Tanult hitetlenség 2.

2004.12.14

Tanult hitetlenség: Tanult tehetetlenség

Köszöntök mindenkit! Belecsapok most egy rövid ismétlés után. Az ismétlés arra vonatkozik csak, hogy rámelegedjünk arra, amit múltkor kezdtünk el. És úgy neveztük, nyilván a szakirodalom alapján, hogy kimutatható egy tanult tehetetlenség, amelyet hogyha egy tágabb összefüggésbe helyezünk, akkor bátran mondhatjuk azt: a tanult tehetetlenség valamiképpen a tanult hitetlenségnek egy része. Nem csak a hit formáit, vagy a hitnek a jellegzetességeit vehetjük át kulturális jellegzetesség formájában, hanem a hitetlenségét is. Itt beszéltünk arról, hogy, hogy a tanult tehetetlenség, de most ezek után én már így fogok fogalmazni, hogy a tanult hitetlenség az három nagy ösztönző erőből merít, ezt elég bután fogalmaztam most. Az egyik: mindenféle kudarcaink, mindaz, amit kudarcnak élek át, azután minden olyan helyzet, amelyben tehetetlennek élem meg magam, nincsen a kezemben modell, amely segíthetne abban, hogy ezt az eddig nem ismert helyzetet valahogy megoldjam, illetve ide tartozik minden olyan helyzet, amely radikálisan kikezdi azt a képet, amit magamról eddig alkottam. És aztán a stresszhelyzetek. Természetesen azt is tudjuk, hogy ugyanazt a helyzetet valaki stresszként élheti meg, másvalaki pedig nem. Ugyanaz a helyzet valakit ösztönözhet is és inspirálhat, a másik ember pedig teljesen tönkremegy belé. Tehát minden, amit mondok, az természetesen az egyes emberen múlik, hogy számára az kudarcélmény-e, stresszhelyzet-e, vagy olyan helyzet, amiben megkérdőjeleződik az a kép, amit magáról alkotott. Na, most: ha ezekből túl sok van, akkor eljutunk oda, hogy átélünk egy olyan helyzetet, amiben nincsen rendelkezésünkre álló modell, elgondolás, ötlet, hogy mit kellene csinálni. Akkor kezdünk bezáródni, és kialakul egy tanult tehetetlenség, azért, mert közben ezt a helyzetet úgy írhatjuk le, hogy nem tudunk kontrollt gyakorolni azon helyzet fölött, vagy abban a helyzetben, amiben vagyunk. És amikor hosszabb ideig, újból és újból valami megerősít minket abban, hogy ebben a helyzetben nem tudunk úrrá lenni. Azon a nehézségen, amit mi problémának neveztünk meg, akkor mi szép lassan elengedünk mindent és akkor azt mondjuk, hogy ez egy reménytelen helyzet, elveszítjük a hitünket, a bizonyosságunkat, és a bizalmunkat önmagunkban stb. így lehetne ezt ilyen egyszerűen leírni. És akkor beszéltem még arról, hogy milyen nagyon gazdag rendszerbe illeszkedik ez a jelenség. Vagyis, hogy valaki hajlamos lesz-e egy tanult tehetetlenségben, egy tanult hitetlenséget átélni és azt milyen hosszan éli át, vagy milyen gyakran éli át, annak különböző forrásai vannak. Itt azt hiszem hetet neveztünk meg, pld. a korai tapasztalatok, szülő-gyerek kapcsolat, nagyszülő-gyerek kapcsolat, gondozó személyek-gyerek kapcsolat. Ha ez sérül, akkor hajlamosak leszünk a tanult hitetlenségnek a formáit magunkba emelni. Aztán ilyen a genetika, a kultúra, az önmagunkról alkotott kép és az önbecsülés, ilyen a gondolkodási stílusunk, ilyen a kapcsolati rendszerünk, amiben élünk. Aztán külön is beszélgettünk arról, hogy a tanult hitetlenségnek egy nagyon jól leírható gondolkodási sémája van. És ennek a két gondolkozási sémának van két nagyon klasszikus eleme. Az egyik: hogy az a helyzet, amiben végülis vagyok, az egy ellenőrizhetetlen, tőlem független külső ok miatt történt, ami felett végülis semmiféle ellenőrzést nem tudok gyakorolni, ez tőlem független és hatalmas erővel hat az életemre. A másik pedig, hogy egy belső oknak tulajdonítom azt a helyzetet, amibe végülis kerültem, de a belső ok fölött ugyanígy nincs semmiféle hatalmam, nem tudok ellenőrzést gyakorolni fölötte, mert hát az apám, meg az anyám, mert nekem nem tanították meg, mert én már csak ilyen alkat vagyok, na, ez a kedvencem. Hát én már csak ilyen ember vagyok-mondták nekem serdülők, szívfájdalommal, Atya! Mi ezen már nem tudunk változtatni, megöregedtünk…Tehát a gondolkodási stílus. Ott hagytuk abba, hogy mi tartja fönn az érzelmi zavart? Vagyis ezt a zavart, hitetlen, reményvesztett állapotot? Itt három pont lenne. Az egyik, amiről úgy beszéltünk, hogy házasodni a nők akarnak, de a férfiaknak éri meg. Úgy tűnik azért, hogy jelenleg a mi kultúránkban manapság a párkapcsolat házasságban lévő formája a férfiaknak jobban megéri, mint a nőknek. Itt most csak ennyit mondok, mert ha elkezdem még ezt magyarázni, akkor sose megyünk haza. A második. A gondolkozási stílusra egy külön szakkifejezés is született. Kérődző stílus. Mondom, hogy milyen a kérődző stílus. Egy érzelmi megközelítésű, érzelmi megoldású stílus, amikor valaki állandóan a benne lévő érzésekre, érzelmekre, lelki állapotokra reagál, ezt elemezgeti, újból és újból beszűkül a figyelme az érzelmi állapotának a negatív változásaira, vagy jelenségeire. És akkor elkezdi mondani: annyira boldogtalan vagyok, azt hiszem, tegnap is boldogtalan voltam, erre jól vissza tudok emlékezni, nem is emlékszem, mikor voltam én boldog utoljára. lehet, hogy nem voltam soha