A sebzettségről és a sebzett emberről Jung nyomán 6.

Isten hozott benneteket!

Köszöntök mindenkit!

Ugye, szól a mikrofon? Csak hangosak voltunk!

Ma, majdnem biztos vagyok benne, hogy be fogjuk fejezni az ellentéteknek a boncolgatását, illetve azt, hogy az ellentétek hogyan fejezik ki, hogyan jelenítik meg, és hogyan hordozzák, adott esetben a sebzettségeinket, és a sebzettségeinken keresztül, hogyan mutatják meg éppen mindazt, ami a sebzettség mögött egy hatalmas kincs és érték. Ezt az eszmélődésünket, a mai napon be fogjuk fejezni, és aztán majd mondom, hogy mi lesz. De mindenesetre egy nagyon gyors visszaemlékezést szeretnék tenni, és azt hiszem, hogy itt mindössze csak négy pontra van szükség.

Sebzett ember az, aki túllépett az árnyékán, erről beszéltünk nagyon sokat a múltkor.

Aztán. Lelki életünk föltárása mindenekelőtt, afféle csatornázási vállalkozás.

Aztán a 20-as, a hétköznapi kötelességeit nem teljesítő ember sebzetté válik.

Akkor itt Jungnak egy mondatát hadd mondjam el megint, annyira szép!

„Az utolsó maradványa valami Isteninek, az ember becsületes igyekezete.” Itt most a becsületesen van a hangsúly, és nemcsak az igyekezeten! No, és akkor folytassuk!

21. A legnagyobb és legfontosabb életproblémák megoldhatatlanok. De azért majd kikristályosodik remélem, hogy ez nem olyan nagyon rossz hír, hogy ezek megoldhatatlanok. Jung azt mondja, hogy éppen, bizonyos életproblémáknak a megoldhatatlansága hoz az életünk számára nagyon fontos dinamikát. Valami olyan erő rejlik abban, hogy valaminek nekifeszülünk, és azt éljük át, hogy muszáj megoldani, és beleőrülök, hogyha nem találok valami megoldást, és pontosan ennek az iszonyú, feszítő erőnek, ami abból adódik, hogy valami olyannak feszültem neki, amit nem bírok eltolni, de már majd beledöglök, ahogy megyek bele, ez teremti meg a lehetőséget afelé, hogy átmenjek egy ilyen problémán. A probléma pedig meghaladottá válik, nem pedig megoldódik! Ezért beszélnek nagyon sokan arról, hogy ilyenkor ismerjük azt föl, néha pillanatszerűen, sejtésszerűen, aztán pedig egészen tudatosan, hogy itt nem is egy problémáról volt szó, hanem egy misztériumról, amit emiatt nem fogunk tudni megoldani, mert a probléma valamiképpen, egyfelől megoldhatatlan, másfelől azonban éppen a megoldhatatlansággal való szembetalálkozás, amikor eljutunk a végsőkig, hogy nem bírjuk megoldani, kinyit egy harmadik lehetőséget. Ez pedig már ezen a problémán túlvan, valami, amit hogyha megsejtünk és megélünk, akkor egyszer csak ez a probléma megmarad még olyannak, amilyen, de már nem kínzó, már nem elviselhetetlen, egyszerűen túlhaladtunk rajta. Jung azt a képet hozza, hogy ez olyan, mint amikor az ember lentről elindul, megy és megy, és egyszer csak hihetetlen nagy viharba, ködbe, vagy nem tudom én mibe találja magát. Egyszer csak pedig átmegyünk ezen a viharon és ködön, mert mászunk még följebb, és fönt pedig süt a nap. Ülünk a hegynek a tetején! Azt az élményt ne hagyjátok ki, hogy egy hegy tetején ülni milyen! Lehet kis hegy is, nekem mindegy, ahogy nektek gusztusotok van, meg bírja a lábatok… Jaj, tudjátok, olyan nagy élmény volt Montenegró legmagasabb pontjára fölmenni, öt és fél órát kellett menni sziklákon, mert azért ezt nem adják olcsóbban. Egy olyan hegytető ez, ami körülbelül akkor, mint ennek a dobogónak a fele! El tudjátok azt képzelni, hogy az milyen? Szédítő! Eszméletlen jó! Ott állsz fönt, és tényleg olyan élményed van, hogy ez egy hegycsúcs, és lenézel, és ott látod a tavakat, egy szóval lenyűgöző! Ezért, ha Montenegróban jártok véletlenül, akkor a Bobotov Kuk nevű hegyet feltétlenül másszátok meg! Ugye, nemde, amikor így hegyet mászunk, akkor ez megint csak jó hasonlat arra, hogy amikor messze vagyunk a hegycsúcstól, akkor ugye milyen jól szoktuk látni? Így vagyunk ezekkel az igazán hosszú távú céljainkkal is, azt mondjuk, hogy ez teljesen világos, hát oda szeretnék eljutni, hát mi ebbe a nehéz? Amikor pedig valahogy félúton vagy, vagy már egy kicsit előbb, akkor már semmit nem látunk a célból! Ugye van ilyen élményetek? Messziről látom, hogy oda fogok menni, és amikor nekilátok, akkor semmi! Bozót van, fák vannak, és az egész egy nagy kínlódásnak tűnik! Na, de hogy visszatérjek az eredeti képhez, amit már kehet, hogy bőven untok… Szóval, ott vagyok a hegy tetején, és a vihar továbbra is tart! Ez a realitás! A hegy tetejéről lenézek, és tudom, hogy átmentem ezen  viharon, és a vihar nem csendesedett. Bármikor, amikor vissza fogok térni ide, és nyakig benne leszek, esetleg ugyanebben a dilemmában, az életemnek egy másik helyzetében, akkor megint vihar lesz, megint megoldhatatlannak tűnik majd valami, megint áthatolhatatlannak, kibírhatatlannak, elviselhetetlennek! Ugye, ezért nem tudunk tábort verni, ott, a hegynek a csúcsán! Ez az apostolok naivitása: De jó, itt van Mózes, Illés, meg Jézus! Hát akkor gyorsan néhány sátrat készítünk, és akkor itt maradunk! Az emberi élet pedig, valahogy nem ilyen! Nagyon szomorúnak tűnik, de nem ilyen! Ha olvasunk ilyen hegymászós történeteket, vagy ahogy, mondjuk a Bobotov Kukra fölmentem, akkor reggel 6-kor indultam, és akkor persze már délután volt, amire megállásokkal, pihenőkkel ott föl lehet érni. Tudod pontosan, hogy le fog menni a nap. Nincs mese! Lemegy a nap, és neked valahogy le kell jönnöd a csúcsról! Ez valahogy az életünknek a fájdalmas realitásához is hozzátartozik, hogy a legszebb Istenélményből is ki kell jönni, hogy a csuda egye meg! Ki kell jönni, és megint jön a vihar! Jön a vihar, az elviselhetetlenség… Tehát, amikor arról beszélek, hogy megnyílik egy harmadik út, ezeknek az ellentmondásoknak, az ellentéteknek a viharában és a szörnyűségében, akkor nem vesztettem el a realitásérzékemet, és nem vagyok idealista! A vihar ott tombol, valahol középen, és újból, és újból, föl meg lefelé, azon át fogok menni.

