A sebzettségről 4.

2005.03.29.

Megosztom
Elküldöm

Isten hozott benneteket!

Nem ismétlem el mindazt, amiről a múltkor beszéltünk, majd csak egy-egy címszóban. Nagyjából két-három mondattal össze lehet foglalni azt, hogy minek vagyunk a kellős közepén. Arra a fölismerésre vezetett el bennünket a tapasztalat és Jung apó, hogy bizonyos ellentétek, és az ellentétekkel kapcsolatos birkózásunk, az azokkal való megküzdésünk, majd annak valamiféle meghaladása vagy feloldása, egy lényeges szempontja a hit elmélyülése tekintetében. Hogyha ezekkel az ellentétekkel, paradoxonokkal, ellentmondásokkal, és kínzó dolgokkal valamit tudunk kezdeni, akkor ott ránk mosolyog egy elég erős, személyes hit. Ezért izgalmas ezekkel foglalkozni! Eszembe jutott egy teológia professzorom, aki biblikumot tanított nekünk, és egyszer azt mondta, hogy: „Tudják, úgy van ez, hogy amikor valaki beiratkozik a teológiára, akkor ezt nagyon sokan azért teszik meg, mert szeretnének egyértelmű válaszokat. Arra vágynak, hogy majd a professzor megmondja, hogy egy szentírási szakaszt, hogy kell érteni.” Ez pedig valóban így is szokott lenni, mert volt olyan élményem, hogy jelentkeztek társaim, és akkor mondjuk, amikor a professzor elmondott öt megközelítést egy szövegre vonatkozóan, akkor ők megkérdezték, hogy melyik az igazi. Hát, ebből aztán ki lehet gyógyulni! Ez a professzor azt mondta, hogy: „Értsék meg, a Szentírást azért érdemes olvasni, hogy az ember, ellentmondásokra találjon. Nem azért, hogy az egészet legömbölyítse, és legyen egy jó nagy csapás, hanem azért, hogy keressük és kutassuk az ellentmondásokat. Amikor pedig az ellentmondásokkal elkezdünk küszködni és szenvedni, akkor ott valami mélyebb megértés fog ránk köszönni, és ott vár ránk a hit. Aki ezeket az ellentmondásokat megpróbálja kiküszöbölni, az éppen a hit elmélyülése ellen cselekszik!”

Akkor pedig Jung mesternek mondtuk ezeket a mondatait. Cél az összhang, az egyensúly helyreállítása, elkerülhetetlen az életfelfogás gyökeres megváltoztatása, a sebzett ember, aki tudja, hogy sebzett, közelebb van a megoldáshoz, mint aki nem tud róla, a sebzett nem azért beteg, mert elvesztette a régi hitét, hanem, mert az újat még nem találta meg, a szenvedés alapja a szellemi tétlenség, a lelki meddőség. A sebzettségben a fejletlen személyiség egy értékes darabja rejlik, a sebzettség egyoldalú fejlődést eredményez, a sebzettség eredete általában a gyerekkorra nyúlik vissza, a sebzettség átmeneti szakasz, nyughatatlanság két helyzet között, a sebzettség kísérlet az öngyógyításra. A gyógyulás az egész személyiség teljes bevetését igényli, a gyógyulás folyamatában leküzdhetetlennek tűnő akadályokba ütközünk. Érdemes népmeséket olvasni, mert ott mindig vannak leküzdhetetlennek tűnő akadályok, és jól mutatják az életünknek a jellegét.

13. A sebzettség az a teljesítményt kéri tőlünk, hogy eltávolodjunk, és ránézzünk az érzelmeinkre.

14. Nem azt kellene kutatni, hogy hogyan lehetne megszüntetni a sebzettséget, hanem megtudni, hogy mi a jelentése, mit üzen, mi az értelme és a célja.

Itt fejeztük be a múltkor. Most jön a következő pont.

15. Nem a sebzettséget gyógyítjuk, hanem a sebzettség gyógyít minket. Nem én mondom ezt, hanem Jung apó! Akkor még azt is mondja, hogy nem megszabadulni kell a neurózistól, hanem megtanulni együtt élni vele, elviselni azt. Aztán pedig mond egy még durvább mondatot, hogy ne próbálj menekülni a félelem elől, amelyet Isten adott neked, hanem igyekezz a végső határig elmenni! Igen, az Isten néha olyasmivel kínál meg minket, amit utálunk, és hogyha bevesszük és lenyeljük, és jó keserű, aztán, amikor a gyomrunkba leér, akkor már édes, csak hogy a Szentírásból hozzak valamit. Akkor jövünk rá, hogy pont arra volt szükségünk! A betegségből megtanulhatjuk, hogy mire van szükségünk, hogy milyenek vagyunk! Például tavasszal, ha gyönge vagy, ez egy áldott dolog, mert mutatja, hogy vashiányod van. Hogyha már megint náthás vagy, akkor vegyél be C-vitamint! És a többi, nagy bölcsesség… Van egy kedves, lélektanász ismerősöm, aki két mondatban foglalta mindezt össze, hogy hogyan is van ennek a dinamikája. Amikor valaki eljut egy félelemig, vagy szorongásig, vagy haragig, vagy ki tudja meddig, akkor mindig két kérdést szokott föltenni, hogy: Mit csinál veled a félelem, és te mit csinálsz a félelemmel? Ez két, annyira jó mondat! Hallatlanul jól használható! Amikor valami tudatosodásra lenne szükségünk, akkor ezt a két kérdést érdemes lenne föltenni! Mit csinálok én ezzel a helyzettel? Mit csinál ez a helyzet énvelem? Majd pedig ezekre egy-egy választ adni. Tehát a sebzettség, éppen azért van, hogy általa gyógyuljunk, és sokkal mélyebben, mint ahol maga a sebzettség van! Ez egy nagy titok! Mert a sebzettségek általában tünetek formájában jönnek elő, és azt gondoljuk, hogy most éppen az a legnagyobb bajunk, hogy fáj a fejünk. Közben meg kiderül, hogy egy krónikus fejfájás, megoldatlan erkölcsi dilemmákból fakad! Nem a fejfájást kell gyógytani, mert az csak tünet, hanem az erkölcsi életünket kell rendezni! Nyilván most még mondhatnék erre rengeteg dolgot.

16. A gyógyulás nem abból fakad, amit mi kitalálunk, hanem a nálunk többől, ami, aki gyógyít minket. Aztán itt egy pszichiáterhez képest meglepő dolgokat mond: A gyógyítás problémája, vallási probléma! Ahol a természet nem segít, az orvos hiába iparkodik! J Most eszembe jutottak a szenvedélybeteg ismerőseim. Eszembe jutott egy kedves pap barátom, aki alkoholbeteg volt, és most gyógyult alkoholista. Újból és újból, ha ezt kérik tőle, akkor elmondja azt, hogy hogyan jutott el arra a mélypontra, ahol fölismerte azt, hogy saját erejéből innen nem tud kijönni. Hogy az egész élete, 30 éve, azzal telt, hogy újból és újból, a legnagyobb mélypontokon megpróbált a saját erejével túllendülni. Ez hatalmas önámításokhoz vezetett, és lét-hazugságokhoz! Aztán pedig, amikor ki tudja hányadszorra megint eljutott egy olyan alkoholista útnak a végére, amikor napokig nem volt magánál, akkor rájött arra, hogy: Azt hiszem, hogy ez nekem most nem fog menni! Akkor most hagyjuk ezt az önámítást, hogy egy kicsit összeszedem magam! Nem én gyógyítok, nem is én vagyok ennek a kulcsa, hanem valaki gyógyít, meg valami hozza a gyógyulást, de ezzel valahogyan kapcsolatba kellene kerülni! Ezért mondja azt (Jung), hogy: A lelkileg szenvedő ember problémája, inkább a lelkipásztorra, mint az orvosra tartozik! Aztán persze hozzáteszi, hogy: Jelenleg nem nagyon vannak olyan lelkipásztorok, ahova jó szívvel küldenék embereket! J Ez csak a realitáshoz tartozik, ezzel is egyet lehet érteni.