boldog? Nézzük csak: változott az óta egy picit az állapotom? Nem, nem, most eltelt húsz másodperc és még mindig boldogtalan vagyok. Pedig éppen azon gondolkozom, hogy hogy tudnék nem boldogtalan lenni. Hát ezzel foglalkozom. Nézzük csak, nem még mindig nem sikerült…és akkor utána fölhívok valakit, este van, este van, sötét van, olyan egyedül vagyok, boldogtalan vagyok, ülök, de van mobilom. Ez mégiscsak egy apró fénysugár. Főleg, ha bekapcsolom. Bekapcsolom, és akkor sorra veszem, hogy kit hívjak föl. A barátaimat, nem nem, vele a múltkor is egy órát beszéltem, vagyis tegnap, akkor biztos fárasztanám, kizárnám az ismerőseim 95%-át. Ki akarna velem beszélni? És marad egy szem ember, akivel éppen egy hete beszéltem utoljára, talán ő bír engem egy kicsit, őt fölhívom, és akkor panaszkodom, éppen annyira rosszul vagyok. De hát az a másik is miért van otthon este nyolckor? Mert ő is ugyanolyan rosszul van. Különben valami normális programon ücsörögne, vagy táncolna, vagy boldog lenne, de hát nem, mert ő is azért van otthon, azért is hívom föl, mert őrá lehet számítani. Ezt nevezték kérődző stílusnak. A kérődző stílus, nyilván ezt, ahogy mondtam, egyfajta magatartásmód, de nagyon jól meghatározható gondolkodási stílust jelent, az emlékezésnek egy negatív szelektálását stb. Nem ragozom, ezeket úgyis tudjátok. Van egy harmadik elmélet, ezt a hajlamok elméletének nevezték. Ez pedig valamiképpen arra utal, hogy minthogyha a személyiségnek lennének olyan jegyei, amelyek hajlamosítanak valakit, hogy ilyen tanult hitetlenség irányába menjen az élete, és vannak olyanok, akiket pedig nem. Hát ezt most nem ragozom tovább, ez volt a három nagy elmélet, de nem akarom hosszabban mondani, mert annyi jó dolgot hoztam ma.

Volt egy teológus, még a háború előtt élt, és paraszti sorból származott. Talán a két világháború között az egyik legnagyobb teológus-filozófus volt, de a hasonlatait mindig a paraszti életből vette. Amikor megalapozott egy témát, ahogy előadta azt a hallgatóinak a bölcseleti rendszerben, akkor nem egyszer azt mondta: a ganajozással megvagyunk. Akkor aztán rátért a kifejtésre. A ganajozáson túl vagyunk, kibírtuk. A következő, ami fakad mind abból, amit eddig elmondtunk. Úgy tűnik, hogy tehát az életünkben nem is annyira arról van szó, hogy most hiszek-e Istenben, vagy nem. Hogy gondolom-e, hogy van, vagy nincs. A hitnek nem is csak az erősségén, nem is az imádság időtartamán, meg egyéb dolgokon múlik az, hogy az a hit engem segít, vagy nem. Hanem az én hitem, az illeszkedik egy gondolkodási és cselekvési modellbe. Ami itt van az én fejemben. Vagyis merem azt állítani, hogy mindnyájan örököltünk, magunkba építettünk, kialakítottunk, kialakult bennünk egyfajta modell, a hitnek, illetve a hitetlenségnek a bennünk élő modellje. Ezen a modellen keresztül tud csak átszűrődni vagy valami jó, vagy valami rossz. Ha valaki egy nagyon negatív modellt épített magába az élettörténete kapcsán, akkor az a negatív modell, hiába hisz ő Istenben, a tanult tehetetlenség irányába fog hatni. Azt a fölháborító kijelentést kockáztatom meg, hogy a történelmileg, vallásilag, egyházilag adott hitmodellek közül jó pár olyan van, amelyben én minél inkább begyakorlom magam, annál inkább esélyem van a tanult hitetlenség kialakulására. Fordítva is: átadhatóak az egyházi hagyományon, a vallásgyakorlaton kívül is. Azoktól bizonyos szempontból független hitmodellek, amelyek azonban nagyon nagy és jó lehetőséget adnak számunkra arra, hogy ne essünk bele a tanult hitetlenségbe. Közben persze azt is állítom, hogyha kinyitom a Szentírást, akkor egyszerre látom az egyháziasan, vagy ószövetségiesen, vagy újszövetségiesen hívő emberek esetében a negatív hitmodelleket és a pozitívokat. Mind a két csoportba, ha megkérdezzük őket, hogy te kinek tartod magad, olyan emberek tartoznak, akik azt mondják, hogy én hívő vagyok. Fordítva is. Az utcán megkérdezettek közül, akik sokan azt mondják, én nem vagyok vallásgyakorló, azt se tudom, hogy van-e igazából Isten. Az ilyen emberek fejében, hallatlanul pozitív modellje élhet a hitnek. Egy olyan struktúra lehet a fejében, amely őt nagyon segíti az életben. És akkor még most azt is állítom, hogy sok heten, hónapon keresztül beszéltünk a keresztény, vagy a kultúrkeresztény hitmodell átadásáról és annak a gyöngeségeiről. Mondhatjuk azt, hogy nagyon sokan azért ódzkodnak azt általuk megismert kultúrkeresztény hitmodell beépítésétől, mert az a tapasztalatuk alapján, a tanult hitetlenség irányába hat. Ez nagyon-nagyon így van, ezt majd most szeretném kifejteni, meg bemutatni nektek. Ezért, ha két keresztény embert összehasonlítunk, akkor láthatunk egy olyan keresztény embert, amikor, úgy bedobja magát egy hit területén, egyre rosszabb helyzetbe kerül. És ennek Istenhez semmi köze. És láthatunk egy olyan keresztényt, aki, amikor úgy ráhúz az imára, ez neki nagyon megéri. És a kettő közti különbség nem abból adódik, hogy nem, ezt nem szereti Isten, amazt meg igen. Hanem ez a bennem élő modelltől függ, aminek a