Az egészséges "szívós" személyiség jellemzői 1.

Az egészséges "szívós" személyiség jellemzői: elköteleződés, kontrolláltság, kihívás.

Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit!

Milyen jó társaságba kerültem ma este! Ez annyira jó! Ti csak nyugodtan rendeződjetek el, én meg majd dumálok! J

A múltkor ott hagytuk abba, hogy le lehetett írni egy olyan személyiségjegyekkel rendelkező személyiségtípust, amely inkább jellemző azokra, akik kimutatható módon veszélyeztetettebbek a daganatos megbetegedésekkel kapcsolatban. Erről beszélgettünk, és ez a C-típusú személyiségmodell, és ezzel fejeztük be.

Most pedig nézzük meg ugyanennek a másik oldalát, hogy létezik-e, valóban tudományos alapossággal leírható módon egy olyan jellemzőkkel bíró személyiség, amely pedig éppen, hogy így lehetne mondani: egészséges személyiség. Amit így fordíthatnánk le, hogy: strapabíró személyiség. Két alapmegjegyzést tennék az elejére. Az egyik, hogy kimutatható az, hogy a stressz önmagában nem betegít meg, hanem a stresszre adott válaszon múlik minden. Adott esetben egy némi kis stressz, az jót is tesz, mert föllelkesíti az embert, hogy orvoshoz menjen! Ez pedig egy komoly lépés, a gyógyuláshoz vezető úton! A másik pedig, hogy a világlátásunk és az ahhoz kapcsolódó cselekvésre való készségünk és képességünk, nagyon összefügg az egészséggel.

Akkor pedig, most nézzük meg a szívós személyiséget! Szívós Pista! Három kulcsszavunk lesz: Elkötelezettség, kontrolláltság, és kihívás. Ez a három nagy kör.

Mondom először az elkötelezettséget. Szerintem talán ez az egyik legizgalmasabb. Mit jelent az elkötelezettség? Hit abban, hogy amit teszek, az jó lesz nekem, hogy értelmes életet tudok élni, hogy ahogyan most viszem az életem, az valahova vezet, annak van egy célja, és emiatt van értelme. Annak a képessége, hogy képes vagyok teljes emberként élni, és cselekedni, alkalmas vagyok az önfeledtségre. Az ilyen ember, aki elkötelezett, az elköteleződése révén, ki tud tűzni célokat! A nem elkötelezett ember, nehezen tud, főleg hosszú távú célokat kitűzni, főleg kitartónak lenni hosszú távú célok irányába! Az ilyen ember pedig, mert van benne elköteleződés, vannak céljai, ezeket hosszú távon képes megvalósítani, ebből adódóan pedig, képes megkülönböztetni a fontosat a nem fontostól, azt, hogy mi vezet el a célomig, és mi az, ami nem, és mi az, ami ebből a szempontból fontos, és mi az, ami nem. Tehát nem állok le minden sarki igazságtalanságnál, hogy az Ombudsmant fölhívjam, mert egyszerűen nem érdemes! Hallottátok? A Délkelet-Ázsiai természeti katasztrófa kapcsán, van egy tapasztalható különbség az ottani keresztények és a buddhisták reakciói között! Úgy tűnik, hogyha erről hallottatok vagy olvastatok, hogy a buddhisták sokkal rezignáltabban fogadták ezeket a történéseket, mert hát azt mondták, hogy egyszerűen, ez rendeltetett, egyfajta karmának a betöltése ez: Hát, ez van. Szóval, az derült ki, egy-két beszámoló alapján, hogy a cselekvésre, vagy hogy ebben a nagyon nehéz helyzetben az önmagamért való tevésre, a keresztény emberek gyorsabban kaphatók voltak! Talán azért, mert kevésbé fatalistán álltak ezekhez az eseményekhez. Ez nem akar most buddhista-kereszténység kritika, meg ki a jobb, meg ilyesmi lenni, ezt most nem ezért mondom el.

Most nézzük meg az elkötelezettség és a személyiség összefüggését! Abból kellene kiindulnunk, hogy egy olyan világban élünk, amely hat a személyiségünkre, hogy minden viszonylagos, minden relatív. Ez is, amit mondok, ez is relatív, minden relatív. Amit nem vonunk kétségbe, és ez a mai kultúrának a vezérgondolata, hogy: Minden relatív! Ez önmagában is egy izgalmas ellentmondást rejt, hogy aki megkérdőjelezi ma, hogy minden rendben relatív, az nem illeszkedik bele ebbe a kultúrába, és az veszélyes! Tehát egy kicsit önmagát is megerősítő világról is van szó, de minden relatív. Ráadásul, most már elvesztettük azokat a tájékozódási pontokat, mondjuk egy lehetséges koordinátarendszerről nem is beszélve, amely alapján meghatározhatnánk azt, hogy a relatív dolgok között, minek mi a helye, minek mi a fontossága vagy a sorrendje, régi szóval, hierarchiája. Sőt, nyugodtan mondhatjuk azt is, hogy már olyan pontunk sincs, legalábbis ez van a közgondolkozásunkban vagy a szemléletmódunkban, amelyből kiindulva, az egymás mellett élő normarendszerek vagy értékrendszerek között valamiféle összefüggést vagy értékrendet tudnánk teremteni. Nem találnunk ilyen pontot! Ez a vallásokra is érvényes, mert amióta egymással, klassz párbeszédet folytatunk, a kereszténység kiesett abból az illúziójából, hogy odalépjen egy hindu elé, vagy egy muzulmán ember elé, és azt mondja, hogy: Én a Kinyilatkoztatásból vezetem le a normarendszerem! Mert a buddhista vagy a muzulmán meghajtja a fejét, és azt mondja, hogy: Én is! J A muzulmán főleg! És ebben a pillanatban, hol van az a pont, ahonnan ettől-ide, attól-oda tudnánk értelmezni vagy értékelni! Nem találunk ilyen pontot, legalábbis kívül nem találunk ilyen pontot! Ha én egy adott rendszeren belül vagyok, és ott elköteleződtem, ahhoz képest persze képes vagyok mindennek megtalálni a helyét. De ha nem köteleződtem el sehová, és egyszerűen csak kívülről nézem, akkor van-e ilyen pont? Úgy tűnik, hogy nincs! Koordinátarendszer meg pláne nincs! Ez pedig állandóan összezavar bennünket, és növeli a bizonytalanságunkat! Az egyetemes, mindent átfogó igénnyel föllépő rendszerek, akár világértelmezési, akár vallási rendszerek, vagy valamiképpen csődöt mondtak, vagy legalábbis az egyetemes érvényűségüket elveszítették, a jelenlegi kultúránk egészéből nézve mindenképpen, vagy pedig annyira korrumpálódtak, lejáratták magukat a maguk történelme során, hogy ember legyen a talpán, aki önfeledten el tud afelé köteleződni. Ráadásul, mi marad? Hát, ilyen egyéni életminták, ilyen csoportideológiák, ilyen kisközösségi vagy közösségi normarendszerek, vagy az ilyen találtam egy vajákos hölgyet, aki hihetetlenül szimpatikus, és most próbálom úgy csinálni, ahogy ő típusú elképzelések. Ilyenek maradtak! Van egy baráti társaság, nagyon jó fejek, most tanulom, hogy hogyan érdemes élni! Valami ilyesmi maradt! Közben pedig reális alternatívának tűnik az, hogy mondjuk vasárnap kirándulni menjen a család, vagy a templomba? A kettő egyszerre nem megy, mert egy jó kirándulásba nem fér bele a Mise, mert az legalább 7-től, este 9-ig van! Ha valaki nincs eléggé elköteleződve, egy vallási rendszeren belül, számára tökéletesen egyenrangú választásnak tűnik, az ő személye, a család érdekei, vagy akármi felől nézve, hogy most kiránduljunk vagy templomba menjünk? Nem is létezik számára olyan pont, amelyből kiindulva el tudná dönteni, hogy most melyiket inkább! Hát a pillanat a döntő vagy az, hogy éppen hogyan alakul, vagy a család, vagy, hogy miért kiabálnak a gyerekek! De a gyerekek általában, úgy ösztönösen és hosszú távon, nem szeretnek misére járni! J Ez pedig a kirándulás irányába sodorja a családot! Ha pedig számomra a tájékozódási pont a gyermekek hangos nyüszítése, akkor ez mindenképpen meghatározza a család 15-20 esztendejét, a vasárnapokra nézve! Kivéve, hogyha van valamiféle elkötelezettségem, adott esetben egy vallási rendszeren belül, akkor aztán nyüszíthet a kölyök, akkor is jön! Na jó, ismertek, hát na…  Jól van, kis pöttyeim! J