Akkor itt most hadd mondjam el azt, amire már utalást tettem a múltkor is, hogy a vallások megőriztek egy csomó paradoxont. Nagyszerű ellentmondásokat őriztünk meg, a katolikus hit meg pláne! A hitünknek az alapjai, csupa ellentmondás, logikai képtelenség! Ezeket idevillantottam a múltkor? Nem? Hát csak azért, mert hát úgyis tudjátok, de most én vagyok itt, és most én mondom! J Tehát mondjuk, hogy Szűzanya. Hát ezt oldjátok föl! Vagy Istenszülő. Vagy Krisztus egyszerre Isten és egyszerre ember. Vagy Egy Isten van, de Három Személyben. Hát ha ezeket valaki föl tudja oldani, akkor annak jobb kézzel… A hitünk tele van ilyesmivel, a Szentségek, kenyeret látsz meg bort látsz, de az Krisztus Teste és Vére. Letérdelsz imádkozni egy szobor elé, de nem a szoborhoz imádkozol, hanem ahhoz, amit a szobor képvisel. A szimbólumaink is tele vannak ellentmondással. Éppen a Húsvét kapcsán: Ott van a vízszentelés, a víz, ahol a víz egyszerre az életnek és a halálnak is a jelképe. Vagy ott van a tűz, a tűz is egyszerre a Húsvéti láng, a Föltámadás jelképe, és közben meg beszélünk tisztítótűzről is, meg a kárhozat örök tüzéről is. A legfontosabb szimbólumaink: végletesek, az életnek és a halálnak is a jelképei. Az Istenről is úgy beszélek, hogy az Élet és a Halál Ura. Ami nem azt jelenti, hogy Ő öl meg engem, hanem hogy az életben és a halálban is ott van. Folytathatnánk ezt a végtelenségig. Ha… És erre tettem egy utalást a múltkor! Ha gyártunk magunknak egy olyan vallást, ami annyira egyszerű, hogy még mi is megértjük, akkor az a nehéz pillanatainkban éppen semmiféle segítségünkre nem lesz. Egy olyan vallást kellene kitalálnunk, ha mi csinálnánk, amit mi magunk sem értünk, mert az valamennyire kifejezné azt a bonyolultságot, ami itt van belül! Na jó, ezt most nem is ragozom… Tehát a legnagyobb kincseink, ezek az ellentmondások! Nagyon jó, hogy megvannak! Például, ha Luciferre gondolok. Lucifer, azaz a Fényhozó. Hoppá! Na, ezt hogy értsük? Ezért ezekre az ellentmondásokra, nagy szükségünk van! A protestáns testvéreink, nyűglődnek azért emiatt. Lehet, hogy köztetek is vannak, lehet, hogy éppen pont te most nem nyűglődsz, de van olyan tapasztalatom bőséges, hogyha egy komolyabb beszélgetésben vagyunk, ezzel a témával kapcsolatban, akkor azért szoktátok mondani, hogy: Azért itt van egy kis hiányérzetünk! Tehát valamit megoldottunk, és valamit elvesztettünk! Jung, aki egy protestáns lelkésznek a fia, úgy mellesleg, erről igen sokat értekezik. Ő kifejezetten tanácsolta sokaknak azt, hogy ha tudnak, akkor legyenek katolikusok! J Ez még az ő tehetségét is felülmúlta! Úgy tűnik, hogy senki sem tökéletes! Azt mondta, hogy: „Ha tudnék katolikus lenni, akkor lennék, mert látom, hogy jó dolog! Ha pedig valaki tudott katolikus lenni, akkor én nagyon buzdítottam és pártoltam ezt a folyamatot! Nekem ez sajnos nem megy!” Ugye, most félreértettetek? Most én ilyen katolikus propagandát folytatok, nem? Ez átment most, remélem! J Mégiscsak, amikor majd Szent Péter megkérdezi tőled, hogy: Megvallottad a katolikus hitedet? És akkor majd mit mondok? Majd erre a napra hivatkozom! J

Aztán Ramcu mester. Azt hiszem, hogy egy kicsit elfáradtam a húsvéti ünneplésben! Majd lehet, hogy fölpörgök!

„Ramcu tudja. Néhányan közületek, ti nagyon okosak, megfejtettétek a metafizikai rejtvényt, és erre büszkék is vagytok ám! Leereszkedően szemlélitek, ahogy az ostobák végigbukdácsolják szánalmas kis életüket, mit sem tudva, az általatok ismert igazságról. Miközben egyre inkább elszigetelődtök, hűvösen és tartózkodóan ültök, magatok előtt, magasztos birodalmatokban. Mígnem egy szép napon, ráébredtek, hogy féltek, hogy öregek és magányosak, és nagyon-nagyon okosak vagytok.”

Akkor a következő.

17. A munkám legfőbb célja nem a sebzettség kezelése, hanem a Szenthez való közeledés.

Azt mondja, hogy a tulajdonképpeni terápia azt jelenti, hogy valakit sikerült a Szenthez elvezetni, aki a gyógyulást adja, vagy nem. Mondok ide történeteket. Képzeljétek el, odajött hozzám egy anyuka, és azt mondja, hogy az ő öt éves kisfia azzal fogadta őt most Húsvétkor, hogy: „Te anya, én meghaltam veled együtt, és föltámadtam! Én erre emlékszem, én emlékszem anya, hogy amikor születtem, akkor én meghaltam és föltámadtam.” Az anya pedig majdnem hanyatt esett, mert kiderült az, hogy tényleg, mind a ketten a szülés kapcsán átmentek egy ilyen halálállapoton, habár ez csak néhány másodpercig tartott. A vallás pedig, ahogy hozza ezeket a megfejthetetlen titkokat, hogy valaki meghal, és Föltámad, - és ugyan ezt melyikünk érti -, ez egyszer csak tud találkozni ennek a gyereknek az élettapasztalatával, amit a születésétől kezdve hordoz. De egyszer csak azzal, hogy a vallás megőriz egy ilyen meghalni és Föltámadni dolgot, kimondhatóvá válik az a tapasztalat, amit ő átélt, egy percesen, vagy ki tudja, hogy hány percesen. Mit szóltok ehhez? Jó, nem? Öt éves kisfiú! És a nagymama hordta őt a templomba sokáig, és a kisfiú nagyon szeretett a templomba lenni. A nagymama többször mondta nekem előtte, hogy nem nagyon értem, hogy miért lehet az, hogy a templomban mindig olyan jól van ez a kisfiú, hogy megnyugszik! Egyébként meg egy ilyen nagyon nyugtalan, sírós, kisfiú, de hogy a templomban valahogy nem kell rászólni, ott valahogy ilyen jól van!

