, tehát amit kellett, azt megcsináltam. Erre az edzőm a következőt mondja, hogy: Én azt nem értem Feri, hogy amikor te ott állsz, annál a vonalnál, ahol várod a váltóbotot, miért rágod a körmöd? J Ekkor pedig bennem egy világ dőlt össze! Hát most én azt hittem, hogy valami hihetetlen nagy dicséretet fogok kapni, és akkor jön egy ilyen, hogy rágom a körmömet. Letolt engem, és ez egy óriási kudarcélménnyé vált! Nem vagyunk bebiztosítva ezek ellen!

Lehetnek folyamatos kudarcélményeink. Például úgy házasodtál meg, hogy az volt a fejedben, hogy a házasságomnak valamiképpen az a célja, hogyha a társam boldog! Most pedig képzeld el, hogy a társad éppen lubickol egy jó kis depresszióban! Egy hónap, fél év, egy év…. Egy évig iszonyú rosszul van! Akkor ez egy olyan súlyos kihívás arra nézve, hogy én mit gondolok magamról, hogy én rendes ember vagyok-e vagy nem? És én akkor vagyok rendes férfi, ha a nő mellettem boldog! De már egy éve nem boldog! Akkor mi van énvelem? Mert ő depressziós, ezt tudom. De én mit kezdjek akkor magammal?

Aztán. Mondjuk, te egy jópofa, empatikus férfi vagy. Van ilyen? Hol? Mondjatok egyet! Csak a szabadok jelentkezzenek! J Szóval, te egy ilyen jópofa, empatikus fickó vagy, és bizony a nő melletted lehangolt, rossz kedvű, és nem depressziós, hanem csak úgy egyszer nincs jó napja. Te pedig annyira profi vagy, hogy valahogy mindig kihúzod belőle! Van egy jó vicced, ami teljesen nem oda illő, de nem baj, és kínjában nevet, de akkor is. Igen, mi férfiak szoktuk azt gondolni, ha egy helyzettel nem tudunk mit csinálni, és akkor mondjuk, hogy: Te, hallottam egy jó viccet, képzeld el, hogy… Igaz, hogy sehova nem vezet, csak az én zavaromról szól… J Én is szoktam egyébként ilyet csinálni! Akkor mondjuk 9 esetben, ez bejön, és akkor kezded kialakítani magadról azt a képet, hogy azért én egy tuti csávó vagyok, szóval megy ez ám nekem, mert ha rosszkedvű, akkor jókedvre derítem, és megyünk tovább. Akkor egy alkalommal nem jön ez be! Mondod a viccet, poénkodsz, okoskodsz, aranyos vagy, megsimogatod, mindent csinálsz, és nem változik semmi. Ez egy óriási kudarcélmény! Ezeket ugye végtelenségbe hozhatjuk, és egészen pici dolgok is tudnak nagy kudarcélmények lenni. Ide írtam valamit magamnak, és ha már itt van, akkor elmondom. Például az is lehet egy kudarcélmény, hogy be kell azt látnom, hogy a felségemnek lett igaza! Ez a férfiaknak súlyos kudarcélmény tud lenni! J Mert erre aztán nem gondoltak! Soha! Ezt nekik nem mondták! Aztán van olyan is, amikor a gyerekek a férjem pártját fogják. Arra legalább egy sört meg kell inni… Vagy elváltam, és az is lehet egy nagyon hosszan tartó kudarcélmény.

Ezek a kudarcélmények megkérdőjelezik, hogy ki vagyok én, és hogy milyen vagyok, és hogy értékes vagyok-e?