Amikor túlnövök egy ilyen konfliktuson, akkor ez mindenképpen, természetszerűleg együtt jár egy mélyebb tudatossággal. Ezt a tudatosságot aztán érdemes nagyon megőrizni, magunkkal vinni, és azt mondani, hogy egy ilyenen én már átmentem, tudom, hogy ez hogy működik, van már erről tapasztalatom, hogy ebbe már nem kell feltétlenül beledögleni! Mi az, ami segít nekünk, hogy újból és újból nekilássunk valami elviselhetetlennek tűnő, élethelyzetünket gyógyító folyamatnak? Az, hogy már van tapasztalatunk, hogy tavaly sem döglöttem bele! Meg két évvel ezelőtt sem, meg öt évvel ezelőtt sem… Hát, ez nagy segítséget jelent!

Aztán. Ezt Jung még úgy írja le, hogy amikor valahogy az elviselhetetlenségig feszített minket egy ellentmondás, és sikerült átmenni rajta, akkor ez valahogy úgy történik, hogy egyszer csak mondjuk a mélyponton, felismerek valamit, ami fontosabb ennél az ellentmondásnál, ennél a feszültségnél, annál, hogy ezt feloldjam, és hogy eldöntsem, hogy mit kell itt tenni! Mögötte, meglátok valami fontosabbat, amiért érdemes ezen az egészen átmenni! Egy fontosabb célt! Nehéz hasonlatokat hozni, de most megint csak Jungra utalok, mert ő kísér most ezen az úton. Ilyen alapon mondta ő azt… Nehéz természettudományos módszerekkel eldönteni, hogy van-e a halál után élet. Azt nagyjából sejtjük, hogy a halál előtt van élet, csak sejtésünk van, mert nem biztos, hogy gyakoroljuk, hanem tengődünk, túlélünk, meg itt vegetálunk, és ilyesmit szoktunk itt csinálni. Tehát ezt nem tudjuk eldönteni! De, és akkor ezt mondja Jung, hogy: Ahogy látom, hogy valaki idősödik, és a klienseim között természetesen vannak nagyon idősek is, olyanok, akik már a halálnak a küszöbén vannak, azt látom, hogy azok tudnak valamit kezdeni az életüknek a végső szakaszával, akikben kikristályosodik az, hogy a halál, egy megoldhatatlannak tűnő dilemma elé állítja őket. Élni akarok, és meg fogok halni, azért ez egy szép kis konfliktus, és minden arról szól bennem, hogy élni akarok! A realitás meg arról szól, hogy úgyis beledöglesz! Ez pedig egy elviselhetetlen helyzet, és ezen úgy lehet túlmenni, de közben nem gyorsan meghalni, hanem még azt a két hetet, még azt a két hónapot, és azt a két évet végigélni, hogy tudom, hogy emögött van egy olyan cél, valami olyan kincs és érték, ami vár rám. Juj, tudjátok a temetések! Amikor valaki jön, és kedvesen azt mondja, hogy: Lesz majd polgári búcsúztató is! Hát legyen! De azért tud az gyönyörű szép lenni, hogyha az olyan! De tud olyan is lenni, hogy ordít bennem valami! Hány ilyen búcsúztatón hallottam, főleg, hogyha rákos betegek halnak meg, hogy: És te Pisti, te olyan erős voltál, te mindig meg tudtál minket nevettetni, te mindig a legnehezebb problémát is megoldottad… Ismeritek ezeket a szövegeket, ugye? Amikor pedig kiderült, hogy egy gyógyíthatatlan betegségben vagy, akkor mi azt hittük, hogy majd te ezen is túlmész, úgy, hogy örökké fogsz élni, hiszen te egy olyan erős ember vagy, és hogy mi bíztunk benned, és mi azt gondoltuk, hogyha valakinek van esélye, akkor az Pisti te leszel! Pisti a vérzivatarban! Ezt gondoltuk, és most, ott állunk a koporsód előtt, ami egy urna, és most látjuk, hogy mivé lettél te Pisti, és nem értjük, hogy hol van az életerő, hol van a satöbbi… Hogy hol van a mosolyod Pisti, mert csak hamvakat látunk? De Pisti, mosolyogj ki ránk, és beszélj az élet győzelméről! Nem abszurd? Most azért mondtam ezt így el. Hát ki tudja legyőzni a halált? Hát dehogy tudjuk legyőzni! Nem tudjuk, de tudunk vele élni, hogyha mögötte van egy olyan cél, amit a legnagyobb szenvedésünk mélyén meglátunk! Itt ezzel most nem kívántam megindokolni vagy érvelni a halál utáni életről… Azt csináltok, ami nektek jólesik! De egy biztos analógiánk van arra, hogy ez nagyjából mit is jelenthet, hogy valamit nem tudunk megoldani, de túl tudunk rajta menni.

Ide tartozik az is, csakhogy felidézzem nektek azt, hogy a végtelenségig kérdezhetjük azt, hogy miért hagyta ezt Isten, miért akarta ezt így Isten, miért Isten, miért úgy Isten, és ebből a kérdésből sosem fogyunk ki, és ez egy megoldhatatlan kérdés. Nincs neki válasza, ezt most mondom nektek! Csak azért mondom, mert akkor nem érdemes még huszonötször még megkérdezni! Ennek a kérdésnek a túlhaladása adja a megoldást, azt, amit így fejeztem ki nektek, hogy Jézus a kereszten nem azt mondja, hogy Isten miért hagyja el az emberiséget, hanem, hogy: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet? Amikor valaki a kérdést így teszi föl, akkor egyszer csak a személyesség megjelenik, és ott ő valami személyes választ fog kapni. Lásd a tavaly, év végi dolgainkat! Amíg általánosságban kérdezzük, nem az a baj, hogy Istenről nem tudunk valamit, hanem magunkról nem tudunk valamit, semmit! Ha azt kérdezem, hogy Isten miért nem segít az éhező gyerekeken, akkor ebben hol vagyok én? Akkor miért várok egy ilyen kérdésre, személyes választ? Olyat, ami majd az életemet döntően befolyásolja, és fogok tudni egy következő lépést tenni? Hát egy ilyen kérdésre, hogy kaphatnék olyan választ? Ezért ezeket a kérdéseket, előbb-utóbb érdemes a megoldhatatlan kérdések kategóriájába tenni, és mögötte egy másik kérdést meglátni! Ugye, értitek? Ha nem, hát nem! Na… Valamit nagyon el akarok ma mondani, úgy látszik, hogy tele vagyok, nem tudom én mivel!