gyökereiről eddig beszéltünk. Föladok nektek most egy fejtörőt. Elmondok nektek egy mondatot, s ebben a mondatban három hiba van. Az jelentkezzen majd, aki megtalálta a három hibát. A mondat így hangzik: „Ebben a mondatban három híba vannak”. Genyó vagyok…Nagyszerű. Néhány másodperc, és helyes válasz. Egy társas segítés történt. Az első két hiba, a mondaton belül van. De a harmadikra csak akkor jövök rá, ha reflektálok magára a mondatra. Vagyis azt mondhatjuk, hogy nagyon sok olyan helyzet, amiben azt mondjuk, hogy: ó, én most nagyon- nagyon bajba kerültem. Nem azért baj, nem azért tűnik reménytelennek, vagy nem azért vesztettem el a hitemet, mert ez magából a helyzetből adódna. Vagyis arra lenne szükségem, vannak olyan pillanatok, amikor ha bent maradunk abban a rendszerben, amelyben lehetnek hibák és semmi mással nem fogunk, csak a rendszeren belül lévő hibákat kijavítani, attól még az alaphelyzetbe bezártuk magunkat. És nem lesz nekünk jó. Mondok egy másikat, ez is egy találós kérdés. Tudjátok-e egy értelmes mondatba helyezni azt a három szót, hogy „mennyi, ennyi annyi”. Adok időt, hogy ne legyek telhetetlen, hogy rögtön. Ezt a három szót kellene egy értelmes mondatba foglalni. Helmut, beülhetsz a székbe, gyere. Ez a válasz csak akkor születhet meg, ha fölé emelkedek annak a struktúrának, amelyben egyébként gondolkozom. Erről lesz akkor most szó, hogy ne ragadjunk bele abba, és ne vegyük késznek azt a struktúrát, amelyen belül a saját hitproblémáink fakadtak. Mert lehet, hogy nekünk valójában nem is hitproblémáink vannak. Hanem az a modell, ami a fejünkben van, megakadályoz bennünket abban, hogy a hitünk élő és eleven legyen. Eszembe jutott az az újszövetségi történet, amikor a pogány századossal találkozik Jézus. És a pogány százados azt mondja: Uram, szolgám betegen fekszik, kérlek, csak egy szót szólj és meggyógyul az én szolgám. És akkor Jézus azt mondja, hogy akkor megyek és meggyógyítom. Dehogy kell menni, nem kell menni, csak szólni kell. Hát te vagy a Messiás, csak szólsz, és a szolgám meggyógyul. Jézus azt mondja ennek a pogány római katonának, ekkora hitet nem találtam egész Izraelben, mint ennek a pogány embernek a hite. Ugye eleve jó ez a szóösszetétel. Hogy a pogánynak a hiténél nagyobb hitet nem találtam a vallásos zsidók között. Tulajdonképpen erről a jelenségről szeretnék beszélni. Segítségül-és ezért most elnézést kérek, hogyha ez valakit zavar és nagyon hittanórás jelenséget kölcsönöz a mai alkalomnak, pedig ezt nem akarom- a Szentírásból fogok idézni. Ezt nagyon ritkán teszem, óvatos vagyok. Judit könyvében, nem is az Újszövetség, hanem a primitív Ószövetségből fogok példákat hozni. Egy gyönyörű történetet olvashatunk Judit könyvében, Judit történetét, az egész történet nem annyira gyönyörű, főleg ha Holofernész szemszögéből nézzük a történetet. De most nem onnan fogjuk nézni, hanem a nép és Judit szemszögéből. Néhány sort had olvassak el, kapcsolódjunk be abba a nehéz történetbe, vagy helyzetbe, amikor körbezárják a várost az ellenséges csapatok, és miután nagyon okosak ott a hadviselők, elzárják az összes forrást, amely a várost vízzel látja el. A város védői beszorulnak a városfalakon belülre, és már öt napja szomjúhoznak és éheznek, tehát itt van egy krízishelyzet, ami rengeteg stresszt hoz elő. Amelyben az eddig meglévő stratégiák nem elégségesek. Az önmagunkról alkotott kép megrendül és az összes többi, amiről eddig beszéltünk. Akkor ezt had olvassam el, majd egy rövidke kicsike kis elemzést fogok adni. Pechetekre. „Izrael Fiai, az Úrhoz, Istenükhöz kiáltoztak (vagyis vallásos emberekről van szó). Elvesztették bátorságukat, mert nem tudtak közülük kiszabadulni. Az egész asszír sereg, gyalogosok, szekerek és lovasok, 34 napon át tartották megszállva őket. Betúlia minden lakójának kiürültek vizes edényei. A ciszternák kiapadtak és már egyetlen nap sem ihattak eleget, mert kimérték nekik a vizet. A kisgyermekek elepedtek, asszonyok és fiaik kimerültek a szomjúságnál és összeestek a város terein, a kapuk kijáratánál, és már nem volt bennük semmi erő. (Ugye ez az a pillanat, amikor az ember azt mondja: Uram, segíts!). Összegyűlt az egész nép. Az asszonyok és gyerekek a város vezetőinél hangosan kiáltottak, és ezt mondták a véneknek: ítéljen köztetek és köztünk Isten, mert nagy igazságtalanságot követtetek el ellenünk, amikor nem beszéltetek békésen Asszíria fiaival. Most már nincs senki, aki segítségünkre jöhetne. Isten a kezükbe adott minket, mert a szomjúság miatt tehetetlenek vagyunk előttük nagy nyomorúságunkban. Ezért most hívjátok őket ide, adjátok át az egész várost zsákmányul Holofernész embereinek és seregének. Jobb lesz nekünk, ha az ő zsákmánya leszünk. Szolgái és szolgálóleányai leszünk, de legalább életben maradunk. Megesketünk titeket az égre és a földre, és azok istenére, aki büntet minket bűneink és atyáink bűne miatt, hogy még ma járjatok így el. Majd nagy sírásban törtek ki az összejövetelen mindnyájan, és az Úrhoz kiáltottak nagy szóval.” Ez a történet gyönyörű