A szeretetéhség és a szeretetmohóság közti különbség

A szeretetéhség és szeretetmohóság közti különbség.



Isten hozott benneteket! Beszéltünk a passzív magatartásformákról, és elhatároztam, hogy ma nagyon komoly leszek. Nagyon komoly, nagyon rendes. Múltkor kinevettük magunkat, legyen annyi elég. Szóval a passzív magatartásformáknak, amelyeknek a leírását a tranzakció-analízisből vettük, négy alaptípusa van. Csak gyors ismétlés: a semmittevés, a túlalkalmazkodás, a zaklatottság és izgalmi állapot, valamint a tehetetlenség és aztán az abból fakadó erőszak. S ezek egyre súlyosbodó formáit jelentik a passzivitásnak és az eltehetetlenedésnek. S, hogy ezek az állapotok fent tudnak maradni, az a hiten múlik. Mert hát minden a hiten múlik. És hogy miféle hit kapcsolódik ehhez: 1. Hogy túlélésünk másoktól függ, csak alá-fölérendelt viszonyban tudok élni. Saját szükségletemről nem tudok magam gondoskodni. Nem vagyok képes önállóan létezni, el kell érnem, hogy valaki mindenáron szeressen. A boldogsághoz mindenképpen egy másik ember gondoskodására van szükség. Csak akkor vagyunk elégedettek és engedjük meg magunknak az örömöt, ha egy fontos ember megdicsér, észrevesz, és azt mondja, hogy:-Jó voltál! Ezek azok a hitformák, amelyek megerősítik a tehetetlenség és a passzivitás magatartásformáit. Ezért aztán szeretnénk valamiféle olyan függésbe kerülni valakitől, vagy olyan függésbe hozni valakit magunktól, hogy ezen hitünk aztán megerősödjön, képesek legyünk igazolni azt, hogy valóban tehetetlenek vagyunk, valóban nem tudunk mi segíteni magunkon és hogy mindenképpen ilyen formában van szükségünk valaki másra. Kialakítjuk a magunk köreit, egy egész kultúrkört hozunk létre, amelynek a célja, hogy meg is kapjuk azt az önigazolást, hogy valóban tényleg rád, ilyen formában van szükség. Hogy milyen jelzések utalhatnak erre? Múltkor azt mondtam, hogy hat, közben csak ötöt mondtam el. Rájöttem. Most elmondom mind a hatot és akkor folytatjuk: 1. Mondani valamit anélkül, hogy mondanánk. nem gondoljátok, hogy ki kéne nyitni az ablakot? 2. Kérni anélkül, hogy kérnénk. Mikor lesz már szünet? 3. Adni anélkül, hogy adnánk. Kölcsön adom, de amilyen gyorsan csak lehet, add vissza a könyvem, lehetőleg ne olvass ki belőle egy betűt se. 4. Adni anélkül, hogy a másik kérne. Ezt hagytam ki. Anélkül, hogy kérne, anélkül, hogy szüksége lenne rá. Példa: Látom, nem érted, majd én megmagyarázom. De tudjuk mi ezt férfiak! És hogyha az a férfi pap… tudjátok, az, hogy mi egy misén kiállhatunk, és ha tetszik, ha nem! Miért, kérdeztem, hogy mennyi időt bírsz? Én nem kérdezem! Én készültem egy beszéddel és ezt úgy elmondom, mint a sicc! Már olyan hosszan! Én aztán most ezt elmondom. Az ötvenes években történt, ez most jutott eszembe, bár nem saját élmény, hogy egy kedves atya, aki nekem nagyon fontos volt, jóba lett az ottani Dorog bányai párttitkárral. Na, szép kapcsolat, nem? Ötvenes évek, hatvanas évek eleje. És akkor egyszer a Dorog bányai párttitkár azt mondja a papnak:-Tudod, nagyon irigyellek ám titeket! Ti minden vasárnap elmondhatjátok a programbeszédet. Aztán olyan jóba lettek egymással, hogy amikor meghalt a párttitkár, ez már a hatvanas évek közepe volt, akkor a végrendeletében név szerint kérte, hogy ez az atya temesse el. Dorog bányán. Ezzel egy dolgot tudott elérni, egyrészt, hogy őt eltemette egy pap, másrészt, hogy a papot fölfüggesztették majdnem. Sikerült végülis egy még kisebb helyre helyezni, mint Dorog bánya. Mert hát látnivaló, hogy veszélyes emberről van szó. Ezt most mind onnan eredeztettem, hogy segítünk, ahelyett, hogy kérnék. Majd mi és titeket meg se kérdezünk. 5. Elfogadni anélkül, hogy elfogadnánk. remek, amit mondasz, de nem lehet megvalósítani. Segítséget kérek, de egyszerűen nem vagyok hajlandó ezzel élni. Az ilyen helyzetek tudnak engem nagyon elfárasztani, sokáig nem ismertem őket fel. Most már a vége felé fölismerem, de akkor már persze tök ideges vagyok. Ez pedig az, amikor valaki segítséget kér, beszélgetünk hosszan, és az egész találkozás arra a hátsó motívumra épül, hogy ne tudjak neki segíteni. Hogy az derüljön ki, hogy amikor elmegy, akkor derüljön ki, hogy na, itt sem tudott rajtam senki segíteni. Vagyis az egész történet végső soron arról szól, hogy ismét megerősíthessem magamat abban, hogy lám, milyen tehetetlen és szerencsétlen vagyok. Fölcsillant egy halvány remény, de hát nem. Az én problémám annál sokkal súlyosabb, minthogy ez a Pál Feri bármit tudott volna hozzászólni. És akkor összejövök aztán a barátaimmal és kedvesen elcsevegve elmondom, hogy nem tudott segíteni. Hát hogyis? Látjátok, milyen nehéz az én életem? 