2. Minden olyan helyzet, táptalaja a tanult tehetetlenségnek, a tanult hitetlenségnek aztán, amely olyan helyzet, amely számomra addig jól működött, és egyszer csak nem jön össze. Mindig sikerült, és most nem! Például egy olyan egyszerű helyzet, hogy mindig egészséges voltam, most meg beteg vagyok. Hihetetlenül össze tudnak omlani emberek, egyszerűen attól, hogy valami olyan történik az életükben, amit nem szoktak meg. Ilyen lehet például az is, hogy sosem voltam nyugdíjas, most meg az vagyok! Vagy általában  nem akadok ki, hogyha genyózol velem, de most egyszerűen elegem van, és menj a csudába! Vagy ha a gyerekek elköltöznek otthonról, akkor ezt nem szoktam meg, mert azt szoktam meg, hogy 20-25 évig ott vannak. Vagy: pozitív események. Ez a legizgalmasabb! Kifejezetten kimutatható az, hogy nagyon komoly stresszhelyzetet jelentenek pozitív életesemények is! Például áldott állapotba kerülök, vagy terhes leszek. Például, megszületik a gyerekem, hú-ha. Vagy az eljegyzés, vagy a házasságkötés, komoly stresszhelyzetet teremthet! Vagy, a lányom megházasodik. Azt a nem jóját neki! Tudjátok, hogy mennyire együtt érzek a szülőkkel? Kifejezetten méltánytalan, ami velük történik, mert mindig a fiatalokat pátyolgatják… Nemde így van? Jaj, hát megházasodtok, gyertek, akkor jön a jegyesoktatás, meg alfa-kurzus, meg béta-kurzus, meg ómega-kurzus, meg minden van nektek! Előadássorozatok: jó dolog a házasság, a boldog házasélet titkai. Tele van a könyvespolc ilyen izékkel: házasság előtt, házasság alatt, ne válj el, ne válj el hanem változtass, változtass és ne válj el, maradj házas, gondold meg, hogy maradj házas… Na most hány olyan könyv van, olyan nyomorult szülőknek, akik elbocsátják gyermekeiket, 1-15 kötetek? Na, ilyen nincsen! Kedélybeteg apáknak, akiknek a szeme fénye, lánya elköltözött otthonról. Van ilyen irodalom? Aztán: zokogó anyáknak, akiknek az utolsó, legkisebb fiuk is kiröppent, legalább 500 oldalas könyv, minimum? Szóval, ilyen irodalom nem nagyon található! Csak úgy esetleg, ha nagyon utána megyünk! Bezzeg az ilyen szülők, itt hemzsegnek körülöttünk is, rengeteg van belőlük! Ezért, nagy méltánytalanság az, hogy egy olyan élethelyzetben, amikor totál megváltozik a szüleinknek az élete, akkor nem kapnak semmilyen támogatást! Sőt! Mi a kulturális örökség? Az, hogy: Ez csodálatos! Hát megházasodik a kis Brünhi! Már Brünhilda, de így mondják… Jaj, hát ez olyan gyönyörű! Örömapa, örömanya! Egészen biztos vagyok abban, és ezt tapasztalatból tudom, hogy az esküvő és a lakodalom körüli, ádáz küzdelmek, amelyek ilyen nagycsaládon belül szoktak történni, ezek többek között ilyesmikből adódnak, hogy a szülők védtelenek teljesen, és fogalmuk sincs, hogy ezzel mit kell csinálni, mert megváltozik az életük! Ezért nagyon oda kell állni a szülők mellé, és támogatni kell őket abban, hogy hadd mondják ki, hogy ez nekik fáj, meg veszteség, meg ezután a saját magukról alkotott kép is meg fog változni!

3. Ez a melegágya annak, hogy végül tanult tehetetlenségben vergődjünk: mindenféle stresszhelyzet, katasztrófák, krízisek, állás elvesztése, másfél éve, 2 éve, 4 éve nincs munkám, vagy van munkám, de rangon aluli, vagy ilyesmi.

Aztán mondok még olyat, ami mindennapos: folyamatos zaklatás. A folyamatos zaklatás az például olyan, hogy mindig piszkál a férjem, vagy mindig beszól a feleségem, az anyósomnak semmi sem jó, az apósom mindig csak megrándítja a vállát, és azt mondja, hogy én ilyen idős koromban  ötször ilyen jól csináltam, mint te. A folyamatos zaklatásnak rengeteg kulturálisan elfogadott formája van.

Aztán vannak még az unalmas, rutinszerű dolgok: a stemplizés, és ami nem az, amit a szigorúan ellenőrzött vonatokban láthattunk, mert az a kivétel. J Például, amikor a 13. gyerekkel vagy otthon, folyamatosan GYED-en, az lehet egy kicsit uncsi. De már a 9. is lehet egy kicsit uncsi… Most lejjebb nem megyek, mert azért még az első is lehet uncsi! Miért ne lehetne? Egy aktív nő voltál, élted az életedet, és akkor most otthon, egész nap, gyerek. Hát szeretem, meg minden, de hát azért mégiscsak! Tehát eddig 100 embert irányítottam, nap, mint nap, ugye? Még vasárnap is fölhívtak! Most meg kakis pelenka, pisis pelenka, és ezek váltakoznak. Hát azért ez elég unalmas lehet…