Jöjjön Ramcu mester!

„66. bölcsesség. Ramcu tudja. Minden alkalommal, amikor megkapod a választ, a kérdés nem tűnik fontosnak többé.”

Egy másik történet. Ez pedig, ki tudja, hogy megtörtént-e? Aki elmesélte nekem, azt mondta, hogy megtörtént! Ez állítólag arról szól, hogy egy kisgyerek súlyosan beteg volt, és elmentek Lourdesba a szüleivel, és a kisgyerek ment ide-oda, egyik templomból a másikba, és agy tovább, és akkor imádkozott, és mondta Istennek, hogy: Isten, Isten… Olyan nagyon személytelenül, de nagyon próbált valamit közvetíteni felé. Aztán pedig elérkezett egy pont, amikor elkeseredett, amikor végtelenül csalódottá vált, amikor dühös lett, és szomorú, de közben a remény egyszerűen nem hagyta őt el, és egyszer csak kimondott egy személyes mondatot, ami így hangzott, azelőtt a szobor előtt, ahol a Szűzanya tartja a kis Jézust, hogy: „Ha nem gyógyítasz meg engem, megmondalak az anyukádnak!” J A történet szerint pedig a kisfiú meggyógyult! Ezt azért mondom, mert vannak csodák, mert amikor valahogy megnyílik az emberben a személyesség, - emlékeztek, hogy két évvel ezelőtt e hit személyességéről beszéltünk -, akkor valahogy ilyen csodaélményeink lesznek!

Mondok nektek egy csodaélményt a tegnapi napomról! Éppen teljes elkeseredésben, vívódásban, egy parazita érzéstől fojtogatott állapotban, alig kapva levegőt, amikor már nincs kedvem élni, és akkor vittem a szakdolgozatomat, hogy beköttessem. Négy példány! J Na, mindegy… Viszem a szakdolgozatot… Ennek a helyzetnek nincs megoldása, szerencsétlen vagyok, nyomorult, és velem mindig ez történik, senki nem segít nekem! Akkor ugye két órát aludtam, megyek, beadom a szakdolgozatot, és mondták, hogy jöjjek vissza két órára. Akkor pedig azt gondolom, hogy ismerem én ezeket a fénymásolókat, főleg, hogyha kedvetlen vagyok, akkor nem nézem ki belőlük, hogy elkészítik… Megyek fél háromra oda, mert be kell adnom délután négyig, mert különben kirúgnak! És nincs kész! – Tud-e várni? Tudjátok, hogy a fénymásoló 24 óráig van nyitva, és hát azért annyit nem tudok várni! J Ez most mégis mit jelent? Nehogy azt mondja nekem, hogy zárásig várjak! Na, jó… Megyek az utcán, baktatok, ki vagyok purcanva: Ez nem lehet igaz, hát ilyen is csak velem történik meg! Rohadt szakdolgozat! A legnagyobb elkeseredésemben belépek, hogy végre kész van-e már az a rohadt szakdolgozat? És mi történik? Egyszer csak ott áll egy ismerősöm, és azt mondja, hogy: Feri, láttam, hogy beadtad itt a szakdolgozatodat, azt is láttam, hogy elmentél… És látom, hogy tartja az én szakdolgozataimat, ami egyébkánt úgy fölháborított, hogy csak na… Erre azt mondja, hogy: Szeretnék neked gratulálni a szakdolgozatodhoz, és kifizettem az árát! Aztán odaadta nekem az én saját, négy példányban elkészült szakdolgozatomat, és a pénztárnál már csak integettek, hogy akkor rendben is volnánk. Akkor pedig kijöttem a Copy Generalból, és akkor így megkérdeztem magamtól, hogy hát nem tudom, hogy van-e Isten… J Hogy is van ez, hogy segít, meg Gondviselés? Szóval azért könnybe lábadt a szemem ám!

A következő. Az ellentétek közötti vita bennünk, az elviselhetőség határáig visz el minket. Nem szeretném ismételni magam, és gyorsan nézem, hogy most olyat mondjak, amit eddig még nem. Jung apó azt mondja, hogy: „Krisztus követése olyan szenvedést jelent, amit a nagy többség elviselhetetlennek tart.” Ez, azt hiszem, hogy igaz! Azt mondja ezzel kapcsolatban, hogy ha ezek az ellentétek vagy ellentmondások, feszültségek komolyan vesznek minket, akkor elviselhetetlenek. Akkor is, ha mi vesszük őket komolyan! Többé-kevésbé, azt hiszem, hogy akkor kezdjük el az életünket felszínesen élni, vagy akkor maradunk felszínesek, hogyha nem jutunk el az elviselhetetlenségnek az élményéig! Addig nem látjuk meg azt a következő pontot, amiért érdemes ezt mégiscsak, valahogy túlélni! A megkísértés történetben, milyen nagyon sokatmondó az, hogy amikor Jézus 40 nap nyűglődik, és kínlódik ott a pusztában, és nem nagyon kajál, inni szerintem azért ivott, akkor azt mondja ott a szakasznak a vége, hogy: „És akkor egy időre, elhagyta Őt a Sátán.” Na, ezt utáljuk hallani, nem? oylan jó lenne, ha a Szentírás is tele lenne happy and-del! Például így: És akkor soha többé nem jött vissza! J De bizony, hogy visszajön, méghozzá hetedmagával, lógó farokkal! Most erről a lógó farokról jutott az eszembe, hogy volt egy pap, aki már nem él, de nagyon eredeti mondásai voltak, és akkor ez egy ilyen szavajárása volt, valahogy így a Szentírásnak egy parafrázisaként szokta mondani, hogy: „Hát akkor holnap reggel találkozunk! Hacsak az Ördög a farkát bele nem lógatja!” J Ez egy jó mondat! Ugye, sose lehet tudni, hogy mi történik!