6. Visszautasítani anélkül, hogy visszautasítanánk. Hát talán jobb lenne, hogyha máskor jönnél. De jókor jöttél, nagyon örülök neked. Épp téged akartalak telefonon fölhívni. Nem jönnél máskor esetleg? Nem jutott ez eszedbe, hogy máskor jöjjél? Mert nekem nem, nekem nem jutott eszembe, neked nem jutott eszedbe? És persze, neked eszedbe jut, és azt mondom: ez a kegyelem. Tudtam, hogy nem vagyok egyedül, rád számíthatok. Te segítesz nekem. Eddig jutottunk. Akkor most megállok. A múltkori alkalom után megálltam és lett egy csomó rossz érzésem. Rossz érzéseim lettek, hogy túlzottan szarkasztikus vagyok. Mit gúnyolódok én itt? Mit vagyok ilyen bántó? Találtam egy idézetet, ami aztán sok mindent elindított bennem, főleg, hogy hogyan folytassam ezt a gondolatfűzért. Most tükörbe nézek és fejemre olvasom a szentenciát. Márai Sándor: Füveskönyv. A tapintatról és a gyöngédségről. „Mert van valami, ami több és értékesebb, mint a tudás, az értelem, sőt becsesebb, mint a jóság. Van egy fajta tapintat, ami az emberi teljesítmény felsőfoka. Az a fajta gyöngédség, mely láthatatlan, színtelen, íztelen, és mégis nélkülözhetetlen, mint fertőzéses, vírusos vidéken a forralt víz, amely nélkül szomjan pusztul, vagy beteg lesz az ember. Az a tapintat és gyöngédség, mely, mint valamilyen csodálatos zenei hallás, örökké figyelmeztet egy embert, mi sok, mi kevés az emberi dolgokban, mit szabad és mi túlzás, mi fáj a másiknak és mi olyan jó, hogy ellenségünk lesz, ha megajándékozzuk vele, és nem tudja meghálálni. Az a tapintat, ami nemcsak a megfelelő szavakat és hangsúlyt ismeri, hanem a hallgatás gyöngédségét is. Vannak ritka emberek, akik tudják ezt. Akik a jóságot, mely mindig önzés is, tárolták és nemesítették és nem okoznak fáradtságot a barátságukkal, sem a rokonszenvükkel. Nem terhesek közeledésükkel, s nem mondanak egy szóval sem többet, mint, amit a másik el tud viselni. S mintha nagyon finom hallószerveik lennének, úgy neszelik mi az, ami a másiknak fáj. S mindig tudnak másról beszélni. S oly élesen hallanak mindent, ami veszélyes az emberek között, mint az elektromos hallgató fülek érzékelik a nagy magasságban felhők felett közeledő, láthatatlan ellenséges gépeket. A tapintat és a gyöngédség ember fölöttien érzékel. Igen, ez a két képesség természetfölötti.” Szóval, mikor erre rátaláltam, még jobban elszégyelltem magam. Hol van ez belőlem? Elszégyelltem magam, és arra gondoltam, hogy vannak bizonyos élethelyzetek, amikor valamennyire képes vagyok erre. És, hogy itt, amikor ilyen kevesen vagyunk, ez valahogy kihoz belőlem sok feszültséget, indulatot, haragot, sok mindent, ami ott van belül. Mint például múltkor is. Szóval ezen töprengtem, és vívódtam és aztán szomorú lettem önmagammal kapcsolatosan, és próbáltam megtalálni az okát, hogy mi lehet ez, hogy miért jövök indulatba? Hogy miért leszek gúnyos? Miért csipkelődök és piszkálódok? Aztán valami fontosra találtam, valami olyasmire, hogy magamban, de persze először másokban, hogyha fölismerem azt, hogy itt valamiképpen nem a szeretetről van szó, hanem annak az ámításáról. A szeretetnek a hazudozásáról. De úgy, hogy közben ezt a másik észre sem veszi. Hogy ez milyen hihetetlenül ki tud hozni a sodromból. És aztán felismertem azt, hogy milyen nehéz nekem szeretni. Nem megy könnyen. És a múltkori előadásban, azt hiszem, hogy tapasztalhattátok azt, hogy voltak pillanatok, amikor belőlem kiveszett a szeretet. Kiveszett belőlem, és megmaradt a gúny. Csak az él maradt meg. Ugye, nem voltam tapintatos, sem gyöngéd egyáltalán? Persze, azt hiszem, hogy nehéz ez a műfaj, hogy ennyien vagyunk, és valahogy ezt mindig érzékelni. És a haragom, meg a dühöm, azt hiszem, hogy egy fájdalomból fakad. Ez pedig az, hogy olyan gyakran tapasztalom kapcsolataimban, beleértve a magammal való kapcsolatot is, az együttérzésnek a korlátait. Ez alatt azt értem, hogy találkozom valakivel, és látom, hogy milyen hallatlanul fontos számára, hogy együtt érző legyek. Szeressem őt. És közben egyre inkább tapasztalom azt, hogy ez egy csapda. Hogyha én semmi mást nem csinálok, csak együtt érző vagyok, akkor el fog telni a találkozásunk úgy, hogy kap valami kis enyhületet, valami kis megnyugvást, kap egy kis levegőt, egy pár csepp vizet és utána az élete pontosan ugyanúgy folytatódik, mint előtte. És hogy milyen nehéz nekem egyszerre együtt érzőnek lenni, tapintatosnak és gyöngédnek, de közben mindig megtalálni azt a pillanatot, ahol most a szó legjobb értelmében a szeretettel összeegyeztethető módon be lehet szólni. Ezt persze szépen, a klasszikus irodalomban úgy szokták mondani, hogy együtt érzést és a kihívást ötvözni kellene tudni. Én azt hiszem, hogy általában nem találom meg, vagy gyakran nem találom meg a jó egyensúlyt. És amikor az együttérzést túlzásba viszem, hogy közben már fölismerem, hogy ez nem segít neked. mert nem találtam meg, hogy hol lenne az a pont, ahol lendíteni lehetne valamit az életen, akkor dühös leszek rád. Naná, hogy nem magamra. Rád! Idejöttél, hogy együtt érezzek veled, hogy a pap szeressen téged, ugye és dühös vagyok rád. S azt gondolom, te csaptál be engem. Dehogyis. Nem, a saját tehetetlenségemet fedezem föl. Hogy nem sikerült megtalálni ezt a jó egyensúlyt. Erre jöttem rá a múltkori alkalommal. Ez elvezetett oda, hogy mondjuk, bocsánatot kérjek most minden olyan pillanatért, amikor valóban kivész bennem a szeretet. Mert ilyen pillanatok biztos, hogy folyamatosan vannak. Amikor azt gondolom, hogy na, most már elegem van ebből a gyöngédségből, meg együtt érzésből, meg tapintatból. Mikor azt akarom, hogy fölébredj! De azért sokféleképpen lehet embereket fölébreszteni. Lehet úgy, hogy egy vödör vizet a nyakába öntök, s utána megállok, és azt mondom: szeretetből tettem. Nehogy elkéss a munkából. Ugye? És ez egy nagy hazugság. És, hogy bizonyára tudom, itt voltak múltkor is, meg újból és újból ezek a pillanatok, amikor nem finoman fölkeltelek, pedig talán elég lenne, hanem a nyakadba zúdítom a vizet és azt mondom, szeretetből csináltam. És ez nem