A tanult tehetetlenség irodalmi ábrázolása 1.

Isten hozott Benneteket!

Köszöntlek Titeket!

Alig hagytunk ki csak két hetet. Szinte most találkozunk, nem is sokat kellett várnom erre. Szeretnék egy jó hírrel szolgálni számotokra. Nagyon klasszul működik a TV-m. Nagyon! Nem tudom, hogy a dobozról meg tudtátok-e állapítani, hogy milyen? Síkképernyős! Teljes..hahaha…hhh, az elején volt vele egy kis gondom, önmagától bekapcsolt a vallási műsoroknál. Nem tudom ezt Ti tanítottátok-e meg neki? Sikerült lebeszélnem róla hhh, most már engedelmeskedik. Viszont van egy nagyon jó, van egy hát meg megdöbbentő  – hogy mondják ezt? – szolgáltatása? Hogy képzeljétek el, úgy kapcsolódik be –bár ez lehet, hogy nektek magától értetődő dolog – mint ahogy egy függöny a színházi műsornál, így széthúzódik. Fantasztikus! És van hozzá egy kis hanghatás is. Csodálatos! És még egy – egy ez, ez valamiféle jel volt számomra, hogy az első kép, ami bejött a TV-men, az egy focimeccs volt. Hahaha (nézőközönség nevetése is hallatszik). Ez, ez nagyon bátorított, hogy ez egy jó ajándék lesz nekem. Úgy hogy, nagyon szépen köszönöm! (01:48)

A./  A tanult tehetetlenség irodalmi ábrázolása: Kaffka

Aszongyahogy….ugye arról beszélünk, beszéltünk, hogy létezik, létezhet, de mindenesetre fölismerhetünk valami olyasmit, amit úgy neveztünk meg, hogy tanult tehetetlenség. Erről  a szakemberek sokat beszélnek. De, ha mi egy picit a magunk szája íze szerint alakítjuk ezt a jelenséget, akkor inkább beszéljünk arról, hogy tanult hitetlenség. Már csak azért is, mert a tanult tehetetlenség leírásában kulcs fogalomként szerepel az, hogy az illető reményvesztettnek éli meg magát. S, ahol a remény elvész az nagyon-nagyon összefüggésben van a hitnek az eltűnésével, mert a hit és a remény szoros összefüggésben vannak egymással. Egy megalapozott hitre lehet építeni a reményt. S a remény nem egyenlő az optimizmussal, hogy pozitívan nézzük a dolgokat, meg ilyesmi. A remény annál sokkal több, mert a remény azt mondatja velem, hogy akármilyen helyzetben voltam, vagyok vagy leszek, annak a helyzetnek van értelme. Hogy akármi is fog történni velem, az valamiképpen, valamiképpen értelmes lesz vagy javamra lesz. Hogy abból valami az én életem szempontjából ki fog jönni, ami nekem jó lesz. Hogy ez mi? Erről fogalmam sincs. De a remény szoros összefüggésben van, nem azzal, hogy hát nézzük mi ebben a jó, meg nem tudom milyen pozitív életfelfogás, hanem azzal, hogy az életemnek, a létezésemnek van értelme. Ezt régen úgy hívták, hogy remény. Ma már ezt nem használjuk, mert olyan ódivatú szó, de azért végül is erről van szó. Amikor az ember hisz az életében, hogy annak van létjogosultsága, akkor reményben van. Na…. (03:52)

Ő, hogy vissza menjünk egy picit a témához szeretnék egy oldalt fölolvasni valakitől, aki hallatlanul jól le tudta írni mi az hogy reménytelenség, Kaffkáról van szó. Nagy mestere volt ennek. A tanult tehetetlenség irodalmi ábrázolása fog következni, s aztán innen megyünk tovább.

Azt mondja: „ A törvény kapujában őr áll, ehhez az őrhöz eljő messze földről egy férfi és bebocsátást kér a törvény hajlékába. De a kapuőr azt mondja,  hogy nem engedheti be. A férfi gondolkozik s aztán megkérdezi, hogy hát akkor később beléphet-e majd? Meglehet, mondja az őr. De most nem! Mivel a törvény kapuja nyitva áll, mint mindig, a férfi lehajol, hogy belessen a kapun. Amikor az őr ezt észreveszi nevet és azt mondja: „Ha annyira csábít, kíséreld meg. Eredj csak be a tilalmam ellenére. De jegyezd meg, én hatalmas vagyok, s nem vagyok más, csak a legkisebb kapuőr. Ám teremtől teremre őrök állnak, egyik hatalmasabb a másiknál. Én magam sem bírom elviselni már a harmadik őr látását sem.” Ilyen nehézségekre nem számított a messziről jött férfi, hisz a törvénynek – gondolja- mindig és mindenki számára elérhetőnek kell lennie. De amikor most jobban megnézi ezt a kapuőrt, a nagy sas orrát, hosszú, gyér, fekete tatár szakállát, mégis úgy dönt, inkább vár, míg engedélyt kap. Az őr leülteti egy zsámolyra oldalt a kapu mellé, ott ül napokig, évekig. Sok mindent megpróbál, hogy bebocsássák, fárasztja az őrt a könyörgésével. A kapuőr gyakran kisebb kihallgatásokon vallatja, szülőföldjéről, egyebekről kérdezgeti, ám ezek részvétlen kérdések, mint a nagyurak kérdései, s végén újra és újra azt mondja neki, „nem engedhetem be”. A férfi, aki útjára sok mindennel felszerelte magát arra költi mindenét, a legértékesebb holmiját is, hogy megvesztegesse a kapuőrt. Az ugyan mindent elfogad, de közben azt mondja „ csak azért fogadom el, azt ne hidd, hogy valamit elmulasztottál”. Sok-sok év során a férfi szinte szakadatlanul figyeli az őrt. Megfeledkezik minden másról. Azt gondolja ez az első őr akadályozza őt a belépésben a törvény hajlékába. Az első években hangosan átkozza a szerencsétlen véletlent. Később, ahogy öregszik,már csak magában dünnyög. Gyerekesség válik, s mivel éveken át tanulmányozta a kapuőrt, s már szőrmegallérja bolháit is ismeri, már a bolháknak is könyörög, segítsenek rajta, bírják jobb belátásra az őrt. Végül, meggyengül a szeme világa, s nem tudja valóban sötétedik-e körülötte, vagy csak a szeme fárad. Ám most, egyszerre fényt lát a sötétben. Kiolthatatlan fény árad a törvény kapujából, azonban már nem él sokáig. Halála előtt kérdéssé sűrűsödnek agyában az itt töltött egész idő tapasztalatai. Ezt a kérdést eddig még sosem tette fel a kapuőrnek. Int neki, mert merevedő teste már fölegyenesedni sem tud. Az őrnek mélyen le kell hajolnia hozzá, mert a nagyság különbség nagyon megváltozott a férfi kárára. „Mit akarsz még most is megtudni?” –kérdezi a kapuőr. „Telhetetlen vagy!” „Mindenki a törvényre törekszik” – mondja  a férfi „ mi az oka, hogy a sok-sok év alatt senki sem kért rajtam kívül bebocsátást?” Az őr látja, hogy a férfi már a végét járja és hogy elhaló hallását még elérje a szó, üvöltve mondja „ itt nem mehet be senki más, mert ezt a bejáratot csak neked szánták, most megyek és becsukom”. Kaffka így fejezi be a történeteit, ne várjatok semmi jobbra hhh, a tanult tehetetlenségnek a legjobb története ez, már számomra. És emlékszem egyszer négy vagy öt évvel ezelőtt már elolvastam. De azóta esetleg hogy ha jobban lettetek, akkor ez a történet vissza tud vinni benneteket a régi, jó, öreg reménytelenség állapotába. Szóval, nahh, nem elemzek, dehogy Isten ments, szegény irodalom, meg szegény ti. (09:09)

B./ Megküzdési stratégiák

Most akkor szeretnék arról beszélni, hogy milyen megküzdési stratégiák lehetségesek számunkra. Ennek is van bőven irodalma, érdemes egy picit-picit átgondolni. Megpróbáltam úgy leírni, hogy minden megküzdési stratégiához hozok több példát. Egyet a betegség területéről, az egészség területéről, egyet a párkapcsolat területéről vagy emberi kapcsolat területéről, egyet pedig az Isten-kapcsolat területéről. És aztán mindegyikhez szeretnék majd egy kísérletet, vagy kutatási eredményt is elmondani. S, akkor így vennénk őket sorra.