A személyiség szempontjából nézve, ez a helyzet, ez a kulturális környezet, amely természetesen itt bent is meghatároz minket, a következő fölismerésekre vezethet:

Nem alakul ki, felnőtt embereknél sem, egységes önazonosság-tudat. Erről pedig most szeretnék egy picit beszélni, mert ez a hit, a remény, de egy boldog élet szempontjából is kifejezetten jelentős, az egészségről nem is beszélve! Hogyan alakul ki, most csak a lényegi részét kiemelve, az önazonosságunk? Úgy, hogy mondjuk serdülőkorban, még mindig ragaszkodunk a példaképeinkhez, kötődünk a szüleinkhez, a minket meghatározó családhoz, otthonhoz, osztályközösséghez, haverokhoz, és a többihez. Ez így nagyon jó, és ezt úgy nevezzük, hogy átvett identitás. Átvettük a szüleinktől, a külső dolgok határoznak meg minket, de ezekkel mi teljességgel azonosulunk, éppen ezért otthon vagyunk itt bent is! Nem szerepeket játszunk, hanem jól érezzük magunkat itt, de amit magunknak hívunk, az valójában egy átvett valami, amit átvettünk a nekünk fontosnak vélt személyektől. Erről beszéltünk, azt hiszem, hogy három évvel ezelőtt, tehát ezt nem nagyon akarom ragozni. Ugye, a serdülő egyszerre hihetetlenül konformista, ókonzervatív minden serdülő, és közben egyszerre lázad! Mert egy serdülőnél divatkövetőbb, divatmajmolóbb, konformistább lény, kevés van! A gyerekben még van valamennyi önállóság, de a serdülőben már nem sok! Szegény, csak nyüglődik, lázad! Ezért, végletek között, ide-oda esik, közben pedig azt, sem tudja, hogy ő ki! Akkor jön a második szakasz, mert azért ebből, előbb vagy utóbb kinövünk, hogy így példaképezünk meg rajongunk. És akkor mi történik? A személyiségünk, különálló kis mozaikokból, darabokból kezd állni, és mindegyikekhez képesek vagyunk úgy kapcsolódni, hogy ez vagyok én! Ezért lehetséges az, hogy mondjuk látok egy 18 éves fiatalt, hihetetlenül elmélyülten imádkozva a templomban, fölolvasást vállal,  egy nagyszerű, klassz srác, de előtte való este úgy berúgott, mint az albán szamár! J Ez a szabadidős identitás! A serdülőknek ilyen van. Egy normális serdülőnek, beleértve az ifjúkort is, mert ezt sikerül átmentenünk, ilyen szabadidős önazonosságai vannak. Tehát például a bowling-pályán nem ismer, se Istent, se embert! Gurít, hasal, ordít, és aztán a meccs végeztével elmegy a misére, beöltözik és ministrál. A kettő között pedig, igazából nincs nagyon összefüggés! De ő mind a kettőben otthon érzi magát, de nem nagyon látjuk sem az összefüggést, sem a harmóniát, főleg egység nem alakul ki, a rész-önazonosságok között. Ugye, a serdülőkön látjuk, de hát az ifjúkorba is ez bele tud csúszni, hogy néha tud felnőtt lenni, és ki is kéri magának, hogy őt gyereknek nézzék… Ezt szerintem minden szülő ismeri! Szegény szülők! De néha meg gyerek! Néha bohóc! Nekem például volt két önazonosságom serdülőkoromban, az egyik volt az élsportoló, aki legény a gáton, amiben nagyon jól éreztem magam, otthonos voltam benne, kitöltöttem a testemet. Igen ám, de volt egy másik is: szorongó, félelmekkel teli, zavarodott, a helyét nem találó, önmagról semmit nem tudó, csak kérdéseket föltevő, teljesen zavarodott, kis nyomorult pszeudo-pötty. Ez volt a másik! Ennek jele mondjuk, hogy ugyanabban az évben: magyar bajnok, és ugyanebben az évben a legjobb jegyem a gimnáziumi év végén a hármas lett, egy-két kettessel, hogy ne legyen egyhangú! Úgyhogy simán voltam egy nyomorult, kis szorongó kölyök, és ha-ha, egy élsportoló, aki végigverte az egész országot, és ezzel teljesen jól elvoltam, de hogy a kettő között volt-e valami összefüggés, vagy hogy egyik hatott a másikara, hát erről azt mondhatom el, hogy nem nagyon! Amikor mentem az iskolába, akkor olyan voltam mint egy tele a gatya kissrác, a sportpályán meg pont az ellenkezője voltam! Hát ezen kívül azért volt nekem is ilyen szabadidős önazonosságom, de ezt most hagyjuk… J Nem ezért vagytok itt! Mi jellemezheti még ezt a kort? Nem fogok nagyon itt belemenni, hogy így értelmetlen legyen. De például itt van a nemi önazonosságnak a bizonytalansága. Lehet, hogy ti is átéltetek ilyet, én azonban pont ilyet nem, de hallottam nagyon sokaktól, akik ezt nagyon szégyellni szokták, ezért ez nem derül ki, hogy 15-18 évesen, főleg akkor, ha a kultúra is rátesz egy lapáttal, fölmerül egy kétely, hogy most én homokos vagyok-e vagy nem? Most én a fiúkhoz vonzódom-e vagy a lányokhoz? Nem tudom, van azért egy-két jó pasi is… Ez fordítva is igaz persze! J A fiúk annyira bárdolatlanok, bunkók, éretlenek, primitívek, ülnek a számítógép előtt, de bezzeg a Rozi! Azért az a Rozi… És akkor jön egy-két fantázia, akkor nagyon megijedsz: Hát te Jó Ég, hát mi vagyok én? Leszbikus vagyok? Ami pedig a legnagyobb poén, hogy nem bírod eldönteni! Magam sem tudom éppen, mert serdülő vagyok, és meg vagyok zavarodva!  Most ezt kiéleztem, és ha most ülnek itt 50-60 évesek, akkor lehet, hogy éppen a kultúra nem támogatta az ilyenfajta zavarodottságot. Azonban volt alkalmam gimnáziumi tanárnak lenni, és hallottam egyet és mást, ezekről a zavarokról! És itt jön a kultúra szerepe! Ugyanis, ha én serdülőként, valóban a különböző rész-önazonosságaim között fölismerek egy olyat is, hogy hát azért van olyan, hogy tetszik nekem ez is, az is, és esetleg ezt sem tartom teljesen elképzelhetetlennek, akkor ha a kultúra rátesz egy lapáttal, és azt mondja, hogy ez is egy nagyon normális és természetes alternatíva, és nyugodtan menj bele, próbáld ki! Akkor egy olyan valakit, akinek egyébként a személyiségfejlődése zavartalan lenne, úgy meg lehet kavarni, mint a sicc! Ezért nagyon kényes kérdés, és visszahat a személyiségfejlődésre, majd egy egész életútra az, hogyha akkor, amikor a személyiség nagyon képlékeny, akkor nincsen eligazodási pont! Mert egyébként sincs, de ha a környező kultúra még ezeket is lebontja, akkor pláne sajnálok minden most serdülőt!