ószövetségi példája a tanult tehetetlenség kialakulásának. Minden mondata tökéletesen illusztrálja 2500 évvel ezelőtt azt, amiről a modern lélektan most kezd el beszélni. Csak hogy, utalásszerűen had menjek végig ezen a szövegen, hogy úgy ki tudjam emelni ezeket a jelenségeket. Ez a 7. fejezet egyébként, aki el akarja olvasni. nehézségek bemutatása, elvesztik a bátorságukat, s az író leírja azt, hogy mennyire tehetetlenül állnak a helyzet előtt. Aztán mit csinálnak? Miután már azt gondolják, semmit sem tudunk tenni. Egyetlen kis maradék erejükkel és haragjukkal a vezetők ellen fordulnak. Őket hibáztatják. Ez a külső oknak tulajdonítás. De már megtörtént az, ami minket olyan nehéz helyzetbe sodort, mert nem beszéltetek békésen Asszíria vezetőivel, ezért vagyunk most ilyen helyzetben, hogy ilyen súlyos igazságtalanság történt velünk, de mi már nem tehetünk semmit. Aztán elkezdődik az áldozat szerepnek a kialakítása. Aztán a 25. vers, döbbenetes a mondat: „nincs senki, aki segítségünkre siethetne”, még egy lépcsővel odébb megyünk. Aztán bekövetkezik az általánosítás. Ez egy olyan helyzet, amelyben egyáltalán nincs már remény. És az író használja is ezt a szót. Teljes tehetetlenségükben azt az alkut akarják kötni a nép vezetőin keresztül az asszírokkal, egyetlen megoldás van csak, bele kell törődni abba a reménytelen helyzetbe, amiben vagyunk, törődjünk bele, hát legalább akkor valahogy túléljük. Bár ez a túlélés csak annyit jelent, hogy élünk, de hát szolgák és nyomorultak leszünk egész életünkben. Az áldozat szerep itt szépen kibontakozik. Aztán. Zsákmányok leszünk. Ez a szó megint csak, mikor már megtaláltuk a kulcs szót arra, hogy végülis ki vagyok én. Sikerült egy új önazonosságra jutni, eddig még valaki voltam, de ettől kezdve zsákmány vagyok, egy tehetetlenül vergődő senki. Önsajnálat és reménytelenség, ez fejeződik ki az imában, majd pedig jön az értelmezés, hogyha eddig lett volna egy halvány reménysugár, akkor még ezt is elvegyük magunktól. Mindez miért is van? Messzebb kell menni az okokban, mintsem a nép vezetőinek az igazságtalansága. Ez isten büntetése. És hogy még rosszabb helyzetbe hozzuk magunkat, még csak nem is csak a saját bűneink miatt, amit esetleg meg lehetne bánni, hanem atyáink vétke miatti is sújt bennünket ez a súlyos csapás. Mit lehet egy ilyen helyzetben tenni? 29. vers. Az egész nép hatalmas sírással, tehetetlenségben beletörődve imádkozott. Hát gratulálok az egész népnek. Ez az imádság tudjátok, mennyit használ. Ugye valahogy azt lehetne mondani, hogy olyan, mint, lufi árus néninek a nyílzápor. Nem tudom, hogy az embernek mennyi könnye van, de azt mind ki lehet bőgni és…itt van akkor az intézményesített hitnek egy olyan modellje, amit egy egész nép örököl és ad tovább nemzedékről nemzedékre. És benne van az összes olyan elem, amiről eddig beszéltünk. Minden. És közben bele van keverve Isten. Azért, hogy teljesen reménytelennek találd magad és a helyzeted. Most akkor mondom a pozitív modellt. Ma lesz pozitív modell is. A pozitív modellt ki más is jelenthetné, mint egy nő. Megint csak megemlékezünk Csilláról, aki valahol ott ülne, ha itt lenne. Megszületett a második kisbabája. Csak ezért nincs itt. Tehát a következő modell a következő fejezetben. Ugyanaz a kultúrkör és a hitnek egy egészen más struktúrája. Azt mondja: „Amikor eljöttek hozzá a nép vénei (már Juditról van szó, ez csak egy bevezető mondat, hogy ne kelljen túl sokat olvasni. A nép végülis az istennel egy olyan alkut köt, hogy öt napot kibírnak még, és ha öt nap alatt isten nem segít, akkor átadják magukat a teljes reményvesztettségnek és akkor jöjjön, aminek jönnie kell, megadják magukat. Tehát idáig jutottak, és akkor Judittal beszélgetnek), így szól Judit: „Hallgassatok meg engem Betúria lakóinak elöljárói, mert nem helyesen szóltatok a nép előtt ezen a napon és esküvel állítottátok azt Isten és magatok között. Azt mondtátok, hogy át fogjátok adni a várost ellenségeinknek, ha ezekben a napokban az Úr, a mi Istenünk nem jön segítségünkre. Kik vagytok ti, hogy kísértitek Istent a mai napon és Isten helyére állítjátok magatokat az ember fiai között? A mindenható Urat kísértitek és nem értetek meg soha, semmit. Az emberi szív mélységeit sem tudjátok kikutatni, eszének járását kibogozni, hogyan tudnátok az Istent, aki mindezeket alkotta, kifürkészni gondolatát és megismerni tervét. A legkevésbé sem. Mert ha nem akar ez alatt az öt nap alatt megsegíteni, van hatalma arra, hogy oltalmazza azon a napon, amelyiken akar, vagy elpusztítson minket. Ti ne próbáljátok zálogba venni Urunk Istenünk akaratát. Mert Isten nem olyan, mint az ember, hogy meg lehet fenyegetni, vagy mint az ember fiát meg lehet ítélni. Ezért, ha szabadulást várunk tőle, hívjuk őt segítségül, és ő meghallgat bennünket, ha neki úgy tetszik…mindezek mellett, adjunk hálát, az Úrnak, a mi Istenünknek, aki úgy tesz velünk, mint atyáinkkal. Emlékezzetek Ábrahámra, Izsákra és Jákobra. Amint őket sem pusztította el, amikor szívüket megvizsgálta, minket