Szóval, a vallás, a hitélet, az Istenkapcsolat, azért természetesen melléktermékként az embert gyógyítja! A sebeinket nagyon-nagyon gyógyítja! A keresztség szertartásában is, megkenjük gyógyító olajjal a kisbabát, már utalva előre arra, hogy az élet majd úgyis megsebzi, de van, aki őt gyógyítja! Mit akartam itt mondani? Ja… Itt a hittel és a vallással kapcsolatban, azt hiszem, hogy nem sejtjük meg, ennek a lehetőségnek a mélyét akkor, ha semmi mást nem várunk a hittől, a vallásosságtól, az Istenkapcsolattól, csak gyógyulást. Akkor nem sejtettük meg, hogy mi minden vár ránk! Talán nem merészkedtünk a mélyéig! Mert a gyógyulás nem történhet kihívások nélkül! A lelki vezetéstől, a pszichoterápián keresztül, minden fajtája annak, hogy az ember próbál meggyógyulni, annak a dinamikájából áll, hogy szeretlek, és biztonságban vagy, és megsimogatom a kis buksidat, és közben meg kihívásokat adok! Vagy föltárom azt, hogy nem kell nekem kihívást adnom, van neked annyi, te szegény, csak annyit, hogy föltárjuk együtt azt, hogy az élet milyen kihívást hoz, amivel te szembenézhetnél, ahelyett, hogy állandóan, mindig csak védetten akarsz éldegélni! Ezért az Istenkapcsolat, a természetéből adódóan kínzó, bizonyos pillanatokban, helyzetekben, és ha számodra az nem az, akkor valamit eltüntettél belőle! Hadd idézzek egy rövidke részletet Victor Frankl pszichiáternek az egyik könyvéből, csak azért, hogy nemcsak Jung beszél erről, hanem mondjuk egy, az auschwitzi koncentrációs tábort is megjárt pszichiáter is, aki föltételezhetően zsidó, és ezt csak azért mondom, hogy a perspektíváinkat tegyük elég tággá.

„ A vallásnak ugyanis bármennyire hatékonynak bizonyuljon is, pszichoterápiás szempontból, az elsődleges indítóoka, messzemenően nem pszichoterápiás. Bármennyire kedvező hatást fejtsen is ki, az olyan dolgokban, mint a lelki egészség, és a lelki egyensúly, a vallás célja nem a lelki gyógyulás, hanem a lélek üdve. A vallás nem a nyugalmas élet, a lehető legnagyobb konfliktusmentesség, vagy valamilyen más pszichohigiénés célkitűzés megvalósításának a biztosítéka. A vallás többet ad az embernek, mint a pszichoterápia, és többet is vár el tőle!” Mondta a pszichiáter. Persze, egy olyan vallás, amit nem én gyártottam magamnak. Egy olyan Isten, amit nem én találtam ki magamnak.

És akkor a harmadik út lehetőségéről úgy beszél Jung, hogy amikor az elviselhetetlenség határáig fokozódik a megoldhatatlansága egy dilemmának, egy helyzetnek, akkor meglátunk mögötte egy célt vagy értéket, vagy kincset, ezért át tudunk ezen menni, és megnyílik egy harmadik út, ami tulajdonképpen, bizonyos értelemben nincs, de a természet mégiscsak elénk adja. Akkor pedig azt mondja, hogy a természet állandóan ilyen harmadik utakat kínál föl, amelyeket, amikor benne vagyunk a dilemmáinkban, akkor nem látunk, és azt gondoljuk, hogy nincsenek! Ehhez kapcsolódóan mondja azt, hogy ha a természet - , itt mögötte nyugodtan gondolhatjuk Istent is, én legalábbis gondolom -, fölkínálja ezeket a harmadik utakat, hogy átmehetünk egy megoldhatatlan helyzeten, és nem muszáj megoldani, főleg, ha megoldhatatlan, ez nagy könnyebbséget jelent, és tovább tudunk élni, akkor ez azáltal lehetséges, hogy valamit nagyon személyesen átélünk. Ugyanis, egy fölismerés, egy valamiféle megvilágosodásnak is nevezhető élmény az, ami a gyógyító erőt hozza, és átsegít bennünket egy megoldhatatlan helyzeten. Itt pedig most egy nagyon fontos következtetést hadd mondjak! Ezért egy olyan misszionáriusi magatartás, a térítgetésnek vagy a meggyőzésnek, vagy az érvelésnek, vagy nem tudom én minek, az a magatartása, amikor a képedbe vágok valamit, amikor téged brutálisan szembesítelek az igazsággal, akkor ez nagyon kétes értékű! Ha én valóban azt szeretném, hogy te valamit megláss, akkor segítenem kellene téged egy olyan élményhez jutni, ami a te élményed, a te tapasztalatod! Ha kívülről megmondják neked, akkor nincs élmény, nincs tapasztalás! Hiába mondok igazat, nem történik semmi! Ezért mindig olyan élethelyzetet kellene keresni, hogyha valamit meg akarunk oldani, amelyben ez a tapasztalás lehetővé válik, mert a tapasztalásban nyílik meg ez a harmadik út! Különben nem nyílik meg! Elolvashatjuk az összes okos könyvet, és sehova se fogunk jutni, csak okosan halunk meg! J  Őrizheted az egészségedet akárhogyan, akár napi 20 órát kínlódhatsz, hogy szeretnél egészséges lenni, és akkor nem történik más, csupán az, hogy te egészségesen fogsz meghalni. Ennyit tudunk elérni, legfeljebb! Hát érdemes akkor egy kicsit betegebben, de mondjuk minőségibben meghalni, minthogy az egész életemnek az a produktuma, hogy ameddig éltem, egészséges voltam! Hát gratulálok, nagyszerű voltál, nagyon értékes élet! J A megoldás tehát spontán módon érkezik. Spontán módon, természet adta módon, és közben belőlünk is előhozza a kreativitást! Egyszer csak megnyílik valami, és kedvünk lesz megint élni! Ezt csak a fejünkkel nem lehet elérni! Ezért volt olyan nagyon fontos éveken keresztül, az érzésekről és az érzelmekről beszélni, mert hogyha azokat kihagyjuk, akkor sehol se leszünk.