Aztán, itt van egy másik kisfiú, aki négy éves. Látja azt a templomban, hogy a Nagyböjtben letakartuk a nagy oltárképet egy lila kendővel. Akkor pedig elment a nagymamához, és az összes képet letakarta lilával! J A nagymama nagy örömére, mert az összes rokonok, felmenők, mindenki, az unokák eltűntek a Nagyböjt alatt… Mert, hát most nem szabad nézni! – mondta a nagyinak. Nagyi ne nézd! Le kell takarni lilával! Hát titok, most át kell élni ezt a titkot, hogy néha látunk, néha pedig nem látunk! Képzeljétek el, hogy addig verte a tamtamot, amíg a nagymamának megfelelő méretű kis lila kendőket kellett varrni, és az összes képre rá kellett tenni! A nagyi próbált ügyeskedni,  hogy a következő látogatásig levett néhány lépet, ámde ottmaradt a helye! Ha-ha, lebukott a nagymama! - Nagyi tedd vissza! Oda is kell lila! Majd pedig letakarták az összeset. Akkor pedig ez a kisfiú, aki négy éves, őt nem az izgatta, hogy jön a nyuszi, és tojik csokitojást, mert ő már ezen régen túlvolt. Nem! Hanem, hogy megy a nagyihoz Húsvéthétfőn, és ünnepélyesen leszedi az összes lila kendőt a képekről, és akkor megint lehet látni a titkokat! Jaj!

Aztán. Egy három éves kisfiú. Megyünk lefelé… J Az a vicc, hogy még így is van, de tényleg! Befejeződik a Szentmise, és egy három éves kisfiúnak ez egy igazán nagy titok, ezért ő egy kicsit otthonosabban mozog, mi meg úgy teszünk, mintha értenénk, ezért mi nagyin ügyetlenek vagyunk ott… A kisgyerekek pontosan tudják, hogy mit kell csinálni! Most eszembe jutott egy két éves kisfiú… J De tényleg! Ezt tegnap hallottam. A két éves kisfiú jött húsvétvasárnapi misére, és odament a Jézus szobor elé, és ezt mondta, hogy: „Jézus, Mária! Te ki vagy?” Az volt Szent Antal, de ugye itt is van egy hierarchia, amit be kell járni! Mindezt a Mise alatt… Hát a legjobb dolgot csinálta, nem? Vérrel verítékezek egy Szentmisén, hogy egyáltalán eljussunk oda, hogy mondjuk Istennel egy ilyen személyes kapcsolatfelvétel történjen a liturgiában. Hát nem? Itt vagyok én, ott meg Jézus. Jézus mondja, hogy Feri, Feri meg mondja, hogy Jézus. Ez a liturgia lényege körülbelül. Ezért nem tanítok a teológián! J Simán ott tudunk lenni egy Szentmisén úgy, hogy ehhez az elemi szinthez fényévnyi távolságra vagyunk! Te meg Én! Milyen nehéz egy felnőttnek ide eljutni! Bemegyek, és semmi más nem történik egy órán keresztül, csak a gondolataim körül keringek… Nahát, az aztán nagyon jó, megadtuk a módját! Nem? És kijöttünk, és semmi nem történt! Tehát a két éves gyerek, pont a lényeget csinálta! Nem is érti, hogy miért tart egy óráig a Mise? J Néha én se… Főleg Húsvéthétfőn! Mondjuk az utolsó Misét, azt már szeretném egy kicsit rövidebbre fogni… De nem lehet!

Ja, a három éves kisfiú! Tudom, na… Mit is csinált az a gyerek? Hát ezek a gyerekek, össze-vissza, mindent csinálnak! Megnézem a jegyzeteimet. Három éves kisfiú. Kibírta a Misét. Nagy dolog! És akkor jön a lényeg! Mert eddig ő pontosan azt élte át, hogy ő egy ilyen megtűrt személy. Tehát a pap szórakozik, hát a hívek meg így elvannak… Akkor pedig, amikor a pap elvonul, jön az ő ideje! J Akkor történik az igazi liturgia: A nép cselekszik, ugye! Liturgea, laosz, a nép cselekvése. Eddig az apuci húszszor rám szólt, anyuci tízszer leültetett, de most! A három éves kisfiú, rendszeresen, minden vasárnap, ahogy én kivonulok, még le sem érek a lépcsőn, megy föl a Szentélybe. Apuci keze elengedve, anyuci keze lerázva, körbemegy a Szentélyben, és a papi széknél megfordul, és leül. J Egyetemes papság! Föláll, félkör, és kiabálja: Menjünk keresni a nyuszit, a tojást! De ezt ő minden vasárnap megcsinálja, és ez az ő sajátos liturgiája, a Szentélyben. Mi meg: Jaj, oda csak a pap léphet be, jaj, nehogy hozzáérjek a szőnyeghez… Jaj! Na, jól van!