Egy másik. Hogy ezt mennyire nem veszi komolyan a kultúránk… Mert itt nem moralizálásról van szó, erkölcscsőszségről, toleranciáról, másságról, hanem ennél sokkal komolyabb dolgokról van szó! Nem pusztán emberi jogokról van szó, hanem a személyiségről, mindnyájunkról, meg a gyerekeink személyiségéről! Ott pedig most megint nem mondtam azt, hogy ne élhetne egy tiszteletreméltó életet valaki, aki homoszexuális vagy leszbikus! Mert élhet! Még üdvözülhet is! Na! Elég ennyi? Jól kibékültetek velem? Nem erről van szó, hanem na, elmondtam már… Hogy mennyire komolyan lehet venni egy hasonló helyzetet: Van egy Whitaker nevű amerikai családterapeuta, a legjobbak közül való, aki az első Családterápiás Kongresszust hívta össze az Amerikai Egyesült Államokban, először az egész világon, és aki egy igazi atya-mester. Nos ő, ha hozzá krízisben jövő család vagy házaspár érkezett, akik kifejezetten a válás szélén voltak, de azért még tesznek egy utolsó próbálkozást, akkor sosem vállalta egyikőjüket külön, és ezt nem is tanácsolta. Mert azt mondta, hogy a tapasztalat azt mutatja, hogy amikor nagyon súlyos válási krízis van, akkor sokkal érdemesebb, ameddig ebből a mély krízisből ki nem jönnek, családterápiára járni, együtt jönni, nem pedig külön. Ő annyira komolyan vette, hogy az a közeg önmagában, hogy én egyedül találkozom veled, miközben te nem pusztán csak egy életválságban vagy, hanem te egy válási krízisben vagy, és pusztán ez a keret máris abba az irányba hat, hogy inkább válj el, és ne találj vissza a házastársadhoz. Ezt ő nem katolikus papként gondolta így, hanem családterapeutaként, a tapasztalatból kiindulva. Itt most próbáltam mutatni nektek két, egymással ellentétes pólust, a mai kultúrát, ami egyáltalán nem törődik ilyen dolgokkal, és valakit, aki olyan dolgot is patikamérlegre tesz, amiről már azt mondjuk, hogy ez aztán már igazán nem olyan fontos, csak segítsen neki valaki!