Két klasszikus nagy csoportja van a megküzdési stratégiáknak. (10:02) Van egy indirekt, és akkor a másik az a direkt. Ezért érdemes egyetemre, főiskolára járni, mert ezek mennek maguktól is. Na! Az indirekt az olyan, hogy az ember azt az érzelmi állapotot, amiben van és ami nagyon-nagyon rosszul esik neki, próbálja valahogy megváltoztatni.  Ugye ezt úgy is mondhatnám, hogy nem a helyzetet akarom megváltoztatni, hanem azt, ahogyan én ebben a helyzetben vagyok. De itt elsősorban az  átélt érzésre vagy érzelemre vonatkozik a megküzdési stratégia. A direkt módszer pedig az, amikor magát a helyzetet, magát a problémát, nehézséget próbálom megoldani. Egy érdekes kutatásról hallottam néhány héttel ezelőtt, mégpedig arra vonatkozóan, hogy a mentálhigiénés képzésen részt vett szakemberek a képzés során elmélyítették az érzelmi megküzdési stratégiáikat, és abban komoly fejlődésre tettek szert. Ez jó hír! Jó hír, főleg azoknak, akik velük kapcsolatban vannak. Szóval az érzelmi megküzdési stratégiák nagyon fontosak. Nem kívánom most ezeket minősíteni, hogy most jó stratégia vagy rossz, egyszerűen csak leírni.  Ugye, olyan helyzetekről van szó, amelyekben ellehetetlenültünk, tehetetlennek érezzük magunkat, jön egy nagyon erőteljes érzés, a kontrolvesztésnek a félelme ott van. Nem fogom tudni, hogy most mi, mi lesz a következő lépés, hogy legyek ezen a helyzeten urrá? Emlékezzetek vissza, amiről eddig szó volt. (11:59)

I.                    Indirekt (érzelem központú) mód

1.       Menekülés

Az első és klasszikus módszer, szégyen a futás, de hasznos. Menekülünk! Nagyon jó módszer néha, néha meg nem annyira. Mondom akkor. Mikor egy beteggel közlik a hírt, hogy beteg, mert addig azt gondolta jól van. De jön a lelet, rá van írva, amit Ő nem bír elolvasni, latinul van, ezért lefordítják neki. S akkor nagyon sokan így számolnak be ezekről a pillanatokról, mikor átélik ezt az érzést, hogy kiderült az hogy …… „Szerettem volna eltűnni”.  Ugye ez egy klasszikus. „Szerettem volna nem itt lenni. Abban a pillanatban eszembe jutott, de hiszen három nappal ezelőtt még a Balaton partján nyaraltam.„ Vagy akármi, ilyesmi. Eltűnni, máshol lenni, nem itt lenni, nem lenni, eltűnni. A betegséggel kapcsolatban,  mikor az jön elő, „bárcsak megváltozna minden, bárcsak azt a két papírt összekeverték volna, ez nem az én leletem lenne, amit most idézett a doktor úr, bárcsak eltűnne a lelet, vagy én tűnnék el, vagy itt valami történjen” . Aztán, valaki aki azt mondja, „abban a pillanatban, ahogy közölték velem, hogy…. abban a pillanatban azt gondoltam, hogy most álmodok, hogy ez nem is velem történik,ez velem nem történhet meg, ébresszenek föl, ez egy rossz álom” . Ugye az eltűnésnek ez egy jó kifejezése.  Vagy amikor valaki azt mondja, hogy „én eltűntem, már nem is vagyok, egyszerűen legyünk túl ezen az egészen” . Mint hogyha az ember megtehetné azt, hogy kikapcsol. Ugye ki akarok lépni a világból, hogy van ez, hogy állítsátok meg a világot, ki akarok szállni? Na, valami ilyesmi. Mikor már annyira elegem van mindenből, hogy állítsuk meg és én kilövöm magam. Ha ez most egy párkapcsolat, mondjuk egy súlyos veszekedés – mindig ez lesz az alaphelyzet – egy jó, súlyos veszekedés. Ahogy készültem –  de most erről nem fogok beszélni – mindig sok mindent olvasok, és éppen elolvastam azt a listát, hogy egy bensőséges kapcsolatnak milyen jellemzői vannak? S többek között egy bensőséges intimitásra kész kapcsolatnak egyik jellemzője az, hogy benne komoly indulatok vannak. Tehát egy komoly-komoly veszekedés jó jel ezt tudjátok. Jó jel, még nincs semmi veszve, csak a tányérok. A kedves ismerősömet idéztem nektek? A kedves ismerősöm előre elhelyezett egy tányért a megfelelő helyen, hogy ha úgy adódik azt ő úgy földhöz vágja, hogy ……jó stratégia. Azt mondja, veszekedés úúú, beáll a gyomrod –azért ez ismerős nem? – azt gondolod, hogy három napig nem fogsz kijutni a wc-re, mert van egy kis szorulás, és akkor azt mondod, „akkor váljunk el, akkor nekem ebből elegem van, akkor én lelépek, akkor menj el”. Ugye ez is egy…mindegy hmmm, én nem tudom a, akikben egy hogy mondjam egy realitásérzék még marad, azok azt mondják, hogy akkor menj el. Ugye, mert akkor enyém a kéró a cuccok, minden, mégis csak jobban megéri hhh. Ha teljesen elvesztetted magad, akkor te mész el. Na, szakítok ,elmegyek, akármicsoda. Ugye kicsit jobban vagy, akkor visszamész és azt mondod, „inkább te menj el”. Mégis csak ma este egy jó film lesz, azt még meg akarod nézni. Ok, Istennel való kapcsolat. Az Istennel való kapcsolattartásban például mondhatom azt, hogy „hát én most egy ilyen helyzetben vagyok, hogy akkor majd hülye leszek imádkozni”. Most szüntettem be ezt a gyerekes naiv dolgot, ezt a „segíts rajtam Uram, hát hülye vagyok én, miért eddig se segített, pedig imádkoztam, tíz éve imádkozom.” ….hát legalább…. „Tizenöt éve imádkozom, Uram, adj nekem  egy jó feleséget. Ezért imádkozom tizenöt éve és még mindig semmi. Elmegyek, abbahagyom, lelépek.” Ez mikor kilépek az Istennel való kapcsolatból. Ilyen lehet az is, mikor érzelmileg, huuuhh beállt ide vagy ide, és akkor azt mondod, hogy „tudod ki megy el vasárnap misére? Hah, menjenek el a katolikusok, hah, de nekem van egy dédnagypapám aki református volt és nekik nem kötelező. Most én akkor ezt a vonalat erősítem.” Vagy mit tudom én, sokféleképpen kiléphetünk az Istennel való kapcsolattartásból. Ami nehézzé teszi ezt, hogy ha utána túl gyorsan jön a bűntudat. Az és akkor, ugye ez ismerős? Tehát próbálnál menekülni egy egyébként számodra lehetetlen helyzetből, akkor azt mondod, hogy nem, és utána olyan bűntudatod lesz, hogy visszamész, a helyzet nem változott meg, csak még rosszabb  lett, mert még bűntudatod is van. Ááááá! Tudunk olyan köröket „csinálni” magunknak –a csinálnit az idézőjelbe – hogy csak na. És akkor még bűntudatunk is van és akkor elmegyünk és meggyónjuk annak az Istennek, akivel nem akartunk találkozni, mert nem ad nekünk feleséget, vagy férjet, vagy mittudomén. Egyiket se, az a legrosszabb. Jaj, hát sose felejtem el, igaz hogy Ti se, mert már elmondtam ötször. De – nem is olyan régen mondtam – nem baj, most elmondom még egyszer. Mikor megyünk Ausztria felé, s az én kedves sporttársaim az utolsó versenyen, vagy utolsó előtti és akkor  tudják hogy má papnak fogok menni, s hogy abbahagyom a sportot, ami hát egy őrültség. S akkor ül mellettem a kedves, magyar bajnoknő, magasugró és sokszoros magyar bajnoknő, s valahogy hát úgy, úgy nem érti a helyzetet. Emlékeztek erre a történetre? (19:15) Deeee, biztos, ne csináljátok. Na, és, hhh, megyünk, megyünk, hosszú az út, ugye egy ilyen, nem is tudom mivel, hogy hívták azt a régi….Latria? Vatria? Vagy, vagy Latrina vagy mi volt az egy…..? Tehát ilyen 85-el lehet menni, na, hát régen van ez, mikor? 87. Na,szóval megyünk s akkor ül mellettem ez a kedves magasugró hölgy, s akkor azt mondja, „ Te, Feri, most Te pap vagy, oké ez még  hagyján, végül is hát sok hülye ember él a Földön. De most akkor Te nem házasodhatsz meg? Mondom, hát azt nem, azt nem, azt nem.” Jó, megyünk tovább, megyünk 50 km-t, megevett egy szalámis zsemlét. „Te, Feri, most ok, te pap leszel, ezt, ezt most úgy úgy nagyjából már tudok vele mit csinálni, nem házasodsz meg, jó, most 50 km alatt ezzel is tudtam valamit kezdeni. Barátnőd lehet?” Hhhh, mondom neki „kedves, nem az sem lehet”. Na, akkor megint 100 km, uborkás szendvics, átlépünk a határon. „Te, Feri, most ok, tehát ilyen tartós kapcsolat nem lehet? De ilyen alkalmi izé, ilyen, hát tudod….? Hát, az se lehet.”Na jó, hát akkor újabb 150 km-t teszünk bécsi gyűrű, s akkor meg azt mondja földerült arccal, mert megtalálta a megoldást. Én még nem, de ő már igen. „Értem! Akkor a fiúk!” Hahahhhhh….Hát akkor én én én futottam egy-két kört hhhh mert ő már jól volt , tehát hhhh, ő már kitalálta, hogy nekem hogy lesz jó hhhhh. Hát azért egy kicsit padlót fogtam hhhh. Nem is gyakorlom. Nem, nem jó megoldás.