Ha egyoldalú az istenképünk, akkor az egyoldalú Istenkép az olyan, amikor csinálunk magunknak egy tutyi-mutyi Istent. Erről mostanában annyira szeretek beszélni! A tutyi-mutyi Isten az olyan, aki mindig megsimogatja a buksinkat, és amikor bajban vagyok, minél inkább lekerekítettem ezt az Istent, és én minél kevésbé vagyok olyan, mint ő, - mert ő mindig olyan aranyos, én meg most nem vagyok aranyos, dühös vagyok -, annál messzebb kerülök az Istentől. Ha én az Istenből kiveszem az ellentmondásokat, akkor az életemnek lesznek olyan helyzetei, amikor én leszek az egyik oldalon, de Isten ott nem lesz, mert én azt már régen kivettem belőle! Ezért az Ószövetségi Szentírás, egy kincsesbánya! Az átok-zsoltárok, gyönyörű gyöngyszemek! Nehezen boldogulnék egy olyan Istennek, aki mindig csak így: Jaj, de aranyos vagy… Hatalom és erő: ennek is benne kell, hogy legyen, különben amikor én nagyon mélyen vagyok, akkor ki ránt engem onnan ki? A keleti misztika, most a hindu misztikára gondolok, egészen más választ adott ezekre a kérdésekre, mint a nyugati! Mi megpróbáljuk, ezeket az Istenben rejlő ellentmondásokat eléggé tompítani! Ezzel egy csomó veszteségünk lesz, kapunk egy egyértelműbb képet, ami aztán olyan ellentmondásokhoz vezet, amibe meg bele szoktunk dögleni! A keletiek egyszerűen a következő mondatot mondják, ami számunkra fölháborító lesz, de valami fontos üzenete mégiscsak van: Ha Isten Isten, akkor ő lehet egyszerre jó és egyszerre rossz. És képesek hinni egy olyan Istenben, aki egyszerre jó és egyszerre rossz! Ha engem ér valami, ami rossz, és azt mondom, hogy nekem ez most rossz, és nekem van egy olyan Istenképem, amiben Isten csak jó, akkor emberileg nagyon nehéz helyzetbe fogok kerülni! Hú-ha! Akkor mi most két különböző oldalon vagyunk! Innen szokott az a megoldás születni, hogy inkább megyek a barátaimmal a pokolba, mint ezekkel az álszentekkel oda!  Ezt hallottam már gyakran! Ez hihetetlenül félreérthető persze, amit mondok! Nem azt állítom ezzel, hogy Isten maga a gonoszság! Dehogyis! Csak azt, hogy én, mint ember, az Istennek való kapcsolatomban őt nem egyszer olyannak fogom megtapasztalni, mintha direkt velem genyózna, mintha abban lelné örömét, hogy én szenvedek! Miért? Ez a probléma nem merül föl, hogy Krisztusra tekintünk a kereszten? Na, nem akarok teologizálni! Csak, hogyha van egy gyönyörűen legömbölyítette, hallatlanul racionális és emiatt egyoldalú Istenképünk és fogalmaink, akkor a tapasztalatainkkal nagyon nehezen fogunk megbirkózni! Természetesen ez a megismerésünknek két szintje, mert egy pillanatra sem szeretném ezeket a teológiai kijelentéseket cáfolni, vagy azzal szembe menni, hogy Isten maga a jóság, maga a szeretet, maga az igazság, és maga a szépség, ezek hitigazságok, és természetesen ezeket vallom! De a tapasztalat szintjén, néha azt gondolom, hogy ő fűtött be nekem! Ezzel pedig valamit érdemes kezdeni, mert lesz a kapcsolatuknak egy bizonyos szakasza, amikor merészelek rá úgy tekinteni, mint akiről azt gondolom, hogy nem tett nekem jót! Itt jönnek elő azok a feladatok, amelyeket hívő emberként, ha egy nagyon egyoldalú Istenképünk van, egyszerűen nem szoktunk elvégezni! Például nem bocsátunk meg Istennek, mert azt mondjuk, hogy ez egy képtelenség, mert hogy jönnék én emberként ahhoz, hogy egyáltalán fölmerüljön az, hogy én Istennek megbocsássak! Csakhogy éppen a tapasztalataim, az érzelmeim szintjén, a sebeim szintjén, az Istennel való kapcsolatomnak lesz egy ilyen pillanata! Most csörög egy mobiltelefon, és Feri atya azt mondja, hogy biztos az Isten lesz az, aki bejelenti, hogy már elege van ebből. Felkéri a telefon gazdáját, hogy kérdezze már meg, hogy ő van-e a vonal másik végén? Végül letette. Na jó, akkor adott még egy kis időt! – mondja Feri atya. J Ugye a Szentírásból tudjuk, hogy azért élünk még, mert Isten időt ad a megtérésre! Hát akkor nincs baj! Na, egy kicsit belemerültem ebbe… Ez meglepően hangzik nektek? Istennel szemben nem haragudhatok! Hihetetlen ellenerők működnek bennem, hogy be merjem ismerni azt, hogy Isten ebben a pillanatban, mondjuk a hátam közepére sem kívánom! Jaj, ilyet mondani! Ha akarunk egy jó, felszínes Istenkapcsolatot, akkor ezt az egészet jól rejtsük el! Akkor meg aztán meg már minek találkozni vele? Nem? Amikor már elköltözött rég…

18. Ez egy combos szempont lesz! A sebzett ember az, aki túllépett az árnyékán. Úgy, hogy azzal nem csinált semmit! Nem megoldotta, azokat a kérdéseket, vagy nem belemerült azokba a dilemmákba és ellentmondásokba, ami abból fakad itt, ebből a szempontból, hogy mit gondolok, hogy ki vagyok én, és mi van ezen túl még bennem. A sebzett ember az, aki úgy próbálta ezt a problémát megoldani, hogy akire azt mondom, hogy én, hát az még csak egy csekély kis darabkája annak, ami az én személyiségem, és ő, ezen az egész nagy dolgon, ami mondjuk a kilenc tized részünk, egy ilyen elegáns mozdulattal átlépett, és azt mondta, hogy ez nincs! Az önismeret, az nem én ismeret! Ez a legtöbb ember például össze szokta keverni! Azt gondoljuk, hogy az önismeret azt jelenti, hogy nagyon-nagyon tudom, hogy minek tartom magam! Akkor tipológiák, meg mit tudom én micsodák, karakterológiák, ezeket mind elővesszük, és akkor föltárjuk azt, amit eddig is tudtunk. Akkor pedig nem értjük, hogy már három karakterológiát is megtanultam, és már a jungit is tudom, meg tudom a riemannit is, meg a nem tudom én mit, azt is tudom, és még az eneagrammot is ismerem, még azt is, mert ott kilenc karakterológia is van, de az életem meg nem moccan semerre! Ez abból a félreértésből fakad, hogy az önismeretre azt gondolom, hogy az egyenlő az én ismeretével! Dehogy is! Az önismeret ott kezdődik, hogy eddig azt gondoltam, hogy ez vagyok én, és akkor most nézzük meg, hogy mit próbáltam elfedni, hogy mi az, amivel eddig még nem szembesültem, mi az, ami már rengeteg tünet formájában jelentkezik! Az önismeret a személyiség ismeretét jelenti, nem pedig az én ismeretet!

A neurózis, a sebzettség, az árnyékkal való nem szembenézés ára. Rendes embernek tarthatom még magam, mert nem néztem szembe dolgokkal, viszont jönnek a tünetek! Árnyéka a halottnak és a démonoknak nincs. Aztán pedig azt mondta, hogy: Hogyha az ember azt akarja, hogy ne legyen árnyéka, akkor éljen éjszaka! J Ez azt jelenti, hogyha sikerült elmerülni a bűn sötétjében, akkor az embernek világos lesz az árnyéka. Ez talán mókásan hangzik, de ő ezt hihetetlen komolyan mondja. Azt mondja, hogy a legbrutálisabb bűnözőknek, akik a sötétségben élnek, világos az árnyékuk! Nem az a bajuk nekik, hogy a sötét oldalukkal nem néztek szembe, mert ők a sötét oldalukat élik, hanem a bajuk az, és azért nyomorultak, mert a világos oldalukkal nem néztek szembe, és nem tudnak vele mit kezdeni! A vallásnak lehet itt egy hallatlan nagy jelentősége, ez pedig az, hogy miután az árnyékban sötét és világos dolgok egyaránt vannak, ezért segít föltárni a jó, de eddig nem megismert oldalainkat! Miért gondoljuk azt, hogy csak rossz dolgokról nem tudunk? Egy csomó jó dolgot is el szoktunk tüntetni a tudatalattiba, és ezeket a jó dolgokat is föl lehetne tárni! Erre néha sokkal nagyobb szükség van, mint a rossz dolgoknak a föltárására! Ezért kell megtanítani a gyerekeket arra, ahogy én is szoktam, hogy a lelkiismeretvizsgálat azt jelenti, hogy írsz egy listát, hogy mit csináltál rosszul, és hogy mit csináltál jól. És akkor lehet mondani a jó dolgokat is! Ráadásul mondjuk a kereszténységnek vagy a kultúrkereszténységnek lehet egy olyan kipárolgása, hogy büszkeségnek nevezik azt, hogyha valaki tudatosította az erényeit. Ez katasztrófa! Szabad tudni azt, hogy hol vannak az erényeim, és hogy micsoda gyönyörű dolgok vannak a lelkem mélyén!