Ezért, amikor még nem elég érett a személyiség, és még csak rész-önazonosságaink vannak, akkor hihetetlen könnyű bennünket megbillenteni, ilyen vagy olyan irányba! Most jön akkor, ami miatt ezt igazából el akarom mondani, ez pedig az, hogy ez a kultúra, amiben vagyunk, nem érdekelt abban, de semmiképp sem támogat minket arra az irányra, hogy mi egy szilárd önazonosságra jussunk. Ez egyszerűen, ennek a kultúrának nem érdeke, azért, mert egy rész-önazonosságoknál megállt személyiségfejlődésű embert lehet ide-oda pattogtatni! Őt ki lehet zsigerelni öt évig vagy két évig! Ezért, szinte arról kell beszélnünk, hogy a ma nemzedékének nem is lesz életútja! Életút? Hát az valami fonál! Hát ott van valami rendező elv! Hát hol vagyunk már? Nincs életút! A ma emberének projektjei vannak! Projektről-projektre… Hogy azokat mi köti össze, azt ki a csuda tudja? Senki, mert semmi nem köti össze! Akkor pedig ez a kifejezés, ami a teológiának egy kulcskifejezése volt, hogy üdvösségtörténet, Isten és ember közös életútja, hogy ennek van valami iránya, van valami fonala, és erre fölfűzhetők az életesemények, ez a gondolat egyszerűen értelmetlenné válik. Nincs ilyen! Tehát van egy ilyen, hogy mondjuk, hogy Egyiptomból való kiszabadulás projekt, Mózes a projektvezető, kitalálták a rendszert, hogy kell csinálni, végbevitték a projektet, és kész, és aztán a választott nép kavart, meg jól élt és minden. J Akkor pedig jött Józsué, ami egy újabb projekt volt… És akkor ezt így látjuk! Micsoda? Üdvösségtörténet? Hát a történet! Ez a szó sincs már! Nagyon kritikus vagyok? Vagy elszálltam? De akkor is, úgy gondolom, hogy ebbe az irányba megyünk! Ugye? Hát én csak tudom, hogy milyen irányba megy a világ, nem? J Ha a ma világának nem áll érdekében, akkor megerősít bennünket abban, hogy éljük csak meg külön-külön, mindenféle rendezettség, harmónia, egységre jutás nélkül, ezeket a részszemélyiségeinket! Tehát mondjuk, szervezünk a multinacionális cégnél egy nagy bulit, hozzuk a csajokat, és ami belefér! És te ott, ebben az önazonosságodban, jól elvagy! Ezt pedig úgy nevezik, hogy csoportépítés! Hát, nagyon szép! Hát abban a projektben úgy van… Akkor pedig hazamész a kedves feleségedhez, vagy főleg a férjedhez, és akkor ott egy más rendszerben próbálsz tájékozódni, és akkor ott is, mondjuk csoportot építesz, vagy nem tudom én mit csinálsz! Ha részekben marad az önazonosságunk, akkor az életünk egyszerűen valójában nem tud elkötelezett élet lenni! Akkor állandóan, a világ felől, valamire megszólíthatóak vagyunk, meggyőzhetők, manipulálhatóak vagyunk, és a többi, és ezek alapján fogunk pattogni! Az életünk abból fog állni, hogy mindig a legjobb lehetőséget, az adott pillanatban kiragadni, ha-ha! Akkor pedig, majd így vagyunk boldogtalanok, ha-ha! De nem áruljuk el! Ha-ha! J Ez, nem annyira jó nekünk! Amikor ezek a rész-önazonosságok mennek párhuzamosan, egymástól függetlenül, ilyen rendszertelenül, rendezetlenül, akkor az életünk kezd szétesni! Ezt tudjuk. Akkor meg majd jön a válás, a munkahelyi krízis, akkor ide rohantam, oda mentem, azt sem tudom, hogy hol vagyok… Mi segíthet? Itt pedig megint csak a kultúrának, a cselekvésnek és a személyiségnek a kölcsönhatása van jelen, a hit szempontjából nézve is, és itt jön az elkötelezettség, mint nemcsak kulcsfogalom, hanem valami, amimnek mentén a rész-önazonosságok elnyerik a helyüket. Ha nincs elköteleződés, nincs erő, amely ezeket a rész-önazonosságokat egységbe tudná fogni! A ma fiataljai azonban, nem nagyon szeretnek elköteleződni, ezért hosszan-hosszan kitartják a személyiségük fejlődésének azt a periódusát Egyesek ezt életük végéig teszik, mert nem köteleződnek el, hanem projektekben vesznek részt. Én hallottam már ilyet, kedves jegyesektől, hogy: Ez a házasság-projekt, és most jöttünk, hogy moderáljunk egy házasság-projektet itt, íziben, és mondjuk jó estben azt mondjuk, hogy ez a projekt, mondjuk holtomiglan, vagy akármeddig tart, főleg a te holtodig, és akkor jaj, lesz még egy esély! Szóval, itt az elköteleződés segíthetne a személyiségfejlődésünknek, és ha van elköteleződés, az segít bennünket egy olyan személyiséghez, amely egy stresszhelyzetben, egy nehéz pillanatban, egy betegségben, miután egység van benne, tudja mihez tartani magát, és képes a nehéz helyzetben is célokat kitűzni, kitartani, reménykedni, hinni, és cselekedni. Tehát az elköteleződésnek, úgy önmagában véve, nem pusztán egy vallás felé vagy Isten felé, de döntő szerepe van a személyiség alakulásában! Majd pedig ez, kihat a hitre! Ezért lehetséges az, hogy valaki, aki nem köteleződik el az életében komolyabb célok, hosszú távú célok felé, főleg pedig más személyek irányába, más emberek felé (!), esetleg közösségek felé, és ha nincs elköteleződés, akkor nincs erős hit! Ez így működik! És akkor ücsöröghetünk otthon, krokodilkönnyeket sírhatunk, hogy miért nem tudok hinni? Most legalább mondtam valamit!

Most egy kedves asszony jutott eszembe. Elmondom az ő semmit sem érek, senki se vagyok, nincsen nekem önértékelésem, sőt semmim sem ars poeticáját. Azt mondja nekem egyszer, nevetve szerencsére, mert már túlvan a mélypontján, hogy: Tudod Feri, azért az úgy volt ám, hogy amikor én láttam, hogy a testvérem sír (ő és a testvére is lány), akkor én úgy irigyeltem! (És akkor azt gondoltam, hogy na, itt valami érdekes érzésről van szó! De nem…) Azért irigyeltem, mert az én testvéremnek, az én húgomnak, olyan gyönyörű, nagy könnyei voltak, amikor sírt, nekem meg csak ilyen pici maszat jött ki a szememből! Én még bőgni se tudtam! Nem is csoda, hogy a szüleim nem nagyon szerettek! Ezt most miért is mondtam el? J Valamim köze biztos, hogy volt… A múltkor, jó pár évvel ezelőtt, megnéztem egy filmet, és akkor természetesen a hozzá való populáris irodalomba is betekintettem, és kiderült, hogy a főhős 30 évesen megírta az önéletrajzát. Ez kezd elterjedni, ugye látjátok? Tehát a ma embere, miután rész-önazonossága van, 30 évesen önéletrajzot ír! Befejeződött ez az ifjúkori projekt, és aztán, mit tudom én mi lesz, de addig is jó sok pénzt keresünk vele, mert annyi baromságot csináltunk, hogy van is mit megírni! Egy kicsit szarkasztikus vagyok máma. J Most ezt magamba tartom. Most eszembe jutott még az internet kultúránk, de csak azért, hogy még abba is belekössek, de azért erről most, mint egy jelenségről akarok beszélni. Nyilván ti is olvastatok már erről tanulmányokat, hogy az internet használat kihat a személyiségre. Szép lassan a számítógép működése válik a személyiség modelljévé, de ez még hagyján! De ha én internet felhasználó vagyok, főleg ha ez gyerekkorban kezdődik, akkor arra fogok szocializálódni, hogy az interneten különféle önazonosságokkal jelentkezhetek be, akármifélével, akárhányszor, akármennyi ideig, és a többi. Ezért, hogyha a gyermekeink olyan önfeledten elvarázsolódnak, akkor fölteszek itt egy kérdést, hogy: Ez mennyire fogja őket segíteni majd, egy egységes személyiség kialakulásában? Ez egy nagyon nagy kérdés! Természetesen a válaszokra lehetnek hipotéziseink, de azért valamiféle irányt látunk. Ugye, azért ismertek annyira, hogy én most nem számítógép ellenes propagandát folytattam, csak egyszerűen kimondtam valamit, ami itt van. Kialakul egy ördögi kör, ugyanis azért olyan kultúrát hozunk létre, amely azokat az embereket részesíti előnyben, akiknek az önazonossága diffúz. A rész-önazonosságú emberek pörögnek, mint a búgócsiga, nagy teljesítményre képesek, a gyerekek és a család sehol, ők jól keresnek, ők kerülnek a társadalomba felülre, majd tovább pörgetik ugyanezt a rendszert, és az újonnan belépők, akiket úgy hívunk, hogy gyerekek, eszek, nem eszik, szeretik, nem szeretik, valami ilyesmit kapnak. Ma talán már ezt ki szabad mondani: Mindenképpen abba az irányba hatunk, hogy olyan felnőtt emberek között, de legalábbis olyan, a kultúrát nagyon meghatározó fiatalemberek között élünk, adott esetben, mi magunk is olyanok vagyunk, hogy nincs is szilárd önazonosságunk, nincs is elkötelezettségünk, ezért aztán manipulálunk és manipulálhatók vagyunk! De ez most nem ilyen George Orwell 2005 akar lenni, úgyhogy ezt most be is fejezem…