23. A nem kielégítő válaszok, az életre vonatkozóan, ha beérjük velük, sebzetté tesznek. Ha nem kielégítő válaszokat fogadunk el, és azok szerint akarunk élni, akkor neurotikussá válunk! Itt most elég sok mindent szeretnék elmondani nektek. Kerek-perec, azt írja egy helyen Jung, hogyha a nem legfontosabb, legmélyebb vágyaink szerint élünk, és megelégszünk kevesebbel is, mint ami ott van bennünk, és amit el akarunk érni, és be akarjuk azt teljesíteni, és ha ennél kevesebbre adjuk a fejünket, akkor boldogtalanok leszünk! Ilyen egyszerűen. Akkor lehet, hogy egy nagyon élvezetes életet élünk, nagyon sikeres életet élünk, nagy megbecsülésben van részünk, csak ne leszünk boldogok! Így írja ezt egy helyen, hogy: „Szellemi nyomorúságban vergődünk ilyenkor.” Ha nem a legmélyebb vágyainkat és céljainkat akarjuk elérni, és kevesebbel is beérjük. Itt hoznám azt a képet, hogy éppen a sebzettségeink -, és emlékeztek erre, amikor ezt nagyon hangsúlyoztam -, nagy kincset rejtenek! Mit is jelent ez? Azt jelenti ez a gyakorlatban, hogy amikor éppen egy gusztustalan, undorító, hülye, barom dolgot csinálok, és fölismerem a magam sebzettségét a saját magatartásomban, akkor rákérdezhetek arra, hogy vajon milyen hosszú utat kellett ennek a valamilyen mély vágynak bejárnia ahhoz, hogy amíg a felszínre jutott, addigra ilyen undorító lett? Valami, minél undorítóbb, nevetségesebb, gusztustalanabb, szörnyűbb, lehetetlenebb, erkölcstelenebb, annál inkább gyaníthatjuk azt, hogy szegényke, iszonyú hosszú utat kellett, hogy bejárjon, onnan a lelkiségem vagy a személyiségem mélyéről, hogy aztán ilyen csúnya módon került elő. Eszem ágába sincs a legnagyobb marhaságról is azt gondolni, hogy az, ahogy jött, valami hosszú úton keresztül, az az eredeténél nem valami igaz és mély vágyból jön! Hogyha én bárkire úgy tekintenék, hogy nahát, ha te ezt csináltad, ez a romlottságnak olyan bizonyítéka, hogy nem tartalak többé téged Isten teremtményének, akkor az szörnyű lenne! Nemcsak, hogy nem ezt gondolom, hanem azt, hogyha valami minél rondább, annál inkább ordít arról, hogy itt valami szép dolog nagyon mélyre került! Hát akkor ott valami gyógyulásra van szükség! Ezért van szükség az Egyházban, moralizálás nélküli erkölcsre! Mert a moralizálással tönkretesszük azt az utat, hogy valaki végigmenjen visszafelé, ezen a rondaságon. Mert akkor annyit mondtunk neki többé-kevésbé, hogy: Ezt nem lett volna szabad, ilyet nem illik csinálni, kultúrember ettől tartózkodik, és különben is, szégyelld magad! J Hát, ez mindenre jó, csak arra nem, hogy az illetőt elsegítsük oda, ahol ott valami szép eredet van… Ezzel remélem, hogy nem azt érzékeltettem, hogy naiv vagyok! Most nem bagatellizáltam valamit, legalábbis nem akartam…

A fejlődés szükséges az élethez, meg az egészséghez, viszont kockázattal jár, amit utálunk. Jungtól származik, amit most mondtam. Milyen fölkavaró számomra is, amikor jön hozzám valaki, és mondjuk egy ilyesmit mond, hogy: „Öt évvel ezelőtt mertem ezt a kérdést utoljára föltenni magamnak. Most akkor megint megkérdezem, hogy ez hogyan van? Elsősorban persze magamtól.” Hát ez olyan tudjátok, mint amikor egy büdös szobában kinyitnak egy ablakot. Bejön a levegő! Meg merte kérdezni magától! Akkor pedig 5 év, 50 év, mit tudom én hány év… De ez kockázatos, ezt tudjuk, ezért nem nagyon nyitogatjuk az ablakot… Igaz, hogy büdös van, de legalább meleg van! J

Itt akkor előjön egy másik fontos dolog. Ugye, arról nagyon sokat beszéltünk az árnyékkal kapcsolatban, hogy egy csomó olyan, természetes, ösztönös dolgot el tudunk hárítani, el tudunk fojtani, az élettörténetünknek bizonyos realitásait megpróbáljuk nagyon spontán módon elhárítani, elfojtani, ha nem vagyunk elég erősek, ahhoz, hogy azokkal szembenézzünk, és azok tudattalanná válnak. Erről beszéltünk. Igen ám, de most egy új dimenziót be szeretnék most itt, ehhez a történethez hozni! Ez pedig az, hogy tudattalanná tudtuk és tudjuk tenni az Istenkapcsolatot is! Az Istenkapcsolat is valamikor tudattalanná válhat valakiben, száműzhetjük azt is a tudatalattiba, természetesen, és ugyanígy a vallásosságot is, és ugyanígy a hitet is. Pontosan úgy, ahogy a lelkiismeret szavát! Ahogy a lelkiismeret szavát is el tudom fojtani, el tudom magamtól hárítani, ugyanígy az Istennek a szavával is ezt meg tudom tenni! Az embernek a vallási igényével is meg tudom tenni! Ebből a szempontból beszélhetünk, és Frankl beszél is erről, a tudattalan vallásosságról. Azt mondja, hogy a neurózisnak, a sebzettségnek a mi világunkban egy külön hatalmas területe, az a fajta sebzettség és neurózis, hogy valaki éppen ezt fojtotta el, hárította el, és tette tudattalanná. Valami már szeretne nagyon nagy erővel tudatosulni, ami a fejlődéshez kellene, de ő ugyanúgy fél tőle, mint ahogy félünk valami olyasmitől, amire eddig is azt mondtuk, hogy ez az árnyékunknak a része. Tudunk félni a lelkiismeret szavától, tudunk félni a személyiségünk tulajdonságainak a belátásától, tudunk félni attól, hogy az életeseményeinkben felismerjük azt, hogy nem is voltunk olyanok, amilyenek szerettünk volna lenni, vagy amilyennek hisszük magunkat, és ugyanígy az Isten szavát is el tudjuk fojtani vagy hárítani magunkban. Amit, hogyha nagyon jól, nagyon nem tudom én, hogy csináljuk, de nem elég jól, akkor az föl fog törni, és betegség-tünet formájában jelentkezik, Istenes álmok formájában jelentkezik. Hadd mondjak el itt egy gondolatot! Hú, ez meglepő, egy gondolatot fogok itt elmondani! Feri, jó vagy ma! J Meghalt II. János Pál pápa, ezt tudjuk. Akkor minek lehettünk tanúi? Én annak, hogy nem vallásos emberek, hitüket nem gyakorló emberek, templomba nem járó emberek, döbbenetes mélységgel élték meg, a Pápa halálának az eseményét! Szerintetek, miért van az, hogy engem húszan megszólítottak, hogy nem járok templomba, de most néztem a közvetítést, és most leültem a tévé elé, de most… Persze lehet, hogy a média által egy kicsit túlmentünk a célon, szóval ilyen pápatemetés mérgezést kaptunk már. De most, hogyha ezt leszámítjuk belőle, akkor szerintetek ez miért van? Mondom az én verziómat, ami persze csak egyetlen megközelítés. A tudattalan vallásosság feltörése! Mert a Pápa, egy szimbolikus valaki, és mi, európai emberek, a kereszténységet tudattalanul magunkba hordozzuk! Amikor pedig ez a szimbolikus figura meghal, akkor egyszer csak ez elég nagy esemény ahhoz, hogy valami föltörjön a ki elfojtott és elhárított tudattalan vallásosságból, hitből, kereszténységből, Istenvágyból, és egyebekből. Miért van az, hogy nagyon sok, valóban elkötelezett hívő ember, egyáltalán nem zokogott a Pápa halálán? Miért van ez? Azért, mert hisznek a Föltámadásban? Nem ezért! Hanem azért, mert számukra a vallásosság, a hitélet tudatos! Ebben az esetben tehát itt nem történik akkora megrendülés. Hát az rendít meg, ami egyszer csak puff, betöri az ajtót nálam, és akkor lenyűgöződöm. Ez az, amiről beszéltem: a tapasztalat és az élmény. Ez lenyűgöz, és azt sem tudom, hogy hova legyek, és elkezdek zokogni, és nem tudom, hogy miért… Hát ki nekem a Pápa? – kérdezte valaki tőlem. Atya, én ott sírtam a tévé előtt! – mondta. Hát ki nekem ez a Pápa? Hát, ez az! Ez itt nem is a Pápáról szól! Hanem az ő elhárított, elfojtott, meg nem élt, sokszor tudattalan Istenkapcsolatáról, hitéletéről, vallásosságáról, és kereszténységéről. Erről szól! Ezzel nem akartam megmagyarázni ezt a jelenséget, csak mondtam egy megközelítést.