Aztán: állandó, apró, lehetetlennek tűnő küzdelmek. Például: 18 éve könyörgök, hogy azt a rohadt WC deszkát, hogy ne pisilje már le!  J Vagy ha már lepisilte, hát törölje föl ott körbe! Mert egy edzett feleség, egy edzett anya, az már nem kéri a férjétől, hogy havonta egyszer pucolja ki a WC-t, hát dehogy kéri! Hanem csak egyszerűen arról beszélek most, hogy: Töröld már le drágám, mert nincs gusztusom ráülni! Az ilyen történet, végtelen számú! Vagy amikor a férfi azt mondja, hogy: Kimentem az előszobába, miután hazajöttél, 23 éve könyörgök, hogy a cipőt ne úgy vedd le, hogy így belelépsz hátul, és így piff kibújsz belőle, aztán meg a másikat ledobod magadról! Gyere már ki, és nézd meg, hogy néz ki! Hát a gyerekeink rendesebben leveszik a cipőiket, mint te! Na, ezek az ilyen történetek! Most miért nem raktad vissza a hűtőbe a húst? Hát megromlik! Hány éves vagy? 81? J Akkor neked már lehet! J Igazad van, előbb kellett volna szólnom! Szóval, bármi ilyen. A gyerekek is. Amikor egy anyuka azt mondja, hogy: Közelharcot kell vívnom azért, hogy végre lefeküdjenek! Él a fejében egy olyan kép, hogy a gyereket 8-kor lefekszenek, és már fél 9-kor alszanak… És ő bemegy fél 9-kor a szobájukba, elnézi őket, aranyosak, az enyémek, kimegy és van egy szabad este. De ilyen nincs! J

Aztán, itt vannak a mindennapos veszekedések.

Aztán például a parkolási helyzet Budapesten. Az mindenképpen, nagy betűvel! Én már kaptam piros cetlit, kék cetlit, piros bilincset, ebből csak olyat, mert kék bilincs nincsen… Én olyan iszonyatosan fel tudom húzni magam ezen! Dugó, sorban állás, sorban állás, úgy, hogy valaki beáll eléd, sorban állás a dugóban úgy, miközben a kocsidra rakják a kerékbilincset, hogy hiába húztad a cetlit… Azt hiszem, hogy ezt nap, mint nap eljátsszuk! Na, jó!

Belehúzok, jó? Komolyabban, lendületesen, hogy legyen valami tartalom is!

A fenyegetettség fölzaklat és nyomaszt bennünket. Milyen következményei vannak? Negatív érzelmi állapot, a gondolkodásunk megváltozik, a negatív gondolatok elkezdenek bennünk keringeni, a biológiai állapotunk megrendül. Ezek a helyzetek, kimutathatóan, az immunrendszerünk gyöngüléséhez vezetnek, vagyis könnyebben meg fogunk betegedni.

Amikor a negatív életeseményekre, negatív érzésekkel, gondolatokkal, és mindennel reagálunk már, mert ezt már begyakoroltuk, akkor nagy esélyünk van egy klassz szívinfarktusra! Mondok nektek egy példát, egy kutatást, hogy mely tényezők hatnak a legpozitívabban egy klassz szívinfarktusra. Most elmondom, hogy mely tényezők azok, amelyek által, minél hamarabb, már 40 éves korunk körül összejöhet! Az azért jó, mert akkor lehet egy pár napot pihenni…

1. Legyél becsvágyó!

2. Legyen benned egy nagyon erős versenyszellem!

3. Legyen gyors a beszédstílusod! Jó gyorsan, lendületesen beszélj!

4. Legyél ellenséges másokkal!

5. Legyél hajlamos hirtelen haragra gyulladni!

Ebből a két legutolsó a legegyértelműbben a szívinfarktusra hajlamosító tényező. Tehát, hogy fölkapod a vizet, egy szemvillanás alatt, és, hogy ellenségeket látsz magad körül. Ahogy vezeted az autó, akkor mindenki ellenség! J Egyetlen kivétel van, azok a nők, akik annyira bénák, hogy be lehet eléjük vágni! Ezen kívül: csak harc!