igaz. Úgyhogy ezeket akartam nektek elmondani, hogy ti jól tudjátok mérlegelni azt, hogy mikor válok hamis forrássá. Persze nem is vagyok forrás soha. Mikor áramlik be a szennyvíz az ivóvízbe. Mert hát természetesen ez megtörténik, lehetetlen, hogy ne történjen meg. Most rátok nézve azt mondom, hogy nem tudlak fölmenteni benneteket az alól a munka alól, hogy ti eldöntsétek, hogy mikor áramlott a tiszta vízbe a szennyvíz. nem vagyok tökéletes. És ez mindenképpen megtörténik. Közben pedig, nem akarok csak együtt érző lenni. Egyáltalán nem akarok. Néha van valaki, aki a lelki gondozói munkában nagyon sokat adott nekem és sokat tanultam tőle. Neki van egy hasonlata, azt mondta, hogy: néha az emberi szavakkal egy kapcsolatban úgy kell bánni, mint ahogy a sebész a szikével. Lehet finoman vágni, de vágni kell. Különben nem jutunk el oda, amit ki kell venni. Nem kívánok csak együtt érző lenni, csak, hanem néha vágni akarok. Nagy művészet lenne ezt tudni, hogy hogy kell csinálni. Ezt akartam elmondani. Bizonyára, néha ott vágok, ahol nem kéne. Túl mélyre megy a kés. Vagy nem figyelek oda, és csak dobom a kést. Itt akkor most befejezem ezt a részt, viszont mindezek a megfontolások egy kis intermezzóra ösztönöztek, mert szeretnék beszélni arról, hogy mi a különbség a szeretetéhség és a szeretetmohóság között. mert amikor valaki éhes a szeretetre, az nagyon természetes és normális. Eszünk, és jóllakunk, és jól vagyunk. A szeretetéhséget össze szoktuk keverni, mert nem vagyunk tökéletesek, a szeretet mohósággal. Saját kifejezés. Nem található meg a szakirodalomban. Szeretet mohóság. Amikor az ember a másik ember szeretetére mohón vágyakozik. Ez-lélektani nyelven szólva –már neurotikus. Azonban az, aki egyszerűen csak természetes módon éhes a szeretetre, mert ez normális, azzal nincsen semmi baj. Aki mohó, azzal sincs semmi baj, csak egy kicsi. Azért, mert ez a mohóság éppen annak a tünete, hogy itt valami nehézsége adódott a szeretettel. Erről szeretnék beszélni és tudjátok, hogy én ezt a szót évekig ki sem ejtem a számon. Épp múltkor mondtam. Ha nem tetszik, hát helyettesítsétek be több más szóval, ami számotokra ezt fejezi ki. A szeretet mohóság azért kapcsolódik ide, mert ez nagyon összefügg a tehetetlenséggel, a szorongással, azzal a meggyőződéssel, hogy nem vagyok szerethető, azzal a tapasztalattal, amit sosem szeretünk beismerni magunknak, hogy nem is szeretünk annyira, mint amennyire azt gondoljuk, vagy ahogyan ámítjuk magunkat azzal, hogy de! Mi szeretünk a kapcsolatainkban nyakra, főre. Nem is van ez így. és amikor ezt picit merjük belátni, akkor persze még jobban elkezdünk szorongani, még tehetetlenebbnek érezzük magunkat és még mohóbban kapunk valaki után, aki talán kiment minket innen és szeretni fog bennünket. Látjátok, ez ugyanaz a téma, amiről beszéltünk, csak most ebből az irányból akarok egy kicsit mélyebben belemenni. 4 alapmódja van annak, hogy az ember, amikor átéli ezeket a szorongásait, és félelmeit és tehetetlenségét, azzal kapcsolatban, hogy igazából nem is tudok szeretni, vagy nagyon nehéz. Tapintat, gyöngédség, de messze vagytok tőlem. Csak dobálom a késeket. Amikor ez jön, akkor 4 módja van annak, hogy megpróbáljunk a szorult helyzetünkből kikerülni. hallatlanul jó, hogy ez a modell tökéletesen összevág az eddig elmondottakkal, tehát gyorsan el tudom intézni. 1. pozitív érzelmek szerzése és átélése. A mottó pedig: ha szeretsz, akkor nem fogsz bántani. Mindenképpen ki akarom belőled sajtolni azt, hogy egy pozitív érzést juttass nekem, mert ha ezt megkapom tőled, akkor biztonságban vagyok. Akkor megnyugszom. Ugye, ez az érzelmi megküzdési stratégia. Pozitív érzelemhez jutni bármi áron. mert az hozza a megnyugvást. Valójában azonban nem az a célom, hogy szeress. A szeretet eszköz. Itt van a bibi. Valójában nem az kell, hogy megfürödjek a szeretetedben, és utána jól legyek. Hanem az, hogy a szeretet ebben az esetben eszköz, hogy ez által pozitív érzésekhez jussak, és egy kicsit levegőt kapjak. Valójában azonban a kiszolgáltatottságomon és tehetetlenségemen ez semmit sem változtat. Semmit. Szomjú halál szélén sodródó embernek egy pohár víz. Ennyit ér. Közben pedig ott van a szívem mélyén az a meggyőződés, hogy nem is hiszek a szeretetben. Sem abban, hogy te szeretsz, sem abban, hogy én, de valahogy életben kell maradni. Ezért valahogy megfutjuk ezeket a köröket. valahogy együtt élünk, de nem a szeretetről szól ez, hanem valami szorongásról, és félelemről, és tehetetlenségről, és annak a csillapításáról. 2. módszer: önalávetés. Ez pont ugyanaz, amiről az eddig beszéltünk. Mottója: ha beadom a derekam, nem fogsz bántani. Ígérem, jó leszek, csak nehogy bajom essék. Az, hogy mit jelent jónak lenni, ez minden egyes kapcsolatban más és más. Attól függ, hogy te mit tartasz jónak. De majd én alkalmazkodom, igazodom. Itt sem valójában a szeretetről van szó, hanem a félelmeim, szorongásaim oldásáról. A szeretet csak eszköz. Te pedig pláne eszköz vagy. 3. módszer: hatalomszerzés. Mottója: mert ha hatalmam van, senki sem bánthat. Külön-külön a kapcsolataimban. Ha sikerül fölénybe jutnom veled szemben, akkor nem fogsz tudni bántani. Közben pedig ez fölszámolja annak a lehetőségét, hogy tényleg szeressél. Ide tartozik a siker, birtoklás, hírnév, népszerűség, intellektuális fölény. Ez ilyen mai, nekünk