Miért félünk? Szerintem ez egy igen jogos kérdés! Miért félek a lelkiismeretem szavától? Azért, mert ha én gyerekkorban nem kaptam semmiféle utalást arra, hogy a bennem élő természetes hit, Istenkapcsolat, vallásosság kibontakozzon és tudatossá legyen, akkor természetesen, eleve, szinte a legnagyobb tartalma ennek a dimenziónak a tartalma tudattalan volt bennem mindig is. Ez akkor mit jelent? Azt, hogy ezek a tudattalan tartalmak, amelyek pont a vallásosságra, a hitéletre, Istenkapcsolatra vonatkoznak, hallatlanul kulturálatlanok. Ugyanúgy, mint az ösztöneink is, ha nem tudatosítjuk őket, nem kezdünk vele valamit, akkor kulturálatlanok. Ha ott vannak ezek a tartalmak, próbálnának tudatosulni, hát milyen formában fognak előjönni? Végtelenül archaikus félelmek formájában, megdöbbentő képek formájában, megrázó, nem tudom én mik formájában, és emiatt még jobban fogunk félni tőlük. Ez olyan, mint amikor valaki azt mondja, hogy te Jó Ég, micsoda indulatok vannak bennem, micsoda agresszióra vagyok képes! Akkor pedig ettől megijed, és még jobban lenyomja! Ettől aztán persze fölrobban, és akkor még olyanabb lesz! Ez pontosan ugyanannak a folyamatnak az analógiájára értelmezhető, ahogy minden más tudattalan dolgot, ahogy az próbálna tudatosulni, elhárítunk és elfojtunk, és az megint előjön.

Hú, látom, hogy olyan vegyesen élitek meg, amiket most mondok! Szóval, mintha lenne, akit nagyon érdekel, mások meg azt kívánják, hogy hagyjam már abba… Nem tudom, na. Majd mindjárt abbahagyom. De most még nem! Nálam van a mikrofon! Még ennyi idő van? Akkor ígérem, hogy még más is lesz ma!

Természetes tehát, hogy… Mondom egy történetet. Ez valós történet lesz. Elment a terápiára az illető, a szexuális problémáival ment, potenciazavarai voltak. Tehát elég komoly probléma volt nála. Amikor beszámolt a terapeutának, aki Victor E. Frankl volt, és amikor beszámolt a potenciazavaráról, akkor azt kérte tőle Frankl, hogy akkor mondjon egy asszociációt erről, hogy ebben a pillanatban, amikor csődöt mondott, akkor mi volt a tudatában? Erre tudjátok mit mondott a kliens? Azt, hogy ez az Isten büntetése. Ez az ember egy nem vallásos, nem hívő ember volt. Ez a mondat, nem sokat mond el Istenről, tulajdonképpen semmit! Ez a mondat miről árulkodik? Egy végtelenül kidolgozatlan, archaikus, és ezért félelmet keltő, kulturálatlan Istenkapcsolatról, vallásosságról, és hitélményről. Erről árulkodik! De ő mit gondol erről? Te Jó Ég, ilyen az Isten? Hát hogy lehet az, hogy semmi viszonyom nincs vele, és mégis megbüntet? Hát ez elég gáz, nem? Hát egy ilyen Istennel, majd ha hülye leszek foglalkozni! Hátha mindenképpen megbüntet, akkor nem ciki ez? Nem hiszek benne, és mégis megbüntet! Hát most akkor még higgyek is benne? Hát, dehogyis! Hát akkor elfojtom még jobban, és akkor legalább próbálok nélküle élni, ha úgyis megbüntet! Nem? Most próbáljak kiengesztelni egy ilyen Istent, aki úgyis megbüntet? Hát persze, hogy félelmet keltő, de nem azért, mert ez Istenről szól, hanem mert tudattalan, földolgozatlan, a szónak ugye kultúrálatlan értelmében.