Eszembe jutott egy másik film. Ez egy krimi volt. Valami nagy vonatrablásszerű történet, amit játszottak a moziban, a multiplexekben is. Volt egy főhős, akinek megvolt az álma, hogy milyen házat akar, milyen autót akar, milyen berendezést akar, és mit tudom én, hogy hol akar élni. Ha valakinek eszébe jut, hogy mi ennek a filmnek a címe, az mondja meg, mert nekem nem jutott az eszembe! Akkor van egy másik tag, aki hallatlanul ügyes, és az utolsó pillanatban ellopja ennek a bandának az éppen megszerzett zsákmányát. A film második része arról szól, hogyan találják meg ezt az áruló bandatagot, és kiderül, hogy ez az ürge pontosan ugyanazokat a célokat valósította meg, amelyek a másik embernek voltak a céljai. Ő vette meg azt a házat, ő költözött oda, ő vette meg ezt az autót, és ő rendezte be úgy, ahogy mindig is hallotta a társától, hogy ő mit akar csinálni majd a pénzzel. Na, erről a jelenségről beszélek, amit az amerikai filmek, a maguk módján nagyon jól tudnak tálalni! Mi a címe? Az olasz meló! Na, köszönöm! Szóval, láttad? Na, jó…

A harmadik fázis, az a kihordási idő. Ez az, amibe egy picit belekaptam, 25 év, 28 év, 30 év, 32 év, kinek mennyi, átéljük ezt az összevisszaságot, a rész-önazonosságokat, de nincs kedvünk elköteleződni, igazából, komolyan, semmilyen irányba! Nem nagyon van kedvünk, nem nagyon akarunk, jó nekünk az a kultúra, amit itt találunk. Azonban ez, a személyiségfejlődés és a hit kialakulása, vagy megerősödése ellenében hat! Ha nem mentünk teljesen tönkre ebben a folyamatban, vagy vannak jó mintáink, vagy valami, akkor olyan 30 év körül a biológiai-evolúciós stratégia megtermi minimális gyümölcsét. Akkor a hölgyek, miután már a legjobb időn túlvannak, hogy gyermeket hozzanak a világra, mégiscsak vállalják! Azt ugye tudjátok, hogy 23-26 év, ez az ideális kor! Jelenleg egy olyan kultúrában vagyunk, amely kifejezetten azt nyomatja, hogy ne ebben az időben történjen meg a gyerekszülés! Ez pedig az ember elkorcsosulása felé hat! Hát ez evidens, ugye? Én nem tudom, hogy milyenek leszünk 300-400 év múlva, de egy ilyen elég nemtelen, furcsa képződménynek képzelem magunkat! Milyen jó, hogy most élünk, nem? Megvan mindenünk, ami kell…na.

A vallásosságra nézve, a hitéletre nézve, hacsak a gyerekkorból nem vittünk át, egyfajta elkötelezettséget, és ez esetleg nem fejlődött a mi személyiségfejlődésünkkel együtt, akkor a hitélet és a vallásgyakorlat, pillanatszerű, alkalomszerű, élményszerű! Pontosan ugyanúgy, ahogy az a rész-identitásoknak felel meg! Vagyis, karácsonykor áhítat, hanukka, karácsonyfa, Betlehem, kereszt, éjféli mise, beigli. Akkor 26.-a meg valahogy egészen máshogy talál bennünket! És akkor 27-én, és 28-án is valami egésze mást csinálunk, mindaddig, amíg meg nem születik a kisgyerek! Ha, keresztelő! És akkor átélünk egy ilyen rész-önazonosságot, és ma a családoknak meg a házaspároknak a 90%-a, akik egyébként nem kötelezték el magukat, dehogy kötelezték el, amikor megszületik a kisbaba, átélik ezt a rész-önazonosság élményt és tudatot, hogy de hát mi azt akarjuk, hogy keresztény legyen! Ezt pedig ő valóban átéli, halálosan komolyan veszi, és ha a pap próbál itt valamit árnyalni, akkor az ellene van, nem érti őt meg, nem empatikus, meg egyébként is csak csodabogár-kozmetikus… Remélem, hogy ismeritek a Bizottság Együttest, az a kultúrának az elidegeníthetetlen része, hallgassátok őket! J Ő pedig ezt valóban a személyiséggének a részeként, mint egy serdülő, aki elmegy bulizni, és akkor ő semmi más, mint egy bulizó, miniszoknyás lány, vagy egy csábító, jó szagú férfi, ő ezt ugyanígy akarja átélni. Tehát most akkor egy öltönyös, jó kiállású vagyok, jön a videokamera, piff-puff, na… Addig a délelőttig, amíg… Ehhez a délelőtthöz két dolog kapcsolódik: a vasárnapi ebéd, majd a videoszalag összevágása, természetesen a legprofibb technikai eszközökkel, és ennek a barátok felé való megmutogatása! Majd pedig, amikor találkoznak velem az utcán, akkor azt mondják, hogy: Jaj atya, épp tegnap néztük a videót, láttuk magát is! J Ez számomra is örömhír, de tetszik tudni én élek, van háromdimenziós változatom is, igaz, azzal a templomban lehet találkozni, néha-néha. De a részazonosság-tudatú ember számára a kétdimenziós pap is bőven jó, az átmeneti időkben! Az átmeneti idők azonban az életút nagy részét kiöltik, mígnem a temetésemről is végrendelkezem, az a jó fej pap, jöjjön el, és temessen el, mert azért haló poromban sem mindegy, hogy mit mondanak a papok! Azért az az utolsó, nagy projektem, és azt megszervezem tisztességgel, lássa meg a család, hogy azért nem vagyok én akárki: Azt a dögös papot ideszereztem! J És akkor, a temetés után bekopogtatnak hozzám, és jön valaki, és azt mondja, hogy: „Jaj atya, olyan rég voltunk már ilyen szép temetésen! Én most megkértem a kedves ismerősömet, hogy majd ha meghalok, akkor az atya jöjjön el, és temessen el!” Amen! Ez most nem tudom mi volt, de… Itt az van írva, hogy kihordási idő. Moratórium… Lehet, hogy ezt a szót nem értelmeztem helyesen. J Na, talán még egy mondat ide. Ami a nehézséget okozza pluszban, hogy aki egy ilyen rész-önazonosságtudatban vallásos, az, ezt a teljességnek tartja! Tehát ő egy olyan vonatkoztatási rendszerben tájékozódik, ahol ilyen pöttyök vannak, ilyen kvantumok vannak, vagy kvarkok, sok kvark. Ő pedig úgy éli ezt meg, hogy ezekből az összehordott izékből van az élet, és hogy ez így tök jó! Mindaddig, amíg az első öngyilkossági gondolatok meg nem szakítják ezt az önfeledt illúziót! Akkor egy kicsit elbizonytalanodik… Azért én szeretem az embereket!