való. Három diploma, meg négy. 4. visszahúzódás. Ez a semmittevéssel rokonítható. Mottó: visszavonulok, nem érhet baj. Aki nem csinál semmit, nem téved. Nem hibázik. Ez valami ilyesmi. Nagyon sokan, hihetetlenül mohón vágynak a szeretetre, de egypár csalódásuk, meg az a szeretetbe vetett hitnek a mély megrendülése, ami végülis ott van a szívük mélyén, az arra ösztönzi őket, hogy hagyják az emberi kapcsolatokat. ne nagyon menjünk bele. Azért valamire szükség van! S akkor ezek különféle, valamilyen félmegoldásokat, játszmákat, kihasználósdit, áldozatosdit, megerőszakolósdit, mit tudom, én milyen történeteket hoz elő. A függetlenség megóv engem attól, hogy te bánthassál engem. A szeretet arra használom, hogy életben maradjak. De amikor igazán el kezdenél szeretni, akkor ellöklek magamtól. mert akkor nő a fenyegetettség. magam sem tudom, hogy mit kéne azzal kezdeni. Hiszen magamat olyannak tartom, hogy nem is vagyok szerethető. Nem hiszem el, hogy te szeretsz. Ez volt a múltkor, az a nagyon gúnyos pofám. Amikor leírtam, eléggé szeretetlenül, hogy ahogy egy párkapcsolatban egy férfi próbálja meggyőzni a nőt, hogy: szeretlek, szeretetre méltó vagy, és a nő sír és nem hiszi el. Azt mondja, hogy nem és nem. És hogy ezt a férfi megcsinálja a maga módján. Mert azt gondolja, miközben valóban szereti őt, most éppen játszik vele. Most ez egy hatalmi játszma. Mert a nők annyira zseniálisan csinálják. Ahogy ezt hallottam valakitől: a nők azokban a pillanatokban, amikor a férfi megmutatja, hogy egy picit gyönge, akkor benyomulnak egy üres térbe, és nélkülözhetetlenné teszik magukat. Ez ilyen neurotikus ars poetica a házastársi kapcsolatról. Nem csodálom, hogyha valakinek a fejében ez él, akkor, amikor a legjobban vágyódik a szeretetre, mert a leginkább kiszolgáltatott, és ezt a legmohóbban akarja, s ráadásul a másik még szeretné is, akkor fogja őt a legjobban elutasítani. Minél jobban szereti a másik, az annál fenyegetőbb. Szorongást keltő.

A helyzet miért olyan nehéz? Azért, mert a szeretet vágyunk, amely mohósággal párosul, ha csak éhesek lennénk a szeretetre, akkor azt megkaphatnánk és jóllaknánk. Innánk és köszönjük, nem vagyunk szomjasak. A legtöbb ember azonban nem ilyen. Hanem mohó. és ezek a stratégiák egymással ráadásul összeütközésbe kerülnek. Minél mohóbban vágyok a szeretetre, annál inkább akarok hatalmat gyakorolni feletted és ez annál kevésbé teszi lehetővé, hogy tényleg szeressél, ezért még rosszabbul érzem magam, még tehetetlenebb vagyok, még jobban szorongok, és ezért még jobban akarok hatalmat gyakorolni feletted. Ezek ördögi köröket jelentenek. Párkapcsolatban az a néhány évtized, amikor gyilkoljátok egymást. Ez a pozícióért folytatott élet-halál harc. Ebből jól ki lehet jönni egyébként. Érdemes nem húsz-harminc évig ezt csinálni. Néhány év elég szokott lenni ahhoz, hogy nagyjából belássuk, hogy meddig lehet elmenni ebben. Nem érdemes nagyon sokáig, érdemes egy kicsit megállni. Vannak olyan családsegítő guruk, akik azt mondják, hogy amikor a szerelem által való mindenféle kivetítések korszaka lejár, el kezd két ember egymás mellett élni úgy, hogy most már látom, hogy kit vettem el. Most már látom, hogy kihez mentem hozzá. Ez jó pár éven keresztül megy, mert amikor a szerelemnek vége, akkor általában szeretjük még ezeket az illúziókat valameddig fenntartani. Aztán végül teljesen összetörik ez a kép, ez normális. Ez így működik. És amikor teljesen összetört, akkor megáll bennünk az ütő, hogy most mi lesz. És ilyenkor kiéleződik a harc. Ez nagyon normális. A harc az kell, mert rájövünk arra, hogy nem vezet sehova. Erre érdemes minél hamarabb rájönni. S amikor az ember ezt a harcot befejezi, mert rájött, hogy ezzel tönkretett mindent, és hogy nem ezen fog múlni, akkor elmélyül a kapcsolat. Látjátok, milyen egyszerű? Érdemes megházasodni, klassz dolog. Majd én segítek, ti csak csináljátok. Szóval a legtöbb párkapcsolatban, amikor beköszönt az élet-halál ádáz harc, biztos láttátok azt a jó kis amerikai filmet. Rózsák háborúja. Hát, én kétszer majdnem kimentem a moziból. Annyira jól megcsinálták, hogy szörnyű. Egyszerűen szörnyű. Ha nem láttátok, nézzétek meg. Szörnyű, borzongatóan jó. Némicskét elárul ennek a hasztalanságából. De érdemes lejátszani egy-két meccset. Mindenképp. Át kell rajta menni. De nagyon sok pár, azt gondolja, amikor megy ez a küzdelem, hogy ez után nincs folytatás. Végülis a történet arról szól, hogy vagy én maradok meg, vagy ő. És ez nem annyira jó befejezés. Túl lehet ezen lenni, és hogyha ezen túljutunk, akkor mélyül el igazán a kapcsolat. Azt jó lenne kivárni, nem? Nekem mindegy! Mondok akkor ilyen súlyos dilemmákat, amelyek kétségbeejtő tehetetlenségbe sodornak. Szeretnék uralkodni, de közbe meg azt szeretném, hogy mindenki szeressen. Ezt egyszerre szoktuk akarni. Mindenki fölött ellenőrzést gyakorolni, de közben szeressen mindenki. És ez nem megy. Aztán. Meg akarok felelni mindenkinek, de legyen minden úgy, ahogy én akarom. Padlót fogunk, mert nem megy a kettő egyszerre. Aztán. Szeretnék végre leválni rólad, utálom ezt a szimbiózist, ezt a kóros függést, de sóvárgok az után, hogy ne legyek egyedül és szeress engem. Ez, ugye, létrehozza az ördögi köröket. Ellehetetlenülünk, és mi marad más hátra, mint a szeretet-sóvárgás. A mohóság. Most hadd beszéljek erről a mohóságról. Fontosnak