Akkor itt, most befejezem ezt a szempontot, mégpedig azzal, hogy három nagy területe biztos van az életnek, mert nekem valahogy ez most így állt össze, amiben nagyon, a dolog természetéből adódóan, személyesek tudunk lenni. Amikor éppen azt sejtjük meg, hogy mit is jelent, hogy vagyok, az vagyok, aki vagyok, hogy személyes vagyok, hogy élek. Három ilyen nagy terület, nem a teljesség igényével: a szerelem, a lelkiismeret, és az Istenkapcsolat. Mert mind a háromnak, a természetéből adódóan, van egy olyan működésmódja bennem, hogy amikor szerelmes leszek, akkor egyszer csak azt mondom, hogy csak te! A szerelem, hihetetlen erővel kiválaszt egyetlen valakit, egy személyt, és azt mondja rá, hogy te, és ebben, hogy kimondom azt, hogy te, benne van az, hogy én! A szerelemnek, ez a működésmódja, nemde? Ráadásul a szerelem, hihetetlenül praktikus! Mert amíg ücsörgök, és azt mondom, hogy ki lehet a milliárd ellenkező neműből az én társam? Szerintetek, ez egy megoldható probléma? Nem! Amikor pedig valaki elkezdi ezt valahogy, ezen a racionális, általános szinten szűkíteni a kört: mondjuk legyen 40 alatti, akkor mondjuk kizártuk a három milliárdból a másfelet… Legyen mondjuk két szeme, na hát akkor egy kicsit… Szóval szerintetek, el tudunk jutni egy eredményig? Olyanra, hogy na, maradt egy, aki a legjobb! Kiadta a bónusz számot, pont az enyém, és akkor már csak izé, és akkor már csak viszem a kis lapocskámat, hogy kinél is van a másik fele? Hol lehet beváltani? Mert most már rájöttem, hogy ki lesz az, kizárásos alapon, racionálisan! Ez azért nem így szokott menni! A szerelem ugye nem kér engedélyt, hogy jön-e vagy nem, hanem jön, és ezen keresztül az ember egy olyan személyes helyzetbe kerül, aminél személyesebb helyzet nem nagyon kell, hogy legyen az életünkben, és akkor azt mondjuk, hogy: Terike! És akkor kész, a dolog el van döntve! Nincs probléma, semmi nincs! Csak Terike van! Na most, ugyanilyen a lelkiismeret szava is! az erkölcsi normák között próbálunk eligazodni, most így helyes, vagy úgy helyes, és így megoldhatatlan helyzetekig jutunk, mindaddig, ameddig nem hallgatunk a lelkiismeret szavára! Mert a lelkiismeret az meg olyan, hogy azt mondja, hogy te Feri, itt és most egy baromságot csináltál, nem tudom, hogy hogyan vannak a nagy egyetemes erkölcsi normák, ezt a lelkiismeret nem tudja, de egy valamit tud, mégpedig azt, hogy: Feri, ezt elcseszted! Ezt tudja! És az élethez, úgy tűnik, hogy erre a szóra van a leginkább szükség! Nem arra, hogy mindent pontosan le tudjunk írni! Az Istenkapcsolattal is, pont így áll a helyzet! Van, nincs, melyik vallás az igazi? Nahát, ez… Hanem az, hogy egyszer csak azt mondja nekem az Isten, hogy: Én vagyok az egyetlen Isten! Én vagyok a te Istened! Akkor pedig én vagyok, a te nem tudom én mid. Ahogy az Isten azt mondja, hogy érted-e már, hogy én vagyom az egyetlen, itt és most az egyetlen? Ezért pedig az életnek, legalább ezen a három területén, óriási lehetőségeink vannak, hogy magunkra eszméljünk!

És itt jön most még egy csavarás ezen a jelenségen! Ez pedig az, hogy mind a hármat, lehet nagyon ösztönösen is csinálni, ami nem egyenlő azzal, hogy személyes! A legtöbb ember azt gondolja, hogy ami ösztönös, az a személyes! Ami úgy jön belülről, arról azért én még nem tudom, hogy mi! Mert lehet katasztrófa, lehet sebzettség, vagy ösztönösség… Akármi lehet. Ami jön belülről, az még ne én vagyok, hanem az csak valami, az én személyiségemből. De minket a mai világ azzal kábít, hogy ami csak úgy jön, úgy árad, hát az vagy te! Amin nem is gondolkodtál el, hanem csak úgy feltör belőled, és akkor azt éld meg! Persze! Isten mentsen meg az olyan embertől, aki azt gondolja, hogy attól lesz személyes, hogy ami úgy tör belőle elő, azt egy kicsit úgy meg is rugdalja még, hogy még gyorsabban jöjjön! Az ösztönösség és a személyesség nem ugyanaz, sőt, bizonyos értelemben, egymásnak az ellentétei! Azért, mert van ösztönös vallásosság. Van. Hát miért ne lenne? De hogy az az ösztönös vallásosság, hordozza a katasztrofális dolgokat is, az biztos! Meg hordoz nagy kincseket is. Hát azért, mert ösztönös, mert… Ugyanígy van, hogyha a lelkiismeretem szava, csak úgy jön és árad, és fogalmam sincs, hogy azok a kijelentések, amelyeket úgy hallok belülről, honnan is fakadnak, és hogy a lelkiismeretemet egyeztetem-e például a Kinyilatkoztatással? Ez a keresztény gondolat, hogy a lelkiismeretemet nevelhetem, annak lehet kultúrát adni! A lelkiismeret szava hihetetlenül fontos, de hát az is nevelésre szorul! Ez világos. Mint ahogy az Istenkapcsolatom is. Na most, egy ösztönös lelkiismeret a legnagyobb bajba tudja az embert sodorni, a legnagyobb veszedelembe! Mert természetesen a bűntudatunk, mint ahogy erről beszéltem öt éve, tud neurotikus lenni. Hát olyan bűntudat, olyan lelkiismeret furdalás tud engemet emészteni olyanokért, ahol még csak nem is követtem el bűnt, hogy egy életen keresztül beledöglök, és tönkreteszem magamat, és önsorsrontást követe el! Pedig, ki mondta? A lelkiismeretem! Tehát egy ösztönös lelkiismerettől mentsen meg engem az Isten, a szó szoros értelmében! És ugyanígy a szerelem! Ha a szerelem benned, pusztán csak valami ösztön, de sajnálom azt, akibe szerelmes lettél! A szerelemnek természetesen van egy ösztönből fakadó, nagy ereje, mint ahogy az Istenkapcsolatnak és a lelkiismeretnek is vannak! De hogyha ez csak ösztönös, akkor nem személyes! Hátha csak ösztönös, az mit jelent? Tök mindegy, hogy ki vagy, nem? A személyed az nem számít, csak én át tudjam élni a szerelem érzését… Hát ez szép nagyon! És ezért egy olyan szerelem, ami abban bontakozik ki, hogy annak a része, egy ösztönös szexualitás, szerintem az is nagyon nagy problémákat vet föl! Mert ugyanis a szexualitás is lehet vagy ösztönös, vagy személyes. A személyes szexualitásból nem hiányzik az ösztön, de az a szexualitás nem ösztönös, hanem benne van az ösztön, mert az kell hozzá, mert különben nem lesz baba, viszont személyes! Nem tudom, hogy ezt most át tudtam-e nektek adni, hogy mi a különbség? Tehát, hogyha a szexualitás személyes, akkor az nem azt jelenti, hogy a dizsiben megtetszettél kis Rozi, de holnapra mát a nagy Kati tetszik, mert az nem szőke, hanem vörös! Hát ez ösztönös szexualitás! De hogy ez mennyire személyes? Közben pedig, hogy most a moralizálásnak nehogy az árnyékát is ide hozzam, mindez többek között ahhoz a sebzettséghez hasonlít, amiről egy órával ezelőtt azt mondtam, hogy de csúnya vagy, hosszú utat kellett megtenned. Valami téged nem járt még át, hogy te most így jöttél ide, hogy így bukkantál a fölszínre! Szóval tényleg, mert ezt mondom, hogy nem érdekel, hogy a világ azt mondja, hogy az így megélt szexualitás, meg az úgy, meg hogy az… Olyan lehet, hogy valaki a szexuális életében nem tud elég személyes lenni. Ezt én elismerem. Hogy egy adott pillanatban, ez a legtöbb, amit tud csinálni, nem tudom… Az élet annyira ágas-bogas, és én semmit sem kívánok itt most minősíteni! A legszemélyesebb szinten megélt szexualitás kizárólagos, mert hogy személyes! Minél inkább megyünk az ösztönösség felé, annál kevésbé kizárólagos, annál kevésbé szól rólad, és szól az ösztönösségről! Ezért engem aztán igazán nem zavar, hogy Európában a lakosságnak a nagy többsége, ezen nevet! Kit érdekel? Hát nyugodtan derüljenek! Egy neurotikus emberiséggel nem kívánok együtt kacagni! Inkább megsiratom őket, a szónak a legmélyebb értelmében! És ebben most nem akart semmi ítélkezés, semmi sem lenni! Egy olyan lelkiismeret, egy olyan szerelem, és egy olyan, mi volt a harmadik? Ja, az Istenkapcsolat… (Egy kis nevetés következik, Feri atya úgy érzi, hogy szétcsúszott.) A szerelem elvette az eszemet teljesen… J Hát nem véletlen, ugye, hogy itt megakadtam! Mert például egy pap számára, ez egy döbbenetes kihívás! Mennyire teszem tudattalanná a magam, szerelemre való utaltságát, meg mit tudom én micsodáját? Ki is mondta ezt? Talán éppen Jung mondta ezt egy helyen, hogy a prostituáltak mindig Istenről beszélnek, a papok meg mindig a szexről. J Hát kinek, mi a legtudattalanabb, ugye? Hú, de jó! Akkor most erről lehet beszélni! Milyen nagy segítségemre vagytok, hogy a szerelmi életem így tudatosul általatok! J Majd odaát mindenkinek nagyon hálás leszek, majd mindenkivel kezet fogok!