sem büntet, hanem csak figyelmezteti azokat, akik hozzá közelednek. Most tehát testvérek, mutassuk meg testvéreinknek, hogy tőlünk függ életük, a szentély, a templom, az oltár ránk támaszkodik.” Hát erre azt tudom mondani, hogy „a nemjóját”. Ha ezt egy újszövetségi szereplő mondta volna, még akkor is meghökkennénk, de ezt 2500 évvel ezelőtt írták le. Most csak nagyon röviden ennek a pozitív modellnek az elemeit had nevezzem meg. Az első, amit nem olvastam el, ugyanennek a fejezetnek az elején, az író ábrázolja Juditot. És azt mondja róla, hogy Judit szép volt, és okos volt az ő szívében. Nem a fejében, okos volt az ő szívében. Ezt nyugodtan mondhatnánk úgy, hogy megvolt benne az az érzékenység és intelligencia, nemcsak az eszével gondolkozott, hanem az érzéseivel is, hogy képes volt egy olyan modellt kialakítani, amely lehetővé tette, most hívő emberként fogok beszélni, hogy az Isten valóban tudjon hatni ezen a modellen keresztül. Az első: amikor azt mondja, testvéreim, ti tévedtetek. Akkor elmondja azt, hogy az a modell, amiben ti gondolkodtok, ez egy olyan modell, ami sehova se visz. Ebből indul ki. Ide óriási betűkkel fölírtam: Judit az a valaki, a reflektál arra, hogy hogyan gondolkodik a nép. A nép nem reflektál a saját gondolkozásmódjára, a saját hitmodelljére. Egyszerűen csak benne van. Judit az, aki azt mondja, hogy szerintem ti nem gondolkoztok helyesen, nézzük meg, hogy hogyan is gondolkoztok? És leírja neki a gondolkodásmódjukat és kimutatja annak a gyöngeségeit. Ti, bár hívőnek mondjátok magatokat, valójában rendelkezni akartatok Istennel. Majd miután ti emberként akartatok istennek utasításokat adni, és Isten nem ugrott a ti utasításotok nyomán, ebből azt a téves következtetést vontátok le, hogy Isten nem szeret benneteket. És emiatt elvesztettétek a hiteteket és a reményeiteket. Közben pedig egyszerűen rossz az, ahogy gondolkoztok erről a helyzetről és az Istenkapcsolatról. Aztán kimondja ezt a nagyon fontos szót, mert testvérek, ahogy eddig gondolkoztatok, az a meg nem értéseteket bizonyítja. Isten titok. Ez egy nagyon jó átvezető mondat arra, hogy egy új Istenképet lehessen fölépíteni. Megnyitja a hallgatókat arra, hogy eddig gondoltátok ezt, ha Isten titok, akkor nyíljunk meg arra, hogy hátha tudunk istenről más dolgokat is mondani. S a vele való kapcsolatnak egy más modelljét felállítani, s akkor elkezdi ezt a titkot kibontani. Azt mondja, először is legyünk reálisak. Ez annyira tetszik. Szó sincs itt elszántságról. Azt mondja: Isten bármikor tud nekünk segíteni, ha akar. Hát kiáltsunk hozzá. És ő szabad, hogy meghallgasson, vagy ne. Egy igazi mély hit, a realitás talaján bontakozik ki. Egy erős hitnek semmi köze az irrealitáshoz. És ő megteremti ezt. Hogyha Judit egy lelki gondozó lett volna, és a nép ott ül a betegágyán. S a nép azt kérdezi: Mond csak Judit, lehet, hogy az asszír seregek legyaláznak bennünket? Mint mi az angolokat 6:3-ra? Akkor Judit, ha reális, akkor azt mondja, hogy vagy mi nyerünk, vagy ők. Amikor egy beteg azt hallja, hogy vagy meggyógyulsz, vagy nem, ha neki ez a kérdése. S akkor sóhajthat egy nagyot, és azt mondhatja: végre valaki komolyan vesz. Végre valaki nem akar hazudozni. Nem egy olyan hit kínálattal áll elő, amiről pontosan tudom, hogy kamu, amire épül. Ettől a pillanattól kezdve, hogy hinnék egyetlen szavadnak is, még hogyha oly szépek is lennének. Vagy megéljük a holnapi napot, vagy nem. Ez a realitás. és akkor, amikor elmondta a realitást, akkor azt mondja: éppen, hogy az a realitás, hogy vagy igen, vagy nem, hát ne szabjunk határt az igennek. Hagyja a negatív részét, azt mondja: foglalkozzunk a pozitívval. Az Isten megsegíthet bármikor, amikor ő akar. A hatodik napon is, meg a hetediken. Meg bármelyik napon. Azt mondja rögtön: ha Isten megsegíthet, akkor máris tudunk valamit tenni. Mit? Hívjuk őt segítségül. És utána még mindig a realitás. Nem tudjuk, hogy segíteni fog-e, de segíthet, ezért mi őt kérhetjük. S az egész egy realitásból nő már ki. És ráadásul, mit tudunk csinálni, vádoljuk a nép vezetőit, az atyáinkat a bűneik miatt, hanem, hogy tudok valamit tenni. Aztán azt mondja-, és ez a mondat egyszerűen olyan megdöbbentő, persze nem tudom, hogy számotokra mit jelentenek ezek a mondatok, mert látom, hogy valakinek ez nem annyira izgi-nép vénei! Mutassuk meg testvéreinknek, hogy mi minden múlik rajtunk! Uh, ez olyan, mint egy edző, nem? Átment Judit edzőbe. Just do it! Harapjál kisapám! Amit tudsz, tedd meg, nyomulj neki. Ez a hitetlen hit modelljében szinte istenkáromlás, amikor azt mondja: a szentély, az oltár és a minden ránk támaszkodik. Na, ehhez mit szóltok? Minden ránk támaszkodik. Na, megyünk? Csinálunk valamit, nyuszifülek? És akkor, lezárásképpen ad egy új értelmezést az egész helyzetnek. Azt mondja: nézzétek! Ha elővesszük az eddigi hittapasztalatainkat, akkor azt láthattuk, hogy miközben a felületes szemlélő az ő életükben csak a nehézségeket volt képes fölfedezni, a nehézséggel mindig együtt járt valami. Istennek a közeledése. Azt