Aztán azt mondja csak megint nagyon reálisan Jung, hogy: Minél fényesebb valaki, annál sötétebb az árnyéka. Abból a tapasztalatból mondja, hogy a nagyon fényes emberek, nagyon sok energiával rendelkeznek. Honnan jön az energia? Onnan, hogy állandó, hatalmas erőket kell összpontosítani arra, hogy a fényességnek megfelelő sötétséggel elbánjanak! Ezért mondhatják a legnagyobb szentek azt, hogy mi vagyunk a legbűnösebbek! Ezért egyre nagyobb feszültség van, egyre több sötét és egyre több világos, és emiatt egyre nehezebb előre jutni! Emiatt vagy egyre nagyobb szükségünk a forrásra! A cél, a kettősség helyett, egy konfliktusos egység! Hát erről van némi élményünk, azt hiszem!

A jót a túlzás nem javítja, hanem rontja. Egyszer egy éven keresztül erről beszéltem minden szombaton, és ötvenkét héten keresztül, csak ezt az egy mondatot bontottam ki, hogy a jót a túlzás rontja, és nem javítja, mert a mértékletes emberből, fösvény lesz! A jót az javítja, hogyha annak az ellentétével, egyre mélyebben meg tudok birkózni! Ha valaki egy végtelenül mértékletes ember, akkor ő, akkor lesz még jobb, hogyha tud emellett döbbenetesen nagyvonalú lenni, amikor minden mértéket elveszít! Van egy nagyon szép, zsidó történet, egy zsidó rabbiról, aki az életszentség magas fokára hágott, és ezért az Isten azt mondta neki, hogy: Kérhetsz Tőlem bármit, megteszem! Ez a rabbi pedig azt válaszolta erre, hogy: Ó Isten! Egy nehézségem van, a szenvedély tüze, a szenvedély tüzével nem tudok még mit kezdeni. Kérlek oltsd ki a szenvedély tüzét, és akkor igazán hozzád tudok simulni! Erre az Isten azt mondta, hogy: Jó! (Ismeritek ezt? Levennél a halállistádról medve? Le!) És akkor, másnap reggel, fölkel a szent, és azt mondja, hogy: Há, Isten megadta, nincs szenvedély, béke és harmónia van! Kimegy a kertbe, és a rózsáknak nincsen illata! Akkor egy kicsit megrémülve leül reggelizni, és az ételnek nincs íze! Aztán az utolsó mentsvára a felesége, akit megcsókol, és a csóknak semmi öröme nincs! Erre azt mondja, hogy: Uram, nem lehetne visszacsinálni? A szenvedély tüze mégiscsak kellene!

Az árnyékba szorulnak az ellentétek párjai, amivel nem akarunk azonosulni. Tudjátok, hogy Európában, olvasgattam Angliában is és Németországban is, Franciaországban is, hogy évszázadokon keresztül hercegek, királyfik, akik picik, de hát nevelni kell őket, de mégiscsak ő a herceg és a királyfi, és ha rosszat tesz, akkor kinek van joga őt megbillenteni? Hát arra senkinek nincs joga! Ezért kitalálták azt, és évszázadokon keresztül ezt tették, hogy ott volt a herceg meg a királyfi mellett egy alteregó, és amikor a herceg kisfiú rosszat tett, akkor az alteregó kapott ki. Hm-hm… Kultúrtörténetünk. Ez tökéletesen megfelel annak, amit itt, belül szoktunk csinálni! Valamire azt mondom, hogy ez vagyok én, az ellentéte is ott van a személyiségemben. Arra meg azt mondom, hogy fúj, de utállak! Amikor pedig kidugná a fejét, akkor kap egy nagy pofont! Puff! Azt a szegényt ütöm mindig, és mindig az jár pórul! Ahelyett, hogy néha a királyfit venném elő, azt a szépet, akire azt mondom, hogy én! A legtöbb ember, egy életen keresztül tulajdonképpen ezt a sportot űzi! A királyfit mindig eteti, jaj, az én vagyok, aranyos vagyok, ugye látjátok, szép vagyok, jó vagyok, pap vagyok… J Hát abba nem kötünk bele! Azt tudjátok, hogy bennünket mi minden véd? Hogyha például te egy papra kezet emelsz, akkor milyen nagy bajod támad! Azt tudjátok? Hát egyrészt bemosok neked egyet… J De ez a kisebbik baj! A nagyobbik baj, hogy engem egy egész struktúra oltalmaz! Ugyanis, ha te kis pötty, rám támadnál papi mivoltomban, akkor máris kiközösítésbe estél! Mert egy szent személyt tilos bántalmazni! Te, te kis te! Vagyis, nagyon szeretjük ezt a herceget, ezt a papot, nem nagyon elővenni, hanem azt szeretgetjük, mert hát olyan aranyos, meg minden. Kinek adunk? Kibe rúgunk bele? Mindig az árnyékba, mindig az kap! Szerintetek, ha egy családban van egy bűnbak gyerek, és mindig ő a hülye, és mindig őt rugdossuk, akkor az mit fog csinálni? Hát ha normális, akkor föllázad! Ez szokott velünk is történni! A jó gyereket sose vesszük elő, mert az mindig tud ügyesen hazudni! Ugye a két gyerek áll: Nem én voltam! Látod anya? Látod, hogy én nem? J A másiknak meg akkor puff, adunk egy nagy pofont! Ne kérdeztük meg, hogy mi történt, mert a szeme se állt jól! A személyiségünknek a nagyobb részével általában ezt csináljuk. Te mit keresek itt? Hívtalak? Nem? Puff! Adunk neki! Ezt a másikat meg… Na, ezt már huszonötször elmondtam.

Jaj, hát az elszólások! Azok a kincsesbányáink! Néhány nappal ezelőtt valaki, a feleségéről beszélt. A következőt mondta, hogy: Végül is szeretem én a feleségem, mert hát ő állt mellettem, amikor a templomban megfogadtam azt, hogy holtáiglan-holtodiglan! J Hoppá-hoppá! Holtáiglan-holtodiglan… Látom, már akkor sem voltál számító! Persze nem hallotta, hogy mit mondott, én meg nem árultam el neki! Gondoltam, hogy majd 400 ember előtt elmondom… J Tudjátok? Van az a székely vicc. Ül a székely… Tudjátok, székely vér is van bennem! Csíkszépvíz, a nagypapa… Ül a székely bácsi, aki öreg már. A székely néni is ül, aki öreg már, de jól tartja magát. Ülnek egy órácskát, nézik ahogy megy le a nap, és ne is szólnak semmit, mert hát minek annyit beszélni. Megböki az asszony az urát: Te apjok… Fél óra eltelik, végigmegy az ingerület. Hm. Hát az asszony ért a szóból. - , ha valamelyikünk meghal, én beköltözök a városba. J Na, szóval, valami húsvéti öröm… Szóval az árnyék, nagyon sokféleképpen tud köszöngetni ránk, érdemes rá figyelni.

Most akkor mondom az okos dolgokat hozzá. Az árnyékpuszta elfojtása, éppoly kevéssé gyógyszer, mint lefejezés fejfájás ellen. J Ez most nem én mondtam, hanem Jung apó.