Azt mondja, ő, úgy lehetne leírni az ilyen helyzeteket, hogy ha egy olyan szituációban vagyok, amelyben sérülhet az a kép, amit önmagamról alkottam – és én szeretném megőrizni a magamról alkotott pozitív képet – akkor inkább lelépek.  Mert fontosabb nekem az önmagamról alkotott kép, amivel együtt úgy tudok tovább élni, hogy a helyemen vagyok. Hogy vagyok aki vagyok, hogy értékes vagyok, az akinek gondolom magam. Ha, az önmagamról alkotott kép súlyosan megváltozna attól, hogy egy helyzettel nem tudok mit kezdeni, és akár mi is kijöhet belőlem, akkor inkább elmenekülök. Nagyon sok ember fejlődésének ez az egyik legnagyobb akadálya. Hogy az életének a leg, legnagyobb fejlődést rejtő pillanataiban mindig elmenekülnek, lelépnek. (22:43) Azért, mert azt a fenyegetettséget élik meg, ha most tovább maradok, valami olyasmi fog előjönni belőlem, amiről magam sem tudom, hogy az mi, de mindenképpen meg fog változni a magamról alkotott kép. S ez a kép minél jobb, annál inkább lelépek, hogy megőrizhessem a magamról alkotott jó képet és utána ennek a a kontrollnak, vagy a kontroll illúziójának a készségével tudjak tovább élni. Ezért mondják a bölcsek azt – persze sokkal szebben – , hogy egy-két krízis az életünkben elengedhetetlen a fejlődéshez. Amikor összetörik az a kép, amit magunkról alkottunk, amikor többé azt, hogy rendes vagyok , jó vagyok, nem tudom én mi , egy napig, egy percig, egy hétig nem állítom magamról. Az mekkora áldás mikor van egy pillanat, mikor azt mondom, végül is lakik bennem egy gazember. Nem rossz dolog az…..egy kicsit. Ezért nem értek teljesen egyet azokkal a lélektani szakemberekkel, akik a szégyent mindenképpen rossznak tartják. Nekem úgy tűnik, hogy egy csipetnyi szégyen – nagyon kevés, mint a a a nem tudom én a süteményben a picike kis só – hogy annyi néha kell. Mert néha a szégyennek az érzése vezet el bennünket oda, hogy azt merjük mondani, hogy lehet, hogy tényleg nem pont az vagyok, akinek gondoltam magam. Nem olyan nagy baj az. Úgy hogy itt máris rátaláltunk egy nagyon érdekes dologra, mégpedig arra, hogy azok a , azok, akik nagyon jól védik magukat, azok néha nem járnak ezzel jól. Jó néha padlót fogni. Azok akik –  most így mondanám – olyan hallatlanul tudnak pozitívan gondolkozni, mindig minden helyzetből ki tudják hozni, hogy ők abban miért voltak jók, az ilyen ember olyan léthazugságban tud élni, hogy ihaj-csuhaj. Tehát néha egy jó nagy padlót fogás az nagyon hasznos. (24:50)

Mondom a kísérletet. Intelligencia tesztet írattak sokakkal, egy csoporttal. Majd pedig miután ezt megírták, attól függetlenül, hogy milyen volt az eredmény, 50%-nak azt mondták, hogy jól sikerült, 50%-nak meg azt, hogy rosszul. De még ez hagyján, mert utána a következőt tették meg. Azt mondta a kísérletvezető, hogy azt kéri, hogy öt percet várjanak most, és majd utána folytatódik a kísérlet. És, két különböző teremben ülhettek ezek az emberek a kísérlet után – vagyis a teszt kitöltése után – s azután hogy megmondták nekik, hogy jól sikerült-e vagy rosszul. Az egyik terem az egy sima, klasszikus terem volt, mint ez. A másik teremben azonban fölszereltek egy videó kamerát és volt benn egy nagyon nagy tükör, azért, mert ahol van egy videó kamera, meg tükör, ott miután kiderült az, hogy te rosszul írtad meg a tesztet, nehezebben tudtál elmenekülni magad elől. Vagyis a tükör és a kamera arra figyelmeztetett Téged, hogy nézz magaddal szembe. Mi lett a kísérletnek az eredménye? Az, hogy abból a teremből, ahol nem volt tükör, sokkal kevesebben mentek el öt percen belül – ameddig várták a kísérletvezető megérkezését – mint abból a teremtől, ahol volt tükör meg videó kamera. Tehát önmagában nem csak az számít, hogy Téged jól vagy rosszul értékelnek, hanem az is, hogy mennyire vagy önmagaddal kapcsolatban tudatos. Háhh. Ez szerintem egy nagyon fontos felismerés. Akkor erről még egy picit. Valaki, minél inkább tudatos, az én-tudatossága minél inkább fejlettebb, ezzel annál nagyobb nehézségek fognak  járni. Hhh, ez világos. Ok. (27:42)

2.       Elterelés (figyelem)

Második érzelmi megküzdési stratégia, elterelés. Ez elsősorban a figyelem elterelését jelenti. Mondjuk, megkapja az illető a hírt, hogy nem tudom én valakije meghalt, vagy hogy beteg lesz, vagy akármilyen hírt.  És utána úgy csinál, mintha nem hallotta volna. Nem lép ki a helyzetből ott marad, szereplő marad, de úgy tesz, mintha nem történt volna semmi.

Egy nagyon érdekes dolgot láttam, egy ilyen érzelmi megküzdés. Meghívtak, van ott ahol pap vagyok  két idős otthon és meghívtak oda mind a kettőbe, de az egyikben egyszer csak a karácsonyi műsorban valaki elkezdett Istenről beszélni. Nem én voltam, mert én akkor magamra szoktam annyira figyelni. És látom ám, hogy egy bácsi – aki teljesen nyugodtan ült ott addig – mikor meghallja, hogy az Istenről beszélnek fogta magát és elkezdett enni. Ez egy klasszikus stratégia arra, hogy az Isten szavának az említése számára egy érzelmileg valami gubancot hozhatott elő. És azzal, hogy elkezdett enni segített magának egyrészt elterelni a figyelmét arról, hogy itt most valaki Istenről beszél, másrészt pedig jó érzéseket adott neki, vagy hát érzeteket a finom étel miatt. Hihetetlenül érdekes pillanat volt ez. Ahogy természetesen Őbenne ez nem tudatosan működött nyilván.