4. Kimunkált önazonosság. Ez a soha el nem érendő cél, vagy el nem érhető, vagy el nem ért cél. Amikor végül is azért valami pontot választunk, ahonnan az életet elkezdjük nézni, valami keretet, valami rendszert azért mégiscsak kitalálunk, persze nagyon nehéz dolgunk van, mert közben ebben a világban élve, párhuzamos rendszerekben élünk. Na, de erről majd egy picit később. Fontos belátnunk, hogy azért mindig töredékes lesz az önazonosságunk! Teljes egység és harmónia, hosszú távon nincsen bennünk, nem is lesz, és ez nem is baj, de ebbe az irányba megyünk! Ez a töredékesség, azonban nagy ösztönző erő lehet! Ahogy egy betegség nagy ösztönző erő lehet, hogy egy erősebb egyensúly alakuljon ki, vagy egy mélyebb harmónia alakuljon ki! Ami nagyon nagy veszély, az a fundamentalizmus! Ugyanis, amikor elbizonytalanodunk, azt se tudjuk, hogy milyen pontból, rendszerből nézzük magunkat, vagy mihez kapcsolódjunk. Akkor egyáltalán minek köteleződjünk el, vagy mi felé? Ekkor, főleg, ha nagyon rosszul vagyunk, megkísért bennünket a fundamentalizmus! Ennek a vallási jellegzetességeit ismerjük a legjobban. Ez egyszerűen a személyiségfejlődésnek a zsákutcája! Lemondok arról, hogy egy valódi, személyes önazonosságom legyen, és visszalépek a fejlődésben egy óriási nagyot, és hajlandó vagyok olyan mértékben alárendelődni, hogy elveszítem magamat, a szónak rossz értelmében, és majd mondják meg nekem, hogy mi a jó, és nem kell gondolkodni, és vége annak a félelmetes bizonytalanságnak. A fundamentalizmus reális fenyegetés és fenyegetettség, és valamiképpen, éppen a rosszul értelmezett és megélt pluralizmusból fakad!

Na most, jöjjön egy történet! Fundamentalizmus létezik Egyházon, történelmi egyházakon vagy valláson belül is. egy gyönyörű szép történetet hallottam vasárnap. Egy református atyafi szólt nálunk vasárnap, a katolikus templomban! Ő pedig a következő történetet mesélte el, hogy néhány évvel azelőtt, egy kisebb szlovákiai faluban volt református lelkész, és ő ott a konfirmálásra készülő gyerekeknek azt tanította, hogy ez egy olyan hallatlanul fontos pillanat, amikor valamiképpen kifejezzük azt, hogy szabadon átadjuk magunkat Istennek, és persze van mit, tehát van önazonosságom, és nem úgy, hogy nincs semmim és azt adom. Átadom ezt Istennek, és ez abban a gesztusban jól ki tudna fejeződni, hogy letérdelünk. De hát református templomban vagyunk, és miután készültek a konfirmálásra, kiderült, hogy mire készül a református lelkész! Ezért az esperese, a püspöke és még egyebek, szóban és írásban, levélben, hivatalosan és nem hivatalosan is, kérdőre vonták, tetemre hívták ezt a lelkészt, mielőtt még ez megtörténne, hogy mégis mit képzel magáról? Micsoda katolikus elhajlás ez! A gyerekek letérdelnek Isten előtt? Hát azért ezt már nem!  Ez, egy történelmi egyházon belüli, lappangó, látens fundamentalizmus! A Katolikus Egyházon belül is van ám mit söpörgetni, és ha egy kicsit összesöpörnénk ezt-azt a fundamentalista morzsákból, akkor be se férnénk a templomba! Ezért inkább söpörjük ki! Kint nagyobb a tér, ott valahogy elvan, és hagyjuk ezt a személyiségfejlődési zsákutcát! De ahhoz, hogy ezt fölismerjük, azért ehhez mire van szükség? Szilárd önazonosságra! Hoppá! Ahhoz, hogy képes legyek szót érteni egy más vallásúval, egy reformátussal, egy nem hívővel, vagy az anyukámmal, ahhoz valamiféle önazonosságra van szükség, különben fenyegető vagy számomra!