Mit akarunk ilyenkor tenni? Megrendülünk, és ezt pontosan tudjuk is, megpróbáljuk a helyzetet uralni, a kontroll iránti vágyunk nagyon nagy. Ezt azzal szokták szemléltetni, hogy pontosan tudjuk mindnyájan, hogy a közúti közlekedés sokkal életveszélyesebb, mint a repülő. De ha megkérdeznek bennünket, hogy melyikben érezzük magunkat inkább biztonságban, hogy melyikre mondjuk azt, hogy inkább kontrolláljuk ezt a helyzetet, akkor azt mondjuk, hogy az autóvezetés, miközben sokkal nagyobb veszélyben vagyunk a kocsiban, még akkor is, ha magunk ülünk a volán mögött, mint ha más vezeti a repülőt. Ez ténykérdés! Mégis, ezt a helyzetet, amelyben veszélyeztetettebbek vagyunk, kontrolláltabbnak éljük meg, és inkább ezt választjuk, hacsak nem Tokióba megyünk! Azért, mert ennyire fontos, hogy azt éljük át, hogy kontrollálunk egy helyzetet! Egy érdekes kutatásról olvastam. A World Trade Centert amikor először megtámadták, amikor bomba robbant az alsó szinten, akkor ugye nem történt semmi komolyabb baj, de azért pár ember meghalt, és a felső szint megmaradt. A felső szintek egyikén éppen egy általános iskolás csoport játszott. Amíg várták, hogy őket megmentsék, addig a pedagógusok kitalálták azt, hogy a gyerekekkel egy karácsonyi műsort kezdenek el gyakorolni. Ez egy zseniális pedagógiai húzás volt, mert a gyerekek, akik egyébként hihetetlenül féltek, a pedagógusokkal együtt, egyszer csak kontrollálni tudták a helyzetet azzal, hogy valami olyan tevékenységbe fogtak, ami az ő kezükben volt! Majd pedig, ezekkel a gyerekekkel végeztek fölmérést, és kiderült az, hogy az ilyen nagyon súlyos stresszhelyzetet átélő gyerekekhez képest, ez a csoport egészen jól túlvészelte! Egyszerűen azért, mert egy olyan helyzetbe tudtak kerülni, amelyben kontrolálhatták azt, amiben vannak! Na most: a kontrollhiány ismételt megtapasztalásából kialakul a tanult tehetetlenség! Amikor az a tapasztalatom, hogy bizonyos helyzeteket az életemben képtelen vagyok irányításom alá vonni. Kudarcom van, nem sikerült, pedig máskor már sikerült, stresszhelyzetbe kerülök, megpróbálom kontrollálni, és nem megy! Ha ez elég sokszor ismétlődik az életemben, és én ezeket összekötöm, akkor kialakul egy olyan gondolatom, hogy én tehetetlen vagyok, és nem vagyok ura az életemnek, nem tudok változtatni, nem tudok boldogabb lenni, nem tudom, hogy merre kellene mennem, nem fogom megtalálni a célom, nem lesz boldog az életem, és a többi. Kialakul egy negatív jövőkép. Állatkísérleteken bizonyították be azt, hogy ha kisegereket és patkányokat olyan helyzetbe hoztak, többször, egymás után, hogy az áramütést semmiképpen nem tudták elkerülni, akkor később, amikor már elkerülhették volna, akkor sem tettek magukért már semmit! Mondjuk volt egy ajtó, de azt lezárták. Ötször vagy tízszer menekültek, de az ajtón nem tudtak átmenni. A tizedik alkalom után felhúzták az ajtót, és ki lehetett volna menni, de a kisegér tehetetlenül ott kuporgott, miközben nyitva volt az ajtó! Ezt pedig emberkísérleteken is igazolták, hogy ki lehet találni nagyon egyszerű, kísérleti helyzeteket, amikor a kísérleti alany állandóan azt tapasztalja, hogy a kísérletben egy bizonyos dologra nincsen befolyása. Majd amikor a kísérletvezető olyan lehetőségeket teremt, hogy lenne már befolyása rá, akkor az alanyok már nem próbálkoznak! Innen valóban már csak egy lépés, hogy belássuk magunkat illetően is azt, hogy az életünkben igenis, nagyon gyakran vagy ritkábban, de ilyen helyzetekbe tudunk kerülni, amikor azt gondoljuk, hogy nincs kijárat, vagy nincs bejárat, miközben természetesen van, csak éppen elkapott bennünket egy tanult tehetetlenség, mert összeállt a fejünkben egy olyan mintázat, hogy innen én nem tudok kijönni, vagy oda nem tudok bemenni. Ha ezt a rendszert egy átfogó névvel kellene illetni, akkor azt mondanám, hogy az illető egy tanult hitetlenséggel áll a saját életéhez! A tehetetlensége tanult, mert tehetne valamit, de valahogy azt tanulta meg, hogy ez most reménytelen!

Egy megdöbbentő történetet hallottam. Pár hajótörött ember, akik be tudtak szállni egy mentőcsónakba, és azzal eveztek, és nagyon soknapi evezés után egészen közel a szárazföldhöz, föladták, és szomjan haltak. Kiderült, hogy a szárazföldről egy édesvízi folyó torkollt ott az öbölbe, és az az öböl, ahová már ők a csónakkal eljutottak, gyakorlatilag édesvízi öböl volt! Ők pedig az édesvíz közepén, szomjan haltak, mert azt gondolták, hogy a tengerben vannak, és nem lehet belőle inni! Ez a kép talán mindennél jobban kifejezi azt, amikor mi is ilyen helyzetekbe kerülünk: Ott vagyunk az édesvíz közepén, és szomjan halunk! A tanult tehetetlenség, az nagyon egyértelmű összefüggésben van azzal, amikor valaki súlyosan depressziós! Ezért, most szeretném nektek megvilágítani azt, a súlyos depresszió kapcsán, amit rengeteget kutattak, hogy milyen kulturális, szociális tényezők segítik elő azt, hogy valaki súlyosan depressziós legyen, aminek általában része, a tanult tehetetlenség, a tanult hitetlenség, a tanult reménytelenség.