Ramcu mester:

„Ramcu tudja. Azt gondolod, Ramcu valaki másról beszél.”  Hát itt most lesz egy intermezzo. Közbevetnék most egy folyamatleírást, amivel szeretném valahogy érzékeltetni azt, hogy amikor el szeretnénk jutni egy egységre, amiről Jung azt mondja, hogy az árnyék integrálása által történhet csak. A nem tudatos tartalmaknak valahogy integrálódni kell az énbe, valamiképpen tudnom kell, hogy az is én vagyok, az is a személyiségem része. Ha, és ezt Jung nagyon érzékletesen leírja, ha valamit állandóan elhárítok, elfojtom, kivetítem, és még ezer dolgot csinálhatok, az elhárító mechanizmusok címszónál el lehet olvasni, amikor ezeket teszem, akkor végül is egy nagy öngólt rúgok. Azért, mert eddig is volt már egy neveletlen valaki bennem, a szó szoros értelmében, akiből hiányzott minden neveltség, minden kultúra. Néha jelentkezik, hogy itt vagyok, hú-hú, gátlástalan vagyok, csinálj velem valamit, hú-hú, ösztönös vagyok, kezdj velem valamit, és az összes többi. Szinte tele is lehetne a terem ezekkel, akik integetnek, hogy hú-hú, itt vagyok, csinálj velem valamit! Ha pedig mi ezeket elküldjük, akkor mi történik? Az, hogy a személyiségünknek egy szűk szeletét kultúráljuk, azt pallérozzuk, mert hát az már egyre gyönyörűbb, és a személyiségünknek a nagy része még neveletlenebb lesz, még kultúrálatlanabb lesz! És akkor meglepetések formájában tör elő ez a sok-sok neveletlen valaki, aki azt mondja, hogy hú, itt vagyok, most már kellene velem kezdeni valamit, nem? Én még nem vagyok szobatiszta! Amikor belemegyünk egy folyamatba, akkor először a dolgokat valahogy szét kell szedni. Azért szedünk szét egy csomó mindent, és mondom ilyen nevetségesen, hogy 18. szempont, mert ahogy szétszedjük a dolgokat, úgy képesek vagyunk megérteni. De utána össze is kellene rakni! Nem azért szedjük szét, hogy az utána így 18 pontban van a fejemben, hanem hogy utána ebből legyen valami egység! Most szeretnék leírni egy folyamatot, és talán ez tanulságos lesz, hogy jön hozzám valaki, és ahogy mondjuk egy órán keresztül beszélgetünk, miket szedünk szét, és miket rakunk össze? Ez talán így egy izgalmas dolog! Azért egy ilyen találkozásos formát szeretnék elemezni, mert ebben már eleve szétszedtünk valamit, és nem önmagammal beszélgetek, és ez talán így még világosabbá teszi ezt.

Most mindezt az árnyék integrálása címszó alatt tesszük.

1. Jön valaki, és hoz egy témát. De nem a témával foglalkozunk még, hanem a mi kettőnk kapcsolatával, azzal, hogy ki vagy te, és ki vagyok én. Először ezzel foglalkozunk, azzal, hogy egy óránk van, hogy mik a kereteink, először ízekre szedünk valamit, hogy aztán ott bele tudjunk valamibe menni. Látszólag értelmetlen dolgokról beszélgetünk az elején. Hogy miért is jöttél, hogy kitől tudod, hogy lehet ide jönni, hogy mit vársz éntőlem? Meg ilyenekről… De ő már úgy szeretné mondani, ami miatt jött, de még ilyenekkel foglalkozunk, hogy ennyi időnk van csak, és hogy gyónási titok alatt vagyunk, és így tovább… a keretekről beszélünk, és ami kettőnk kapcsolatáról, nem pedig őróla, meg egy másikkal való kapcsolatáról, ami az igazi téma. De ezt muszáj szétszedni az elején, mert különben később megisszuk ennek a levét!

Ez egy nagyon esetleges folyamatleírás, természetesen.

2. Az elején, talán a legfontosabb az érzékelés. Ez, ha te önmagadat akarod megismerni, akkor ugyanaz a folyamat. Ha egy imádságban vagy benne, akkor is tök ugyanez! Ezeken a lépéseken át fogunk menni, az imádságon belül is, csak most nem így mondom.

Az érzékelés. Megjöttél, és először is nagyon figyelek arra, hogy mondjuk kényelmesen üljél, hogy kell-e pisilned vagy nem, hogy meleg van vagy nincs meleg, hogy van-e papírzsebkendőd vagy nincs. Nekem nincs, de van vécépapír. J Aztán, hogy egyszerűen a tested milyen jelzéseket ad, mert ez nagyon fontos. Hát látom, hogy izgulsz vagy remegsz, vagy tiszta piros vagy, vagy itt a nyakad piros, vagy látom, ahogy így dagad ki az ér a nyakadon, és így lüktet, és azt rögtön megszámolom, hogy kilencvenötöt lüktet. J Akkor ez egy középsúlyos gond. Szóval először az észlelés és az érzékelés a fontos. Egy csomó mindent viszont nem csinálok, ezeket mind a háttérbe helyezem. Nagyon figyelek a kezdő mondatokra, hogy hogyne kezded. Néha az első néhány mondatban olyan fontos dolgokat mondunk ki, hogy utána majd ötven perc múlva tudunk megint csak oda visszatérni, mert hát vannak nagy ellenállások, amibe nem merek belemenni. Mint az operában, hogy ugye még a függöny még nem húzódott el, de már azért a zenekar a fő motívumokat eljátssza. Ez gyakran van így egy beszélgetésnél! Vagy leülök imádkozni, és lerogyok, majd azt mondom, hogy: Jaj, de nagy segítségre van szükségem! Utána pedig, vagy még harminc percet okoskodom… és akkor harminc perc után jutok el majd megint ide. Akkor napfényben van, az észlelés és az érzékelés, méghozzá nagyon! Mondjuk ennek az ellentéte pedig, egészen hátul van, ez az intuíció. Nem, most az érzékszerveim vannak hihetetlenül nyitva, nem pedig a belsőnk! Most mindent nagyon pontosan meg kell figyelni!