mondta, hogy most nehéz helyzetben vagyunk, egyenlő, Isten közeledik hozzánk. Egy új keretbe helyezte és megnevezte egyetlen mondattal, hogy miről van szó. Fölszabadított bennünket a cselekvésre. Ez 2500 évvel ezelőtt. Szerintem lenyűgöző. Talán sikerült most igazolnom azt, hogy az egyházon, a valláson, a kultúr kereszténységen belül, át lehet hagyományozni és át lehet venni egy olyan hitmodellt, amely valóban segít abban, ha most én valóban hívőként beszélek, akkor azt mondom az Istennel való kapcsolattartás megnyitja ezeket a csatornákat, sőt a saját erőforrásaimat is aktivizálja. És ugyanúgy átörökíthető egy olyan modell, miközben imádkozom, és hiszek és vallásgyakorló vagyok, és van szó bűnről, meg bűnbánatról, meg mindenről, hogy az engem a tanult tehetetlenség és hitetlenség irányába visz. Ezek után egyáltalán nem fölháborító azt mondani, hogy nagyon sokan, akik nem kívánnak a kulturálisan adott egyházias hit modelljeiben létezni, talán azért nem, mert van tapasztalatuk arról, vagy egy olyan modell él a fejükben, erről az egyházias, vagy kultúrkeresztény hit valóságról, amiről tudják, hogy el fogja azokat tehetetleníteni. Éppen az ellenkező hatást váltja ki. Ezért én most nagyon fölmentem mindazokat, akiknek nincs gusztusuk megtérni. Nincs, nem ízlik nekik a megtérés. Mert lehet, hogy éppen az utolsó erejükkel, saját maguk döntenek egy olyan modell ellenében, amely a kultúr kereszténységből fakadóan rossz modell. Ezt a gondolatmenetet szeretném tovább szőni, mégpedig egy új keretbe helyezni, amiről eddig beszéltünk. Ugye ejtettem néhány szót arról, hogy a tanult hitetlenség, az már egy olyan állapotot idéz elő, amelyben az immunrendszerünk legyengül, és hallatlanul fogékonyak leszünk, vagy arra, hogy megbetegedjünk, vagy arra, hogy ne gyógyuljunk meg, vagy arra, hogy egy betegség sokkal hosszabban történjen, vagy, hogy szövődményeink legyenek, vagy akármicsoda. Hát természetesen akkor ez már összefügg a fizikai állapotunkkal. És nagyon sok olyan kutatás van az egészségügy területéről, amely azt vizsgálta az elmúlt harminc esztendőben, hogy-, utalás az eddigiekre, a múlt alkalomra főleg-a társas kapcsolatok vajon segítenek-e bennünket abban, hogy megküzdjünk egy betegséggel, vagy ne betegedjünk meg,…,vagy pedig akadályoznak. És eddig olyan nagyon egyszerűen azt mondtam, hogy a jelenlegi viszonyaink között a házasság például kifejezetten segít a férfiaknak a depresszióval való megküzdésben. Míg a nőknek a jelenlegi modellben nem segít. Az elmúlt 30 évben, egymásnak tökéletesen ellentmondó kutatási eredmények születtek. És ez most nagyon jó lesz nekünk, mert ki fog az derülni, hogyha az Istennel való kapcsolatot a társas kapcsolat egy speciális esetének tartjuk (márpedig az), akkor érvényesnek tekinthetjük az összes olyan következtetést, amely pozitív és negatív következtetés arra nézve, hogyha én egy nehéz helyzetben vagyok, ami jelen esetben egy betegség, akkor ez a kapcsolat segít-e engem ebben a gyógyulásban, vagy nem segít. És most el szeretném mondani azokat a pontokat, ami 30 év kutatási eredményéből származik, hogy hogyan tud,-és én most csak az Istennel való kapcsolat negatív modelljére fogok utalni- hogyan tud egy ilyen ószövetségi nép története által bemutatott modell a mi fejünkben itt és most akadályává lenni annak, hogy egészségesek legyünk. Az egészség szót most pedig jelképnek is használhatjuk. Hogy legyen életkedvünk, hogy normálisak legyünk stb. nem pusztán a fizikai egészségről van szó. Bevezetőképpen: karácsonykor és húsvétkor mindig arra kérnek engem, mert ajándékba adunk ilyenkor ilyen köszöntő kártyácskát a mise végén, hogy találjak ki egy olyan mondatot a Szentírásból, ami szépen kifejezi ennek az ünnepnek az örömét, és hát ezzel köszöntsük azokat, akik kigyünnek a templomból. és én akárhányszor elkezdek ezzel foglalkozni, a legbizarrabb mondatok jutnak eszembe, hogy milyen mondatokkal lehetne köszönteni a testvéreimet karácsonykor. Ma például, a mai evangélium kapcsán, ha volt valaki roráté misén, talán emlékeztek, mit szólnátok, ha egy olyan mondat állna ezen az üdvözlő cédulán, egy kis harangocska, boldog ünnepeket, ilyesmi, s az ige ez lenne: az utcanők megelőznek benneteket az Isten országában! Boldog Ünnepeket, Feri atya! Azt mondja nekem Laci. Puha vagy, Feri, nem mered! Szóval rengeteg ilyen mondaton töprengek. Ha így jó kedvre akarom magam deríteni, hát olyan mondatok vannak, hogy majd meg pukkadok…tehát ezt adom nektek. Karácsonykor játszadozzatok ilyen mondatokkal, hogy üdvözlőkártyára mit adnátok szeretteiteknek. Miközben ez hallatlanul röhejes, közben pedig jól mutatja azt, hogy teljesen önkényesen válogatunk, mondjuk a szentírási gondolatok közül. Hogy hívőként, vagy nem hívőként, vallásosként és nem vallásosként a hit rendszerünkben különböző mondatok teljességgel önkényesen épülnek be ebbe a rendszerbe. Miközben, ha nem reflektálunk a rendszerre, akkor azt gondoljuk, hogy ez így van. Közbe nem így van, és most próbáljunk meg erre reflektálni. Azt mondja.