Betegség esetén, ha elterelem a figyelmemet arról, hogy beteg vagyok, ha ez szakaszosan történik, akkor ez nagyon jó tud lenni. Mert ha valaki beteg, s állandóan a betegségének a tudatában él, akkor abba beledilizik, még mielőtt elvinné a rák. Ha már valaki ilyen betegséget szerzett, hát akkor haljon meg abban, nem? Miért halljon meg előbb valami másban? Ezért érdemes az elterelést szakaszosan művelni. Vagyis néha foglalkozunk a bajunkkal, és aztán hagyjuk az egészet a fenébe. Ha van bennünk csak egy kis életerő, vagy életösztön, akkor ezt egyébként is így szoktuk csinálni. Nem foglalkozunk mindig a bajunkkal, nem? Az nagyon-nagyon nyomasztó. Néha úgy csinálunk, mintha nem lenne. Ez nagyon bölcs stratégia.

Emlékszem, mondjuk, hány éves voltam? Hmhm, 21. Életem nagy szakítása történt, és akkor padlót fogtam, s azt gondoltam, ebbe belehalok. Hát, majdnem, majdnem sikerült is. S akkor, aznap este felhívott egy barátom és azt mondta, „figyelj, Feri játsszunk egy két napos játékot, „Diplomácia”, ismeritek ezt a játékot? Ez egy hallatlanul jó stratégiai játék. A műszaki egyetem játszottunk egy két napos „Diplomáciát”, „Schönherz-napok” keretében és miután én akkor már évek óta egy csomó „Diplomáciát” játszottam, mert szabad gimnazista koromban azt csináltuk, hogy pénteken elkezdtünk játszani délután és játszottunk szombat délig, mert egy hallatlanul hosszú, hosszú, hosszú játék. A „Rizikónál” ötször jobb. És, na, és akkor én – miközben a fél szívem éppen meghalt – a másik fél szívemmel belevetettem magamat a „Diplomáciába”. És erre máig is úgy emlékszem vissza, hogy ha ez a barátom nem hív föl és én az első két napban nem tudom valamivel elterelni a figyelmem, akkor én bele őrülök. (32:23) De én az alatt a két nap alatt „Diplomáciáztam”, – jól kikaptunk persze – s ugye mint tudjuk, ha a veszteségek összeesnek, az még nagyobb krízist idéz elő. De akkor ezt én még nem tudtam. Egyébként elmenekültem, szóval néha az ösztöneinkre, ha tudunk hallgatni – most jó értelemben – az nagyon-nagyon előnyös, mert amikor láttam a második nap közepe felé, hogy vesztünk, akkor leléptem. Otthagytam a kis csapatot,így az elterelést, és a menekülést ötvözve, hhh, sikerült a harmadik napot is túlélnem. Nahh!

Ugye, ő, most ha a párkapcsolat világába evezünk, akkor hát ugye a hölgyek elmennek vásárolni, az például az elterelésnek egy nagyszerű módozata. De most, kedves hölgyek, ha most a lényeg az elterelés, akkor vegyetek olcsó dolgokat. Akkor nem az ár számít kivéve, ha nagyon-nagyon padlót fogtál, mert akkor számít az is, mert akkor minél drágább, annál értékesebb vagyok. Ugye valami ilyesmi? „Hát megérdemlem, és akkor megajándékozom magam”. Szóval érdemes bölcsen, olcsó elterelési technikákat alkalmazni. Kivéve, ha bosszút akarunk állni a férjünkön, mert akkor kivesszük a bankból, a közös pénzből nem ránk eső részt és abból veszünk valami nagyon dögös cuccot, amit hivalkodóan mutatunk meg este a férjünknek, had pukkaggyék meg. Mire Ő a lelépést választja és elmegy a haverokkal sörözni. De itt is tudjuk, nem a sör minőségén múlik, ezért igyunk olcsó szeszet, mert hát hiszen a lelépésről van szó. De, ha tél van, akkor késő éjszaka már ne igyunk töményet, mert ha véletlenül a fagy kint talál minket az utcán, ha töményt ittál, könnyebben fagysz meg, ezért a vége felé már bort kell inni. Mert ha véletlenül kinn alszol fagyban, nagyobb esélyed van a túlélésre, ami mindenképpen egyfajta célunk. Ez komoly dolog ám. Tehát, ha az ember hajléktalanoktól tanul, akkor megtanul egyet, s mást. Na! Ja, lehet aztán olyan, hogy valaki mondjuk a párkapcsolati nehézségeit,  amit persze átél itt a szívében, van aki a torkában, van aki a fejében, fejfájás, kihullik a haja, megőszül, szóval minden hol lehet, megfájdul a dereka, impotencia zavarai lesznek, aranyér kijön, az is lehet, aranyér, akkor izomfájdalmak, egészen a lábköröm gyulladásig, bármi lehet. Szóval. Ha valaki próbálja ezt a helyzetet valahogy érzelmi stratégiával megoldani, akkor például a férfiak gyakran csinálják azt, hogy kicsit ráhúznak a munkára. „Mer amíg dolgozok, addig se vagyok ebbe a helyzetbe.” Ugye? Ez az elterelésnek a férfiak számára klasszikus módszere. Klasszikus, célravezető, egy ideig. Addig, ameddig dolgozik. De aztán előbb-utóbb haza kell menni. Hümhüm. S, akkor kiderül ennek a módszernek a gyöngéje. Oké, ezt most még hosszan lehetne, de nem akarom. (36:44)

Ilyen lehet nőknél, párkapcsolati probléma megoldásaként, szülni még egy gyereket. Az elterelés klasszikus módszere. Mert amíg pici – egyrészt – kilenc hónap, hát azért az mégis csak egy nagy lauf, nem? Na, erről eszembe jutott, hogy itt köptem egyet, nem a mikrofon, amit leköptem néhány évvel ezelőtt. Kedvesen, így tartom a mikrofont a kezembe, eszembe jut az, kedves ismerősöm azt mondja nekem. „Nézd Feri atya, egyszerűen tudomásul kéne venned, hogy a te hangodat nem lehet kierősíteni mikrofonnal, mert az a meleg levegő, ami belőled kijön, alkalmatlan rá.” Ezezhhh. Szóval, kilenc hónap, s akkor az jól eltereli a figyelmünket arról, hogy tulajdonképpen a férjemmel kéne valamit megoldani. De utána, pici baba, csecsemő, szoptatni kell, büfiztetni kell, tisztába kell tenni, sokszor hmhmmm, nagyszerű. Tehát egy pici baba érkezése minimum két év lauf. Nagy családosok előnyben. Ez a keresztény nagy család, sajátos értelmezése. Nem minden irónia és valóság nélkül. Nem – András nevetsz –  hhhh, nem minden nagy családról beszélek. De, de, nem merek sehova se nézni. Csomó rendes, keresztény nagycsaládos gyermek, meg ilyen ül itt, ti vagytok a kivételek. Jó? Adok egy menekülő utat, nahhh.

Istenkapcsolat: Jaaaj, hát a kedvenc elterelésem. „Akkor majd humanista leszek”, ez egy ilyen klasszikus elterelés. „Nem foglalkozunk ezzel az izé, Isten-kapcs….izé, majd leszek egy rendes ember. Majd ott kifutom magam, az is, az is egy jó életpálya. Isten talán a humanistákat is szereti?” A másik ez egy klasszikus, hívők szokták mondani. Mikor bedugul az Isten-kapcsolat, de ez már annyira terhes számukra és nem tudnak vele mit kezdeni, és akkor azt mondják, hogy „ az én életem az imádságom, az amit, ahogy csinálom az életet, azaz imádság”. Egy nagy fenét. Nem bírsz imádkozni, csak ez nem fér bele az önmagadról alkotott képbe, hogy be kelljen ismerni 37 évesen, vagy 45, vagy 19, hogy nem tudsz imádkozni, hogy fogalmad sincs, hogy nem okoz semmi örömöt, s nem tudsz vele mit csinálni, hogy meg hallod ezt a szót, hogy ima és kimész a konyhába és eszel egy zserbót. Bekapcsol a tv-d egy vallási műsornál, s kimenekülsz. Ugye? Oké.