tartom ennek a leírását, mert magunkat kisebb-nagyobb mértékben természetesen becsapjuk. Természetesen mindig azt reméljük és gondoljuk, hogy tudunk mi szeretni. A példa az az lenne, hogy mi a különbség a szeretet éhség és a szeretet mohóság között, amikor gyerekkorban fára mászunk. Remélem, hogy a lányok is másztak fára. Nagyon remélem. Nagyon jó dolog fölmászni a cseresznyefára. Amikor érik a nagy szemű, fekete cseresznye. Fölmászol, és egy napot eltöltesz ott. Hát mi? Nem kell lejönni. Egyáltalán nincs rá szükség. Van kaja, jó dús leves, inni se kell. Meg van minden. Le tudsz ülni, egy enyhe dőlésű ágra ráfekszel, egyszerűen minden megvan. S ott eltöltesz egy napot. Remélem, csináltatok ilyet. Nagyon remélem. S az ember válogat a cseresznyefák között. Nézegeti, melyikre lehet magasabbra felmászni, oldalt, hogy lehet biztonságosabban elmenni, s nagyon élvezzük az egészet. S utána iszonyúan fáj a gyomrunk. De megéri. Hát, ha voltatok gyerekek, akkor tudjátok, hogy megéri. Évente egyszer legalább annyi cseresznyét enni, hogy fájjon. Szóval, mi történik: esszük a cseresznyét, és a cseresznyeevéssel egyenes arányban jól vagyunk. Jól vagyunk, élvezzük az életet. És amikor úgy vagyunk már, hogy egyetlen szemet sem bírunk már lenyelni, és épp, hogy le tudunk gurulni a fáról, akkor ezt megtesszük és érdemes élni. Most még, mert egy-két óra múlva…ez a szeretetéhség képe. Jól vagyunk. A szeretet mohóság alapmotívuma nem az, hogy megérett, hanem maga a cseresznye. A cseresznyének következménye, hogy jól laktál. Az emberi kapcsolatainknak ez a legegyszerűbb modellje. A cél a másik és a következmény közben jól is lakom. Ilyen egyszerű. A szeretet mohóság nem így működik. A szeretet mohóság abból fakad, hogy üldöznek. Üldöznek, szorongok, félek, tehetetlen vagyok. Valamit muszáj csinálni. Mit csinálok? Jé! Itt egy fa. Fölrohansz a fára. De mindegy mire, fölmászol póznára, másik ember hátára, tök mindegy. Csakhogy másszál valahova, mert félsz és szorongsz, és tehetetlen vagy. Ez a különbség. Kívülről mit lehet látni? Az egyik cseresznyefán egy ember, a másik cseresznyefán egy ember. A két történet között döntő különbség van. Nem mindegy, hogy hogy ülök a cseresznyefán. Hogy miért másztam oda föl. és mit várok ott. Az egyik esetben mit várok? Szeretnék jóllakni. Bocsássatok meg, ezt muszáj egy kicsit hosszabban mondanom. Amikor ott vagy a cseresznyefán és egymás után veszed le a szemeket. Énbennem mindig ez van- és ez órákon keresztül kitart,-hogy, most találok az előző szemnél egy édesebbet. És tényleg édesebb. Tudod, hogy ez hülyeség. Hisz nem lehet, hogy két órán keresztül mindig édesebb szemet találsz. De közben ezt éled át. Egyre feketébb, no, ez volt a kukacos. Hát a kukac is tudja, hogy mi a jó. Hát persze, hogy ő is azt. Én egy időben tudjátok, hogy mit csináltam? A madárcsíptét-a madár csípte, mert kevesebb benne a víz-ezért édesebb. Eszed és hallatlanul jól vagy. A másik esetben, valójában a gyümölcs nem az, hogy öröm, hogy boldogság, hogy elégedettség, hogy jól vagyok és nem ez. Hanem egy valamiféle megnyugvás. Megmenekülés. Megszabadulás. Sikerült megúszni, sikerült valamit túlélni. A mai napon is valahogy túljutottunk. Egy szeretetnek nevezhető morzsát valahogy elcsíptünk. És főleg, nem esett nagy bajunk. Túléltük. A kettő között nagyon nagy különbség van. Mi az, amit a mohó ember érez és gondol? A mohó ember a mohóságáról általában nem tud. A mohó ember azt mondja: én csak egy kis szeretetre vágyom. A mohó ember mindig ezt mondja. Csak egy „kicsire”. Én tulajdonképpen csak arra vágyom, hogy valaki egy kicsit szeressen. E mögött persze azt gondolja, hogy mindenki. Mindenki és nagyon. De ezt így fejezi ki, hogy csak egy kicsi megértésre vágyom, csak egy kis elfogadásra. Hogy egy kicsit ez a párkapcsolat most rólam szóljon. Hiszen én egész nap érted éltem. És úgy szeretnék egy kicsit most tőled. Én egyáltalán nem vagyok mohó és telhetetlen. Nagyon kevéssel is beérem. Valójában tudjátok, ez trikó föliratok. Elől ez van, ezzel fordulok feléd. Nagyon kevés is elég nekem. Házasságkötés előtt van egy zárójeles mondat: érdemes engem választani. Házasságkötés után azonban megfordulsz, és a trikón van egy fölirat: nagyon kevésre van csak szükségem, de folyamatosan. Van zárójeles mondat is. nem is érem be kevéssel. De ez csak később derül ki. Aztán. Azt is kifejezem feléd, hogy azért vágyom a te szeretetedre, mert mindig és folyamatosan annyira gyönge és kiszolgáltatott vagyok. Ezt csak megérted, nem? Egy alkoholista játszmában ez persze hogy merül föl? Ott aztán már jó éles az! A szeretet mohóság egy alkoholista játszmában. Neked mindegy, hogy én megdöglök? Felőled én akár meg is dögölhetek. Ez egy klasszikus alkoholista játszmabéli mondat. Én nagyon keveset kérek tőled. Nagyon keveset. Csak azt, hogy ötven éven keresztül fizess nekem alkoholt. Viseld el ötven éven keresztül azt, hogy én….