1. Az önbecsülés. 1990-ben, Braun és munkatársai, nőket kérdeztek, és arra voltak kíváncsiak, közbe ne mondván meg nekik, hogy mi a kísérlet, hogy mennyi önbecsmérlő kifejezést használnak? Majd pedig egy évvel később, megkérdezték őket az életükről. Kiderült az, hogy egy évvel később, akiknél nehéz és súlyos élethelyzet adódott ezalatt az egy év alatt, súlyosan depressziós, kétszer annyi nő volt azok közül, akik magunkat becsmérelték, mint azok közül, akik ezt nem tették magukkal. Ez azt jelenti, hogy attól, hogy van az életemben egy nehéz életpillanat, az még nem jelenti azt, hogy padlót kellene fognom, de ha én már begyakoroltam, hogy önmagamat gyalázom és becsmérlem, akkor kétszer olyan nagy esélyem van, hogy padlót fogok, egy nehéz élethelyzet kapcsán!

2. A gondolkodási stílus. Egy 1995-ös kutatás. 30 HIV-fertőzés által meghalt embernek a közeli családtagjaival készítették ezt a fölmérést, két héttel, négy héttel, és egy évvel, a haláleset után. Arról kérdezték őket minden esetben, hogy beszéljenek a kapcsolatukról, a számukra fontos emberről, arról, hogy hogyan dolgozzák föl a veszteséget, hogy mi jelent nekik nehézséget, és mi jelent nekik segítséget. Kiderült az, hogy teljesen egyértelmű volt, hogy ha valaki két héttel és négy héttel a haláleset után, negatív színben élte meg elsősorban a kapcsolatot, és így beszélt róla, az egy év múlva, sokkal több esetben volt depressziós! Viszont az sokkal kevesebb esetben volt depressziós, aki, bár egy nagyon súlyos veszteséget élt meg, nagyon szomorú volt, gyászolt, de mondjuk arról beszélt, hogy számomra ez a valaki, aki meghalt, nagyon fontos volt, és kifejezte azt, hogy azt siratja most, hogy valami hatalmas nagy értéket vesztett el, és elmondta, hogy ő számomra ezt és ezt jelentette, és ehhez hasonló pozitív kijelentéseket tett. De ha valaki inkább arról beszélt, hogy nekem most tönkrement az életem, én most nem tudok semmit sem csinálni, ez egy reménytelen helyzet, mert elvesztettem azt, aki az életemnek az értelmét megadta, aki ilyeneket mondott, az egy év múlva, sokkal nagyobb százalékban volt depressziós!

3. A kapcsolatok. Egy 1986-os fölmérés: alacsony jövedelmű, és legalább egy gyermekkel rendelkező nőket mértek föl. Kiderült, hogyha nem volt nehéz életesemény egy éven belül, akkor a bensőséges kapcsolatban élő nőknek 5%-a volt súlyosan depressziós. A bensőséges emberi kapcsolat nélkül élő nőknek azonban 10%-a volt súlyosan depressziós, attól függetlenül, hogy volt-e nehéz életesemény egy éven belül, vagy nem. Ha volt nehéz életesemény, egy éven belül, akkor akinek volt bensőséges partnerkapcsolata, vagy bármilyen bensőséges kapcsolata, azoknak a nőknek 10%-a volt súlyosan depressziós, akiknél pedig nem volt ilyen kapcsolat, ott 30% volt súlyosan depressziós. Vagyis egyértelmű, hogy itt külső tényezők is, hihetetlenül sokat jelentenek! Ugye, ezt rögtön vetíthetjük a hitre is! Ha nekem vannak bensőséges emberi kapcsolataim, akkor ebből adódóan, de persze ez nem egy tudományos következtetés, akkor háromszor akkora esélyem van, hogy egy nehéz élethelyzetben, ha vannak ilyen kapcsolataim, akkor súlyos depresszió nélkül átmenjek rajta, hogy ne veszítsem el a hite, ahogy ezt szokták mondani. Hiába vagyok hívő ember, ha ilyen kapcsolatom nincs, akkor háromszor annyira vagyok veszélyeztetett!

Azt a következtetést lehetett levonni, hogy a mély emberi kapcsolat vagy kapcsolatok, nem mentesítenek bennünket a nehéz élethelyzetektől, de egyfajta lökhárítóként működnek, azzal szemben, hogy padlót fogjunk!

4. A genetika. A génállományunk is meghatározza azt, hogy mennyire leszünk depressziósak vagy nem, milyen mélységben, vagy milyen gyakoriságban. Van kimutatható összefüggés!

5. A kultúra. Depresszió és szorongás. 1973-ban 2360 ausztrál bennszülöttet vizsgáltak, egy igazi archaikus törzsből. Az derült ki, hogy a 2360 ausztrál bennszülött között egyetlen egy szorongó embert találtak csak! Egy ifaluki törzs nevű képződményben, akik nagyon szoros emberi kapcsolatokban élnek, és egy teljesen más kultúrában, mint mi, az egész törzsben, súlyos fóbiák nem jelentkeztek! A primitívek nem félnek!