Egy olyan szép történetem van. Valaki, aki menekült sokáig az Isten elől – humanista volt – és egyik vasárnap azt találtam mondani a perdikációban hogy – hú ez most belebonyolódtam – szóval. Inkább, na mind.., de elmondom elejétől, mert úgy érthető. Ő, volt egyszer egy olyan, hogy valaki bejött a sekrestyébe egy beszéd után és azt mondta nekem „atya, maga engem kiprédikált”. Akkor, azon a helyen éppen egy hete voltam. Foggalmam  sem volt erről a valakiről. Ez a valaki, valami olyasmit hallott tőlem, ami éppen érintette az életét, s ezt úgy fordította le magának, hogy én őt kiprédikálom. Nem is ismertem. Na, mindegy. Ezt elmondtam egy vasárnapi beszédben, hogy milyen érdekes, hogy van amikor valakit véletlenül megérintene valami, akkor azt gondolja, hogy vele most éppen személyeskednek. És, akkor hát oda minden. S, akkor néhány nap múlva jött hozzám valaki, egy hetven valahány éves valaki – hú, de össze-vissza beszélek, hallom ám magamat, bocsánat – s azt mondja nekem, „akkor most én 53 év után gyónni akarok”. És akkor azt mondja még, „és Ferenc atya, én azt kérem, hogy maga prédikáljon engem ki, mert én 53 évig eltereltem ezt a kérdést és egy milyen hülye voltam”. Mondta Ő hetvenvalahány évesen. ’”Atya kérem – mert magázott – prédikáljon engem ki.” Há, most megtettem, annyira kért.

Milyen klasszikus kilépési lehetőséget ismerünk még? Az ivást, a füvezést, a drogozást, nagyszerű kilépési lehetőségek. Nagyon nagyszerűek, mert sikerül velük megszüntetni, azt az érzelmileg nagyon fájó helyzetet, amiben éppen vagyunk. S főleg pedig, azt a fenyegetettséget, hogy kimondjuk magunkról, hogy „én most tehetetlen vagyok, vagy hogy én nem is vagyok az az áldozat, akinek szeretném tartani magam, hogy én valamiképpen felelős vagyok ezért a helyzetért”. De mikor ennek a fenyegetettsége nő, s közben azt gondolom, hogy nem tudok vele mit kezdeni, akkor megint iszom egy kicsit. Ez klasszikus. Vagy füvezek egy kicsit. Ez is klasszikus. Hhh, ezt tudjátok, hogy mérték? Egy nagyon jópofa kísérletet mondok nektek. A kísérlet azzal kezdődött megint csak, hogy egy intelligencia tesztet kellett kitölteni. Az intelligencia teszt kitöltése után, megint csak attól függetlenül, hogy ez jól sikerült-e vagy nem, 50%-nak mondták, hogy jól sikerült, 50-nek, hogy rosszul. Majd pedig egy kísérletnek álcázott borkóstolót tartottak. Elmondták azt, hogy itt most egy borkóstoló van és ez is a lélektani kísérletnek a része, és mi derült ki? Az, hogy egyrészt, akik negatív visszajelzést kaptak arról, hogy a tesztjük, hogy sikerült, azok jobban belevetették magukat a borkóstolásba. De ez mégy hagyján, mert megerősödött az, amit az előző pont végén is mondtam, nem csak ezzel van itt összefüggés, hanem azzal, hogy az illető minél tudatosabb volt – az én tudata minél fejlettebb volt, minél inkább kialakított magáról és tudatossá tett magáról egy képet, és főleg ez a kép minél inkább pozitív volt – annál többet ivott. Diákoknál ismételték meg ezt a fölmérést, csak olyan formában, hogy kiderült, hogy azok a diákok, akik szeretnének jó teljesítményt elérni, de ez nem sikerül nekik, nem a legveszélyeztetettebbek. A legveszélyeztetettebbek azok, akik szeretnének jó teljesítményt elérni, ez nem sikerül nekik (megszólal egy mobiltelefon)  – és közben, és közben hhhh,  szól a mobiltelefonjuk, ez a legveszélyeztetettebbek. Azok a legveszélyeztetettebbek, akik közben pedig, ifjú koruk ellenére a lehető legtudatosabb és legárnyaltabb énképpel rendelkeznek, azok a legveszélyeztetettebbek. Az intelligens ember ivási szokásai pont, pont, pont, pont. Hogy miért van az, hogy hallatlanul okos emberek, akik hihetetlenül, adott esetben mondjuk a pszichológus, hm, vagy a pap, az nem annyira intelligens föltétlenül, de ugye hallatlan, neveli a népet, vagy mit csinál. Este meg cupcupcup, mert nem csak az a baja neki, hogy valami nem sikerült, hanem az, hogy Ő ezt nagyon tudja. És ez összefüggésben van azzal a képpel, amit magáról szeretne fönntartani, hogy Ő mégis csak egy pap. „Há, nem ihatok …hát egy kicsit igen, köll, mer szomjanhalok”. Ezért ugye két megoldás van. Az ivás a megoldásnak az a része, csökkentsük az éntudatosságot, háhááá, hát ez egy jó módszer nem? Hát úgy is ki lehet lépni egy ilyen helyzetből, hogy nem vagyok annyira tudatos. Lehet, hogy ugyanúgy azt gondolom, sírok, zokogok, azért én az élettapasztalatom első markáns jegyeit a kocsmában szereztem. Már a gyerekkort leszámítva. Mer, ugye gimis koromban egyik helyről mentünk a másikba, már csak azért is, mert ott lehetett jó élettörténeteket hallani. Az ember egy kicsit fülelt, hahhh, jött az élet máris csőstül. Na, és ott iszogatták a felest, sírtak, jajveszékeltek, elmondták a nagy nehézségeiket. Mi az ami különbség volt? Nem voltak annyira tudatosak. Hm, ezért könnyebb volt elviselni. (mobiltelefonon újra megszólal) Ez egy nagyon rámenős, tudja mit akar, nem adja föl egykönnyen. Ez egy igazi, modern telefon. Na. Igen, így lehet ezt kimondani egyetlen mondatban. Azok a gimisek itták a legtöbbet, akik alacsonyan teljesítettek, de nagyon tudatosak voltak. Hm, oké. (48:43)

Ide tartozhat mindenféle pillanatnyi mámorkeresés. Nagyon sok egyszeri megcsalás-történet. Kétszeri, ilyen külön-külön álló történetek. Na, ezek a történetek is ilyen elterelési stratégiának az elemeiként értelmezhetőek, adott esetben. Egy kis kilépés, egy kis mámor, egy kis extázis, mittudomén. Oké.

3.       A fenyegetés vagy fenyegetettség lekicsínylése

A pozitívumok hangsúlyozása, a negatívumok leértékelése. Ezt nagyon nyomatják nekünk, ez a pozitív életstílus vagy micsoda. A betegséggel kapcsolatban nagyon pozitív akkor, ha képesek vagyunk egy nehéz helyzetben is meglátni a jót. Ha ezáltal erősödik a hitünk, és elmélyül a reményünk, akkor tök jó. De, ha ezt túlzásba visszük, akkor az a realitás kárára megy. És akkor már nem értékelem elég reálisan azt, hogy tényleg baj van. Hogy tényleg most a 18-dik fogam lyukadt ki. Tehát most még, még mondhatom azt, hogy van még egy pár ami még nem esett ki, és láthatom pozitívan ezt a dolgot, például megtanulhatom  az okos pszichológusoktól azt, hogy ilyankor sokat segíthet egy pozitív vizualizáció. Tehát például a 18 rossz fogammal meditálni kezdek és elképzelem magamat úgy, hogy rossz fogaim ellenére milyen boldog vagyok és megtalálom az életem értelmét. Hát megtehetjük, bizonyára ez a helyzet sokkal jobbá válik, de a fogaimnak nem nagyon teszek jót vele. Ezt tehát, hogy mindent pozitívan nézni mm, csak csínján bánjunk vele. Amikor a realitás rovására megy, akkor érdemes egy picit elgondolkozni. Nagyon jó az, ha tudunk egy nehéz helyzetnek, egy betegségnek, akárminek új jelentést adni, máshonnan látni, másképpen értelmezni. Ez nagyon pozitív lehet, oké, de attól a betegség, betegség. A krízis, krízis. A nyomor, az nyomor. Na.