A betegség kapcsán három nagy oszlopot állíthatunk föl: 1. megelőzés, 2. lefolyás, 3. a teljes gyógyulás. A megelőzéssel kapcsolatban a kutatások azt mondják, hogy a társas kapcsolatok negatív hatással lehetnek a gyógyulásra akkor, ha: 1. ha a kapcsolat -én itt most az Istennel való kapcsolatra gondolok, Isten, aki a fejemben él, akiről én kialakítottam egy képet és behelyeztem egy struktúrába, önkényesen én találtam ki a modellt, vagy kialakult. Vagyis, ha ez az én istenem, aki bennem van, a bizonytalanságomat és az aggodalmamat növeli. Hogyha én megfázom, köhögök, és mondom a Lacinak, hogy képzeld Laci, kapar a torkom, nem tudom, mi ez, de hát te zenész vagy és énekelsz, szerinted ez mi lehet? Laci egy ilyen társas gesztussal azt mondja, hogy: Feri, ahogy te köhögsz, ez rák is lehet. Ez gégerák. Torokgyík. Ebből bármi lehet. Hallatlanul ügyesen tudjuk megerősíteni egymást. Én bátorításra szorulnék, hogy: -Feri, kapsz két C-vitamint, iszod a finom teádat, és kutya bajod. Erre vártam. De a Lacinak valamiképpen a daganatos megbetegedés jutott eszébe és akkor ezzel megkínált engem. Még ha jól is voltam eddig, ez után biztos, hogy egy kicsit padlót fogok. Hipochonderek kíméljenek bennünket akkor, amikor kezdünk megbetegedni. Tudjátok, befeküztök a kórházba. Önszánotokból mentek? Hát dehogy, bevisznek, mint engem légpárnán a mentő. Ott fekszem, és akkor jönnek a frissen műtött testvérek. Ami történik egy kórteremben, azt az ember nem rakja sebre. A reménynek még a maradék kis lángocskáit is elfújják. Térdműtét…hahaha. Hát az a legfájdalmasabb az összes operáció közül. Volt már olyan, hogy a nővér elfelejtette a fájdalomcsillapítót beadni, mert aludt este, nem volt kedve. És képzeld mi volt velem: begyulladt a térdem, engem harmadszor műtenek. Begyulladt a térdem, újra fel kellett nyitni, tele volt gennyel apukám, szaftos, sárgás, pukkadásos genny volt. Tudnék róla mesélni. Ezt ismeritek, nem? Kicsiben, nagyban. Azért mi is szoktuk ám csinálni, csak nem szoktunk rá reflektálni. Mondom a mondatokat. Kezdek beteg lenni, vagy nehéz helyzet, vagy krízis, vagy stressz, vagy valaki állandóan macerál, és akkor azt mondom: isten engem elhagyott. Ez az én modellemből következik. Ha valami baj van=Isten engem elhagyott. Ez nem szól Istenről egy picit sem, a fejemben lévő modellről szól. Judit erre egészen mást mondana. Nehézség? Juditnak elkezdene csillogni a szeme. Isten büntet engem. Semmi sem történik ok nélkül ezen a Földön. Az én betegségemnek is van oka. Nem célja van neki, nem, a múlt. Most le kell ülnöm, és átgondolni, mit rontottam el. Isten útjai kifürkészhetetlenek. Az Ő gondolatai, nem a mi gondolataink. Most pedig egy olyan helyzetben vagyok, amiben kezdek elbizonytalanodni, elvesztem a saját erőimet, köhögök, hát ez túl van már rajtam. Ez akart az első lenni. Ezt nyilván ti kiegészíthetitek a saját mondataitokkal.

2. Rossz példa mutatása. Kezdek betegedni, vagy már beteg is vagyok, megy föl a lázam, és akkor kapom a rossz modelleket. Nem elég, hogy nekem is rossz van, még kapok belőle. Mondom. „Isten csak a jóknak segít, a gonoszoknak megfizet”. Hát aztán nem vagyok tökéletes ma se, hát ki a jó, beteg is vagyok, jönnek a rossz gondolatok. Aztán: „Isten az igazakat meghallgatja”. Hát akkor, hagyjuk is ezt az ima dolgot.

3. Új problémák születése. Mert azt gondoltuk, hogy az embernek van egy kis baja, és akkor ezzel kell megküzdeni, de ez sosincs így. hanem kapunk még a többiektől. A bennünk élő Istentől. Mondom: „Nem csak beteg vagyok, hanem bűnös is, a bűneim akadályoznak igazán a gyógyulásban”. Ameddig a bűneimet nem gyónom meg, addig ez a nátha nem gyógyul. Egy zárójeles mondat. Adott esetben, ez segíthet engem abban, hogy tartsak egy komoly bűnbánatot, és a komoly bűnbánattartás kapcsán átgondoljam az egész életem, de akkor cselekvő vagyok, akkor kezembe vettem a saját életemet. Akkor elkezdtem valamit tenni, amire képes vagyok. Adott esetben átélhetem a bűnbánat által a megtisztulást. Egyfajta megújulást. Fölfakadhatnak olyan erők, amelyek eddig nem voltak bennem. Önmagában ez a mondat nem jelent semmit, de hogyha úgy él bennem, negatív mondatként, eddig egy bajom volt, ezzel se tudtam mit csinálni. Most itt vannak a bűneim, de ezzel se tudok mit csinálni. Hát akkor két púpom van. Aztán eszembe jut a Hegyi Beszéd. Azt mondta Jézus: idejében békülj ki ellenfeleddel. Mert ha nem békülsz ki vele, bekerülsz a börtönbe, és az utolsó szögig megfizeted mind azt a gazságot, amit elkövettél. Na, hát én nem békültem ki. Kórházi ágyon fekve, mondjuk, valakinek eszébe jut, hogy haragot tartottam az apukámmal, nem békéltem meg az anyukámmal, nem látogattam meg a nagymamát a kórházban, van egy munkatársam, akitől nem kértem bocsánatot. Nem elég, hogy itt fekszem a kórházban, kaptam még annyit, mint a csuda. Aztán: „Nem kereszteltek meg. Most talán segíthetne Isten, de nem vagyok megkeresztelve. Imádkozhat egy nem megkeresztelt az Istenhez? Pedig egyszer majdnem megkereszteltek. A nagymamám akart volna, csak a szüleim nem. Ők nem engedték.” Vagy: „Egyszer én is jártam hittanórára, már nem nagyon emlékszem rá, régen volt, Feri atyának hívták, az mondott ilyeneket, és akkor már majdnem gondoltam, hogy egyszer elmegyek egy templomba, de hát aztán nem. Most már eltelt 40 év, itt vagyok betegen, na, most akkor mit csináljak?” Rengeteg mindent társíthatunk egy ilyenhez. A legszorongatóbb az, amikor valaki egy ilyen helyzetben azt mondja, hogy nem elég, hogy beteg vagyok, nem tudok imádkozni. Nem tudom, hogy kell csinálni. nem kaptam meg ezt a formát. A nagymama jutott eszembe. A nagymama azt mondja a beteg ágyán, hogy: Nem elég nekem ez a tüdőtágulásos valami, de a kis unokáim se vallásosak. Pedig már milyen nagyok, de nem járnak azok se templomba. S persze ott van mögötte a félelem. Oka vagyok én a kis unokáim vallástalanságának? Na, most megnézhetem magam. Méltó büntetésemet veszem itt a betegágyon. Hova forduljak panaszhoz?