3. Elfogadás. Emlékeztek? Fél évig rágtuk ezt, meg Rogersnek a dolgait. Ez miért olyan fontos? Mert azzal jöttél, hogy van egy nagy problémám, a házastársammal van nehézségem, ez volt a kezdőmondat. OK. Leülünk, mindent tisztáztunk, és akkor azt mondod, hogy hát tulajdonképpen az történt, hogy megcsaltam a feleségem. Előtte azonban tisztáztuk a kereteket, és te nem mondtad, hogy gyónni akarsz, hanem azt mondtad, hogy szeretnék beszélgetni. Ez azt fogja jelenteni, de ez még a gyónás folyamatában is benne van, de itt meg aztán pláne, hogy az erkölcsi szempontot hátrateszem. Hiába vagyok pap, még egy gyóntatási szituációban is megvan a helye annak, hogy az erkölcsi szempontot egyáltalán nem veszem elő! Tudom, hogy ott van valahol hátul, de ebben a pillanatban nem foglalkozom vele! Az önmagunk megismerésének és egy igazi mély folyamatnak és hitre jutásnak az egyik legnagyobb akadály az, ha az erkölcsi szempontot nem tudjuk kikapcsolni! Ez durván hangzik, ugye? Én itt most nem az életről beszélek, hogy néha kikapcsoljuk, és akkor gátlástalankodunk, hanem, amikor egy helyzetet meg akarok oldani, egy belső konfliktussal vagy egy külsővel akarok valamit kezdeni, akkor ennek a folyamatnak lesz egy fázisa, amikor az erkölcsi szempontot hátra kell tenni! Ha ezt nem teszem meg, akkor ez egy hatalmas falkánt ott fog állni, hogy te az árnyékoddal tudjál találkozni! Ezért van az, hogy a legtöbb ember, ma már nem paphoz megy, mert az a félelme, hogy ezt az erkölcsi motívumot, a pap nem tudja hátratenni! Hanem, hogy mindig ezzel az erkölcsi motívummal fog találkozni! Hát akkor persze, hogy nem kezd bele elmondani a legmélyebb dolgokat, főleg azt, amit már szégyell! Hát hogy kezdene bele? Nem kezd bele, és ezért elmegy a pszichológushoz… A pszichológus nagyon jól tudja azt csinálni, mert nem is kompetens az erkölcsi dolgokban, nem ez a szakmája, ezért a pszichológus persze, hogy hátrateszi az erkölcsi motívumot! Ezért te leülsz a pszichológusnál, és tök jól dumálsz magadról, de a gyónásban annak a negyedét mondod el! Jaj… Ezért mondom azt, hogy még a gyónásban is helye van annak, hogy az erkölcsi motívumot hátrateszem! Addig, ameddig te ezt a szembesülést, önmagaddal és az árnyékoddal, nem tudod elvégezni. Hát mire van szükséged, hogy tudj találkozni olyasmivel, amivel eddig nem mertél? Nagyon egyszerű a válasz: Hogy én elfogadjalak téged! Hogy én ott vagyok veled, és te ezt előhozhatod! És nem nyílik meg az Ég, és nem szakad ránk a plafon! Az erkölcsi motívumot tehát a papoknak tudni kell hátratenni! A legnagyobb hibák egyike, amikor egy pap az erkölcsi motívumot, amit majd a végén elő lehet venni, azt túl hamar behozza! Néha éppen az a dolgunk, hogy segítsünk valakit, aki hozzánk jön abban, hogy ő maga is képes legyen elengedni az erkölcsi motívumot! Ez egyébként, majdnem mindig meg szokott történni. Mert minél beljebb megyünk egy történetbe, annál inkább törvényszerűen jön a bűntudat, a szégyen, és az ítélkezés önmagam fölött. Ezek mindig jönnek. De hát emögött van a kiváltó ok! Hát, addig el kellene jutni! Ezért az erkölcsi szempontot hátrateszem! Most nagyon sokat mondtam, de ezt hihetetlenül jelentősnek tartom.

4. Még ugyanebben a folyamatban nyilván, megszületik az együttérzés. Te azért mondhatod, hogy mi is történt valójában, hogy hogyan történt az, ahogyan megcsaltad a feleséged, hogy mi vezetett el idáig, hogy milyen gondolataid és érzéseid voltak, hogy hogyan tusakodtál és vívódtál, és akkor elkezdesz a múltadból motívumokat hozni. Mindezt pedig nyilván azért teheted meg, mert az erkölcsi motívum hátul van! Most pedig semmi más nem számít, csak az, hogy te itt lehetsz, úgy, ahogy vagy, és olyan mélyre mehetsz, amilyen mélyre csak akarsz! Az árnyékban a legmesszebb lemehetsz! Nem rajtam fog múlni, hanem rajtad! Egy jó folyamatban, én papként messzebb kell tudjak menni, mint te! Ezek a mondatok ugye mindig sokatmondóak, amikor valaki megkérdezi, hogy: Na és atya, te most nem botránkoztál meg? Most nem gondolod rólam azt, hogy? Most szabad nekem arról beszélni még, hogy? És hát persze, hogy szabad! Sehol sem tart az önismeretben meg az önnevelésben az a pap, aki előbb padlót fog, mint a gyónója! J Praktikusan azonban, ez gyakran megtörténik!

Eszembe jutott a Tatjana Goricseva, ami egy picike kis kötet. Mi is a címe, hogy Istennel beszélni veszélyes? Egy megtéréstörténetet ír le ez a hölgy, a régi Szovjetunióban. Egy ateista környezetben az égvilágon minden bűnt elkövetett, és olyan mélységekig ment, hogy csak, na. Olvassátok el! Akkor az első gyónását mondja, és az elején mondja a könnyűeket, és akkor a végén kezdi mondani, az abortuszok sorát, a megcsalások sorát, a sok-sok házasságkötését. Egyszer csak eljut oda, hogy a következő mondat hagyja el a gyóntatópap száját, hogy: Türtőztesse magát lányom! J Mondjuk akkor ez már neki nem tette be a kaput, mert ő már egy jó folyamatban benne volt. Maga is azt mondja, hogy: Nem nagyon értettem, hogy a pap miért nem készült ki előbb, ahogy engem hallgatott! Ez a mondat annyira bennem van! Sose fogok ilyet mondani senkinek! Amikor az együttérzés történik, ez roppant jelentős! De itt megint… Ha én imádkozom, vagy egyedül töprengek, akkor egyszerre csinálom azt, hogy föltárom a saját piszkaimat, de közben muszáj, hogy valamennyire együttérző legyek magammal! Ha túl hamar elutasítom magam, akkor ott megakadt a folyamat! Viszont az együttérzéshez mi kell? Az, hogy a racionális dolgokat hátrategyem! Most semmi más nem történik, csak képes vagyok empatikus lenni veled. Átélem azt, hogy ez most neked is fáj. Jöhetnek az érzések, és én az érzésekben veled vagyok. Agyon tudjuk ütni az imádságainkat az okoskodással! Aztán, helyet kap az intuíció. Mert jó mélyre mentünk, föltárultak az érzések, az érzelmek, a fájdalmak, a sebek, mentünk vissza, hogy mi lehet ennek az eredete, a háttere. Igen ám, de ilyenkor nagy veszély lehet ám, hogy beragadunk! Az intuíció sokat segít, hogy kirántson bennünket onnan! Az intuíció egy belső figyelem. Abban a pillanatban nem téged nézlek, nem rád figyelek, hanem hogy mi fakad innen föl? Mondjuk egy kérdés, egy mondat vagy egy irány, vagy bármi más. Az imádságban is az intuíciónak nagyon helye van!