Hogyan értelmezhetnénk akkor most ezek után a hitéleti vagy vallási önazonosságot? Mert akkor nézzük meg, mert nagyon izgalmas a kettőt összevetni!  Ha valaki erőszakos, türelmetlen, fundamentalista, és a többi, az ilyen ember, nem a hitéről tesz tanúbizonyságot, hanem épp ellenkezőleg, a hitetlenségéről! Ugyanis, hogyha pusztán a te, mondjuk református vagy muzulmán léted az én hitem felé akkora kihívás, hogy én máris dühbe gurulok, vagy fenyegetve érzem magam, vagy azt gondolom, hogy le kell vágnom a buksidat, na azért ezt ne nevezzük a hit megnyilatkozásának! Ez inkább a hitetlenség ordító példája! Ne nevezzük a végtelen erejű remény fölbukkanásának, mert az ilyen ember a reményt úgy próbálja a karddal egyengetni, hogy a reménynek egyetlen fundamentuma van, az, hogy csak mi létezünk! Ne nevezzük a szeretet beteljesedésének se! J Vagyis, mindenféle vallási türelmetlenség, agresszivitás, meg nem értés, a dialógusra való képtelenség, valójában ölthet vallási köntöst, megjelenhet történelmi egyházakban vagy világvallásokban, és egyértelműen a hit, a remény és a szeretet végtelen gyöngeségét fejezi ki, és azt a bizonytalanságot, hogy az illető azt sem tudja, hogy ki ő! Ugyanis ez azért lehetséges, mert az illetőnek nincs szilárd önazonosság tudata! Vagyis fogalma sincs, hogy a szó teljes értelmében mit jelent, hogy én hívő vagyok, hogy keresztény vagyok, hogy katolikus vagyok! Minél inkább katolikus valaki, annál inkább képes elfogadni bármit, ami ebben a világban van! Ez már csak így van… És minél kevésbé van egy szilárd önazonosságunk, annál inkább fenyeget bennünket bármi, ami más, mint mi vagyunk. Ezért, kedves nagymamák, bár kevesen vagytok, de most hozzátok szólok! Ha az unokáitok, dédunokáitok nincsenek megkeresztelve, akkor ti átéltek egy aggodalmat, egy fájdalmat, egy szomorúságot, egy kiábrándultságot, mégis foglalkozzatok inkább a saját hitetekkel, mert jobban járnak vele az unokáitok is! Azért, mert amikor a kedves nagymama vagy nagypapa hajlandó akár egy életre összeveszni a saját gyerekével, mert az nem akarja elvinni megkeresztelni az unokát, ez inkább a hitnek, a reménynek és a szeretetnek a csődje, mintsem valami másnak a tanúbizonysága! Ezért, ezeknek a kedves, rendes nagyszülőknek, itt még a saját hitükkel kellene ezt-azt elrendezni, nem pedig a gyerekeiken és az unokáikon mindezt leverni! Azért, mert a saját bizonytalanságomat nem biztos, hogy azzal kell megszüntetni, hogy mindenkit a saját képemre és hasonlatosságomra formálok, hanem esetleg valami megküzdési stratégiát is választhatok! Ez pedig nem az, hogy téged erőszakkal odahurcollak a paphoz! Hát hozzám ne! J

Még egy dolgot kellene itt elmondani. Mégpedig azt, hogy tehát belátom, hogy én relativizálható vagyok, és ezért a vallásokban megjelenő kizárólagosság igényt, azt, hogy Isten rám jogot formál, hogy egy hívő ember azt éli meg, hogy én vagyok az Egyetlen Isten, az Egyetlen Úr, és rajtam kívül más Istened ne legyen, az ebből fakadó gondolataink, megfelelő formában, a tanúságtételben jelenhetnek meg. Vagyis nem abban, hogy ha tetszik, ha nem, vedd tudomásul, hogy ki az Isten, és csak egy van! Hanem egy formája van ennek, ami megfelelő, szerintem, hogy én tanúságot teszek arról, hogy az én életemben Isten, hogyan jelentkezett egy-egy életszakaszban, ezzel a kötelező érvényűséggel! Ami az én személyes, belső tapasztalatom, amely a személyiségemnek a legmélyebb élményei között van. Én itt belül éltem azt át, hogy nekem Isten azt mondja, itt belül, hogy: Én vagyok a te Istened! És én erre válaszoltam, itt belül, és átéltem, hogy mit jelent ennek az Istennek itt elköteleződni! De kifelé nem követelőzök, nem pattogok, nem gyújtjuk a máglyákat, azért, mert a dolog, így egyébként sem működik, mert nem lehet személyiséget fejleszteni máglyákkal, meg csípővasakkal! Legalábbis nem a legjobb módszer! Ezért létezik olyan, amit egy valláson belül a hívő ember átélhet, és azt mondhatja, hogy: Te vagy az Egyetlen Isten! De ez, az én személyes élettörténetemben van, és persze az én személyes élettörténetem összefonódik az Egyházzal, a közösséggel, és miegymással. Ez, szerintem alternatívát kínálhat, hogy mit jelenthet helyesen értelmezni azt, hogy ebben a világban a vallások pluralizmusáról is beszélünk, a felekezetekről nem is beszélve. Viszont, miközben elismerem ezt a pluralizmust, azt, hogy nincs az a pont, amiből meg lehetne határozni, hogy melyik az igazi és melyik nem, én ezt már régen nem csinálom, és nem azért, mert jó fej vagyok, hanem mert semmi értelme. És legalább beláttam, hogy aminek nincs értelme, azt nem csinálom. Eszem ágába sincs senki elé odaállni, hogy bebizonyítsam, hogy miért a katolikus felekezet a legjobb! Dehogy bizonyítom! Tanúságot azonban teszek, hogy nekem ez mit jelent! Most itt be is fejezem, mert ez most nem ilyen hittérítősdi óra, hanem csak teljesen idejött ez a téma, hogy az önazonosságunk, hogyan függ össze egy hitéleti, egy vallási, egy Istennek való elköteleződéssel és önazonossággal. Nagyon sok félelem jelenik itt meg! Nem köteleződök el ide, oda vagy amoda, mert hát ezek ilyen agresszívak, meg türelmetlenek, meg csak őnekik van igazuk, meg mit tudom én mi. Bizonyára jól láttok minket! Akkor most nagy betűvel szólok nektek és írom ide ki, hogy ez a mi hitünk, reményünk és szeretetünk gyöngeségéről szól! Nem másról. A relativizálásnak egy helyütt szabok határt: itt bent! Mert különben nem tudok élni! Ha én, itt belül nem köteleződök el, és én azt mondom, hogy Krisztus a személyiségem középpontja, az Ő képére és hasonlatosságára szeretném a személyiségemet alakítani, ez egyfajta belső meggyőződés. Ezt a meggyőződésemet, nap, nap után, hét, hét után, év, év után, majd hülye leszek relativizálni! Egyszerűen azért, mert nem éri meg, mert van egy önazonosságtudatom, még ha elég csökevényes is, de azért valami már van! De minél inkább van ez az önazonosság, annál inkább tudok meríteni egy buddhista barátommal való beszélgetésből, és annál inkább meg tud ez erősíteni engem a saját önazonosságomban, ez pedig a személyiségfejlődés szempontjából nagyon fontos lenne!