Most szeretnék egy rövidke részletet fölolvasni Oszkár és a Rózsa mami című könyvből. Ismeritek? Nagyon jó kis könyv, egy beteg kisfiúról szól és egy önkéntes segítőről Németországban. Azért hívják Rózsa maminak, mert az önkéntes segítők rózsaszín ruhát viselnek. A kisfiú, azt hiszem 9 éves, és leukémiás. A szülei nem vallásosak, és hitnek egy eléggé negatív modelljét örökítették át a kis Oszkárnak. Rózsa mami pedig el kezd beszélgetni ezzel a kisfiúval. Azt mondja a kisfiú: -Rózsa mami - mondtam neki egy reggel. Úgy érzem, senki sem meri megmondani, hogy meghalok”. Rám néz. Bár ő ne csinálná azt, amit a többiek. Kérlek Rózsa mami, halld meg, amit most mondok. –Miért kell megmondani, amit úgyis tudsz. Meghallotta. -Szerintem az emberek olyannak képzelik a kórházat, amilyen csak a mesében van. Úgy tesznek, mintha a kórházba az emberek mind gyógyulni járnának. Pedig valaki meghalni megy. –Igazad van Oszkár. -És szerintem az élettel kapcsolatban is tévedünk. Elfelejtjük, milyen törékeny és illanó. Úgy teszünk, mintha hallhatatlanok volnánk. Hiába volt a műtét, ugye? Rózsa mami hallgatott. Ez nála azt jelenti, igen. Megbizonyosodott felőle, hogy értem a választ, aztán odajött hozzám és könyörgőre fogta. -De én nem mondtam semmit. Ugye megígéred? -Becsszó. Elcsendesedtünk egy kicsit, hogy ülepedjen az a sok kavargó gondolat. –Mi lenne, ha írnál a jó Istennek Oszkár? -Ne kezdje már maga is Rózsa mami. -Mit ne kezdjek? -Azt hittem, maga nem hazudós. –Nem szoktam hazudni. –Akkor minek beszél nekem a jó Istenről? A Télapóval már próbálkoztak. A jóból is megárt a sok. –Oszikám! A jó Istennek semmi köze a Télapóhoz. - De igen, tök ugyanaz. Tömik az ember fejét.  -Csak nem gondolod, hogy én a szabad fogású birkózó bajnok, aki a 165 bajnokságból 160-öt megnyertem, abból is 43-at kiütéssel, egy percig is hittem a Télapóban? Nem, a Télapóban nem hiszek. A jó Istenben meg igen, slussz, passz. -Hát, ha így mondják az embernek, az egész más. És miért írjak a jó Istennek? –Mert akkor nem leszel olyan egyedül. –Nem leszek olyan egyedül valakivel, aki nincs? –Rajtad áll, hogy van-e, vagy nincs. Odahajolt hozzám. –Minél jobban hiszed, hogy létezik, annál inkább van. Ha kitartó vagy, állandóan ott lesz veled. Jót fog tenni, hidd el. –De mit írjak neki? –Oszd meg vele a gondolataid. Amelyek ott motoszkálnak a fejedben, de nem beszélsz róluk. Az ilyen gondolatok nyomasztanak, fölemésztenek, lehúznak, megbénítanak és elpusztítanak. Ha nem beszélsz, olyan lesz a fejed, mint egy olcsó gondolatoktól bűző pocsolya. Meg aztán a jó Istentől minden nap kérhetsz valamit. De ne vidd túlzásba: egy nap, egy kérés. –Elég gyatra ez a maga jó Istene Rózsa mami. Még Aladdin is 3-at kérhetett a csodalámpa szellemétől. –Minden napra egy kívánság mégis csak jobb, mintha életedben egyszer 3-at kívánhatnál, nem? –Ez igaz. Akkor lehet nála rendelni? Játék, cukorka, kismackó? –Oszkár! A jó Isten nem a Télapó. Csak kézzel nem fogható dolgokat lehet tőle kérni. Például türelmet, vagy erőt. Bármit kérhetsz tőle. –Értem. –És kérheted azt is, hogy valaki mással tegyen jót. –Na, ne legyen olyan nagyvonalú azzal a napi egy kívánsággal Rózsa mami. Először is magamra kell gondolnom. Ezzel az első hozzád írt levelemben igyekeztem bemutatni neked, hogy milyen életem van itt a kórházban, ahol most már úgy tekintenek rám, mint az orvostudomány elé gördülő akadályra. Jaj! Szeretnék kérdezni valamit. Meg fogok gyógyulni? Csak annyit válaszolj, hogy igen, vagy nem. Pofon egyszerű: igen, vagy nem?! A helyes válasz aláhúzandó. Szia, holnap folytatom. Puszi: Oszkár. U.i.: Nem tudom a címed. Mit csináljak? Ez Judit könyvének egy átirata. Majd még a mai alkalommal…Te jó ég! Mit csinált az idő velünk? Egy hét van még karácsonyig, és akkor a következő héten találkozhatunk még, ha ti is úgy akarjátok.

Örökbe fogadta és lejegyezte: Újhelyi Balázs és Annamari