és amikor eleged lenne belőlem, akkor jövök ezzel a mondattal: csak nem vagy képes most elhagyni? Amikor ennyire nyomorult vagyok? És persze te benne vagy a játszmában a magad módján. A szívedhez kapsz: uh, tényleg! Hogy lehetek ennyire szeretetlen! És benne vagytok a játszmában és ez megy a végtelenségig. Most belekaptam ebbe a témába, nem akarok nagyon kontár lenni. De az egyetlen megoldás, hogy valaki a játszmából kiszálljon, és azt mondja: -Drága barátom, én szeretlek, ezért felőlem meg is dögölhetsz! Nyugodtan! Mert amikor valaki bent marad a játszmában, most az alkoholista játszma csak példa, ilyen egyszerűbb házastársi játszmákat is lehet játszani. Az alkoholista játszma arra példa, hogy ameddig bent maradok ebben a körben, addig csak veszítünk mind a ketten. Némi játszmabéli nyereségekkel. Ami pont arra elég, hogy a játszmát tovább folytassuk. Például a bűntudatomat sikerül feloldanom azzal, hogy megmentettelek. Ha azt mondom neked: tudod mit? Két lehetőség van. Vagy beledöglesz, vagy nem. Akkor legalább az egyik út, amin nyerhetünk mind a ketten. Mert ebbe a játszmákba úgyis beledöglünk. Aztán. Azt is közvetíti a mohó ember a másik felé: én jó ember vagyok. Jót akarok. Én mindig jó ember vagyok és jót akarok. Vagy ennek megvan a másik fele. Amikor ezt abba hagyom, és azt mondom: nem, én semmit se érek, nagyon gyönge vagyok, nagyon rossz vagyok. nem is értem, miért szeretsz. És aztán. Valójában ott, belül, a következő áll még: mindenért te vagy a hibás. lehet, hogy én iszom, de te vagy az oka. Vagy az anyukám, vagy a gyerekkorom, vagy mit tudom én mi, vagy a génjeim. De én aztán nem! Ezért neked kell megváltozni. Valójában a mohó ember mindig azt gondolja, hogy őt kihasználják. Amikor ő nagy ritkán hajlandó szeretni, akkor rögtön fölmerül benne a gyanú: nem használnak most ki? Fogjunk vissza. Aztán. Azt is gondolja, hogy végülis engem senki se szeret úgy igazából. És van egy nagy kételye: azt hiszem, belőlem hiányzik valami fontos, valami lényeges, de fogalmam sincs, hogy mi. De biztos, hogy valaki mástól kell megkapnom. Fölírtam néhány mondatban, hogy hogyan áll össze ez egy körré. Szorongok, de haragszom rád. Végülis ellenséges vagyok veled, de bizalmatlan is vagyok. Szeretetre vágyok, de nem hiszek abban, hogy szerethető vagyok. Közben képtelen vagyok a nélkül a szeretet nélkül élni, amire vágyom, de amiben nem is hiszek. Közben azt gondolom, te nem is tudsz engem szeretni. Vagy ha szeretsz, azzal be akarsz engem csapni. Ezért eltávolodom tőled, de közben szükségem van rád. Hogyan lehet ezt fölismerni?

1. A szeretettől nem idegen, hogyha valakit szeretek, lehetnek nagyon mély, hihetetlen erőteljes, negatív érzéseim vele szemben. Valakit szerethetek és pillanatokra gyűlölhetem. Szerethetek valakit és iszonyatosan lehetek féltékeny. Szerethetek valakit és ki akarom tekerni a nyakát. Ez mind belefér. Szerethetek valakit és retteghetek tőle. Ez „belefér”. Ez nem ellentmondás a szeretettel. Viszont, ha mohó vagyok, akkor állandóan fenyegetve érzem magam. De ezt próbálom elfojtani, nem tudatosítani, de végülis fenyegetettnek érzem magam folyamatosan. Ha te a másik valakivel törődsz, akkor ez úgy hangzik nekem, hogy elhanyagolsz engem. Akiben szeretet mohóság van szeretet éhség helyett, az minden olyan figyelmet, amit az a valaki kitüntetett azzal, hogy ő neki kéne szeretnie engem, és az mással foglalkozik, mással törődik, ez bármi lehet. Súlyos esetben egyszerűen az, hogy dolgozik. Öt hónap után, először próbált meg elmenni a férfi a barátaival inni nyolc-kilenc sört. Puff neki! Olyan családi dráma! De öt hónapig nem ment sehova. Hogy tudsz engem itt hagyni? Az oltárnál a Ferenc atya mondta előre azokat a megszentelt szavakat. Holtomiglan, holtodiglan. Semmiféle bajodban, Isten engem úgy segéljen. De téged is, ezt te mondtad! Te mondtad először! És én csak azért mondtam, mert te először kimondtad! És most, hogy öt hónap után el akarsz menni sörözni, hát nem látod, hogy mennyire magányos vagyok? Hogy töltöm én el ezt az estét? Semmi jó film nincs a tévében. És különben is. Aztán. Ha a másik igényeket támaszt. Lehetetlen szeretetben élni úgy, hogy nincsenek kölcsönös igényeink egymás felé. De ha te igényeket támasztasz felém, akkor fölmerül bennem az, hogy ez nem fog jóra vezetni. Így kezdődik. Ma még csak azt kéred, hogy húzzam le a wc-t magam után. Holnap talán még a WC-deszka fölhajtását is Harmadnapra pedig talán még föl is kell mosnom a WC-t. Jobb, ha az elején befékezünk. Valójában ezek trükkös manőverei az uralom megszerzésének. Légy nagyon résen! „Kismarci”, vagy „Kisrozi”! Most figyelj! Ha az elején elszaladnak a lovak, utána már rohanhatsz utánuk. Ha valamivel kapcsolatban kifejezed azt , hogy neked ez nem jó. Hogy így nem fogsz tudni még ötven évig se élni. Akkor ezt hogyan éled meg, hogy te szeretetmohóságban vagy, úgyhogy ez megalázó. Ez iszonyúan megalázó. Ez most hihetetlenül fáj. Nem azt éled meg, hogy a társad éppen azt mondja, hogy te ezen, valamit változtatni kéne, mert nekem nem jó. Nem így jön át, hanem úgy, hogy itt valami katasztrófa van, és ez téged véghetetlenül megaláz és sárba tipor. Most elvették az önbecsülésedet. Ha azt tapasztalja egy szeretetre mohó ember, hogy a másik nem tökéletes, az benne félelmet kelt. Azért, mert csak az a tökéletes másik biztosíthatja azt, hogy én biztonságban legyek. Ezért lehet, hogy nagyon sokan, párkapcsolatban, megpróbálják kipasszírozni a másikból azt, hogy ő nem hibázhat. Tökéletesnek kell lennie, olyan elvárásokkal nyomorgatják a társukat, amelyek lehetetlenek. Mind e mögött a saját tehetetlenségem van. S az a félelmem, hogyha egy pillanatban te nem vagy tökéletes, akkor megszűnik az a szeretet, ami nélkül én nem tudok élni. Egy kicsit se.