Haldoklóknál, segített nagyon sok haldoklónak az, hogy ha a betegségükkel már nem lehetett mit kezdeni, de bátorítást kaptak kívülről, ahhoz, hogy elkezdjenek olyasmit csinálni, amit már régen szerettek volna. Rákbetegeknél nézték azt meg, hogy sokkal – most így mondom – szebben, maga számára is szebben tudott meghalni az a beteg – aki miután tudatosította, hogy beteg – ezt a helyzetet egy olyan lehetőségként is föl tudta fogni, hogy akkor most igazán megengedhetem magamnak azt, hogy azt a könyvet még elolvassam, mert most ráérek. Már most más dolgom nincs. Betegek ilyenkor el tudnak kezdeni festeni, írni, az én édesanyám például, amikor a rák egyre erőteljesebben elhatalmasodott rajta, Ő egyre erőteljesebben kezdte, illetve folytatta az önéletrajzának az írását és szedte össze a képeket, a családi élettörténetet, meg mindent. Valami olyasmit csinált, amit egyébként nem csinált volna. Tehát egy nagyon nagy baj, nagyon nagy nehézség előhozhat belőlünk egy jó értelmezéssel valami olyasmit, ami sosem jönne belőlünk elő. Ilyen lehet például, mondjuk egy olyan valaki, aki egész életét munkamániában töltötte, s egyszer csak ráébred arra, hogy a feleségét szereti, vagy szereti a férjét, vagy jééé, vannak gyerekei. Férfiak tudnak így fölébredni, az utolsó időben, azért mert a betegségnek tudnak egy más értelmezést adni, „ez nem csak rossz, hanem…..”. De egy ilyen ember adott esetben azt mondja, hogy „ akkor megteszek mindent, hogy még éljek néhány hétig” és ez lehet nagyon pozitív. Mert azt mondja, hogy fölismertem azt hogy mégis csak van értelme még annak a néhány hétnek is.

Nézzük akkor a kapcsolatot, a veszekedést. (54:25) Valaki mondhatja azt, „háh, nem is olyan fontos nekem ez a kapcsolat”, nem menekül el, nem tereli el, egyszerűen ad neki egy új értelmezést, „ah, nem ezen múlik az életem, jól meg vagyok magamban is, csak nem a nyavalyás férjemen fog múlni az életem,háh” valami ilyesmi. Eszembe jutott az a Cseh Tamási szöveg meg dal, hogy „lám, vannak nekünk szép élményeink”, ugye lehet ezt ilyen bús, borongósan is előadni, hogy ülünk a nagy-nagy trutyi közepén, s akkor megállunk és „áá, azért mégis csak, mégis csak voltak nekünk szép napjaink”. Aztán, ö, oké.

Istenkapcsolat: Ilyenkor lehet jól megtérni például.  Az egy jó lehetőség. Azt mondom, hogy „hát eddig ezzel egyáltalán nem foglalkoztam, mi lenne, ha most Istennél keresnék menedéket?” Hm, néha bejön. Negatívvá válhat ez a módszer akkor, hogyha mint az ivás, a fájdalmunkat csillapítja, a tudatosságunkat elveszi, csökkenti, ezzel a realitás érzékünket csökkenti, s ezért a baj továbbra is megmarad, sőt növekszik. Ö, valaki ezt úgy fogalmazta meg, „ ha valaki mindig ezt a stratégiát választja és mindig elterel, akkor megsemmisíti a jövőt, azáltal, hogy megszünteti az érzékenységet”, azt a fajta érzékenységet, amit akkor él át, amikor abban a nehéz helyzetben van, ha mindig kimenekülünk ebből a nehéz helyzetből az elterelés által.

4.       Kibeszélés, megbeszélés, kimondás, én-kifejezés – mint érzelmi stratégia

Graham Greene a következő írta: „Néha elcsodálkozom azon, hogy mindazok, akik nem írnak, nem szereznek zenét, vagy nem festenek, hogyan tudnak őrültség, melankólia és a pánik elől elmenekülni, amelyek pedig az emberi élet szerves részei.” Hm. Írni, zenét szerezni, festeni, klasszikusan én-kifejezés, önmagam kifejezése, tehát nem csak a beszédre kellene itt gondolni, hogy elmondom, hogy mi a baj, hanem, hogy kifejezem magamat. Áá, most eszembe jutottak a gyerekek, a gyerekek zseniálisan csinálják ezt, hogy valami bajuk van, és teljesen, ösztönösen kifejezik magukat. És aztán, aztán megint ugyanilyen ösztönösen továbbra is kifejezik magukat, ezt nagyon jól csinálják. Eszembe jutott most egy – nem tudom miért tartozik ide – de eszembe jutott egy kisfiú. Kérdeztem tőle, hogy mondjátok csak – hát mindenkitől kérdeztem a templomban – mondjátok, „mit tudtok ti Szent Józsefről?” S akkor az egyik jelentkezett és azt mondta, „hát azt tudom Szent Józsefről, hogy házmester volt”. Én nyitott vagyok a tanulásra,de azért ezen én is meglepődtem, és ugye próbáltam egy pozitív értelmezést adni. Hát, házmester, hát igen a házat, a családnak a mestere, erre az anyukája jelentkezik „ a fiam nem azt mondta, hogy házmester, hanem, hogy ácsmester,  csak az atya nem hall jól” hhhhh, most akkor megtudtam, hogy Jézusnak az apukája ácsmester volt. Mindenesetre ettől az információtól meg annyira megdöbbentem, hogy elhittem. Aztán, mikor egy kicsit kijózanodtam, akkor rájöttem, hogy hát ez nem is így van. Elővettem a Szentírást, ugyanis, s kiderült, hogy nincs benne szó arról, hogy József ácsmester lett volna, neeem, Jézus volt az ács, József meg az apukája, a nevelő apukája. Na, mit szóltok? Furcsa mi, hogy össze szoktuk keverni? Érdemes elővenni a Szentírást, Józsefről nem tudjuk, hogy mi volt a szakmája. A  fia volt az ács. Na, mit szóltok? (nézők közül kiszól valaki,de nem érteni) Tessék? Lehetett, József tehát lehetett házmester. Hhhhhhh. Gyakran a fiak az apák foglalkozását öröklik. Én így menekültem ki ebből a helyzetből. Na.

A betegséggel kapcsolatosan kiderült az, teljesen egyértelmű. A gyógyulást nem az segíti, hogy valakinek sok kapcsolata van, hanem az, hogy ezek a kapcsolatok milyen minőségűek. Ezért bevonulhat az egész család a kórházi ágy mellé, attól lehet hogy te még rosszabbul leszel. Tehát, te ott fekszel, nyomorult vagy, mire vágysz? Arra, hogy elmondhasd, hogy nyomorult vagy. S, akkor hoznak egy kiló barack, egy kiló alma, egy kiló mandarin, egy kiló banán, egy kiló …… ki  se tudod nyitni a szádat, mer a nagymama pucolja a narancsot, a nagypapa a mandarint, a lányod a banánt, az ükapukád az almát héjjazza, vagy mit csinál vele, tömik a szádba, egyél és akkor jön az anyukád „kicsi fiam sütöttem neked csikre-birkét, csirke-birke egyél” közben beteg vagy, tehát nincs is étvágyad,de azért nyomatják  neked, tele a pofád  a kajával, mer ugye még egy halvány remény van benned, „hát ezek az emberek szeretnek engem, ha ezt a falatot lenyelem, talán beszélni is hagynak”. De nem, nem, mert váratlanul a barátok is betoppannak. S azt mondják, „jaj, hát ti is almát hoztatok, mi is, de mi  a Garairól, mert ott nagyon szép nagy van, nem osztrák alma, aminek nincs íze, ez szabolcsi alma a Garairól”, na ők is pucolnak „látom, látom nehezedre esik az evés”, hát persze már órák óta eszel, persze hogy… vékony gerezdeket vágnak, csupa szeretetből. Na, hát az ilyen családtól….ugye.  S akkor öt óra vagy hat, s akkor bejön a nővér „vége a látogatásnak”, s akkor hahhh. Végig fut rajtad az, hogy nem tudsz kimenni a wc-re, tehát az hogy te most tele etted magad, csak tetézte a bajodat. De nem baj, legalább a rokonaim elmentek. Az is nagy dolog, és akkor elmennek és azért ha már voltatok betegek, azért az jópofa, hogy kiürül a kórterem, s akkor a betegek így szusszannak, fuhh. Nézed magad körül a többieket, hahhh. Tudod, hhhhh, pszichodráma csoportban van olyan hogy, mikor kiveszed magadat a szerepből, akkor szoktunk olyat csinálni, hogy huuuhhh, „jól van, nem vagyok az anyám, nem vagyok a házmester” ilyet, nahát ezt a kórházi ágyon is így egymás után. „Jól van elment a feleségem, jól van most hahh”. Szóval nem azon múlik, hogy sokan vannak, egyáltalán nem, s mindenki tudja, hogy mi kell a gyógyuláshoz. Ja, hát ez a plusz, tehát etetnek és közben elmondják, hogy mit csináltál rosszul „ és ugye most belátod végre, hogy…” és akkor megy ez a kör. Hihetetlen,  hogy padlót tudunk fogni. Eszméletlen, és közben pedig beteg vagy, módosult tudatállapot. Na, nyilván, hogy ha ez egy párkapcsolatban van, veszekedés, stb. Egész jó, ha meg tudjuk beszélni, de hát ez annyira általános,  hogy ezt hagyjuk is. (1:04:36)