6. Megint egy ellentét. Ahhoz, hogy tovább tudjunk menni, nem egyszer arra van szükségünk, hogy hagyjuk egy kicsit ezt a belső világot. Néha eltávolodjunk, és azt mondjuk, hogy: Na, most kívülről megnézem, hogy hol is tartok. Néha ez csak egy másodpercig történik. Néha annyira bele tudok ragadni egy folyamatba, hogy muszáj kijönni! Magamra nézek, akkor az objektív dolgok vannak elől, és a szubjektívek hátul! Az a klasszikus mondat, amit a múltkor idéztem, hogy valaki huszonötödszörre elsírja ugyanazt a nyavalyáját, és ah egy ilyen emberrel huszonötödszörre is csak együttérző vagyok, akkor semmi jót nem tettem vele! Már régen nem arra van szüksége, hogy együtt érezzek vele, hanem, hogy kirugdaljam őt ebből, és mondjuk megkérdezzem azt, hogy: Mond csak, jó ez így neked? Meddig akarsz még panaszkodni? Jó lesz ez így? Vagy: Szerintem így, te még negyven évet is fogsz tudni élni! J Csak boldogtalan leszel! De lehet így, simán! Vagy: Ezt a játékot életfogytig is lehet űzni! Na, szóval, hogy mondhatunk ilyet, így jól kívülről, ilyen brutálisat! Magunknak is, persze! Önsajnálat ellen, jó gyógyszer, hogy kijövök és beszólok magamnak! Mint, hogy egy kedves ismerősöm mindig azt mondta, amikor ott volt a kutyaólban, hogy: Jaj, olyan béna vagyok, szerencsétlen vagyok! Ekkor pedig beszólt magának, amikor erre rájött, hogy megint visszament  kutyaólba! - Azonnal gyere ki! Ne akarjad, hogy már megint a füled tövét vakargassa valaki! Ilyenkor lehet nagyon jelentős az, hogy végre rájövök, hogy nem is rólad szól a történet, hanem rólam! Amikor eljutok oda, hogy hát végül is, nem azért csaltalak meg, mert te ilyen meg olyan vagy, hanem, mert hogy énvelem mi van! Ezt úgy szokták mondani, hogy amikor a projekciókat, a kivetítéseket visszavonjuk, és rájövünk, hogy magunkon kell dolgozni. Ez mindig a legfájdalmasabb fölismerés, hogy eljött az a pont, hogy tovább már nem áltathatom magam, hogy rólam van szó, és nem rólad! A gyónáskor a vérnyomásom tud a kétszázig felmenni, amikor valaki azt mondja, egy mondatban, hogy: Csúnyán szóltam a férjemnek. Na de atya, képzeld el, hogy mi történt, hogy az én férjem előtte azt csinálta, hogy… Egy mondat gyónás, tíz perc kamu! J Hát akkor hol vagyunk? Akkor most ki jött be? Most a férje van itt, vagy ő? Ezt szoktam is mondani, ez egy ilyen ébresztő mondat! Azt szoktam mondani, hogy: Most nem tudom, hogy a férjével beszélek, vagy magával! Mert most tíz perce vagyunk itt, és Önről egy mondatot ismertem meg, a férjének meg az egész életútját ismerem már meg! Az imádságaitokban. Már húsz perce imádkoztok, de ti még nem jöttetek elő! Még mindig csak ez, meg az…

A másik, hogy ilyenkor teret engedünk új érzéseknek. Ha kívülről látunk valamit, akkor jönnek új érzések.

7. Na, és az utolsó. Ezzel fejezem be. Megélés, itt és most. Vagyis, minden folyamat, egyszer csak elérkezik egy olyan ponthoz, hogy már tulajdonképpen nem is az van a középpontban, hogy te megcsaltad a feleséged, hanem az, ami itt és most történik! Kell tudnunk hátratenni azt, ami eredetileg a témánk volt, és azzal, foglalkozni, ami itt és most van! Mert a megoldás, itt és most jött el! Nem tudom, hogy ez érthető-e? Mert egyszer csak kimondasz, itt és most egy mondatot, vagy itt és most jön egy asszociációd, vagy egy érzésed, ami téged is meglep. Itt és most történik valami, ami majd kulcsa lesz az ott és akkornak, meg a jövőnek! Vannak olyan családterapeuták, akik kifejezetten, szinte épp csak egy picit kezdenek el azzal foglalkozni, hogy milyen témát hozott a férj meg a feleség. Az csak arra kell, hogy elinduljon valami! Utána meg már semmi mással nem foglalkoznak, csak ami itt és most történik! Elvileg azzal, foglalkoznak, hogy történt a megcsalás, és mi legyen tovább, de valójában ő folyamatosan ahhoz szól hozzá, ahogy a férj meg a feleség egymással beszélgetnek őelőtte. Amilyen érzések előjöttek, amilyen gondolatok előjöttek, ahogy egymással bánnak, ahogyan figyelnek vagy nem figyelnek egymásra, ahogy közbeszólnak, ahogy az egyik domináns lesz, a másik meg kicsi. És már csak, ezzel, foglalkozunk! Látjátok? Állandóan valamit ki kell emelni, és valamit hátra kell tenni! Folyamatosan és mindig meg kell különböztetni dolgokat! Különben benne maradunk abba a kuszaságban, ami lehet, hogy valamiféle egység vagy egyensúly, csak nem tudunk vele mit kezdeni! Ha ezt magammal csinálom, egyedül gondolkozom, akkor is ugyanezen megyek át, az imádságban is. Imádkozom, és egyszer csak már nem az számít, hogy egy beteg testvéremért imádkoztam, hanem egyszer csak rádöbbenek arra, hogy jön egy gondolat, hogy én nem tudom szívből kívánni azt, hogy ő meggyógyuljon! Hoppá! Ebben a pillanatban az imádságom, egy nagyon mély, személyes szintre jutott el. Ennek a pontnak pedig köze van ahhoz, ami az én beteggel való kapcsolatom! Nagyon nagy köze van hozzá! Ebben a pillanatban rádöbbentem arra mondjuk, hogy heteken keresztül jártam egy haldoklóhoz, és bennem már nincsen remény! De ez, az imádságban táródik föl, hogy valójában én már azt szeretném, talán nekem már az lenne a kényelmes, hogyha ő meghalna! Akkor jövök rá, hogy te Jó Ég, azzal ültem neki imádkozni, én, a pap, hogy: Uram, segíts a betegen! Eljutottam magamhoz, hogy én igazából azt szeretném, hogyha már meghalna, mert fárasztó ez a sok találkozás vele, és nehezen bírom! És akkor ezen át kell dolgoznom magam! Ez az árnyékkal való konfrontáció! Majd pedig rájövök, hogy bizony-bizony, ez így van! Én vagyok a pap, aki megyek a beteghez, hogy megerősítsem őt, és közben már hetek óta nem tudtam tudatosítani magammal azt, hogy mi is okozta a feszültséget a gyomromba. Az, hogy én már lemondtam róla! Sőt, azt gondoltam, hogy talán jobb lenne, ha meghalnál! Akkor, amikor ezen átmegyek, akkor legközelebb, amikor ott ülök a betegnél, már fölszabadultam ez alól. Már akarhatom azt, ami neki a legjobb, és figyelhetek arra, amire neki van szüksége, nem pedig arra, amire nekem! Nagyon megdöbbentő, csúnyának tűnő dolgok tudnak bennünk előjönni! Szinte nincs olyan haldoklás folyamat, amiben a családnak a tagjai, különböző pillanatokban, ne akarnák a saját házastársuk, anyjuk, apjuk, akárkijüknek a halálát! Akarjuk! Lesznek pillanatok, amikor akarjuk, és azt gondoljuk, hogy jobb lenne! Persze ezt így szoktuk kimondani, hogy jobb lenne neki… Nem, hanem nekem! Mert nem vagyok Terminátor, hogy mindent kibírjak, ezért nekem lenne jobb, nekem… Hű-ha! De jön a mondat, és úgy megijedek tőle, hogy rögtön jól betaposom: Ilyet nem gondolhatok, nem érezhetek!

Nem lehet öt perccel tovább húzni! Ilyet nem lehet csinálni!

 Örökbe fogadta és lejegyezte: Újhelyi Balázs és Annamari