Egy másik. A WHO 1983-ban kutatott Svájc, Kanada, Japán és Irán országaiban, ahol egy depressziós kutatást végeztek. Kiderült az, hogy akármilyen kultúrát is néztek, a tünetek központi eleme volt, a szomorúság, örömtelenség, a szorongás és az energiahiány. Csakhogy más mintázatot mutattak a különböző kultúrák! Például, testi tünetek, a depresszióhoz Iránban 57%-ban társultak testi tünetek. Mit gondoltok, ez az arány Kanadában, kisebb vagy nagyobb? Jóval kisebb! Ott csak 27%! Aztán: bűntudat, önmegvetés, öngyalázás. Iránban 32%-a a depressziósoknak kifejezetten, önmagát becsmérlő volt. Kanadában és Svájcban, mit gondoltok, kevesebb vagy több? Nem is olyan egyszerű, ugye? A válasz: több, méghozzá 68%! Kultúrfüggő az önbecsmérlés!

6. Aztán mondhatjuk azt is, hogy a tanult tehetetlenséghez, egy gondolati modell társul, összeáll egy rendszerré. Vegyük a szerelmi csalódást: egy csonka gúla! A szerelmi csalódás lesz a példa! Kifejezetten a hit ellen való, az önbizalom, vagy, hogy higgyünk abban, hogy van remény! Tehát Brünhilda kiadta az utam, de majd Teozófia igent mond rám, szóval van remény! Na most! Ha valaki a következőre gondol: az, hogy engem lapátra tettek, az egy általános és ellenőrizhetetlen oknak tulajdonítható! Az ilyen emberek, sokkal hosszabb ideig fognak padlót! Tudtok ilyen mondatot, amikor valakit kirúgnak, és ő ezt egy általános, ellenőrizhetetlen, kontrollálatlan és kontrollálhatatlan okra vezeti vissza? Milyen mondatok vannak? Például azt mondom: Azért, mert minden ember egy önző dög! Önző volt, nem volt hajlandó kitartani! Vagy pedig, leszűkítem a kört: Minden férfi egy dög! Ez egy általános és ellenőrizhetetlen tulajdonítás! Ennek van egy párja is, és ezt most nem nevezem meg, a Csilla iránti tiszteletem miatt. Vagy: Most kiderült, hogy nincs is olyan, hogy igazi! Az az oka ennek, hogy az bizonyosodott be, hogy nincs ilyen, hogy igazi! Vagy: Ez a dolog, már, hogy engem kirúgtak, ez már csak így lesz mindig, mert én egy ilyen, nyomorult ürge vagyok! Mert emlékszem, hogy az óvodában is lesmároltam a Pannikát, és kaptam tőle egy csengő frászt, és ez most visszatér, és ez valószínű, hogy egy átok! J A Panninak a csengő frásza közvetítette az átkot, vagy lehet, hogy az csak csöngette, jelezte a fülemen keresztül…

Aztán még súlyosabbá tehetjük a saját helyzetünket, hogyha azt mondjuk, hogy ez egy általános, ellenőrizhetetlen, belső ok! Vagyis, engem nem fog soha, senki szeretni, mert én nem vagyok szeretetre méltó, mert egy kis vakarcs vagyok, egy kis pöttöm hülye vagyok, egy kis tökéletlen mazsola pótlékszer vagyok! Ilyesmit szoktatok mondani? Aztán: Engem azért dobtak ki, mert én ezt érdemlem! Nem a sorsom, nem a végzetem, hanem ezt én megérdemeltem, és nemcsak most, hanem egy ilyen embernek ez való, ez jár! Ez a két gondolat szokott minket teljes tehetetlenségbe sodorni! Amilyen primitívnek és nem tudom én milyennek tűnik kívülről, annyira szoktuk ezeket a mondatokat mondani! Én, legalábbis biztos! Összefüggés van még természetesen a korai tapasztalatok, életesemények és a tanult tehetetlenség, illetve a depresszió között! Például ilyen a szülők korai halála, főleg az édesanya korai halála. Ugye, megint csak mondhatjuk azt, hogy miközben én mondjuk szeretnék hívő ember lenni, nem feltétlenül jut eszembe az, hogy kifejezetten negatív tényező a törekvésemben az, ha a gyerekkoromban meghalt az anyukám. Mert elvileg, mi köze a kettőnek egymáshoz? Miközben pedig, van! Nemde jó, hogyha tudom, hogy van, és hogy nem én vagyok a béna, és nem azért van ez, mert a másiknak olyan könnyű, és ő jobb fej, mint én? Ez is benne van! Aztán az is benne van, hogyha nem kaptam gyermekkoromban elegendő gondoskodást. A gondoskodás hiánya, még akkor is, ha a szülők vannak, a hitetlenség irányába hat! Kiderült az is, hogyha valaki korán elvesztette valamelyik szülőjét, de közben mondjuk az anyuka helyére belépett a nagymama, akkor a nagymama által megadott és megkapott gondoskodás őt majdnem ugyanolyan jó helyzetbe hozta, mintha nem halt volna meg az édesanyja! Tehát még nem is önmagában a szülő elvesztéséről van szó, hanem sokkal inkább a gondoskodás hiányáról. Aztán: fizikai vagy szexuális bántalmazás, vagy ha valamelyik szülő depressziós volt, mert önmagában átadott egy ilyen mintát.