Most megint jöjjön egy református-evangélikus történet. Ökumenikus imahát van, most ilyeneket mondok, és most hagyom a katolikusokat! J Ugyebár református testvéreinknél az dívik, hogy: Áldás, Békesség! Na most, ökumenikus imahét van, és egy kedves valaki odaszólt a református lelkésznek, hogy: Erős vár a mi Istenünk! J Mire a református ember azt mondja, hogy: A miénk se gyönge! J Na, ez a pluralizmus meg az önazonosságtudat!

Annyi jó sztorival készültem, és eddig egyig sem jutottam el! J Azért, mert az a következő lapon van… Gondoltam, hogy ezt a komoly részt gyorsan ledarálom, és akkor majd élvezni fogjátok utána. De hát… Kudarcos projekt ez a mai! J

Akkor jöjjön a másik kulcsfogalom, amely a strapabíró személyiséget írja le. Ez a második kulcsfogalom, ami nekünk már nem ismeretlen, a kontroll. Nem a Kontroll csoport, bár azt is érdemes hallgatni, nagyon jó, a Bizottság, a Kontroll csoport, Európa Kiadó, Az URH-t is, mert az URH-ból lett a Kontroll csoport és az Európa Kiadó, ezeket mind érdemes hallgatni. Nem ismerhető meg a 80-as évek kultúrája ezek nélkül, ez egyszerűen muszáj!

Mit jelent a kontroll? Személyes felelősség és hatékonyság készsége és élménye. Ki az, aki képes kontrollálni egy helyzetet? Akinek van valamennyi önazonossága, és ehhez tartozó felelősségtudata. Vagyis a felelősségtudat ebben az esetben azt jelenti, hogy én felelek az életemért, és egy csomó minden most az én kezemben van, bár nem minden, de nagyon sok minden! Ezért képes vagyok felelősséget vállalni a saját életemért, vagyis cselekedni, olyan módon, hogy az nekem és másoknak is jó legyen. Ráadásul a kontrollhoz az is hozzátartozik, hogy képes vagyok megkülönböztetni azt, hogy ebben a helyzetben, amelyben vagyok, milyen helyzetben is vagyok, mi maga a helyzet, milyen célt kellene kitűzni, és mi segít a cél eléréséhez, és mi az, ami akadályoz. Ezt nevezhetjük egyfajta felelősségvállalásra való képességnek. Az önazonosságnak a kontrollélménye, az önkontroll élménye, vagy a környezet reális érzékelésének a tapasztalata hozzátartozik. Nagy kérdés azonban, hogy ezt hogyan érem el? Mert itt is nagyon sokféle alternatíva kínálkozik. Mondjuk a középkori kereszténységnek volt egy nagyon előtérbe helyezett megoldása, ez pedig az, hogy: Tégy jót! Legyél erényes ember! Minél erényesebb vagy, minél több jó teszel, az annál inkább kézzelfoghatóvá teszi azt, hogy te az üdvösség felé mész, és szinte mintegy bankbetét, a jó cselekedetek egy nagy páncélszekrényben már ott várakoznak a mennyországban, és várnak rád, és amikor majd odaérsz, ezt Szent Péter kinyitja, és majd meglátja, hogy hát mi minden van itt, ez nagyszerű. Majd becsukja, már a páncélszekrény ajtaját, a mennyország ajtaját meg kitárja, és az ember úgy képes létezni a világban, hogy csak teszem a jót, tudom, hogy ehhez mit kell csinálni, és üdvözülök. Ez egy jó stratégia volt, elég jól működött, hellyel-közzel. A nehézség benne az volt, hogy nem tudtunk olyan jók lenni, amilyen jónak ahhoz kellett volna lenni, hogy az egészséges kontrolltudat meglegyen! Mert közben vakarcsok is voltunk, bűnösök meg gyöngék, meg gyarlók, és minél gyarlóbb volt valaki, annál inkább elvesztette a kontrollt, ráadásul az üdvösségig menően! Ez nagyon komoly félelmet kelthetett! Nem is csoda, hogy föllázadtunk! És akkor jött egy újfajta kontrollszerzési projekt, egy alternatíva, amit úgy hívnak, hogy fölvilágosodás, szent ráció: A kontrollt az alapján tudod megszerezni, hogy racionális vagy, ésszerű döntéseket hozol, és ezáltal kontrollálod a saját életed. Ez hol tört meg? Az érzéseknél. Érzések, érzelmek, ösztönök, vágyak… És a nagy racionalitást kinevetik az ösztöneink, meg az érzéseink, meg az érzelmeink. Majd pedig elérkezett a lélektani projekt! Ebbe még azért futunk egy-két kört, mert ez még csak 110-120 éves. De szép lassan kezdünk ebből is kinőni! Úgy bizony! Kezdünk egy kicsit kiábrándulni ebből az ilyen csoportba megyek, ilyen izé, ilyen tréning, olyan nem tudom én mi, TMP, NLP, meg minden más. Ismeritek? Neuro-Lingvisztikus-Programozás. Anélkül nem élet az élet! Legalább egy kicsit programozd magadat neurolingvisztikusan! Egyébkánt egy nagyon jó rendszer, csak ökörködök, mert éretlen vagyok! J Egy nagyon izgalmas dolog ez, de azért látjuk már, mindezen alternatíváknak a gyöngéi! Mert, nem bírjuk megcsinálni! Ne így van? Előjössz egy marha jó dologgal, hogy: Olvastam egy zseniális könyvet, ami öt lépésben leírja, hogy mit kell csinálni! Egy valamit tudsz megcsinálni, azt, hogy elolvasod. J És te is lelkesedsz! Jaj, ez olyan jó, egy baromi jó szerző… Karácsonyra 26 példányt adsz ajándékba. Aztán, ha leülnénk és megkérdeznénk, hogy a 26 emberből, ki jutott el a második pontig, akkor… Tehát: ki se próbáltad, és aki az első pontot még valamennyire… Az autogén tréning is itt száll el a csudába! Hiába jó, csak ember legyen a talpán, aki azt csinálja!

 Szia Laci! Még éppen időben… J Ha az ittlétünket, bevezetésként értelmezzük egy Miatyánkhoz… J

Na, akkor most beszüntetem magam, és ha szabad azt mondanom: Isten áldjon meg benneteket!

A jövő kedden még találkozunk, most nyomattam a komolyat, de a következő alkalommal egy kicsit lazábbak leszünk. J De lesznek azért kereteink! Komoly dolgok lesznek.

 Örökbe fogadta és lejegyezte: Újhelyi Balázs és Annamari