Na, amit el akartam mondani még, hogy a Szentírásnak azok a történetei, amikor például Pál apostolt citáltam a múltkor ide, amikor azt mondtam, hogy ő most kinyírja az összes keresztényt, a keresztények rosszul hiszik… És akkor puff, egyszer csak megjelenik neki valaki, és akkor: Ki vagy Te, Uram? – kérdezi Jézustól. És akkor mit mond Jézus? – Én az vagyok, akit te üldözöl! Vagyis üldöz valakit, gyűlöl valakit, és fogalma sincs arról, hogy kit! A gyógyulás pillanata pedig az, amikor egyszer csak rájön, hogy az Ki is! A még szebb történet pedig az, persze több ilyen történet is van, de az egyik ilyen a vakon született meggyógyítása. Meggyógyul a vakon született, eltelik egy nap, meg kettő, és meggyógyult! Jézus meggyógyította. Akkor egyszer csak megint találkozik Jézussal, és a következő kérdést teszi föl neki, hogy: Ki vagy Te, hogy higgyek Benned? Ez egy gyönyörű mondat, és nagyon jól mutat két dolgot. Az egyik, hogy nem elég meggyógyulni, mert amögött van egy nagyobb kérdés is, ami nem más, mint hogy: Ki vagy Te, aki meggyógyítottál? Ki vagy Te? Ez a nagy kérdés! Minden mély találkozásban négy dolog benne van, amire múltkor jöttem rá, mert annyira okos vagyok. J A lelkigondozói kapcsolaton vívódtam, a segítő kapcsolaton, hogy mitől lesz az jó, vagy milyen mélységei vannak? De ez egy baráti kapcsolat, szerelem, ha nem csak ösztönös, azokban is mind benne van. Ez pedig az, hogy ahogy elkezdünk egymással beszélgetni, akkor ott a mélyben, mindig ott van az a kérdés, hogy ki vagy te? Aztán pedig emögött a kérdés mögött van egy még fontosabb kérdés, hogy: Ki vagy Te nekem? Ezért nem érdemes csak azt kérdezni, hogy ki Jézus! Arra, hogy ki Jézus, erre rengeteg választ lehet adni, és semmi értelme nincs. A nagyobb kérdés az, hogy: Ki vagy Te nekem? Amikor pedig föl tudtam tenni ezt a második kérdést, hogy ki vagy Te nekem, akkor egyszer csak jön egy harmadik is, ami nem más, mint az, hogy: Ki vagyok én Neked? És a harmadik végül előhozza azt a negyediket is, ami nem más, mint az, hogy: Ki is vagyok én? Szerintem minden mély emberi találkozásban, ez a négy kérdés benne van. Mert például, amikor kezdünk beszélgetni, és ez a beszélgetés mélyül el, akkor egyszer csak, nemde ösztönösen, meg fogom kérdezni azt, hogy: Hát ki ez az ember, hogy én itt az életemet mondom neki? Ki ez? Milyen alapon mondom az életemet neki? Nem igaz, hogy nem jön el ez a pont, mert eljön egy mély beszélgetésben! Még a házastársaknál is eljön! Ki ez a valaki, hogy én ezt most elmondom neki magamból, magamról, hogy én ezt most föltárom? A válasz pedig onnan jön, hogy megkérdezem, hogy: Ki vagy Te nekem? És aztán, hogy: Ki vagyok én Neked? És aztán ráeszmélek, hogy: Ki vagyok én? Nem tudom, de számomra ez egy csoda, és nem biztos, hogy ezt át tudtam adni, lehet, hogy ezek nektek csak mondatok. Ezzel is mindig így vagyunk, és tudjátok, ez is a megoldhatatlan fájdalmaink egyike, hogy valamit átélünk, és úgy oda szeretnénk adni, és ne lehet! Aztán azért mégis próbálkozunk. Amikor pedig már teljesen rájöttünk, hogy nem lehet, akkor elékezdünk a másikért imádkozni. Így megy.

Egyszerűen most nincs kedvem tovább folytatni, egyszerűen nincs.

Hagyjatok! Most tudom, hogy még van öt perc, de ezt nem folytatom most tovább.

A következő alkalommal akkor folytatnánk.

 Örökbe fogadta és lejegyezte: Újhelyi Balázs és Annamari