Istenkapcsolat: Sokat segíthet az imádság, meditáció. Néha vannak nagyon-nagyon érzékeny pillanatok, mikor mondjuk, egy gyónó nem bírja kimondani a bűnét. Van ilyen, néha, mondjuk, ha nagyon szégyelli. Ilyen van, évente egyszer-kétszer. Vagy gyerekeknél szokott ilyen lenni. Annyira szégyelli, hogy majd megsemmisül bele.  De már eljutottunk oda, hogy van ott valami. Ilyenkor szoktam azt csinálni, hogy „ jó, nem tudod hangosan kimondani, tudod mit, ne mond, viszont akkor most mond ki magadban az Istennek, az megy-e?”. Még nem volt olyan, hogy azt mondta volna, hogy az se megy. Akkor én most elhallgatok, én most itt se vagyok, te meg úgy mond el, s  akkor elmondja. Nem mindegy, hogy azzal megy-e ki, hogy úúú, nem mondtam el, úúú, ez elég neuralgikus dolog ám mikor, eeee, a, na, tehát szabad, szabad ilyet csinálni. Tehát például ha gyóntattok….(nevetés) miért? kis stólával, kis bűnöket, nyugodtan lehet, csak ne adjátok ki magatokat papnak. A nőket különösen is kérem erre, nem tesz jót az egészségnek.

Mondom a kísérletet. Embereket arra kértek –  miután megkérdezték tőlük, hogy hajlandóak-e az életüknek nehéz életeseményeiről beszélni -, ha azt mondták, hogy igen, négy napon keresztül – már nem folyamatosan, hanem mindennap négy napon keresztül – az életük legnehezebb, rosszabb élményeit mesélhették el a kísérletben a szakembernek. Mi lett a következménye? Az, hogy kiderült, ezeknek az embereknek az immunrendszere megerősödött. Ez a hatás 6 héten keresztül tartott. A kontrollcsoportban egyszerűen csak azt kérték, hogy beszéljenek bármilyen élettörténetekről, életeseményekről. Ott nem történt ilyen. A másik kísérlet. 5 napig beszélgettek olyanokkal, akik munkanélküliek voltak. Az egyik csoporttól azt kérték, hogy az ezzel kapcsolatos érzéseiket mondják ki, a másik csoportot pedig arra, hogy mondják el, hogy milyen, milyen terveik,meg álmaik vannak az életükre vonatkozóan. Az eredmény. 8 hónap múlva megnézték a két csoportot. Abban a csoportban, ahol 20 percig beszéltek 5 napon keresztül a legmélyebb érzéseikről – beleértve a negatívokról is – 50%-uk fölött, na, 50% fölött találtak munkát. A másik csoportban ez csak 24% volt. Vagyis egyértelműen olyan területeken is megjelenik a pozitív hatása, annak, hogy egy nehéz élethelyzetben ezt el tudjuk mondani, ki tudjuk fejezni, önmagunkat képesek vagyunk megmutatni, ahol nem is gondolnánk. Kihat a kapcsolatainkra, kihat az immunrendszerünk állapotára és még egy csomó mindenre. Hm. Hát igen. Nem tudom, belekezdek még. (1:08:55)

II. direkt (probléma központú) megküzdési mód

1. átértékelés

Ez a második nagy csoport, ezt nevezhetjük közvetlennek is. Amikor a helyzet megváltoztatására, vagy megszüntetésére irányul az erőfeszítésünk. Nem az érzelmi, a lelkiállapotunk megváltoztatására. A legklasszikusabb az átértékelés. Mikor valaki azt mondja, ez, ez lehetne a kulcs mondat „ Hát,hol itt a gond? Hah,nincs is itt gond! ” Na, most a betegség rövid ideig – ez pozitív – azért mert előhozhatja belőlünk a pozitív erőforrásokat. Mi az amire mégiscsak alkalmas vagyok? Mi az amire mégis csak képes vagyok? Negatív azonban akkor, hogy ha ez nagyon hosszú távon történik, folyamatosan ezt csinálnom. A veszekedésnél, mikor azt mondom „nincs ezzel a kapcsolattal semmi baj”. Vagyis, azt a helyzetet, amiben vagyok, elkezdem másképpen értelmezni. „Nincs ezzel a kapcsolattal semmi baj, ezzel a helyzettel nem kell nekem semmit sem kezdeni, mert sikerült átértelmeznem, átértékelnem azt, amiben éppen vagyok. „ Vagy azt mondom, „ez a súlyos nézeteltérés egyszerűen hozzátartozik az élethez.” Hogy mondják, nincsen, nem tudom én mi, mi nélkül? Rózsa, tövis nélkül. De van egy másik is. Nincsen rózsa tövis nélkül, de kapcsolatok szokták mondani, nincsen tányér csörgés nélkül, vagy mi koccanás nélkül. Igen, ez az, ez az.

Istenkapcsolat: Az átértelmezés, vagyis, hogy azt mondom, „ez nem is probléma”. Segíthet például abban, hogy ha van bűntudatom olyasmitől, amiért nem is kéne, hogy legyen. Nincsen bűn, de van bűntudatom. S egyszer csak mindig azt mondtam, hogy „ ez bűn, ez bűn, ez bűn”, jött a bűntudat, valamit a bűntudattal próbáltam kezdeni. Ez az érzelmi megközelítés. A bűntudat elől elmenekülni, elfojtani, arról beszélni, ilyesmi. Problémaközpontú megközelítés az, amikor ebben az esetben azt mondom „nézzük csak meg ezt a helyzetet máshonnan”. „Tényleg az a probléma, hogy én bűnt követtem el?” S, akkor rájövök, dehogyis. Az, amit csináltam, nem is bűn, csak van nekem egy klassz, kis neurotikus bűntudatom. Ezzel átértelmezem a helyzetet, s valamiképpen maga a konfliktus vagy a probléma is megoldódik. Ezzel a problémát oldom meg, azzal, hogy azt mondom, hogy itt valamiképpen nincs, ez a probléma. Vagy egy más valóságról van tulajdonképpen szó. A terápiában ez nagyon sokszor használt módszer. Nagyon sokszor. Elmegyek a barátommal beszélgetni, abban is vannak gyógyító elemek. Én elmondom, hogy ezt a helyzetet hogy éltem meg. S, a barátom azt mondja, hogy jééé, „én ezt másképp látom”. Én ezt így és így látom. Ebben a pillanatban az ami eddig probléma volt, az másképpen tűnik föl előttem. Például ilyen fölismerés lehet az, mikor rádöbbenek arra, hogy Isten mégis csak törődik velem. Vagyok egy helyzetben, amely helyzet nem változik meg, továbbra is nehéz helyzetben vagyok. De ami megváltozik az az, hogy most már a helyzetet látom másképpen. S azt mondom, igaz, hogy bajban vagyok, de most már elhiszem azt, hogy Isten velem van. Ezzel a helyzet lesz más. (1:04:09)

A kísérlet:  Megint csak tesztet írattak. 50%-nak azt mondták jól sikerült, 50%-nak azt, hogy rosszat. Utána azt kérték tőlük, hogy értékeljék a tesztet, magát a tesztről, tesztet véleményezzék. Hát nyilvánvaló, hogy akik rosszul teljesítettek, azok magáról a tesztről, hogy ennek van-e értelme, létjogosultsága, fontos következtetéseket lehet-e levonni belőle, azt mondták, hogy nem. Hogy hát ez hülyeség, az intelligencia teszt valójában nem sokat árul el az ember intelligenciájáról. Ugye ez egy problémaközpontú megközelítés? Másképpen viszonyulok magához a helyzethez. Oké. És azt változtatom meg azáltal, hogy más jelentést adok neki. Oké.