2. A szeretettől nem idegen, hogy a másik közvetíti a szeretete által, az én szükségleteimnek a beteljesülését. Tehát a szeretettől nem idegen az, hogy miközben szeretjük egymást, én egy csomó jót kapok ettől a kapcsolattól. Szükségleteim kielégülnek, vágyaim beteljesednek, és ez jó nekem. Csak adni? Hát az nagy betegség, hogy valaki csak adni akar. Tehát nem idegen ez a szeretettől. De! A szeretetre mohó ember, a szeretetet eszköznek használja, hogy más vágyait általa beteljesítse. Nem elégszem meg azzal, hogy fönn vagyok a cseresznyefán, és ehetek cseresznyét. Mert ez az egész csak arra való, hogy m megmenekültem a kutyától. A szeretet végülis csak eszköz. Te meg pláne. Te vagy az eszköz eszköze. Aztán. Ha megváltozol, és nem adsz, akkor én is rögtön megváltozom, és megvonom a szeretetemet. A szeretet mohó embernek az egyik legbombabiztosabb jellemzője, hogy mindig az alapján működik, most mindig, hát gyakran, hogyha a másik valami olyasmit csinál, ami nekem nem jó, akkor vége a kölcsönösségnek, vagyis rögtön visszaadom. Mindig ez megy. Adok, kapok. Szinte minimális sem vagyok képes előlegezni. Azt nem. Ha te csúnyát mondtál, már én is reccsenek rád. Nem figyeltél rám, a válasz, hogy én sem figyelek rád. Rögtön, ösztönösen. Föl se merül az, hogy én egy napig most kibírjam. Hogy egy hétig ingyen adjak. Ez föl se merül. Rögtön jön a válaszcsapás. Majd pedig megelőző csapást végzek a házastársamra. Úgy bizony! Az a béke legnagyobb biztosítéka. A megelőző csapás. Ez a legbiztosabb. A szeretetre való képességnek az egyik legjobb bizonyítéka az, hogy képes vagyok a saját szükségleteimet késleltetni. Ez a legjobb ellenőrzése az eddig elmondott mondatnak. Lehet, hogy ma este, a feleségem két órán keresztül mondja. Nekem is lenne mondanivalóm, de ma este nem jut rám sor. Az a kérdés, hogy fekszem le, hogy alszom és hogy kelek föl. Ha neked annyi elég, hogy egy ilyentől kibillensz, akkor te nem annyira a szeretetre vagy éhes, hanem mohó vagy. Egyetlen estét nem bírsz ki, most akkor megfordítom, most te egy nő vagy. És képtelen vagy úgy lefeküdni aludni, hogy azt a fél órát nem mondtad el. A szükségleteink, beleértve az elemi, alap szükségletünknek késleltetése, a szeretetre való képességünknek a jele. Ezzel jól tudjuk magunkat tesztelni. és ez nem jelenti azt, hogy közben strigulákat húzok, számolgatok, megy az egyenleg, kiadások oldal.

3. A szeretettől nem idegen az, hogy valamit akar a másiktól. Nem hülye vagyok, hanem szeretjük egymást. De. Ha én egyszerűen csak szeretek, és ez egyszerűen csak egy normális éhség, akkor az éhségemet lehet csillapítani. Ha kap, eszi, és jól van, köszöni szépen. Egy hét múlva jön csak legközelebb. Aki mohó, az hiába kap, hiába eszik, rögtön éhes lesz megint. Beszélgetéseknek a vonalvezetése tud nagyon árulkodó lenni erről. Elmondom én, elmondod te. Elmondom én, és amikor te már mondanád, az más nekem sok. Mondanád te, én beleszólok. A legkisebb valami, amit kapok tőled, rögtön valahogy úgy jelenik meg, hogy ez most egy áldozat. Már két perce mondja. Beszéljük meg a problémát, ez egy mekkora marhaság! Nem lehet úgy, hogy én elmondom? És akkor ő majd megoldja. Azért biztos van tapasztalatotok arról, amikor…házastársak tudnak teljesen belebonyolódni ebbe, hogy mindenki csak a magáét mondja már. Kizárólag. Gyakori az, amikor ezt, hogyha megfigyelhetjük, képes egy házaspár órákon keresztül folyamatosan csinálni. A legkisebb jelét nem látod annak, hogy aki miután beszélt, figyelne a másikra és próbálná őt megérteni. Ez egyszerűen teljesen kimarad a folyamatból. Minden arra megy, hogy én mondom. És a másik után mindig tovább kell mondani. mert van egy szükségletem és azt muszáj az utolsó mondat muszáj, az enyém legyen. És akkor valaki mond egy zárómondatot: miért muszáj, hogy az utolsó mondat mindig a tied legyen? Nem muszáj, hogy mindig az enyém legyen az utolsó mondat. De látod, most is a tied az utolsó mondat! De látod, ezzel most bizonyítod be, hogy a tied az utolsó mondat! Látod, hogy milyen hülye vagy? Hogy most nem veszed észre, hogy te mondtad az utolsó mondatot? Hát kapjál már észhez, hát éppen te beszélsz! Dehogy én beszélek, hát te beszélsz! Föllelhető az persze, amit nagyon nehezen ismerünk be, hogy nem köteleződtem el a másik felé. Dehogy! Nem! Szerződést kötöttünk arra, hogy ő az én szeretet mohóságomat kielégítse. És ha nem kapom meg, akkor fel is út, le is út valamilyen formája. Ha valaki, a másik iránt, ha az valami miatt nem elégíti ki az ő szükségleteit, az érzéseiben hihetetlenül gyorsan változik, és tartósan nem jön vissza a pozitív érzés, akkor ő mohó. Vagyis lehetséges, hogy te most már hetek óta rossz passzban vagy, és sokkal kevesebbet kapok tőled, mint amennyi jó lenne. Azonban a szeretetnek a pozitív érzései nem szűntek meg irántad. Van néha hiányérzetem, néha fáj, néha szomorú vagyok, néha dühös, de alapvetően a pozitív érzés nem tűnt el belőlem. Az ilyen ember egyszerűen csak éhes. és várja, hogy mikor kap enni. Akiből a puszta érzések egy csapásra csak kivesznek és rögtön csak a harag marad, rögtön az indulat, a félelem, akkor ott egy mohó emberről van szó.