Mi fog ebből következni? Szinte prognosztizálható egy életút! Az illető szeretethiányos lesz. Mit csinál egy szeretethiányos ember, aki nem kapott elég gondoskodást? Természetesen azt fogja mondani magáról, hogy én egy szerencsétlen, nyomorult vagyok! Hát nyilván, én vagyok az oka, és a többi. Mit fogok keresni, ha én egy ilyen valaki vagyok? Hát a szeretetet! azt, hogy szeressen végre valaki! Most két dolgot tehetek, ha a párkapcsolatot nézzük. Az egyik, hogy miután az örökségemből sok minden hiányzik, ezért az egyik kapcsolatból rohanok a másikba, egyik fiú, vagy egyik lány a másik után, vagy egyszer fiú, egyszer lány, most már lassan az is mindegy lesz… Ez nyilvánvalóan megerősíti majd azt a képletet, amitől eddig is szenvedek! Van a másik, ez pedig a jobbiknak tűnő megoldás, hogy azt mondom, hogy én majd rendes, klassz életet élek, lesz egy szép családom, de olyan szeretethiányom van, hogy mindenképpen sürgetem a házasságot: Gyorsan egy kapcsolatot! Gyorsan megházasodni! Hamar, hogy biztonságban legyek! Akkor majd végre lesz mellettem egy erős férfi, akitől megkapom azt, amit nem kaptam meg, vagy megkapom a gondoskodó anyát, aki nem más lesz, mint a felségem, aki annyira jó, oda is bújok hozzá, minden nap, öt órán át. Mi történik? Nyilván az, hogy miután az örökségem éppen, hogy nem elég jó, ezért korán házasodok, kevés tapasztalattal, de nem is a kevés tapasztalattal van a baj, hanem azzal, hogy nem tudom jól kiválasztani a partnerem! Hát mert hiszen korán házasodok, és közben el vagyok foglalva azzal, hogy béna vagyok és senki se szeret! Éppen ezért rohanok, és próbálok találni valakit, aki szeret! Ezért belerohanok egy olyan kapcsolatba, amibe nem kellene belemennem! De természetesen templomban van az esküvőnk, mert annyira akarok boldog lenni! A pap pedig találkozik veletek, és azt mondja, hogy olyan szép pár vagytok, hát fiatalok, kedvesek, hát mennyire szerelmesek, hát mindig fogják egymás kezét, meg szemét, meg mindent, hát annyira aranyosak! J Most olyan nagyon bántóan mondtam, ugye? Csak most, úgy a többségünket próbáltam leírni, a szeretethiányos többségünket. Mert a szüleink reggeltől-estig dolgoztak, nem így volt? Hát már a ti szüleitek is ezt csinálták, és ti még inkább ezt csináljátok, nem? Már jól, a kultúrától átitatottan, 16 órát a bányában, fél nap alatt, persze… J Akkor pedig nem értem, hogy itt vagyok öregségemre, és a gyerekeimnek nem sikerült a házasságuk… Jaj, most ugye, milyen genyó vagyok! Na, tessék korábban hazamenni! Nem kell mindenáron bölcsibe nyomni a babucit, mert hátha ezen múlik az, hogy majd jó partnere lesz! Na mit szóltok? És még a hitéről nem is beszéltem, pedig ezek között egyértelmű összefüggés van! Ugye, amikor a mi jó ismerősünk, én, te vagy bárki egy év, két év, hat év után, még 30 éves sincs, de elválik, vagy mert nagyon hívő volt, bírta 35 évig, és akkor jön a válás, és az meg melyik listán szerepel? Ugye, krízises életesemények, aztán még kap egy nagy pofont, aztán konstatálja, hogy tényleg, árok ül rajtam, és a többi: mindent megpróbáltam, bevetettem, és a Jóisten se segített! Ezt mindenképpen mondom, nem?

Mi tartja fönn az ilyen állapotot? Most még mélyebbre viszlek benneteket! Mert közben fenntartjuk, mi magunk is!