Zárómondat. Az újraértékelt fenyegetés, legyőzött fenyegetéssé válhat. Ez egy jó mondat. Megmarad a fenyegetettség, de azzal, hogy másképp értelmezem, hogy újra értelmezem, legyőzött fenyegetéssé válik. Oké. Majd belejövök.  Egy kis kihagyás és máris esik a színvonal. Hhh,na.

Van-e valaki, aki szeretne hirdetni?

Lejegyezte: Ujházi Andrea

Vázlat

A reményt egy megalapozott hitre lehet építeni. A remény azt jelenti, hogy akármilyen helyzetben voltam- vagyok- leszek, annak van értelme. Akármi fog velem történni, abból azután valami jó is ki fog jönni, a javamra lesz. Még ha most nem is értem, hogy miért történt ez. Az életemnek van létjogosultsága.

Kaffka A törvény kapujában őr áll

A törvény kapuja előtt áll egy őr. Ehhez az őrhöz odamegy egy vidékről jött ember, és engedélyt kér, hogy beléphessen a kapun. Az őr azonban azt mondja neki, hogy most nem engedélyezheti a belépést. Az ember töpreng, majd megkérdezi, hogy tehát akkor később léphet majd be? – Meglehet – mondja az őr –, most azonban nem. – Minthogy azonban a törvény kapuja, mint mindig, nyitva áll, és az őr arrébb megy, az ember előrehajol, hogy beleshessen a kapun. Amikor az őr ezt észreveszi, nevet, és így szól: – Ha ennyire csábít, hát kíséreld meg, és menj be tilalmam ellenére. De jegyezd meg: hatalmas vagyok. Pedig a legutolsó vagyok az őrök sorában. Teremről teremre őrök állnak, egyik hatalmasabb, mint a másik. Már a harmadik látványát én magam sem bírom elviselni. – Ilyen nehézségekre nem gondolt a vidékről jött ember, hiszen a törvénynek mindig, mindenki számára elérhetőnek kell lennie, gondolja, de ahogy most a bundás őrt jobban szemügyre veszi, nagy, hegyes orrát, keskeny, fekete, tatár szakállát, úgy határoz, hogy inkább várakozik, amíg meg nem kapja a belépésre az engedélyt. Az őr ad neki egy zsámolyt, és megengedi, hogy oldalt, a kapu közelében leülhessen. Ott ül napokig, évekig. Többször is megpróbál bejutni, és zaklatja az őrt kérdéseivel. Az őr gyakran veti alá kisebb kihallgatásnak, kérdezgeti a szülőföldjéről és sok minden másról, de ezek közömbös kérdések, amilyeneket a nagyurak tesznek fel, és végül mindig azt mondja neki, hogy még nem engedheti be. Az ember, aki jól becsomagolt az útra, mindent felhasznál, legyen az bármennyire értékes is, hogy megvesztegesse az őrt. Az úgyszólván mindent elfogad tőle, de közben így beszél: – Csak azért fogadom el, hogy ne hidd, bármit is elmulasztottál. – Az ember hosszú éveken át szinte szakadatlanul csak az őrt figyeli. Megfeledkezik a többi őrről, és úgy véli, bebocsáttatásának egyetlen akadálya ez az első. Átkozza a szerencsétlen véletlent, az első esztendőkben gátlástalanul, hangosan, később, ahogy öregszik, már csak úgy magában dörmögve. Gyermeteggé válik, és mivel az őr évekig tartó tanulmányozása közben annak prémgallérjában még a bolhákat is felfedezte, még a bolhákat is megkéri, segítsenek neki, és térítsék jobb belátásra az őrt. Végezetül látása meggyengül, nem tudja, valóban sötétedik–e körülötte, vagy csak a szeme csalja meg. Most ugyan észrevesz a sötétségben valami fényt, mely kiolthatatlanul árad a törvény kapujából. Már nem él soká. Halála előtt az egész itt töltött idő minden tapasztalata azzá az egyetlen kérdéssé sűrűsödik össze a fejében, amelyet eddig még nem tett fel az őrnek. Magához inti őt, mert merevülő teste már nem tud felemelkedni. Az őrnek mélyen le kell hozzá hajolnia, mert a kettejük magasságának különbsége ugyancsak az ember rovására változott meg. – Most még mit akarsz megtudni? – kérdi az őr. – Telhetetlen vagy. – De hát mindenki a törvény felé igyekszik – mondja az ember –, hogyan lehetséges, hogy ennyi év alatt rajtam kívül senki sem kért bebocsáttatást? – Az őr látja, hogy az ember már a végét járja, s hogy hallását elmúlóban még utolérje, ráordít: – Itt rajtad kívül senki be nem léphetett volna. Ezt a bejáratot csak a te számodra jelölték ki. Most megyek és bezárom.

Érzelmi megküzdési stratégiák

Azt az érzelmi állapotot próbálom megváltoztatni, amiben vagyok. Nem a helyzetet akarom megváltoztatni, hanem azt, ahogy a helyzethez hozzáállok.

1. Elmenekülni.

Egy példa a betegség témaköréből. A beteggel közlik, hogy beteg. Reakció: bárcsak elcserélték volna a leletet, bárcsak eltűnne a lelet, bárcsak én tűnnék el.

Párkapcsolat. Nagy veszekedés. Reakció: akkor váljunk el! Menj el!

Isten-kapcsolat.

-Majd hülye leszek imádkozni! -Most szüntettem be ezt a naív dolgot. -Eddig se segített! – Már mióta imádkozom?! Már tíz éve! Már tíz éve imádkozom, hogy Uram adj nekem feleséget, és még mindig semmi. Kilépek az Isten-kapcsolatból. Elmenekülök. –Tudod ki megy el misére! Ezt az teszi nehézzé, ha túl gyorsan jön a bűntudat. Visszamegyek és meggyónom. Annak az Istennek, akivel nem akartam találkozni, mert nem adott nekem feleséget.

Sporttársaim nem értik, hogy milyen lesz, ha én pap leszek. Megyünk Bécs felé. Sporttársam:-Akkor te nem házasodhatsz meg? Feri: -Nem. -Barátnőd lehet? Feri: -Nem. -Tartós kapcsolat? Feri: -Nem. -Alkalmi kapcsolat? Feri: -Nem. Megtalálta a megoldást. -Értem. Akkor a fiúk! Feri: -Na akkor padlót fogtam, mert ő már jól volt.

Azért ragaszkodok az önmagamról alkotott képhez, mert azzal együtt tudok úgy tovább élni, hogy a helyemen vagyok, hogy értékes vagyok, hogy az vagyok- akinek gondolom magam. Ha az önmagamról alkotott képem súlyosan megváltozna attól, hogy ezzel a mai helyzettel itt nem tudok mit kezdeni, és akármi is kijöhet belőlem, akkor elmenekülök. Pont ez a fejlődésem akadálya: Az életemnek ezekből a fejlődésre alkalmas helyzeteiből lelépek, elmenekülök, mert azt a fenyegetettséget élem meg, hogy ha benne maradok ebben a helyzetben, akkor valami olyasmi fog előjönni belőlem, amiről magam sem tudom, hogy mi, de meg fog változni az önmagamról alkotott képem. És ez a kép minél jobb, annál inkább lelépek, hogy megőrizzem a képet. Így a kontroll illúziójának ma tudatával tudok tovább élni. A bölcsek szerint egy- két krízis elengedhetetlen az életben.. amikor padlót fogok. Amikor összetörik az önmagamról alkotott kép. Egy napig- egy óráig- egy hétig nem állítom magamról azt, hogy rendes vagyok- hogy jó vagyok. Amikor belátom, hogy végül is lakik bennem egy gazember.