4. A szeretettől nem idegen, hogy magamat is fontosnak és értékesnek tartom. Viszont. A mohóságban egyszerűen se erőm, se időm veled foglalkozni. Ezt egy képhez tudom hasonlítani. Emlékszem, egyszer már nagyképűsködtem előttetek, hogyan mentettem meg egy fuldoklót. Két fuldoklót. Nem egyszerre, azért nem vagyok superman. Az uszodában megmentettem egy fuldoklót, de aztán elmeséltem. Egyszer a Tiszából is kimentettem egy fuldoklót, ezt még nem meséltem el. Ez még gimis koromban volt, elmentünk egy baráti társasággal, ott fürdőcskéztünk, és mivel gimisek voltunk, az én gimis osztálytársaim ezt elképzelhetetlennek tartották alkohol nélkül. Ezért aztán sör, sört követett, borra bor és miegymás. majd pedig ebben a hevületben úgy gondolták, hogy most egy jót fürdenek. Én voltam az egyetlen, aki szokás szerint nem ivott, és elég nagy volt a folyó sodrása. A többiek kijöttek, de volt valaki, aki miután eléggé be volt rúgva, képtelen volt fölmérni azt a nagyon egyszerű helyzetet, hogy nem fog tudni a sodrással szembe visszaúszni. Egy valamit kellett volna csak, hagyni, hogy a sodrás szépen kivigye és csak arra menni, és aztán majd fölsétál. De ő annál jobban be volt rúgva. Az súlyos már. Ugye, én is benne voltam a vízben, és lehetett látni, egymással szemben voltunk és láttam az arcán egy ilyen erőlködés, kétségbeesés és mindegy egyéb. Hihetetlenül félelmes volt. Azt gondoltam, hogy majd kiúszik, majd észreveszi. De hát ez nem így működik. Akkor odaúsztam hozzá, és majdnem megfulladtunk. Én nem voltam egy tapasztalt abban, hogy hogyan kell kimenteni valakit. Mit tudtam én? Most már tudom. De, ahogy abszolút nem lehet csinálni, ugye mivel szembe voltam vele, én szembe oda úsztam, és próbáltam őt átölelni. Na, ilyen a mohóság. Mit csinál, aki mohó és fuldokol? Ugye belekapaszkodott így a nyakamba, hogy majd meg fulladtam. És közben pedig ő semmit nem csinált azért, hogy kiússzunk. Őt egy dolog érdekelte, hogy megmeneküljön. Ez a mohóság. És akkor szép lassan kezdtünk úgy belefulladni a Tiszába. Nagyon izgalmas volt. Az volt a szerencsém, hogy volt valami brutális életösztön bennem, elkezdtem őt rúgni, hát, ha eddig nem lett volna más baja, akkor majd én. Aztán sikerült fogást váltani, és én fogtam meg az ő nyakát. És azt gondoltam, hogy lehet, hogy hullaként húzlak ki, de valahogy kilábtempóztunk. Azt se felejtem el, hogy ott volt egy stég, és ültünk a stégen nem tudom, mennyi ideig. Ez számomra az a kép. A szeretet mohó ember az így közeledik. És érthető a mohósága, hiszen ő élet-halál harcot vív. Legalábbis így éli meg. Ezért alkottam egy újabb fogalmat. A megélhetési bűnözés mintájára. Azt gondolom, a ma emberét, aki szeretet mohóságban vergődik, valójában életben maradási bűnözés jellemzi. A szónak most nem jogi értelmében. Hihetetlen sok bűnt követünk el egymás ellen, a mohóságunkból adódóan. Megfojtjuk egymást. Akármit megteszünk a másikkal a mohóságból fakadóan. Ez életben maradási bűnözés. Ezért tud az egyház és a szeretet mohóságban élő emberek közti párbeszéd tökéletesen értelmetlen lenni. Mert mi azt mondjuk, testvér! Tartsál bűnbánatot! Mire te azt mondanád: én nem engedhetem meg magamnak a bűnbánatot, mert tetszik tudni és szeretnék életben maradni. És közben ezt te még talán szeretetnek is gondolod. Persze újabb és újabb, egyre nagyon pofára esések történnek. Amik elmélyítik ezt a fájdalmat és az ellehetetlenülést. A legegyszerűbb példa számomra az, hogy egyik egy éjszakás kalandból bele menni a másikba. Ez szeretet mohóság. A mohóságnak egy súlyos formája. Egy estét sem bírok ki férfi nélkül. Egy estét sem bírok ki egy nő meghódítása nélkül. Muszáj. Ez mohóság. Közben azt gondolom, ez szeretet. És hogyha hallom azt, hogy testvérem, nem lehetne ezt másképpen? Nyilván az Egyház próbál majd valami kis finomat mondani, akkor te azt mondod, hogy ez nem normális dolog, hiszen én ezzel maradok életben, mert én így kapom meg azt a szeretet, ami nélkül nem tudok élni. éppen ezért nem történik köztünk találkozás, hanem a süketek párbeszéde folyik. Nekünk meg, hogy Egyház, amibe ti is beletartoztok, ha akartok, az lenne a dolgunk, hogy ismerjük el az embereknek ezt a mohóságát, hogy ők itt életben akarnak maradni, hogy úgy élik meg az élet helyzeteit, hogy szeretnek, hogy szeretetre vágynak, és hogy mi azzal a fenyegetéssel lépünk eléjük, hogy ezt el akarjuk tőlük venni. El lehet-e venni a szomjan halótól a pohár vizet, arra hivatkozva, hogy kezdődik a Nagyböjt holnap? Igen, holnap kezdődik a Nagyböjt, amelynek az első napja, szigorú böjti nap a katolikusoknak! A reformátusoknak, meg egyebeknek meg, amit akarnak! Milyen jó nektek, ha! J Mi bezzeg meg csak egyszer lakhatunk jól! A mohóságnak egy nagyon sajátos fajtája, amikor valaki azt mondja, hogy: Na most mond atya, hogy lehet az, hogy simán bírok éhezni? Jaj, de Hamvazószerdán! ... Hamvazószerdán, már amikor reggel fölébredek, már akkor elkezdek szenvedni, hogy Hamvazószerda van, jaj nekem, csak egyszer lehet jóllakni, és emellett csak kétszer lehet némi táplálékot magamhoz venni! És akkor ebből hihetetlenül jópofa történetek tudnak kialakulni, amikor elkezdesz alkudozni! Az ital, és amikor iszom, az nem számít bele, és erre elmész, és ilyen iszonyú jó ivóleveket veszel, emellett meg Baileyst kortyolgatsz, mert hiszen, ez nem étkezés! J Hát ezt miért ne lehetne? Hamvazószerdán hol van az leírva, hogy nem lehet egy kicsit? … És aztán egy kicsit így, ebben a szellemben, végigmártírkodod a napot, végigszenveded, és kis ez, meg kis az, csak úgy finoman, meg csak iszol. És akkor este pedig azt mondod, hogy: De tuti voltam! Most akkor jöjjön az egy jóllakás! J Akkor aztán pedig, ami belefér! Ha elég rutinos hamvazószerdai megoldást választasz, akkor kivárod az éjfélt, és csütörtökön egészen más napra virradunk! Na ez a mohóság!

Hű, te jó ég, nem szóltatok! Lejért az idő!

Akkor majd a Nagyböjtben folytatjuk!