1. Az életmódunk. Hogy folytatunk továbbra is egy olyan életmódot, ami nem is jó nekünk! Például jómagam, aki olyan ostoba vagyok, hogy fél éven belül kétszer kiment a derekam, és még mindig nem indultam el az uszodába! Már réges-rég el kellett volna kezdenem úszni! Mit gondoltok? Csinálom? Nem! Mert Ádvent van, és most rá kell húzni még három lapáttal, mert jöttök így gyónni, mert én pap vagyok, és a pap nem úszik, a papnak nincs gerince, hanem csak egy ilyen puhatestű valaki, aki így lebeg az élet hullámain! J Isten néha kiemeli, megszárítja… Egy ostoba fickó vagyok! Nézzétek meg, ilyen egy ostoba kultúrpatkány! J Ott a kijárat, rá van írva, hogy Komi vagy Csaszi, vagy Pufi, vagy valamilyen uszoda oda van írva, de hiába van odaírva, és hiába van kijárat, én ott vagyok, a kis patkányka, ott ülök a kis óbudai izémbe, nyitva az ajtó, és ott van egy csomó uszoda! Óbudai Uszoda! Tudjátok, hogy hány métert kellene mennem? 100-at…Na jó, kocsival! J Ott ülök, és azon sírok, hogy nem megy az uszodába menés… Na, ismerős ez? Ilyen kis tanult, hitetlen patkánykánt gubbasztunk, és akkor mondjuk, hogy: Jaj, a mai napom is milyen volt! Még mindig, hogy fáj a derekam! Istenem, segíts! Hát miért segítene hülye gyerek? Isten küldött nekem úszónadrágot, már évekkel ezelőtt! J Igazán nem mondhatjuk, hogy Ő nem gondoskodik jó előre rólunk! Ugye, hát mégiscsak Mindentudó! Aztán megteremtette a vizet, direkt még nekem is, és aztán bezárta egy kockába, a tetejét meg kinyitotta, mint a szardíniáskonzervet, és rá van írva, hogy uszoda. Képzeljétek el! Még pénzt is adott nekem, hogy vehetnék jegyet! A bérletről már nem is beszélve… Képzeljétek el! Nem gombás a lábam! Ezt is a Jóisten adta! Nem is szoktam menstruálni! Na, ehhez mit szóltok? J Ott van az uszoda, és én: Ádvent van, most nem érek rá! Hét az ilyen, az dögöljön meg! Nem? Hát vagy vigyék ki hordágyon az uszodáig, és akkor majd ott bent küzdjön az életéért! Most a kissé unalmasba nyúló előadást itt a végén próbáltam megmenteni, a sok kutatás, meg minden után! J Van még valamennyi időm? Két perc! Jaj, ne csináljátok már, hát most vagyok a csúcson!

Azért ezt még elmondom! Jó szívbemarkoló lesz. Menjetek csak ezzel haza kis egérkék!

Tehát ezt a helyzetet nagyon megerősíti, hogyha azt mondom, hogy nincs az életemnek célja, nincsen értelme, nem látok semmit magam előtt. Két fontos kutatás van, és megdöbbentő mindkettő.

1981. Mit gondoltok, hogy az egyedülálló férfiak, hány százaléka volt depressziós, - egy éven keresztül mérték őket ebben a kutatásban -, attól függetlenül, hogy milyen életeseményük volt? Kiderült az, hogy 8%-uk depressziós volt, egy év alatt, az egyedülállóknak. És a házas férfiaknak? Sokkal kevesebb: 2%! Most akkor egy nagyon nagy igazságot mondok nektek: Házasodni a nők akarnak, és a férfiaknak éri meg! Sajnos, kedves nőtestvéreim, ez bizony, így van! Mert a férfi kap egy biztos hátteret, etetik, fürdetik, két gyerek között… Szóval a férfinek megéri, mi csak csináljuk a feszkót, de közben nagyon bejön!

Na most, jöjjetek ti! Az egyedül élő nők, 4,1%-a, a házas nők 18,4%-a volt depressziós! Minden ötödik nőtestvér! Ez megdöbbentő, ugye? És ez azzal van összefüggésben, hogy mit gondolnak a nők a házasságról, meg mit gondolnak a férfiak, hogy mit vár egy nő, mit akar egy nő, mi lenne neki jó, szerinte? Ezzel van összefüggésben! Tehát kedves férfitestvéreim, akik még nem házasodtatok meg, megéri! Csak utánam! J Ha egy évig súlyosan depressziós leszek, akkor meg fogom fontolni! Tudjátok, tényleg azt tudom mondani, hogy egy űzött, saját magát hülye helyzetbe sodró patkány előadása, olyan, amilyen: Fárasztó! Hetek óta, ahogy ezt mondom is nektek, ahelyett, hogy uszodába mennék, előadásokat tartok.

Szóval, ennyi telik tőlem!

 Örökbe fogadta és lejegyezte: Újhelyi Balázs és Annamari